Rovatok

Kezdőlap Rovatok Oldal 19

Hargitai Miklós: …s az iskolát!

Reményik Sándor gyönyörű verse, a Templom és iskola most nem csak az ukrajnai nyelvtörvény-módosítás miatt aktuális. Azért is persze – és a tanulság nem csupán annyi, hogy a többi, nem nyugati szomszédunk is örömmel vetette alá hasonló vegzatúrának az ottani magyarokat, amíg az EU-n kívül tehette, vagyis nekünk sem okunk, sem jogunk nincs olyan (kül)politikát folytatni, amelyik bármilyen megfontolásból kívül rekesztené Ukrajnát a nyugati integráción –, de van rá más mentség is, hogy szóba hoztuk. Ahogyan a költő olyan megindító pontossággal rámutatott: amikor egy gonosz hatalom át akarja venni az uralmat egy nép fölött, a templomot és az iskolát mindenképpen meg kell szereznie. A mi templomaink (a mögöttük álló egyházakkal együtt) önként kínálták föl magukat a pogány hódítóknak, most az iskoláink vannak soron, és az elfoglalásukra szőtt terv olyan ördögi, hogy nemritkán az egyházakat használják föl az elfoglalásukhoz, vallási paravánt húzva a legszimplább, leggátlástalanabb politikai térfoglalás elé.
Azt, hogy miért baj, miért nemzet ellen való vétek a még a 21. század küszöbéig sem jutott magyar iskolát erőszakkal visszarángatni a 19. század tekintély- és kényszerelvű világába, hogyan szolgál mindez önző hatalmi célokat a nemzet felemelése helyett, inkább csak sejtjük, érezzük és adottnak vesszük, pedig nagyon is magyarázatra szorul.
A könnyebb megértés érdekében kezdjük a válaszkísérletet ezerötszáz kilométerrel távolabb, Dániában, ott, ahol az út Németország felől átmegy a határon. Az ember mindig a szokatlanra figyel, a furcsát veszi észre a leggyorsabban, így talán az első dolog, ami a szemünkbe ötlik majd, egy fehér alapon piros, fordított ipszilont (vagy valami hasonlót) ábrázoló közlekedési tábla lesz ott, ahol a határpont után a gyorsítósáv becsatlakozik az autóútba. Bármeddig néznénk, akkor sem jönnénk rá, hogy a tábla egy cipzárat jelöl, és a cipzárelv betartására figyelmeztet. Ahol a két sáv találkozik, az autók egyesével engedik előre egymást – egyik az egyik sávból, a következő a másikból, aztán megint az egyik, megint a másik. Nem kell sokat autóznunk dán földön, hogy feltűnjön: bárhol, bármilyen ok miatt jön létre ilyen forgalmi szituáció, az autósok azonnal élnek a cipzárelvvel, méghozzá érdemi lassítás nélkül. Valamilyen hasonló formula rendszerint a magyar utakon is kialakul, néhány markáns különbséggel: mindig lesz, aki úgy érzi, hogy neki előny jár, vagyis nem kell beengednie másokat maga elé, mindig lesz, akinek sürgősebb, és olyan is lesz, aki a leállósávból próbál majd a többiek elé vágni. És nemcsak a magatartásban mutatkozik jelentős eltérés, hanem a végeredményben is. A dán sor is lelassul egy kicsit – mondjuk, óránként nyolcvan kilométer per óráról hetvenre –, a magyar viszont nyolcvanról húszra (ezek pontos adatok, saját mérés alapján). A dánok megtanulták és fegyelmezetten alkalmazzák a szabályt: együttműködnek, és mindenki jól jár. A magyarokat nem érdekli, hogy miként járnak mások: megpróbálnak egyéni előnyökhöz jutni – ennek az lesz a folyománya, hogy végül mindenki rosszabbul jár, mint ha együttműködtek volna.
A következmények kézenfekvők és messze hatók, a kiindulópont pedig az iskola, ahol a dán és a magyar gyerekek ezeket a magatartási mintákat elsajátítják. A dán (finn, svéd, általában a skandináv) iskola más, mint a magyar. A dán gyerekek is tanulnak – magukévá teszik a tananyagot –, de az iskola lényege nem a tanulás, pontosabban nem a tananyag megtanulása. A legfontosabb cél, hogy a tanulók megtanuljanak együttműködni. Ennek érdekében minden munkát változó összetételű csoportokban végeznek, gyakran nem a tanár, hanem a csoport értékel, és az előmenetel nem a lexikális tudás reprodukálásának szintjétől függ, hanem inkább az együttműködés hatékonyságától. De van más differencia is. A dán iskola azt tekinti fő hivatásának, hogy kiderítse, miben tehetséges az adott gyerek. Aki magyar iskolába járt, az tudja: minket arra tanítanak meg először, hogy miben vagyunk tehetségtelenek – és ha az a valami mondjuk a matematika (fizika, kémia, nyelvtan… vagyis egy „főtárgy”), akkor gyorsan belénk verik, hogy nemigen lesz belőlünk sikeres ember. Azt, hogy ez mennyire értelmetlen, anakronisztikus és káros, megpróbáljuk egy máshonnan vett példával érzékeltetni. Képzeljük el, hogy sportolni akar a gyerek, és mi leküldjük az egyesületbe, ahol legalább húsz sportág közül lehet választani. Képzeljük el továbbá, hogy az egyesületben mindenkivel – kicsivel, naggyal, kövérrel, sovánnyal, vékonnyal, izmossal – mindennap ugyanazt az univerzális, minden sportágra kiterjedő edzésprogramot csináltatják végig. Majd a végén mindenkit az összes sportágban nyújtott teljesítménye alapján értékelnek, különös tekintettel a „legfontosabbakra”, mondjuk az erőemelésre meg a szinkronúszásra. Kiből lenne tehetséges kézilabdakapus vagy magasugró, ha így járnánk el? Vagy egyáltalán: ki menne el a következő edzésre?
Márpedig a magyar iskola – a globális vagy az európai versenytársakkal ellentétben – valahogy így működik. Mi mindenkit megtanítunk szinkronúszni, akkor is, ha nem akar, és „jó tanuló” csak az lehet – az mehet jó gimnáziumba, egyetemre, doktori képzésre –, aki az összes sportágat egyformán jól űzi. Ha valamiből gyengébb, akkor nem lesz elég pontja, és hiába lenne belőle a világ legjobb magasugrója, ez sosem fog kiderülni, mert az alacsony összpontszám miatt nem kap esélyt.
Mi azt mondjuk az oktatási rendszerünkről, hogy az az egyik legjobb a világon, mert mindenkit mindenre megtanít, nem szakbarbárokat képez. Csakhogy a valóságban az univerzálisan kiképzett sportolóink a nemzetközi porondon rendre alulmaradnak a profin felkészített magasugrókkal, erőemelőkkel és szinkronúszókkal szemben. Lehetséges, hogy a mi szisztémánk elméletileg sokkal jobb, de azok, akik más rendszerben tanulnak, a gyakorlatban meggyőzőbben teljesítenek. Konkrétabban: a dán (finn, svéd) gazdaság, amelynek a dán (finn, svéd) oktatási rendszer termeli az együttműködésre képes, sértetlen önbizalmú, a képességeihez igazított képzésben részesülő munkaerőt, sokkal jobban hasít, mint a magyar, részben az oktatásbeli különbségek miatt.
Az iskolának – ezt senki sem vitatja – az életre kell felkészítenie. A magyar iskola mintha abból indulna ki, hogy a magyar diák élete felnőttként rossz lesz: sivár, stresszes, megalázó, kiszolgáltatott, és mindenekfelett unalmas – szokjon hozzá már az iskolában. A dán (finn, svéd) iskola viszont tudja, hogy a diákjaira kiegyensúlyozott, kiszámítható és vidám élet vár – ezért ilyen életre készíti fel őket. Személyes tapasztalat, hogy a finn iskola nem bajlódik fegyelmezéssel: nincs rá szüksége, mert érdekes, változatos, lefoglalja a diákokat, alkalmazkodik hozzájuk, kudarc és frusztráció helyett sikerélményt ad. A magyar gyereket azért kell fegyelmezni – és azért kell, ne szépítsük, betörni –, mert az iskola unalmas, stresszes, nem alkalmazkodik az életkori és egyéni sajátosságokhoz. Régen az iskolák mindenhol (vagy majdnem mindenhol) ilyenek voltak, de fejlődtek, haladtak a korral, és ma már nem ilyenek. A végletekig központosított, uniformizált magyar iskolát viszont a kormány épp most rugdalja vissza a százhúsz évvel ezelőtti regulák közé. Ép ésszel tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy azokban az országokban, amelyeket liberálisnak és nemzetietlennek szoktunk hívni, közösségi elvű a nevelés, míg nálunk olyan szélsőségesen individualista, mintha valamilyen szélsőliberális zárvány lennénk Európa nyugati partján. Nincs rá ok, és magyarázat sincs – hiszen a gyerekeknek nem jó, társadalmi szinten hátrányos, nemzetközi összehasonlításban pedig sikertelen –; nem lehet mással megindokolni, mint azzal, hogy a hatalomnak valamiért pont így kellemes. Rosszkedvű, elnyomott, az önálló gondolkodásról leszoktatott, kooperációra és problémamegoldásra képtelen emberanyagot termelnek az iskoláink, aminek csak abban az egy esetben van értelme, ha tudják (vagy arra készülnek), hogy ez egy rosszkedvű, elnyomott, atomizált társadalmú, a saját problémáiba belefásult ország lesz.
Ha nem ezt akarjátok, ha másmilyen országot szeretnétek, most az egyszer hallgassatok a költőre: ne hagyjátok az iskolát – legalább az iskolát ne hagyjátok.

