Almási Miklós: Aczél – 100

Százéves születésnap, és akkor Szinetár Miklós előhúz a zsebéből egy hosszú tévéinterjút. Huszonhat évvel korábban készült, senki sem tudott róla, nem reklámozta. És most, késő este levetítették. (A titkolózás jogos volt: mit mondjak, az interjúalanyt ma is sokan gyűlölik, ám e film, mint gesztus, annál többet jelentett.)
Szinetár nem lacafacázik, az alapkérdést szegezi neki: mi volt a bukás oka? Aczél láthatóan készült, igen koncentrált elemzést produkál percek alatt. (Gondold meg: pár hónappal a halála előtt!) Nem magáról beszél, hanem az ország sorsáról. Mert a hatalmon belül, majd aztán kívül is, látta, hogyan rohan a rendszer a szakadékba.
„Már készen voltak a reformok”, mondja. Sutyiban, senki se tudott róluk. Most felsorolja a készletet: állam és párt szétválasztása, a vezetésben legyen rotáció, a gazdaságba ne szóljon bele a kormány és a párt, sajtószabadság, legyen ellenzék (fékek!), igazi vállalati munkásrészvétel – a vezetésben ülők legyenek részvényesei a cégnek. Csakhogy Kádár akkor már – ’85-ben vagyunk – mindennek ellenkezőjére tett: annyira félt a reformer Gorbacsov bukásától, hogy nem mert vállalni egy one-man show-t. (Majd minden hangadó KGST-ország Gorbacsov ellen volt…) Közben a gazdaság épp omlott össze.
Szinetár nem hagyja ennyiben: ha így látta a lejtőn futó kocsit, miért nem szólt közbe – ott ült a hatalomban. Miért ment a többivel? Mert – mondja Aczél – a Politikai Bizottságban mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, senki nem mert „rossz híreket” mondani a Főnöknek. „Ezekkel az emberekkel nem tudtam beszélni.” „Egyik se volt fenn a lakásomon…” – Aczél már régóta elszigetelt figura volt: Rákosi alatt börtön, aztán Nagy Imré-s lett, aztán vörös posztó az oroszok szemében, kultúrpolitikáját gyűlölte a pártellenzék, megvetették a népiek. Nézd csak meg, hányszor buktatták ki a hatalomból – ’85-ben végleg. De fontosabb ennél: Kádár is megváltozott ’85-től: nem tűrt meg kritikus javaslatokat, a PB meg olyan gyenge figurákból állt, akik nem merték bemutatni az ország tényleges állapotát.
De – mondja Szinetár – egyszer mégiscsak rádöbbent…
Igen, feleli Aczél, valaki bevitt hozzá egy „igazi”, nem szépített helyzetjelentést: ezerhétszáz pártszervezet követelte, hogy Kádár mondjon le. A nyugati sajtó pedig már a hanyatlás koráról írt. Szóval megmutatták neki a „tükörképét”. Akkor aztán jött az összeomlás. (A film végének drámai vallomása: „Én leszek a bűnbak, bárki lelőhet az utcán”, mondta Aczélnak, utolsó beszélgetésük után a búcsú közben, a kabátjánál elkapva.)
Nem mondom végig az egyórás beszélgetést. Két apró mozzanatot inkább. Kérdés: mi az, amit vállalni tud e korszakból? Válasz: az 1963-tól 1985-ig terjedő időszakot. Ravaszul fogalmaz: sokan tudni vélik, hogy Nagy Imre mellett volt, „pöttyösnek” számított a sztálinista frakció szemében. Azt már kevésbé, hogy ’85 előtt-után lett volna mit mondania. (Egy félmondat azért elhangzik: a „megtorlás éveiben” fékezni próbálta a főtitkárt. Ebből egy időre bünti is lett, vagy csak fekete pont? Ki tudja ma már…
A PB bábfigurákból állt, de – mondja Aczél – a nyolcvanas évek közepe felé a második vonalban már igazi szakemberek álltak. (Mellékesen: egyetlenegyszer mond csak nevet, Újhelyi Szilárdét, a legendás filmstúdió vezetőjéét – jó barátok, börtöntársak voltak…) Volt tehát csapat – mondja –, készen állt a terv az átalakulásra, de (és ez a poén) a bukást már nem lehetett elkerülni. A leszerepelt vezetők cseréjével tán annyit lehetett volna elérni, hogy a bukás után egy huszonöt-harminc százalékos párt maradt volna – jó ellensúlyként a későbbi kormányoknak.
Illúziók? Igen. Végigcsinálta? Igen. Voltak korlátai? Voltak – átmenetileg – letiltott művek, művészek? Igen, voltak. Mentsége? Az ország kiemelkedett a feudális tagoltságból. Bekövetkezett a magyar vidék fellendülése: fürdőszobás házak, nyugdíj a parasztnak, egészségbiztosítás mindenkinek. És amiről nem beszélt – mint ahogy magáról is csak zárójelben –, mit tudott elérni a magyar kultúrában. (Halála után maradt a fiókban betiltott remekmű, kérdi egy külön interjúban Szinetár. „Egyetlenegy se…”)
Száz év. Korlátairól, kihagyott lehetőségekről nem beszélt. Voltak? Igen, voltak. Sajnáljuk. De ez egy célzott interjú, nem életrajz. De a tisztességét megtartotta haláláig. Szinetár pedig e huszonhat évig dugdosott filmmel a csúcson érezheti magát.