Nádas Péter nagyszerű könyvet írt, amelyről máris kitűnő kritikák jelentek meg. Szolláth Dávid a szakértő magabiztosságával tájékozódik a szövevényes regény belső és a könyvet a teljes Nádas-életműbe bekapcsoló külső összefüggéseiben: az ÉS-ben megjelent lefegyverzően alapos, okos kritikája olvastán e sorok írója nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ő itt már csak szép lehet. De sajnos még az se. Némileg váratlan helyen, a 444-en megjelent ugyanis egy rövid, de annál elegánsabb recenzió, egyikeként Radnóti Sándor utóbbi években egészen a saját kezéhez formált, finom enluminure-jeinek, amely ez esetben úgy csinál kedvet Nádas művéhez, hogy a fordulatos vagy inkább fürtös, gyömbéresen rizómatikus szerkezetű regényből úgyszólván semmit sem spoilerez el. És én még csak ezt sem ígérhetem.

Vas István mondta, hogy ő úgy olvas regényt, mint egy cselédlány, míg a kritikusok úgy, ahogy a prostituáltak közösülnek. (…Igen, fültanúk szerint nem egészen így mondta.) Nyilván arról van itt szó, hogy míg az olvasó élvezetből olvas, a kritikus többnyire hivatásszerűen. A legtöbb hivatásos ráadásul alighanem kétszer is elolvassa a terítéken lévő művet. Először, úgy sejtem, andantéban, figyelmesen, jegyzetelve, majd másodszor, már a megismert nagy egészt szem előtt tartva, lendületesebb allegrettóban, mintegy emlékeztetőül, önellenőrzésként.

Kőrizs Imre

Van egy harmadik módszer is, ezt Thomas Mann gyakorolta, aki a legtöbb neki küldött könyvet nem tanulmányozta át alaposan, hanem – ahogy a naplóiban többször is írja –, „kontaktust létesített” velük. A Rémtörténeteket bizonyos, itt nem részletezendő okokból a megszokott ütemhez képes fordítva olvastam, lehetőség szerint már először is figyelmesen, de majdnem Thomas Mann-i ütemben, és csak másodszorra úgy, ahogy érdemes. A kísérlet bevált: a könyv hatásából semmit nem vont le a rohamtempó, sőt, az első kapkodó találkozás tapasztalatai nagyon hasznosak voltak – hogy ezzel pontot is tegyünk a Vas István-i metafora végére – a második légyotton.

A regény terjedelme bármely más író esetében tekintélyesnek lenne nevezhető, de az érett Nádas a Rémtörténeteknél rendszerint nagyobb fesztávú műveket ír. Annál érdekesebb, hogy mint hallom, munka közben, az öniróniát sem nélkülözve, mégis „regénykének”, „elbeszélésnek” nevezte a könyvet, amelyben csakugyan van valami a Kaszpi-tó tengerszerűségéből, egy kiterjedésének végső határait ostromló elbeszélésből vagy kisregényből. Ezt a benyomást erősíti, hogy a majdnem félezer oldalas könyv nem tagolódik fejezetekre: csak elkezdődik, folytatódik és véget ér. (Helyesebben, mint arra Radnóti pontos arányérzékkel mutat rá, valami mintha megint elkezdődne a végén.) És ezt az olvasó ráadásul teljesen természetesnek is veszi. Én legalábbis egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a cselekményszálak közti, különben minden nehézség nélkül kitapintható váltásoknál miféle címet lehetett volna adni egy-egy elképzelt fejezetnek. Ez valahogy bántóan külsődleges lenne.

Az ok alighanem a szerkezetben és az elbeszélő hangban rejlik: a könyvet az író csakugyan mintha nem is írta volna, a papíron való fogalmazás értelmében, hanem olyan, mintha élőszóban lenne elbeszélve. Méghozzá nem is egyetlen elbeszélő által. „Korai órák óta dolgoztak” – ezekkel szavakkal kezdődik a regény, utalva Teréz és napszámosa, Róza eposzi dimenziójú, csaknem száz oldalon át tartó szőlőkapálására. De így még egy mindentudó elbeszélő, egy ifjabb Dumas is kezdhetné. Később azonban elbizonytalanodunk, mert rögtön a következő oldalon egy „nálunk” akaszt meg, ami nem függő beszédben, nem valamely konkrét személy szájából hangzik el. És ezután is többször találjuk a szövegben azt, hogy „mink”, „minálunk”. Az egyik szereplőről később ezt olvassuk: „Amióta megszületett pedig ismerem, nálunk szolgált tízéves koráig.” És ha ez nem lenne elég, egy másik, közelebbről ugyancsak meghatározatlan hang hozzáfűzi: „Én se értem, ember nincs, aki megértse.” Ez első pillantásra mintha Závadának a talán A fényképész utókorában bevezetett és azóta többször is felhasznált instabil elbeszélőire emlékeztetne, de Nádas megoldása – vagy feladványa – annál valahogy belsődlegesebb, leginkább talán a regény utolsó mondatában megidézett Kerényi Károly Görög mitológiájának elbeszélői helyzetét idézi, amelyről a nagy ókortudós ezt írta: „egyszerre juttatja szóhoz az antik elbeszélőket – akár többet is egymás mellett és egymás után – és a mérlegelő utánuk-elbeszélőt, s még csak nem is igyekszik egy eredeti elbeszélő mű hatását kelteni, csupán egy ősi elbeszélés-anyag önérvényesítésére hagyatkozik”.

