Rovatok

Kezdőlap Rovatok Oldal 20

Kende Péter: A liberális demokrácia átütő sikere

A franciaországi választásokról – II.

 

A francia választásokról szóló előző cikkemben (Mozgó Világ, 2017/6.) az új elnök beiktatásáig jutottam el, jelezve, hogy a folyamat második részére (a nemzetgyűlési választásra) júniusban kerül sor. Beszámolómat tehát ez utóbbi befejezése után készítettem, ezúttal abból indulva ki, hogy olvasóközönségem az eredményekről – legalábbis nagy vonalakban – már tájékoztatást kapott a megszokott hírcsatornái révén. De talán itt is célszerű megállapítani, hogy a június 11-én és 18-án, két fordulóban lezajlott képviselőválasztás is az elnökválasztásból győztesen kikerült Emmanuel Macron – és vele együtt a liberális demokrácia – átütő sikerét hozta.

Az 1958-ban létrejött Ötödik Köztársaság választási rendszere a nemzetgyűlésnek nevezett képviselőház küldötteinek kérdésében dönt, ez a kétkamarás parlamentnek csak az első kamarája, alsóháza (a második a szenátus). A rendszer egyéni választókerületekre épül (ezekből 577 van, ennyi képviselő ül ugyanis a nemzetgyűlésben), kétfordulós és szimpla többségi. Ez azt jelenti, hogy ha az első fordulóban a regisztrált jelöltek valamelyike a kerületi listán nyilvántartott szavazók voksának több mint ötven százalékát megszerezte, akkor már el is nyerte a képviselői címet és funkciót, a második fordulóra ott már nem is kerül sor. A jelöltek közötti harc azonban az esetek túlnyomó részében a második fordulóban dől el, amikor már az egyszerű többség is elegendő (vagyis az, hogy a másik jelölt kevesebb szavazatot kapjon). Az első fordulóban bármely nagykorú állampolgár indulhat jelöltként, még csak nem is kell ott helyben laknia. Az illetőnek nem kell feltétlenül valamely országos vagy regionális párt támogatásával rendelkeznie, függetlenként is versenghet körzete szavazóinak kegyeiért (hacsak valamilyen korábbi bírói ítélet nem fosztotta meg őt a megválaszthatóság jogától). A valóságban a képviselőjelöltek túlnyomó többsége valamelyik működő, többnyire országos párt nevében és jóváhagyásával indul, de törvényesen ez nem feltétel.

Lássuk tehát, hogy a júniusi választáson milyen pártok vagy azzal egyenértékű más mozgalmak játszottak kisebb-nagyobb szerepet! A szokástól eltérően a „középnél” kezdjük, tekintve, hogy az idei választásokon az itt helyet kereső pártok és mozgalmak nyerték el a legtöbb képviselői helyet. Két ilyen csoport volt: a Macron által még elnökké választása előtt létrehozott La République En Marche (LREM, szabad fordításban: A Menetelő Köztársaság; a magyar sajtóban a Köztársaság Lendületben elnevezést használják), valamint a François Bayrou délnyugat-franciaországi politikus által 2007-ben alapított Modem, azaz a Demokratikus Mozgalom. Ez utóbbi nem sok sikert könyvelhetett el az azóta eltelt évtizedben, viszont a Macronnal idén tavasszal kötött szövetségének köszönhetően többszörösére növelte parlamenti képviselőinek számát. Szemben Macronnal, aki – mint ezt már előző cikkemben kiemeltem – újonc a francia politikában, Bayrou régi róka, aki időben megérezte, hogy az új elnöknek nagylelkűen felajánlott „szövetség” előnyös lesz a maga és pártja számára. Ha csak a megszerzett képviselői helyeket számítjuk, akkor ez így is lett, a Modem tényleges politikai befolyása szempontjából viszont már nem annyira. Valamilyen, a sajtó által felkapott korrupciós ügy miatt Bayrounak, aki az egyik legfontosabb tárca várományosa volt, két pártbeli miniszterjelölt társával együtt alig néhány órával az új kormány hivatalos megalakulása előtt tanácsosabbnak látszott lemondania, miközben a Modem és az LREM közti szövetség megmaradt. Ezzel szinte egyidejűleg, paradox módon, a kormány támogatására bejelentkezett a jobboldali térfélről a jövendőbeli ellenzék legfontosabb pártjának (LR, lásd alább) egyik, „az új kormánnyal konstruktív együttműködésre kész” – és ezáltal addigi pártjából kiszakadó – csoportja. Mint látható, „középen” a helyzet most még eléggé képlékeny.

De Macronhoz visszatérve: ő Bayroutól eltérően nem „középpártként” határozta meg a mozgalmát, hanem olyan politikai irányzatként, amelyik se nem jobb-, se nem baloldali, hanem a legjobb bal- és jobboldali elképzelésekből merítve mindig a „progresszív irányba” mozog. Erről 2017 elején Forradalom címen könyvet is közzétett. A mű címe (és tartalma is részben) vitatható, ezzel együtt mégis kijelenthető, hogy Macron megjelenése és vakmerő kezdeményezése forradalmi átalakulást indított el Franciaország politikai viszonyaiban…

A középről jobbra kanyarodva, a legfontosabb politikai erő a De Gaulle által 1958-ban alapított mozgalom[1], amelyet gaullistának szoktak nevezni, de amely az elmúlt hatvan évben annyiszor cserélt nevet, hogy azokat még felsorolni is túl hosszadalmas lenne. A magyar származású, de magyarul nem beszélő Sárközi (Nicolas Sarkozy) elnöksége óta a mozgalom Les Républicains (LR – Köztársaságiak) néven fut, ami annyiban zavaró, hogy a többi jelenkori francia párt vagy mozgalom is „köztársaságinak” tekinti magát, még a jobboldalon is, hát még attól balra! A névtől függetlenül az 1958 óta eltelt hat évtizedben legtöbbször és leghosszabb ideig ez a jobbközéphez tartozó párt kormányozta Franciaországot vagy egymagában, vagy más politikai erőkkel szövetségben. A 2012 előtti több mint fél évszázadban, vagyis François Hollande elnöksége előtt, a baloldalinak számító irányzatok csak Mitterrand hosszú elnöksége idején (1981–1995) voltak hatalmon, de a parlament választotta kormányzat még ekkor is kétszer került jobboldali vezetés alá.[2]

Tovább haladva jobb felé már csak egyetlen pártalakulat érdemel említést, éspedig: a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Front (FN). Ez a párt az elmúlt években, Marine Le Pen mérsékeltebb vagy legalábbis retorikailag mértéktartóbb vezetése alatt, az „alapító atya” (ez a kifejezés itt nagyon is helytálló…) korszakát jóval meghaladó tömegbefolyásra tett szert. Az új vonal sikerének – és főleg parlamenti képviseletének – azonban határt szab az a körülmény, hogy magával a párttal még mindig senki vagy majdnem senki nem kíván szövetkezni. A fentebb leírt kétfordulós választási rendszer mellett ez a körülmény rendkívül erősen korlátozza e párt választási esélyeit, lehetséges képviselőinek számát. Néhány sorral lejjebb, ahol a különféle irányzatok számszerű eredményeiről lesz szó, ez nagyon világosan ki fog tűnni.

Most pedig térjünk át a baloldalra. Ezen a térfélen valaha – 1968-ig, és csökkenő mértékben bár, de valamennyire még Mitterrand első elnöki ciklusa előtt is – a kommunista párt (PCF) volt a vezető erő. Volt olyan országos választás, amelyen ez a párt a szavazatok több mint negyedét szerezte meg. A regionális (municipális) választáson pedig számos körzetben és különösen az ipari munkások körében olyan mértékben aratott, hogy úgyszólván az élet minden szférája felett ellenőrzést tudott gyakorolni. Befolyása a szellemi életben is nagy volt, aminek magyarázatát két tényezőben kell keresni. Az egyik: a marxista ideológia lenini változatának térhódítása (a szovjet érdekszférába került területeken túl elsősorban a „latin” országokban, azaz Franciaországban és Olaszországban, de még a spanyol nyelvű Dél-Amerika egy részében is). A másik: a 19. századi forradalmiság francia tradíciója, amely 1789-től 1870-ig, sőt még a 20. század első, nagyobbik felében is (egészen a Szovjetunió összeomlásáig), rányomta bélyegét Közép- és Nyugat-Európa baloldali értelmiségének gondolkodására.[3]

A szovjet politikai és társadalmi rendszer – a gazdaságról nem is szólva – azonban 1989 és 1991 között összeomlott, és ezt követően, de sok tekintetben már jóval előtte, a nyugati kommunista pártok befolyása is csökkent, aminek következtében egész Európában úgyszólván mindenütt a szocialista (németül szociáldemokrata) pártok lettek megint a politikai baloldal vezető erői, illetve képviselői. Nagy-Britanniában, az NSZK-ban és a skandináv országokban ez már korábban is így volt, Franciaországban viszont csak a hatvanas évek végétől. 1971-ben, Mitterrand vezetése alatt a francia Szocialista Párt teljesen újjáalakult, 1981-től kezdve pedig fontosabb kormányzati tényezővé vált, mint 1936 óta bármikor.[4] Ehhez a változáshoz még az is kellett persze, hogy a kommunista párt számszerűleg is és a befolyását illetően is visszaszoruljon. Sokak véleménye szerint ebben állt a Mitterrand-korszak legfontosabb (mindenesetre legmaradandóbb) politikai teljesítménye. Mitterrand első kormányában, 1981-től 1986-ig még voltak kommunista miniszterek. A szocialista elnök halálos ölelése azonban törpe párttá zsugorította az 1945 utáni évtizedek domináns baloldali erejét.

A baloldalhoz visszatérve: ott a szocialisták mellett még némi szerepet játszó pártok és mozgalmak csak részben politikaiak. A környezetvédők például, akik francia földön a szocialistákkal szoktak együttműködni, máskülönben valamilyen pártpolitikán túli eszmét követnek, ennélfogva (is) eléggé sokszínűek. Egyiküket, az egyik leghíresebb, egzotikus kalandozásairól ismert francia környezetvédőt (aki semmilyen párthoz sem tartozik) a kormányalakításba fogó Macron a kormányfő mellett kiemelt szerepet játszó államminiszterek egyikének nevezte ki. Ez egyelőre szerencsés választásnak tűnik – de ennek a történetnek is várjuk meg a végét…

 

Számszerű eredmények és összegzés

Összegzésemet egy olyan megállapítással kezdeném, amely a júniusban befejeződött választás legfontosabb jellegzetességét emeli ki. Ez pedig az, hogy a tárgyalt esemény a maga egészében, elejétől a végéig a liberális demokrácia szabályai szerint folyt le. Ennél nem volt több, de kevesebb sem. Ez már önmagában véve is optimizmusra hangol, különösen egy olyan történelmi helyzetben, amelyet számos európai és más országban a populizmus felívelése és a demokrácia visszaszorulása jellemez. Hiszen a Trump-jelenség nem egészen egyedülálló, a Brexitben is számos jele volt és van a helyi érdekű populizmusnak, Európa keleti felében pedig Orbán és Kaczyński nyomán nyugtalanító felívelésnek indult a szuverenizmus legkorlátoltabb, Európa- és liberalizmusellenes formája. Franciaországban Macron győzelmével egy ezzel teljesen ellentétes irányú folyamat indult el, méghozzá a földindulás erejével.

A politikai struktúrákat illetően a nemzetgyűlési választás legnagyobb újdonsága egy addig (2016 tavaszáig) nem létező mozgalom színre lépése és parlamenti pártként való megszerveződése, majd pedig átütő erejű diadala az addig színen lévő pártok és az azokat megtestesítő, vezető személyiségek fölött. Ez már önmagában is szemlélhető úgy, mint a demokratikus szabadság érvényesülésének eklatáns példája, hiszen nemcsak helyet kaphatott egy új politikai tehetség, akinek „forradalmasító” fantáziája – minden merészségével együtt – teljesen belefér a demokratikus eszmerendszerbe, hanem egy olyan, addig mozdíthatatlannak tartott beállítottságot is átadtak a múltnak, mint amilyen a bal- és a jobboldal szükségszerű szembenállásának sémája.

A politikai erők versenyéből azonban egyetlen pillanatra sem zártak ki senkit, és nem is szorítottak más módon háttérbe. Ennek köszönhetően olyan képviselőház állt össze, amelyben minden valamennyit is számító politikai erő képviselethez jutott. Persze nem az addig megszokott szerkezetben és arányokban. A politikai porondon eddig egymást váltó két történelmi párt összeomlott: a Szocialista Párt képviselőinek a száma a tizedére zsugorodott, a jobboldali ellenzékből nagy reményekkel indult gaullista párt alig több mint száztíz képviselői helyet szerzett (a pontos számokat lásd alább), s a még így összeálló frakcióból is kiszakadóban vannak azok, akik készek az új kormányzat támogatására, azoktól távolodnak el, akik ellenzékiségüket régi elképzeléseik szellemében kívánják gyakorolni. (Amikor e sorokat papírra vetem, a helyzet egyébként mindkét pártban olyan képlékeny, hogy a belső viszályok kimenetele egyelőre fölöttébb bizonytalan.) Az új szerkezet meghatározó jellegzetessége természetesen a köztársasági elnök színeiben megválasztott képviselők – azaz a kormánypárt – abszolút többsége, amely gyakorlatilag megnyitja az utat a meghirdetett reformok előtt, ha nem is a megvalósításuk, de legalábbis a biztos parlamenti támogatottságuk szempontjából. Magyar szemmel ez nem tűnik rokonszenvesnek, de csak azért, mert ilyen többsége 1990 óta egyetlen demokratikus szellemű pártnak sem volt, és mert a Fidesz 2010-ben szerzett hasonló mértékű többségéhez szemérmetlen visszaélések kapcsolódnak. Hogy mekkora a két helyzet közötti különbség, azt csupán egyetlen ténnyel fogom érzékeltetni. Az Ötödik Köztársaság gyakorlatában az elnök megválasztása megelőzi a képviselőkét. Az elnöknek viszont nyomban ki kell neveznie a kormányfőt, még azelőtt, hogy az új képviselőház összeállna. Nos, Macron elnök megválasztása másnapján a gaullista ellenzék egy tagját (Edouard Philippe-et, az északfrancia kikötőváros, Calais polgármesterét) bízta meg a kormány vezetésével, de a vele együtt kinevezett miniszterek közül is többen tartoznak más párthoz, mint az elnök mozgalmához. Még az egyik legfontosabb tárca (a gazdasági) vezetésére is egy ismert gaullista személyiség kapott megbízást. Hasonló többpártiság jellemzi a választás után kinevezett kormányt is, amelynek összeállítására és vezetésére megint a gaullista Edouard Philippe kapott megbízatást. E sorok írásakor azonban az új nemzetgyűlés még nem ült össze, ennélfogva bizalmi szavazásra sem került sor, nemhogy vitára, amelyben fény derült volna a képviselők végleges hovatartozására.

Az idei választás eredményeként született parlamenti szerkezetnek még egy újdonságáról kell röviden említést tenni. Eddig csak a korábbi vagy a mostani fontosabb pártokról esett szó. De 2017 kora nyarán számottevő képviselethez jutott két szélsőség is: a radikális szélsőbalt megtestesítő Mélenchon pártja (amely az Engedetlen Franciaország nevet viseli), valamint a Marine Le Pen vezette szélsőjobb, a Nemzeti Front. Ez utóbbi ugyan nem tudott annyi képviselői helyet szerezni, mint amennyi egy szabályos parlamenti frakcióhoz kell, de egy nyolcas csoport formájában mégis jelen van az új képviselőházban.[5] Mind a két irányzat vadul Európa-ellenes, szuverenista és liberalizmusgyűlölő, de csak a Nemzeti Front nyíltan nacionalista és menekültgyűlölő, Mélenchon (csupán) az „elitet” küldené a pokolra, és „a munkástömegek lázadásával” fenyegetőzik. Az, hogy ez a két szélsőség mire fogja vinni, e pillanatban még nem tudható.

Lássuk tehát most az új nemzetgyűlésbe bekerült pártok számszerű képviseletét!

Balról jobbra haladva először is Mélenchon szélsőbaloldali pártja foglal helyet a képviselőházban. Az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) tizennyolc mandátumot szerzett, ez pedig létszámát tekintve már egy szabályos frakció, de ha a kommunisták ezúttal is csatlakoznak hozzájuk, akkor a teljes létszám huszonnyolc főre emelkedik. A Szocialista Párt egymagában huszonkilenc mandátumot szerzett (ez kevesebb mint hat százalék, szemben az előző, 2012-es választáson elért több mint ötven százalékkal), de ha az elenyésző számú, fél tucatnál is kevesebb „radikálszocialista”,[6] továbbá néhány környezetvédő is csatlakozik hozzá, akkor e csoport létszáma negyvennégy főre duzzadhatna. Ez azonban valószínűtlen, mert egyelőre inkább arról van szó, hogy a szocialista színekben megválasztott képviselők egy része is a kormánytöbbséghez szeretne csatlakozni.

A középre áttérve vessük első pillantásunkat Macron elnök „a menetelők” (La République En Marche – Köztársaság Lendületben) néven emlegetett győztes pártjára, amely a 308 megválasztott képviselővel és a vele szövetséges Modemmel együtt (negyvenkét fő) abszolút, több mint hatvankét százalékos többséget szerzett az 577 küldöttet számláló képviselőházban. Ami, ha nem is precedens nélküli a több mint fél évszázados múltú Ötödik Köztársaságban, de egy új párt és egy „kezdő politikus” sikereként mégiscsak impozáns. S ez talán még nem is minden, mert a szavazásoknál e többség még kiegészülhet a gaullista LR, azaz a Köztársaságiak mintegy negyvenfőnyi, magát „konstruktívnak” nevező csoportjával, amely késznek nyilvánította magát az új kormány pozitív hatású és már régen időszerű reformelgondolásainak támogatására, sőt – mint már említettük – a megválasztott szocialista frakció néhány tagja is fontolgatja a kormánytöbbséghez való csatlakozását.

Ilyen arányú támogatottsággal már régóta nem rendelkezett egyetlen kormányzat sem. A politikai kommentátorok azonban joggal figyelmeztetnek arra, hogy a szavazatok és a képviselők többsége nem jelenti „az utca támogatását” is egyben, különösen egy olyan országban nem, amelynek egy aktív része igencsak fogékony a szociális demagógiára.[7] A sikeresen megválasztott elnöknek és a parlamenti többséget maga mögött tudó kormányzatnak ezzel is számolnia kell. Minden jel szerint Macron elnök nagyon is tisztában van ezzel a ténnyel, s ennek megfelelő gondossággal készíti elő a legkényesebb, szociális kihatású törvényeknek az illetékes szakszervezetekkel való előzetes, alapos és gondos megvitatását. Tanulmányai és korábbi tisztségei erre őt messzemenően felkészítették. Mint ahogy gazdasági miniszteri múltja – a rövidsége ellenére is – felkészítette őt az Európai Unió keretei között való politizálásra.

A választási eredmények áttekintéséhez azonban szólnunk kell még néhány szót a jobboldali térfélről is. Ehhez két párt tartozik: a gaullista LR és a Nemzeti Front (FN). Az LR eredményeit igencsak megtépázta a gaullista elnökjelölt (Fillon) korrupciós botránya és az ebből származó kudarca a választási folyamat első fázisában. Eredetileg ez a párt fölényes győzelemre számított a 2017-ben véget érő elnöki ciklus lejártával. Ehelyett a szavazatok és a nemzetgyűlési mandátumok mintegy huszonkét százalékával kell megelégednie.[8] Ami pedig a Nemzeti Frontot illeti, a tíz százalékot közelítő eredménye ellenére is csak nyolc képviselői helyhez jutott, ami ugyan sokkal több, mint amennyivel ez a párt valaha is rendelkezett, de ez a nemzetgyűlés teljes létszámának mindössze másfél százaléka, s még egy önálló frakció megalakításához sem elegendő. Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy Marine Le Pennel az élen e csoport tagjai nagyon erőteljesen fogják hallatni a hangjukat az új nemzetgyűlésben.

 

Ezzel elérkeztem összegzésem utolsó pontjához, amely nem más, mint Emmanuel Macron európaisága. Giscard d’Estaing óta nem volt Franciaországnak ilyen határozottan (és nemcsak érdekből) Európa-párti vezetője. Ami azért meglepő, mert Macron olyan pillanatban került a francia állam élére, amikor a politikai ügyek minden megfigyelője Európa „kimerültségéről” értekezett, s ennek okait próbálta megfejteni. E sorok írója úgy gondolja, hogy nem az európai gondolat merült ki, hanem azok, akik Európa fontosabb országaiban az államügyeket intézik. Megnyugtató tudni, hogy a kontinentális és demokratikus Európa mindkét vezető országában ez most nincs így. S az sem véletlen, hogy Macron fontosságát elsőnek Angela Merkel vette észre. De még ennél is többről van szó: Macronnal az élen Franciaország visszanyerte vezető és kezdeményező szerepét Európában s ezáltal (föltehetően) a nemzetek közötti kapcsolatok világában is.

Én személy szerint azt remélem, hogy a Macron–Merkel-kettős végre rendbe hozza szűkebb kontinensünk ügyeit. És ebbe az is beletartozik, hogy nagyon-nagyon nyomatékosan választás elé állítja azokat a kelet-közép-európai tagállamokat, amelyek a nemzeti szuverenitás jegyében illiberális politikát folytatnak, és visszaélnek a nettó befizető EU-s tagországok elnéző jóindulatával.

[1] Pontosabban újraalapított, mert pártként ez az irányzat már a Negyedik Köztársaságban is létezett.

[2] Mégpedig azért, mert az elnöki ciklus akkor még hét évre terjedt ki, de a képviselőház mandátuma változatlanul öt évre szólt, s mindkét közbeeső választáson (1986, 1993) a jobboldal győzött.

[3] Amint fentebb láttuk, e tradíció hatása nemrégiben még a liberális-demokrata Macron elnök könyvcímének megválasztásában is megcsillant…

[4] Ez a megállapítás azonban csak politikai értelemben igaz. Szellemi befolyás tekintetében korábbi ereje nem állt vissza, s ez csak részben vezethető vissza saját gyengeségére. Ennél fontosabb ok az a körülmény, hogy a politikai eszmék egyre kisebb szerepet játszanak a kultúrában és a társadalmak életében.

[5] A francia parlamenti szabályok értelmében szóhoz jutnak ugyan a független egyéni képviselők is, de hatékonyabban tehetik meg ezt azok a pártok, amelyek annyi mandátumot szereztek (tizenötöt vagy ennél többet), amennyivel már elismert frakciót lehet alakítani.

[6] Ez a párt a múlt század elejéről maradt fönn mind a Negyedik, mind az Ötödik Köztársaságban. Önállóan ma már nem tud létezni.

[7] Azt is intő jelzésként kell figyelembe venni, hogy a nemzetgyűlési választás második fordulójában a regisztrált választók több mint fele maradt távol az urnáktól (talán első ízben a háború óta). Még ha ez részben magyarázható azzal is, hogy az első forduló után sokan már eleve lefutottnak tartották ezt a meccset, a tény azért tény marad: ezúttal az istenadta nép kisebbsége hozta létre a parlamenti többséget.

[8] Még a többségi választási rendszerben is elképzelhető arányos képviselet a közepes eredményt elérő pártok esetében.

„Orbán semmilyen európai vonatra nem akar felszállni” (Balázs Péterrel, Jeszenszky Gézával és Kovács Lászlóval beszélget Pikó András)

 

Pikó András A beszélgetést pár nappal a brüsszeli NATO-csúcs után rögzítjük, amely talán a legnyilvánvalóbban tudatosította a magyar közvélemény számára is, hogy mennyire megváltozott az a világpolitikai környezet, amelyben az Európai Unió a saját jövőjét keresi a mostani válsághelyzetben. Mintha Angela Merkel mondatai Donald Trumpról és az atlanti szövetségesek megváltozott viszonyáról hirtelen jöttek volna, de voltak ennek az irányváltásnak előzményei. A Juncker-féle öt forgatókönyv már hónapok óta napirendre vette a kérdést, hogy merre megy Európa, de az Európai Parlamenten belül is legalább három forgatókönyv készült a legnagyobb kihívások, a biztonságpolitikai és a menekültügyi helyzet, a gazdasági integráció elégtelenségéből adódó belső feszültségek, valamint a politikai populizmus térnyerése miatti politikai válság kezelésére. Önök ezek közül a veszélyforrások közül melyiket tartják a legfontosabbnak?

 

Kovács László Magyar politikusként és korábbi külügyminiszterként nem tudom mással kezdeni, mint Magyarország és Európa viszonyával. Európába és különösen az Európai Unióba történő harmonikus beilleszkedésünk jelenti biztonságunk és fejlődésünk alapvető feltételét. A magyarság és Európa viszonya több mint ezeréves probléma, de még ma is felvetődik. Pár hete egy cikkemre jött egy olyan komment, amely szerint én meghamisítom a történelmet, mert az előző ezredfordulón valójában István király volt a hazaáruló, aki kiárusította Magyarországot a Nyugatnak, és Koppány volt a magyar érdekeket és értékeket képviselő hazafi. Ezek szerint vannak, akik még mindig itt tartanak. Én azt reméltem, hogy a rendszerváltás ezt a vitát végleg lezárja. Annál is inkább, mert már a rendszerváltás előtt, 1981 és 1989 között volt nyolc olyan évünk, amikor Magyarország ugyan még tagja volt a szovjet blokknak, tagja volt a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, ám alig észrevehetően, de azért egyértelműen kibontakozott a magyar külpolitikában a nyitás a Nyugat irányába. Ezzel megdőlt egy sok évtizedes tabu, miszerint Magyarországon be lehet vezetni óvatos reformokat, de a szovjet külpolitikától egy centivel sem lehet eltávolodni. Ebben a nyolc évben meglehetősen messzire kerültünk a szovjet külpolitikai irányvonaltól, és nem történt semmi bajunk. A rendszerváltás után viszont ezek a lépések jelentős előnyt adtak Magyarországnak a szovjet blokk többi országával szemben. Az euroatlanti szervezetekhez mi csatlakozhattunk a legkönnyebben. A rendszerváltás utáni húsz évben eldőlni látszott, hogy Magyarország végleg beilleszkedik a fejlett demokratikus országok sorába. 2010 óta viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Azért is érdekes ez a mostani beszélgetés, mert bár különböző kormányokban és időszakokban töltöttük be a külügyminiszteri posztot, de tapasztalataim szerint a véleményünk sokkal inkább egybeesik a jelenlegi helyzetről, mint ahogy azt korábban gondoltuk volna.

 

Balázs Péter Nagyon fontos kérdés, hogy Magyarország 2010 után miért kanyarodott le arról az útról, amely megnyílt számunkra Európában. Közben Európa is változik, irányt vált, s ez új megvilágításba helyezi a kérdést, hogy van-e esélye annak, hogy felzárkózzunk, utolérjük Európát, hiszen ha ez megtörténne végre, az a jelenlegi problémáink zömét kezelné, és tulajdonképpen beteljesítené a rendszerváltást.

A kérdésre válaszolva én azt gondolom, hogy számos belső és külső oka van annak, hogy most, ezekben a hónapokban az Európai Unióban gyökeres változások körvonalazódnak. Vannak belső okok, mindenekelőtt a Brexit, hiszen arra még nem volt példa, hogy egy nagy tagállam kiváljon a közösségből. Belső okként kell kezelnünk a migrációt, amelynek hulláma átvonult Európán, de valószínűleg nem ez volt az utolsó ilyen hullám, ezért föl kell készülni a folytatásra. Mint ahogy belső problémaként reagál az unió arra is, hogy a jogállamiság normáitól, alapvető értékeinktől egyes tagállamok látványosan eltérnek – ebben épp Magyarország vezeti a mezőnyt.

Ugyanakkor vannak nagyon fontos külső körülmények is. Ilyen az új amerikai elnök sajátos stílusa és kiszámíthatatlansága. Nem lehet már ugyanúgy építeni a transzatlanti kapcsolatra, mint ahogy Trump előtt tehettük. Komoly kihívás Oroszország expanzionizmusa, amely egyre nagyobb méreteket ölt, közben Törökország elfordul Európától, már nem errefelé keresi a boldogulását, és az arab tavasz is átformálta a déli szomszédságunkat. Annak, hogy most ilyen erősen vetődik fel a „merre tovább?” kérdése, van egy sajátos apropója is: a következő választási év az EU-ban 2019 lesz, amikor EP-választást tartanak, és bizottságváltás is lesz. Akkor mindenképpen belefutunk majd a politikai bénultságba, ez már 2019 elejétől érezhető lesz. Így tehát 2018 az utolsó év, amikor még érdemi döntéseket lehet hozni, elsősorban a következő hétéves költségvetésről. Azt mindenképpen meg kell tárgyalni a nagy őrségváltásig. A válságok hatásai és az erre adott válaszok is összekapcsolódnak – ennek jegyében jelent meg a német álláspont arról, hogy az uniós fejlesztési pénzek elosztását össze kellene kapcsolni a normák betartásával, a jogállamiság számonkérésével. Nagyon izgalmas év áll előttünk.

 

Pikó Sajátos dinamikát kölcsönöz az európai politikának, hogy mindezek a válsághelyzetek azonnali reakciókat és válaszokat követelnének, és látszik is, hogy az új felállású német–francia tandem a kommunikációban ezt a fajta tettrekészséget próbálja érzékeltetni. Ugyanakkor az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusa akadályozza a gyors és hatásos döntéseket. Ha a nagy, fontos kérdésekben huszonnyolc tagállamnak kell egyaránt igent mondania, akkor tulajdonképpen hiába a nagy elhatározás, nem fognak tudni együtt fellépni, hiszen mindig lesz valaki, aki megbontja ezt az egységet. Mire számítsunk majd, hogyan kezelik ezt az ellentmondást: nagy, akár szakításig is vezető, látványos konfliktusokkal vagy apró, alig észrevehető politikai alkukkal, amelyek legalább egyben tartják az uniót?