László Ferenc: Minden fantasztikus

 

Vizes vébé

 

Havi megjelenésű folyóiratba tévékritikát írni kicsit mindig olyan, mintha kőtáblákon sms-ezne az ember. A téma villámgyorsan avul, rendszerint már agyoncsócsálva érkezik a kritikus, még sokkal inkább a havilap olvasói elé, és mi tagadás, még az a kockázat is fennáll, hogy a tárgyalás helye akarva-akaratlanul, s egyúttal bizonyosan indokolatlanul, megemeli a téma rangját. A budapesti vizes vébével és annak médiajelenlétével kapcsolatban is egészen hasonló a helyzet, hiszen arról az eseménysorozatról általánosságban, egyes részleteiről pedig kiválólag mindent – és mindennek az ellenkezőjét is – elmondtak már az elmúlt hetekben. (A „minden és mindennek az ellenkezője” legérzékletesebb, ám korántsem egyedüli példája az óriás-toronyugrás altémája volt, amelynek horribilis költségeit méltán pécézte ki számos internetes orgánum, hogy aztán utóbb ugyanők learassák a kattintásokat a versenyszám helyszínének „hihetetlen”, „káprázatos” és „fantasztikus” fotóival is.)

Így válhatott a bizonytalan elvi alapokon álló túltárgyalás állatorvosi vízilovává a megnyitóünnepség közvetítésének témája is: a változatos kritikai megjegyzések özönében szem elől tévesztve azt a nyilvánvaló tényt, hogy maga a műfaj (sportverseny-megnyitó), úgy, ahogy van, tokkal-vonóval, fölösleges és talmi. Vagyis ilyesformán egyszerűen nem létezik az a pozíció, amely valamiféle esztétikai alapú megnyitóeszmény felől közelítve mond ítéletet a Káel Csaba neve alatt elővezetett vízi parádéról. Márpedig mást, mint számszaki alapú ítéletet (értsd: felesleges pénzkidobás), erről a témáról már csak azért sem szerencsés mondanunk, mert máskülönben igen hamar fölöttébb sikamlós terepen találjuk magunkat. Ott, ahol kisvártatva már mi magunk fogunk méltó és minőségi megnyitóünnepséget követelni – mint ahogy azt egyik-másik internetes bíráló tette.

