Vizes vébé

 

Havi megjelenésű folyóiratba tévékritikát írni kicsit mindig olyan, mintha kőtáblákon sms-ezne az ember. A téma villámgyorsan avul, rendszerint már agyoncsócsálva érkezik a kritikus, még sokkal inkább a havilap olvasói elé, és mi tagadás, még az a kockázat is fennáll, hogy a tárgyalás helye akarva-akaratlanul, s egyúttal bizonyosan indokolatlanul, megemeli a téma rangját. A budapesti vizes vébével és annak médiajelenlétével kapcsolatban is egészen hasonló a helyzet, hiszen arról az eseménysorozatról általánosságban, egyes részleteiről pedig kiválólag mindent – és mindennek az ellenkezőjét is – elmondtak már az elmúlt hetekben. (A „minden és mindennek az ellenkezője” legérzékletesebb, ám korántsem egyedüli példája az óriás-toronyugrás altémája volt, amelynek horribilis költségeit méltán pécézte ki számos internetes orgánum, hogy aztán utóbb ugyanők learassák a kattintásokat a versenyszám helyszínének „hihetetlen”, „káprázatos” és „fantasztikus” fotóival is.)

Így válhatott a bizonytalan elvi alapokon álló túltárgyalás állatorvosi vízilovává a megnyitóünnepség közvetítésének témája is: a változatos kritikai megjegyzések özönében szem elől tévesztve azt a nyilvánvaló tényt, hogy maga a műfaj (sportverseny-megnyitó), úgy, ahogy van, tokkal-vonóval, fölösleges és talmi. Vagyis ilyesformán egyszerűen nem létezik az a pozíció, amely valamiféle esztétikai alapú megnyitóeszmény felől közelítve mond ítéletet a Káel Csaba neve alatt elővezetett vízi parádéról. Márpedig mást, mint számszaki alapú ítéletet (értsd: felesleges pénzkidobás), erről a témáról már csak azért sem szerencsés mondanunk, mert máskülönben igen hamar fölöttébb sikamlós terepen találjuk magunkat. Ott, ahol kisvártatva már mi magunk fogunk méltó és minőségi megnyitóünnepséget követelni – mint ahogy azt egyik-másik internetes bíráló tette.

Persze a szándékos vakság hibájába esnénk, ha nem látnánk, hogy az ilyen és ehhez hasonló kritikai reakciók mögött a nyomtatott és internetes orgánumok bizonytalansága is ott munkál. Az a bizonytalanság, amelyet a sok évtizedes múltra visszatekintő és egyre hevesebb hazai (és nemzetközi) versenysportkultusz gerjeszt, kockázatos kisebbségi véleménynek sejtetve az általános tagadó álláspontot. (Ami még rendszerint az olimpiarendezés meg-megújuló témája körül is óvatoskodó fátyoltáncra készteti a megszólalókat.) Ahogy A fekete városban Mikszáth Kálmán már bő száz éve oly lényeglátóan megírta: „»Nekem ugyan nem kell, de a többiek szeretik, majd bolond vagyok, hogy agyonverjenek.« Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik.”

Itt van például az úszás, amely roppant egészséges testedzés ugyan, de a lelátóról, sőt még a televízión keresztül szemlélve is vajmi kevéssé látványos sportág. Olyan sport, amelyet személyes vagy közösségi érdekeltség híján nemigen néznek tömegesen az emberek – és ezt a tényt egyébként óvatlanul mindig le is leplezik azok a kommentátorok, akik lelkesen hüledeznek egy-egy, eseményszámba menő uszodai telt ház láttán. Ám a sporttörténet úgy hozta, hogy számunkra, magyarok számára sikerágazat ez a terület, így innentől kezdve gyakorlatilag tabusítva van az a megközelítés, amely szerint az úszás keveset mutat, s így annak közvetítése még a víz alatti kameraállások közbejöttével is csak a töredékét teheti érzékletessé annak a versenyhangulatnak, amelyet a medencében lévők bizonyára átélnek. S amelyet szimpatikus beleérzéssel, másodlagos módon átélnek a szurkolók is – de nézzünk csak meg egy úszóversenyt nemzeti motiváció és büszke elfogultság nélkül! (Ellentétben például a tenisszel.)

Az emberfeletti teljesítményeknek persze így is, úgy is méltán és feltétlenül kijár a tisztelet. No és jólesik a léleknek az a ritka bizonyosság is, hogy mégiscsak van az életnek olyan területe, ahol a stopperóra végül megmutatja, ki volt ott és akkor a legjobb. De ettől még a víz nem csupán összeköt (mint a vébé szlogenje állította) vagy éppen elválaszt minket, hanem mindeközben ki is takarja a látványt.