 

Jeszenszky Géza A történelem konfliktusok és háborúk története, csak ezt ma már hajlamosak vagyunk elfeledni. A ma élő, nálam jóval fiatalabb emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen a háború. Igaz, hogy a tévéképernyőkön sok szörnyűséget látunk, igaz, hogy az elmúlt időszakban Afrikától kezdve Ázsiáig mindenhol szörnyű háborúk dúltak, de azok messze zajlottak le. Európa abban az illúzióban él még ma is, hogy a háború itt elképzelhetetlen. Ilyenkor komoly veszély, hogy a béke előnyeit elfeledve, megnőnek az államközi ellentétek. Európa megengedi magának azt a luxust, hogy az ellentétek és a közös értékektől eltérő utak esélyei felerősödhetnek. Ennek ellenére történészként is úgy látom, hogy a most körvonalazódó európai válaszoknak van közös eredőjük, mégpedig az a tapasztalat, amely visszanyúlik a 20. század két szörnyű háborújához: Európa csak egységesen tud megbirkózni a nagy problémákkal. 1990-ben még úgy látszott, hogy nemcsak Európa, hanem szinte az egész világ egységes abban, amit liberális demokráciának szokás nevezni, tehát a többpártrendszerben és az emberi jogok tiszteletében, és ha megszűnt a nagyhatalmi szembenállás, akkor az ENSZ be tudja tölteni azt a hivatását, aminek szánták 1945-ben. A rendszerváltozáskor abban is hittünk, hogy képesek leszünk megbirkózni azokkal, akik felrúgják a nemzetközi szabályokat. A remény ezen periódusa túl rövid volt. Most nagyon komoly problémákkal küzdünk, ezekről mind szó esett már. De ha ezekből nem tudunk együttesen, összefogva kilábalni, abból óriási bajok lehetnek. Nemcsak az, hogy a problémákat biztosan nem oldjuk meg, de az is napi tapasztalat lehet ismét, hogy az egymás közötti ellentétek hová vezethetnek, akár itt, Közép-Európában is. A NATO-nak sok előnye van, de ezek közül számunkra a legnagyobb, hogy ha nem is oldotta meg az új tagállamok közötti történelmi vitákat, de tartósan elsimította őket. Gondoljunk csak Törökországra és Görögországra, de gondolhatunk arra is, hogy a NATO nagyban hozzájárult és a jövőben is hozzájárulhat ahhoz, hogy a közép-európai nemzetek valódi szövetségesként, közösen birkózzanak meg a problémáikkal, ráadásul az európai nagyhatalmak egyetértésével és támogatásával. Ha ez nem így történik, azért persze felelős lesz az Európai Unió is, meg az a bizonyos döntéshozatali mechanizmus, amely helyes elvként keresi a konszenzust, és vétójogot biztosít minden egyes tagállamnak. De valóban, amikor huszonnyolc ország között az értékek tekintetében csak a szavak szintjén van egyetértés, és a gyakorlatban azt látjuk, hogy vannak, akik kilógnak a sorból, akkor nagyon nehéz fenntartani azt a fikciót, hogy létezhet közös fellépés, pláne konszenzusos döntés. Ma már nem sok szó esik az EBESZ-ről, de emlékszem, annak működésében is érvényesült a vétóelv. A 90-es évek elején arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a működésképtelenségig is vezethet, ezért ha hatékonyak akarunk lenni a biztonsági kérdésekben, akkor módosítani kell a szabályon. Fölmerült, hogy legyen vétó, kivéve az érintett országot. Vagy legyen vétó, de csak akkor, ha egy vagy két államnál többen élnek a vétójogukkal. Az uniónak is meg kell találnia erre a problémára a megoldást. Lehet, hogy az USA megváltozott magatartása és az orosz veszély együttesen fogja meghozni az ehhez szükséges kijózanodást.

 

Pikó Elképzelhetőnek tartanak egy ilyen szakítást a vétóelvvel az unió döntéshozatali mechanizmusában?

 

Kovács Ez részben már megtörtént. Az elmúlt években a lisszaboni szerződés egy sor dologban megváltoztatta az elvet, és a vétóval szemben ma már a megerősített együttműködés elvét alkalmazzák, vagyis elegendő a tagállamok masszív többségének együttes döntése. A fejlődés iránya, úgy gondolom, az lesz, hogy a vétó egyre inkább háttérbe szorul. Az Európai Bizottság tagjaként eltöltött öt év alatt már tapasztaltam ezt a folyamatot. Előfordult, hogy adóügyi biztosként észszerű javaslatot terjesztettem elő a bizottság nevében a Gazdasági és Pénzügyek Tanácsában, de a dán miniszter vétózott, és mire megszólalhattam volna, már le is vették a napirendről a javaslatot. Keserű csalódásként éltem meg ezt, emiatt is nagyon támogattam azokat a törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy a vétó helyett inkább a megerősített együttműködés elvét alkalmazzuk, mégpedig úgy, hogy az egyetértő tagállamok elkezdik az új szabály alkalmazását, a vétózó országok számára pedig nyitva marad a lehetőség a későbbi csatlakozásra.

Ennél is nagyobb jelentőségű az a változás, amely a szorosabb integráció támogatói és ellenzői közötti erőviszonyokban történt. Egy évvel ezelőtt sokan aggódtunk a populizmus előretörése miatt. Tényleg úgy nézett ki – Orbán Viktor ezt meg is fogalmazta –, hogy 2017 a lázadás, a hagyományos pártok és a hagyományos politikák elleni lázadás éve lesz. Reális veszélynek látszott, hogy a populisták néhány országban választást nyerhetnek, ami akár az európai integráció szétesését is jelenthette volna. 2017 azonban nem lett a lázadás éve. Nem lett az se Ausztriában, se Hollandiában, se Franciaországban, mert mindenütt visszaszorultak a populisták. Ma már senki nem gondolja komolyan azt, ami két éve még reális lehetőségként merült fel, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) kormányra kerülhet az országban.

Ha már szóba került a német–francia tengely, akkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a két kulcsország közötti együttműködés független attól, hogy azokban épp a bal- vagy a jobboldal kormányoz. Ez fontos stabilitási tényező az európai politikában. Én változatlanul hiszek az európai integráció jövőjében: nyilván kell rajta változtatni, módosítani, finomítani, de nincs észszerű alternatívája. Hiába hangoztatja Orbán Viktor, hogy az Európai Unió ebben a formájában fenntarthatatlan, hogy a nemzetállamoknak kell visszaadni szinte minden jogot. Ez az európai integráció végét jelentené, amit ő valószínűleg nem bánna, de meggyőződésem, hogy nem efelé haladunk.

 

Balázs Minden rendszernek, így az EU-nak is van egy konfliktuskezelő kapacitása, ami megoszlik a belső és a külső konfliktusok kezelése között. Egy jó minőségű rendszer mindig több konfliktust old meg, mint amennyit termel. A rossz ennek az ellentéte, tehát termeli a konfliktusokat, ahelyett, hogy megoldaná őket.
Az Európai Unió most olyan helyzetbe került, amelyben hirtelen megszaporodtak a külső konfliktusok. Ez egy teljesen új helyzet, nemrég még az unióról is el lehetett mondani azt, amit Helmut Kohl mondott Németországról a 90-es évek közepe táján, miszerint Németországot a történelme során először csupa barát veszi körül. Ez igaz volt az unióra is nagyjából az ezredforduló tájáig. Ez a helyzet megváltozott. A szövetségi rendszeren belül említettük már a Brexitet, említettük Trumpot, de ott van az ukrajnai helyzet, közvetlenül a határok mellett. Ez bizony forró háború. A Krím erőszakos térnyerése nagy kihívás, az uniónak is állást kellene foglalnia. Általános tapasztalat, hogy az ilyen külső konfliktusok erősítik a belső összefogást. Ez történt az európai integráció kezdeteinél is, ott a szovjet fenyegetés játszott olyan szerepet, amelynek hatására az alapító hatok nagyon erősen összefogtak. Én most valami hasonlót érzékelek Európa magországaiban: a sok külső fenyegetés, a szír helyzet, a török magatartás és még sok minden más hatására megérett egy nagyon kemény elhatározás a német–francia párosban, de szélesebb körben is, hogy ebben a helyzetben minimálisra kell csökkenteni az egymás közötti konfliktusokat. Ez tükröződik a Juncker-féle fehér könyvben: az öt forgatókönyv között vannak olyan álvariánsok is, amelyeket csak azért szerkesztettek be a dokumentumba, hogy kiemeljék azt a kettőt, amely mögött valódi politikai szándék húzódik, és amelyek valódi megoldást jelentenek a többség számára. Az öt forgatókönyv közül biztosan nem megoldás, hogy mindent folytassunk ugyanúgy, mint eddig. Az sem elégséges, hogy koncentráljon az unió a belső piacra, tehát valójában marad a két igazi üzenet – ezek mellett már politikai állásfoglalások is elhangzottak. Az egyik, hogy gyorsítjuk az integrációt minden területen, de kevesebben, tehát az unió nem vár senkire; a másik, hogy mélyítsük az integrációt, de kevesebb területen. Valószínűleg szelektív gyorsítás következhet – a periféria pedig majd megkeresheti a maga helyét, és eldöntheti, hogy mit szeretne.

 

Pikó Az előző kérdésem pont arra irányult, hogy vajon nyílt konfliktussá alakulhat-e a periféria és a magországok közötti viszony? Orbán Viktor nagy ambíciója, hogy megszervezze a visegrádi négyekkel a perifériát annak érdekében, hogy a saját érdekei szerint „reformálja” meg az uniót – ez akár a nyílt konfliktus lehetőségét is előrevetítheti.

 

Jeszenszky Amikor 1994. április 1-jén benyújtottam Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Uniónak, akkor az még egységes szervezet volt. Épp akkor bővült Ausztria és Svédország csatlakozásával, a jövő nagy ígéretének számított Magyarország és a többi csatlakozó számára is, hogy ebben a közösségben lehetünk. Ennek számunkra nemcsak gazdasági jelentősége volt, de politikai is. Fel kell tennünk tehát a kérdést: történt-e bármi olyasmi, ami Magyarországot és más országokat arra sarkall, hogy önként mondjanak le erről az egységről? Lehet-e az az érdekünk, hogy kikerüljünk abból a szövetségből, amely a leggazdagabb és legerősebb nemzeteket egyesíti? Ha ezt gondolja a magyar kormány, bármelyik magyar kormány, akkor én azt végzetes hibának tartom. Remélem, hogy a magyar társadalom, amelyet sok tudatlanság jellemez és sok téveszme gyötör, ellenáll ennek a politikának. Látjuk a különböző kutatásokból, hogy az Európai Unió népszerű intézmény, és talán nem csak a pénz miatt. Úgy gondolom, azért azt ösztönösen érzik az emberek, hogy nekünk is szükségünk van barátokra, hogy nem lenne jó, ha tényleg egyedül maradnánk.
Mint a Visegrádi Együttműködésben is aktív szerepet vivő egykori miniszter, persze nagyon örülök, ha a visegrádiak szövetsége erősödik, de ez ne azon az áron történjen, hogy a visegrádi négyek szembemennek az unióval. Hiszem, hogy ez nem is fog bekövetkezni. Szomszédunk a legkisebb tagállamok közé tartozik, de gazdasági téren máris szépen lehagyott bennünket. Szlovákia miniszterelnöke, akit sok hasonló vonás jellemez, mint a magyar miniszterelnököt, legutóbb nagyon határozottan kijelentette, hogy Szlovákia igenis a maghoz fog tartozni, és hogy őrült az, aki az országon kívül vagy belül azt javasolná, hogy érdemes onnan kitáncolni. Lehet, hogy ma úgy tűnik, mintha Lengyelország álláspontja közelebb állna a magyar véleményhez, de az biztos, hogy a csehek sem akarnának kimaradni az unióból, és szerintem a lengyelek sem. Lengyelországban van egy nagyon erős, egyébként a Fidesszel egy pártcsoportban politizáló konzervatív liberális ellenzék, amely korábban már kormányzott, ráadásul Tusk személyében az Európai Unió egyik vezetőjét is adja. Úgyhogy Lengyelország, amely ugyancsak nagyon sokat köszönhet az Európai Uniónak, hosszú távon biztosan nem válna az európai integráció ellenfelévé, hiszen az a jelenlegi lengyel kormány vesztét, belpolitikai vereségét jelentené, ha csatlakozna egy ilyen EU-ellenes irányvonalhoz. Magunkra maradunk, ha a kiválást választjuk, ebben a másik három visegrádi ország nem lesz a partnerünk.

 

Pikó A kérdés úgy vetődik fel, hogy ha akarunk, csatlakozhatunk, és mehetünk tovább a maggal, vagy pedig úgy, hogy képesek vagyunk-e továbbmenni a magországokkal?

 

Kovács Mind a két lehetőség fennáll. Az uniós csatlakozást illetően hatpárti egyetértés volt a magyar belpolitikában, senki sem vitatta ennek a szükségszerűségét és helyességét. Akkoriban a többsebességes Európa elképzelését számunkra károsnak tekintettem. Akkori értelmezés szerint ez ugyanis képletesen azt jelentette volna, hogy a tagállamok egy része luxusvagonokban ül, míg a többiek, köztük mi is, valahol hátul, a tehervagonokban utazunk. Ez nyilvánvalóan nem volt vonzó jövőkép, ezért sokáig egyértelmű és vitathatatlan volt a magyar külpolitikában, hogy nekünk a magországokhoz kell tartoznunk. Azóta számomra is egyértelműbb lett, hogy a többsebességes Európa-koncepció nem szükségképpen kirekesztő jellegű. A lényeg, hogy amelyik ország akar és képes csatlakozni az integráció magjához, az megtehesse. Ez történt az euró bevezetésekor is. Ma már látjuk, hogy alaptalanok voltak azok a félelmek, amelyek szerint az euró sikerét veszélyeztette volna, ha néhány ország kimarad belőle. A schengeni rendszer is működik, annak ellenére, hogy néhány ország földrajzi vagy más okokból nem csatlakozott. A helyes többsebességes Európa-felfogás tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű, lehetőséget biztosít azoknak az országoknak, amelyek ma nem képesek vagy valamilyen megfontolás miatt nem akarnak csatlakozni az integráció valamilyen új területéhez, hogy később, amikor a helyzetük vagy kormányuk felfogása változik, csatlakozhassanak.

A visegrádi négyeket illetően egyetértek Jeszenszky Gézával, ez az országcsoport szerintem sem lesz ebben a formájában az integráció lassítója vagy gyengítője. Nemrég alkalmam nyílt megkérdezni a cseh miniszterelnöktől, akit még pénzügyminiszter korából ismerek, hogy valóban támogatja-e Orbán Viktor unióellenes álláspontját. Azt felelte: nem támogatja, mert nem ért vele egyet. A szlovák és a lengyel álláspontot is pontosan elemezte Jeszenszky, én is így látom. Az Orbán Viktor által felvázolt integrációellenes visegrádi összefogás szerintem csak fikció, melyet a magyar miniszterelnök szeretne valóságként látni.

Megdöbbentő egyébként, hogy Orbán Viktor álláspontja mennyire meghatározza a kormánypárti képviselők gondolkodását. A parlamenti folyosókon folyamatosan azt hallani tőlük, hogy adják ide a pénzt, ami jár nekünk, és hagyjanak minket békén. Nehogy már Brüsszel döntse el, hogy mire költjük az uniós támogatást, kisvasútra vagy stadionokra, vagy éppenséggel, mondjuk, az oktatás fejlesztésére. Ezt a felfogást a jelek szerint megelégelte az Európai Unió. Még az Európai Néppárt is. Legutóbb, a Magyarországgal kapcsolatos vitában kiderült, hogy a jobboldali Néppárt már nem védi meg tagpártját, a Fideszt, és azt a politikát, ahogy Magyarországot ma kormányozza.

 

Pikó De ha ez a többsebességes Európai Unió megvalósul, az az európai közösség felől mennyiben támaszthat új feltételeket a magyar külpolitika számára? Fontos lesz az uniós egység, ezért komoly feltételeket támasztanak majd, rigorózusan és sokkal hatásosabban fogják követelni a jogállamiság érvényesülését, vagy bizonyos, számukra is fontos gazdaság érdekek miatt benn maradunk ugyan a klubban, de páriaként, aki annyira sem fontos, hogy konfliktust okozzon?

 

Balázs A két sebesség nem a vagonok minőségében különbözik majd, inkább, maradva a hasonlatnál, az egyik gyorsvonat lesz, a másik meg személyvonat, de ugyanoda tartanak majd. Az én problémám, hogy Orbán Viktor sem a gyorsvonatra, sem a személyvonatra nem akar fölszállni. Az egészet kívülről nézi, és egyáltalán nem akarja megreformálni. Egy reform úgy néz ki, hogy valaki javaslatokat dolgoz ki, konstruktív gondolatai vannak, hozzászól a napirenden lévő forgatókönyvekhez. Amit a magyar politikában látunk, azok nemleges válaszok, elutasítások és visszautasítások. Anélkül hogy valamilyen alternatív megoldással vagy javaslattal előállnánk.

 

Pikó De erre hogyan reagál majd a másik fél? Azt feleli, hogy rendben, mondjatok mindenre nemet, csak maradjatok benn a klubban, és minél kisebbre szorítja vissza a konfliktusok lehetőségét, vagy pedig beleáll a vitába, és keményen válaszol?

 

Balázs A másik fél egyelőre meglepetten áll és bámul. Lassan ébred rá, hogy van egy újfajta kategória a tagok között: az, aki mereven visszautasít mindent. Most fogalmazódnak meg először és nyíltan azok a gondolatok, hogy renitensekkel máshogy kellene tárgyalni. Egyébként Orbánnak az unióval kapcsolatos nézetei a német AfD-vel és a francia Nemzeti Fronttal egyeznek. Amikor májusban az Európai Parlamentben Magyarországról vitáztak, annak végén Nigel Farage kitárt karokkal lépett oda Orbánhoz, és azt mondta, hogy „welcome in the club!”. Tehát hogy hozzájuk kellene csatlakoznia, mert aki így beszél, annak valóban ott a helye.

Orbán visegrádi egységfrontkísérlete látványosan megbukott. Május 26–28-án volt Pozsonyban a GLOBSEC nevű nagyszabású biztonsági konferencia, amit azért hozok szóba, mert nagyon jellemző volt a záróaktusa. Míg az elején még ott volt a négy visegrádi külügyminiszter, a végén Fico és Sobotka, valamint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke zárta a konferenciát. Nyoma sem volt a magyar és a lengyel kormány képviselőjének. A szlovák kormányzati képviselők a háromnapos konferencia alatt, ahányszor csak szót kaptak, mindig kihangsúlyozták, hogy hogy ők már a gyorsvonaton ülnek, hiszen ők már az euróövezethez tartoznak. Minden jel szerint ugyanis a gyorsítás az eurózónára fog épülni. A csehek most elgondolkodtak azon, hogy nem kellene-e meggyorsítani az euróövezeti csatlakozásukat, mert ők is úgy látják, hogy az elitklubba az euró a belépő. Erre fog ráépülni egy szorosabb gazdaságpolitikai egyeztetés és egy másfajta szervezeti megoldás, hiszen már az is fölmerült, hogy az eurózónának legyen külön pénzügyminisztere, hogy kellene külön parlament, és ami a legfontosabb, külön költségvetés. Ha ez így megvalósul, ha létrejön az intézményi elkülönülés, akkor sokkal nehezebb lesz az átjárás a két külön sebességű csoport között. Menet közben nem lehet majd egyszerűen átugrani a gyorsabb változatra, az sokkal körülményesebb, bonyolultabb lesz. Ezzel tényleg elkezdődik majd Európa szegmentálása.

Az alapelvek tekintetében viszont nem lesz két sebesség. Tehát, ha azt hiszi a magyar kormányfő, hogy alapelveket is meg lehet sérteni, mert attól a mi helyünk még biztos a lassúbb vonaton, nos, ez nem fog menni. A demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének tekintetében csak egy sebesség létezik, és kötelező elvárás ennek teljesítése.

 

Pikó Ezt mindig hangoztatják, és valóban úgy tűnik, hogy a Néppártban is megérett egy keményebb álláspont a magyarokkal kapcsolatban, hiszen ahogy Kovács László is említette, a parlamenti vitában a néppártiak harmada kiszavazott. De a német néppárti képviselők nem! Újhelyi István szocialista EP- képviselő is azt nyilatkozta, hogy be kell látni, Merkel pártja még mindig fogja Orbán Viktor pártjának a kezét. Meddig még?

 

Jeszenszky Ez sem új jelenség az európai politikában, legemlékezetesebb ebből a szempontból az, ami a hitleri Németországgal kapcsolatban volt tapasztalható a harmincas évek végéig. Az agresszort, a veszélyes nézeteket és politikát képviselő politikust először mindig megpróbálják megbékíteni. Sztálinnal is így jártak el először. Ez a politika, tudjuk, soha sehol nem volt sikeres.

A mai helyzet azért, hála istennek, nem olyan, mint amelyik világtragédiához vezetett. Orbán Viktor politikája, amelyet – sajnálattal – ma nem tudok én sem képviselni, holott két ciklusban is voltam nagykövete, nem állítható tartalmi párhuzamba ezekkel a példákkal. De a probléma kezelése hasonló. Vele szemben az Európai Néppárt még mindig a békítést folytatja, de azért a türelem látványosan fogyatkozik. A legutóbbi nyilatkozatok, épp a frakcióelnök, Weber részéről, nagyon komoly figyelmeztetések voltak.

Valóban nemcsak az a kérdés, hogy akarunk-e a gyorsabb vonaton utazni, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e teljesíteni ennek a feltételeit. Most talán nem, de ha nem is akarjuk, ha leteszünk erről a célról, akkor azzal csak magunknak ártunk. Olyan ez, mint amikor egy tehetséges diák eldöntheti, hogy az erős osztályba menjen, vagy inkább a gyenge osztályt válassza, és hát nem kétséges, hogy az erősebb osztály ösztönzőbb, gyorsabb és nagyobb teljesítményre sarkall. Nagyon szomorú, ha Magyarország nem akar egy komolyabb követelményeknek megfelelő társaság tagja lenni.

 

Pikó Vajon az EU előtt álló kihívások nagy feladatai felülírják-e a hagyományos politikai mechanizmusokat, megoldásokat, viselkedéseket? Lehet, hogy az EU már nem engedheti meg azt a luxust, hogy ilyen körülmények között az idők végezetéig békítgesse a renitens tagjait?

 

Kovács Szerintem már ez helyzet. Igaz, hogy végül is a németek nem szavaztak Orbánék ellen, bár nagyon sokan voltak, több mint húszan, akik kimentek a teremből a szavazás során. Azt, hogy közöttük vajon hány német képviselő volt, nem tudom, de az tény, hogy az Európai Néppárt frakciója nem védte meg Orbán Viktort. Figyelmet érdemel az Európai Néppárt frakcióvezetőjének kemény nyilatkozata, hiszen ő bajor keresztényszocialista, és ők eddig sokkal megértőbbek voltak Orbán Viktor iránt, és támogatták. Úgy érzem, hogy ma már a populizmus veszélye miatt, a putyini politika mint kihívás miatt a Néppárt is arra kényszerül, hogy szigorúbb legyen Orbánnal szemben. Putyin ugyanis reális fenyegetést jelent az Európai Unió számára, amit a németek biztos nem vesznek szívesen. Ezt a szempontot erősíti az Emmanuel Macron és Angela Merkel közötti egyetértés és szoros együttműködés is. Ez a francia–német tengely kevésbé lesz elnéző az Orbán-kormány politikájával.

 

Pikó Én még mindig ott tartok, hogy vajon, nagyon egyszerűen megfogalmazva ezt a kérdést, ha gyorsítani és mélyíteni akarja az integrációt az EU, akkor szüksége van-e kerékkötőkre?

 

Balázs Az Európai Parlamenttől indultunk, és ez az intézmény egy hatalmas színpad: sokan nézik az előadást, és az előadás nagyon látványos. De látnunk kell, hogy amikor politikai viták zajlanak, azok tulajdonképpen a virtuális térben lebegnek. Az Európai Parlamentben nem lehet hatalmat szerezni, és nem lehet hatalmat veszíteni, ellentétben a nemzeti parlamentekkel, ahol vérre megy a küzdelem, tehát ott valódi cirkuszi játékok folynak a gladiátorok között. Az Európai Parlamentben nem lehet veszíteni. Nekem mindig is túl egyszerű volt az a magyarázat, hogy az a tizenkét fideszes szavazat kell az Európai Néppártnak. Miért? Hiszen anélkül is meglenne a többsége! Ennél sokkal komolyabb megfontolások lehetnek az elnéző német álláspont mögött. Látni való, hogy az EP-ben az otthoni politika fontos üzeneteit képviselik a pártok, és ha a németek ma így viselkednek, az azt jelenti, hogy a CDU–CSU még nem engedte el Orbánt és a Fideszt.

 

Pikó De mégis miért lehet a német belpolitikában fontos szempont Orbán megtartása?

 

Balázs Elsőre furcsán hangozhat, amit mondok, de én egyre inkább azt látom, hogy nem fontos. Naponta nézem a német közszolgálati híradót, és azt látom, hogy Angela Merkel bizony Beata Szydłót simogatja. Gyakran hívja át Németországba kiállításmegnyitókra és más eseményekre. Egyértelmű, hogy nekik Lengyelország fontos. Magyarország annyira már nem, hogy sok energiát fektessenek a magyar kapcsolatba, annak megváltoztatásába. Inkább mintha elengednék most egy kicsit a kezünket, úgyis jön majd választás, meglátjuk, hogy mi történik. Nem vagyunk frontország, ide a NATO nem telepített az orosz expanzióval szembeni erőket, nincs tengerszorosunk, nincsenek olajkútjaink sem. Tulajdonképpen nem vagyunk túl érdekesek.

 

Pikó Ha a migrációs helyzet megváltozna, újra fontosak lennénk?

 

Balázs A migrációs helyzetben éppen a német diplomáciának köszönhetően zárult le a balkáni útvonal. Amíg a törökök együttműködnek, ebben nem lesz változás. Azért minden látszat ellenére a törököknél a politikai gondolkodás messze túlmegy a napi szájtépésen, mert nekik is igen komoly érdekeik állnak az együttműködés mellett: a ciprusi helyzet, a kurdok helyzete, és folytathatnám a sort. Nem rontanak ajtóstul a házba, érdekük az EU-val kötött egyezmény betartása. Egyébként is: a migráció tekintetében Magyarország megint csak nem volt tényező, mert a helyzetet érdemben nem tudtuk befolyásolni. Összeurópai nézőpontból mindössze annyi történt, hogy óriási költséggel és hatalmas természeti károkkal fölépült a dupla kerítésünk, amely néhány méterrel odébb tolta a migrációs útvonalat. Egyetlen migránssal sem érkezett kevesebb Németországba, mint annak előtte, épp csak más ösvényeket kellett választaniuk.

 

Pikó Azt hiszem, felvázoltuk azt a megváltozott európai feltételrendszert, amelyben a magyar külpolitikának a nemzeti érdekeket kellene szolgálnia. Már eddig is megfogalmazták a jelenlegi külpolitikai irányvonallal szembeni általános kritikájukat, ezért azt kérdezem, hogy önök szerint, mérlegelve a kockázatokat, képes-e a kormány és – személyesen a külpolitikát általánosan irányító – Orbán Viktor a korrekcióra?

 

Jeszenszky Az utóbbi két-három évben arra a megállapításra jutottam magamban: annak ellenére, hogy Orbán láthatóan nagyobb külpolitikai aktivitást mutat, mint korábban, ez a külpolitika teljes mértékben alá van rendelve a belpolitikai érdekeknek. Ez a külpolitika azt a célt szolgálja, hogy a hatalmat megtartsa, hogy győzzön a következő választáson. A jelenlegi magyar külpolitika emiatt nagy részben kommunikációs színjáték, amely azt a célt szolgálja, hogy előhívja a magyar társadalomban meglévő szabadságharcos hagyományokat, attitűdöket, és ezt a társadalmi mozgósítást a kormány a saját hatalmi céljai szolgálatába állítsa. Ezért aztán nekimegyünk Brüsszelnek, és frontot nyitunk szinte mindenkivel szemben. Tegnap részt vettem egy könyvbemutatón, amelyen a Hegymenet című tanulmánykötet szerzői beszélgettek. Csaba László barátom az Antall-kormány egykori honvédelmi miniszterének a szavaira utalva azt mondta, hogy most nem a körkörös védelem, hanem a körkörös támadás külpolitikáját folytatjuk. Ez amennyire vicces, legalább annyira tragikus. Nekünk mindig barátokra volt szükségünk, és persze lehet az ezzel ellentétes politikával rövid távú belpolitikai sikereket elérni, különösen ha mindez párosul egy nagyon intenzív, agymosó médiapolitikával, de előbb-utóbb az emberek fölébrednek. Meglehet, hogy későn, és már nagyon rossz helyzetben, tényleg kimaradva az európai magból. De ez csak tragédiához vezethet! Tulajdonképpen azért vagyok itt, azért kell ezekről beszélgetnünk, mert ez ellentétes azzal a politikával, amelyben a rendszerváltozáskor mindannyian egyetértettünk. Voltak akkor is vitáink, én jobban örültem volna, hogy ha több egyetértést és több támogatást kaptunk volna az akkori ellenzéktől, talán ezt utólag már mások is belátják, de ami ma van, hogy az ellenzékkel nemcsak a külpolitikában nem konzultálnak, de a gazdaságpolitikában sem, hogy negligálják a szakértelmet, nincsenek tanácsadók, csak bólogató Jánosok, nos, ez elfogadhatatlan. Épp emiatt nem látom esélyét a korrekciónak sem. A kormány részéről nincs erre szándék, a szakértők oldaláról meg nincs lehetőség az értelmes párbeszédre.

 

Kovács Az valóban csoda lenne, ha a 2018-as választás előtt a magyar külpolitikában változás történne. Nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hogy lassan mindenkivel szemben állunk. Ez egy hosszú, módszeresen felépített folyamat volt. Hadd idézzem fel a legfontosabb állomásait: kezdődött a kötcsei beszéddel, amelyben ugyan nem volt szó külpolitikáról, de jelezte Orbán Viktor szándékát a demokrácia és a jogállam leépítésére. Ez egyértelműen előrevetítette a konfliktusok lehetőségét az Európai Unió intézményeivel. A második állomás a 2010 nyarán tartott nagyköveti értekezlet volt, amelyen a miniszterelnöki nyitóbeszédben elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy: „A Nyugat hanyatlik. Kialudt a fáklyája. Keletről fúj a szél”. Ezen nemcsak én döbbentem meg, de azok a körülöttem ülő külügyi vezetők is, akik a magyar külpolitikát szolgálták már az Antall- és a Horn-kormányok idején is. A következő nagyköveti értekezleten már az hangzott el, hogy Oroszország nekünk nemcsak gazdasági partnerünk, de a szövetségesünk is. Ez nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Hillary Clinton, aki az Egyesült Államok külügyminisztereként járt nem sokkal később Budapesten, a találkozásunk alkalmával meg is kérdezte: igaz-e, hogy a magyar kormányfő Oroszországot Magyarország szövetségesének nevezte? Megerősítettem, hogy valóban ezt mondta, és megemlítettem azt is, hogy amikor a nagyköveti értekezleten rákérdeztem, hogy a szövetség milyen közös értékrendre épül, akkor a magyar kormányfő a kereszténységre hivatkozott. A következő nagyköveti értekezleten hirdette meg Orbán Viktor a keleti nyitást a magyar külpolitikában, majd egy évvel később az illiberális államokat magasztalta, név szerint megemlítve Putyin Oroszországát, Erdogan Törökországát, Alijev Azerbajdzsánját és Nazarbajev Kazahsztánját. Ezek az illiberális államok a magyar kormányfő szerint hatékonyabbak, mint a liberális demokráciák. Orbán Viktor azt is mondta egy kazahsztáni látogatásán, hogy ő otthonosabban érzi magát ott, mint Brüsszelben.

