Hajdanán minden jobb volt, különb, derekabb és nagyobb emberek éltek a föld színén. Mióta csak világ a világ, széles körben elterjedt a tovatűnt aranykor képzete, amelynek mélységes jelenidejű pesszimizmusát jól ellensúlyozza az a tény, hogy ezt a sablont az operaéneklés hanyatlásától a régi jó ízek visszasírásáig jószerint minden aktuális panaszra rá lehet húzni. Sajnos éppen csak a magyar tévétörténet búvárlója számára nem kézenfekvő ez az értelmezési keret, dacára a jelen masszívan vigasztalan állapotainak. Elvégre nyugodt lelkiismerettel nemigen lehetne azt állítani, hogy például Vitár Róbert jobb sportkommentátor lett volna a maiaknál, hogy Rózsa György kevésbé hatott volna irritatív képernyős szereplőnek, mint Sebestyén Balázs, vagy hogy Árkus József televíziós humora elementárisabban hatott volna, mint Fábry Sándoré. A kontraszelekció évezredes turáni átkától mindenkor különösen keményen sújtott magyar televíziózás évtizedről évtizedre kitermelte a maga értelmezhetetlen, helyesebben a háttérinformációk pontos ismerete nélkül értelmezhetetlen karriertörténeteit, és ez – amúgy bármennyire szeretnénk is – lehetetlenné teszi, hogy legalább a múlt valamely szakaszában igazi tévés aranykort véljünk felfedezni.
Azért a múltban mégiscsak akadt néhány olyan műsorkészítő, aki sikeresen valódi televíziós személyiséggé nőtte ki magát az évek során. Döntően az általános gyakorlat logikája ellenében, hiszen ahogyan azt 1984-ben egy, a kérdésben jócskán érintett tévés megfogalmazta: „Vajon van-e Magyarországon látható, tapasztalható, érezhető és érvényesülő igény az úgynevezett televíziós személyiségre? Én sokszor úgy érzem, hogy általában – nincs.” Baló Györgytől való ez az idézet, akiről tényleg elmondható, hogy „úgynevezett televíziós személyiség”-gé vált a nyolcvanas években. Pályafutása utóbbi három évtizedében pedig többszörösen is megtapasztalhatta, hogy a fentebb citált kérdése és az arra adott, sommásan negatívba hajló felelete legalábbis lényeglátónak tekinthető.
Ma már minek tagadnánk, Baló György külső adottságai, kezdetben és első pillantásra, maguk is a kontraszelekció papírformáját látszottak igazolni. Merthogy sem a fiatal Baló arcvonásainak együttese, sem pedig hálásan parodizálható orgánuma és hanghordozása nem jelzett helyből igazi, ideális képernyős alkatot. Ám ő mégis, mondhatni az első benyomások ellenében, meglepően hamar elfogadtatta magát a közeggel és a tévénézőkkel egyaránt. Igaz, működése eredendően és jól érezhetően intellektuálisabb volt a korabeli képernyős átlagnál és a legtömegesebb közönségigénynél, s ez jószerint az előbb említettekhez mérhető hendikep. Csakhogy Baló sosem hatott öncélúan „túl okosnak” a tévében. Nem egyszerűen megbocsátatta a nézőkkel a maga intellektusát, és nem is próbálta előzékenyen hétköznapiasítani – Vitray Tamás módjára –, hanem magától értetődőnek fogadtatta el az elmélyült közelítést, az elemző, sőt az elméleti érdeklődést. Mert a néző egy idő után némiképp meglepve azt tapasztalta, hogy a bölcsészkíváncsiság a szigorúan vett kulturális műsorok rezervátumán kívül is legitim, sőt mi több, hasznos lehet.
Ezt az elemző, a napi gyakorlatra mindig éberen rákérdező metódust jól érzékelteti az a passzus, amelyben Baló épp a kérdezői szerep buktatóit firtatta, ugyancsak a nyolcvanas évek közepén: „Kell-e képviselnünk? Melyik nézőt kell képviselnünk? Egyértelműen ezt nem tudom eldönteni. Röviden azt mondanám rá: van, amikor igen, van, amikor nem. Lehet úgy is kérdezni: azokat a kérdéseket kell-e megkérdezni, amelyeket a néző vagy a hallgató megkérdezne a helyünkben, amelyek a legtöbb embert érdeklik? Erre talán azt mondanám, módjával, mert talán elképzelhető, hogy eszembe jut valami, amire kíváncsi vagyok, amire a nézők többsége önkéntelenül is azt mondja magában: »ezt minek megkérdezni« – de a válaszból kiderülhet, hogy érdemes volt. De sokszor vagyok olyan helyzetben is, amikor tudom, hogy ami a nézőt vagy a hallgatót talán legjobban érdekli, azt nem fogom megkérdezni.”