Persze a szándékos vakság hibájába esnénk, ha nem látnánk, hogy az ilyen és ehhez hasonló kritikai reakciók mögött a nyomtatott és internetes orgánumok bizonytalansága is ott munkál. Az a bizonytalanság, amelyet a sok évtizedes múltra visszatekintő és egyre hevesebb hazai (és nemzetközi) versenysportkultusz gerjeszt, kockázatos kisebbségi véleménynek sejtetve az általános tagadó álláspontot. (Ami még rendszerint az olimpiarendezés meg-megújuló témája körül is óvatoskodó fátyoltáncra készteti a megszólalókat.) Ahogy A fekete városban Mikszáth Kálmán már bő száz éve oly lényeglátóan megírta: „»Nekem ugyan nem kell, de a többiek szeretik, majd bolond vagyok, hogy agyonverjenek.« Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik.”

Itt van például az úszás, amely roppant egészséges testedzés ugyan, de a lelátóról, sőt még a televízión keresztül szemlélve is vajmi kevéssé látványos sportág. Olyan sport, amelyet személyes vagy közösségi érdekeltség híján nemigen néznek tömegesen az emberek – és ezt a tényt egyébként óvatlanul mindig le is leplezik azok a kommentátorok, akik lelkesen hüledeznek egy-egy, eseményszámba menő uszodai telt ház láttán. Ám a sporttörténet úgy hozta, hogy számunkra, magyarok számára sikerágazat ez a terület, így innentől kezdve gyakorlatilag tabusítva van az a megközelítés, amely szerint az úszás keveset mutat, s így annak közvetítése még a víz alatti kameraállások közbejöttével is csak a töredékét teheti érzékletessé annak a versenyhangulatnak, amelyet a medencében lévők bizonyára átélnek. S amelyet szimpatikus beleérzéssel, másodlagos módon átélnek a szurkolók is – de nézzünk csak meg egy úszóversenyt nemzeti motiváció és büszke elfogultság nélkül! (Ellentétben például a tenisszel.)

Az emberfeletti teljesítményeknek persze így is, úgy is méltán és feltétlenül kijár a tisztelet. No és jólesik a léleknek az a ritka bizonyosság is, hogy mégiscsak van az életnek olyan területe, ahol a stopperóra végül megmutatja, ki volt ott és akkor a legjobb. De ettől még a víz nem csupán összeköt (mint a vébé szlogenje állította) vagy éppen elválaszt minket, hanem mindeközben ki is takarja a látványt.

Az elhangzó szavakat viszont itt sem teheti észrevehetetlenné semmi, ami annál is szerencsésebb, mivel a sportversenyek televíziós közvetítése rendszerint reprezentatív, bár egyúttal lehangoló mintát ad a közgondolkodás nívójáról is. Közhely, hogy a sportkommentátorok előszeretettel pufogtatnak csacska közhelyeket, így ehelyütt elsősorban nem is ezt a mindig hálás és kézre eső vonulatot kívánjuk kipécézni. Hanem sokkal inkább azt az általános kedélyes önelégültséget, amely ilyen alkalmakkor szinte menetrend szerint eluralkodik a közvetítőállásokban. Merthogy a tömény sűrűségben adagolt tautológia, a frázisközpontúság vagy a közönség alig leplezett, bratyizó lenézése együtt mindig valamiféle kicsattanóan derűs szájtépéssé áll össze, amely legalább annyira hagyományos magyar versenyszámnak tekinthető, mint a női 400 méteres vegyes úszás.

Az önelégültség felső szólama persze propagandisztikus hangsúlyú, és ilyesformán mindig külön nyomatékot is kap. „Természetesen a Duna Arénában nem érheti szó a ház elejét: minden fantasztikus” – halljuk például a július 26-i versenynapon (az elkövetkező idézetek mind erről a napról származnak), s ha ez még nem lenne elég, hát az M4 egyik sokat tapasztalt, huszonéves kommentátora pár perccel később újra nekifut a jó előre determinált minősítésnek: „[a Duna Aréna,] ahol minden idők legjobb világbajnokságát rendezzük”. A generális megelégedettségnek ezen a szintjén, amely természetesen nem független az éremosztásban aznap élenjáró külügyi és külgazdasági miniszter kitelt mosolyától, azután természetesen maguk az egyes megszólalók is a személyes önelégültség üzemmódjára kapcsolnak át. Itt meglepő, vagyishogy egyáltalán nem meglepő módon szinte csak maguk a versenyzők jelentenek kivételt: ők ugyanis többnyire fáradtabbak és okosabbak is annál, semhogy a saját tökéletességük vélelmében lubickoljanak.

Ők, mármint a sportolók, még az olyan kérdésekre is hajlandók érdemben válaszolni, mint amilyet például az épp ezüstérmet elnyerő (vagyis az aranyérmet elveszítő) Cseh Lászlónak szegezett a szolgálatos riporter: „Felér ez egy arannyal?” A kérdés már-már nemzetkarakterológiai mélyfúrással is felérő, hiszen a különösebb előkészületet bizonnyal nem igénylő riporteri nyegleség a magyarság egyik legfontosabb történelmi kudarcfeldolgozó mantráját érinti: a győzelemként értelmezett kudarc, a diadalmas lemaradás tételét, amely annyi sikertelenségen átsegítette már nemzetünket. Persze majd mindig felér, többé-kevésbé a vesztünkre.

„Hogy negyedik lett, az most egy dolog” – hangzik el ugyanitt egy másik hipermagyaros kommentátori tételmondat (ezúttal Kenderesi Tamás apropóján), és valósággal az ismerősségérzés otthonos melege árad ebből a megfogalmazásból. Merthogy – a kudarc sikerré való átminősítése mellett – nem ezzel a könnyed nonchalance-szal szoktunk hagyományosan átlábalni a vereségeinken? Vagyis minden olyan helyzeten, ami egy dolog, és ami után hamar következhet egy „de”, egy „viszont” vagy egy „másrészt”. No, nem a valóságban, csupán retorikailag, de már az is milyen megnyugtató dolog! (Ennek történelmileg valamelyest kevésbé terhelt testvérfrázisa majdnem ugyaninnen: „Ez a 100 gyors, ez ilyen.”)