És csakugyan jócskán van a regényben valami mitikus. Erről természetesen a könyv maga is tud: erre utal tehát az elbeszélő karakterében megjelenő kollektív jelleg, és talán nem véletlen Melpomené múzsa és Platón Timaioszának említése sem, vagy az utalás a Szentendrei-sziget egyik dűlője alatt húzódó római út szubsztrátumára. A könyv szereplői között is van számos mitikus karakterű személy: törpe, gyengeelméjű, megesett lány, nagy erejű dalia – mint mondjuk Kasznahorkai Herschtje, csak Nádas figurája annál sokkal komplexebb –, de még kísértetek és illuminátusok is, sőt, talán még a Sztálinváros építésére áttelepített Hrutka kovácsot is lehet afféle varázserejétől az államosítás révén megfosztott Héphaisztosznak tekinteni. És jóllehet a könyv főként egyszerű falusi környezetben játszódik – a helyszínnek bizonyára a Nádas által a tizenöt éven át meglakott Kisoroszi szolgál megnevezetlen mintájául –, még egy lege artis ördögűzés is lezajlik benne. A helyszín és az elbeszélő személye mellett a nyelv is elválik a tapasztalati valóságtól: nem az írótól merőben szokatlan paraszti trágárság kendőzetlen megjelenítéséről van szó, hanem például az olyan szavakról, mint a „dikó”, amely egyfajta igénytelen fekvőhely neveként inkább Kelet-Magyarországon használatos, vagy a „kákics”, amely viszont a gyermekláncfűnek elsősorban a Nyugat-Dunántúlon használatos neve. És a történet ideje sem egykönnyen meghatározható. A terminus ante quem alighanem Pető András 1967-ben bekövetkezett halála, ő ugyanis a regény idejében még él: úgy kerül szóba, hogy a tudományos érdeklődés ellenére „testének deformációja” – a konduktív mozgásterápia atyjának kevéssé köztudomású és a könyvben is jótékony homályban hagyott lágyéksérve – miatt az egyik fontos szereplő idegenkedik tőle.

Nem tudom, a nem hivatásos olvasóktól mennyire várható el az a módszeresség és figyelem, amelyre az olvasás során törekedtem, amelynek szükséges voltában azonban most el is bizonytalanodtam. Hiszen az olyan, csupán utalásszerűen felbukkanó történeti személyeket leszámítva, mint a baritonista Maleczky Oszkár vagy a növénynemesítő Mathiász János, a könyvben majdnem száz szerepelő van névvel említve. Az ő nevesített létjogosultságukat, azt hiszem, inkább csak a metaelbeszélő áradó metakedélye indokolja, legalábbis abban az értelemben, hogy az olvasótól nemigen várható el, hogy amikor másodszor is hall róluk, emlékezzen arra, hogy mondjuk Pitlikné, a szép foglárnő, Maracsek hentes vagy Vígas pék eredetileg milyen összefüggésben suhant át az elbeszélés mozgalmas hátterében.

Mindamellett főszereplőből is van jó néhány. Bár náluk jóval később lépnek színre, a két kapáló asszony mellett mindképpen ide tartozik Bolog Imre, a csúfnevéhez híven törpe növésű Törpike fia és a gyógypedagógus-hallgató Mírák Piroska, akiket kölcsönös, ha nem is azonos természetű érdeklődés köt egymáshoz. Fontos figura még a vegetatív idegrendszeri problémával született, tolókocsiban sorvadó Misike, aki Teréz nyári szállóvendégének fia, és Jónás atya, a falu plébánosa is. De a sok másik között fontos figura a Höss nevű alak is a maga apró, de végzetes és jól előkészített szerepével, azon túlmenően is, hogy alighanem ő Imrének, a falu kocsmájának budija mellett egykedvű rendszerességgel megeső Törpike gyermekének az apja.

