Házunk közös szeméttárolójában az egyik kuka tetején néhány gondosan összehajtott blúz és pulóver fölött egy könyv feküdt, címlappal lefelé. A földszinti szeméttároló egyébként kulcsra nyílik-csukódik, nehogy már holmi hajléktalan kurkászók belenyúlkáljanak, és szerteszét szórják a szemetet, ahogy ezt tették régebben azok az élhetetlen disznók – miként erről nemrégiben értesített egy kevéssé píszí öregasszony. Igaz, a szavaimat én se nagyon válogattam meg egy másik alkalommal, amikor egy borús reggelen rám csapódott a kukatároló ajtaja, és bentről nem lehetett kinyitni. Ott álltam a háromfelé szelektált szemét között, házi, papír, műanyag (rossznyelvek szerint később majd összeöntik), kiabáltam, dörömböltem, kivert a veríték, ezt az irdatlan tehetetlenséget érezheti az, akit bevágnak a börtönbe. Kattant a zárka ajtaja. Hat-nyolc négyzetméteres, ablaktalan helyiségben, egy tucatnyi teli kuka szagos társaságában a technika mentett meg. Az első pánikroham után eszembe jutott, hogy kivételesen nálam van a mobilom, és egy gyors barátnői körtelefon után máris érkezett a szabadító. A jóképű ősz szomszéd feje fölött látni véltem a felmentő angyali seregeket.
Azóta mindig kitámasztom az ajtót, amikor beviszem a szemetes zsákokat a kukákhoz. Erre a célra különben az ajtó mellett egy tégla hever készenlétben, csak a nyitott ajtó elé kell rugdosni, paranoiaűzőnek. E tárgy jelenléte feltételezi, hogy vagy mások is bennragadtak már a helyi börtönben, vagy mások is tartanak ettől.
Kellő lábmunkával a téglát eligazítva, beléptem meggyötörtetésem korábbi színhelyére, és a bal első kukán rögtön észrevettem a könyvet. Míg dobáltam szemetes zacskóimat a megfelelő tárolókba, a hátamban éreztem az üzenetet: gyere, nézz meg! Mentem.
Arccal lefelé feküdt a kukásoknak kikészített ruhák tetején. Megfordítottam, mondhatnám lelepleztem. Ahá, szóval te akarsz bemutatkozni nekem! Fölhívtad magadra a figyelmet, mert sért, hogy tőmondatos közhelyeken kívül semmit nem tudok rólad, hogy sosem olvastalak! Csak emlékszem, hogy ügyes, sikeres szerző voltál, a Kádár-korszak odaadó szócsöve a propagandisztikus lektűrpiacon. Amikor egy fiatal barátnőmnek említettem, hogy Szilvási Lajost olvasom, sőt, talán írok is róla, boldogan felkiáltott: Imádtam! Jó krimik voltak, és főleg izgi szexjelenetek! Kamaszkoromban mindannyian faltuk Szilvási könyveit, tette hozzá mintegy mentegetőzve.
Nosza, akkor ezt megnézem. És tudom, mit fogok találni: életképeket az 1970-es, 80-as évek Magyarországáról, az MSZMP aktuális irányvonalának és a Kádárral megbékélt szocialista hazának megfelelő tálalásban, a hivatalos kánon részeként.
Ez prekoncepció, nem becsületes, ámbár nyilván igaz. De nézzük a bizonyítékokat.
A megvizsgálandó corpus delicti Szilvási Lajos A néma című, 536 oldalas regénye. Megjelent a Szépirodalmi Kiadónál 1984-ben, majd újra 1987-ben, és 2004-ben ismét, a Háttér Kiadónál, a Sikeres magyar regények a 60-as, 80-as évekből sorozatban. Amely sorozatról A néma megjelenésén túl semmi nyomot nem találtam az interneten.
Az első kiadás fülszövege szerint a szerző „…részben a társadalmon kívüli, saját törvényű – illetve többnyire törvénybe ütköző – narkós, csöves tenyészetekbe merészkedett el író-felderítőként, részben pedig egy önpusztító magatartás eredetét, természetét kíséri figyelemmel egy, a családja ellen lázadó „kádergyerek” – illetve éppen e helyzet meghatározó volta ellen lázadó, tehetséges, derék fiatalember – tragikus fordulatú sorsában.”