„Egy ideje mindenki azt kéri tőlem, hogy próbáljalak meg lelökni a korláton, hogy beszéljünk végre többet a magyar versenyzőkről” – ez a kacajos-bratyizós hangszerelésű, de egyértelműen türelmetlen kitörés, amely a szakkommentátor Czene Attila száját hagyta el, midőn megelégelte, hogy kollégája túl sokat emlegeti az amerikai bajnoknőt, Katie Ledeckyt, szintén nem nélkülözi a magyaros karakterisztikát. Ahhoz a „férfias”, tehát a gorombaságig „nyílt” és „keresetlen”, a cifrázást megvető, a vitákat lapidáris modorban egy-kettőre berekesztő tónushoz tartozik, amely miniszterelnöki kiszólásokban csakúgy tetten érhető, mint az internetes publicisztikai hisztik és a Facebook-asszók záróaktusaiban. Ebben a kérdésben ugyanis olykor meglepő stilisztikai egységet tanúsít a nemzet szóban és írásban megnyilatkozó elitje.

Nagy kérdés, hogy a sporteredményeink elmondanak-e egyáltalán bármit mirólunk, magyarokról. (Szubjektív válaszom: nem.) De lám, a sportközvetítéseink nagyon is sokat elárulnak rólunk, még ha éppenséggel nem is egyértelmű öröm önmagunkra ismernünk egy-egy sportkommentátori rutinfordulatban. Mert bizony minket korántsem a víz köt össze.

Fáy Miklós: Nem oda Dide!

Ha röviden kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy ez az, amelyikben Koltai Róbert játssza Karinthy Frigyest, és nyilván akkor ezzel mindent el is mondtam. Az Illetékes elvtárs humora mégsem ugyanaz, mint az Így írtok ti, és ha valami ennyire mellémegy, akkor, köszi, nem reménykedünk.

Kár, hogy a helyzet ennél valamivel bonyolultabb. Úgy értem, Koltai Róbert elvben mégiscsak színész és nem viccmester, és elég élénken emlékszem még a Sanyi és Aranka Színházban előadott Móricz-naplókra (Napló-szilánkok), ami legalábbis korrekt teljesítménynek számított. Akkor nem is rajta múlik? Múlik, kicsit múlik, mert eszembe nem jutna, amíg a kis kabinetalakítását nézem a kórházi ágy mellett, hogy ő most épp Karinthyt játszaná, és olyan poénokat mond, hogy az arcod pirosló, pedig nem vagy piros ló. Szóval. Rossz ez, annyi bizonyos, minden sikerül ezekkel a félszegségekkel, csak épp a lényeg nem, a döbbenet, az ijedelem: én vagyok, voltam a beteg, te haldokolsz, de csak idő kérdése, hogy rám kerüljön a sor.

Nem tudom, ezt kellene-e éreznünk. Pontosan nem derül ki, hogy mi volt a szerzői szándék. Némileg azt érzem, hogy a szerző, Réczei Tamás sem tudja pontosan, mit is akart az irodalomtörténet zenés, táncos, hörgős feldolgozásával. Mintha talált volna egy történetet, pontosan nem tudom, hol találta, de nem kellően elrejtett sztori ahhoz, hogy az emberek fölkapják rá a fejüket: ez tényleg így történt? Megtalálta a történetet, és úgy gondolta, hogy ez megáll a színpadon is. Kosztolányi haldoklik, néha jön a barátja, fölidézik a régi történeteket, amikor még nem dőlt egészen el, hogy Kosztolányiné melyikük mellett éli le az életet. Közben zajlik a szerelmi téboly, a beteg ember szerelmes lesz, mert élni akar, és azt gondolja, hogy az élet meg a szerelem egymást föltételező dolog. Ebben, mondjuk, nem is téved, az ember szíve mégis összeszorul: a költő rádumálja magát Radákovich Máriára, s ez csak arra jó, hogy minden még zavarosabbá váljon körülötte, és hogy ne sikerüljön végigélni azt a kispolgári idillt, ami olyan szép lett volna nekünk, utókornak. Lehet szépen élni és művészetet létrehozni, és végigcsinálni hitvesversekkel meg lázmérőkkel meg pillés tejeskávéval a prózai életet. És mellétenni a bús férfiúságot, a boldogtalanság nagyszerűségét, a halálfélelmet és a kokaint, futtatni párhuzamosan a kettőt, és az utókorból kinek ez, kinek az tetszik majd meg. Ehelyett jött a kétségbeesett kapaszkodás, az életerő remélt, de végül elmaradó fellángolása, rengeteg szenvedés és halál. Halálka. Elmaradt nagy búcsúmondatok, bár a mehr Luft szerintem vicces, de ettől nem fakad sírásra senki.

A búcsúmondatokból kerül a színdarabba is, például a kötéscsere után a papírra írt „gézcsókom”, csak színpadon, hörögve egyszerűen nem lehet érteni a poént, olyan, mintha simán „kézcsókom” volna.

Van a szegedi, szabadtéri előadásnak balszerencséje is, a színészek még nincsenek készen nemhogy a szerepükkel, de a szövegükkel sem, elakadnak, hibázgatnak, pedig klasszikusokról van szó, nemcsak Kosztolányi-szinten, de Kosztolányiné-szinten is. Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd – így kezdődik Harmos Ilona levele Radákovich Máriához, de Gubík Ági a tájékozatlant kifelejti belőle, a többit meg inkább visítozza, mint mondja, magára erőltetett nyugalommal.

