Tizedik nagyjátékfilmje éppen olyan, mint az első kilenc – és mégis új utakra visz. Valódi filmkockákon, viszonylag visszafogott digitális hozzáadott értékkel, valódi problémákkal szembesülő, hús-vér emberek jelennek meg. Itt is ki kell bogozniuk magukat az idő hurkaiból, hogy megértsék, miért úgy történnek velük az események, és hol a helyük a világban. Itt is nagy tétre megy a játszma: ha nem is az emberiség, de az ismert (nyugati) civilizáció biztosan összeomlik, ha rossz irányba lépnek. És itt is hamar kiderül: az, hogy számos elemét nem értjük, nem találjuk a kirakósnak, a feszültség fokozásának messze nem öncélú eszköze, szükséges a sorsuk labirintusában tévelygő szereplők követéséhez.
Ezzel együtt Christopher Nolan járatlan ösvényre merészkedett: a történelem egy drámai pillanatát – ahelyett, hogy állóképpé, tablóvá merevítette volna – bontotta szét hosszabb és rövidebb, már a főcímben eltérő színskálával jelzett időszakaszokra. Elfordult a készen kapott hősöktől, sőt szuperhősöktől (holott Batman-trilógiájával [2005, 2008, 2012] a képregényalakok háromdimenziósra hizlalását és dicsfényük szándékos elkoptatását is meg tudta oldani), a közelmúlt igazi szemtanúiról másolta figuráit. Korábbi munkáihoz hasonlóan, a holland grafikusművész M. C. Escher rajzaiból inspirációt merítve, geometrikus konstrukcióra feszítette fel a film szerkezetét, ezen helyezte el a pontokként és valahonnan valahová tartó vonalakként is viselkedő figuráit, akiknek tettei (ahogy a Mementóban [2000] vagy az Eredetben [2010] a fantáziái, múltbeli cselekedetei és emlékei is) önálló ívet követnek, majd összekapcsolódnak, és elvezetnek az origóhoz. Ám a hetvenhat oldalas forgatókönyvvel – amelynek kidolgozása előtt gondosan áttanulmányozta Steven Spielberg Ryan közlegény megmentésének szkriptjét (1998), hogy milyen ábrázolási, érzelmi csapdákat kerüljön el – képzeletbeli űr- (Csillagok között, 2014) vagy az elme bugyraiba tett utazás helyett most a dunkerque-i evakuáció poklába vezeti a nézőket, támaszkodva előzetes tudásukra, egyúttal újratervezve az események rendjét.
A kettős származású, állampolgárságú angol-amerikai rendező hollywoodi módszerekkel és költségvetéssel nyúlt egy brit nemzeti mítoszhoz. Az 1940. május–júniusi észak-franciaországi, belgiumi hadseregmentés a britek számára ma is fontos kapaszkodó. A május 10-én miniszterelnökké kinevezett Churchill ezzel a katasztrófából morális győzelemmé nemesített mozzanattal szilárdította meg pozícióját és tette az ellenállás, kitartás fészkévé a Brit-szigeteket, amely kitartásra később égető szüksége lett a terrorbombázások alatt. Nolan számára – aki genetikai örökségként és népmeseként készen kapta a csapatok evakuálásának történetét, és még saját élménnyel is kiszínezte, amikor negyedszázaddal ezelőtt későbbi feleségével, e film producerével egy kis vitorláson megtette a tizenkilenc órán át tartó, lélekölő utat Angliától Dunkerque-ig – a közösségi összetartás, egy gyökeresen eltérő kor gyökeresen eltérő értékrendje tükröződik a 338 226 katona túlélésében/kimentésében. A britek kicsempészését fedező franciák, a mentésben részt vevő hollandok, belgák, norvégok, lengyelek, a százezer franciát, valamint lengyeleket, belgákat is menekítő britek, az Angliából sokszor civil személyzettel útra kelő mintegy hétszáz kishajó, amelyek a hosszan elnyúló, a Luftwaffe által bombázott, a német szárazföldi csapatoktól szorongatott homokpartról szállították a katonákat a mély vízben várakozó hadihajókra, az összefogás nem csupán jelképes erejéről tettek tanúbizonyságot.