A termelőszövetkezeti elnökség után országos vezetőszerepet betöltő gazdaságpolitikai tekintély, Lestár Lajos 17 éves fia, Balázs erkölcsi kérdésben összekülönbözik apjával, meglép otthonról, mindenféle munkát elvállal, két évig munkásszállásokon hál, de ott is otthontalan, persze. Értelmiségi kádergyerek, nem ismeri a melós tempót. Visszatér a kissé lenézett családi házba. Toni nevű barátnője, talán szerelme, ez nem egészen világos, belefullad a folyóba, nem tudjuk, hogyan, és Balázs elhatározza, meg fogja ölni a gyilkost. Mert tudja, ki az. (Vagy csak képzeli? Ez homályban marad.) Gurunak hívják a feltételezett gyilkost, a helyi bandavezért, aki szerint úgy lesz szebb a jövő, ha kipusztul az emberiség. Egyébként egy elhagyott pince sötétjében, gyanús szertartásokkal drogoznak az istenadták. Balázs verekedésbe keveredik Guruval, aki egy késsel átszúrja a torkát, eltalálva a hangszálait.
Megvan tehát a főhős, a Néma, aki az utolsó oldalakig rettenthetetlenül készül egy gyilkosságra. Kemény pingpong következik a nyomozó és a kamaszfiú között, aki nem árulja el, ki szúrta nyakon. Persze hogy nem, magának akarja az ítélet-végrehajtást, de nem az átszúrt nyaka, hanem a szerinte megölt szerelme miatt. A nyomozó pedig bogozgatja a fiú viselkedésének hátterét. (Halovány kacsintás Raszkolnyikovra.)
A stílusról most csak ízelítőül a fülszövegben idézett szerzőtől: „…a napjainkban mind járványosabb életérzés, az elidegenedésnél is bénítóbb tudatos közöny sorvadásképlete is kirajzolódik”.
Ez mondjuk igaz, kirajzolódik. És az is igaz, hogy ez nem egy rossz könyv. Ügyes, fordulatos cselekmény, valódi konfliktusok, mélyen megrajzolt jellemek, érdekes mellékszereplők. És mondanivaló zsúfolásig: a fentiek mellett a szocializmus fonákságai, vezetők hatalmi harca, generációs konfliktus, párttagok önvizsgálata, melósok élete, kamaszkori válság, én-keresés, bimbózó szerelem, divat, rock…
Kezdjük ez utóbbival.
A másik Lestár fiú, a rockzenész Aurél „kurta kacajában smirgli csikorog”, ebből máris tudhatjuk, mit gondoljunk a rockról. De sokkal többet is megtudunk a „betanult révületről”.
Pozitív hősünk, a Néma véleménye bátyjáról: „…a nyavalyatörős hitványkodást, hogy rángatózó reflektorok pásztáiban, páros lábbal, mint egy kanveréb ugrándozzon a térde körül gomolygó színes műfüstben a világot jelentő deszkadobogókon, és ágyékához támasztott Gibson gitárját ütemesen előre lökdösve, mint egy párzó kecskebak, kappanhangon hörögje bele a mikrofonba a képmutató lázadását, aminek minden témáját a csupa nagybetűvel civilizált NYUGAT befutott bandáitól kopírozta…”
Következzék a nyomozó divatbemutatója, miközben „Rod Steward rikácsolt a korongról, herélt harákolása felülről is, oldalról is”… „Hasra csomózott ing, foltos kacabajka, divatbemutató bölcsész népviseletből, műrongyokból műnyomorúság, kontra az aranyszegélyes porcelán terítékhez, az aranydomborítású étlaphoz, amiben csak a legcsóróbb húsétel telik ki egy szorgos szövőlány napi béréből, playboyok zarándokhacukában, playgirlök kolduskosztümben, Budapest belvárosának bánatos aranyifjúsága…” (Nem olyan ez, mint az emlékezetes „romkocsmában merengő bölcsészek”?)
A happening is megkapja a magáét a nyomozótól, aki időnként Nietzschét idéz, Pascalt, Kantot emleget. És lélekelemez. Meg szlengben beszél. „Hát én mélyen belepillantottam a kacsintójába. Kovászos volt benne a majré.”
Szexügyben nem láttam „izgi jeleneteket”, talán ez lett volna az: „…izgalmakat foltozott rám a láthatatlan nyomokkal, amiket az érintései hagytak a bőröm fogékony hámján”. Vagy talán szexisnek tekintsük a kamaszlány testének leírását? Szerintem van benne egy leheletnyi pedofil árnyalat: „…kétségbevonhatatlanul női a domborzata, pedig még mindig nem sokkal több tizenhétnél. Plasztikusan igénybe veszi a fehér T-shirt pamutanyagának rugalmasságát a tartalom, egyáltalán nem serdülőkre jellemző két dombormű tartja feszesen mellmagasságban a trikó tapadós textiljét.”