A könyv főbb cselekménynyalábjait a következőképpen lehetne szétszálazni. Először is van a munka a szőlőben, amelynek során nemcsak a két kapáló asszonyt ismerjük meg, hanem szavaik vagy gondolataik nyomán a falu lakossága is elvonul előttünk. A munka végeztével Teréz levelet kap, amelyben értesítik, hogy szállóvendégei érkeznek: ekkor már csak ő képzeleg és meditál tovább, a regény harmadáig. Ezután egy különös folyóparti jelenetbe és annak lélektani vonatkozásaiba kapunk betekintést, amelynek főszereplője az említett Mírák Piroska és Bolog Imre, valamint egy kiskutya. Ezután következik a plébános Jónás atya és Imre drámai jelenetének előkészítése, majd maga a duett, ezt követően pedig megérkeznek Teréz vendégei; ezt a részt egy velük kapcsolatos visszaemlékezés zárja. Ekkor ismét Mírák Piroska kerül az elbeszélés középpontjába, majd megint egy Teréz-féle flash back következik, amely a háború előtti Budapesten eltöltött cselédéveket idézi fel, Misike családi hátterére is fényt vetve, hogy aztán egyre gyorsabb ütemben közeledjünk a befejezés felé. Mivel pedig – ahogy erről már volt szó – a könyvben nincsenek jelzett fejezetek, a bekezdések közötti vágások ezután egyre gyorsabbak, szinte filmszerűen élesek, egészen a drámai végkifejletig.

Kemény és szórakoztató (Fotó: Farkas Norbert / 24.hu)

Nádas előző nagy regényével, a Párhuzamos történetekkel kapcsolatban megszólaltak olyan irritált hangok is, amelyek szerint a számos szálon futó, sok helyszínen és időben játszódó háromkötetes regény olykor egészen halvány utalásokból álló motívumhálóját frusztrálóan felfejthetetlennek ítélték. A Rémtörténetekkel kapcsolatban ilyesmiről szó sem lehet. Mintha Nádas szándékosan azon mesterkedett volna, hogy antik drámaírók módjára illessze egymáshoz a cselekmény olykor torony-, máskor zsebórai léptékű fogaskerekeit, amelyek nemezisszerű mozgása szükségszerűen, de mégis a meglepetés erejével készíti elő a sorstragédiák kibontakozását. (A regényben számos halálesetről értesülünk, amelyek között a csecsemőgyilkosság – „hetedik hónapra szült, és máris vitték a csecsemőjét a ganajra” – vagy a rablótámadás szinte csak említésszerű epizód.)

De az új regény nemcsak az elbeszélő technika vonatkozásában hoz újat, hanem tematikailag, nyelvileg és szemléletileg is, amit bátran nevezhetünk elképesztőnek, különösen egy olyan író pályáján, aki már eddig is zavarba ejtően sokszor volt képes ilyen átalakulásra.

Az adatszerű téma vagy inkább miliő szokatlan, ha nem is egészen példa nélküli Nádas műveiben: mint Szolláth emlékeztet rá, a falusi környezetnek „van előzménye az életműben, a Párhuzamos utolsó előtti, hosszú fejezete, az Egy bőven termő barackfa”. A regény nyelve ugyancsak sajátos, és nemcsak a maga külterjes trágárságában, hanem abból a szempontból is, hogy míg eddig az író kifejezetten ápolt, artisztikus, helyenként egészen moarészerű finomsággal irizáló mondatokat alkotott, most nem lehet nem észrevenni a közhelyeknek azt az özönét, amely a szereplőkből korukra, nemükre és társadalmi helyzetükre nézve szinte természeti erőként ront rá az olvasóra. (Íme mindjárt három, egymás után: „bolond lukból bolond szél fú, egy bolond százat csinál, bolond bolondnak a foltja”.) A talán mítoszinak nevezhető alapálláson és a nehezen megragadható elbeszélői karakteren kívül esetleg erre is utal Radnóti, amikor azt írja, hogy az író „itt jutott legközelebb stiláris ideáljához, a stílus-nélküliséghez”. Ami pedig a mitikus megközelítéstől talán ugyancsak nem független szemléleti változást illeti, erről ezt írja: „a legalább Az emlékiratok… óta minden világnézeti és stiláris fordulata ellenére fenntartott tragikus szemlélete megváltozott. Öregkori, tragédián túli, a katasztrófát belátó, de mégsem katasztrofista látásmód jelent meg. […] Az élet megy tovább.”

