Végül is: ez volt a cél. Minden színházi előadás célja, hogy ott üljek a nézőtéren (általános alany: ott üljön a néző a széken), és önvizsgálatot tartsak. Ki vagyok, mi vagyok, hol tartok.
Nem, nem Odüsszeusz, minden jó szándék ellenére. Maximum Antinoosz, a legpimaszabb kérő, akire keserű nyíllal céloz a hazatért tulajdonos, aztán nem is csak céloz, hagyja elröppenni a nyílvesszőt, miközben épp a potyaborból akartam inni, így a nyíl hegye egyszerre veri át a serleget és a torkot, elönt a vér. Legközelebb tisztességes leszek.
Még Antinoosz sem, bár a kedvenc jelenetem nincs benne az előadásban: Irosz, a dagadt koldus verekedni hívja ki az új koldust, a házba érkező öreget, és mielőtt megadják a jelet, Odüsszeusz elgondolkodik: úgy üsse meg, hogy rögtön meghaljon a hájpacni, vagy csak törje be az orrát, nehogy gyanút fogjanak a kérők. Végül az utóbbi megoldás mellett dönt. Reccsenés, vér, ájulás, és Irosz elmondhatja: én is ott voltam, és élve megúsztam.
Nem születtünk hősnek, de nem is baj, csak nehogy kiderüljön rólunk valahogy. Vagy nehogy kiderüljön, hogy mégiscsak hősök vagyunk. Hadd nézzük őket, ahogy élnek, ölnek, ki se mondom, hogy ölelnek, meglátogatják az alvilágot, és visszajönnek, félelem nélkül, de nem épp pozitív tapasztalatokkal gazdagon.
Azt szeretném csak mondani, hogy elvben ezt az előadást nekem készítették, az én hőseim mocorognak bennem, az én kedves asszonyaim törik magukat Odüsszeuszért, de mégsem nekem készítették, és jó volna tudni, ki a hibás. Túlságosan ragaszkodom valakikhez, vagy ők nem értik, miről is van szó.
Odüsszeusz asszonyairól van szó, akik szépen fölsorakoznak a kéken csillogó díszletben, és együtt éneklik a This Boots Are Made For Walking című dalt. Nagy pech, hogy most épp folyton ezt hallani egy cipőkereskedés reklámjaként, így nem olyan meglepő az egésznek a jelenléte. Mindenesetre kijelölik, miről is van szó, a sok nő (nem is olyan nagyon sok, Pénelopé, Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá, Antikleia (a drága mama), Pallasz Athéné, és két vendégművész, a küklópsz (akinek egyébként nem ez a neve, mint a színpadi események alapján hihetnénk) és egy szirén, aki majd később az Európa Kiadótól énekli sziréndalát.
Nem is az a baj, hogy tetszhetne, hanem hogy kifejezetten tetszenie kellene. Ezek az enyémek, általános iskolás koromtól velem vannak, eszembe jutnak, izgatnak, újragondolom, újraolvasom, elfelejtem a nevüket, ki is az, aki leesik a háztetőről részegen, amíg Odüsszeusz a Hádészban kóborol? Megnézem. Elpénór. Tetszenie kellene, mert azt kapom, és mégis mást, hős helyett a hős asszonyait, akik nem kisebb hősök, de nem szorulnak bele saját hősiességükbe, hanem szépen viszik tovább az életet, akár a férfi mellett, akár a férfi nélkül. Minden nagy ember mögött egy nagy nő áll? Emögött a legszigorúbban számolva is öten vannak, de nyilván téves az a következtetés, hogy minél többen vannak mögötte, annál nagyobb hős.
Vagy nem is tudom. Nagy Ervin, mint Odüsszeusz, igazán logikus következtetés, ha a Katona színészei közül kell választani. Befeszül az első jelenetben, mikor föl kell ajzania saját íját, és röpíteni a vesszőt tizenkét balta fokán át. (Tizenkettő? Ez is jelent valamit? Minden hős mögött tizenkét baltafok áll?) Süsü hős, de el tudom fogadni, hogy minden hős süsü, hogy a faló csele nem akkora találmány, mint amennyit dicsekszik vele, hogy nem akkora ötlet Senkinek neveznie magát, előre tudva, hogy ha majd azt feleli a megvakított óriás arra a kérdésre, hogy ki bánt, Senki, az nagyon jól fog jönni. Ez is Odüsszeusz, afféle antik médiasztár, a dolgokat hol irányítja, hol csak elszenvedi, hiszen ki tudna az istenek döntéseibe beleszólni, de ő mindenesetre minden jót magának tulajdonít. Leleményes, harcos, sportember, szexisten, filozófus, minden.