Mit lehet kezdeni egy költő halálával? Vagy olyan, mint bármelyik halál, szörnyű, megalázó, kíméletlen, vagy költőhalál, egy világ vége. Ha az első, akkor nem tudom pontosan, miért Kosztolányiét nézzük. Vannak nála élesebb és jellegzetesebb sorsok, ott vannak akár a színpadon is. Ott van Kosztolányiné, a kétes egzisztenciából indult költőfeleség, aki csak pár évvel az itteni történet után egy bőrönddel és egy zavaros lelkiállapotú gyermekkel menekül a nyilasok elől. Ott van, legalább az említés szintjén a vetélytársnő, Böhm Aranka, aki azt kiabálta az auschwitzi pályaudvaron, hogy ő a legnagyobb magyar író özvegye, és vele ezt nem lehet megcsinálni. Nekem innét úgy tűnik, hogy mindkét történet színpadibb és kevésbé ismert, mint az, amit éppen látunk.

Igyekszem azért azt nézni, amit látok. Ami adja magát, a hosszú haldoklás, és a közben felidézhető élet, mintha az egész darab egy nagy előjáték volna ahhoz, hogy a végén el lehessen mondani a Hajnali részegséget. Mintha tényleg így, efelé indult volna el az alkotás, a végén Kőszegi Ákos a szép hangján részleteket mond a versből, egyébként jól választott részleteket, nem adva meg a nézőknek a nagy, ismeretlen Úr vészkijáratát, addig meg csak elvergődünk valahogy. Betegség, és az utolsó kép, amelyen Kosztolányi állva látható, ismerős vászonzakó, kötés a torkon. Az orvos, aki színésznőkkel szeretne találkozgatni (ha jól sejtem, ez az írói fantázia szüleménye), Ilona, Mária, Frigyes, Japi. Közben valami ellenkultúra, dizőz, operettrészletek, Csókos asszony és Mágnás Miska, kicsit több a kelleténél, már ha annyit akar ezzel a szerző mondani, hogy ez volna a kulturális háttér, ezen a talajon születnek a nagy versek.

Vagy nem ezt akarja mondani, de akkor megint csak nem értem, hogy mit. Újra csak azt érzem: megfordult az ok és az okozat, nem arról van szó, hogy találtam valamit, amit csak a színházban tudok igazán élesen, pontosan és megrázóan elmesélni, hanem hogy színházat kell csinálnom, és ehhez keresek-találok témát, egy költő életét és szenvedéseit. Főleg az utóbbiakat.

Igazából az bosszant, vagy az fáj, hogy a 20. századi költők közül Kosztolányihoz lehetne a legtöbb közünk. Kis megalkuvások, kis élet, kis boldogság, kis boldogtalanság, kis szerelmek, kis házasság – és ebből mégis kijön egészében valami fölfoghatatlan nagyság. Hogy ha őt megértjük, akkor magunkat is megértjük, ha őt szeretjük, magunkat szeretjük, magunknak adunk fölmentést, hiába nem írtuk meg mi is azt, hogy „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”. Egymásra kellene találnunk, és pont most kellene egymásra találnunk, nem azon agyalni, hogy most már mindjárt meghal, és végre mehetünk haza.

 

Réczei Tamás: Hajnali részegség. REÖK Szabadtéri Színpad, Szeged. Rendezte: Réczei Tamás. Szereplők: Kőszegi Ákos, Gubík Ági, Koltai Róbert, Fodor Annamária.

 

Kép forrása: http://www.szegediszabadteri.hu/hu/page/show/hajnali-reszegseg

Győrffy Iván : Túlélőkről

Tizedik nagyjátékfilmje éppen olyan, mint az első kilenc – és mégis új utakra visz. Valódi filmkockákon, viszonylag visszafogott digitális hozzáadott értékkel, valódi problémákkal szembesülő, hús-vér emberek jelennek meg. Itt is ki kell bogozniuk magukat az idő hurkaiból, hogy megértsék, miért úgy történnek velük az események, és hol a helyük a világban. Itt is nagy tétre megy a játszma: ha nem is az emberiség, de az ismert (nyugati) civilizáció biztosan összeomlik, ha rossz irányba lépnek. És itt is hamar kiderül: az, hogy számos elemét nem értjük, nem találjuk a kirakósnak, a feszültség fokozásának messze nem öncélú eszköze, szükséges a sorsuk labirintusában tévelygő szereplők követéséhez.

Ezzel együtt Christopher Nolan járatlan ösvényre merészkedett: a történelem egy drámai pillanatát – ahelyett, hogy állóképpé, tablóvá merevítette volna – bontotta szét hosszabb és rövidebb, már a főcímben eltérő színskálával jelzett időszakaszokra. Elfordult a készen kapott hősöktől, sőt szuperhősöktől (holott Batman-trilógiájával [2005, 2008, 2012] a képregényalakok háromdimenziósra hizlalását és dicsfényük szándékos elkoptatását is meg tudta oldani), a közelmúlt igazi szemtanúiról másolta figuráit. Korábbi munkáihoz hasonlóan, a holland grafikusművész M. C. Escher rajzaiból inspirációt merítve, geometrikus konstrukcióra feszítette fel a film szerkezetét, ezen helyezte el a pontokként és valahonnan valahová tartó vonalakként is viselkedő figuráit, akiknek tettei (ahogy a Mementóban [2000] vagy az Eredetben [2010] a fantáziái, múltbeli cselekedetei és emlékei is) önálló ívet követnek, majd összekapcsolódnak, és elvezetnek az origóhoz. Ám a hetvenhat oldalas forgatókönyvvel – amelynek kidolgozása előtt gondosan áttanulmányozta Steven Spielberg Ryan közlegény megmentésének szkriptjét (1998), hogy milyen ábrázolási, érzelmi csapdákat kerüljön el – képzeletbeli űr- (Csillagok között, 2014) vagy az elme bugyraiba tett utazás helyett most a dunkerque-i evakuáció poklába vezeti a nézőket, támaszkodva előzetes tudásukra, egyúttal újratervezve az események rendjét.

