Komolyabb versek – ezen a címen jelent meg 1984-ben Nádasdy Ádám első verseskötete. Az ELTE BTK Angol Tanszékének adjunktusa viszonylag későn, harmincöt évesen debütált költőként: először 1982-ben láthatta viszont versét nyomtatásban, magának a pályanyitó kötetnek a darabjai között pedig egy sem volt, amely 1976-nál korábban keletkezett volna. Azaz az idén hetvenéves Nádasdy nagyjából harmincévesen kezdett versírással foglalkozni – legalábbis „komolyabban”; így a jelen recenzió tárgyát képező mostani kötete, a Nyírj a hajamba a negyvenéves lírikusi pálya újabb állomása. Évfordulós kötet tehát, és nem csupán életrajzi értelemben.

Az utóbbira egyébként az előzéklap versóján olvasható kiadói bejegyzés hívja fel a figyelmet: „Megjelent NÁDASDY ÁDÁM hetvenedik születésnapjára”. A bejegyzés különös asszociációkat kelt. Aranyév lévén könnyen kísérti meg az embert az ötlet, hogy a hetvenéves költő verseit afféle őszikékként olvassa, egy hosszú élet és költői pálya „kései”, érett és a véglegesség jegyében születő stációjának foglalatát lássa az új kötetben. Persze szigorúan a mutatis mutandis tudatában, hiszen Arany nem érhette meg Nádasdy életkorát, öt évvel korábban halt meg (az Őszikék ciklust hatvan- és hatvanhárom éves kora között írta). Másfelől Nádasdy, legalábbis a statisztika kegyelméből, még hosszú alkotói éveknek néz elébe, azaz a Nyírj a hajamba című kötet verseit valamiféle feltételes összegzésnek tekinthetjük, de végleges lezárásnak semmiképpen.

De játsszunk tovább evvel az elsőre még kiötlője (azaz számomra) is meglepő párhuzammal! Nádasdy Ádám életpályája rendkívül szerteágazó működésmódok és szerepkörök terepe: ő egy személyben költő, tanár, nyelvészeti tanulmányok, verstani és poétikai dolgozatok szerzője, valamint műfordító, ebbeli minőségében klasszikus szerzők (Dante, Shakespeare) újramagyarítója is. Ami jószerivel kísérteties egybeesés, hiszen elég egy pillantást vetni az Arany-összkiadás tartalomjegyzékére, hogy lássuk: Nádasdy működési területei szinte pontról pontra azonosak a költészet művelése mellett gimnáziumban tanító, nyelvészkedő, vers- és költészettani dolgozatokat író, nagy klasszikusokat (Arisztophanészt, Shakespeare-t) magyarra fordító Aranyéval.

Ezen a ponton tanácsos lesz erőt venni magunkon – nehogy a végén még megtegyük Nádasdyt Arany misztikus reinkarnációjának vagy avatárjának. (Józanságra int az is, hogy Aranyban a felsoroltak mellett sok minden van, ami Nádasdyból hiányzik: ő nem volt, legalábbis eddig, sem színész, sem városi aljegyző, sem az Akadémia főtitkára.)

De ha már ennyi a párhuzam, nehezen szabadul az ember az ötletétől. Úgy érzi, hogy a legfontosabb kérdést mégiscsak fel szabad és talán fel is kell tenni: vajon költőileg van-e valami közük, a triviálisan nyilvánvaló vonatkozásokon túlmenően is, kettőjüknek egymáshoz? Azaz miféle visszhangját találjuk, ha találjuk egyáltalán, Nádasdy lírájában Arany hagyományőrző és klasszicizáló költészetének?

