Eco és a hamisság ereje
A fordító fordít. Értelmez, szótáraz, utánanéz, pepecsel. Pepecselés közben képzeleghet is persze: gondolhat éppen olyasmit is magáról, hogy gúzsba kötve táncol, trapézon hegedül, vagy Bábelnek ügynököl, de a feladata annyi csak, hogy fordítson. Fordítson tehát. Ahogy P. őrnagy recsegte volt anno: hajtsa végre, és ne magyarázzon. Hacsak nem magyarázat az (mert magyar ő, és magyarra fordít, és mert metaforából sosem elég), hogy átültetés után is szépen zöldell a szöveg.
Háttérember, alázatos szolga, (ford.) legyen a fordító, annyi épp elég. De mit tegyen, ha mégis kérdezgetni kezdik? Ha a nagy ember helyett őt veszik elő, tőle kérnek véleményt, interjút, előadást?
Harminc éve is már, hogy engem Umberto Eco „magyar hangjának” nevezett egy lapinterjú vidám képaláírása. Nem is rossz metafora – gondoltam akkor –, mindenesetre szerényebb és viccesebb, mint a gúzsba kötős. Aztán telt-múlt az idő, és azt kellett látnom, hogy van, aki mégis inkább a Mester nagy tudományú alteregójának néz, nekem pedig vigyáznom kellett, nehogy lépre menjek. Annál is inkább, mivel a fordítóival közismerten és látványosan jó viszonyt ápoló, sűrűn levelező, találkozó és konferenciázó Mester maga is gondoskodott róla, hogy növelje bennem (bennünk, fordítóiban) a fontosság érzetét. De jöttek az újabb megkeresések, és szerepelnem kellett: ha ló nincs, a szamár is jó. Utóbbi pedig tarthat éppenséggel műhelybeszámolót. A panaszkodva dicsekvős fajtából is akár, mely szerint a szerző ugyan többet tud persze, mint (ford.), akinek az ő szövegét mindössze megértenie és rekonstruálnia kell, de (ford.)-nak cserébe olyat is kell tudnia (az anyanyelvét ugyanis), amit ő, a szerző nem tud, valamint – sőt, sőt! – néha tovább is kell gondolnia, pontosítania kell, helyre kell tennie a szerzői szöveget. Királynő vagy csak az uralkodó felesége: né-e a regina; öcs vagy báty-e egy fratello; nyárson süti vagy kondérban főzi-e szerencsétlen áldozatát a cuocere ige többféle jelentéséről mit sem sejtő, barokk kannibál; és érkezhetett-e Manassé rabbi a még nem létező Budapestről a prágai temetőbe?
Eco mindazonáltal celeb is lett. Mert írhat-e megavilágsikert egy professzor? Aki professzor létére mindenféle kultúrkacatok (a lektűr, a képregény, a tévéshow) esztétikájával és filozófiájával sem átall ugyan foglalkozni, de hát mégsem ez a szakmája. Vagy fordítva is működik ez? Ha tudja, mitől döglik a légy, akkor már kész is a bestseller? Azaz nem valami trükkről van-e itt szó? Komputeren dolgozik! Akkor tehát valójában nem is ő, hanem valamiféle gépi szerkezet írja a könyveit? Ilyen légkörben pedig nem lett volna csoda persze, ha a fordítója is megszédül kissé. És tény, hogy miután hosszas, kemény munkával elkészültem végre (és komputeren! Számítógépbe fordít Ecót – árulta el a titkot egy Esti Hírlap-alcím) A rózsa nevével, vigaszképpen fantáziáltam egy kicsit: vajon nem lettem-e én magam személy szerint is része annak az izgalmas történetnek, amely egy talált kézirattal kezdődik, és fordításokkal folytatódik? Hogy nem valamiféle mesterterv része-e a „XIV. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének XVII. századi latin kiadása alapján készített bizonytalan, neogótikus francia változatból született olasz változat” általam készített magyar fordítása is? Ráadásul A Foucault-inga megjelenése után egyszer csak egy (na milyen?) titokzatos levelet is kaptam egy olvasótól, aki elárulta: tudja, hogy Umberto Eco nevű személy nincs is, én találtam ki. Az illető persze bolondozhatott, vagy tényleg bolond is lehetett akár; annak a nagyjából ugyanekkor felröppent olaszországi sajtó-„leleplezésnek” azonban, amely szerint Eco létezik ugyan, de nem egy, hanem három személy – a tudós, a regények írója, illetve az, aki szerepel helyettük –, egy (igaz, április 1-jei) pillanatra szinte komoly benyomást sikerült keltenie.