A kettős származású, állampolgárságú angol-amerikai rendező hollywoodi módszerekkel és költségvetéssel nyúlt egy brit nemzeti mítoszhoz. Az 1940. május–júniusi észak-franciaországi, belgiumi hadseregmentés a britek számára ma is fontos kapaszkodó. A május 10-én miniszterelnökké kinevezett Churchill ezzel a katasztrófából morális győzelemmé nemesített mozzanattal szilárdította meg pozícióját és tette az ellenállás, kitartás fészkévé a Brit-szigeteket, amely kitartásra később égető szüksége lett a terrorbombázások alatt. Nolan számára – aki genetikai örökségként és népmeseként készen kapta a csapatok evakuálásának történetét, és még saját élménnyel is kiszínezte, amikor negyedszázaddal ezelőtt későbbi feleségével, e film producerével egy kis vitorláson megtette a tizenkilenc órán át tartó, lélekölő utat Angliától Dunkerque-ig – a közösségi összetartás, egy gyökeresen eltérő kor gyökeresen eltérő értékrendje tükröződik a 338 226 katona túlélésében/kimentésében. A britek kicsempészését fedező franciák, a mentésben részt vevő hollandok, belgák, norvégok, lengyelek, a százezer franciát, valamint lengyeleket, belgákat is menekítő britek, az Angliából sokszor civil személyzettel útra kelő mintegy hétszáz kishajó, amelyek a hosszan elnyúló, a Luftwaffe által bombázott, a német szárazföldi csapatoktól szorongatott homokpartról szállították a katonákat a mély vízben várakozó hadihajókra, az összefogás nem csupán jelképes erejéről tettek tanúbizonyságot.

A szimbólum, mint minden nagyszabású történelmi filmnél, természetesen a Dunkirknél is túl van hangsúlyozva: túlzás, hogy itt fordult volna meg egyszer s mindenkorra a háború menete, és ha nem mentik meg a brit hadsereg zömét, a négy évvel későbbi D-nap sem következik be, és Európa egy az egyben Hitler halálos szorításába temetkezik. A film logikájából ez nem is következik, a „dunkerque-i csoda” mítoszából, ami Canterbury érseke és Nagy-Britannia miniszterelnöke jóvoltából hamar hivatalos rangra emelkedett, s Nolan történelemfelfogására is hatást gyakorolt, azonban igen. A keleti mólón a sereg szervezett mentését felügyelő Bolton parancsnok néhány patetikus megjegyzéséből, az őt alakító Kenneth Branagh a huszonhat mérföldre fekvő Anglia felé vetett párás tekintetéből, a hazaérkező katonákat ünneplő tömeg eufóriájából mindez jól érzékelhető. A rendező azonban igyekezett egyensúlyban tartani a megtorpedózott hajóban fulladozó, a tenger felszínén lángra gyúló olajban elevenen megégő, a németek által céltáblaként használt kishajó gyomrában rettegő, szinte gyerekkorú közemberek taktilis tapasztalatát a hátországban lévő kortársak és az utókor szimbolikus ítéletével. És az, hogy az audiovizuális ingerek fokozása, a túlélők belső szemszöge a mozdíthatatlan igazodási pont, ezt az igyekezetet be is betonozza.

A Dunkirk a túlélőkről szól, és azokról, akik erőt kovácsoltak a gyengeségből: a Maginot-vonal összeomlásából, a megtámadottak visszavonulásából és kapitulálásából, a három oldalról harapófogóba szorult s még az égből és a tenger felől is támadott négyszázezer szövetséges katona kilátástalan helyzetéből. A film, mint egy triptichon, három részre osztja az elbeszélt történetet. Ugyanakkor meg is sokszorozza azzal, hogy az időérzet – mint minden valamirevaló Nolan-rendezésben – önállósodik, elszakad a biológiai időtől, és az elé tárt időtöredékekből a néző maga húzhatja meg a (számára) érvényes idővonalat.

A parton összeverődő, rendezett sorokban várakozó, az ideiglenes kikötővé előlépett hullámtörő gáton tolongó, a Stukák elől a homokba bújó, az U-Bootok által megtorpedózott hajókról a vízbe ugráló katonák május 26-a és június 4-e között, vagyis a kimentésükre szervezett Dinamó-hadművelet idején másfél héten át küzdöttek a túlélésért. Köztük a magát angol bakának álcázó, kölyökarcú, megszeppent, de találékony „Gibson” (Aneurin Barnard), a társaitól elszakadt, „Gibsonnal” együtt újabb és újabb kalandokba csöppenő, meggyőzően tétova Tommy (Fionn Whitehead, első filmszerepében), valamint a kettejük által a habokból kimentett Alex (alakítója a tinibálvány popsztár Harry Styles). Nekik tehát napjaik vannak – míg a megmentésükre az admiralitás által toborzott (és lefoglalt), a legendákban gyakran emlegetett kishajókon Dunkerque felé siető tengerészeknek és egyszerű, áldozatkész polgároknak mindössze huszonnégy órájuk. Tipikus képviselőjük a kikezdhetetlen türelmű Mr. Dawson, aki fiával és annak idealista barátjával hajózik az ismeretlen felé – Mark Rylance, Tom Glynn-Carney és Barry Keoghan sablonosságukkal együtt igazi alakok, akik nem mindennapi önfeláldozással nyűgözik le a közönséget. A pilótáknak azonban, akik a Királyi Légierő Spitfire-jein nyújtanak támogatást a vízi mentéshez, mindössze egy óra az élet, gyakran annyi sem: Tom Hardy és Jack Lowden egy háromtagú raj gépein szeli a levegőeget, először a parancsnokot szedik le, majd a Lowden alakította pilóta is kényszerleszállást hajt végre a tengeren – túléléséről az előbb említett kishajó legénysége gondoskodik. Az arcát csaknem végig maszkba burkoló Tom Hardy az egyetlen, aki a szűkös üzemanyaggal eljut a homokfövenyig – épp időben ahhoz, hogy végrehajtson egy utolsó, életmentő akciót. A három idősík és a bennük szereplő megannyi statiszta – az evakuáció főhősei Nolan kisemberekről, nem hadvezérekről szóló univerzumában – összetalálkozik, majd szétválnak; nem követjük sem a kronológiát, sem a kiválasztott alakok minden lépését: így lesz szerkezeti értelemben kísérleti film a tökéletesség keresésében Stanley Kubrickhoz hasonlított Christopher Nolan alkotása.

