„Hány év iskolai végzettség
kell a nácizmus
erkölcstelenségének
felismeréséhez?”
Tóth bácsi egy angyal volt – mesélte 85 éves ismerősöm egykori házmesterükről, aki 1944-ben, amikor nekik csillagos házba kellett költözniük, rögtön megjelent segíteni. Nemcsak együttérzést mutatott, hanem csomagolt, rakodott, és eltette a menteni kívánt értéktárgyakat, bútorokat. Aztán ugyanígy viselkedett 1951-ben, amikor az immár nem zsidónak, hanem kizsákmányoló burzsujnak minősített családot kitelepítették Budapestről. És mindkét alkalommal mindent hiánytalanul visszaadott.
Úgy került ez szóba köztünk, hogy elmeséltem, milyen könyvről fogok írni. Az öregúr arra akart figyelmeztetni, hogy bár rengetegen emlékeznek helyzetükkel visszaélő, a kiszolgáltatott embereket fosztogató házmesterekre, akik a Horthy-rendszer rendőrségének, majd a nyilasoknak éppúgy besúgói voltak, mint később az ÁVH-nak, azért Tóth bácsik is léteztek.
Így van. Kiderül ez egy magyar történész, Ádám István Pál könyvéből is, bár a taszító példa sajnos több. A művet a világ egyik legnagyobb kiadói csoportjához, a Macmillanhez tartozó cég jelentette meg angolul, a Leicester és a Loughborough Egyetem egy-egy kutatója által gondozott A holokauszt összefüggései című sorozatban. Címe magyarul A budapesti házfelügyelők és a magyarországi holokauszt (Istvan Pal Adam: Budapest Building Managers and the Holocaust in Hungary. Palgrave, London, 2016, 204 oldal).
Amikor megtudtam, hogy ez a könyv létezik, az jutott eszembe: kit érdekel ez a világban? De ez végül is ne legyen az én gondom, ha a Palgrave kiadó látott benne fantáziát. Hozzáteszem: a kiadvány még nyugati mércével is nagyon drága – ideértve az e-könyv-változatot is –, tehát ott se fogják sokan megvenni. Inkább könyvtárakba jut el. (A szerzőtől megkaptam PDF-formátumban, ezért tudok írni róla. Köszönöm.) Természetesen jó lenne, ha magyarul is megjelenne, hiszen bár a jelenségek és az emberi magatartások nem kötődnek nemzethez, csak az itteni olvasók látnák maguk előtt az emlegetett városrészeket, utcákat. Egyelőre azonban, úgy tudom, itthon nincs érdeklődő kiadó.
Még egy bevezető megjegyzés kívánkozik ide: hogyan lehet angolra fordítani a házmestert? A címben szereplő „building manager” számomra elég mulatságosan hangzik, a „menedzser” szóról biztosan nem a házfelügyelő jut az ember eszébe. Úgy tudom, a kiadó választotta ezt a változatot. A könyvben ezen kívül még két kifejezést használ a szerző: az eredetileg francia, de az angolban is használt „concierge” szót, illetve kurziválva a magyar „házmester”-t. Sok szerencsésebb történelmű ország olvasói valószínűleg egyikből sem értenék pontosan, hogy kikről van szó, de a szerző elég alaposan elmagyarázza nekik.
Ez egyébként a magyar olvasó számára sem fölösleges. Eredetileg csak arról volt szó, hogy a bérházak tulajdonosai alkalmaztak valakit, aki szolgálati lakás és szerény fizetség fejében beszedte a lakbért, elvégezte a kisebb javításokat, és szakembert hívott a nagyobbakhoz, takarított – kivéve az olyan nagy házakat, ahol ezt segéd-házfelügyelő végezte (emlékszünk még, ki volt a „viciné”?) –, összeszedte a szemetet, kezelte a liftet, amelyet egyedül senki nem használhatott, továbbá éjjel be- és kiengedte a lakókat vagy vendégeiket. Hiszen a napközben nyitva tartott kapukat este be kellett zárni, a bérlők pedig csak évtizedekkel később kaptak saját kapukulcsot. Ezáltal a házmester jól ismerte a lakók – főbérlők, albérlők, ágybérlők – életmódját. Gyakran ő maga is ugyanolyan, vidékről a viharos gyorsasággal növekvő fővárosba került szegény ember volt, mint a bérlők többsége, és eleinte más munka mellett látta el a házfelügyelőséget, de aztán ez főállássá vált, ami az az imént felsorolt rengeteg feladatot látva érthető. Már a 20. század elejétől kezdve konfliktusforrás volt, hogy a háztulajdonos elvárta tőle: „tartson rendet” a házban, de ehhez semmiféle hivatalos jogkör vagy hatalmi eszköz nem járult. Maradt tehát a kiabálás, a gorombáskodás. Örökös vita volt arról is, hogy mennyi legyen a kapupénz. Aki nem mulatni járt, hanem munkából ért haza későn, vagy oda indult el hajnalban, sokallta, a házmester – illetve az erre befogott felesége/férje és iskolás gyereke – viszont arra panaszkodott, hogy soha nem tudja kialudni magát, mert minden éjjel négyszer-ötször felkeltik. A háztulajdonos érdeke persze az volt, hogy keveset fizessen a házfelügyelőnek, és ezt egészítsék ki a lakók. Volt tulajdonos, aki megtiltotta, hogy a bérlők a lakásban mossanak – gondolom, ez a fürdőszoba nélküli lakásokra vonatkozott, bár ez nem derül ki a szövegből –, ehelyett a közös mosókonyhát kellett használniuk. És a házmesternek kellett ellenőriznie, hogy ezt a lakók nem szegik-e meg, miközben nem volt (lett volna) joga bemenni a lakásokba. Csakhogy ő inkább választotta a konfliktust a lakókkal, mint a tulajdonossal, aki kirúghatta őt az állásából és ezáltal családostul a lakásából is.
Mindebből adódóan a házfelügyelők érdekképviselete már az 1920-as években felvetette, hogy kapjanak valamilyen hivatalos státuszt. És ha formálisan nem is, de kvázi hivatalos feladatokat egyre inkább elláttak. 1937-ben a kormány őket jelölte ki az óvóhelyek működőképes állapotban tartására, a háború alatt pedig a Honvédelmi Minisztérium rendelete alapján nekik kellett betartatniuk az elsötétítési szabályokat. Ők vezették a lakónyilvántartó könyvet, a bérlők összes személyi adatával, és őket büntették meg, ha a hatóság a könyvben nem szereplő, be nem jelentett személyt talált a házban. Ez, ha az embertelenséget nem is menti, magyarázatot ad arra, hogy 1944-ben sokszor a házmester jelentette fel vagy zavarta el a vidékről menekült családtagokat és más bujkálókat, arra hivatkozva, hogy neki lenne baja abból, ha szemet hunyna.