De végül is nem felejtettem el, hogy hol a helyem. Tettem, amit kell: lefordítani – Lator Lászlóval szólva –, „azt, ami ott van”. Eco-regényből harminc év alatt hetet. Lefordítani, tehát magyarázni? Akár. Hogy póz is ez a magyarázat? Ám legyen. De tagadhatatlan, hogy hat is a magyarázóra. És nézzük akkor most már a mágikus irodalmat.
*
Mágikus irodalom. Vajon hogyan hozható összefüggésbe egy ilyen cím Eco szemiotikusi, regény- és közírói, sőt közéleti életművével? A szemiotikatudós Ecót kezdettől fogva izgatták (el egészen „az értelmezés határaiig”) a valóság gyanakvó olvasatai: azok tehát, amelyek a világ tényeit valamiféle összeesküvés, egy titkos Terv eredményének vélik. De mi köze az ő izgalmának a mágia bűvöletében élők good vibrationjeihez? És regényíróként talán bizony „mágikus” szerzővé hasonult volna maga is?
Egy trieszti konferencia után egyszer együtt vittek bennünket a repülőtérre egy komoly és tiszteletre méltó római irodalomprofesszor asszonnyal, aki – hallva, hogy Eco-fordító is vagyok – megjegyezte, hogy Ecót ő nem szereti, mert ő bizony idegenkedik az ilyen ezoterikus izéktől. És ellenvetésemre, hogy ugyanis a Mester is így van ezzel, és többek között épp azért ír, hogy leleplezze az ilyen izéket, a professzor asszony udvariasan elmosolyodott, és legyintett egyet. Lehet persze, hogy azért, mert őt annyira idegesítette az ezotéria, hogy még a leleplezésétől is kiütést kapott. Nekem viszont be kellett akkor látnom: tényleg nem mindegy, hogy taszít vagy vonz-e valakit egy jelenség. Na, igen – bizonygattam volna a professzor asszonynak, ha addigra meg nem érkeztünk volna a repülőtérre, és el nem váltak volna az útjaink –, de az sem mindegy azért, hogy úgy izgatja-e, ahogy ördögűzőt az ördög, orvos kutatót pedig az Ebola-vírus, vagy másképp.
Tény mindenesetre, hogy Ecónak ez az érdeklődése a szóban forgó jelenség irodalmára is kiterjedt, és hogy ezt az érdeklődést a regényei is nyilvánvalóvá teszik. A Foucault-inga idézi is bőven a gyanakvás alapműveit Hermész Triszmegisztosztól Christian Rosenkreutzon, John Deen és Athanasius Kircheren át Madame Blavatskyig, René Guénonig és Julius Evoláig, szólni pedig, ezek nyomán, a titokkereső gyanakvásról szól. Akárcsak A Da Vinci-kód, no igen. Nagy különbség azonban, hogy Dan Brown készséggel (és igencsak kommersz eszközökkel) ki szeretné elégíteni a már eleve „gyanakvó” olvasó titok iránti igényét, az Eco-regények viszont éppenhogy ennek a – mégoly méltánylandó metafizikai hiányérzetből fakadó – igénynek a kielégíthetetlenségéről szólnak.