 

Pikó De ezek ön szerint nem üres gesztusok csupán? Itt politikai meggyőződésre kell gyanakodnunk?

 

Kovács Ezek a személyes hatalmi érdekeket szolgáló politika és az autoriter berendezkedés iránti rokonszenvet kifejező megnyilatkozások. Orbán Viktor ebbe a sorba képzeli el Magyarországot, ezt tekinti Magyarország számára követendő példának.

 

Balázs A külpolitika tettrekészségét a közvélemény általában azon méri le, hogy egy teljesen váratlan eseményre vagy helyzetre hogyan reagál. Pedig a külpolitika igazi minőségét az mutatja, hogy hosszú és unalmas tárgyalásokon keresztül milyen hosszabb távú pozíciókat épít fel az országnak szinte a következő generációig elmenően, hová épül be, milyen erőforrásokat tesz hozzáférhetővé, milyen erős védelemre tesz szert, milyen barátokat szerez. Ilyen szempontból én azt látom, hogy az Orbán-kormány alatt, különösen 2014 után, a külpolitika szétesett, szétdarabolódott: az EU-ügyek Lázár Jánoshoz kerültek, a külgazdasági ügyek és egyfajta szóvivőség maradt a külügyben, az igazi külpolitika pedig a miniszterelnök kezébe került. Tehát három részre szakadt, és nem áll össze egységes egésszé. Ennél is nagyobb probléma, hogy ez a külpolitika súlyos orientációs tévút. Hadban állunk a szövetségeseinkkel, főleg az Európai Unióval, amelyet támad és gyaláz a miniszterelnök. A nemzeti konzultációnak csúfolt kérdőív egyik fő céltáblája Brüsszel, holott, ne feledjük, ez az európai kormányzati képviselők találkozóhelye. Ez a külpolitika eljátssza azokat az esélyeinket, amelyek az európai felzárkózással kapcsolatban még mindig fennállnak, tehát még mindig nem lenne késő, hogy visszakapaszkodjunk. Orbán folyamatosan gyanús társaságba keveredik. Látszott, hogy rendkívül élvezte az Új Selyemút-csúcstalálkozót Pekingben, és elég megszégyenítő, sőt megalázó helyzetben láttuk őt képeken és videón is épp most, a NATO-csúcson.

 

Pikó Eléggé egyedül volt.

 

Balázs Nagyon egyedül volt. A kamera elkapta azokat a pillanatokat, amikor ide-oda lépegettek séta közben a vezetők, majd fölálltak egy családi fotóra, mindenki beszélgetett valakivel, közben Orbán magában kullogott vagy épp ágaskodott, hogy valaki közelébe kerüljön, de vagy nem vették őt észre, vagy nem akarták észrevenni. Látványosan elszigetelődtünk. Nagyon örülök, hogy hétfőn itt volt a kenyai külügyminiszter, mert Kenya szép ország, de jobban örülnék, ha uniós és NATO-tagállamok külügyminiszterei adnák egymásnak a kilincset Budapesten. De nem ez a helyzet, nem jönnek ide, és nem is fogadják a magyar kormányfőt vagy a külügyminisztert.

 

Pikó A külpolitika alakításában nemcsak a politikai irányításé a felelősség. Ebben a katasztrofális eredménytelenségben mennyire tehető felelőssé a külpolitikai szakma teljesítménye, vagy másképp fogalmazva, mennyit butult az elmúlt években a magyar külügyi apparátus? Mennyire képes információt, hátteret biztosítani a felelős döntéshozatalhoz, működik-e egyáltalán az információcsere a szakapparátus és a döntéshozók között?

 

Jeszenszky Azt nem tudhatjuk igazán, hogy most hogyan működik. Csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni. Washingtonban képviseltem Magyarországot, ez mindig is nagyon fontos ország volt, és ezért nagyon sok üzennivalóm volt haza. Akkor azt tapasztaltam, hogy sok fontos jelentés vagy üzenet látható módon nem jut el a miniszterelnökhöz. Volt egy védőfal, ami bizonyos értelemben érthető, mert egy miniszterelnöknek nemcsak külpolitikával kell foglalkoznia, de egyértelmű volt, hogy szelektálnak az információk között. Azok, amelyek alátámasztották a politikáját, átmentek a falon, azokat meg, amelyek nem támasztották alá, kiszűrték. Mostanában elég nagy visszhangot váltott ki, hogy az egyébként Orbán szűk környezetéből érkező washingtoni nagykövetet, Szemerkényi Rékát alig másfél év után ripsz-ropsz hazarendelték. Korábban ő volt az, aki Orbán számára az információkat szűrte és szelektálta, most viszont neki kellett rossz híreket jelentenie, akár a nagyon várt Trump–Orbán-találkozóról, akár a CEU-ügy fogadtatásáról – nos, most is az üzenet hozóját, küldőjét hibáztatják. Óriási kockázata van a külpolitikában annak, ha egy vezető úgy dönt, bármennyire jó intellektuális képességekkel rendelkezik is, hogy nem igényli az összes releváns információt. Az információhiány rossz döntéseket szül. A jó vezetőnek igenis meg kell osztania a felelősséget, fontos, hogy hallgasson a tanácsadóira, fontos, hogy minél több szempontú, akár ellenkező véleményt is halljon, hiszen annál több esélye van arra, hogy jó és megalapozott döntést tudjon hozni. Erre most esély sincs, a nagyköveti gárdában hatalmas változások mentek végbe, nagy tapasztalatú embereket nyugdíjaztak, leváltottak, elküldtek, eltanácsoltak, és én ugyan egyetemi oktatóként nagyon örülök, ha fiatalok kerülnek fontos pozíciókba, de a külpolitikában a túlzott fiatalítás nagyon kockázatos dolog. Ha nagyköveti posztokra, külügyminisztériumi belső posztokra harmincéves, külpolitikai tapasztalattal nem rendelkező fiatalok kerülnek, azok még rá vannak szorulva, hogy csak azt tegyék és mondják, amit elvárnak tőlük. Egy nagykövet ma nem nyilatkozhat önállóan, jóváhagyást kell kapnia erre Budapesttől, ami végső soron a miniszterelnököt jelenti. Akár jelentéktelen, apró kérdésekben is a legmagasabb helyről kell a jóváhagyás. Egy jól működő rendszerben mindenki tudja, hogy mi a dolga. Engem is piszkáltak annak idején, talán Kovács László is, hogy Antall viszi a külpolitikát, és én csak végrehajtom. Nem, én mindig elmondtam, hogy nekünk azonos a felfogásunk, végtére a tanítványa is voltam, úgyhogy Antallnak nem kellett engem utasítgatnia vagy esti telefonokban elmondania, hogy mit csináljak. Én azt képviseltem, amit ő vallott, és nem a parancsára, hanem mert osztoztam a közös célokban.

 

Kovács Nekem soha eszembe se jutott, hogy Antall József és Jeszenszky Géza között valamilyen diszharmónia lenne. Azt vettem észre, hogy ugyanúgy gondolkoznak, Jeszenszky Gézáé a külpolitika iránti felelősség, és természetesen nem kerülhet, de nem is került szembe Antall József világképével. Ugyanezt éreztem én Horn Gyulával kapcsolatban. Akkoriban sokan kérdezték tőlem: nem kellemetlen, hogy a főnököd, a miniszterelnök, korábban külügyminiszter volt? Épp ellenkezőleg, megkönnyítette a dolgomat, mert pontosan ismertem a gondolkodását, és tudtam, hogy mi az, amit előre jelezni kell neki, mielőtt lépnék, és mi az, amiről elég utólag tájékoztatni. Soha nem volt köztünk semmiféle konfliktus, a nézeteink abszolút azonosak voltak. Eszembe se jutott volna olyasmi, mint amit Martonyi János kihirdetett egy nagyköveti értekezleten, hogy onnantól kezdve a nagykövetek munkáját úgy fogják mérni, hogy mennyire keményen reagálnak a fogadó ország Magyarországot kritizáló nyilatkozataira. Döbbenten néztem, hogy például a londoni magyar nagykövet panaszos leveleket írogat majd a vezető angol lapoknak? Hát ilyen gyakorlatot korábban afrikai országok nagykövetei folytattak. Ezzel az elvárással el is lehetetlenítették a nagyköveteket, mert ezek után azt gondolhatták róluk a fogadó országokban, hogy ezek csak postások, nem kell őket komolyan venni.

Balázs Péter említette, hogy nemrég járt itt a kenyai külügyminiszter, és ezt a kormánypárti magyar sajtó nagyon fontos diplomáciai eseménynek állította be. Korábban Magyarország nemzetközi súlyát az jelezte, ha a meghívásomra délelőtt Colin Powell, az amerikai külügyminiszter tartott előadást a magyar nagyköveteknek, délután meg Javier Solana, az uniós külkapcsolatokért felelős biztos.

Szánalmas, hogy a magyar közvélemény egy része, miközben nem rajong Orbán belpolitikai teljesítményéért, mennyire szimpatizál ezzel a szabadságharcos mázzal leöntött, nemzetvédőként eladott külpolitikával. Sokan úgy gondolják, hogy Orbán Viktor ezzel tényleg Magyarország érdekeit védi.

 

Pikó De ez belpolitikai siker.

 

Kovács Igen, az. Ez egy olyan külpolitikának feltüntetett játék, amely csupán Orbán Viktor családjának és szűk baráti körének érdekeit szolgálja.

 

Balázs Nemcsak a külpolitikai stratégia hiányzik a valódi nemzeti érdekek szolgálatában, de a végrehajtás eszközrendszere is. Ez lényegében két pilléren nyugszik, az egyik a munkatársak, a másik a rendszer, amelybe az embereket tesszük. A munkatársakat egy ekkora ország, mint mi, részben kiválogatja – valamikor volt a külügyben egy nagyon igényes felvételi rendszer, ma már tudomásom szerint nincs ilyen –, részben pedig ő maga képzi ki, ez kiváltképpen hiányzik. Képezni kell, mert nincsenek kész emberek, holott jól indult a dolog, mert Magyarország megtartotta a korábbi gárdát, köztük az IMO-sokat is, miközben Németországban azonnal kirakták mindet a külügyből.

 

Pikó Elnézést, de kikről beszél?

 

Balázs Az IMO-sokról, akik a moszkvai diplomáciai akadémián végeztek. Egyébként nagyon jó oktatást kaptak, de Németországban az egész gárdát elbocsátották, hiába írtak közös levelet annak idején, hogy szeretnék tudásukkal a hazájukat, az egyesített Németországot szolgálni. De nem kértek belőlük. Mi Magyarországon megtartottuk őket. Megnéztem a külügyben, hogy kik voltak IMO-sok, csakhogy tudjam, és jó szakembereket találtam.

 

Jeszenszky Ezzel kapcsolatban Antallnak az első nagyköveti értekezletén, 1990 nyarán volt egy nagyon fontos megjegyzése: azok közül, akik a Szovjetunióban végeztek vagy tanultak, lehet, hogy egyeseket beszerveztek, és ügynökök lettek, de aki a szovjet valósággal valóban megismerkedett, az biztos, hogy nem lett szovjetbarát.

 

Balázs Ez szellemes, igen.

 

Kovács Horn Gyulára például ez abszolút igaz volt.

 

Balázs Ez valóban többekre is állt, de hát Orbán belső köreiben is vannak olyan rangos diplomaták, akik IMO-sok voltak. Az MDF-kormány frissítést is hozott, felvett olyan embereket, akikből aztán jó diplomaták lettek, és a két csapat összecsiszolódott. Ez kezdett erodálódni már az első Orbán–Torgyán-kormány alatt. Most pedig tényleg tapasztalat és tudás nélküli emberekkel cserélték le a hozzáértőket. De hogy beszéljünk a rendszerről is: egy ekkora országnak, mint Magyarország, nem lenne szabad túlterjeszkednie a világ államainak körülbelül egyharmadán. Ez hatvan-hetven képviseletet jelent, ez az egészséges méret, erre van szükség. Természetesen ott kell a képviselet, ahol az hatással lehet Magyarország érdekérvényesítésére, és annyi képviselet kell, amennyit finanszírozni tudunk. Orbánék messze túlterjeszkednek ezen a körön. Nyakra-főre nyitnak nagyon távoli, egzotikus helyeken képviseleteket, gyaníthatóan azért, hogy valakiket oda helyezzenek. De még ezen is túltesz a kereskedőházak hálózata, ami teljesen értelmetlen, mert messze túl vannak a magyar actio radiuson, a hatósugarunkon. Egy kereskedőház nem az Audinak vagy a Mercedesnek kell, hanem a magyar kis- és középvállalatoknak. Azok érdekérvényesítése nem ér el olyan helyekre, ahová a repülőjegyet sem tudják megfizetni, nemhogy az áru fuvarozását! Kár a pénzért. Ezenkívül úgy látom, hogy tényleg a büntetőjogi felelősség határát súroló, saját számlás vásárlásokkal foglalkoznak, tehát az állam árut vásárol azzal, hogy majdcsak sikerül valahogy eladni, hitellel vagy hitelgaranciával finanszíroznak olyan műveleteket, amelyek nagyon gyanúsak. Úgyhogy se ember, se rendszer, se stratégia.

 

Pikó Önök elképzelhetőnek tartják, ismerve a magyar társadalom elköteleződését az Európai Unió és általában Európa iránt, hogy Magyarországot ki lehessen vezetni az unióból? Egyáltalán: önök szerint lesz erre politikai akarat?

 

Jeszenszky Fél évvel ezelőtt erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy ez elképzelhetetlen, hiszen annyira irracionális, annyira ellentétes a magyarság nemzeti érdekeivel. Valóban, már vannak olyan jelek – elsősorban a miniszterelnök és a hozzá szuperlojális apparátus részéről –, amelyek előrevetíthetnek egy ilyen jövőt. De azért ezt cáfolja, hogy még a közelmúltban is elhangzott olyan miniszterelnöki megnyilatkozás, hogy mi egy erős Európai Uniót kívánunk. Ez a már megszokott kettős beszéd: másként viselkednek a vezetők külföldön, különösen a brüsszeli csúcsértekezleteken, majd onnan kilépve már egész mást mondanak a hazai sajtónak. Ha a magyar társadalmat vagy annak jelentős részét sikerül meggyőzni, hogy valóban Brüsszel a mi nagy ellenfelünk, ha túl sokan mennek lépre, akkor már nem váltana ki megdöbbenést és ellenállást az sem, ha akár csak sértődésből Magyarország valami ehhez hasonló radikális lépést tenne. Itt beszéltünk elég sokat az Európai Néppárt és a Fidesz viszonyáról. Ott már nagyon sokan el tudják képzelni azt, hogy ha az Európai Néppárt elengedi Orbán kezét, akkor ezt érzékelve gyorsan ki is lép a Néppártból, és csatlakozik egy másik frakcióhoz. Volt már ilyen az ő pályáján. Valamikor Orbán a parlament európai bizottságának elnöke volt, aztán a Liberális Internacionálé alelnöke lett, és mielőtt a Liberális Internacionálé leváltotta volna a posztjáról, kilépett onnan. Azután volt az Európai Néppárt alelnöke is, és amikor már elég sok fenntartás volt vele szemben, és várható volt, hogy legközelebb már nem választják meg alelnöknek, akkor gyorsan visszalépett. Komoly veszélyt jelent az, hogy a magyar társadalom hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy az unión kívül is van élet. Lehet, hogy van élet, de az nem az az élet, amelyre vágyunk, és amelyre szükségünk van.

 

Kovács Eszembe jut egy 1994 elején történt beszélgetésem a Fidesz egyik legmarkánsabb, ma is magas tisztséget betöltő vezetőjével, akivel egy államfői vacsora keretében egy asztalnál ültünk. És miután már megettük a levest, de még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, föltettem hát azt az ostoba kérdést, hogy mondd, amikor magatok között vagytok, akkor a Fideszt még mindig liberális pártnak gondoljátok, vagy már inkább konzervatívnak? A következő választ kaptam: „Tudod, mi az ilyen kategóriákra, hogy liberális, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, konzervatív, magasról teszünk. Minket egy dolog érdekel: a hatalom.” Amikor később itt járt Wim Kok holland miniszterelnök, akkor én már az ellenzékbe került MSZP elnöke voltam, és a személyes találkozónkon megkérdezte, hogy tulajdonképpen, mi is ez a Fidesz? Hogy jött létre? Idéztem neki ennek a fideszes vezetőnek a mondatait, mire Wim Kok: köszönöm, mindent megértettem a Fidesszel kapcsolatban.

Azt hiszem, ez azóta sem változott. Végtére is a Fidesz teljhatalmú urának, vezérének, Orbán Viktornak a személyes és hatalmi érdekeitől, a hozzá tartozó szűk kör érdekeitől függ az, hogy Magyarországot adott esetben kivezeti-e az Európai Unióból, vagy olyan politikát folytat, amely miatt egyszerűen kirekeszti önmagát. Utóbbi esetben még azt is mondhatja, hogy kérem, hát ilyen ez az Európai Unió. Kizártak bennünket, mert azt mertük tenni, ami a mi nemzeti érdekeinket szolgálta.

 

Balázs Az EU-ból ki lehet lépni, az angolok most megmutatják, hogy miként kell a gyakorlatban alkalmazni az 50. cikkelyt. De azt is megmutatják, hogy mi a következménye a kilépésnek, ők is most ébrednek rá nagyon sok mindenre, amivel korábban nem számoltak. Ezzel együtt Anglia nem lehet precedens senki számára, tudniillik egy szigetről van szó, amelyik a kontinenstől nyugatra úszik az Atlanti-óceánban, közös nyelvet beszél az Egyesült Államokkal és egy világbirodalom kapcsolatrendszerének az örököse. Tehát egészen más helyzetben van, mint például a szárazföldbe mélyen beágyazott Magyarország, amelynek a legtöbb szomszédja EU-tag. Nem is tudjuk elképzelni, milyen sorsra jutnánk, ha Magyarországot kivágnánk innen, mint egy puzzle-darabot. Ezzel együtt nem tudom kizárni, hogy Orbán fejében ez a gondolat forog, mert láthatóan gyűlöli ezt az európai klubot, nem szeret oda járni, és lehet, hogy addig feszíti a húrt, amíg sikerül neki egy ilyen visszafordíthatatlan szituációt előállítania. De akkor a Kossuth térből lesz a budapesti Majdan.

 

Pikó Nem túlzás ez?

 

Balázs Ezt abszolút így gondolom. Ukrajnában is az történt, hogy Janukovics nem írta alá a társulási szerződést, és erre az emberek utcára vonultak. Ha Kijevben ez megtörtént, akkor Budapesten sokkal inkább megtörténne, és akkor már nem piknikhangulatú demonstráció lenne, hanem – ne adj’ isten – véres tüntetés.

 

Mihályi Péter: Hol élünk? Az Orbán-rendszer logikája

Amit tudunk, és amit nem

 

Tulajdonképpen a feladat egyszerű. Elég Orbán Viktor gondolkodásmódját megérteni. A 2002-es választási vereséget követően Orbán a Fideszt diktatórikus módszerek alkalmazásával vezérelvű, monolit párttá alakította át, amihez hasonló tartósan, egy évtizednél is hosszabb időn át, soha nem működött a magyar történelemben. A Fideszben csak a pártelnök véleménye számít, nincsenek frakciók, irányzatok, ambiciózus, közel egyenrangú helyettesek és az élre törni kívánó ifjútörökök. Ezért van értelme Orbán-korszakról és Orbán-rendszerről beszélni – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történészek Horthy-korszakról és Kádár-korszakról beszélnek. A három autokrata, paternalista rezsim között persze vannak lényeges különbségek is. Horthynak nagyobb volt a mozgástere a nemzetközi politikában, mint akár Kádárnak vagy Orbánnak, viszont – pártok felett álló kormányzóként – kevesebb végrehajtói hatalom koncentrálódott a kezében. Horthy miniszterelnökei számottevő, relatív autonómiával rendelkeztek, Kádár miniszterelnökei viszont csak bábok voltak. Orbán Magyarországon pártelnökként is és miniszterelnökként is korlátlanul szuverén. Csak az országon kívüli külső erőviszonyok korlátozzák.

Ha a populizmust olyan megosztó ideológiának fogjuk fel, melynek lényege, hogy a társadalmat jókra és rosszakra osztja, s a jók, akik a nemzet érdekét képviselik, azok az „egyszerű emberek”, a rosszak pedig a „korrupt elit”-ek, akkor sem a Horthy-rendszer, sem a Kádár-rendszer nem volt populista, ám az Orbán-rendszer nagyon is az. A Horthy-rendszer a „mi” és „ők” ellentétét leginkább a Trianon-probléma, a területi revízió kontextusában értelmezte, vagyis nem belül, hanem kívül kereste az ellenséget; ehhez képest az antiszemitizmus, a kereskedelem és a pénztőke lenézése csak járulékos ideológiaként szolgált. A Kádár-rendszer pedig azért nem volt populista, mert a régi elitet már a Rákosi-rendszer megfosztotta minden hatalmától és társadalmi presztízsétől. Ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó.

De azért mégsem olyan könnyű koherens módon, tényekkel is alátámaszthatóan feltárni az Orbán-rendszer belső logikáját. Politikusoktól kevés olyan memoárt és őszinte interjút olvashattunk, amely elárulná az egyes döntések hátterét. Azt viszont mindenki látja, hogy Orbán és alvezérei gyakorta nem mondanak igazat sem az okok, sem a célok tekintetében. A miniszterelnök egy alkalommal maga is elárulta, hogy kormánya folyamatosan kettős játékot játszik: pávatáncot jár. Van, pontosabban szólva feltételezhető, hogy létezik még két további fontos magyarázat, amelyről keveset, sőt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Az amerikai politológiai zsargon szóhasználatával ezek a „known unknown” dolgok. Egyfelől nem ismerjük azokat a pszichiátriai-pszichológiai vizsgálati megállapításokat, amelyek az elmúlt két évtizedben születtek az esetenként súlyosan patológiás tüneteket mutató miniszterelnökről.[1] Másfelől nem tudjuk azt sem, hogy van-e alapja azoknak az elmúlt hónapokban megerősödött híreknek, melyek szerint Putyin orosz elnök titkos dokumentumokkal zsarolja a magyar miniszterelnököt. Ha ezekre egyszer fény derül, lehet, hogy mindent egészen másképpen fogunk látni. És végül itt vannak, illetve itt lehetnek az ún. „unknown unknown” tények, vagyis az olyan magyarázó tényezők, amelyek létezését még csak nem is sejtjük. (Egy fontos magyar történelmi példát idézve: 1989 előtt senki sem tudta, hogy a Szovjetunió 1963-tól Magyarországon is tárolt kisebb hatótávolságú taktikai nukleáris fegyvereket, s ezzel alapvetően behatárolta a NATO politikai mozgásterét. Erre a lehetőségre Magyarországon senki sem gondolt.)

Elismerve ezeket a korlátokat, e cikk fő állítása az, hogy az Orbán-rendszer lényege az önszabályozó piac intézményeivel szembeni bizalmatlanság, a nyílt gazdasági, politikai és kulturális verseny elutasítása és az a vak hit, hogy a jó vezető minden helyzetben biztosan meg tudja mondani, hogy mi az ország érdeke. Orbán nézetei 1994 óta nem sokat változtak, választási sikereit pedig annak köszönheti, hogy elvei nagymértékben azonosak a Jobbik, az MSZP, az LMP és több más, kisebb baloldali párt értékeivel.[2] Orbán bizonyos értelemben Torgyán József és a két háború közötti kisgazdapárt örököse: mai szavazóinak többsége a tízezer főnél kisebb települések lakója. Az már csak történészek számára fontos részlet, hogy az „illiberális állam” eszméjével Orbán a 2014-es választás előtt nem mert előállni. Csak nyáron, csak a választások után „coming out”-olt a nevezetes tusnádfürdői beszéddel.

Ez a bal- és jobboldali nézetazonosság a gyakorlatban, amikor a véleményeket szavazatokra kell átformálni, fontosabb, mint a felsorolt pártok és a Fidesz között kétségtelenül fennálló véleménykülönbségek – például a külpolitika terén. És ez az alapvető világnézeti azonosság magyarázza azt is, hogy Orbán és a Fidesz minden belső gátlás és a közvélemény értetlenkedése nélkül át tudja venni riválisai politikai ötleteit: a különadókat a szocialista párti pénzügyminiszterektől, a rezsicsökkentés gondolatát a Jobbiktól stb. Arra is mutatunk majd példát, hogy az MSZP vett át valamit a Fidesz programjából.

A populizmus sikerének éppen az az egyik titka, hogy egy időben, egy kommunikációs térben ugyanazok az üzenetek érik el a választópolgárt a bal- és jobboldali populisták táborából: X párt korrupt, Y párt nem tud kormányozni stb. Miért ne hinnék el ezt a választók, ha mind a két oldalról ugyanazt hallják?

 

 

Orbán szelektív antikapitalizmusa nyolc pontban

 

  1. A jövő felélése, ez minden populista és paternalista osztogató politika létalapja – legyen az akár baloldali, akár jobboldali. Annak feltételezése és ígérete, hogy a gazdasági korlátok átléphetők. Vagy úgy, hogy az állam az arra méltók javára elosztja a gazdagok vagyonát, vagy hitelből vagy külföldi segélyből fedezi a többletkiadásokat. Ez történt a Horthy-korszakban, az 1945-öt követő bő egy évtizedben, majd pedig a Kádár-korszakban is. Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutásának egyik fontos oka az volt, hogy Magyarország eladósodottsága a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán rövid időre fenntarthatatlanná vált, s emiatt a szocialisták népszerűtlen megszorításokra kényszerültek. Történelmi szerencséje volt Orbánnak, hogy éppen az ő regnálása idején érkezett Magyarországra az Európai Unió tizenkétezermilliárd forintot kitevő, vissza nem fizetendő támogatása – méghozzá úgy, hogy ennek legnagyobb része 2010 után folyt be. Ez a relatív arányait tekintve a Marshall-segély méreteit is sokszorosan meghaladó pénzfolyam minden bizonnyal legalább 2020-ig hasonló ütemben fog áradni.

A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 2010 után a kormányzati szektor nettó adóssága reálértéken számítva nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen, huszonhét százalékkal nőtt. Másképpen szólva: a lakosságnak és a vállalatoknak muszáj volt törleszteniük, de az állam nem húzta összébb a nadrágszíját. A jövő felélésével egyenértékű az is, ami a magánnyugdíjpénztárak háromezermilliárd forintos felhalmozott tőkéjével történt. Ez úgy jelent többletadósságot, hogy a 2011-ben elköltött pénzt évtizedeken át elnyújtva kell többletnyugdíjként kifizetni a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe visszaléptetett nyugdíjasoknak. És folyamatban van már két új gazdaságélénkítő, eladósodásprojekt, a Paks 2. megépítése és a Belgrád–Budapest vasútvonal rekonstrukciója orosz, illetve kínai állami hitelből. Az elkövetkezendő nyolc-tíz évben e két gigaprojekt együtt további ötezermilliárd forintnyi pluszpénzt jelent az Orbán-kormány számára. Mindezek ellenére a sok befolyt ingyenpénzből, az elkonfiskált nyugdíjpénzből és a felvett hitelekből nem képződött többletberuházás. Annak ellenére, hogy 2010 és 2016 között a GDP tizenkét százalékkal nőtt, a beruházások éves volumene 2016-ban 2,5 százalékkal elmaradt a 2010-es érték mögött!

Hova került akkor ez a rengeteg pénz? A válasz egyszerű, de nagyon más, mint amit a kormánykritikus közvélemény gondol: alapvetően a keresetek és a nyugdíjak emelésére ment el minden forrás. Az elmúlt hét évben minden családban nőttek a reálkeresetek (már ahol volt kereső). A növekedés tizenkilenc százalék volt a gyermektelen családokban, huszonkét százalék az egygyermekeseknél, harmincegy százalék a kétgyermekeseknél és több mint ötven százalék a három, illetve több gyermeket nevelő családoknál. A nyugdíjak és a nyugdíjszerű ellátások tizennégy százalékkal nőttek, vagyis úgyszintén gyorsabban, mint a tizenkét százalékos GDP-növekedés. Ha bárki azt kérdezi, hogy mitől népszerű 2017-ben Orbán Viktor, akkor tehát itt a válasz. Bár az emberek jelentős része a kocsmában is meg a tévében is szívesen hallgatja és terjeszti is a gazdasági természetű panaszait (rosszabbul élünk, egyre több a szegény, egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek stb.), amikor a közvélemény-kutatóknak kell válaszolni, vagy a fülkében behúzni az x-et, akkor a többség a saját anyagi helyzetét tekinti meghatározónak. Az pedig javul. Csak ritka, kivételes történelmi helyzetben szokott előfordulni, hogy a választók gazdasági alapú motivációit valami más szempont felülírja. Ahogy ezt annak idején Bill Clintonnal bebifláztatták a tanácsadói, csak ez számít: „It’s the economy, stupid!

 

A keresetek és egyéb makromutatók reálértékének alakulása
2010–2016 között (2010 = 100)

 

Forrás: A szerző számításai KSH- és MNB-adatok alapján.

 

  1. A Fidesz 1994-es kudarcából tanulva, Orbán Viktor gyorsan belenyugodott abba, hogy a magántulajdon, különösen a külföldi tulajdon, a multinacionális vállalatok jelenléte nem rokonszenves a magyar választók többségének. Ez volt a helyzet már a rendszerváltás idején is (1988–1990), a későbbiekben, a tapasztalatok birtokában, csak nőttek az ellenérzések. Ettől kezdve Orbán erre a közérzületre építette pártja politikáját, s vélhetően saját magával is elhitette, hogy a választóknak igazuk van. Erre a fundamentumra épült rá a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a globalizációellenesség, az Európai Unión belüli további integráció elutasítása, majd pedig legújabban a menekültek és a bevándorolni szándékozók elleni félelemgeneráló, agresszív kampány, a „sorosozás” és a CEU elleni szellemi keresztes háború is.