Nos, első hallásra talán meglepő, de Nádasdy költészete, legalábbis néhány fontos, ha nem egyenesen alapvető paraméterében hagyományőrző és klasszicizáló költészet. Az volt már a Komolyabb versek darabjaiban is. Ezek – az akkoriban éppen regnáló verseszménnyel akarva-akaratlanul szembehelyezkedve – hangsúlyosan, sőt látványosan „költőiek” voltak, mégpedig abban az értelemben, ahogy a költőiséget nálunk modern-hagyományos módon, azaz a „nyugatos” vers formájában volt szokás érteni. Pontos metrika és gondos rímtechnika jellemezte őket, képgazdagok, érzékileg telítettek, olykor egyenest dalszerűek voltak, továbbá érthetőek, gyakran egyenest közérthetőek is – a klasszikus receptnek megfelelően. (Olyan versek, amelyekre a művelt laikus olvasó – szüleink nemzedékében még sokan voltak ilyenek, fajtájuk, sajnos, közben kihalt – is rábólintott, mondván, na, végre egy vers, amelyik szép is, és mond is valamit.)

Nádasdy versei alapvető körvonalaik tekintetében máig ilyen versek. Kezdetben sem, később sem hatottak szerzőjükre az éppen forgalomban levő, illetve egymást váltó költészeti minták és receptek: nem volt népi szürrealista, nem volt poszt-újholdas, az ún. „közéleti költészet” a viszolygásig hidegen hagyta – de a hetvenes évek nyelvköltészeti fordulata, a Tandori-cezúra sem hagyott különösebb nyomot költészetén, mint ahogy az utóbbi tíz-húsz év új fejleményétől: a pastiche és az allúzió jegyében a költészeti örökséget szubvertálva újraíró-kiforgató, a múlton derivatív-parazitikus módon élősködő líra eszményétől is csupán igen mérsékelten dobbant meg a szíve.

Ment a maga útján. Eleinte „komolyabb” verseket írt – azaz a komolytalannál komolyabb, de – a középfok lefokozó-súlytalanító értelmében – nem igazán „komoly” verseket: kerülte a nagy igazságokat, a mély értelmet, a súlyos közlendőket, és a játékos önirónia védőoltásával immunizálta költészetét az ilyesmi ellen. Később írott verseinek egyre kevésbé volt szüksége erre. Költészete egyszerre fordult befelé és egyszerre mélyedt el önmagában – egzisztenciális és poétikai értelemben egyaránt.

Ennek a – ha szabad így nevezni – „megkomolyodásnak” a foglalata az új kötet, a Nyírj a hajamba. Nádasdy eszköztára itt is jórészt klasszicista és hagyományos. Kedvelt eszköze minden eszközök legklasszikusabbja, az allegória. A kötetet indító Kerek, forró sziget című vers jó példa erre – mint ahogy arra is, hogy a szerző kezén miként „deklasszicizálódik” az allegória. Trópusi sziget jelenik meg a versben, amely fölött repülőgépen pásztázik a versbeli Én, majd leszáll, és megpróbál behatolni a sziget belsejébe. Az Én és a Másik viszonya allegorizálódik ebben, szerelmi viszony, a másik lelki és testi mélyére való hatolás igyekezete és – mint a vers végére kiderül – kudarca.

Sűrűbb voltál, mint gondoltam, mikor

muszáj volt zúzni befelé a parttól,

kiszállni a pásztázó repülőből,

recsegő ágakon, nyálkás pocsolyában

finnyásan óvakodni.

Ám ebbe az allegóriába hirtelen beékelődik egy másik: az üres kórházépület részletei, „kirángatott konnektor”, „lemosatlan ablakok”, „mettlachi, mozgó lapok”, „az ágylábak helyén árulkodó lyukak”. Nincs racionális magyarázat, hogyan és miért tolódik egybe a kettő, az allegória intellektuálisan megfejthetetlenné válik, minden összemosódik, egyben megfoghatatlanná oldódik valami talányos álomszerűségben.

Ez az oneirikus allegória, mely maga a deklasszicizált klasszicizmus, a kötetben olvasható versek egyik alaptípusa. Az ilyen versek egyrészt hiperkonkrétak: a bennük megjelenő tárgyi elemek mind pontos nevet viselnek, és a maguk meghatározott egyszeriségében jelennek meg. Ám a vers összhatása ennek a konkrétságnak a szöges ellentéte, ugyanis ami megbízhatóan annak látszik, ami, abból végül káprázat, hallucináció, álom lesz.