A direktor igazi auteur-ként kézben tartja nem csupán a szálakat és a gondolati ívet, de a technikát is. A háromnegyed részt 70 mm-es nyersanyagra forgatott, IMAX kamerákkal és Panavision lencsékkel készített film a Csillagok között forgatásán már a rendezővel együtt dolgozó operatőr, Hoyte Van Hoytema szemét is dicséri – a látványt nem csupán a digitális trükkök minimalizálása, de a valódi világháborús rombolók, aknaszedők, vadászrepülők és élethű modelljeik, az igazi és papírmasé katonák, gépjárművek jelenléte is kiemelkedő nívóra emeli. Ezért bocsátjuk meg a Dunkirknek mindazt, amit kihagy vagy mellékszerepbe kényszerít. Nem foglalkozik a kishajómítosz valóságtartalmával és a háborús propaganda működésével, amelyet Lone Scherfig tavalyi melodrámája, a Their Finest (2016) érzékletesen ír körül. A belső szervek kiteregetésében – helyesen – tapintatos Dunkirk nem beszél tízezrek, csupán néhány tucat szerencsétlen haláláról, a kimentést fedező és abban részt vállaló nem brit alakulatokról, a harmincötezer fogságba esett és embertelen körülmények között kényszermunkára fogott szövetséges (főként francia katona) sorsát pedig egyedül az elfogott pilóta jelenete sejteti. Nolan nem ír (új) történelmet: megelégszik azzal, hogy az általa és történész szakértője, Joshua Levine által személyesen meginterjúvolt túlélők történeteiből a lezajlott eseményekre megszólalásig emlékeztető kulisszát ácsoljon, a szintetikus zajokból, Nolan saját zsebórájának idegtépő ketyegéséből és kifacsart dallamokból filmzenét komponáló Hans Zimmer pedig a maga módján járul hozzá a baljós atmoszférához.

James Campbell Clouston, a brit haditengerészet szolgálatában álló, Dunkerque-nél a keleti mólót felügyelő kanadai tiszt egyike volt azoknak, akik nem élték túl a hadműveletet. Miután jelentéstételre Doverbe hajózott a mentést megszervező Bertram Ramsay tengernagyhoz, embereivel június 2-án ért ismét a francia partok közelébe, ám ekkor Stukák támadtak rájuk. Motorcsónakja elsüllyedt, és ő egy roncsba kapaszkodva állítólag arra utasította a másik csónakban utazókat, menjenek tovább Dunkerque-be; eltérő verziók szerint egyszerűen elsodródott a többiektől. Az öt napja szinte egy szemhunyásnyit sem pihenő Clouston teste megadta magát a fáradságnak és a hidegnek – mire a mentőcsapat megérkezett, ő már halott volt. A filmben feltűnő Bolton parancsnokot főként róla mintázta a rendező; talán ennek is köszönhető, hogy Kenneth Branaghnek a pár mondatra szorítkozó pilótánál vagy a sokkos állapotban a kishajóra felvett, névtelen „didergő katonánál” (Cillian Murphy) – Nolan alkalmi hőseinél – jóval több és érzelgősebb szó hagyja el a száját. De az, hogy Clouston sztorijából tudatosan nem farag hőskölteményt (így tett volna Steven Spielberg és Mel Gibson, a Ryan közlegény megmentése, illetve A fegyvertelen katona [2016] rendezője), minden szónál ékesebben tanúskodik Christopher Nolan szándékáról: nem akar igazságot szolgáltatni senkinek, nem emel individuumokat a trónusra, mert története a közösségről szól, a nevenincs túlélők sokaságát élteti, és meg akarja tanítani Hollywoodnak a filmkészítés alázatát.

Kevés olyan rendező van, aki ezt megengedheti magának.

 

Dunkirk. Színes amerikai–angol–francia–holland történelmi dráma, 106 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró–producer Christopher Nolan; operatőr Hoyte Van Hoytema; zeneszerző Hans Zimmer; vágó Lee Smith; producer Emma Thomas; szereplők Fionn Whitehead, Aneurin Barnard, Harry Styles, Kenneth Branagh, Mark Rylance, Tom Hardy, Cillian Murphy.

Kép forrása: https://port.hu/adatlap/film/mozi/dunkirk-dunkirk/movie-178162

Bokros Lajossal beszélget Rádai Eszter: „Az utcán már polgárjogot nyert a verbális erőszak”

– Amikor fasisztának nevezte Orbán Viktort – miután ellepték az országot a Soros Györgyöt ábrázoló uszító, gyűlöletkeltő plakátok –, akkor csak a személyére gondolt, vagy magára az Orbán-rendszerre is?

– Az Orbán-rendszernek vannak a fasiszta értékrendre jellemző megkülönböztető elemei, jellegzetességei. Ezeket öt pontban foglalnám össze, mert szerintem ezekből áll össze az a kép, amelyben a fasizmusra ismerhetünk. Az első a vezérelv, a vezérkultusz, köznapibban fogalmazva a tekintélyelvűség. Ami – ez nagyon fontos tünet – jellemző nemcsak a Fidesz, tehát a párt működésére, hanem a Fidesz-hívek magatartására is.

 

– Azokra a jelenetekre gondol, amikor az Orbán Viktort körülvevő emberek – jelentős számban idősebb nők, de nemcsak ők – a jelenlétében nem tudnak hova lenni a gyönyörűségtől? Arra gondol, hogy ha megjelenik valamilyen gyűlésen, rendezvényen – ezek szigorúan zártak és őrzöttek, csak a hívek vannak jelen –, akkor állva ünneplik, lelkesült és boldog mosoly ömlik el mindenki arcán, minden kijelentését, bármi legyen is az, tapsorkán fogadja, és végül ölelgetik-csókolgatják, kezet akarnak csókolni neki stb.?