A kapitalista rendszertől való tudatos elhatárolódás a magyarázata annak, hogy – szemben az 1998–2002-es időszakkal – Orbán Viktor második és harmadik miniszterelnöksége idején a Fidesz törölte kommunikációs szótárából a „polgár” kifejezést is, és helyette leginkább „az emberek” és/vagy a „magyar családok” szófordulatot használja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy – szemben a harmadik köztársaság alkotmányával – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben sem a „magántulajdon”, sem a „piacgazdaság” kifejezés nem szerepel, és ennek folyományaként az új, 2014-ben hatályba lépett polgári törvénykönyvben sem. Ezért törölték az Alaptörvényből a „szociális piacgazdaság” kategóriáját is. Úgy érezték, hogy a jelző és a jelzett szó, más és más indíttatásból, a választók többségének egyaránt ellenszenves.

A közgondolkozásban és Orbán fejében is ott él a pénztőkével, a bankokkal és a tőzsdével szembeni bizalmatlanság, az a 19. századi naiv gondolat, hogy a kézzelfogható anyagi termelés, a föld művelése vagy a gyári futószalag melletti munka valamiképpen alapvetőbb és értékesebb, mint a kereskedés vagy a szolgáltatások általában. Az orbáni politika úgy lett kitalálva, hogy elhalássza az MSZP-szavazók egy részét. Bár azok a korábbi baloldali szavazók, akik alapjában véve mindig is bizalmatlanok voltak a magántulajdonnal és a kapitalista piacgazdasággal szemben, ettől még nem lettek automatikusan Fidesz-szavazók, sokan elpártoltak az MSZP-től, és az LMP-hez vagy a Jobbikhoz közeledtek. A Fidesz szempontjából már ez is politikai nyereség. Bauer Tamás kifejezését kölcsönvéve[3], én is a szelektív antikapitalizmust tartom az Orbán-rendszer gondolati alapkövének. Ez azért is megvilágító erejű megnevezés, mert ebben a fogalmi keretben világosan látszik, hogy Orbán álláspontja nem sokban különbözik az MSZP balszárnya által 1989 óta megszakítás nélkül képviselt állásponttól. Éppen ez a lényeg: nem generálisan kapitalizmusellenes az Orbán-rendszer, mint ahogyan a Horthy-korszak sem volt az. Mivel a Kádár-rendszer a kapitalizmus teljes tagadására épült, nyilván a Fidesz ide nem térhetett vissza, miképpen az MSZP vagy az LMP sem.

A szelektív piacellenesség azonban 2010 óta nemcsak retorika és ideológia, hanem nagy horderejű, jövedelmeket, vagyonokat és piaci lehetőségeket újraelosztó törvények és kormányzati intézkedések egész sora. Idetartoznak a különadók, a minimálbér folyamatos emelése, az ingyenes kéményseprés, az ingyenes állami hírszolgáltatás (MTI), a vasárnapi boltzárlat, a plázastop, a budapesti tőzsde és a szerencsejátékok államosítása, a tizenharmadik havi nyugdíj – általában véve mindaz, amit a kormányzat éveken át előszeretettel nevezett unortodox gazdaságpolitikának. Ezek majd mindegyikénél kimutatható, hogy a baloldali pártok is csináltak vagy követeltek valamikor valami ilyesmit. Az antikapitalizmus definíció szerint antiliberalizmust jelent, és megfordítva, az illiberális állam csak antikapitalista lehet. Ez a kettő, ha nem is szinonimák, de mindenesetre ugyanannak a dolognak a két aspektusa.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy mind ez idáig a szelektív antikapitalizmus nem tudta visszafordítani a történelem kerekét. A magyar gazdaság erejét és termelő potenciáját jelentő vagyon ma is éppen úgy ötven-száz multinacionális cég tulajdonában van, mint 2010-ben. A gazdaság nyitott és exportorientált éppen úgy, mint azelőtt. A hatályos gazdasági törvények minden lényeges területen ma is EU-konformnak mondhatók, mert – ha három-négy éves vita után is – Brüsszel minden jogi csatát megnyert Budapesttel szemben.

 

  1. A választás útján betölthető törvényhozói pozíciókon, illetve az Országgyűlés által kinevezett intézményvezetők körén túlmenően Orbán számára fontos cél volt a lehető leggyorsabb és legnagyobb mértékű elitcsere az üzleti szférában is. Ez egyaránt fontos volt az olyan nagyvállalatok esetében, mint a közműcégek és a pénzintézetek, a médiavilág vállalatai (pl. a TV2 kvázi államosítása), de az olyan kisebb vállalkozásoknál is, mint a dohányboltok vagy a patikák. Az állami intézményekben – az Alkotmánybíróságtól az általános iskoláig – szervezeti átalakításokkal, kényszernyugdíjazással érte el a régi vezetők leváltását, illetve új személyek kinevezését. Az elitcsere koncepciója volt az alapja annak a 2014-es – mára már hamvába holt – ötletnek is, hogy Budapestről minél több minisztérium költözzön vidékre.

Jelentős mértékben az elitcsere szempontjai határozták meg az EU-s források elosztását, és – kb. 2013-tól kezdve – a civil szervezetek ellen irányuló lejárató kampányokat is. Fontos szerepet kaptak ebben az elitcserekampányban a vállalkozói érdekképviseletek is, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara stb. Ezek a szervezetek a második és harmadik Orbán-kormány idején évente több mint húszmilliárd forinttal gazdálkodhattak, amelynek legalább a fele közvetlenül a költségvetésből érkezett, míg a másik fele kényszer alatt befizetett tagdíj vagy hozzájárulás volt. Nem meglepő, hogy ennyi pénzért cserébe a legtöbb munkáltatói érdekképviseleti szervezet mindvégig töretlen lojalitással szolgálta a második és harmadik Orbán-kormányt.

Orbán Viktor a keresztény-nemzeti tradicionalizmus ideológiai talaján álló, szükségszerűen új elitről 2009-ben beszélt részletesen a nevezetes kötcsei beszédben – melynek kulcsszava is az „elit” és az „erő” volt –, de röviden már megemlítette abban az 1994-es Debreczeni-interjúban is, amelyben nyolc-tíz kiválasztott magyar nagyvállalkozó politikai támogatásának fontosságáról beszélt.[4] Erről egyébként alkalmanként más Fidesz-vezetők is beszéltek: a privatizáció át van szőve korrupcióval, ezért az ilyen módon szerzett vagyont vissza kell szerezni. 2017-ben a Jobbik óriásplakátjain látható ugyanez a gondolat.

Az „elmúlt nyolcévezés”, a 1989–2010 közötti történések visszafordítása egyfajta nemzeti kultúrharc is, kísérlet a Horthy-korszakkal való folytonosság megteremtésére. Erre bizonyíték a már idézett kötcsei beszéd címe is (Megőrizni a létezés magyar minőségét), illetve Orbán egyik kedvenc szófordulata, a magyar észjárás.[5] E tekintetben Orbán az Antall József és Boros Péter által 1990–1994 között képviselt történelmi narratívához és az azt kísérő szimbolikus politizáláshoz tért vissza, mint ahogyan azt ő maga egyébként számos alkalommal is hangsúlyozta. Ehhez a narratívához kapcsolódik a vonzódás a protekcionista gazdaságpolitikához.

 

  1. Hét év alatt alapvető átalakulások mentek végbe a közszférában is. Az Alaptörvény teljes mértékben megszüntette a társadalombiztosítás – vagyis a nyugdíj-, az egészség- és a munkanélküliség elleni biztosítás – rendszereinek még megmaradt, viszonylagos függetlenségét, jogalapot teremtve arra, hogy pillanatnyi politikai elhatározásoktól vezérelve, a kormány tetszése szerint állapítsa meg a nyugdíjakat, a gyógyításra rendelkezésre álló pénzösszeget, illetve a munkanélküli-segélyezés feltételeit.

2010 őszén megszűntek a régiók. Értelemszerűen ez is a centralizáció irányába mutató fejlemény volt. A kistelepülésektől mintegy ezer feladat- és hatáskört – például az áldozatvédelemmel, a jogi segítségnyújtással, a lakáscélú állami támogatásokkal, családtámogatással összefüggő feladatokat – a jogalkotó lépésről lépésre a járási szintre telepítette. Az Alaptörvény – településnagyságtól függetlenül, főszabályként – törölte az alapjogok közül a települési önkormányzatok önállóságát és ebből következően a tulajdonhoz való jogát is. A várható, esetleges ellenállást – egyéb eszközök mellett – a kormány azzal tartotta kordában, hogy beígérte a GDP közel öt százalékának megfelelő, kétharmad részben devizában denominált önkormányzati adósság átvállalását. A 2011–2014 között, négy ütemben, szándékosan csepegtetett módon végrehajtott szerződésátvállalás összesen 1345 milliárd forinttal javította több mint 1900 település pozícióját, illetve ugyanennyivel rontotta a központi költségvetését.

Különösen sokat vesztett a főváros – azon túlmenően is, ami minden települési önkormányzatot érintett. A kórházak államosítása százötvenmilliárd forint értékű ingatlanvagyontól fosztotta meg az önkormányzatot; a Városliget kilencvenkilenc évre való átengedéséért sem kapott egy fillért sem, mint ahogyan a Dagály fürdő és a Kossuth tér átadásáért sem. 2016-tól állami lett a budapesti Erzsébet tér, miután az V. kerületi önkormányzattól az állam tulajdonába került az Erzsébet téri Kulturális Központ és Park, közkeletű korábbi nevén: a Gödör. Az államosítás fenyegetése alatt álló BKV-tól a kormányzat előbb a nyereséget termelő agglomerációs üzletágat vette el (ezt a száz százalékban állami Volánbusz-cégcsoport kapta meg), majd 2017-ben a kormány a MÁV-nak adta át a HÉV-vonalakat működtető céget is. Több területen – így például a szemétszállítás piacán – az átszervezések szándékoltan arra irányultak, hogy a főváros kevesebb forráshoz jusson a saját tulajdonú vállalatain keresztül. Összességében a 2009-es 480 milliárd forintos szinthez képest 2016-ra Budapest bevételei (nominális értékben) 228 milliárd forintra, vagyis kevesebb mint felére csökkentek.

 

  1. Az már a második Orbán-kormány első tizennyolc hónapját követően világos volt, hogy a gazdaság versenyszektorát közvetlenül érintő döntések beleilleszkedtek egy a tulajdonosváltásnál is tágabb kört érintő központosítási stratégiába. Csökkentették a minisztériumok számát, és összevontak számos (relatíve) független állami intézményt. Az állami szférán belüli intézményi koncentráció azt is szolgálta, hogy a kormányzat felborítsa a korábban kialakult belső elosztási arányokat, és teljes körű vezetői váltást hajtson végre. Ezt a célt szolgálta az állami tisztviselők jogállásáról elfogadtatott 2016-os új törvény is, illetve az a gyakorlat, hogy szüntelenül növekszik az „állami vezetők” besorolás alá tartozó tisztviselők (miniszterek, államtitkárok, biztosok stb.) száma. 2016 őszén már 275-en voltak, lényegesen többen, mint 2010-ben. A kormány természetesen nem centralizációról vagy koncentrációról beszélt, hanem a bürokrácia elleni harcról.

Számos jel mutat arra, hogy 2010-től ez az elitcsere-koncepció minden más korábbi megfontolást, elméletet felülír. Noha nem ez volt a közvetlen cél, 2010-től szisztematikusan zajlik a jogállamiság (rule of law, Rechtsstaat) felszámolása az aktuális, napi politikai célok által meghatározott területeken. Így és ezért került be számos Fidesz-politikus beszédébe a náci ideológus, Carl Schmitt „igazságos állam”- (gerechte Staat) koncepciója is, amely legitimálja a visszamenőleges jogalkotást és a szándékosan diszkriminatív törvényeket. Mára már elfelejtődött, de érdemes megemlíteni, hogy a „jó állam” és az „új államalapítás” koncepcióját 2010 táján Stumpf István és Navracsics Tibor szállította Orbánnak – cikkek, tanulmányok és nyilvános előadások formájában.

A központosítási, államosítási intézkedések – jogszabályváltozások és üzleti tranzakciók – több területen találkoztak az ágazatban dolgozó szakemberek indokoltnak mondható javaslataival. Ez volt a helyzet – például – a víziközmű-szektorban, a csatornázás, a szemétgyűjtés, a kéményseprés esetében, a fémhulladék-kereskedelemben, a budapesti taxiszolgáltatás területén, az állami közmédiában vagy éppen a mezőgazdaságban, ahol valóban szükség van koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi. A bankszektoron belül ez a megfontolás a takarékszövetkezeti bankok esetében is jogos volt. Végeredményben kormányzati segítséggel támogatott koncentráció zajlott le az állami földek bérbeadásánál, a dohányboltok államosításánál és – különösen erőteljes módon – a szerencsejáték-automaták üzemeltetési piacán is.

 

  1. A közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások közvetlen célja a fogyasztói árak feletti kontroll visszaszerzése volt. Ha az állam a tulajdonos, akkor a gáz, a villany, a víz, a szemétszállítás stb. ára szinte tetszés szerint határozható meg (l. rezsicsökkentés), legfeljebb azzal kell a kormánynak törődnie, hogy a tulajdonába visszakerült cégek veszteségét valamilyen keresztfinanszírozási technikával előbb-utóbb pótolja. A korábbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a fogyasztói árak témáját könnyen lehet a választási harc középpontjába állítani. Durva leegyszerűsítéssel: amelyik párt alacsonyan tudja tartani a gáz és a villamosenergia árát, vagy pláne csökkenteni, az megnyerheti a választásokat. Más kérdés, hogy amikor ez a politika elkezdődött, 2012-ben az infláció makacsul öt-ha százalék között ingadozott. Akkor még senki sem számított arra, hogy két éven belül „begyűrűzik” Magyarországra is a defláció, és így 2014-re az infláció éves átlagban is mínusz 0,2 százalékra csökkent, s ezzel kikerült a közérdeklődés fókuszából.

 

  1. A történéseknek van egy külpolitikai dimenziójuk is. 2010 után sorozatban születtek olyan projektek és jogszabályok, amelyek már a megszavazás pillanatában is nyilvánvalóan ellentétesek voltak az uniós joggal vagy valamely már közismerten előkészítés alatt álló EU- rendszabállyal. Ezek közül a legfontosabb a paksi atomerőmű orosz fővállalkozással tervezett bővítése, illetve a Belgrád–Budapest vasúti projekt. Mindez beleillett az Orbán-kormányok konzekvensen folytatott, Brüsszel-ellenes kommunikációs kampányába is.

Ez a szelektíven antikapitalista politika Magyarország nyugati szövetségesei között is erős különbséget tett: többnyire kedvezett a német tőkének és szembement az amerikai tulajdonú vagy eredetű, Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok érdekeivel. De ez nem volt konzekvens. A Budapest Bank magas áron történő visszavásárlása – például – kifejezetten szívességi gesztus volt az amerikai General Electricnek (GE). Hasonlóképpen az amerikai cégek érdekét szolgálta a bányászati törvény 2014 végi – lényegében titokban tartott – módosítása, amely megnyitotta az utat a palagáz kitermelése előtt, továbbá a 2016-tól érvényes új társasági adóhitel konstrukció bevezetése, amely szintén a GE-nek kedvezett. Ugyancsak ilyen erőteljes baráti gesztusnak tekinthető a magyar állam – saját tőkéhez viszonyított – 161 százalékos árfolyamon történő tizenöt százalékos részesedésvásárlása az osztrák Erste Bankban 2016 augusztusában.

A „keletre nyitás” jelszavának jegyében Orbán már 2009 őszétől nyíltan oroszbarát politikát folytatott (vagyis már akkor, amikor még ellenzékben volt), ám kezdetben ez sem tűnt éles fordulatnak a korábbi kormányok viselkedéséhez képest. Ide vezethető vissza a Mol huszonkét százalékának megvásárlása és a biztonsági (stratégiai) földgáztárolók visszavásárlása, amire 640 milliárd forintot költött az ország – kb. az egyharmadát az összes államosítási kiadásnak. A Kína felé való nyitás is része volt ennek a stratégiának. Mindez felemás eredményeket hozott. Egyfelől sikerként számolhatta el a második Orbán-kormány, hogy 2016 novemberére reális közelségbe hozta a Belgrád–Budapest vasúti projektet. Másfelől viszont – bár az Orbán-kormány erőltette, Magyarországnak 2012-ben nem sikerült bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, amihez nyilvánvalóan szükség lett volna orosz és kínai támogatásra is. Ugyancsak kihagyták Magyarországot az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapításából, valamint a 16+1 Befektetési Alapból, amelyet Kína és tizenhat európai ország hozott létre 2016 végén.

  1. Az államosítási-visszavásárlási döntések egy részéről nyilvánvaló és/vagy sejthető, hogy a tranzakció lényege valójában a Fidesz-közeli üzleti körök anyagi megsegítése-megmentése volt. Ezek közé tartozott az MKB Bank visszaállamosítása, majd gyors eladása, a Rába és a Bakonyi Erőmű visszavásárlása, az FHB Jelzálogbank két veszteséges pénzintézetének megvásárlása, a Gránit Bankban és a Széchenyi Bankban történő állami tulajdonszerzés, illetve az a sok milliárd forintos – részben az állami szférán belül végrehajtott – ingatlantranzakció, amelynél a vevő a Magyar Nemzeti Bank volt. Ez volt a lényege a dohányboltok betiltásának és az újonnan kitalált koncessziós jogosítványok látszatverseny formájában történő értékesítésének is (l. dohánymutyi). Ilyen „szívességi államosítás”-sal próbált 2015 tavaszán – mint utóbb kiderült, sikertelenül – megmenekülni a csődtől és a börtöntől a Quaestor pénzügyi csoport és annak vezetője, amikor a cég irányítója, a tényleges többségi tulajdonos felajánlotta cége ingyenes átadását Orbán Viktornak.

Ennek a gazdaságpolitikának fontos része az a gyakorlat is, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Így zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Eme gyakorlat folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.

E rendelkezések, illetve az alkalmazott eljárásrendek többsége nyíltan vagy burkoltan szembement az EU elfogadott szabályrendszerével, az acquis communautaire-rel, ezen belül pedig különösen a diszkrimináció és az állami támogatás tilalmával, valamint az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának jogelveivel. A kormány azonban abból indult ki, hogy a Brüsszellel folytatandó jogviták éveket vesznek igénybe, és egyébként sem biztos, hogy az Európai Bizottság minden apróbb jogsértésre reagálni fog. Addig viszont érvényesülhet az, amit a magyar kormány akar.

 

 

Miért, miért, miért?

A szelektíven antikapitalista, piacellenes intézkedések egyesekben azt a képzetet keltik, hogy a változások véletlenszerűek, nincs is mögöttük koherens világkép. Sokan képviselik azt a nézetet is, miszerint mindennek az oka a gátlástalan populizmus, amelyen azt értik, hogy a politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, vagyis szándékosan hazudnak. Orbán tehát nem jobb, nem rosszabb, mint bárki más, aki hatalmon van – ilyen a világ, ilyen a politika. Szerintem nem ez a populizmus lényege. Mint e szöveg elején írtam, találóbb a populizmust a közvélemény megosztására törekvő stratégiaként jellemezni. Másfelől én azt is fontosnak tartom, hogy a téves, leegyszerűsítő nézetek terjesztői az esetek jelentős részében tényleg azt gondolják, amit mondanak. Sokszor Orbán Viktor is. A körülöttünk lévő világ ugyanis hihetetlen mértékben professzionalizálódott, nincs olyan ember, aki egyaránt ért a gazdasághoz, a joghoz, a történelemhez, a sporthoz stb. Nem könnyű belátni, hogy az egyszerű és közérthető magyarázatok szinte bizonyosan tévesek.

Egy harmadik – az előbbi kettőnél sokkal alaposabban kidolgozott – magyarázat szerint az Orbán-rendszer lényege a magántulajdonosok közötti hatalomátrendezés. Évek óta ezt az értelmezési keretet használja Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Mind ez idáig az ismertté vált tények ezt – szerintem – nem támasztják alá kellő erővel. A privatizáció gyakorlatilag már jóval 2010 előtt leállt, azóta kevés állami vagyon került magánkézbe. Arra is kevés példa van, hogy egy-egy visszaállamosított magáncég gyorsan új tulajdonosokhoz került, olyanokhoz, akik a Fideszhez közel álltak. Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonlóak gyors meggazdagodása ellenszenvet keltő, de vagyonuk nemzetgazdasági méretekben továbbra sem jelentős. Tény, hogy volt bőven manipuláció a termőföldárverések során is, mert a földek jelentős része bérleti formában Fidesz-közeli gazdálkodókhoz került, ám a szétosztott földterület összességében kevesebb, mint az ország szántóterületének egy százaléka. Valójában az Orbán-kormány továbbra is akadályozza a földbirtok-koncentrációt, vagyis azt, hogy a magyar mezőgazdaság professzionális nagyvállalkozások keretében működjön. Ez választási szempontból számukra kedvező, de így soha sem lesz versenyképes az ágazat.

A magyar társadalom egyenlőtlenségei sok szempontból aggályosak, de – mint a Tárki legfrissebb, 2016-os elemzéséből kitűnik – az alapprobléma mégiscsak az, hogy a magyar társadalom en bloc Európa szegényebb feléhez tartozik. Gazdagjaink még annyira sem gazdagok, mint a környező országok gazdagjai, nyugati mércével pedig pláne nem.

Vagyis, minden látszat ellenére, Orbán szeme előtt célként nem saját vagy elvbarátainak meggazdagodása lebeg: nem a lopás a fő cél. A maga világképe szerint ő igenis az ország gyarapodását szeretné biztosítani. De mivel nem hisz a piaci versenyben, és nem bízik az állam közvetett irányítói képességében és a normatív szabályozásban sem, már 1998-ban sem volt számára más lehetőség, mint a kézi vezérlés, a döntések saját kézbe való centralizálása.

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság még inkább megerősítette Orbánt harmadikutas, kisgazda szellemiségű, antikapitalista nézeteiben. Idevágó közgazdasági nézeteit a miniszterelnök 2012-ben a The Wall Street Journal hasábjain fejtette ki. „Amikor minden jól megy, az állam szerepét a gazdaságban korlátozni kell. Amikor válságban vagyunk, más a helyzet. De az államnak a természetes monopóliumokkal kapcsolatban – például azzal, hogy a gázvezeték vagy az áram eljut az emberek lakásába – még akkor is van némi szerepe, amikor minden jól megy. Az államnak ezeket vagy megfelelően kell szabályoznia, vagy meg kell tartania és működtetnie kell a monopóliumokat. Az EU megpróbálta ezt versenyszférává tenni, de ez alapvetően lehetetlen.” Ezzel a tényleg „egyszerű és közérthető” érveléssel az a probléma, hogy nem vet számot azzal, hogy amennyiben az állam nemcsak egy, hanem több ágazatban is ugyanezt a logikát követi, akkor végeredményben olyan nagy közvetlen befolyással fog rendelkezni a gazdaságban, ami már nagyon közel viszi a rendszert a szocialista tervgazdasághoz. Ezt akár Orbán is végiggondolhatná, de valószínűleg soha nem gondolta végig.

A monopóliumokkal kapcsolatos nézeteinek megerősítését Orbán elsősorban Matolcsy Györgytől hallhatta sokszor és nagy nyomatékkal. A 90-es évek második felében az egykori MDF-es gazdaságpolitikus a Privatizációs Kutatóintézet nevű, néhány fős cégben dolgozott, rendszeresen részt vett a nagyobb állami tulajdon mellett kardoskodó Magyar Energetikai Társaság fórumain, és ezáltal a „nemzeti energetikusok” legfontosabb politikai összekötőjévé vált. Az 1998-as választásra készülődve Matolcsy egy energetikai program kidolgozására kérte fel ezt a csapatot, amely már akkor nagyobb állami szerepvállalást, centralizációt, a privatizáció leállítását, az MVM és a minisztérium megerősítését sürgette, valamint deklarálta azt az elvet, hogy energiaszolgáltatásra minden magyar állampolgár jogosult. A tervekből azonban ekkor még semmi sem valósult meg, mert az 1998-as kormányalakítás idején Matolcsy semmilyen posztot nem kapott. A befolyása csak 1999-től nőtt meg, amikor bekerült Orbán tanácsadói közé, majd 2003-ban még inkább, amikor az egykori ifjú MSZMP-s formálisan is belépett a Fideszbe.

Matolcsy György – és az ő befolyásának hatására – a miniszterelnök is megkedvelte a központinak látszó, valójában azonban decentralizált, összehangolatlan és ezért szükségszerűen ágazati és területi szétforgácsoltságot eredményező tervezés gyakorlatát. Az első ilyen „terv” az egész nemzetgazdaságot átfogó Széchenyi-terv volt, amelyet Matolcsy György 2000-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként fogadtatott el. Hasonlóan átfogó koncepciónak szánták a Szent István-tervet, amelyet az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor rendelt meg a Professzorok Batthyány Körétől, s amelyet a Matolcsyhoz közel álló Magyar Szemle Alapítvány adott ki. A 2010-es kormányváltás után már sorra születtek a jobban vagy kevésbé ismert, történelmi személyiségek nevével összekapcsolt, különféle ágazati és regionális tervek (Semmelweis-terv, Rombauer-terv, Darányi Ignác-terv stb. – összesen legalább húsz „terv”-nek nevezett koncepció). Hasonló elvi alapon születtek a különféle ágazati vagy akár termékszintű országos stratégiák is – csak valamilyen okból a kormányzati kommunikáció a „stratégia” szót választotta a „terv” helyett.

Orbán Viktor a bér- és jövedelempolitikában is nagymértékben szimpatizál a hosszú távú tervezéssel. Ennek példája az ún. életpályamodellek kidolgozásával és bevezetésével kapcsolatos döntések sorozata, vagyis az a politikai ígéret, hogy egyes társadalmilag különösen értékesnek mondott szakmák esetében (könyvtáros, pedagógus, rendőr, tűzoltó stb.) évtizedekre előre meg lehet és meg kell mondani, hogy milyen jövedelem és beosztási fokozat emelkedésére számítson a pályakezdő. Ez a koncepció már a Fidesz 2006-os választási programjában is benne volt, amit azután az MSZP is beépített a 2010-es választási programjába. Ezen a ponton lehet tetten érni a folytonosságot a késő Kádár-rendszer paternalizmusával, ami azt sugallta, hogy az átlagemberek is és az állam által kinevezett menedzserek csak végezzék szorgalmasan, gondolkodás és kockázatvállalás nélkül a munkájukat. Ne akarjanak beleszólni a jövő alakításába – vagyis a politikába –, mert az első számú vezető elgondolásai alapján minden szakmai és társadalmi csoport jövője „sínen van”.

 

 

Kész a leltár?

 

Úgy tűnik, hogy három kormányzati ciklus elég volt arra, hogy Orbán Viktor kiépítse a maga autokrata, populista, paternalista, szelektíven antikapitalista, keresztény-nemzeti tradicionalizmussal átitatott, antiliberális politikai berendezkedését. Ez hasonlít is elődeiéhez, meg különbözik is azokéitól. A történeti folytonosságot és a különbségeket, valamint a gazdasági növekedés terén elért teljesítményt az alábbi táblázat foglalja össze.

 

Az elmúlt száz év autokratikus rendszerei: hasonlóságok és különbségek

 

Horthy-rendszer

(1920–1945)

Kádár-rendszer

(1956–1989)

Orbán-rendszer

(1998–2002, 2010–2016)

Autokrácia, paternalizmus + + +
Populizmus +
Általános antikapitalizmus (piacellenesség) +
Szelektív antikapitalizmus + +
Keresztény-nemzeti tradicionalizmus + +
Gazdasági növekedés üteme Ausztriához képest lényegesen gyorsabb lényegesen lassúbb kimutathatóan

gyorsabb

 

Nehéz elképzelni, hogy még milyen társadalmi változásokat fog véghezvinni az Orbán-rendszer, ha 2018 után is hatalomban marad. Márpedig erre jó esélye van – egyebek mellett azért is, mert az ország gazdasági teljesítménye relatíve nem volt rossz az elmúlt tizenegy évben. Ha csak egyetlen mutatót ragadunk ki – az osztrák életszínvonalhoz való közeledést –, akkor egyértelmű, hogy az Orbán-rendszer eddig sikeres volt. Igaz, mint ezt fentebb bemutattuk, az uniós ingyenpénzek és az államadósság növelése nélkül ezt nem lehetett volna elérni, de ez a körülmény a választók többségét aligha befolyásolja.

Ha az eddig eltelt tizenegy év csak arra szolgált volna, hogy Orbán saját embereinek – Magyar Bálint maffiahasonlatának szóhasználatával élve: a „fogadott család” tagjainak – játssza át a legfontosabb vállalatokat, a termőföldet és az erdőket, az ő emberi részesüljenek a közbeszerzés áldásaiból, akkor viszonylag könnyű dolga lenne az Orbán-korszak utáni idők kormányainak. De nem ez a helyzet! Miközben a gazdaság alapszerkezete változatlan maradt, gyökeresen megváltozott a magyar állam gépezete. Minden szinten szinte minden: az önkormányzatok helyzete, az iskolarendszer, az egészségügy, a kultúra finanszírozása, a választási törvény, a jogalkotás, a bűnüldözés apparátusa, a családok helyzete – és még hosszan lehetne sorolni. Orbán jövőbeni bukásától számítva is legalább egy évtizedbe fog telni, mire mindezt vissza lehet csinálni, és helyreáll a harmadik magyar köztársaság rendje.

Az 1989 óta eltelt közel három évtized egyik legfájóbb tanulsága, hogy a közvélemény számára érzékelhető erővel megjelenő baloldali és a jobboldali populizmus egymást erősíti – méghozzá többé-kevésbé egyforma arányban. Ennek nyomán morzsolódott fel a magára maradt, két oldalról megtámadott liberális gondolat, maga az SZDSZ, és ezért nem jött létre jelentős szavazóbázisra támaszkodó új liberális párt sem. Azzal, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szélsőjobboldali populizmus elleni harcot állítja programjának középpontjába, s ezzel szemben baloldali populista érveket vonultat fel, illetve baloldali populista politikusok példáját említi követendő mintaként, aligha lesz képes megváltoztatni a szavazati erőviszonyokat.[6] Belzebubbal nem lehet kiűzni az ördögöt. A populista rendszerek bukását vagy külső beavatkozás, vagy a belső gazdasági helyzet drámai és tartós romlása szokta előidézni.

