Vallási műsorokról nem szokás tévékritikát írni, és igazán könnyű megérteni, hogy miért nem. A személyes meggyőződések és diszpozíciók közül ugyanis mindmáig a vallásos hitet, a társadalmi intézmények közül pedig az egyházakat védi a legerősebben a részben őszinte, részben viszont meg- és túljátszott kollektív tapintat. (Hogy e felfokozott mértékű tapintat létezik, arra bizonyság a római katolikus világegyház átlábalása a gyermekmolesztálási ügyek ezrein, melyeknek nyilvánvalóan az elenyésző töredéke is elegendő lehetne ahhoz, hogy akár egy multinacionális vállalatóriást, akár egy hollywoodi filmstúdiót, akár egy kormányt eltöröljön a föld színéről.) Meg aztán a vallási műsorok rendesen olyan közösséget, szótárt és liturgikus cselekményeket tárnak a tévénéző elé, amelyek belülről szentnek és érinthetetlennek, kívülről szemlélve ellenben könnyen érthetetlennek, komikusnak, vagy ami még ezeknél is rosszabb: érdektelennek tűnhetnek. Pedig hát a vallási műsoroknak is kijárna a figyelem, részint a műsorkészítés színvonalát, részint az adott felekezet által közvetíteni kívánt köz- és világképet megvizsgálandó, még akkor is, ha az utóbbi szempontrendszer érvényesítése már könnyen a hagyományos kritikai műfaj határainak átlépésére késztetheti a szemlézőt.
Nos, ha vallási műsorra gondolunk a magyar televíziózásban, akkor elsőre jószerint bizonyosan a Vidám vasárnap juthat az eszünkbe. Az alapvetően majd mindig megúszós jellegű, menthetetlenül régimódi és a televíziós médiumban rejlő lehetőségeket kihasználatlanul hagyó más vallási műsorokkal ellentétben ugyanis a Hit Gyülekezete hamisítatlan tévés brandet épített fel a 2001 decembere óta (!) lényegében megszakítás nélkül, heti rendszerességgel sorjázó ATV-s adásokkal. A Vidám vasárnap ilyesformán a bő másfél évtizedes képernyős jelenlétével meg az adásonként is igen kiadós, több mint kétórás műsorideje révén éppúgy a zsáner magyarországi vezérképviselőjének ítélhető. S ha ehhez még hozzátesszük a Németh Sándor vezette kisegyház és a műsorfolyamot közvetítő tévécsatorna – eufemisztikusan szólva – szoros kapcsolatát, akkor aztán már végképp megtárgyalásra érdemes jelenség gyanánt kell tekintenünk a felekezeti televíziózás e kiemelkedő produktumára.
Telt ház – a megvallottan agnosztikus és szkeptikus néző elsőre okvetlenül ezzel a ténnyel szembesül minden vasárnap, amint megkezdődik a Hit Parkból közvetített istentisztelet. Feltűnően jól öltözött, nagyrészt öltönyös-kiskosztümös hívek rendezett tömegét látjuk hétről hétre, akik az első pillanattól az utolsóig derűs elragadtatással vesznek részt a szertartáson, amelynek emberemlékezet óta mindig azonos a menetrendje. Bő félórányi zenés-énekes felvezetéssel indul mindahány Vidám vasárnap-adás, s a felekezet életébe kívülről betekintő néző alighanem ekkor hökkenhet meg először. Mert a hitigazságok elfogadása vagy elutasítása lehet ugyan a személyes megvilágosodás függvénye, ám a megszólaltatott zeneszámokra s egyáltalán a felvezetés zenei világára adott kollektív helyszíni reakció okvetlenül és csakis aránytalan túlzásként észlelhető. A magyar könnyűzene félmúltjának jobb-rosszabb, régről könnyen felismerhető vagy éppenséggel mára nagyon is megváltozott külsejű képviselői ugyanis többnyire meglehetősen jelentéktelen számokat adnak elő – tömeges rajongás és kollektív közönségrészvétel kíséretében. A könnyű megjegyezhetőség erényével ugyan kétségkívül ékesek ezek a sablonos dalok, azonban a visszatérően sérülékeny prozódia (pl. a következetesen kiénekelhetetlen hosszú í hangok sora vagy a kényszerűségből rövid ö-vel ejtett kőszikla) meg a dalszövegek formai-tartalmi lapossága nemigen adhat magyarázatot arra, miért is végeznek helyben szökdécselő gyakorlatokat e számok hallatán az egyház elegáns kiválasztottjai.