A szimbólum, mint minden nagyszabású történelmi filmnél, természetesen a Dunkirknél is túl van hangsúlyozva: túlzás, hogy itt fordult volna meg egyszer s mindenkorra a háború menete, és ha nem mentik meg a brit hadsereg zömét, a négy évvel későbbi D-nap sem következik be, és Európa egy az egyben Hitler halálos szorításába temetkezik. A film logikájából ez nem is következik, a „dunkerque-i csoda” mítoszából, ami Canterbury érseke és Nagy-Britannia miniszterelnöke jóvoltából hamar hivatalos rangra emelkedett, s Nolan történelemfelfogására is hatást gyakorolt, azonban igen. A keleti mólón a sereg szervezett mentését felügyelő Bolton parancsnok néhány patetikus megjegyzéséből, az őt alakító Kenneth Branagh a huszonhat mérföldre fekvő Anglia felé vetett párás tekintetéből, a hazaérkező katonákat ünneplő tömeg eufóriájából mindez jól érzékelhető. A rendező azonban igyekezett egyensúlyban tartani a megtorpedózott hajóban fulladozó, a tenger felszínén lángra gyúló olajban elevenen megégő, a németek által céltáblaként használt kishajó gyomrában rettegő, szinte gyerekkorú közemberek taktilis tapasztalatát a hátországban lévő kortársak és az utókor szimbolikus ítéletével. És az, hogy az audiovizuális ingerek fokozása, a túlélők belső szemszöge a mozdíthatatlan igazodási pont, ezt az igyekezetet be is betonozza.
A Dunkirk a túlélőkről szól, és azokról, akik erőt kovácsoltak a gyengeségből: a Maginot-vonal összeomlásából, a megtámadottak visszavonulásából és kapitulálásából, a három oldalról harapófogóba szorult s még az égből és a tenger felől is támadott négyszázezer szövetséges katona kilátástalan helyzetéből. A film, mint egy triptichon, három részre osztja az elbeszélt történetet. Ugyanakkor meg is sokszorozza azzal, hogy az időérzet – mint minden valamirevaló Nolan-rendezésben – önállósodik, elszakad a biológiai időtől, és az elé tárt időtöredékekből a néző maga húzhatja meg a (számára) érvényes idővonalat.
A parton összeverődő, rendezett sorokban várakozó, az ideiglenes kikötővé előlépett hullámtörő gáton tolongó, a Stukák elől a homokba bújó, az U-Bootok által megtorpedózott hajókról a vízbe ugráló katonák május 26-a és június 4-e között, vagyis a kimentésükre szervezett Dinamó-hadművelet idején másfél héten át küzdöttek a túlélésért. Köztük a magát angol bakának álcázó, kölyökarcú, megszeppent, de találékony „Gibson” (Aneurin Barnard), a társaitól elszakadt, „Gibsonnal” együtt újabb és újabb kalandokba csöppenő, meggyőzően tétova Tommy (Fionn Whitehead, első filmszerepében), valamint a kettejük által a habokból kimentett Alex (alakítója a tinibálvány popsztár Harry Styles). Nekik tehát napjaik vannak – míg a megmentésükre az admiralitás által toborzott (és lefoglalt), a legendákban gyakran emlegetett kishajókon Dunkerque felé siető tengerészeknek és egyszerű, áldozatkész polgároknak mindössze huszonnégy órájuk. Tipikus képviselőjük a kikezdhetetlen türelmű Mr. Dawson, aki fiával és annak idealista barátjával hajózik az ismeretlen felé – Mark Rylance, Tom Glynn-Carney és Barry Keoghan sablonosságukkal együtt igazi alakok, akik nem mindennapi önfeláldozással nyűgözik le a közönséget. A pilótáknak azonban, akik a Királyi Légierő Spitfire-jein nyújtanak támogatást a vízi mentéshez, mindössze egy óra az élet, gyakran annyi sem: Tom Hardy és Jack Lowden egy háromtagú raj gépein szeli a levegőeget, először a parancsnokot szedik le, majd a Lowden alakította pilóta is kényszerleszállást hajt végre a tengeren – túléléséről az előbb említett kishajó legénysége gondoskodik. Az arcát csaknem végig maszkba burkoló Tom Hardy az egyetlen, aki a szűkös üzemanyaggal eljut a homokfövenyig – épp időben ahhoz, hogy végrehajtson egy utolsó, életmentő akciót. A három idősík és a bennük szereplő megannyi statiszta – az evakuáció főhősei Nolan kisemberekről, nem hadvezérekről szóló univerzumában – összetalálkozik, majd szétválnak; nem követjük sem a kronológiát, sem a kiválasztott alakok minden lépését: így lesz szerkezeti értelemben kísérleti film a tökéletesség keresésében Stanley Kubrickhoz hasonlított Christopher Nolan alkotása.