[1] A feltételezés alapját az a tény adja, hogy számos tévéfelvétel készült a miniszterelnökről, amelyeken olyan kényszeres nyelv- és szájmozdulatokat tesz, amelyek súlyos pszichés problémákra és erős pszichiátriai gyógyszerek használatára utaltak.

[2] A bal- és jobboldali populista antikapitalizmus sok évszázados magyar történelmi gyökereiről már hosszabban írtam e folyóirat 2015. júniusi számában.

[3] Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága, Élet és Irodalom, 2017. márc. 3.

[4] Tölgyessy Péter is azt állítja, hogy a régi elit leváltásának és a személyéhez garantáltan hű, új elit megteremtésének szükségessége valójában már 1994 óta alapcél volt Orbán számára. Az elitcsere, az őrségváltás egyfelől hatalomtechnikai lépéssorozat volt, de másfelől egyfajta szavazatvásárló, politikai-ideológiai ígéret is: „El kell venni a rosszaktól a tulajdont, a javakat, az álláslehetőségeket, az életlehetőségeket, a sajtót, a gazdaságot, mindent, és oda kell adni a jó magyaroknak. A jó magyarok a Fideszhez közel álló elitek, akik majd jó teljesítményt fognak nyújtani, és ezzel a Fidesz ideológiája szerint tulajdonképpen az összes magyar jól jár majd.”

[5] Maga a szófordulat Karácsony Sándor 1939-ben megjelent tanulmánykötetének címét idézi.

[6] Tegyünk igazságot! című programjának első mondatában olvasható: „(…) meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust és újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket.” Aktuális pozitív példaként Botka az amerikai Bernie Sanders és a német Martin Schulz nevét említi.

Révész Sándor: Miért fáj a sajtószabadság?

Vannak dolgok, amelyeknek a hiánya is, a megléte is fáj. A sajtószabadság is ilyen.

A Népszabadság kinyírása után a felfüggesztett, majd megszüntetett lap munkatársai lehetőséget kaptak rá, hogy az ELTE média szakos hallgatóinak szemináriumot tartsanak Sajtószabadság a gyakorlatban címmel. Úgy gondoltam, hogy a nekem jutó másfél órában a sajtószabadság által okozott fájdalmakról fogok beszélni. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert a hiány fájdalma az aktuális fájdalom. Érdemesebb arról beszélni, ami nem aktuális, mert arról mindig sokkal kevesebbet beszélnek és gondolkodnak. Biztos vagyok benne, hogy hosszú ideig fognak sajtószabadságban élni a szemináriumunk ifjú hallgatói, ennek a dolgozatnak az olvasói meg még tán az indokoltnál is optimistább szerzője. Készüljünk föl rá, hogy a sajtószabadság fájni fog a jövőben is, miként fájt a múltban is.

Az Arcanum keresője szerint a sajtószabadság szó a Népszabadságban és elődjében, a Szabad Népben 1945 és 1988 között 373-szor fordult elő. Évente átlagosan nyolc és félszer. 1989 és 2015 (a Népszabadság utolsó teljes éve) között 1856-szor. Évente átlagosan hatvankilencszer. A különbség nyolcszoros. Az a kevés említés a rendszerváltás előtt többet mond a sajtószabadság fájdalmáról, mint az a sok a rendszerváltás után. Érthető. Az állampárt központi lapjának a diktatúra évtizedeiben azt kellett érvekkel alátámasztania, hogy sajtószabadság ott van, ahol nincs (emitt), és ott nincs, ahol van (amott). Ezért a sajtószabadság fájdalmainak kihangsúlyozásával tagadták a sajtószabadság létét az ellenséges világban. Ebből sokat tanulhatunk. Magyarországon is sokan tagadták a sajtószabadság létét akkor (nemrég), amikor leginkább volt. Azzal, ami benne fájt. Gondolván, hogy ami fáj, az nem lehet szabadság. Pedig dehogynem.

 

 

A szabadság nem a szabadsággal kezdődik

 

Szabad országban szabadság alatt közszabadságot értünk. Olyat, amellyel kivételes esetektől eltekintve minden felnőtt polgár rendelkezik. De szabadság ott is létezik (létezett), ahol közszabadság nem. Különböző települések, népcsoportok, társadalmi rétegek, intézmények, egyetemek, felekezetek, rendek, egyes szakmák művelői, politikai, hatalmi tényezők és egyes kiemelt személyek különböző szabadságokkal rendelkeztek. Nem látszólagos, hanem nagyon is valóságos szabadsággal, amelyek meghatározták a létezésüket. Nagyon különböző mértékű és jellegű szabadságok voltak ezek, de szabadságok voltak. Kevesebbet is, többet is érhettek a közszabadságnál. Érhettek kevesebbet, amennyiben elveszíthető kegyhez és nem független intézmények által őrzött jogi garanciákhoz kötődtek, érhettek többet, amennyiben kiváltságot jelentettek, fölényt és előnyt biztosítottak az adott szabadsággal nem rendelkezőkkel szemben. Amivel mindenki rendelkezik, kevesebbet ér.

Azok a politikai erők, amelyek a közszabadság ellen lépnek föl, ezt saját szabadságuk növelése érdekében teszik. Egy diktátor tevékenységi szabadsága – amíg diktátor – sokkal nagyobb, mint az első számú politikai vezetőé parlamentáris demokráciában. A fékek és ellensúlyok a végrehajtó hatalom szabadságát csökkentik. Azok a gazdasági tényezők, amelyek a maguk területén a vállalkozás közszabadsága ellen lépnek föl, ezt a saját szabadságuk – és profitjuk – növelése végett teszik, mert minél inkább monopolhelyzetben vannak, annál szabadabban érvényesíthetik az érdekeiket. És így tovább.

A mások szabadsága a mi szabadságunk korlátja. A párválasztás szabadsága azt jelenti, hogy csak olyan párt választhatok, aki szabadon választ engem. Nem áll módomban például egy családfő parancsával magamhoz kényszeríteni azt, aki nem hajlik hozzám, mert a családfő is elvesztette immár a családirányítás szabadságát családtagjai szabadságfokának megemelkedésével.

És hasonlóképpen van ez, mint majd alább taglaljuk, a nyilvánosság és a sajtó szabadságával is. A kommunista újságírók jelentős része a fordulat éve, a diktatórikus rendszer kiépülése után – annak ellenére, hogy a munkáját sokkal erőteljesebben meghatározták – szabadabbnak érezte magát, mert nem kellett folyvást ellenérvekkel, ellenvéleményekkel hadakoznia a nyilvánosságban.

Sokak számára a sajtószabadság kitörése a rendszerváltás idején szörnyű sokk volt. Akik védettek és (nyilvánosan) támadhatatlanok voltak, hirtelen támadhatók és védtelenek lettek. Aczél György például képtelen volt feldolgozni az ellene irányuló, évtizedeken át lefojtott kritikák és indulatok megjelenését a sajtóban. A sajtószabadságot a vadállati sajtóterror elszabadulásaként élte meg. „Ez a sajtószabadság?! Ahol engem bárki mocskolhat, rágalmazhat, bárminek elmondhat, de én nem védekezhetek, és engem nem véd meg senki?!” Így panaszolkodott, miközben bárki szabadon kiállhatott mellette, sokan ki is álltak, és neki is módjában állott volna szabadon írni és nyilatkozni, de felkészületlen volt az egyenlő felek között zajló szabad vitára, hiszen ez teljességgel hiányzott az életgyakorlatából, ráadásul a rendelkezésére álló tények sem feleltek meg annak az önképnek, amelyet a nyilvánosság előtt szeretett volna megjeleníteni. És ezzel nagyon sokan voltak így.

Van olyan kollégám, aki a lapunk eltaposása után ki is fejtette, mennyivel szabadabbnak érezte az újságírói létét a diktatúra központi napilapjában, mint a rendszerváltás után.

Szögezzük le tehát: szabad országban mindig lesznek – nem kevesen – olyanok, akik a több szabadságot kevesebbnek érzik, vélik és – mivel sajtószabadság van – hirdetik.

 

 

A sajtószabadság formális

 

A jelenkor demokráciája formális demokrácia. A demokrácia jobb- és baloldali ellenségei szerint a formális demokrácia egyet jelent a látszólagos, nem valóságos, hamisított demokráciával. Holott éppen ellenkezőleg. A modern demokráciák formális jellegüknek köszönhetik tartósságukat. Ezt fejtegeti Heller Ágnes a Past, Present and Future of Democracy című könyvében.

A formális demokráciában a tartalomtól független jogi formulákban rögzítik a polgárok jogait. A különböző jogok és szabadságok egészen kivételes esetektől eltekintve mindenkit megilletnek, függetlenül attól, hogy milyen tartalmat (eszmét, véleményt, világnézetet, érdeket) kívánnak a jogaikkal élve szolgálni. A formális demokrácia ellenségei az esszenciális, a tartalomtól függő demokráciát pártolják, azt tartják valóságosnak. Ebben az értelmezésben a szabadság annak és azoknak jár, ami és akik az emberek legfőbb javát szolgálják, légyen az Isten országa, a nemzet nagysága, a kommunista világrend vagy bármi más. Így gondolkodik mindenki, aki úgy véli, a szabadság ellenségeinek nem jár a szabadság. A formális demokrácia híveinek is van elképzelésük a köz javáról, de nem igénylik a maguk nézetei számára a szabadság monopóliumát.

Nincs sajtószabadság – ezzel a címmel találkoztak a Szabad Nép olvasói 1945. augusztus 14-én lapjuk harmadik oldalán. A címben indított mondatnak persze folytatása is volt: „»Nincs sajtószabadság a demokrácia ellenségeinek« – mondotta tegnap Szakasits elvtárs az újságírók közgyűlésén. Soha nem volt időszerűbb ez a bátor és egyértelmű kijelentés, mint most, amikor Simonffy Tóth Ernő őrnagy meggondolatlan – vagy nagyon is meggondolt – vezércikke a további megjelenés lehetőségétől fosztotta meg egy időre a kisgazdapárt debreceni lapját. (…) A nemzet ellenségei nem érdemlik meg a szabadságot, a sajtószabadságot sem.”

Ez a (sajtó)szabadság esszenciális felfogásának lényege. Simonffy Tóth Ernő meghurcolásának történetét ismerjük Simonffy András könyvéből, a Kompország katonáiból. Tudjuk azt is, hogy Szakasits Árpádot 1950-ben a demokrácia megátalkodott ellenségeként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték azok, akik idézett szavait ünnepelték. Simonffy őrnagy jobban járt nála, őt csupán nyugdíj nélkül nyugdíjazták. De a Szakasits Árpád által sokakkal együtt képviselt (sajtó)szabadságfelfogást nem intézhetjük el annak fölidézésével, hogy miként éltek vissza vele, és miként fordították hirdetői – és bárki – ellen. Hiszen nem csupán diszkreditálódott, bukott diktatúrák szálláscsinálói és képviselői tételezik föl, hogy a szabadságnak vannak ellenségei. Valamennyien gondolunk valamit arról, hogy kik a szabadság ellenségei, valamennyiünknek véleményt kell alkotnunk a szabadság ellenségeinek szabadságáról. Egyáltalán nem tűnt el a diktatúrával együtt az a felfogás, hogy a szabadság ellenségei számára nincs szabadság, ezzel ma is találkozunk lépten-nyomon, és a parlamentáris demokrácia liberális híveinek egy része is így vélekedik.

A diktatúra sajtója évtizedeken át azt a tévhitet terjesztette, hogy a rendszer ellenségei számára semmilyen rendszerben nincs sajtószabadság.

  1. augusztus 3-án a Szabad Nép közli Howard Fast amerikai író nyílt levelét az amerikai néphez. Ebben többek között ez áll: „Hónapok óta úgyszólván minden amerikai lap, folyóirat és a rádió kapui bezárultak előttem. Megrágalmazni valakit, azután lehetetlenné tenni számára, hogy válaszolhasson és védekezhessék: ez napjaink Amerikájában a »sajtószabadság«.”
    A nyílt levélhez fűzött szerkesztőségi jegyzet szerint „a haladó amerikai baloldali írót, Howard Fastot börtönre ítélték, amiért szembeszállt az Amerika-Ellenes Bizottsággal. Vele együtt még tíz antifasiszta férfit és nőt küldtek börtönbe.” A Szabad Nép nem közli a forrást. A nyílt levél hónapokkal korábban jelent meg a Daily Worker 1948. június 21-i számában. Fast az amerikai kommunista párt tagja volt, a párt legálisan megjelenő lapjának, a Daily Workernek a munkatársa. Akkor is, később is. A nyílt levélhez a Daily Worker szerkesztősége felhívást csatolt, melyben buzdítják olvasóikat és híveiket, hogy táviratozzanak vagy írjanak sürgősen Truman elnöknek, hogy helyezze hatályon kívül a Fast és társai ellen hozott börtönbüntetést. Fast és társai ekkor nem is kerültek börtönbe. 1950-ben kapott az író három hónapos börtönbüntetést a kongresszus „semmibe vétele” miatt, mert nem volt hajlandó feltárni az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, hogy kik adományoztak annak az alapítványnak, amely a spanyol polgárháború amerikai veteránjainak, illetve árváiknak létesített otthont. Ezt a büntetést pénzzel váltotta meg. Fast írásait ebben az időben jelentősebb lapok valóban nem közölték, a kiadók bojkottálták őt. A műveit magánkiadásban adta ki, közülük a Spartacusnak és a belőle készült híres filmnek óriási sikere lett.

Magyarországon ekkor választották meg az ország elnökének Szakasits Árpádot, pár hónappal később küldik börtönbe az antifasiszta Mindszenty Józsefet. Országszerte az ő letartóztatását követelő petíciókat íratnak alá, és az aláírás megtagadóit retorziók érik. Állásvesztés például.

A szabadságjogok sérelme és hiánya nem ugyanaz. A sajtószabadság jogi lehetőség, semmilyen társadalmi, politikai és anyagi lehetőséget nem garantál. Az amerikai rendszer ellenségének, Howard Fastnak a jogait a hidegháborús boszorkányüldözés éveiben megsértették, a mainstream lapok elzárkóztak tőle, de az általa idézőjelbe tett sajtószabadság számára is létezett, élt vele, és élt belőle.

 

A Nemzetközi Újságíró-szövetség végrehajtó bizottsága 1948 novemberében Budapesten ülésezett. Az ülést a Szabad Nép november 16-án vezércikkben üdvözölte: „ugyanakkor, amikor az amerikai újságok és hetilapok tízmilliós példányszámban jelennek meg, az amerikai nép nagy többsége teljesen tájékozatlan: nem ismeri a valóságos helyzetet sem országának határain belül, sem országának határain kívül. Újság indításához és fenntartásához szükséges anyagi eszközök a monopoltőke birtokában vannak: ma már 5-6 millió dollár szükséges egy lapvállalat megindításához, s ilyen körülmények között a sajtószabadságról szóló amerikai frázisok szánalmasan átlátszókká válnak. Az amerikai sajtó politikai, gazdasági és kulturális téren a dollármilliárdosok maroknyi csoportjának érdekeit fejezi ki és világnézetét képviseli. (…) A sajtó csak ott szabad, ahol a nép is szabad. Sajtószabadság csak ott létezhet, ahol nem a finánc- oligarchia, hanem a nép uralkodik. S ha az imperialistáik a sajtószabadságot tőlünk kérik számon, Lenin szavaival felelhetünk nekik: »A (…) sajtószabadság az egész világon, ahol kapitalisták vannak, azt a szabadságot jelenti, hogy megvásárolhatnak újságokat, megvásárolhatnak írókat (…) közvéleményt gyárthatnak a burzsoázia javára. (…) Valójában azonban ez nem sajtószabadság, hanem szabadság arra, hogy a gazdagok, a burzsoázia becsaphassa a nép elnyomott és kizsákmányolt tömegeit«.”

Aki ezeket az érveket stilisztikai alapon vagy a Szabad Nép gazdáinak gyakorlata alapján veti el, megkerüli az érdemi kérdést. Az érdemi kérdés pedig az, hogy pártoljuk-e a sajtószabadságot akkor is, ha a társadalomban az erőviszonyok fölöttébb egyenlőtlenek, a nyilvánosságban nincsenek egyenlő esélyek, az erősebbek érdekérvényesítési, félrevezetési, manipulációs lehetőségei sokkal jobbak.

 

 

A sajtószabadság hírnöke: Rákosi Mátyás

 

„A demokrácia elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar nép minden rétege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. A minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavatkozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia. De a szólásszabadság magában véve nem elég: mindenkinek meg kell adni azt a jogot, hogy szabadon gyűlésezzen, szabadon szervezkedjék s szabadon válassza meg azokat a vezetőit, akikre rá akarja bízni érdekeinek és nézeteinek képviseletét. Aki bármilyen ürüggyel ellenzi a szólás- és sajtószabadságot, korlátozni akarja a gyülekezés, a szervezkedés vagy választás szabadságát, az hiába erősíti, hogy ő demokrata: lényegében fenn akarja tartani a mostani rendszert…” Ez itt a tartalomtól független, minden társadalmi rétegre és nézetre – expressis verbis – érvényes sajtószabadság melletti hitvallás. Az ellentéte annak, amit 1945 augusztusában Szakasits Árpád képviselt és a Szabad Nép üdvözölt. Ezt a (sajtó)szabadság esszenciális (például lenini) felfogását élesen elvető álláspontot Rákosi Mátyás fogalmazta meg a magyar hadifoglyok között terjesztett Igaz Szóban 1943. december 7-én, és közreadta A magyar jövőért című kötetében is 1945 májusában Budapesten. Ez a szöveg nemcsak azzal állt szöges ellentétben, amit Rákosi Mátyás később tett, hanem azzal is, amit korábban. Rákosi azonosult a magyarországi Tanácsköztársaság és a Szovjetunió sajtóterrorjával is, nem tagadta meg sem ezt, sem azt. Ellenkezőleg.

Ez a példa is mutatja: nem vélelmezhetjük, hogy aki (sajtó)szabadságot követel, az a (sajtó)szabadság híve, és nem fordul ellene, amikor módjában és érdekében áll. Azt, hogy kitől mire számíthatunk a jövőben, csak a múltja és a múltjához való viszonya alapján mérhetjük föl. Már amennyire. A sajtó- és minden egyéb szabadság ellensége kerülhet olyan helyzetbe, hogy különböző szabadságok hiánya vagy korlátozottsága őt sújtja, korlátozza, az érdekeibe ütközik, és ebben az esetben ezen szabadságok alkalmi, szituatív híve lesz.

Ez természetesen nem vonatkozik mindenkire, akinek a sajtószabadsághoz való viszonya élete során alapvetően megváltozott. A jelen és a közelmúlt történelmében tömegével találunk olyan személyiségeket, akiknek a nézetei életük során alapvetően és valóságosan megváltoztak, egyszer vagy többször, ilyen vagy olyan irányban. E változások során nagyon sokan drámai módon kerültek szembe a múltjukkal. 1953 és 1956 között nem kevesen vérestollú sztálinista sajtómunkásokból lettek a sajtószabadság hősei és mártírjai.

A rendszerváltás után a damaszkuszi útra keveredett tömegből kevesen hasonlottak meg a diktatúra szolgálatában leélt múltjukkal, amelyet elhallgatások, hazugságok terheltek, továbbá segédkezés a jogtiprásban, az alternatív fórumok lerombolásában, a demokratikus ellenzék diffamálásában, elhallgattatásában. Ez nem valamiféle elégtétel, igazságtétel szempontjából érdekes, hanem a jövő szempontjából. A mindenkori jelenhez képest. Ebben a tekintetben nem lenne jelentősége semmilyen kizsarolt penitenciának, s a kizsarolás eszközei maguk is a szabadságot rombolják. A belső késztetés hiánya az érdekes. A rendszerváltás utáni médiaháborúban a pártállami sajtóból érkezett, a saját múltjukat mások múltjának befeketítésével takargató vitézek segédkeztek az első sorokban az Antall-kormány oldalán a demokratikus nyilvánosság normáinak fölszámolásában, s a velük szemben állók között is ott voltak a sajtószabadság Rákosi-mintájú, alkalmi hívei. Ma ez csak annyival van másképp, hogy eltelt egy emberöltő, és felnőtt egy új generáció.

A jelentősebb pártok viszonyulása a sajtószabadság normáihoz lényegesen különbözött a rendszerváltás utáni első két évtizedben kormányon és ellenzékben. Egyáltalán nem ugyanolyan mértékben, de a kisebb mérték esetében is lényegesen. Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi ellenzék exkormánypárti része ebben a tekintetben megközelítené az 1998 előtti MDF-et és az 1998 utáni Fideszt, de azt nagyon is könnyű elképzelni, hogy megpróbálkozna egynémely dologgal azok közül, amelyek ellen most tiltakozik.

Nemrég emlékeztettem rá egyik írásomban, hogy a helyi sajtó szabadságának következetes elpusztítása összpárti gyakorlat volt (és maradt): „Magyarországon valamennyi párt, mely több-kevesebb önkormányzati hatalomhoz jutott, sajtódiktatúrát gyakorolt. Magyarországon a 2010 előtti évtizedekben is volt sajtódiktatúra. Sok-sok helyi sajtódiktatúra. Számottevő párt ezek gyakorlásából ki nem maradt.” (Révész Sándor: A trójai nyaló, Hvg.hu, 2017. május 4.)

 

 

Főcenzor voltam

Némi megszakítással másfél évtizedig szerkesztettem a legtekintélyesebb országos napilap véleményrovatát. A szerkesztőségen kívül álló polgártársak leginkább rajtam keresztül tudtak bekerülni a lapba, ha tudtak. Mindig többen akartak, mint amennyien elfértek volna. A kétezres évek elején még többször annyian. Akkoriban főállású cikkelhárítónak érezhettem magam. Számos írás nem érdemelt helyet a lapban, és nem volt hely valamennyinek, amelyik megérdemelte volna. A visszautasított szerzők az esetek jelentős részében nem értettek egyet velem. Bizonyára előfordult, hogy nem is volt igazam. Bizonyára vannak az enyémnél nem rosszabb mércék, amelyek másképp mérnek. Ezek mind-mind maguktól értetődő dolgok, amelyek másképp nem nagyon mehetnek.

Jogilag sajtószabadság van, gyakorlatilag viszont nem tudom a szélesebb nyilvánosság elé tárni a véleményemet. Azt, ami feszít, dühít, amit fontosnak tartok. Ez tömeges élmény. Az emberek elenyésző töredékének áll módjában számottevő nyilvánosságot biztosító orgánumot működtetni. A többiek ki vannak szolgáltatva azoknak, akiknek ez módjukban áll.

Sokan kezeltek cenzorként, a pártállami sajtócsőszök utódaként, és sokan tekintették a sajtószabadság próbájának, hogy közlik-e az írásukat. Ez az azonosítás egyrészt életszerű, mert a szerző számára az eredmény ugyanaz. Másrészt éppen ellentétes a valósággal. Éppen a sajtószabadság tagadása. Hiszen a sajtószabadság érvényesülése esetén szabad döntés tárgya, hogy mit közöl egy lap, mit nem, és milyenek a szempontjai.

A kereskedés, a párválasztás, a foglalkoztatás-munkavállalás szabadsága és még sok egyéb szabadság két szabad fél egybeeső akarata esetén hoz eredményt. Ha egy házat nem akarnak nekem eladni, akkor nem vehetem meg, ha egy házat nem akarnak tőlem megvenni, akkor nem adhatom el. Hiába akarok egy adott munkahelyen dolgozni, ha ott nem kellek. Hiába kellek egy adott munkáltatónak, ha nem akarok nála dolgozni. És így tovább. A jogilag egyenlő felek a legritkább esetben egyenlők társadalmilag. Például a keresleti piacon az eladó erősebb, a kínálati piacon a vevő. Ha a szerkesztő gyötör kapós szerzőt kéziratért, akkor a szerző az erősebb fél, ha a szerző gyötri egy kapós lap szerkesztőjét, hogy közöljön már tőle valamit, akkor a szerkesztő az erősebb fél.

Gyakoriak és gyakran járnak erős fájdalommal, frusztrációval azok az esetek, amelyekben nem tudunk a szabadságunkkal élni, mert a másik szabad fél szabad akarata nem illeszkedik a miénkhez. Ez a frusztráció különböző szabadságok esetén különböző következtetésekre vezet. Kevesen következtetnek a párválasztás szabadságának hiányára abból, hogy valaki visszautasította a közeledésüket. Sokkal többen következtetnek a sajtószabadság hiányára abból, hogy visszautasították a kéziratukat.

Ennek jele a cenzúra fogalmának kiterjesztése. Nem akárki, hanem egy hétpróbás, kiváló szabadságharcos, Eörsi István írta: „A nyugati, polgári cenzúra ravaszabb a nálunk ismertnél. Az író olykor észre sem veszi. Csak egy kicsit derűsebbre kell formálnia valamely darab utolsó jelenetét, különben esetleg nem találnak intendánst vagy producert.” (Népszabadság, 1990. április 24.) Ilyen érvekkel a pártállami sajtó igyekezett tagadni a valóságosan létező alkotói szabadságot. Amiről itt Eörsi beszél, annak semmi köze a cenzúrához. A cenzúra hatósági aktus. Itt pedig piaci tranzakcióról van szó. Ha az író úgy formálja művét, hogy nagyobb legyen iránta a kereslet, akkor jó eséllyel el tudja adni, ha meg nem, akkor nem tudja jó eséllyel eladni. Ha a profitorientált piac előnyeit kívánja élvezni, akkor figyelembe veszi annak sajátosságait, ha ezeket nem kívánja figyelembe venni, akkor a nem profitorientált szektor támogatóira támaszkodik, ha tud. Mint például az egész komolyzenei ágazat. Az államnak ehhez csak annyi köze van, hogy közpénzből támogathatja a piacképtelen művészeteket, alternatívát kínálhat a profitorientált piaccal szemben, és ezzel megemelheti az alkotók szabadságfokát.

A sajtószabadságot természetesen a szerkesztők rovására is lehet gyakorolni. Sokak normáinak – én is e sokak közé tartozom – az felel meg, ha a tulajdonos nem dumál bele a szerkesztőség munkájába. De ha beledumál, akkor nem tagadja a sajtószabadságot, hanem gyakorolja a maga tulajdonosi szabadságát. Légrády Károly például a maga korában szokatlan módon tulajdonosként aprólékosan megszabta lapjának, a Pesti Hírlapnak a formáját és tartalmát. 1881-ben Légrády felszólalt a Fővárosi Törvényhatóságban, a lap másnapi számában pedig az ő felszólalásával ellentétes szellemű cikket akartak lehozni. Légrády a cikket kivette az újságból, erre az egész szerkesztőség felmondott. A Pesti Hírlapba új szerkesztőséget toboroztak, az új főszerkesztő egy kiváló, Légrádyval ellentétben mindig ellenzéki demokrata, Borostyáni Nándor lett, a kilépett szerkesztők pedig új lapot alapítottak Budapesti Hírlap néven.

Ebben a történetben sok minden van, amit jó okkal lehet helyteleníteni, de nincs semmi, ami a sajtószabadságot sértené.

 

 

A sajtószabadság: a kártékonyság szabadsága

 

Szabadon lehet a szabad sajtóban hazudni, történelmet hamisítani, rombolni nemzetet, erkölcsöt és ifjúságot. Az ártó szándékok számára (is) szabad a pálya.

A sajtószabadságnak ezt a fájdalmas következményét nem könnyű elfogadni, sokan nem is fogadják el. Ami evidens módon kártékony, azt evidens módon tiltani kell – ez eléggé elterjedt nézet. Tagadóit életidegen, szélsőséges liberálisoknak szokták tartani, akik nyakatekert érveléssel vonják kétségbe, ami nyilvánvaló. Holott éppen az vált nyilvánvalóvá, éppen azt igazolta az élet nálunk is, amit nyakatekert, dogmatikus érvelésnek minősítettek.

Azt minősítették annak, hogy a tiltás nem jár egyedül. Minden tiltásban benne rejlik a további tiltások lehetősége, mert a tiltás analógiásan kiterjeszthető és bárki ellen fordítható. A náci jelképek betiltásától a vörös csillag tiltásán keresztül eljutottunk a Heineken megzsarolásának kutyakomédiájáig. A holokauszt tagadásának tiltásától eljutottunk a kommunista bűnök, az emberiség elleni bűnök tagadásának, „jelentéktelen színben való föltüntetésének” tiltásáig, és mindezen tilalmak parttalan értelmezésének lehetőségéig. És nem kellett megjósolni, hogy el fogunk jutni idáig. Mert ezt pontosan tudni lehetett előre. Egy másik jelentős egykori szabadságharcos, Demszky Gábor például úgy pártolta a holokauszttagadás kriminalizálását 2009-ben, hogy eleve számolt a kriminalizálás kiterjesztésével. Így érvelt: „Nem véletlen, hogy az »Auschwitzlügét« tiltó törvények több mint tíz, a holokausztot megszenvedő európai országban hatályosak. Miután Magyarország kiemelten ilyen állam, itt él Közép-Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közössége, és a holokauszttagadás, valamint a romák elleni (tömeg)gyilkosságra való felszólítás az utóbbi években széles körben és nyíltan jelent meg nálunk is, ezt most már célszerű volna nálunk is szankcionálni. Mivel pedig a Fidesz már jelezte, hogy »az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadásának, kétségbe vonásának, jelentéktelen színben való feltüntetésének« tiltását támogatná, itt kivételesen az alkotmánymódosítás sem jelentene veszélyes precedenst, hiszen a két ellentétes politikai oldal közösen módosíthatná az alkotmányt.” (Demszky Gábor: Amikor veszélyes fegyver…, Népszabadság, 2009. május 21.)

Demszky éppen azzal érvel a tiltás veszélytelensége mellett, ami a legnagyobb veszélyt jelenti. Hiszen a Fidesz azzal a feltétellel támogatta volna a holokauszttagadás tiltását, ha abból olyan parttalan tilalom lesz, amellyel aláaknázhatja a sajtószabadságot. Hiszen szinte bárkit bíróság elé lehet hurcolni azzal az ürüggyel, hogy valamely emberiség elleni cselekményt „jelentéktelen színben” tüntetett föl. Ezt a kiterjesztést Demszkyvel ellentétben még az MSZP sem tette magáévá, de a Fidesz egyoldalúan mégis törvénybe iktatta, amint hatalomra jutott.

Ugyanebben a szövegben mossa össze Demszky egy történelmi tény tagadását a bűncselekményre (a romák elleni tömeggyilkosságra) való uszítással, amely mindig is büntethető volt, s amelynek tilalmát soha senki nem vonta kétségbe (legfeljebb a Btk. vonatkozó 332. paragrafusának alkalmasságát).