Én is elzarándokoltam turistaként a párizsi Musée des Arts et Métiers-be, és elképzeltem ott, ahogy a regény narrátorához, Casaubonhoz hasonlóan a periszkópba bújva várom ki, hogy pontban éjfélkor megjelenjenek majd a Világ Urai, és az ördögi Inga segítségével rituálisan végezzenek a szerencsétlen Belbóval, aki eredetileg azt hitte, szegény, hogy csupán az ő agyszüleményei az illetők. De nekem mindeközben azért lúdbőrzött a hátam, mert egy játékba – az Eco-regény fikciójába – éltem bele magam. A Dan Brown-féle Da Vinci-kódra szervezett turistautak ellenben, akárhogy is, de azt hazudják a valóságos helyszínek (a párizsi Louvre, a Saint-Sulpice templom, a Saint-Lazare pályaudvar, a Château de Villette, Castel Gandolfo, a londoni Temple Church, a King’s College, a Westminster-apátság stb.) szisztematikus végigjárásával, hogy lám-lám: Krisztustól a Szent Grálon és a Karolingokon át az Opus Deiig és napjainkig érő hatályú Terv nem csalás és nem ámítás, hanem kézzelfogható, kőkemény valóság, itt van, tessék. És hogy mennyire nem csupán megítélés vagy ízlés kérdése ez, azt többek között az a két plágiumper is bizonyítja, amelyeknek a felperesei azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy – fikció ide vagy oda – az ő kitalációikat (hogy tudniillik Jézus Krisztusnak gyereke született Mária Magdolnától stb.) Dan Brown lényegében történelmi tényeknek nevezi mégiscsak.
Az Eco-regények nem az effajta (újabban némi kétségbeesett gúnnyal posztfaktuálisnak vagy alternatívnak mondott) „tényekről”, hanem a hamisságukról szólnak. Arról azonban többnyire úgy, hogy szemléletessé tegyék: egy-egy nevezetes tévedés vagy épp „gyanakvó” olvasat miként kel életre és válik pozitív vagy negatív, végső soron akár pusztító erővé. Ezt nevezi egy fontos Eco-esszé már a címében is (La forza del falso, 1994) a hamisság erejének. A hamisságok sorát ebben az írásban a valóságosnál kisebb földtekét feltételező (és az Indiának hitt Amerikát e tévedés folytán fölfedező) Kolumbusz, másrészt pedig a Földet a valóságosnál sokkal nagyobb (és ezért körülhajózhatatlan) gömbnek képzelő salamancai bölcsek kétféle tévedése, illetve annak a további tévedésnek az elemzése nyitja, mely a vitát a gömbpárti haladárok és a maradi laposföld-hívők közti összecsapásnak hiszi. Majd két tudatos, ámde a kereszténység történetét döntően meghatározó hamisítvány – Constantinus adománylevele és „János pap levele”, illetve az 1614-es Fama Fraternitatis R. C. című rózsakeresztes-manifesztum – következik, mely a szabadkőművességet ihlette meg. A példák sorát az a katyvasz zárja, amely a jakobinusokat az ördögi templomos lovagoktól származtató Barruel abbé 18. század végi visszaemlékezéseiből, illetve a szabadkőművességet a jezsuitákkal összeboronáló Eugène Sue ponyvaregényrészleteiből, egy III. Napóleon-ellenes pamfletből és egy másik (mellesleg Dumas Joseph Balsamóját plagizáló) regényíró, Sir John Retcliffe (alias Hermann Goedsche) Biarritz című regényének részleteiből kutyulódott össze, hogy aztán, a Dreyfus-ügy idején, a cári Ohrana főnöke, Pjotr Ivanovics Racskovszkij jóvoltából Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címmel véglegesüljön. És ez utóbbi hamisság gyilkos erejéhez, hatásához bizony aligha fér kétség, hiszen embermilliók iparszerű elpusztításához adott muníciót.