Elviselem, ha kiderül, hogy nem teljesen így van. De hogy van? Kapunk egy kék díszletvarázst, a mindenhonnét lelógó rojtokat ventilátor zizegteti a színpad mögött, pódium és forgó, jön Pallasz Athéné, épp Mészáros Blanka alakját öltve magára, és igencsak mozgékony, előreszaltó, hátra flip-flop, és mondja a szöveget. A szöveg nyilván a legfontosabb eleme az előadásnak, sok van belőle, és alapvetően az a funkciója, hogy közel hozza a történetet a nézőhöz. Így aztán folyton kiszólnak belőle, friss szavakat, friss érzéseket közölnek, nem pont ezt, de körülbelül: szájon váglak szárnyas öklömmel, hogy elharapod a nyelved fogaid kerítésével.
Ha egyszer csinálnák, azt mondanám, oké. Ha ötször, akkor azt mondanám, nem oké, de megértem, szórakoztatni kell a közönséget, vigyázni, hogy ébren maradjanak, hogy érdekelje őket a dolog. A hatvanötödiknél valahogy mégis azt érzem, hogy ideje volna valami új poént kitalálni, mert ez már volt. Épp hatvannégyszer. Még mindig akad, aki felnevet, de egyre kevesebben vannak. Aztán el is fogynak, tényleg nem vicces.
Pedig ez a humor-szövegkönyv alapja, nevetgéljünk, és szeressük azokat, akik megnevettetnek. Kit szeressek? Akik nem nevettetnek meg? Közben a díszlet is egyre inkább funkciótlanná válik, éjszakai mesevilág, egyszerre talmi és varázs, csak mégsem alkalmas mindenre. Mondjuk a lótuszevők szigetét gyönyörűen idézi föl, de akkor a Hádészt már kevésbé. Vagy Kirkét még kevésbé.
Nem savanykodom Balázs Juli munkájával tovább, mert nem ez a baj. Mintha az eszme nem akarna funkcionálni. Számomra a legjobb és legsúlyosabb pillanat, amikor Kirké disznózik, beszél a rokonállatról, belekezd egy receptbe, vagy receptnek látszó valamibe, végy két disznópofát, nyelvvel, sózd meg, fokhagymázd. Sűrűsödhetne a levegő, mert végre kiszálltunk a kiszólások világából, és az evés meg a szexualitás vidékén járunk, röfögések, horkantások között. Csakhogy hiába hiszek a jelenetben, ha épp a színészek nem hisznek benne, ha Ónodi Eszter nem hozza a fülledtséget, hanem valami pacuha, pongyolás boszorkányt képes csak megidézni, a boszorkány helyett egy jósnőt a kertévé délelőtti műsorából.
Itt van a baj, a közelben. Ahogy a szövegkönyvnél is azt érzem, hogy nem elég. Nem érdemes kicserélni a hexametereket a homéroszi Odüsszeiából ezekre a tréfabombákra, mert nem jobbak. Mondjuk megtanulhatnák a ritmust a színészek, csak a kezdeteknél maradva: nem „és tengeren”, hanem „s tengeren”, nem „menteni vágyván”, hanem „menteni vágyva”, de érzem, hogy ez kicsinyeskedés, és ha nem kellett volna az első gimnáziumban megtanulni az első hat sort, talán nem is zavarna. (Egyébként is elbizonytalanodtam, a „s tengeren” kezdetű sor nem pont úgy maradt meg bennem, ahogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. De a ritmusa attól még ugyanaz.) Nem segít a betoldott rész Az ember tragédiájából sem, ami Odüsszeusz utazásait mintegy vertikálisan is kiterjeszti, fölfelé is vezet út. Akárhogyan is: egy jó szöveget rosszabbra cserélni nem éri meg. Akkor sem, ha az új változat színpadra valóbb, kegyetlenebb, józanabb, igazabbnak hat. Ugyanezt érzem az egész előadásról. Odüsszeusz hazatér, leöl, átmegy a próbán, tudja, hogy nem lehet az ágyat kivinni a szobából. Pénelopé meg csak nevetgél, jól van, te vagy az, puszilgatja a zavarban lévő hőst, okosabb nála, erősebb, nagyobb. Kibírom. De valamiről mégis szólnia kellene a történetnek. Hazatalálásról, otthonról, szerelemről. Végül is: Odüsszeusz tényleg hazamegy, otthagyja Kirkét, és otthagyja Kalüpszót, pedig halhatatlanok és szépek, és megy a halandó ráncosodóhoz, mert őt szereti. Mert ők tartoznak össze. Mert csakis értük fogja vissza a hajnal a szekerét, hogy hosszabb legyen az éjszakájuk.
Nem muszáj ebben hinni. De akkor minek megírni, átírni, megrendezni?
Ithaka. Homérosz Odüsszeia c. eposza alapján, Szövegkönyv: Závada Péter, Szabó-Székely Ármin, rendezte: Székely Kriszta, szereplők: Nagy Ervin, Mészáros Blanka, Rezes Judit, Fullajtár Andrea, Rujder Vivien, Kiss Eszter, Ónodi Eszter, Bodnár Erika, Jordán Adél. Katona József Színház, Budapest.
Kép forrása: http://art7.hu/szinhaz/odusszeusz-csajok-es-odusszeusz/