A szabad sajtóban szabad sérteni a becsületünket, a méltóságunkat, a meggyőződésünket, a hazánkat, a fajtánkat, a rokonságunkat. Bármit. Ha nem szabadna, akkor Kertész Ákost (is) börtönbe kéne zárni. Akkor Bayer Zsoltról is feltételezni kellene, hogy van neki becsülete, méltósága és tiszteletre méltó meggyőződése. Holott nincs, és ahol ezt nem lehet büntetlenül kifejteni, ott sajtószabadság sincs. Minden törvénykezés, amely a becsületsértéssel, bárminek és bármi méltóságának sérelmével és ezekhez hasonló fogalmakkal operál, a hatósági és bírói önkénynek szolgáltatja ki a sajtót. A Fidesz is ilyesféle fogalmakkal igyekezett médiatörvényében megalapozni a sajtódiktatúrát, de ebben – legalábbis részben – megakadályozta Brüsszel és az Alkotmánybíróság.

Minden rendes tollforgató rendszeresen megvalósítja a Btk. 266. paragrafusában megfogalmazott tényállást, miszerint aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, alapesetben egy évig (minősített esetben két évig) terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A sajtószabadságnak abban a pillanatban lesz végleg vége, amikor ezt a paragrafust komolyan veszik.

A sajtószabadság hívének tehát szembe kell néznie azzal a fájdalmas ténnyel, hogy nem igényelhet hatósági, bírói védelmet azokkal szemben, akik az ő becsületét, meggyőződését stb. – akárha durván – sértik és gyalázzák.

 

 

A sajtószabadságban eltorzul a valóság

 

A szabad sajtó főárama a publikum érdeklődését követi, amely nem igazodik szorosan a valósághoz. Ezért a sajtó torz képet ad a valóságról akkor is, ha szabad, és az a része is, amelynek ez nem áll szándékában.

Ezt egy egyszerű példával illusztrálom. Nagyon kedves, istenfélő rokonom úgy véli, közel van már a végítélet napja, mert a világban annyira elharapódzott az erőszak. Nem hiszi el nekem, hogy mi a korábbiakhoz képest sokkal kevésbé erőszakos korban élünk. Hiába idézem neki Yuval Noah Harari Sapiens – Az emberiség rövid története című könyvéből az Egészségügyi Világszervezet adatait, amelyek szerint mostanában, a kétezres évek elején az egész világot tekintve csupán a halálesetek egy-két százalékát okozza erőszak (háború vagy erőszakos bűncselekmény), miközben a régebbi korokban ez az arány ennek többszöröse, olykor a sokszorosa volt. Kedves rokonomra, miként valamennyiünkre, az erőszakról, háborúról szóló – alkalmasint tényszerű – hírek dőlnek a tömegkommunikációból.

Hiába mondják az antropológusok, hogy az amazóniai őserdők mélyén élő törzsek férfiainak negyede-fele hal meg erőszakos konfliktusokban, a waoranik, az araweték, a yanomamók a legritkább esetben kerülnek a nézők szeme elé, viszont a hatvanas-nyolcvanas évek véres brazíliai diktatúrájáról két évtized alatt folyamatosan beszámoltak a hírműsorok és a világsajtó. A diktatúra több ezer áldozata az akkor nagyjából százmilliós ország lakosságának legfeljebb 0,01 százalékát tette ki.

A világ képét minden rossz szándék, etikai vagy szakmai vétség nélkül is magukhoz torzítják a tömegkommunikáció sajátosságai.

 

 

Lenin igazsága
A fentebb idézett Leninnek igaza van abban, hogy a sajtószabadság a kapitalizmusban azt jelenti, hogy a kapitalisták szabadon vásárolhatnak sajtót maguknak, és azzal a saját érdekeiket szolgálhatják. Ez így van. Ez is a sajtószabadsággal kapcsolatos fájdalmas igazságok egyike.

A sajtószabadságban érvényesülnek a gazdasági és társadalmi erőviszonyok. A sajtószabadság a liberális kapitalizmust erősíti. És azt is feltételezi. Senki nem látott még sajtószabadságot a liberális kapitalizmuson kívül. Senki nem látott még sajtószabadságot a magántőke szabadsága nélkül. Hiszen a tömegkommunikációhoz tőke kell, a szabad tömegkommunikációhoz meg szabad tőke kell. Az államhatalomtól szabad magántőkének nincs más alternatívája, mint az államhatalomtól függő közpénz vagy magánpénz. A szabad magántőke – sok forrás, az államhatalom – egy forrás.

Az igazságtalan és egyenlőtlen szabadságnak nincs más alternatívája, mint az igazságtalan és egyenlőtlen diktatúra.

A történelemben különböző mértékben és módokon igazságtalan rendszereket látunk, igazságosra példát nem tudunk. Ilyenek csak a képzeletünkben és a mítoszainkban léteznek. Az igazságtalanság mértéke befolyásolható, de meg nem szüntethető.

Akik úgy gondolják – mint e sorok írója is egykoron –, hogy a liberális kapitalizmusnál igazságosabb rendszer nem csupán elgondolható és a távoli jövőben tételezhető, de a jelenben is megvalósítható, azokat kiváltképp frusztrálja a sajtószabadság. Mely egyrészt módot ad rá, hogy nézeteiket szabadon képviseljék, másrészt tovább erősíti azt a rendszert, amely ellen küzdenek.

 

 

Az állam ront vagy javít vagy henyél

A sajtószabadságot leépítő állam arra törekszik, hogy az állami médiának és a közpénznek minél meghatározóbb szerepe legyen a nyilvánosságban, a magántőke minél kevésbé legyen szabad, minél erősebben kötődjön a politikai hatalomhoz. E kötés által válik a sajtószabadság gyakorlása a sajtószabadság pusztításává. Amikor egy magántulajdonos bármilyen okból fölszámol egy lapot, akkor a sajtószabadságból következő jogát gyakorolja. A 20. század elején Magyarországon sajtószabadság volt. A kérészéletű lapok kora volt ez. Tömérdek lapot indítottak és szüntettek meg rövid időn belül. Ha viszont a magántulajdonos a politikai hatalom függvénye, hűbérese, strómanja, és rajta keresztül a politikai hatalom számolja föl a lapot, akkor a sajtószabadság gyakorlása a sajtószabadság rombolásává válik.
A sajtószabadságot ápoló állam tehet ezt-azt a sajtószabadság fájdalmainak enyhítése végett. Csökkentheti politikailag vak, normatív támogatásokkal az esélyegyenlőtlenségeket, életben tarthatja a nyilvánosság piacon életképtelen részeit, pártatlan közmédiát tarthat fönn a politikai szereplők túlnyomó részét átfogó konszenzussal, a közoktatásban fölkészítheti polgárait a sajtószabadsággal való együttélésre, a vele járó fájdalmak és frusztrációk elviselésére, a torzítások fölismerésére.

Nyilván semmilyen kormányzó hatalom nem lesz érdekei ellenére stabilan a sajtószabadság barátja. Azok lesznek a sajtószabadság barátai, amelyek a liberális kapitalizmus rendszeréhez kötődő érdekeiket tekintik elsődlegesnek a közvetlen, rövid távú hatalmi érdekeikhez képest.

László Ferenc: Kiköpött valóság (Álreality, trashreality, scripted reality )

Kezdetben volt a ház. Akkurátusan bekamerázva és bemikrofonozva, elkeresztelve George Orwell 1984-e nyomán, és telerakták ideiglenes, ismeretlen lakókkal. Aztán Till Attila felkonferálta az első zuhanyzásokat a Big Brother-házból, és ezzel új korszakot nyitott a magyar kereskedelmi televíziózás és alkalmasint a saját önbecsülésének történetében egyaránt. A Big Brother és a Való Világ révén megismerkedhettünk többek között a vaffanculo és a péniszhelikopterezés jelentésével, láthattunk beteg gyermekéért aggódó édesapát, aki megnyugvásképpen kért magának egy prostituáltat, valamint Majoros Péter személyében még egy tehetséges médiamunkást is kitermelt a reality műfaja Magyarországon.

A formátum idővel mégis vesztett a „varázsából” itthon és a nagyvilágban egyaránt, hiszen minden bevallott és bevallatlan háttér-manipulációval együtt is túlságosan esetleges, hogy ne mondjuk: már-már életszerű. Hiába szigorúan tilos a házba könyvet bevinni, a lakók legtöbbször csak tunyulnak, és néha még a műbalhékhoz is túlontúl enerváltnak bizonyulnak. (Így fordulhatott elő például pár éve az is, hogy az egyik délszaki szériát egy szótlansági fogadalmat tartó fiatalember nyerte meg.) Szóval kiderült, hogy az élet a (többnyire) stúdiódíszleten belül is éppoly unalmas, mint stúdiódíszleten kívül, erre az amúgy mélyértelmű felismerésre pedig egyre csökkenő mértékben kíváncsi a közönség. Ráadásul maguk a műsorkészítők is ráuntak e formátum – kezdetben oly vonzónak tálalt – megkülönböztető jegyére: a nézői döntések sorozatára. Merthogy ezek a bentlakásos realityk a kezdetektől fogva jórészt az ilyen-olyan protekciósok, főként a mindkét nembeli exek és leendő exek lerakatai gyanánt üzemeltek, s az itt felfuttatni szándékozott celebrityk (vagyis inkább nonebrityk) tizenöt perces karrierjét olykor előnytelenül befolyásolta az ellen- és rokonszenveit korántsem mindig megfelelően megválasztó közönség.

Így azután megszületett a kereskedelmi televíziózás igazi fából vaskarikája: a reality, amelyet – többé-kevésbé nyíltan elismerve – már nem az élet ír, hanem névtelen háttérmunkások serege. A nézői döntés is a múlté lett, helyette már inkább a szereplők golyózzák ki egymást (lásd pl. Éden Hotel). Vagy ami még ennél is jobb: örökétig ugyanazok tölthetik ki az adott műsoridőt, legyenek bár azok egy sztereotípiásan zajos létezésű roma család tagjai (Győzike Show), a valódi nevüket az ÉNB (értsd: Éjjel-Nappal Budapest) vezetéknévre cserélő álcivilek és valódi amatőrök vagy éppenséggel viharos szerelmi életet élő szoláriumlakók (Pumpedék). Merthogy azonos szereplőkkel kényelmesebb a munka – és könnyebb a folyamatos sajtójelenlét biztosítása is.

Az ál-, trash-, illetve scripted reality alzsánerei ráadásul a stábok számára egyéb komoly járulékos hasznot is kínálnak. Nem kell ugyanis egy unalmas stúdió körül morzsolgatni a mindennapokat, hanem lehet utazni is: hol egyenesen egy egzotikus álomszigetre, hol valamelyik európai nagyvárosba. De még a legrosszabb esetben is el lehet vergődni a budapesti édes élet kamuhelyszíneire: egy stúdióvezérlőnél még az is sokkal jobb.

Ám alkotói szempontból az ilyen műsortípusok legegyszerűbb és egyszersmind legnagyszerűbb előnye a fentebb említetteken túl, hogy a „kint is vagyok, bent is vagyok” játék végtelen lehetőségét kínálja fel a műsorkészítőknek. Vagyis hogy egyszerre lehet egy-egy ilyen produkciót a „hát, kérem szépen, ilyen az élet” meg a „tessék csak idenézni, milyen ügyes fikciót teremtünk mink” értelmezési keretben elhelyezni. Ne óvatoskodjunk, rejlik ebben a sokszor kijátszott lehetőségben jókora adag sunyiság is, hiszen ezzel a kettős játékkal nemcsak a Győzikén vagy Pumped Gabón jókat derülő vagy bosszankodó egyszerű tévénézőt teszik lóvá – és nevetségessé –, de a magát pallérozottabbnak vélő másodfokú közönséget is, amely miközben leolvassa az egyszeriek komikus naivitását, a saját bennfentes okosságát bizonyítandó kész összekacsintani a műsorkészítőkkel. A metódus működőképességét legegyszerűbben az internetes műsorszemléző cikkeket átböngészve mérhetjük le: e cikkek írói rendszerint következetesen az említett kettős értelmezés meg a saját bennfentességük vélelme körül keringenek, amikor a szempontokat szüntelenül váltogatva értelmezgetik az adott műsorokat – és vadásszák a kattintásokat.

Az olvasónak mostanra könnyen úgy tűnhet, hogy a jelen írás nagyobb figyelmet szentel a mögöttes motívumoknak meg a realityműsorok közképének, mint ugyane műsorok beltartalmának – és az olvasó ebben nem is téved. A tévékritikusi munkavégzés legegyszerűbb és legalantasabb része ugyanis az, amikor elmerülünk a szemérmetlen manipuláció és a majdnem ily szemérmetlen közönségesség e bugyraiban, csak hogy felhozzunk onnan néhány, Parti Nagy Lajos után kiáltó mondatszörnyet vagy az emberi és televíziós igénytelenség valamely más rekvizitumát. A világ leghaszontalanabb idézetgyűjteménye állhatna össze így e műsorok búvárlása révén, hiszen az első öt mondat feletti mosolygást és/vagy szörnyülködést követően már semmi újdonságot nem kínálna az újabb és újabb bornírtságok sora.

Így az elkövetkezőkben is mindössze egyetlen motívumra vetünk közelebbi pillantást, a mindenható szerelem főtémájára, hogy végezetül még kitérhessünk a kereskedelmi tévék fizetett ágenseitől és kéretlen prókátoraitól egyaránt oly gyakran hallható, aduászként kivágott érvre, mely szerint „ez kell a nézőknek”.

Ha valamely oknál fogva egy jóindulatú marslakó e műsorokból próbálná kihüvelyezni az emberi kapcsolatok érzelmi-érzéki vonulatának milyenségét, első körben alighanem a kiabálás és a mindkét nembeli indulatos hiszti sorsdöntő jelentőségére következtetne. Legyen az Pumpedék majd mindig ütésközelben járó heves disputája, az Exek az édenben álproblémákon rágódó rinyálása vagy az Éjjel-Nappal Budapest – néhány kamerapróbát követően elővezetett – folytatólagos picsogása: a szerelem jószerint csak decibelben mérhető ezekben a műsorokban. Függetlenül attól, hogy őszinte vagy őszintétlen, igazából csak altesti motivációjú vagy épp a lecsupaszított manipuláció eszköze, az érzelmeknek, s köztük az érzelmek e legnemesebbikének, láthatóan csakis a kiabálás adhat hitelt. Ennél hitelesebb már csak a fizikai erőszak lehetne, ám ettől a műsorkészítők alkalmasint nehéz szívvel, de mégiscsak kénytelenek eltekinteni: persze nem annyira jóérzésből, hanem inkább csak a csúnya médiaszabályozás okán.

A szerelem másik főismérve a fentebb föltételezett marslakó számára bizonnyal a gyorsaság lenne, erről persze már a világirodalom jelesei is sokat értekeztek az évezredek során. A szerelem gyorsan jön, gyorsan megy, és e kettő között ugyancsak gyors elhálást követel a pároktól: jobbára félig a takaró alatt, a melltartó fennhagyásával vagy levételével, ez szabadon választott, de okvetlenül a mikrofonok és tápegységeik működőképes állapotának szigorú megőrzésével. A lassabb tempójú ismerkedés lehetősége kizárt, az azonnali akciókészség immár alapelvárás, amely mögött ott lüktet felgyorsult korunk, távkapcsolóval a kezében és mindig készen a továbbléptetésre. Hazánkba a Viasat által importált formátum, az Ádám keresi Évát már valósággal ad absurdum viszi a korkívánalmaknak való megfelelést, hiszen még a vetkőzéssel sem vesztegeti a műsoridőt, hátha szilikonmellek és lankatag péniszek pőre látványa nélkül továbbkapcsol a romantikára éhes néző. A rapid tempót más, de nem kevésbé abszurd irányba tereli az RTL Klub Házasság első látásra című műsora, „amely egyben szociális kísérlet is”, mint azt a csatorna internetes oldala állítja, hiszen az RTL Klub tudományos ambíciója közismerten kimeríthetetlen.

A testi szerelem reprezentációjának harmadik félreismerhetetlen jellegzetessége e műsorokban: a manipuláció. A szexualitás mint taktikai fegyvernem úgy jelenik meg e kamerákkal felszerelt hálószobákban, hogy az egyszerre ejtheti kétségbe a feministákat meg a nemi erőszak fogalmának pontos körülhatárolását óhajtó jogászokat. Ahol a közösülés (laza pettingtől a teljes elhálásig) úgy jelenik meg, mint az adott műsorban való bennmaradás eszköze – s ahol a kimondott női „nem” metakommunikatív módon, majd utóbb tettleg is „igen”-be fordulhat át –, ott vajmi kevés illúziónk maradhat e legszebb emberi játék őszinteségével és jóhiszeműségével kapcsolatban.

No de vajon amúgy indokolt ezeknek az illúzióknak a létezése? Hát nem ilyen az élet? És a fő kérdés: nem épp ez kell a nézőknek? Tudj’ isten, de valamiért ez utóbbi kérdés rendszerint csakis a tévéműsorokkal kapcsolatban merül fel! A vélelmezett nézői igények kiszolgálása, ami persze nem más, mint az őszintétlen demagógia ultima ratiója, szinte az életnek csak ezen az egyetlenegy területén válik látszólag perdöntővé. Pedig az igények és az érdeklődés vaskezű kormányzásáról a kereskedelmi televíziózás éppúgy nem mond le, mint ahogy nem teszi azt a színház, a film vagy a nyomtatott sajtó sem. A különbség mindössze annyi, hogy a kereskedelmi csatornák morálisan közömbös kiszolgálóknak deklarálják magukat minden esetben, amikor számukra épp ez tűnik előnyösebbnek.

Mi kell a nézőnek? Erre a kérdésre amúgy is szinte lehetetlen lenne válaszolni. Melyik rubrikában jelennének meg például azok a nézői vágyak, amelyek tartósan vagy épp sohasem nyernek képernyős kielégülést? Hát nem indokoltabb és érvényesebb azt a kérdést feltennünk ilyenkor, hogy mit akarnak a tévések?

Bod Péter Ákossal beszélget Rádai Eszter: „Konzervatív embereknek is fontos a jogállamiság”:

– Miért épp most, a civil szervezetek megbélyegzéséről szóló törvény beterjesztése és a CEU ellehetetlenítéséről szóló törvény elfogadása után „coming outolt” a Transparency International felügyelőbizottságának elnökeként? Hiszen ez a megbízatása már legalább egyéves…

– Érdeklődésem a Transparency iránt ennél sokkal régebbi, mondhatni, évtizedes, de kétségtelen, hogy most érdekesebb lett a dolog. Formálissá ez a viszony körülbelül egy évvel ezelőtt vált, amikor megkeresett a Transparency vezetése, hogy lejárt náluk egy ciklus, fb-elnököt keresnek, elvállalnám-e. Az ajánlat megtisztelő volt, a Transparency működését korábban is figyeltem, eljártam a konferenciáikra, valamilyen tanácsadó testületben már korábban is benne voltam, tehát a működésüket szerény lehetőségeimhez képest segítettem is, és ezért viszonylag logikus volt, hogy ha felkérnek, akkor nem mondok nemet. Miközben már akkor is volt a dolognak – mivel ez a szervezet sok borsot tört a hatalom orra alá, például addigra már, úgy emlékszem, vizsgálták a nemzeti banki alapítványok ügyét, és már talán kikérték azokat a papírokat is, amelyekért később pert is indítottak –, szóval ezért volt a dolognak bizonyos, hogy is mondjam, érdekessége. Tehát már benne volt a levegőben, hogy ez részemről állásfoglalást is jelent, hiszen már túl voltunk a Norvég Civil Támogatási Alap körüli ámokfutáson. A coming outolás pedig úgy történt, hogy amikor a kormányzat a mostani kampányát elindította a civil szervezetek ellen, majd már a törvényt is beterjesztette, az engem annyira fölháborított, hogy egy tévéműsorban, amit biztosan megnéz félmillió ember, ügyeltem arra, hogy az fb-tagságom ténye jól érthetően elhangozzék. Ez az igyekezetem – úgy látszik – célba ért, mert hír lett belőle, sőt volt olyan rádió, ahol vezető hír volt fél napon keresztül. Talán mert aznap épp nem történt semmi nagyobb disznóság az országban, de mindenesetre érdekesség volt, nagyon sok visszajelzést is kaptam. Ma például járt nálam valaki, aki egy korrupciós üggyel kapcsolatban kért tőlem tanácsot, aztán kaptam leveleket, hogy nem nézne-e utána valamely ügynek a szervezet. Ezeket aztán én szépen becsatornázom a Transparencyhez, mert magam, mint fb-elnök, természetesen nem foglalkozom ügyek felderítésével, hiszen nem vagyok része a munkaszervezetnek, illetve a menedzsmentnek.

 

– Visszatérve a coming outhoz, gondolom, ezzel nemcsak az volt a célja, hogy hír legyen belőle. Hanem még mi? Szerette volna nyilvánvalóvá tenni különállását, elhatárolódását a kormány politikájától? Vagy csak ettől a törvényjavaslattól? Vagy a Transparency által vizsgált intézményesült korrupcióval kapcsolatban kívánta megmutatni, hogy legalábbis helyteleníti?

– Ha bosszantani akarnám a baloldali érzelmű olvasókat, akkor most erre a kérdésre azt válaszolnám, hogy azért tettem, mert nem szeretném, ha az üzleti tisztesség és a korrupcióellenesség ügyét a baloldallal azonosítanák. A rule of law, a jogállamiság ugyanis a konzervatív embereknek is fontos.

 

– Szerintem ezt a baloldali emberek sem szeretnék.

– A kormányzat mindenesetre célozgatott rá, hogy az őt ezzel kapcsolatban ért kritikák már csak azért sem lehetnek helytállóak, mert a baloldalról jönnek, ráadásul nem is csak a magyar baloldalról. És én ott, abban a televíziós stúdióban azt akartam demonstrálni a saját személyemmel, akinek a világképét viszonylag jól nyomon lehetett követni az elmúlt harminc évben, hogy nem kell ahhoz sem baloldalinak, sem külföldinek lenni, hogy az ember a magyar politikai és gazdasági élet transzparenciáját fontosnak tartsa.

De van a kérdésére egy másik válaszom is, ez közgazdasági természetű. Az ember ugyanis makroközgazdászként, intézményi közgazdászként – aminek én szeretem magam gyengébb pillanataimban nevezni –, a gazdasági növekedés intézményi feltételeit vizsgálva gyakran találja szemben magát a korrupció fogalmával, közelebbről az intézményesült korrupcióéval. Épp az a fogalom, illetve gyakorlat, ami a Transparency International Magyarország-vizsgálatainak is a fókuszában áll.

Tehát nézzük a dolog közgazdasági oldalát: a munkamegosztás, amit Adam Smith a nemzetek gazdagságának forrásaként nevezett meg, és amit az utána következő közgazdasági elméletek is ekként tartanak számon, feltételezi az együttműködést. Az együttműködés feltételezi a bizalmat, és a bizalom feltételez valamilyen szabályszerűséget, rendet. Gazdagodni, gazdaggá válni csak azok az országok tudnak, ahol az ember nyugodtan mer szakosodni, azt csinálni, amihez ért, mert más is azt csinálja, amihez viszont ő ért, és utána a termékeiket szabadon kicserélik egymással. A szabad csere fogalma azt is magában foglalja, hogy rendben kifizetik az árumat, a pénzemért nem sóznak rám selejtes dolgot, nem rabolnak ki az úton. Vagyis működik a jogrend. Na most, aki a jogrendet piszkálja, rongálja, korrumpálja – a latinban a korrumpál jelentése leront –, az a piacgazdaság alapjait ássa alá. Mert ahol az emberek nem bízhatnak a jogrendben és – ezzel összefüggésben – egymásban, tehát ahol a bizalmi szint alacsony, ott az úgynevezett tranzakciós költségek, vagyis egy-egy ügylet előkészítése, végrehajtása és lebonyolítása során felmerülő költségek is összehasonlíthatatlanul magasabbak, mint ott, ahol nem kell megkennem valakit, hogy én kapjam a megrendelést azzal szemben, aki nálam jobban és olcsóbban is elvégezné azt a munkát. Ahol nem kell visszacsorgatnom állami megrendelés, illetve közbeszerzés esetén valakiknek jelentős százalékokat. Ahol nem kell nagyobb és kisebb horderejű ügyekben is állandóan papírt adni mindenről, utánajárni a teljesítésnek, behajtani kinnlevőségeket, és ahol sose ér véget egy-egy ügy. Ahol meglógnak a pénzemmel, és az sem segít rajtam, ha bírósághoz fordulok és így tovább. Ahol viszont működik a jogrend, vannak kontrollintézmények, és ennek megfelelően a bizalmi szint is magas – ezek a gazdag, versenyképes országok, mint például Svédország, Finnország, Dánia, Új-Zéland –, ott a tranzakciós költségek is sokkal alacsonyabbak, mint ahol a bizalmi szint alacsony: nálunk, Bulgáriában, Görögországban vagy Romániában. Ez volt tehát a második ok, amiért fontosnak tartottam, hogy ilyen módon is állást foglaljak nyilvánosan ebben az ügyben: mert – bár nem vagyok korrupciókutató – a témát és a civil szervezetek, általában a kontrollintézmények melletti kiállást az etikai szemponton túl gazdasági megfontolásból is alapvető fontosságúnak tartom.

 

– Ön más neves konzervatív értelmiségiek, elsősorban jogászok és közgazdászok, közöttük Sólyom László és az Antall-, valamint az első Orbán-kormány miniszterei mellett – ugyancsak egykori miniszterként és jegybankelnökként – alapítója volt az Eötvös József Csoportnak, amelynek összejöveteleit egyre komolyabb figyelem kíséri. Csak ki akarták cserélni egymás között a véleményüket aktuális kérdésekről, vagy volt valami távolabbi céljuk is a kör létrehozásával?

– Ez úgy történt, hogy jó két évvel ezelőtt valahogy összeállt egy asztaltársaság, csupa olyan ember, akik közül többen, többféle összetételben korábban is összejártak, beszélgettek, eszmét cseréltek a dolgok menetéről… És ott számomra – hogy csak magamról beszéljek – mindjárt kiderült, hogy a konzervatív oldalon nem vagyok egyedül a meglátásaimmal és a véleményemmel, sok dologról többen is hasonlóképpen gondolkozunk. Szóval nem kell úgy éreznem magam, mint aki egymagában hajt szemben a forgalommal az autópályán, hanem vannak még rajtam kívül is olyanok, akik úgy gondolják, hogy ez a helyes irány. A politikai jobboldalon nem vagyunk egyedül például bizonyos alapértékek, a piacgazdaság és a joguralom tiszteletében, és ha sokkal többen jönnek is most velünk szemben, valószínűleg mégis nekünk van igazunk. Miután egyszer-kétszer leültünk együtt a fehér asztalnál, eldöntöttük, hogy bár nem mindenben értünk egyet – Tölgyessy Péter és én például egy halom politikai ügyben, főleg a múltat illetően, a jövőt kevésbé, biztos össze tudnánk különbözni –, alakítunk egy asztaltársaságot, amely havonta egyszer meghallgatja valamelyik tagját, akinek van aktuális mondanivalója, és utána beszélgetünk a dologról. Aztán kezdtünk egyre többen lenni, bár nem hirdettük meg a találkozóinkat. Amikor már úgy negyvenen-ötvenen voltunk egy-egy előadáson, valaki meghívott vendégként egy újságírót, aki aztán kicsit föltupírozta a dolgot, valamilyen zárt, titkos klubnak nevezett minket, pedig nem voltunk azok. Most már rendszeresen járnak újságírók az összejöveteleinkre, és egyre népesebb a társaság is. Amikor az olimpia volt a téma, akkora volt a tömeg, hogy nem fért be a terembe, és hasonló volt a helyzet, amikor nemrég Tölgyessy Péter tartott előadást az Orbán-rezsimről. De mondom, a dolog egyáltalán nem így indult, és mi most is csak egy asztaltársaság vagyunk, még ha az nagyra nőtt is közben. De persze, ha valami túlnövi a maga kereteit, akkor azokat a kereteket újra kell gondolni.

 

– Annak, hogy Eötvös József Csoportnak nevezik magukat, van valami köze ahhoz, hogy az ő személye Antall József számára is afféle tájékozódási pont volt? Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy milyen sűrűn hivatkozott rá.

– Eötvös József olyan szabadelvű politikus volt, akiről azóta sem talált ki senki semmi rosszat. A társaságunkban egyébként, bár Kádár Bélával ketten is tagjai voltunk az Antall-kormánynak, korántsem csak volt MDF-esek vannak. Mellár Tamás például az első Fidesz-kormány idején volt a KSH elnöke, és a Medgyessy-kormány idején váltották le, Urbán László valamelyik Fidesz-kormányban lett volna, ha nem olyan őszinte, miniszter… Szerepet játszhatott a névválasztásunkban az is, hogy a társaságnak sok oktatóként dolgozó tagja van: professzorok, akadémiai doktorok, akadémikusok. Mire én odaértem az első vacsorára, már megvolt a név, ami magától értetődött: legyen Eötvös József Csoport.

 

– Meg lehet-e azt így, visszamenőleg mondani, hogy valamilyen eseményhez köthető-e a fordulat, amikor ön és a többi, mára a Fidesz politikájából kiábrándult jobboldali konzervatív ember úgy érezte, hogy „eddig, és ne tovább”, hogy ez a politika, ez a kormány, ez a rendszer már vállalhatatlan számukra?

– Ha csak ezt a tíz embert veszem, hát az is mind nagyon különböző történet. Van, akinél lehet dokumentálni, hogy mikor szálltak el az illúziói, de a többségnél fokozatosan történt. Úgyhogy én csak a magam esetét tudom elmondani, nálam pedig ez hamar bekövetkezett. Egyébként sosem voltam „viktoriánus”.

 

– Nem? Hiszen még a miniszterelnökséget is felajánlotta, illetve átengedte volna önnek Orbán 2006-ban, a választás két fordulója között.

– De nem én ajánlkoztam.

 

– A felkérésre viszont igent mondott.

– Az én esetem bonyolultabb, ugyanakkor – paradox módon – egyszerűbb is, mint a többieké. Ezért is vagyok én az ilyen körökben, az efféle társaságokban a leginkább megértő.

 

– Kivel szemben? Mivel szemben?