(Itt jegyzem meg, hogy szerzőnk tobzódott az alliterációkban. Durva dobszóló döngött; büszkeség borzongott a bőrömben; kerületünk kimért koldusa; parázsló poézisom pödrődve… ugyanis füstbe ment, mert elégette a verseit. És még sok hármas ritmusú alliteráció.)
Vissza a szexhez. A fő gond az ifjú lázadó számára inkább ez: „Hogyan irtottak ki belőlünk mindent, ami nem testi a szexben? Filmek keveregtek az emlékezetemben, erőszak, perverz képek, rafinált rohadás minden jelenetben, ahol csak vetkőznek a vásznon, művészfilmekkel műveltek minket igényes esztétikai nevelésünk keretében, láthattuk a főhőst száz variánsban ocsmánykodni…” (Kiemelés az eredetiben.) Magát is ostorozza, katolikus-kommunista önvizsgálattal. „Kívülről iszonyodtam a képmutató másiktól, aki én voltam, szerelem nélkül fetrengő fiatal test egy másik fiatal test szétnyílt combjai között, szerelem nélkül párzó robotember, ez vagyok… meg vagyok verve a nagy közös kórsággal, amitől csupa ivarzó állat lett mibelőlünk.”
A korszellemnek megfelelő az időnkénti buzizás; az alábbi példában figyelemre méltó, hova teszi a helyszínt: „a katolikus kegyszerkereskedés kirakata előtt két karcsú buzifiú kacérkodott két éltesebb elegáns úrral. Langyos nevetésük lágy volt, mint homokban a cukrozott takony.” Na még egy mondat: „Buzik nyálaznak ki magukból ilyen kocsonyás vakerokat.” Olvasó, tudd, hogy mihez tartsd magad.
És mit gondoljon a nyájas olvasó a disszidálásról? Ditta, a család leánygyermeke, fiatal orvos, dobbant. Az anya úgy érzi magát, mint akit pofon csaptak, mint akit leköptek. Szégyelli magát. Az elvtársak előtt, önmaga előtt. Továbbá szégyenkezik a fia „fülledt fantáziája” miatt is: „Tehát a nőket fogod felelőssé tenni azért az állapotért, amibe… egyebek között… te, fiam, és a hozzád hasonló felelőtlenek hecceltétek bele az ifjúságot, az erotikus muzsikátokkal, meg a szuperszex verselményeitekkel. A szennyhullám, amit rázúdítottatok az országra…” Egy kis rockellenes kitérő után elkötelezett kiáltás: „…gitározzátok világgá, hogy a nők felelősek az országos lógásért, a silány munkáért, minden ellopott alkatrészért, a táppénzcsalásokért, a sikkasztásokért, az utcai rablásokért, a lakásfosztogatásokért, minden mocsokért, ami együtt és külön-külön nemzeti jellemvonássá kezd válni ebben az országban.”
Van itt társadalomkritika. A kollégiumban lakó, egyetemista Toni mondta: „Ezt a sokba kerülést addig tudatosítják a hallgatóban, ameddig vagy elhiszi, hogy ő egy undorító parazita, aki a társadalom nyakán élősködik, vagy már kezdettől megutálja az egész államot, mert egykettőre elkezd a könyökén kijönni a szöveg, hogy a jótétkedő állam, aki minden nap a mellét döngeti, mennyire marhán ingyenes minálunk a szocialista közoktatás, százszor az orrod alá dörgöli, hogy naplopó eltartott vagy.”
Van építő kritika a szocialista munkaerkölcsről: „…a magyar munkásosztály építőipari populációjából egyesek olyan magatartást tanúsítanak, mintha tataroznának.” Sódermizéria van, a depók csak állami építővállalatokat szolgálnak ki, de a hegyoldalban nyolc nagy luxusvilla épül, „gavallér pénzt tejelnek az anyagért”. Hát persze hogy ez is ismerős. Minden ismerős itt.
Nem teszem vissza Szilvásit a kukák tetejére. Ha egyszer megkérdezi az egyik unokám, milyen is volt az a Kádár-korszak, akkor a kezébe adom.
A szeméttároló ajtaját pedig továbbra is kitámasztom, pedig már van belülről egy működő kilincs.