Eco munkamódszerére igencsak jellemző módon több Eco-regényt is felidéz vagy megelőlegez ez az esszé. Elsősorban is A Foucault-ingát, de a „lapos” Föld, illetve a földgömb- és térképprobléma, valamint a János pap levele kapcsán A tegnap szigetét és a Baudolinót is, a templomosoktól a Cion bölcseiig húzódó, ijesztő vörös fonal okán pedig A prágai temetőt, mely a konteógyártás elméleti kézikönyve, azaz A Foucault-inga „gyakorlatias” párjaként is felfogható. De azért is fontos írás ez, mert a frappáns példák ellenére korántsem arról szól, hogy ne tévedjünk, ne hazudjunk, és akkor nem lesz semmi baj. Zárógondolata egy francia filozófus, Jean-François Gautier nyomán meghökkentő kérdést vet fel. Mi van, ha a kozmoszról, a világegyetemről, azaz mindközönségesen a világról alkotott képzetünk is tévedésnek, a messzi múlt sémái által ránk hagyományozódott félreértésnek, sőt alaptalannak bizonyul egyszer csak? „Mi van – szövi tovább a gondolatot Eco –, ha az ősrobbanás is csak ugyanolyan fantasztikus mese, mint az a gnosztikus történet, amely szerint a világ egy ügyetlen demiurgosz elszólásából született?” És itt persze – jegyzi meg – már a világról alkotott képzet kanti kritikájánál tartunk. Legyünk hát résen – mondja –, mert bármikor kiderülhet, hogy tévedtünk, „hisz az enciklopédiát naponta újra kell írni”.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a világ működéséről szóló jóhiszemű tévedéseink, illetve a „gyanakvó olvasatokból” fakadó fantasztikus képzelgések és gonosz hazugságok története, filozófiája és természetrajza nemcsak az Eco-életmű központi témája, hanem egyúttal nyilvánvalóan a szerző személyes szenvedélyének tárgya is volt. A már emlegetett professzornőnek tehát bizonyos értelemben akár igaza is lehetett. Hiszen Ecót – ha úgy tetszik – gyanúsan izgatta az, amitől őneki (vagy mert nagyon hitt valamiben, vagy mert úgy gondolta, hogy ő bizony semmiben sem hisz) a háta is borsódzott. És eszembe jut egy bő negyedszázaddal ezelőtti bolognai este, amikor nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a Mesternek a kérdést, hogy vajon tényleg korunk legateistább gondolkodója-e ő, ahogy egy közkeletű vélekedés állította. Vajon téved-e, akinek szemet szúr, mennyire nem hagyja őt nyugodni az, amit az első regény Széljegyzeteiben nemcsak a detektívregény, hanem a filozófia és a pszichoanalízis alapkérdésének is nevez: „ki a tettes?”… Ő pedig akkor felhajtotta szépen a harmadik gin-martinija maradékát, és azt mondta: hát persze, hogy jó volna, ha volna Isten. Mert arra sem a filozófia, sem a lélektan nem ad választ, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk.
Ő írt egy regényt: elsőt és utolsót. „Ötvenévesen az ember vagy megszökik egy táncosnővel, vagy ír egy bestsellert…” – mondta, és aztán írt még hatot. A rózsa neve végén az elbeszélő lelkesen megdicséri Vilmos atyát, a mesterét, amiért sikerült lelepleznie a gyilkos tervet, ő azonban így hűti le Adsót: „Nem volt terv (…) és én tévedésből jöttem rá.” Nem volt terv? A következő regény, A Foucault-inga már egyenesen a nagybetűs Tervek, az ezoterikus világmagyarázatok gigantikus tablóját adja, A tegnap szigetének elbeszélője a választott barokk fejlődésregény-forma keretei közt a rejtőzködő Isten nyomába ereszti hasonmását, hogy – Spinoza módjára – magában a világban vélje megtalálni őt („Hogyan gondolkodnak a kövek?”), a keresést pedig regénynek álmodja; a Baudolinóban János pap sosemvolt napkeleti királysága válik csodalényekkel teli történelmi valósággá és így tovább. De persze – figyelmeztet a Mester – csak csínján azért ezzel a kérdezősdivel. Elvégre – ahogy A Foucault-inga egyik főszereplője mondja – a vonatrobbantók is Istent keresik.
Hogy is van ez?