– A kormányzat céljaival szemben. Az eszközökkel szemben mindig is kritikus voltam, a célokkal azonban e körben talán a legmegértőbb vagy legempatikusabb, mert én nem tartozom a csalódott fideszesek közé. Ugyanis én sosem voltam fideszes, és nem voltam „beleesve” Orbánba se. Az én történetem nagyon más, mint mondjuk Urbán Lászlóé, aki fideszesként egy ideig együtt ment vele, aztán az útjaik szétváltak. Én viszont attól kezdve, hogy 1988 végén, 1989-ben pártot választottam magamnak, majd pedig szerepet vállaltam egy jobbközép irányultságú, konzervatív, atlantista kormányban és politikában, nagyon más pályán mozogtam, mint az akkori – és későbbi – Fidesz, illetve Orbán Viktor. 1990 májusától a parlamenti patkónak én a kormánypárti széksorában ültem, ő az ellenzéki oldalán foglalt helyet. Majd miután Londonban, az EBRD-nél töltött három év után 1998-ban visszajöttem Magyarországra, gyakorlatilag kikerülve a politikából és egyúttal visszatérve a közgazdaságtanhoz, felajánlottam szaktudásomat az első Orbán-kormánynak, mondván, ha szükség van rá, akkor szívesen segítek. Úgyhogy nekem akkor az egyetemi oktatás mellett a kormányzati stratégiai központban lett szobám, félállásom, kocsim és titkárnőm.

 

– Tehát az első Fidesz-kormány alkalmazásában.

– Igen, két évet húztam le akkor a Fidesz-kormánynál gazdaságpolitikai tanácsadóként, majd csöndben, minden bejelentés és sajtóhír nélkül eltűntem. Addigra már láttam, amit láttam.

 

– Ez 2000 körül volt?

– Így van, akkor köszöntünk el egymástól. A Magyar Fejlesztési Bank elnöke is voltam pár hónapig, ott is láttam, amit láttam, és azután onnan is eljöttem. Tehát az én történetem más, mint az egykori Orbán-hívőké, mert ugyan lehet azt mondani, hogy eladtam a kormányának a tudásomat, de nem lettem politikus, sem pártfunkcionárius.

 

– De akkor különösen érthetetlen, hogy ha két éven át „látta, amit látott”, 2006-ban miért mondott mégis igent Orbán Viktor ajánlatára.

– Fontos, hogy ez a két választási forduló között történt, és az első fordulóban pártlistán vesztésre állt a Fidesz, az egyéni képviselői azonban még nagy számban, hetvenöt-nyolcvan körzetben még talpon voltak. A győzelemhez, vagyis az első forduló eredményének megfordításához ezeknek a helyeknek a kilencven százalékát kellett volna a fideszes jelölteknek elhozniuk, ami matematikailag még lehetséges lett volna, de praktikusan teljesen irreális volt.

 

– És Ön lett volna az a „konszenzusos” jobboldali miniszterelnök-jelölt, akinek ezt az eredményt „hoznia” kellett volna?

– Igen, közös jelölt, konszenzusos figura, közgazdász, aki mögött két párt áll, ez egy új hang, egy új helyzet. És akkor hátha… De mindössze másfél óra múlva kiderült, hogy az MDF – tanulva az előző évek tapasztalataiból – erre nem hajlandó.

 

– De még mindig nem értem, miért vállalta. Annyira fontosnak tartotta, hogy a szocialista-liberális koalíció ne folytathassa a kormányzást?

– Igen, nekem lesújtó véleményem volt az előző négy évről, és azt gondoltam, hogy – bár komoly fenntartásaim voltak az első Orbán-kormánnyal kapcsolatban is – rajtam ne múljon. Mert az az ország érdeke – ez volt a meggyőződésem –, hogy ne legyen még egy Gyurcsány-kormány. És ezt most is pontosan így gondolom. Az akkor már sejthető volt, hiszen a felhalmozódott költségvetési hiány miatt már 2005 végére az államadósság hatalmasra nőtt, hogy bárki kerül is kormányra, a konvergenciafeltételek teljesítésének kényszere miatt komoly megszorítást, befékezést, kiigazítást kell végrehajtania. Akkor még nem lehetett tudni, hogy mindennek a tetejébe még egy világválság is jön két év múlva. És azt is gondoltam, hogy ezt a rendkívül nehéz helyzetet egy mindkét párt által támogatott technokrata miniszterelnök, illetve egy jobbközép értékrendű technokrata kormány könnyebben tudja majd kezelni, a megszorításokat végigvinni, mint egy, a választók jóindulatát is megnyerni akaró pártpolitikus-miniszterelnök.

 

– A korábbi állításával kapcsolatban, hogy tudniillik önnek nem okozott kiábrándulást a Fidesz politikája, mert – ahogy mondta – sosem volt „viktoriánus”, még egy eset, még egy állásfoglalása jut eszembe, amely a Bajnai-kormány 2009-ben beterjesztett költségvetésével volt kapcsolatban, biztosan emlékszik rá.

– Hogyne.

 

– Ön akkor egyike volt annak a huszonkilenc közgazdásznak, akik nyílt levelet intéztek a parlamenti képviselőkhöz, hogy ne fogadják el a beterjesztett költségvetést, nem mellesleg mindezt a válság kellős közepén, költségvetési csalással, a hiánycél alultervezésével vádolták meg a Bajnai-kormányt, egyébként mint utóbb bebizonyosodott, alaptalanul. És mint utóbb többen elismerték, a dolog a Fidesz elnökének kezdeményezésére történt, Mit gondol ma erről a lépésükről?

– Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, előbb fel kell idéznem az akkori szituációt és az akkori szereplőket. Van egy lényegében ügyvezető jellegű kormány, amely összerak egy költségvetést, és van vele szemben egy párt, amely hatalomra készül. És akkor még, ezt érdemes hangsúlyozni, képes összetoborozni húsz-harminc jó nevű közgazdászt, akiknek még számít a véleménye azzal kapcsolatban, hogy a távozó kormány mit ad át, milyen a költségvetés, rendben van-e minden, és hogy az újonnan felálló kormány mit tegyen, merre induljon el. Akkor mi, közgazdászok – egyébként Mellár Tamás volt a dolog szervezője – elemzéseket készítettünk, és megfogalmaztunk egy szöveget arról, hogy még mindig nem szedtek elő minden csontvázat a szekrényből. Ezt azóta sokszor az orrom alá dörgölték. Magam is kénytelen voltam elismerni nem sokkal ezelőtt, hogy én ugyan kritikusan szemléltem Medgyessyt, Gyurcsányt pedig még kritikusabban, és Bajnai gazdaságpolitikáját is bírálattal illettem, de az idő múlásával, a későbbi történések fényében magamban felülvizsgáltam az utóbbi szereplőt illető bírálatom intenzitását.

 

– Csak az intenzitását? Egy olyan kormánnyal szemben történt ez, amelynek tevékenysége nyomán – most Stumpf Istvánnak egy azokban a napokban tartott konferencián elhangzott szavait idézem – „elhárult az államcsőd veszélye, javult a befektetői klíma, csökkent az államháztartás kimutatott hiánya, a nemzetközi hitelcsomagból 5 milliárd euró marad az új kormánynak, stabilabb a forint árfolyama, és csökken a jegybanki alapkamat”.

– Azért, hogy megvédjem magunkat vagy magamat, idézzük fel, hogy az egy olyan kormány volt, amelynek a vezetője nem indult választáson…

 

– Persze: a miniszterelnökséget is csak egy évre vállalta, egyforintos fizetésért.

– …és így semmi vesztenivalója nem volt. Ezért tulajdonképpen az összes csontvázat eltüntethette volna, például már a 2010-re szóló költségvetésbe beállíthatta volna a Magyar Államvasutak szanálását, kifizethette volna a kórházak összes adósságát még a választás előtt… Az egyetemeknek is kifizetetlen, milliárdos számláik voltak. Ilyesmikre gondolok. És akkor a hiány nem a következő kormánynál, hanem még nála jelenik meg. Akkor a felálló második Orbán-kormány nem négy százalékra rúgó deficitszámot kap, ami persze a megelőző nyolchoz képest óriási eredmény, és ezért meg kell dicsérni, de azért a költségvetési valóság ennél kevésbé volt fényes.

 

– Vagyis azt mondja, helytálló volt mindaz, amit abban a levélben önök – huszonkilencen – leírtak?

– Mindenképpen volt benne helytálló elemzés. A „bajnaisták” később felrótták e körnek, hogy túl szigorúan ítéltük meg őket. Most már utólag én is úgy gondolom, hogy tényleg túl szigorúak voltunk, mert amit átadtak, az számszerűleg nyilván rendben volt, mert különben az Országgyűlés nem fogadta volna el később a zárszámadást. De nem tették meg azt a szívességet, hogy az összes szennyest eltakarítsák, és így az új kormány tiszta lappal indulhasson. Ami azért lényeges, mert Orbán azt gondolta: semmi vész, elmegyek a barátomhoz, Barrosóhoz, aki szintén jobboldali, elmondom nekik, hogy ez választási év, és a végére mi majd kisöpörjük a házat, de emiatt persze a 2010-re tervezett és az Európai Bizottságnak meg a Nemzetközi Valutaalapnak átadott négyszázalékos hiánytervhez képest a tényadat az év végére felmegy hét százalékra. Miközben a választási programban megígért személyi adócsökkentést is megvalósítja az új kormány.

 

– De Barroso azt mondta, hogy szó sem lehet róla.

– Barroso azt mondta, szó sem lehet róla, hiszen látta, hogy milyen költségvetési elcsúszásokat produkáltak addigra – majd még később is – a görögök, és mennyire nincs fogadókészség a nettó befizető országoknál a periféria lazaságai iránt. Egyébként sem lett volna az Európai Bizottság elnökének felhatalmazása, hogy a stabilitási és növekedési paktum világos előírásait egyéni módon értelmezze. Orbán viszont nem az a típus, aki ilyesmibe belenyugszik, ezek után megcsinálta a bankadót, a válságadót és még pár hasonló dolgot. Majd még egyszer összecsapott az unióval, kérte, hogy legalább a magánnyugdíjpénztárba befizetett összegekkel lehessen korrigálni az állami költségvetési deficitmutatót, de azt sem engedték. Mondták, hogy bár korábban volt erre lehetőség, most már nincs.

 

– És Orbán erre einstandolta a teljes magánnyugdíjvagyont.

– Így van, és ezzel a dolgot el is intézte jogilag… Mert a statisztikát átírni nem lehetett, arra nincs szuverén hatásköre a tagországnak, de hogy beszántsa a magánnyugdíjpénztárakat, arra van.

 

– Ön akkor mit gondolt erről? Mi volt a véleménye?

– Azt gondoltam, hogy az uniós apparátus merev volt, ami hiba. Orbán Viktor pedig, ahelyett, hogy gatyába rázta volna a szektort, szétrúgta. Szintén hiba. Volt egy adminisztratív hiba, és jött rá válaszként egy szakmai és politikai hiba. Barrosót én természetesen nem fogom innen szidalmazni, csak a saját kormányomat tudom bírálni, mert ez a lépése nem volt szükségszerű. Lehetett volna más megoldást is találni. De most már nagyjából ez is mindegy, a múltat nem lehet megváltoztatni.

 

– Maradnék még annál a korábbi kérdésemnél, mert úgy érzem, nem kaptam kielégítő választ rá, hogy az Orbánból és a rendszeréből kiábrándultak számára mi volt a fordulópont, az a pillanat, amikor úgy érezték, hogy tovább már nem tudnak vagy nem akarnak közösséget vállalni azzal, ami történik. Önnél, azt mondta, nem volt ilyen pillanat, de másoknál, a barátainál, kollégáinál, eszmetársainál, akikkel a baráti társaságokban összejön, nyilván volt.

– Én egyébként folyamatosan kommentáltam például a Magyar Szemlében a történteket, és ezek az írások szinte mindig arról szóltak, hogy lassan döntési helyzetbe kerül az ország, és lehet így meg úgy dönteni, de én szeretném, ha így döntene. Majd a következő számban azt kellett írnom, hogy ez a vonat most már sajnos elment, de még mindig van azért esélyünk arra, hogy korrigáljunk. Aztán a következő számban már arról írtam, hogy megszületett a végső döntés, ami szerintem nem volt szerencsés.

De nem akarok kitérni a válasz elől. Van egy-két barátom, akik talán miniszterek is voltak valamelyik Orbán-kormányban, vagy egyébként is közel álltak hozzá – nem mondok neveket, mert én szabad, független értelmiségi vagyok, ők viszont nem –, akik időnként azt mondták, amit abban a nem túl gusztusos, sétarepülős viccben mond Pista bácsi, akit váratlanul érnek a dugóhúzók, amiket a gép csinál, hogy „hát, azért ezt már én sem gondoltam volna!”.

 

– Pedig azt nem lehet mondani, hogy Orbán Viktor erre ne figyelmeztetett volna előre, csak kevesen értették. Amikor a válság kitörése után egy tekintélyes közgazdászokból álló bizottság kidolgozott és bemutatott a pártoknak egy válságkezelő programot, akkor Orbán azt válaszolta: „Mi más dimenzióban mozgunk.”

– Régóta tapasztalok valamit azokban a baráti-ismerősi körökben, ahol mozgok: aggodalommal figyelik, vagy inkább úgy mondanám, féltik azt a három nagy értéket, amit 1990-ben az úgynevezett antallisták, és persze nemcsak az antallisták, mindenekfölött fontosnak tartottak. Az már vízválasztó, ha a rendszerváltoztatás legfontosabb, alapvető céljait veszély fenyegeti. Ha a kormány semmibe veszi, sőt megtagadni látszik őket.

Nézzük, mi ez a három érték, a három kitűzött cél. Az első az euroatlanti orientáció, vagyis kiléptetni az országot az addigi „se Kelet, se Nyugat”, Zwischenland – más néven Kompország – helyzetéből. Ebben a kérdésben nincs pardon. A másik mindenáron követendő cél a jogállam. Ha valami jogszerűtlen, akkor azt nem csináljuk. Én az Antall-kormány tagjaként sokszor átéltem, hogy ha valamire, amit meg akartunk valósítani, azt mondta a kérdés jogi szakértője, „ez nem fog átmenni az Alkotmánybíróságon”, akkor azt nem csináltuk meg. Ha a kormányhivatal vezetője, Kajdi József, vagy az igazságügyi minisztérium referense azt mondta valamire, hogy „ez ütközni fog, miután belépünk, az uniós joggal”, akkor azt sem csináltuk meg, noha akkor még nem voltunk tagok. A harmadik alapérték pedig a rendszerváltozás alapvető feltétele és célja: a piacgazdaság. Ezzel persze nem biztos, hogy a baloldalon mindenki egyetért, de Antall József mindenképpen piacgazdaságot akart, és emlékeim szerint az összes rendszerváltoztatásban érdekelt párt is.

 

– De hiszen ezeket az alapértékeket már 2010 óta semmibe veszi a magyar kormány. Elsőként a jogállam ellen intézett megsemmisítő támadásokat, és ami maradt belőle, azt gyakorlatilag gúzsba kötötte, másodikként a piacgazdaságot támadta, annak különböző szereplőit folyamatosan ellehetetleníti, intézményeit folyamatosan visszaszorítja, államosít. Ami pedig az euroatlanti orientációt illeti, attól 2010 óta folyamatosan távolodik, szabadságharcot hirdetett ellene, az értékeit lesajnálja és becsmérli, mostanában pedig már látványosan meg is tagadja. Biztosan látta azt a borzongató pekingi fotót, amelyen a „jó barát” Putyin, a „példakép” Erdoğan, aztán a belorusz elnök, Lukasenka, és a magyar miniszterelnök egymás hátát lapogatják…

– Nehéz szégyenkezés nélkül nézni azt a képet. Noha a politika világa olyan, hogy magasabb szempontok miatt a politikusnak olyanokkal is lehet ügye, akiktől értékrendben egy világ választja el, ebben az esetben azonban semmilyen magasabb nemzeti érdeket nem látni: nem rab honfitársaink kiszabadítása vagy fenyegető veszély elhárítása okán járt Pekingben a magyar kormány feje. Hosszabb és szomorú folyamat egyik állomása ez, és nem szívesen gondolom végig sem magát a folyamatot, sem annak lehetséges végpontját. És hogy mennyire változnak az idők és bennük az emberek: rossz rágondolni, hogy milyen ótestamentumi átkokat szórt volna ellenzékben Kövér László arra, aki az ország élén állva ilyen politikusi társaság kegyét keresi. Vagy miként minősítene egy más színű kormányzatot, ha az letelepedési engedélyeket árulna olyanoknak, akik kegyeskednek ideiglenesen magyar állampapírokat venni…

Egyszóval mindhárom alapértékünk esetében okkal táplálhatunk mély fenntartásokat az Orbán-kormány újabb működésével szemben. Mindegyikért bőven van okunk aggódni. Nekem az a véleményem, hogy ezt annak, aki megteheti, ki is kell mondania. Én például megtehetem, ezért ki is mondom.

 

– De mások nem. Hogy lehet – lehetett – ezt bármeddig is szó nélkül hagyni, sőt együtt menetelni vele?

– Hát azért az oroszokkal való lepaktálásban nincs, nem is volt együtt menetelés…

 

– Vagyis ez lett volna a fordulópont?

– Én legalábbis nem ismerek olyan komoly embereket, akik ezt helyeselnék. Akikkel leülök, mondjuk, sörözni, azok mind azt mondják, hogy nem értik Orbán és Putyin kapcsolatát. Volt egyetemi kollégáim, akadémiai emberek, volt képviselők, különféle elemzők, akikkel a minap összefutottam, mind értetlenkednek, és azt mondják, hogy ez nem tetszik nekik.

 

– A Corvinus Egyetem rektora például, ahol ön is tanít, korábban pedig tanszékvezető is volt, nem mondja, hogy nem érti.

– Én most csak a saját beszélgetőpartnereimről és magamról beszélek. A rektorral nem szoktam ezeket a dolgokat megbeszélni, ő egy intézményt vezet, én meg órát tartok. Amit én gondolok, azt el lehet olvasni például a Heti Válaszban, nemrég például azt, hogy mit tartok a haverok kapitalizmusáról. A polgári értelmiség az alapértékekben a maga hagyományait követi, és szó sincs kritikátlan kormánykövetésről, inkább a nagy értetlenkedés jellemző, hogy mire mennek ki az ügyek. El lehet olvasni az MTA Jogtudományi Intézete igazgatójának, Jakab Andrásnak a társszerkesztésében megjelent elemzést a jogállamiságról és annak sérelméről, kilencszáz oldalas kötetben, a jogtudomány kiemelkedő művelőitől. Hát az kilencszáz oldal tömény kritika!

De persze, értem én a kérdést, és nem is akarom megkerülni, hogy miért nem hangosabban és miért nem többen… Nyilván sokféle magyarázat van erre. Van, aki kérdéssel válaszol a kérdésre, például olyanformán, hogy: „Ha most vasárnap lennének a választások, akkor én ugyan kire tudnék szavazni?”

 

– De ettől még tiltakozni tudna, ha valami nagyon felháborítja.

– Igaz, de esetleg azt mondja: most nem taktikus szólni, nem jött még el az ideje. Vagy úgy gondolja, akármilyen is Orbán, mégiscsak jobb, mint Gyurcsány…

 

– Ez akkor azt is jelenti, hogy a konzervatív, korábban a Fideszt támogató, de csalódott emberek 2018-ban biztosan nem lesznek hajlandók mondjuk baloldali pártokra szavazni? Vagy ezek közös jelöltjeire? Inkább olyan pártokra voksolnak, amelyektől nem lehet remélni, hogy kormányt alakítanak, de a követett értékeik nincsenek éles ellentétben az ő elveikkel? Például az LMP-re? Vagy Momentumra – amely a legtöbb meglepetéssel szolgálhat 2018-ra? Vagy jobb híján újra a Fideszre szavaznak, esetleg a Jobbikra?

– Gondoljon a Macron-jelenségre: egy éve ez a szimpatikus fiatalember a külvilág számára nem is létezett mint politikus, csak egy kevesek által ismert gazdasági miniszter volt, innen a negyvenen. És fél év alatt – mit fél év! –, hetek alatt agendát tudott alakítani… Az majd csak ezután derül ki, hogy tud-e pártot is szervezni. Ezzel a példával csak azt akarom illusztrálni, hogy ezek a folyamatok, ha nincsenek kialakult erős választói kötődések, akkor nagyon gyorsak tudnak lenni. Mármost a Fidesz esetében ilyen kialakult választói kötődése csupán egy kétmilliós tábornak van.

 

– Vagy néhány tízezerrel nagyobbnak… Szóval el tudja képzelni, hogy ezek a csalódott emberek…

– Persze hogy el tudom, hogyne, hogyne…

 

– …nem a Fideszre fognak szavazni?

– Azt gondolom, ha bárhol mutatkozik majd valami, ami képes megragadni az emberek fantáziáját, akkor ebben a modern világban nagyon gyorsan változnak a preferenciák.

 

– De az biztos, hogy a baloldalra nem szavaznak. Vagy akár oda is?

– Én például egy rendes szociáldemokrata pártra bizonyos körülmények között nyilván tudnék. De ha most például Lendvai Ildikó előállna azzal, hogy új pártot alapít, akkor valószínűleg az én szavazatomat nem kapná meg. Ha viszont egy húszas-harmincas fiatalokból álló tehetséges, rokonszenves csapat előáll valami komolyan vehető dologgal, egyáltalán nem kizárt, hogy rájuk szavazok taktikai vagy tartalmi okokból.

 

– Tehát a mostani parlamenti demokratikus ellenzékből senkire?

– Hát nem tudom, teoretikus a kérdés. Nem zárom ki, mert semmit sem szabad kizárni, de nem is tartom valószínűnek. És persze, ilyen bizonytalanul is csak magamról tudok beszélni, mert nekem nincsenek felméréseim. Azt viszont tapasztalom, hiszen közöttük élek, hogy vannak szép számmal olyan fiatalok, akik három hónappal ezelőtt lényegében érdektelennek tartották a politikát, mondván, nincs kire szavazni, nincs mire, de most már határozottan érdekli őket a politika.

 

– Ezt az egyetemen érzi?

– Igen. Azon diákok többsége, akikkel az egyetemen találkozom, hihetetlen módon megváltoztak három hónap alatt. Azelőtt csak legyintettek a politikára, mondván, úgyse lehet mit csinálni, most pedig tele vannak tenni akarással. Óriási a két állapot közötti különbség…

 

– Azokban a konzervatív körökben, azokban a társaságokban, amelyekben gyakran megfordul, és amelyek hasonló értékrenddel rendelkeznek, mint amilyen az öné, nyilván gyakran szóba kerül, hogy miként lehetne kikerülni abból a tragikus helyzetből, amelybe Magyarország mára került, visszafordulni abból a zsákutcából, ahová hagyta bevezetni magát, megállítani ezt a szakadék felé rohanó vonatot, amelyen valamennyien ülünk. Ők mit gondolnak erről? Ön mit gondol erről? Bocsánat, ha túl sötétre sikerült a kép…

– Két egymással ellentétes nézet uralkodik azok körében, akikkel beszélgetni szoktam. Az egyik szerint a gazdasági helyzet nem fog érezhetően javulni. Talán nem romlik, de – pláne az uniós pénzek végleges kifutásával – nem is javul, tehát már nem lehet úgy osztogatni, mint ahogy korábban lehetett. Mert már mindenkitől, akitől lehetett, elvettek mindent, amit lehetett, és odaadták a haveroknak, illetve betömték vele a költségvetés lyukait. Ennek következtében – mondja ez az elmélet –, a gazdaság előbb-utóbb elkezd pangani, és akkor az emberek észbe kapnak. Ez az első elképzelt forgatókönyv a rendszerré csontosodott politikai állapotok megváltoztatására, valami ilyesmit sugall Tölgyessy elemzése is. Én azonban ebben nem hiszek. Ma már az a kicsit leegyszerűsítő marxista patent, miszerint ha a gazdaság jól megy, akkor újraválasztják a kormányt, ha viszont a gazdaság rosszul megy, akkor majd leváltják Orbánt, ez szerintem már nem működik. A probléma ugyanis elsőrendűen politikai és nem gazdasági. Ezért nem azt mondom, hogy ne adják ide a nyugatiak a pénzüket, és akkor majd tíz év múlva megszabadulunk az illiberális rezsimtől. Egy fenét! Az argentinok százhúsz évet tudtak eltölteni a pangásban, és a brezsnyevi pangás is eltartott egy évtizedig… Ha Gorbacsov nem kezdi piszkálni a szerkentyűt, még öt-tíz évig kihúzta volna a Szovjetunió is.

 

– Miben hisz? Mi a másik forgatókönyv, a másik elképzelés?

– A másik elképzelés szerint a választói szimpátiák szempontjából nem a gazdaság számít, hanem valami más – és ez az elmúlt néhány év fontos tanulsága, nemcsak Magyarországon, hanem a briteknél, az Egyesült Államokban, Franciaországban és másutt is… Ez a forgatókönyv tehát inkább a társadalom belső értékeivel kalkulál, és azt mondja: mivel a polgárok összessége, vagyis a magyar társadalom nem annyira korrupt, mint a szűk haveri kör a politika csúcsain, viszont nyugatosabb, mint a felső politikai vezetés, és körükben az unió támogatottsága számos felmérés tanúsága szerint is, minden sulykolás ellenére magasabb, mint amit a kormánypolitika képvisel, ezért a társadalmat igenis meg lehet mozdítani. Egyetlen példát mondok a társadalmi viszonyok és a kormánypolitika közötti diszkrepancia okaira: a magyar kormánytagok horizontja nyilván szinte kizárólag Magyarország. Sosem dolgoztak külföldi cégnél, hiszen az ő megbízóik mindig is a magyar adófizetők voltak, belőlük éltek, nekik dolgoztak. De akikhez beszélnek, azoknak legalább a negyede nyugati cégnél dolgozik jelenleg, további negyede komolyan készül arra, hogy külföldön vagy külföldinél dolgozzon. Ők tehát tudják, mi az, hogy Nyugat. Egy sor magyar politikai vezető nem igazán tudhatja, mert az elmúlt harminc évben nem volt alkalma ilyen munkahelyen tapasztalatot szerezni.

 

– De mi következik ebből?

– Azt az ellentmondást, hogy a társadalom nyugatosabb, polgárosodottabb, mint az a politika, amelyik most az ő nevében beszél, fel lehet és fel kell oldani. De itt most a közgazdász megáll, ha a szakmáján belül akar maradni, és azt mondja, hogy ez az ügy innentől már a politikusokra vár.

Papp Sándor Zsigmond: A gátőr beszél

Maradjunk a marslakónál és a bevált közhelynél.

Mert ha egy Magyarországot egyáltalán nem ismerő lény valamiért arra kérne, hogy olyan kortárs „regényt” ajánljak neki, amelyikben benne van ennek a töpörödött országnak a töpörödött jelene vagy közelmúltja, ez az édes, operettszagú kilátástalanság, akkor Murányi András könyvét, a megszüntetett Népszabadság utolsó főszerkesztőjének vallomását tolnám az orra elé. Persze könnyen lehet, hogy nem vezetne ez sehová. Hiszen miért is várnánk el egy idegentől, hogy jobban értse azt, amit még mi sem fogtunk fel teljes egészében? Arról nem is beszélve, hogy amit viszont értek ebből a történetből, azt bizony nem szívesen mutogatnám senkinek, és nem az országimázs féltése, hanem a puszta szégyen miatt. Mert igenis szégyen, hogy ez velünk, magyarokkal megtörténhetett.

A Népszabadság kivégzése, bár alig távolodik el a lap utolsó évének történetétől, sokkal inkább az ország históriája. És a hatalomé. Ha optimista vagyok, akkor pár évtized múlva az itt élők többsége is így fogja ezt gondolni (és nem azt, amit most: ez egy szűk csoport ügye, semmi több, mindenki haladjon tovább), és akkor már a történelem részévé válik, kutathatóvá, és leszűrhető tanulságokkal szolgál. Előre figyelmeztetem a leendő olvasót, hogy ennek az optimizmusnak a leghalványabb jelét sem találja majd a könyvben. A lapokon felismerhető ország talán még kicsinyesebb és bosszúállóbb, mint amilyet anno a Népszabadság tükrözött vissza a helikopterezéssel és Matolcsy túlfizetett szeretőjével. Talán csak azok fognak csalódni Murányi vallomásában, akik eddig valamilyen ki nem mondott, el nem mesélt szenzációra számítanak, amely sokkal jobban megvilágítja és megindokolja a legnagyobb példányszámú, ellenzéki napilap megszüntetését. Amely kissé nagyvonalúbbá, fantasztikusabbá emeli ezt a szinte már zavarba ejtő kicsinyességet. Nos, ők még mindig nem értik, hogy ez az ország nem Szerb Antalé, hanem Tar Sándoré. Vagy még mindig Mikszáth Kálmáné. És főként ne számítsunk hollywoodi filmbe illő fordulatokra: nem azért függesztették fel egyik napról másikra a megjelenést, mert az újságírók olyan információ birtokába jutottak, amely a kormány bukását eredményezte volna: az igazság egyszerűbb és fájóbb.

A vallomás azzal az értekezlettel kezd, amikor a kis Murányit (a bátyja miatt hívták így a szerkesztőségekben) „észreveszi” a Mediaworks vezetősége, amikor felvetődik, hogy a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese akár elfoglalhatná a politikai napilap megüresedett vezetői helyét. A felkérés pikáns: Andrásnak a bátyja székébe kellene beleülnie, amelyet az a közlekedési balesete körül gyűrűző botrány miatt volt kénytelen elhagyni. (Pikáns, viszont logikus: András a régi, legendás Népszabadságban tanulta meg a szakmát, ott nevelkedett hosszú éveken keresztül, írt szinte minden műfajban, s vált a szerkesztőség egyik alapemberévé. Más kérdés, hogy a szerkesztőségből néhányan épp emiatt nem fogadják el.) És egészen odáig tart, amikor már minden remény elveszett arra, hogy valamilyen formában újraindulhat a lap. Szűk két év…

Tudom, hogy a legtöbb olvasót leginkább a felfüggesztéssel kezdődő kálvária érdekli, ám a könyv legerősebb és leginkább tanulságos része mégsem ennek az időszaknak a felelevenítése, hanem az odáig vezető út. Mert ez szinte teljes egészében megmagyarázza a hatalom reakcióit: a kis Murányinak ugyanis sikerül egy punnyadt, leginkább a rendszerváltás után megszerzett dicsőségéből élő, kompromisszumokkal teli lapból valódi újságot teremtenie. Akkor, amikor a Népszabadságot sokan már a haldokló dinók között látták. Paradoxon: ha András nem végzi el a rászabott, lelkiismeretes munkát (átszervezést, az új alapok megteremtését), akkor a Népszabadság ma is ott volna a standokon. Legfeljebb kicsivel még szürkébb lenne.

„Elhangzott az is, hogy »kemény« újságot kell csinálni; beleállni témákba, ügyekbe… Ez a kijelentés később sokszor és erősen visszhangzott a fejemben.”