A direktor igazi auteur-ként kézben tartja nem csupán a szálakat és a gondolati ívet, de a technikát is. A háromnegyed részt 70 mm-es nyersanyagra forgatott, IMAX kamerákkal és Panavision lencsékkel készített film a Csillagok között forgatásán már a rendezővel együtt dolgozó operatőr, Hoyte Van Hoytema szemét is dicséri – a látványt nem csupán a digitális trükkök minimalizálása, de a valódi világháborús rombolók, aknaszedők, vadászrepülők és élethű modelljeik, az igazi és papírmasé katonák, gépjárművek jelenléte is kiemelkedő nívóra emeli. Ezért bocsátjuk meg a Dunkirknek mindazt, amit kihagy vagy mellékszerepbe kényszerít. Nem foglalkozik a kishajómítosz valóságtartalmával és a háborús propaganda működésével, amelyet Lone Scherfig tavalyi melodrámája, a Their Finest (2016) érzékletesen ír körül. A belső szervek kiteregetésében – helyesen – tapintatos Dunkirk nem beszél tízezrek, csupán néhány tucat szerencsétlen haláláról, a kimentést fedező és abban részt vállaló nem brit alakulatokról, a harmincötezer fogságba esett és embertelen körülmények között kényszermunkára fogott szövetséges (főként francia katona) sorsát pedig egyedül az elfogott pilóta jelenete sejteti. Nolan nem ír (új) történelmet: megelégszik azzal, hogy az általa és történész szakértője, Joshua Levine által személyesen meginterjúvolt túlélők történeteiből a lezajlott eseményekre megszólalásig emlékeztető kulisszát ácsoljon, a szintetikus zajokból, Nolan saját zsebórájának idegtépő ketyegéséből és kifacsart dallamokból filmzenét komponáló Hans Zimmer pedig a maga módján járul hozzá a baljós atmoszférához.
James Campbell Clouston, a brit haditengerészet szolgálatában álló, Dunkerque-nél a keleti mólót felügyelő kanadai tiszt egyike volt azoknak, akik nem élték túl a hadműveletet. Miután jelentéstételre Doverbe hajózott a mentést megszervező Bertram Ramsay tengernagyhoz, embereivel június 2-án ért ismét a francia partok közelébe, ám ekkor Stukák támadtak rájuk. Motorcsónakja elsüllyedt, és ő egy roncsba kapaszkodva állítólag arra utasította a másik csónakban utazókat, menjenek tovább Dunkerque-be; eltérő verziók szerint egyszerűen elsodródott a többiektől. Az öt napja szinte egy szemhunyásnyit sem pihenő Clouston teste megadta magát a fáradságnak és a hidegnek – mire a mentőcsapat megérkezett, ő már halott volt. A filmben feltűnő Bolton parancsnokot főként róla mintázta a rendező; talán ennek is köszönhető, hogy Kenneth Branaghnek a pár mondatra szorítkozó pilótánál vagy a sokkos állapotban a kishajóra felvett, névtelen „didergő katonánál” (Cillian Murphy) – Nolan alkalmi hőseinél – jóval több és érzelgősebb szó hagyja el a száját. De az, hogy Clouston sztorijából tudatosan nem farag hőskölteményt (így tett volna Steven Spielberg és Mel Gibson, a Ryan közlegény megmentése, illetve A fegyvertelen katona [2016] rendezője), minden szónál ékesebben tanúskodik Christopher Nolan szándékáról: nem akar igazságot szolgáltatni senkinek, nem emel individuumokat a trónusra, mert története a közösségről szól, a nevenincs túlélők sokaságát élteti, és meg akarja tanítani Hollywoodnak a filmkészítés alázatát.
Kevés olyan rendező van, aki ezt megengedheti magának.
Dunkirk. Színes amerikai–angol–francia–holland történelmi dráma, 106 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró–producer Christopher Nolan; operatőr Hoyte Van Hoytema; zeneszerző Hans Zimmer; vágó Lee Smith; producer Emma Thomas; szereplők Fionn Whitehead, Aneurin Barnard, Harry Styles, Kenneth Branagh, Mark Rylance, Tom Hardy, Cillian Murphy.
Kép forrása: https://port.hu/adatlap/film/mozi/dunkirk-dunkirk/movie-178162