„Mennyi lehet még az útig / Mondani és tenni kell még” – éneklik például fent a pódiumon, és lent a hívek soraiban a zeneileg talán legsikerültebb dalt, ám az rejtély marad, hogy mit is kell még „mondani”. Ráadásul a szöveg ezzel a talányos és ellentmondásos kijelentéssel folytatódik: „Eljön a nap úgyis, / felrepít a szél / kárpótol ez mindenért.” Kell-e még mondani és tenni bármit, ha valami úgyis eljön? És vajon mi mindenért kell kárpótlást kapni? S csupán még egy példa a zavarba ejtően enigmatikus szófűzésre: „Legyen a hangunk örömének / Egeken áthatoló üzenet / Ahova tartunk, örök élet / Vigye bennünk tüzedet”…
A hangulati felvezetés feladatát mindenesetre betölti a félórás közös dalolás, habár igaz, a lelkesedést már helyből, az első pillanattól fogva roppant emelt szintűnek találjuk. A Hit Gyülekezetének vezető lelkészét, Németh Sándort tehát alighanem zene nélkül is a karizmatikus egyházi méltóságnak kijáró egyöntetű elkötelezettség jelei fogadnák. Az összhang a vezető és a vezetettek között rögtön teljesnek mutatkozik, midőn bevezető imája után a lelkész „vidám áldott összövetelt (!)” kíván követőinek. „Nagyon jól néztek ki, egyre jobban… Az Úr jelenléte szépít is” – mondja Németh Sándor, majd e derűs összekacsintást követően megkezdődik a voltaképpeni igehirdetés, illetve a Biblia egyes passzusainak elemzése, június 10-én éppenséggel A Szent Szellem az evangéliumban és a korai egyházban témakörét vizsgálván.
Ezen a ponton az eddigieknél is kényesebb terepre merészkedünk, amikor az igehirdetői teljesítményt, profánul fogalmazva, Németh Sándor előadói svádáját vesszük közelebbről is szemügyre. Nos, az őzés az utóbbi években talán már kevésbé zavaró mértékű, mint a 2000-es évek elején volt, de az artikuláció henyesége mindmáig sok ponton tetten érhető a vezető lelkész megszólalásaiban: mondjuk akkor, amikor a mert szócska rendszerint mer’ gyanánt, az ezért pedig ezér’ hangalakban hagyja el az igehirdető ajkát. A pongyolaság mindazonáltal nemcsak az egyes szavak ejtésében, de a mondandó tartalmában is fel-felbukkan, olykor igencsak meghökkentővé téve a felekezet első számú vezetőjének teológiai témájú fordulatait. „Még Sault is ide tudnám sorolni természetesen” – veszi be például Sault „Izrael szent királyainak” sorába, majd Mária teherbe esésével kapcsolatban ezt az elsőre frivolnak ható, de inkább csak mélyen suta kiszólást is hallhatjuk tőle: „hogy Mária mit tapasztalt, az egy dolog”. Ez a bizalmaskodó, vicceskedő hangnem egyebekben is kitartóan jellemzi az igehirdető működését, rendszerint a „főnök viccel” jól ismert képletét felnagyítottan mutatva.
Németh Sándor alig néhány évvel ezelőtt így nyilatkozott a maga igehirdetői munkájáról: „Soha nem intellektuálisan választom ki a témákat, hanem figyelek az intuitív képességeimmel, hogy mely üzeneteknek van aktualitásuk”, merthogy „a beszéd-szolgálat titka ezen alapul”. Hogy a június 10-re választott téma általában mennyire volt aktuális felekezetének tagjai számára, azt ildomtalanság lenne kívülről firtatni. Egy-két idézet idemásolását azonban mégis megkockáztathatjuk, inkább csak olyan szakaszokból, amikor Németh olyan, valóban örök aktualitású témát taglal, mint például a szexualitás. Ami szerinte „szent dolog házasságon belül, piszkos dolog házasságon kívül”, a „normalitását” pedig meg kell őrizni. Vagy amikor a prédikátor komor megelégedettséggel kijelenti, hogy „kopik a világ. Nemcsak kopik: romlik. Esik széjjel.” Ilyenkor aztán már nem mosolyog többé a hitetlen néző (mint amikor még az igehirdető Jézust „nagyon izmos fiatalember” gyanánt emlegette, akinek „nem volt büdös a munka”), hanem sokkal inkább elszomorodik ezen a vidámnak ígért vasárnapon. Mert a Hit Park modern és a tévéközvetítés még modernebb közegéből végeredményben mégiscsak a sötét középkor hangja szól hozzá. Hiába az öltöny, a nyakkendő meg a gitárszóló.
Vidám vasárnap. ATV, június 10.