Mindez a felkérés napján hangzik el. Vajon meddig gondolták komolyan a „kemény”, „beleállós” újságot Pecináék? Könnyen lehet, hogy akkoriban (a lehetséges vásárlóra várva) valóban találkozott az ambiciózus újságíró és a kalandor befektető szándéka: mindketten markánsabb és vonzóbb lapot akartak, ki ezért, ki azért. A könyvből viszont kiderül, hogy amint a keménység nem kívánt velejárói is megjelentek (egyre több kormányzati politikus érezhette úgy, hogy a körmére koppint a megerősödő lap), úgy párolgott el egyre inkább a kiadói szándék. S miközben a Népszabadság visszanyeri régi erejét, úgy növekszik a szerkesztőségen a nyomás, úgy jelenik meg egyre félreérthetőbben a cenzúra, baráti tanácsok és kívánságok formájában. Murányi András ugyanis komolyan veszi a felkérést. Előbb elvégzi a kért karcsúsítást – ennek esik áldozatul e sorok írója is, aki a lap felfüggesztésekor tízévnyi munkaviszony után már csupán külső munkatárs (a kirúgás történetét egyébként a könyv is lejegyzi) – majd elkezdi felrázni és fokról fokra újraépíteni a lagymatag szerkesztőséget, új, elszánt munkatársakat toboroz. És innen kiváló gyakorlati példatárként szolgál ahhoz a kötet, hogy miként is funkcionál „boldog békeidőben”, egy „érzékeny” hatalommal szemben a sajtószabadság (ennek elméleti hátterét, a vele járó fájdalmakat pontosan ecseteli e lapszám hasábjain Révész Sándor, egy másik volt népszabis). A „kemény” lap árát ugyanis meg kell fizetni a háttérben állandósuló alkuk, a húzd meg, ereszd meg révén. Jól mutatja a kialakuló feszültséget, a paranoiás légkört, hogy a főszerkesztő külön készüléket kap (ő ezt játéktelefonnak hívja), mert a vezetőség a lehallgatástól tartva ezen a titkos vonalon beszéli meg vele a szerkesztőség belső ügyeit. Azt, hogy éppen mit nem lehet vagy nem úgy megírni, ahogy a lap újságírói szeretnék. Egy idő után szinte izzik a telefon…

Az, hogy a folyamat végül felfüggesztésbe, majd a megszüntetésbe torkollik, a hidegfejű olvasónak akkor sem lenne meglepetés, ha amúgy nem ismerné a történetet (de van némi tapasztalata az autoriter hatalmakkal kapcsolatban). A mikéntje viszont… nos, az még most, több hónap elteltével is gyomorforgató. A könyv erénye, hogy ezeken az oldalakon is megőrzi higgadtságát, bár nem marad érzelemmentes. Ám így is világossá válik még a legérzéketlenebb olvasó számára is, hogy a „kivégzés” napjai (bár utólag jól látható, hogy igen sok jel utalt arra, hogy előbb vagy utóbb elfogy majd a türelem), miért okozott életre szóló sebeket a szerkesztőség tagjainak (mint ahogy életre szóló leckét adott az előfizetőknek, drukkereknek, demokratáknak).

Sokáig sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta a lapot a hatalom, ezért kihúzta az étlapról.

Nem tudom, melyik része a legfájóbb pontja a könyvnek. Talán a sehová nem vezető tárgyalások a felfüggesztés után, a gyalogok kínlódása a sakktáblán, miközben a tisztek a hátuk mögött pusmognak vigyorogva. Talán a lassan apadó, amúgy világraszóló rokonszenv, amely végül közönybe fordul át. Talán azok a mondatok, amelyeket az utolsónak kijelentkező Murányi szegez a tutiba beülő Liszkaynak. Talán a magyar mágnások, akik közül bármelyik újraindíthatná a lapot, de jól felfogott félelme miatt inkább meghátrál. Nehéz eldönteni. Az viszont biztos, hogy a könyv utolsó lapjainál jobban kevés mai olvasmány mutatja fel érthetőbben az ország mai állapotát, azt a reménytelenséget és kiszolgáltatottságot, amely logikusan vezetett el a CEU ügyéhez, az állandó sorosozáshoz és megalkuvásokhoz. És ez nem Murányi írói erényéből fakad (bár ez sem mellékes), neki elég volt csupán annyi, hogy tanúja lehetett az eseményeknek. Csak egy gátőr, aki azért jó viszonyt ápol a szavakkal.

Az is fontos ugyanakkor, hogy miről nem beszél a könyv. Például tapintatosan hallgat arról, hogy az átvétel idején a Népszabadságban uralkodó állapotokról leginkább a Blikkből érkező báty tehetett. Az ő regnálása idején érte el ugyanis szakmai mélypontját a lap, akkor vesztette el tekintélyének jelentős hányadát. Egészen más miatt hallgathatja el viszont Murányi azon üzletemberek nevét, akiket felkeresett a lap megmentése érdekében. Nem azok az idők járnak, amikor nevesíteni lehet a lehetséges megmentőket, pedig ők végül is jól vizsgáztak a hatalom szemszögéből: a demokrácia érdekei helyett a saját érdekeiket választották. Ez pedig épp elég a jelenlegi helyzet fenntartásához.

Szomorú és emlékezetes olvasmány Murányi András vallomása. Gördülékeny (talán csak itt-ott fecseg a kelleténél többet), higgadt, és a lehetőségekhez mérten igen őszinte könyv. Kordokumentum. Az olvasó úgy teheti le, hogy a jelenlegi viszonyok között ennél többet már nem tudhat meg az eseményekről. Itt húzódik a kimondhatóság, az elbeszélhetőség határa. Ennél többhöz már fel kellene állni a kényelmes fotelből, és az utcán hümmögni tovább, egyre hangosabban. A Népszabadság kivégzése viszont arról is beszél, hogy ennek még nem jött el az ideje.

 

Murányi András: A Népszabadság kivégzése. Budapest, 2017, Corvina Kiadó. 264 oldal, 2990 forint.

Takács Ferenc: Egészen komoly versek

Komolyabb versek – ezen a címen jelent meg 1984-ben Nádasdy Ádám első verseskötete. Az ELTE BTK Angol Tanszékének adjunktusa viszonylag későn, harmincöt évesen debütált költőként: először 1982-ben láthatta viszont versét nyomtatásban, magának a pályanyitó kötetnek a darabjai között pedig egy sem volt, amely 1976-nál korábban keletkezett volna. Azaz az idén hetvenéves Nádasdy nagyjából harmincévesen kezdett versírással foglalkozni – legalábbis „komolyabban”; így a jelen recenzió tárgyát képező mostani kötete, a Nyírj a hajamba a negyvenéves lírikusi pálya újabb állomása. Évfordulós kötet tehát, és nem csupán életrajzi értelemben.

Az utóbbira egyébként az előzéklap versóján olvasható kiadói bejegyzés hívja fel a figyelmet: „Megjelent NÁDASDY ÁDÁM hetvenedik születésnapjára”. A bejegyzés különös asszociációkat kelt. Aranyév lévén könnyen kísérti meg az embert az ötlet, hogy a hetvenéves költő verseit afféle őszikékként olvassa, egy hosszú élet és költői pálya „kései”, érett és a véglegesség jegyében születő stációjának foglalatát lássa az új kötetben. Persze szigorúan a mutatis mutandis tudatában, hiszen Arany nem érhette meg Nádasdy életkorát, öt évvel korábban halt meg (az Őszikék ciklust hatvan- és hatvanhárom éves kora között írta). Másfelől Nádasdy, legalábbis a statisztika kegyelméből, még hosszú alkotói éveknek néz elébe, azaz a Nyírj a hajamba című kötet verseit valamiféle feltételes összegzésnek tekinthetjük, de végleges lezárásnak semmiképpen.

De játsszunk tovább evvel az elsőre még kiötlője (azaz számomra) is meglepő párhuzammal! Nádasdy Ádám életpályája rendkívül szerteágazó működésmódok és szerepkörök terepe: ő egy személyben költő, tanár, nyelvészeti tanulmányok, verstani és poétikai dolgozatok szerzője, valamint műfordító, ebbeli minőségében klasszikus szerzők (Dante, Shakespeare) újramagyarítója is. Ami jószerivel kísérteties egybeesés, hiszen elég egy pillantást vetni az Arany-összkiadás tartalomjegyzékére, hogy lássuk: Nádasdy működési területei szinte pontról pontra azonosak a költészet művelése mellett gimnáziumban tanító, nyelvészkedő, vers- és költészettani dolgozatokat író, nagy klasszikusokat (Arisztophanészt, Shakespeare-t) magyarra fordító Aranyéval.

Ezen a ponton tanácsos lesz erőt venni magunkon – nehogy a végén még megtegyük Nádasdyt Arany misztikus reinkarnációjának vagy avatárjának. (Józanságra int az is, hogy Aranyban a felsoroltak mellett sok minden van, ami Nádasdyból hiányzik: ő nem volt, legalábbis eddig, sem színész, sem városi aljegyző, sem az Akadémia főtitkára.)

De ha már ennyi a párhuzam, nehezen szabadul az ember az ötletétől. Úgy érzi, hogy a legfontosabb kérdést mégiscsak fel szabad és talán fel is kell tenni: vajon költőileg van-e valami közük, a triviálisan nyilvánvaló vonatkozásokon túlmenően is, kettőjüknek egymáshoz? Azaz miféle visszhangját találjuk, ha találjuk egyáltalán, Nádasdy lírájában Arany hagyományőrző és klasszicizáló költészetének?

Nos, első hallásra talán meglepő, de Nádasdy költészete, legalábbis néhány fontos, ha nem egyenesen alapvető paraméterében hagyományőrző és klasszicizáló költészet. Az volt már a Komolyabb versek darabjaiban is. Ezek – az akkoriban éppen regnáló verseszménnyel akarva-akaratlanul szembehelyezkedve – hangsúlyosan, sőt látványosan „költőiek” voltak, mégpedig abban az értelemben, ahogy a költőiséget nálunk modern-hagyományos módon, azaz a „nyugatos” vers formájában volt szokás érteni. Pontos metrika és gondos rímtechnika jellemezte őket, képgazdagok, érzékileg telítettek, olykor egyenest dalszerűek voltak, továbbá érthetőek, gyakran egyenest közérthetőek is – a klasszikus receptnek megfelelően. (Olyan versek, amelyekre a művelt laikus olvasó – szüleink nemzedékében még sokan voltak ilyenek, fajtájuk, sajnos, közben kihalt – is rábólintott, mondván, na, végre egy vers, amelyik szép is, és mond is valamit.)

Nádasdy versei alapvető körvonalaik tekintetében máig ilyen versek. Kezdetben sem, később sem hatottak szerzőjükre az éppen forgalomban levő, illetve egymást váltó költészeti minták és receptek: nem volt népi szürrealista, nem volt poszt-újholdas, az ún. „közéleti költészet” a viszolygásig hidegen hagyta – de a hetvenes évek nyelvköltészeti fordulata, a Tandori-cezúra sem hagyott különösebb nyomot költészetén, mint ahogy az utóbbi tíz-húsz év új fejleményétől: a pastiche és az allúzió jegyében a költészeti örökséget szubvertálva újraíró-kiforgató, a múlton derivatív-parazitikus módon élősködő líra eszményétől is csupán igen mérsékelten dobbant meg a szíve.

Ment a maga útján. Eleinte „komolyabb” verseket írt – azaz a komolytalannál komolyabb, de – a középfok lefokozó-súlytalanító értelmében – nem igazán „komoly” verseket: kerülte a nagy igazságokat, a mély értelmet, a súlyos közlendőket, és a játékos önirónia védőoltásával immunizálta költészetét az ilyesmi ellen. Később írott verseinek egyre kevésbé volt szüksége erre. Költészete egyszerre fordult befelé és egyszerre mélyedt el önmagában – egzisztenciális és poétikai értelemben egyaránt.

Ennek a – ha szabad így nevezni – „megkomolyodásnak” a foglalata az új kötet, a Nyírj a hajamba. Nádasdy eszköztára itt is jórészt klasszicista és hagyományos. Kedvelt eszköze minden eszközök legklasszikusabbja, az allegória. A kötetet indító Kerek, forró sziget című vers jó példa erre – mint ahogy arra is, hogy a szerző kezén miként „deklasszicizálódik” az allegória. Trópusi sziget jelenik meg a versben, amely fölött repülőgépen pásztázik a versbeli Én, majd leszáll, és megpróbál behatolni a sziget belsejébe. Az Én és a Másik viszonya allegorizálódik ebben, szerelmi viszony, a másik lelki és testi mélyére való hatolás igyekezete és – mint a vers végére kiderül – kudarca.

Sűrűbb voltál, mint gondoltam, mikor

muszáj volt zúzni befelé a parttól,

kiszállni a pásztázó repülőből,

recsegő ágakon, nyálkás pocsolyában

finnyásan óvakodni.

Ám ebbe az allegóriába hirtelen beékelődik egy másik: az üres kórházépület részletei, „kirángatott konnektor”, „lemosatlan ablakok”, „mettlachi, mozgó lapok”, „az ágylábak helyén árulkodó lyukak”. Nincs racionális magyarázat, hogyan és miért tolódik egybe a kettő, az allegória intellektuálisan megfejthetetlenné válik, minden összemosódik, egyben megfoghatatlanná oldódik valami talányos álomszerűségben.

Ez az oneirikus allegória, mely maga a deklasszicizált klasszicizmus, a kötetben olvasható versek egyik alaptípusa. Az ilyen versek egyrészt hiperkonkrétak: a bennük megjelenő tárgyi elemek mind pontos nevet viselnek, és a maguk meghatározott egyszeriségében jelennek meg. Ám a vers összhatása ennek a konkrétságnak a szöges ellentéte, ugyanis ami megbízhatóan annak látszik, ami, abból végül káprázat, hallucináció, álom lesz.

Ugyanez történik a Keringek körülöttedben. Ez ismét kapcsolatvers, az Én igyekszik itt az allegória segítségével értelmezni vagy érzelmileg felfogni a viszonyt, amely a másikhoz fűzi. (Gyakori típus ez is, lásd még a Lám, megszoktál, az Én jó leszek és a Dörmögsz címűeket.) A vers apró allegóriák sora, a reneszánsz és barokk emblémakönyvekre emlékeztet: megnevez egy konkrétumot, majd elvont érzelmi jelentést applikál rá:

erdős patakpart a szemöldököd

kis rándulása, ahogy nézel utánam

(…)

vándorló homokdűne a lélegzeted,

ahogy távvezérled a szuszogásom.

(…)

légzsákom vagy nekem, nagy csattanás

lesz majd, beléd szorul az arcom

A kötet verseinek formai klasszicizmusa / deklasszicizmusa mellett a kettő paradox összjátéka, sőt vitája belsőbb, eszmei síkon is zajlik a kötetben. Legalább két „tisztán” klasszicista versmutatvánnyal találkozunk. Az egyik a „Géher István emlékére” mottót viselő Majd csak nagyon sokára, melynek utolsó versszaka mintha valamiféle klasszicista életeszmény rezignált, egyben nosztalgikus újrafogalmazása lenne:

Az élet legyen lassú és finom.

Ugyanott mindig, mindig ugyanazt.

Zátony. Utolsó pillér egy folyóban.

Majd csak nagyon sokára süllyed el.

A másik a Kell az öreg, amely Réz Pál nyolcvanötödik születésnapjára íródott, mégpedig hexameterben. Tökéletes, vegytiszta klasszicitás, témában, érzésben, gondolatban, formában egyaránt.

A klasszicitás mint életeszmény: az egyéni lét mint forma, amelyet pontosan betölt, illetve kitölt az alany, sem szűknek, sem tágnak nem érzi, úgy viseli a maga létét, mintha rászabták volna – a kötet verseiben mindenfelé hangot kap, mégpedig mély egzisztenciális szomorúság kíséretében, ennek az eszménynek az elérhetetlensége, az egyén, a „Nádasdy Ádám” nevű költői alany, vagy még egyszerűbben: az életbeli és prózai Nádasdy Ádám számára. Például A múlt falán a rések című versben:

Nem lettem soha készen, így le sem lepleződtem.

Inkább, ahogy a dudva, saját fejemre nőttem.

(…)

A hősök, ők előre, a jövőbe rohannak,

míg én csak hátra nézek, a múlt réseibe,

pedig már nem remélek váltótársat ide.

Vagy a Nem szövődött össze címűben:

…nem szövődött össze az életem,

nincsenek keresztszálai, csak hosszú,

hosszanti párhuzamosok.

És tulajdonképpen ugyanez a vita folyik a gyűjtemény két utolsó versében, ugyanennek a szomorúságnak a kíséretében. A kötet címadó verse, a Nyírj a hajamba című, amelyet Nádasdy szokatlan, ennélfogva jelentőségteljes módon az utolsó előtti (!) helyre sorolt a kötetben, az egyén és léte tragikusan „antiklasszicista” összhanghiányának a siráma:

Kérlek, gyere vissza. Tenyerelj

a napomba, szükség, hogy igazodjak

(…)

nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél,

átlósan széles sávot, hogy ne tudjak

feltűnés nélkül újra elvegyülni.

Légy mellettem, hogy botránykő legyek,

hogy levakarhassam a tetveket.

Az utolsó vers pedig, a Bezárkózva, beágyazódva című szonett sestetje ezt fűzi hozzá, klasszicista fegyelemmel, messzire hangzó fájdalommal:

Hány percig lehet bírni egyedül?

Hová kísér ki megint a magány?

Mint garázs neonjától, fény derül

rideg betonsarkokra. Tudomány,

szellemi páncél. Alatta lehűl

a megszaggatott belső tartomány.

Igen, ezek már egészen komoly versek.

 

Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba. Budapest, 2017, Magvető. 54 oldal, 2490 forint.

Győrffy Iván: Megtisztulás

A hazatérés természetesen illúzió: a lélek egy része biztosan ott marad, ahol a szörnyűségek megtörténtek. A nagyobb kérdés inkább az, ha lehet is tovább élni, milyen minőségű lesz ez az élet. A múltat nem lehet eltörölni, és ez sok tekintetben a jövőt is lehetetlenné teszi. A társas együttélést bizonyosan megkeseríti, hogy nemzedékek tűntek el, és ezzel újabb nemzedékek gondolata vált füstté, a család, a barátok, a szomszédok fogalma átértékelődött, a haza és az otthon végérvényesen kettévált. Sok múlik azon, hogy a magával cipelt terheket leteheti-e valahol az ember, ha időlegesen is. Van-e sírgödör, amelyik befogadja, van-e tekintet, amelyikben megvillan a bűnbánat, van-e kéz, amelyben meg lehet kapaszkodni. A hazatérés csak fizikai kísérlet, végződhet jól és rosszul is, az igazi elszámolás ilyen részleteken múlik.

Szántó T. Gábor Hazatérés című novellájában két zsidó tér vissza a helyről, ahonnan létrehozói és a velük kollaborálók szándéka szerint nem lett volna szabad visszatérniük. Tizenegy ládát rakodnak ki a falutól távolabb eső vasútállomáson megálló vonatról, az odarendelt fuvaros és sógora a kocsira teszi az árut, amelyet féltő gonddal óv az idősebb és a fiatalabb, fekete öltönyös, kalapos férfi. A furcsa menet – elöl a kocsin ülő fuvarosokkal, hátul a baktató hazatérőkkel – megindul a falu felé. Félelem és düh veszi körbe az érkezőket: az állomásfőnök által riasztott falu a rossz idők előhírnökeinek véli őket, az elsőknek a hosszú sorból, akik visszakövetelik jussukat. Ingó és ingatlan vagyonukat, amelyet csalással vagy kedvezményes árverésen, jóhiszeműen rájuk bízva vagy egyszerű betöréses lopással a falu apraja-nagyja már a magáénak tud. A lassú menet végighalad – valósággal parádézik, gondolják egyesek – a fő- és mellékutcákon, érintve az imaházat és a jesivát, majd elér rendeltetési helyére. A rémületbe esett falusiak, élükön a helyi hatalmasság, a jegyző, ugyan semmit nem értenek, de elég fejlett a bűnérzékük ahhoz, hogy megrettenjenek. A szimbolikus gesztus, amellyel a környékbeli zsidók – akiknek nem adatott meg a hazatérés – nyugalmát kívánják biztosítani hitsorsosaik, nem bíz semmit a képzeletre. Lezárás nincsen: a falusiak kisszerűségük foglyai maradnak, a két zsidó nem csalódik háborús emberismeretében, és semelyikük nem menekül a múlttól. Talán csak a jegyző fia, aki az erkölcsi zűrzavart kihasználva kereket old.

Jelentős hangsúlyváltások vannak Török Ferenc e novellából készített, tizenkét dühös évig érlelt filmjében, amely már hazatéréssel se kecsegtet, a ráragadt munkacím – 1945 – csak azt ígéri: történelmi fordulópontot látunk. Valójában pillanatfelvételt egy északkelet-magyarországi falu életéből, amely sok tekintetben tipikus: az emberekben még zajlik a háború, a régi gyűlölet parazsa is izzik, a falak azonban tiszták és épek. Ez a kettősség a kapcsolatokban is fellelhető: a jegyző Szentes István mindent kézben tart, de ereje látszólagos, a ráruházott hatalom nem csupán a felszabadító-megszálló szovjet csapatok helyi alakulatán, hanem a közösség összetartásán is múlik. Az összetartás pedig aligha lehetne omlékonyabb, a külön-külön vagy csoportosan elkövetett bűn – a zsidók javainak széthordása, sőt olykor a bújtatottak feladása – nem olyan alap, amelyre építkezni lehet.

A dátum is jelképes: 1945. augusztus 12-ét írjuk, délelőtt tizenegy óra van, vasárnap. A háború Európában már véget ért, Ázsiában és a Csendes-óceánon még javában tombol. A két atombombát már ledobták Japánra, a szövetségesek feszülten várják a választ legutóbbi jegyzékükre – a feltétel nélküli megadást két nap múlva jelenti be Japán, és szeptember 2-án írják alá a Missouri csatahajón. „Legfőbb ideje, hogy a borzalmas pusztítás véget érjen a szabadság erőinek teljes győzelmével” – fogalmaz De Gaulle tábornok egy előző esti beszédében. A szabadság a téma a vasárnapi pécsváradi emlékműavatáson is, ahol a hősi szovjet katonákra emlékezve – Balogh István miniszterelnökségi államtitkár helyeslésével – egy szovjet kapitány kijelenti: „A Szovjetunió és élén Sztálin generalisszimusz azért harcolt, hogy minden nép, a legkisebb is, megőrizhesse szabadságát, függetlenségét, sajátos nemzeti kultúráját.” Erről persze már akkor megoszlanak a vélemények: Bevin külügyminiszter a brit alsóházban kijelenti, a román, bolgár és magyar kormányok nem képviselik a többséget, az egyik önkényuralmat a másikkal váltják fel. Amikor ez elhangzik, Budapest utcáin épp félmillió ember kíséri az amerikaiak által visszaszolgáltatott Szent Jobbot az augusztus 20-i körmeneten. Augusztus végén az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben adja vissza a zsidóknak a tőlük elvett üzleteket, árukat és berendezéseket, augusztus elején a Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságától Csehszlovákia német és magyar kisebbségét. Ezen az ominózus vasárnapon kiadott hírügynökségi jelentések szerint nyugatról hűvös tengeri levegő áramlik Közép-Európába, így az előző napi harminc fok a fővárosban huszonkét fokra esik vissza, és feltámad az északnyugati szél, a szovjet csapatok nyomulnak előre Mandzsúriában, az amerikaiak ötvenhét japán hajót süllyesztenek el bombákkal, Eszéken usztasák, Bécsben magyar zsidókat meggyilkoló osztrák tábori őrök ügyéről tárgyal a bíróság, Moszkvában a testnevelés napját ünnepelve huszonháromezer sportoló vonul fel a Vörös téren.

A háborús tettek számonkérése, az új kezdet meghirdetése és újabb történelmi bűnök elkövetése tehát párhuzamosan zajlik.

Így van ez a kis magyar településen is, ahol a rádióhíreket hallgatva Szentes István simára beretválja arcát, majd erőnek erejével felkelti az általa – és elkövetett tettükkel – mentális betegségbe hajszolt nejét, hogy készüljenek a nagy napra, Árpád fiuk esküvőjére. Miközben lassan gyűlik a vendégsereg, és az állomásfőnök szuszogva bebiciklizik a kocsmába, Kisrózsi, a menyasszony még egyszer összebújik hajdani szerelmével, a frontról visszatért, kommunista eszmékkel rokonszenvező Jancsival. A vőlegény az apja egykori barátja által „átruházott” drogériában rendezgeti az árut, a kocsmában egybegyűlnek a zsidók visszatérésétől rettegők, Kustár merev részegre issza magát, a Szentessel egy követ fújó Kustárné fejvesztve dugdossa a kétes eredetű tárgyakat, a Szentest oldalkocsis motorral fuvarozó Iharos, a helyi rendfenntartó elszánt arccal mered maga elé. Az állítólagos illatszerekkel teli ládák egyre csak közelednek a falu főteréhez. A szembesítés elkerülhetetlen – a szembenézést azonban könnyen ki lehet cselezni. Van, aki az öngyilkosságot; van, aki a menekülést; van, aki a tagadást és a vasvillát választja. A magyar társadalom próbatétele ez: a bukás ugyan nem történelmi szükségszerűség, de az 1945-nek a vadnyugati leszámolásfilmeket idéző struktúrájából, a Szőts István- és Radványi Géza-alapművek – amelyektől színvilágát és hangulatát vette – könyörtelen logikájából, a fekete-fehér képkompozíciókból és a bűndrámákból kölcsönkért szürke jellemekből kikövetkeztethető.

Az 1945 legfőbb erénye, hogy az áldozatok helyett a bűnösöket állítja fókuszba, szerethető és megvethető jellemük külső héja fokozatosan hámlik le róluk. Ők sem születtek együtt a bűnnel, inkább megragadtak egy kínálkozó lehetőséget, s ennek következményeit már mindig viselniük kell. Szentes István a helyét mindenütt megtaláló, a történelem bakugrásait ügyesen követő akarnok, „egy képességes ember, aki eltorzul a hatalomban” – állítja Rudolf Péter. Igaza van, hiszen kívülről-belülről ismeri: tíz kilónál is több hájat növesztett a szerep kedvéért, kopaszra borotválta a fejét, és magába olvasztotta a magyar félmúlt legvisszataszítóbb kiskirályait, diktátorait. Játéka elevenné és érthetővé teszi az emberi természet árnyoldalát, amely ha nagyra nő, nem ismer se istent, se embert. Vele szemben az istenismerettel bensőséges viszonyt ápoló két zsidó – megformálói Angelus Iván táncművész és Nagy Marcell operatőr (a Koltai Lajos-féle Sorstalanság Köves Gyurija) – szótlan alakja áll: ők már nem várnak semmit az emberiségtől, szikár, szenvedéstől barázdált arcuk nem mutat érzelmeket a falubelieknek. Mikor megadják a jelzésértékű végtisztességet halottaiknak, esélyt kapnak a megtisztulásra – a tisztítótűz, amely felemészti a tisztességtelenül szerzett vagyon egy részét, a keresztényeknek, köztük a bűnök elfedésében élenjáró plébánosnak is lehetővé teszi ugyanezt. Kitapintható azonban, hogy az elkövetők nem akarnak, nem tudnak vele élni.

A film egyszerű, letisztult szerkezete, a görög sorsdrámákat követő problémafelvetése és Ragályi Elemér gyönyörű – olykor túlgondolt – ébenfekete, hófehér kontrasztjai közvetlenül ostromolják az érzékszerveket. Szemző Tibor a siratóénekeket elemeire bontó és modern hangzósorokkal újraépítő, Zányi Tamás a zajokból külön – a képekkel és a takarékos dialógusokkal feleselő – világot létrehozó konstrukciói teszik még organikusabbá a filmet. Török Ferenc kísérletező kedvét – a Koccanás (2009) és az Apacsok (2010) technikai bravúrjaihoz és átgondolt jelenetfűzéséhez illően – itt sem illetheti szemrehányás. Alkotói pályájának vezérlőelvére, a folytonos megújulásra és a realista attitűdre az 1945 eminens példát mutat. Az elsőrangú feszültségfokozás mellett a kivételes színészi alakítások járulnak hozzá ahhoz, hogy a nézők figyelme kitartson az utolsó snittig – elsősorban Rudolf Péter és Szirtes Ági (Kustárné), Angelus Iván és Nagy Marcell, Székely B. Miklós (Suba Mihály, a fuvaros) és Szarvas József (Kustár) emelhető ki. A forgatókönyv azonban nem bírja el a nagyjátékfilm felépítményét – talán tényleg jobb döntés lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően a Hazatérést színházi vagy rövidfilmes/tévéfilmes produkcióba forgatták volna át. Bár a film lényeges változtatásokat hajt végre a novellán – mellékszereplők jellemét bontja ki, és újakat is teremt, a láda tartalma, jelentése is változik, a tűz fizikailag is kilép az emberek önemésztő lelkéből –, a történet kiszámítható lesz, és elfárad a másfél óra végére. Nem segíti az azonosulást a túl steril környezetrajz sem: aki járt már a szentendrei skanzenben, első látásra felismeri a forgatás fő helyszínét, a tiszta, rendes porták, a megrekedt idő nem tükrözik 1945 és a megelőző évek sérüléseit. A korhűséghez kétség ugyan nem fér, az atmoszféra azonban megtörik a valószerűtlenségen: a szereplők szavai és a házak, terek kövei nem találják a helyüket.

Tudjuk, hogy 1945 csak a kezdet volt az elkövetkező évek antiszemita uszításaiban és pogromjaiban. Azt is tudni véljük, hogy a tettesek sem voltak mind fekete-fehérek, még ha tetteik embertelensége tagadhatatlan is – kiderül ez egyebek mellett az 1946-os kunmadarasi pogromot feldolgozó Egy piaci napból, Závada Pál regényéből, amely az uszítóként beállított tanító feleségének szemszögét tette magáévá. Ez a korszellem köszön vissza Török Ferenc filmjében is, amelynek megdöbbentő hatása nem választható el aktualitásától. Megborult jellemű figurái közöttünk kísértenek.

 

  1. 1945. Fekete-fehér magyar filmdráma, 91 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró–producer Török Ferenc; operatőr Ragályi Elemér; forgatókönyvíró Szántó T. Gábor; zeneszerző Szemző Tibor; szereplők Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Tasnádi Bence.

Kép forrása: http://www.imdb.com

Legnépszerűbbek

Kedvencek