Ha röviden kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy ez az, amelyikben Koltai Róbert játssza Karinthy Frigyest, és nyilván akkor ezzel mindent el is mondtam. Az Illetékes elvtárs humora mégsem ugyanaz, mint az Így írtok ti, és ha valami ennyire mellémegy, akkor, köszi, nem reménykedünk.
Kár, hogy a helyzet ennél valamivel bonyolultabb. Úgy értem, Koltai Róbert elvben mégiscsak színész és nem viccmester, és elég élénken emlékszem még a Sanyi és Aranka Színházban előadott Móricz-naplókra (Napló-szilánkok), ami legalábbis korrekt teljesítménynek számított. Akkor nem is rajta múlik? Múlik, kicsit múlik, mert eszembe nem jutna, amíg a kis kabinetalakítását nézem a kórházi ágy mellett, hogy ő most épp Karinthyt játszaná, és olyan poénokat mond, hogy az arcod pirosló, pedig nem vagy piros ló. Szóval. Rossz ez, annyi bizonyos, minden sikerül ezekkel a félszegségekkel, csak épp a lényeg nem, a döbbenet, az ijedelem: én vagyok, voltam a beteg, te haldokolsz, de csak idő kérdése, hogy rám kerüljön a sor.
Nem tudom, ezt kellene-e éreznünk. Pontosan nem derül ki, hogy mi volt a szerzői szándék. Némileg azt érzem, hogy a szerző, Réczei Tamás sem tudja pontosan, mit is akart az irodalomtörténet zenés, táncos, hörgős feldolgozásával. Mintha talált volna egy történetet, pontosan nem tudom, hol találta, de nem kellően elrejtett sztori ahhoz, hogy az emberek fölkapják rá a fejüket: ez tényleg így történt? Megtalálta a történetet, és úgy gondolta, hogy ez megáll a színpadon is. Kosztolányi haldoklik, néha jön a barátja, fölidézik a régi történeteket, amikor még nem dőlt egészen el, hogy Kosztolányiné melyikük mellett éli le az életet. Közben zajlik a szerelmi téboly, a beteg ember szerelmes lesz, mert élni akar, és azt gondolja, hogy az élet meg a szerelem egymást föltételező dolog. Ebben, mondjuk, nem is téved, az ember szíve mégis összeszorul: a költő rádumálja magát Radákovich Máriára, s ez csak arra jó, hogy minden még zavarosabbá váljon körülötte, és hogy ne sikerüljön végigélni azt a kispolgári idillt, ami olyan szép lett volna nekünk, utókornak. Lehet szépen élni és művészetet létrehozni, és végigcsinálni hitvesversekkel meg lázmérőkkel meg pillés tejeskávéval a prózai életet. És mellétenni a bús férfiúságot, a boldogtalanság nagyszerűségét, a halálfélelmet és a kokaint, futtatni párhuzamosan a kettőt, és az utókorból kinek ez, kinek az tetszik majd meg. Ehelyett jött a kétségbeesett kapaszkodás, az életerő remélt, de végül elmaradó fellángolása, rengeteg szenvedés és halál. Halálka. Elmaradt nagy búcsúmondatok, bár a mehr Luft szerintem vicces, de ettől nem fakad sírásra senki.
A búcsúmondatokból kerül a színdarabba is, például a kötéscsere után a papírra írt „gézcsókom”, csak színpadon, hörögve egyszerűen nem lehet érteni a poént, olyan, mintha simán „kézcsókom” volna.
Van a szegedi, szabadtéri előadásnak balszerencséje is, a színészek még nincsenek készen nemhogy a szerepükkel, de a szövegükkel sem, elakadnak, hibázgatnak, pedig klasszikusokról van szó, nemcsak Kosztolányi-szinten, de Kosztolányiné-szinten is. Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd – így kezdődik Harmos Ilona levele Radákovich Máriához, de Gubík Ági a tájékozatlant kifelejti belőle, a többit meg inkább visítozza, mint mondja, magára erőltetett nyugalommal.
Mit lehet kezdeni egy költő halálával? Vagy olyan, mint bármelyik halál, szörnyű, megalázó, kíméletlen, vagy költőhalál, egy világ vége. Ha az első, akkor nem tudom pontosan, miért Kosztolányiét nézzük. Vannak nála élesebb és jellegzetesebb sorsok, ott vannak akár a színpadon is. Ott van Kosztolányiné, a kétes egzisztenciából indult költőfeleség, aki csak pár évvel az itteni történet után egy bőrönddel és egy zavaros lelkiállapotú gyermekkel menekül a nyilasok elől. Ott van, legalább az említés szintjén a vetélytársnő, Böhm Aranka, aki azt kiabálta az auschwitzi pályaudvaron, hogy ő a legnagyobb magyar író özvegye, és vele ezt nem lehet megcsinálni. Nekem innét úgy tűnik, hogy mindkét történet színpadibb és kevésbé ismert, mint az, amit éppen látunk.
Igyekszem azért azt nézni, amit látok. Ami adja magát, a hosszú haldoklás, és a közben felidézhető élet, mintha az egész darab egy nagy előjáték volna ahhoz, hogy a végén el lehessen mondani a Hajnali részegséget. Mintha tényleg így, efelé indult volna el az alkotás, a végén Kőszegi Ákos a szép hangján részleteket mond a versből, egyébként jól választott részleteket, nem adva meg a nézőknek a nagy, ismeretlen Úr vészkijáratát, addig meg csak elvergődünk valahogy. Betegség, és az utolsó kép, amelyen Kosztolányi állva látható, ismerős vászonzakó, kötés a torkon. Az orvos, aki színésznőkkel szeretne találkozgatni (ha jól sejtem, ez az írói fantázia szüleménye), Ilona, Mária, Frigyes, Japi. Közben valami ellenkultúra, dizőz, operettrészletek, Csókos asszony és Mágnás Miska, kicsit több a kelleténél, már ha annyit akar ezzel a szerző mondani, hogy ez volna a kulturális háttér, ezen a talajon születnek a nagy versek.
Vagy nem ezt akarja mondani, de akkor megint csak nem értem, hogy mit. Újra csak azt érzem: megfordult az ok és az okozat, nem arról van szó, hogy találtam valamit, amit csak a színházban tudok igazán élesen, pontosan és megrázóan elmesélni, hanem hogy színházat kell csinálnom, és ehhez keresek-találok témát, egy költő életét és szenvedéseit. Főleg az utóbbiakat.
Igazából az bosszant, vagy az fáj, hogy a 20. századi költők közül Kosztolányihoz lehetne a legtöbb közünk. Kis megalkuvások, kis élet, kis boldogság, kis boldogtalanság, kis szerelmek, kis házasság – és ebből mégis kijön egészében valami fölfoghatatlan nagyság. Hogy ha őt megértjük, akkor magunkat is megértjük, ha őt szeretjük, magunkat szeretjük, magunknak adunk fölmentést, hiába nem írtuk meg mi is azt, hogy „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”. Egymásra kellene találnunk, és pont most kellene egymásra találnunk, nem azon agyalni, hogy most már mindjárt meghal, és végre mehetünk haza.
Réczei Tamás: Hajnali részegség. REÖK Szabadtéri Színpad, Szeged. Rendezte: Réczei Tamás. Szereplők: Kőszegi Ákos, Gubík Ági, Koltai Róbert, Fodor Annamária.
Kép forrása: http://www.szegediszabadteri.hu/hu/page/show/hajnali-reszegseg