Talán nem tévedünk, ha leírjuk, Baló György esetében a képernyős jelenlétet, majd az ahhoz társuló vezetői szerepek sorát egyfajta markáns modernizátori-technokrata ethosz is átlengte. Ez a rendszerreformáló, majd rendszerváltoztató irályú indíttatás korszerűbb és nyitott szellemű, nyugatiasabb Magyarországot és benne modernebb és profibb magyar televíziózást vágyott megteremteni. Összeszedettsége és mindig példás felkészültsége mellett ez az elkötelezettség avatta Balót a rendszerváltás éveinek emblematikus televíziósává. A megújuló, már jó előre piaci versengésre hangolt 2-es csatorna, a közéleti témákat tabutörő nyíltsággal vitára bocsátó késő esti Napzárta műsora, majd a választási esték-éjszakák rezzenetlen nyugalmú levezénylése a nyugati szellemű televíziózás valóságos kultúrhéroszának mutatta Balót.
Aztán ahogy a rendszerváltással kapcsolatos álomforgatókönyveket ledarálta a hazai közeg, úgy rekedt meg Baló György pályafutása is. Tévéelnökjelölti és csatorna-vezérigazgatói kudarcait egyszerre magyarázta a politikai erők mindent átható és körkörös bizalmatlansága meg a technokrata ethoszt (és mindenféle emeltebb szempontot) pillanatok alatt legyűrő, egyre csak lejjebb és lejjebb licitáló médiapiac- és profitéhség. Így aztán Baló visszaállt képernyős műsorkészítőnek, és ezen a poszton próbálta meghonosítani az e tájékon olyannyira idegen gyakorlatot: a szavak, a kijelentések komolyan vételét, a témák indulatmentes, elemző vizsgálatát, és nem mellesleg a felelősségteljes közszereplés szellemiségét. Ennek a tiszteletre méltó vállalkozásnak a kudarcát, mely nyilvánvalóan inkább volt egész hazánk, mint Baló György személyes veresége, drámai érzékletességgel bizonyította az MTV-székház 2006-os ostroma, ahol éppenséggel Baló autóját is lángba borította a csőcselék.
A 2010-es választások után munkáltatója, a köztévé talonba tette Balót, aki egészen 2015-ig teljesen eltűnt a képernyőről. 2015 legelején azután a közértelmesség szintjének lesüllyesztésében túlbecsülhetetlenül gyászos szerepet játszó, ám ekkor látványos politikai gesztusokat gyakorló RTL Klub műsorral kínálta meg a tévést. Ez lett a Magyarul Balóval, amely kezdetben és rögtön jelzésértékűen a Való Világ késő esti összefoglalói után került adásba, ma pedig rendszerint éjfél és fél egy között kezdődik – hajnali fél ötös ismétléssel! Merthogy ma ez a helye, méghozzá a nagyvonalú gesztus gyanánt kijelölt helye a (kereskedelmi) televíziózásban annak az indulatmentes értelemre és tartott hangú közvitára alapozó műsorkészítésnek, amelyet Balónál még mindig senki nem tud jobban csinálni ebben az országban.
Így a hetvenesztendős Baló György mostanság is ott ül estéről estére az RTL Klub stúdiójában: mindig felkészülten, nyugodt fegyelmezettséggel – eleven és megható anakronizmusnak beillően. Ezekben a hetekben éppenséggel választási vitákat profin levezényelve, az egybites üzenetek meghaladását derűs csökönyösséggel kikényszerítve a résztvevőkből, mintha csak egy közepesen normális európai országban élnénk. (Igaz, a kormánypártok következetes távolmaradása a vitáktól még ezekben az éji órákban is az álomszerű hangulat ellen dolgozik.) Baló György, még ha rendre érződik is a megszólalásain az irónia és az önirónia, váltig halálosan komolyan veszi a maga munkáját. Mert ő ma is az, ami negyven éve volt: elkötelezett televíziós újságíró, aki felteszi a kérdéseit, hogy tisztábban lássunk általuk. Még véletlenül se gondolja senki, hogy Baló hibája lenne, amiért ez a tevékenység ma Magyarországon olyan reménytelenül korszerűtlennek hat.