Nem tudom, kiderült-e az eddigiekből, hogy „miről szól a regény”. Paradigmatikus emberi kapcsolatokról. Érdekes, hogy ezekben a test mintha kisebb szerepet játszana, mint ahogy azt Nádastól korábban megszoktuk, miközben azt se lehetne mondani, hogy ezzel szemben lélektani regénnyel volna dolgunk. Talán mégis a jóról és rosszról, az ezek közötti döntésekről és azok biliárdeffektus-szerű, beláthatatlan következményeiről szól. A regény egyik csúcspontja egy alighanem érvényes, de nem biztos, hogy sikeresnek is nevezhető ördögűzés, amelyre azonban nem egészen váratlanul kerül sor. Az epileptikus, beszédhibás nagy munkabírású, egyetlen rokonára sem hasonlító Rózáról, az eljárásnak alávetett Imre anyjáról például megtudjuk, hogy úgy tartották, „az alvilág ura, az ördög csinálta”, a falu népe pedig retteg, hogy „a nyavalyatörőstől egyszer még megszállja őket a mélység ura”, és szóba kerül az is, hogy „a mi urunk Jézus Krisztus kiűzte a néma lelket a gyerekből, amikor megrázta őt az ördög”. És mindez egyetlen oldalon, hogy ne lehessen nem észrevenni a későbbiek megelőlegezését. Ráadásul később az is szóba kerül, hogy „a patás ördög csinálta fel a ragyás pofájú Pankát”, Róza anyját. Mintha az ördög, a rossz szerepét vizsgálná a regény a személyes és történelmi viszonyokban, a már-már pogány természetű képzelmekkel, valamint a vallás, a lélektan és a szociológia egzaktabb megközelítésével a háttérben. Természetes hát, hogy a miszticizmus is megjelenik: szerintem a regény egyik csúcspontja, amikor az ördög neve iránt latinul megfogalmazott kérdésre az iskolázatlan megszállott magyarul ad dühös, ám érvényes választ.

Ahol jelen van a rossz, ott helye van jónak is, de a könyvben alig van valaki, aki megfelelne a jó emberről alkotott általános fogalmaknak, és ha akad is ilyen, úgy alakul, hogy cselekedetei nem szükségszerűen szolgálják a világ jobbá tételét. A jó szándékú cselekedetek is rosszra fordulnak, és a közöny és rosszindulat szándékai is vezethetnek jóra. Nádas ezúttal is rendkívül összetett művet írt, amely annál érdekesebb, mert mintha külön-külön minden szereplő látványosan nélkülözné a komplexitást, és csak karakterének paradigmatikus példánya volna, miközben ez mégis csak felülszíni benyomás, és éppen az elbeszélő bravúrjának tudható be.

A könyv fülszövege, kicsit talán nagyot markolva, Céline, Móricz, Borbély Szilárd, Csalog Zsolt és Tompa Andrea nevét említi, mondván, hogy ezeknek az íróknak a „világához kapcsolódó univerzumában járunk, ahol a nyelv a beszédképtelenséggel érintkezik”. Közülük két szerzőnek is ugyanaz a Jelenkor a kiadója, mint Nádasnak: érzek ebben a gesztusban valamit, amit upsale-nek (mondjuk ráértékesítésnek, ráadás eladásnak) nevez a marketing. A Tompa Andreára tett utalást ugyanis alighanem leginkább csak az Omerta Kali könyve című első részének paraszti elbeszélőhangja indokolja, Borbély nevét pedig a Nincstelenek kilátástalan falusi miliője és nyelvi megfosztottsága. Nádas könyvének antropológiája azonban Borbély regényéénél – amelyben a falu árnyékszékeit takarító roma Mesijást leszámítva egyszerűen mindenki visszataszító – sokkal kidolgozottabb és árnyaltabb. Úgy tűnik, Nádast, akár Mírák Piroska tanárát, a kriminológus Sármány Júliát „nem a bűnelkövetés etikája, hanem a szubsztanciája” érdekli. És mintha nemcsak Misikére, hanem az elbeszélőre is igaz lenne az a nézet, amelyet ez a nagyon értelmes mozgáskorlátozott gyermek a saját fejét verve, hahotázva előad: „a viszonylatok száma végtelen. Soha nem fogjuk valamennyi dolog valamennyi viszonylatát megérteni és leltárba venni.” És hogy „a világnagy szkepszisre még mindig nem lenne elegendő indok”.

Nádas Péter: Rémtörténetek. Budapest, 2022, Jelenkor. 468 oldal, 4999 forint. (Megjelent a Mozgó Világ 2022 nyári (július-augusztus) dupla számában. Nyitókép: litera.hu)