Ugyanez történik a Keringek körülöttedben. Ez ismét kapcsolatvers, az Én igyekszik itt az allegória segítségével értelmezni vagy érzelmileg felfogni a viszonyt, amely a másikhoz fűzi. (Gyakori típus ez is, lásd még a Lám, megszoktál, az Én jó leszek és a Dörmögsz címűeket.) A vers apró allegóriák sora, a reneszánsz és barokk emblémakönyvekre emlékeztet: megnevez egy konkrétumot, majd elvont érzelmi jelentést applikál rá:

erdős patakpart a szemöldököd

kis rándulása, ahogy nézel utánam

(…)

vándorló homokdűne a lélegzeted,

ahogy távvezérled a szuszogásom.

(…)

légzsákom vagy nekem, nagy csattanás

lesz majd, beléd szorul az arcom

A kötet verseinek formai klasszicizmusa / deklasszicizmusa mellett a kettő paradox összjátéka, sőt vitája belsőbb, eszmei síkon is zajlik a kötetben. Legalább két „tisztán” klasszicista versmutatvánnyal találkozunk. Az egyik a „Géher István emlékére” mottót viselő Majd csak nagyon sokára, melynek utolsó versszaka mintha valamiféle klasszicista életeszmény rezignált, egyben nosztalgikus újrafogalmazása lenne:

Az élet legyen lassú és finom.

Ugyanott mindig, mindig ugyanazt.

Zátony. Utolsó pillér egy folyóban.

Majd csak nagyon sokára süllyed el.

A másik a Kell az öreg, amely Réz Pál nyolcvanötödik születésnapjára íródott, mégpedig hexameterben. Tökéletes, vegytiszta klasszicitás, témában, érzésben, gondolatban, formában egyaránt.

A klasszicitás mint életeszmény: az egyéni lét mint forma, amelyet pontosan betölt, illetve kitölt az alany, sem szűknek, sem tágnak nem érzi, úgy viseli a maga létét, mintha rászabták volna – a kötet verseiben mindenfelé hangot kap, mégpedig mély egzisztenciális szomorúság kíséretében, ennek az eszménynek az elérhetetlensége, az egyén, a „Nádasdy Ádám” nevű költői alany, vagy még egyszerűbben: az életbeli és prózai Nádasdy Ádám számára. Például A múlt falán a rések című versben:

Nem lettem soha készen, így le sem lepleződtem.

Inkább, ahogy a dudva, saját fejemre nőttem.

(…)

A hősök, ők előre, a jövőbe rohannak,

míg én csak hátra nézek, a múlt réseibe,

pedig már nem remélek váltótársat ide.

Vagy a Nem szövődött össze címűben:

…nem szövődött össze az életem,

nincsenek keresztszálai, csak hosszú,

hosszanti párhuzamosok.

És tulajdonképpen ugyanez a vita folyik a gyűjtemény két utolsó versében, ugyanennek a szomorúságnak a kíséretében. A kötet címadó verse, a Nyírj a hajamba című, amelyet Nádasdy szokatlan, ennélfogva jelentőségteljes módon az utolsó előtti (!) helyre sorolt a kötetben, az egyén és léte tragikusan „antiklasszicista” összhanghiányának a siráma:

Kérlek, gyere vissza. Tenyerelj

a napomba, szükség, hogy igazodjak

(…)

nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél,

átlósan széles sávot, hogy ne tudjak

feltűnés nélkül újra elvegyülni.

Légy mellettem, hogy botránykő legyek,

hogy levakarhassam a tetveket.

Az utolsó vers pedig, a Bezárkózva, beágyazódva című szonett sestetje ezt fűzi hozzá, klasszicista fegyelemmel, messzire hangzó fájdalommal:

Hány percig lehet bírni egyedül?

Hová kísér ki megint a magány?

Mint garázs neonjától, fény derül

rideg betonsarkokra. Tudomány,

szellemi páncél. Alatta lehűl

a megszaggatott belső tartomány.

Igen, ezek már egészen komoly versek.

 

Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba. Budapest, 2017, Magvető. 54 oldal, 2490 forint.