Az elhangzó szavakat viszont itt sem teheti észrevehetetlenné semmi, ami annál is szerencsésebb, mivel a sportversenyek televíziós közvetítése rendszerint reprezentatív, bár egyúttal lehangoló mintát ad a közgondolkodás nívójáról is. Közhely, hogy a sportkommentátorok előszeretettel pufogtatnak csacska közhelyeket, így ehelyütt elsősorban nem is ezt a mindig hálás és kézre eső vonulatot kívánjuk kipécézni. Hanem sokkal inkább azt az általános kedélyes önelégültséget, amely ilyen alkalmakkor szinte menetrend szerint eluralkodik a közvetítőállásokban. Merthogy a tömény sűrűségben adagolt tautológia, a frázisközpontúság vagy a közönség alig leplezett, bratyizó lenézése együtt mindig valamiféle kicsattanóan derűs szájtépéssé áll össze, amely legalább annyira hagyományos magyar versenyszámnak tekinthető, mint a női 400 méteres vegyes úszás.

Az önelégültség felső szólama persze propagandisztikus hangsúlyú, és ilyesformán mindig külön nyomatékot is kap. „Természetesen a Duna Arénában nem érheti szó a ház elejét: minden fantasztikus” – halljuk például a július 26-i versenynapon (az elkövetkező idézetek mind erről a napról származnak), s ha ez még nem lenne elég, hát az M4 egyik sokat tapasztalt, huszonéves kommentátora pár perccel később újra nekifut a jó előre determinált minősítésnek: „[a Duna Aréna,] ahol minden idők legjobb világbajnokságát rendezzük”. A generális megelégedettségnek ezen a szintjén, amely természetesen nem független az éremosztásban aznap élenjáró külügyi és külgazdasági miniszter kitelt mosolyától, azután természetesen maguk az egyes megszólalók is a személyes önelégültség üzemmódjára kapcsolnak át. Itt meglepő, vagyishogy egyáltalán nem meglepő módon szinte csak maguk a versenyzők jelentenek kivételt: ők ugyanis többnyire fáradtabbak és okosabbak is annál, semhogy a saját tökéletességük vélelmében lubickoljanak.

Ők, mármint a sportolók, még az olyan kérdésekre is hajlandók érdemben válaszolni, mint amilyet például az épp ezüstérmet elnyerő (vagyis az aranyérmet elveszítő) Cseh Lászlónak szegezett a szolgálatos riporter: „Felér ez egy arannyal?” A kérdés már-már nemzetkarakterológiai mélyfúrással is felérő, hiszen a különösebb előkészületet bizonnyal nem igénylő riporteri nyegleség a magyarság egyik legfontosabb történelmi kudarcfeldolgozó mantráját érinti: a győzelemként értelmezett kudarc, a diadalmas lemaradás tételét, amely annyi sikertelenségen átsegítette már nemzetünket. Persze majd mindig felér, többé-kevésbé a vesztünkre.

„Hogy negyedik lett, az most egy dolog” – hangzik el ugyanitt egy másik hipermagyaros kommentátori tételmondat (ezúttal Kenderesi Tamás apropóján), és valósággal az ismerősségérzés otthonos melege árad ebből a megfogalmazásból. Merthogy – a kudarc sikerré való átminősítése mellett – nem ezzel a könnyed nonchalance-szal szoktunk hagyományosan átlábalni a vereségeinken? Vagyis minden olyan helyzeten, ami egy dolog, és ami után hamar következhet egy „de”, egy „viszont” vagy egy „másrészt”. No, nem a valóságban, csupán retorikailag, de már az is milyen megnyugtató dolog! (Ennek történelmileg valamelyest kevésbé terhelt testvérfrázisa majdnem ugyaninnen: „Ez a 100 gyors, ez ilyen.”)

„Egy ideje mindenki azt kéri tőlem, hogy próbáljalak meg lelökni a korláton, hogy beszéljünk végre többet a magyar versenyzőkről” – ez a kacajos-bratyizós hangszerelésű, de egyértelműen türelmetlen kitörés, amely a szakkommentátor Czene Attila száját hagyta el, midőn megelégelte, hogy kollégája túl sokat emlegeti az amerikai bajnoknőt, Katie Ledeckyt, szintén nem nélkülözi a magyaros karakterisztikát. Ahhoz a „férfias”, tehát a gorombaságig „nyílt” és „keresetlen”, a cifrázást megvető, a vitákat lapidáris modorban egy-kettőre berekesztő tónushoz tartozik, amely miniszterelnöki kiszólásokban csakúgy tetten érhető, mint az internetes publicisztikai hisztik és a Facebook-asszók záróaktusaiban. Ebben a kérdésben ugyanis olykor meglepő stilisztikai egységet tanúsít a nemzet szóban és írásban megnyilatkozó elitje.

Nagy kérdés, hogy a sporteredményeink elmondanak-e egyáltalán bármit mirólunk, magyarokról. (Szubjektív válaszom: nem.) De lám, a sportközvetítéseink nagyon is sokat elárulnak rólunk, még ha éppenséggel nem is egyértelmű öröm önmagunkra ismernünk egy-egy sportkommentátori rutinfordulatban. Mert bizony minket korántsem a víz köt össze.