„Ugyanazokban a könyvesboltkirakatokban – írta Eco már 1987-ben, nem sokkal A Foucault-inga megjelenése előtt (Irracionalizmus tegnap és ma) –, amelyekben húsz éve Az ész trónfosztása volt látható, Lukács könyve helyett most Julius Evola, René Guénon, Gurdjieff, Titus Burckhardt, keleti gondolkodók művei, alkímiáról, asztrológiáról, jövendőmondásról, fekete mágiáról szóló kézikönyvek kínálják magukat. Hajlunk rá, hogy igazat adjunk Chestertonnak: »Amióta az emberek nem hisznek többé Istenben, nem úgy van, hogy már semmiben, hanem úgy, hogy mindenben hisznek.«” És azóta sem sokat változott a helyzet, sőt. Az igazi bőség (lásd még: hatvanezer éves rovásírás, gyíkemberek és chemtrail, Bilderberg-összeesküvés, háttérhatalmak, „Brüsszel”, Soros és a migránsok stb.) ma már a netre és a politikai agymosás minden korábbinál hatékonyabb fórumaira költözött. (A világ vezető nagyhatalmának vezető embere, talán mert könyvet a saját közlése szerint soha életében nem olvasott, a szűkszavúbb sulykolás híve: ő egymondatos Twitter-üzenetekkel is beéri.)
Mindazonáltal kell a magyarázat, ismeri el tehát (vallja be, közli, hirdeti lelkesen) a Mester. A tudós, a regényíró, aki az Actio Catholica ifjú mozgalmárából lett a szellemi baloldal nagy öregjévé, korunk legateistább istenkeresője. A puszta hiten alapuló ateizmus ugyanis bakfitty, üzeni immár abból a halhatatlanságból, amelyből – mondta, írta Hogyan írok? című szép kis esszéjében – egy-egy cseppnyi ízelítőt ad minden egyes könyv. Hogy vigyázni kell, igen, mert – bár a kutyaharapást szőrivel gyógyító homeopatát, a biorezonancia és a pí-víz, a húszezer éves boszniai piramisok és a hermetikus pszichológia szelíd híveit vagy épp a chemtrail-mérgektől, a védőoltásnak álcázott gonosz mikrochipektől, meg az évezredek óta köztünk élő gyíkemberektől rettegő szegény paranoiásokat sem volna szép dolog egy kalap alá venni azokkal, akik szívük szerint ismét elgázosítás útján győznék le a zsidó világ-összeesküvést – azt azért nem árt látni, hogy a gondolatmenetükben bizony van hasonlóság. A saját meggyőződéséhez az „alternatív tudások” mégoly ártatlan híve is hozzá kell hogy képzeljen ugyanis minimum egy titkos összeesküvést. Azt tudniillik, hogy a mainstream tudomány képviselői tudatosan hazudnak, és nem elvi, hanem nagyon is földhözragadt és cinikus megfontolásból, hatalmi okokból igyekeznek diszkvalifikálni az ő titkos (és persze egyedül érvényes) igazát. És akkor innen sajnos már csak egy kéznyújtásnyira van akár a terrorista is, aki Istent keresi.
Konteóvádra természetesen nem konteóvád a válasz. Olyasmit nyilvánvaló és nevetséges képtelenség volna állítani, hogy aki szerint a globális felmelegedés humbug, a pí-víz viszont gyógyít, Hermész Triszmegisztosz pedig igenis létezett, az szükségképpen náci; vagy (sőt) hogy aki Istent keresi, az előbb-utóbb vonatot is robbant. A tegnapi és tegnapelőtti, lejárt enciklopédiák jó- vagy rosszhiszemű, figyelmetlen vagy nagyon is fondorlatos hátsó szándékú olvasatainak és olvasóinak számtalan (és netán extrém vagy akár szórakoztató) példájával szolgáló Eco-életmű természetesen nem elrettenteni akar a kereséstől és az értelmezéstől – hiszen az egész életműnek is épp a szenvedélyes keresés és értelmezés a tárgya és a lényege. De figyelemre, óvatosságra és szerénységre int. Arra, amit az ő Mesterének mondataival annyi éven át bíbelődő fordító is életre szóló feladatul kapott: hogy azt kell lefordítani – azaz értelmezni tehát –, „ami ott van”.
A Mágikus irodalom című sorozat részeként elhangzott előadás (A hamisság ereje) szerkesztett változata. Erőművház, 2017. június 16.