– Igen. Teljesen mindegy, mit mond, mondhatja akár az ellenkezőjét is annak, amit tegnap vagy egy órával korábban mondott. Bármivel tetszést arat. Ő a felkent vezér, aki „természettől fogva” tiszteletet érdemel, akit a tévedhetetlenség mítosza vesz körül. Amit mond, azt függetlenül annak tartalmától, csak mert ő mondja, el kell fogadnia mindenkinek, akkor is, ha ellentmondásoktól hemzseg. Ez maga a vezérkultusz. Megnéztem videón Orbán Viktor legutóbbi tusnádfürdői beszédét. Tele van, akár egyazon mondaton belül is, ordító ellentmondásokkal. Mégis mindenki tapsolt, hiszen ő a vezér.

A fasiszta rendszerek második jellegzetessége az erő, vagy ha úgy tetszik, az erőszak kultusza. Szakadatlan harc, háború, háborús logika és katonai terminológia. Lásd: egész pályás letámadás, szabadságharc, idegenek elleni küzdelem, hazánk a Nyugat bástyája, állítsuk meg Brüsszelt és így tovább.

Márpedig ha a kormányzat maga sugallja az erőszak kultuszát, akkor a nép egyszerű gyermekei közül sokan feljogosítva érzik magukat arra, hogy – mintegy népi igazságosztó szerepben – maguk is az erőszakot képviseljék. Az utcán már polgárjogot nyert a verbális erőszak. Még nem a fizikai, de a verbális már igen…

 

– Még? Szerintem már a fizikai erőszak is egyre gyakoribb. Ezt, mármint a verbális erőszakot, személyesen is tapasztalja?

– Nemcsak én, más is megkapja ezt. Amikor a Modern Magyarország Mozgalom támogatói, tagjai, aktivistái áprilistól június végéig rengeteg helyen megjelentek, és osztogatták – velem együtt – a pártunk szórólapját, ismertetőit, akkor sűrűn megkapták, megkaptuk: „maguk nem magyarok, magukat el kell taposni, maguk mind hazaárulók, szégyelljék magukat, amiért a nemzetet támadják” – szerintük már azzal is, hogy bíráljuk a kormányt. Mert az ő fejükben a kormány azonos a nemzettel. Hisz Orbán Viktor megmondta, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

– De a harci logika és a háborús szóhasználat már az első Orbán-kormányra is jellemző volt, az „egész pályás letámadás” még valamikor az 1990-es évek legvégén hangzott el Matolcsy György egyik interjújában, és „a haza nem lehet ellenzékben” jelszót is még 2002-ben adta ki Orbán Viktor egy szónoklatában, miután elvesztette a választást.

– Az egyes elemek most álltak össze rendszerré. Fasizmusról akkor beszélünk, amikor ez a néhány elem összeáll egy zárt értékrenddé.

 

– Mi az ön tipológiájában a harmadik elem?

– A folyamatos ellenségkeresés és ellenségképzés, lett légyen az a Nyugat, a nemzetközi tőke, a bankárok vagy éppen a menekültek, a migránsok, az iszlámhívők vagy bárki más. Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy mindig kell találni valakit, aki ellen harcolni lehet, aki ellen uszítani lehet, ezzel folyamatosan izgalmi állapotban tartva a nép erre fogékony részét.

 

– De „használható”, a célnak maradéktalanul megfelelő „ellenségre”, akitől rettegni lehet, csak az úgynevezett migránsokban, „bevándorlókban”, valójában a menekültekben talált a miniszterelnök.

– A célja a korábban kijelölt személyek esetében is az ellenségképzés volt. A csírája már akkor is benne volt a rendszerben, amikor a bankok és a bankárok „uralma” ellen izgatott, vagy amikor a nemzetközi finánctőke ellen. Innen már csak egy lépés volt a Soros György és az általa létrehozott intézmények elleni kampány. Soros ugyanis mindazt egyetlen személyben „nyújtja”, amire a miniszterelnöknek szüksége van: zsidó, tehát „nem magyar”; bankár, sokat keresett a tőzsdei ügyleteken, tehát „spekuláns”; emberi jogi szervezeteket és ügyeket támogat szerte a világban, a menekültkérdésről is van elképzelése – miközben nagy humanista és nagy magyar hazafi az én megítélésem szerint –, következésképpen nagyon jól használható a menekültek, vagy ahogy ők mondják, az illegális bevándorlók, az úgynevezett migránsok elleni gyűlöletkeltésre. Ez nagyon fontos, mert a kirekesztés és a gyűlöletkeltés – amelyek egy tőről fakadnak – nem előre meghatározott, hanem változó, ezen a téren egymást helyettesítő vagy kiegészítő, tetszés szerint kijelölt csoportok ellen folyik.

 

– Aki épp adódik, aki kéznél van?

– Így van, csak mindig kell, hogy legyen valaki, akire a felgerjesztett gyűlölet ráirányítható. Ezek most a nálunk nem is létező migránsok, de holnap lehetnek megint a cigányok vagy a zsidók, vagy épp mi, mondjuk, az egyetemi tanárok vagy az újságírók.

Ha meghallgatja a miniszterelnök legutóbbi tusnádfürdői beszédét, akkor felismeri, hogy abban nyílt gyűlöletkeltés zajlott mind vallási, mind faji alapon. Azt mondta Orbán Viktor, hogy a más „fajúakkal”, más etnikumúakkal, más vallásúakkal, jelesül az iszlám vallásúakkal – mivel nem azonos a kultúránk, és eltérő az értékrend, amit vallunk –, semmiféle közösséget nem vállalunk.

 

– Sőt, én úgy emlékszem, azt is mondta valahol, hogy velük mindenfajta szolidaritást is elutasítunk. Vagyis akkor sem vagyunk velük szolidárisak, nem nyújtunk nekik menedéket, ha üldözöttek…

– Igen, ez nagyon fontos. És mindebből következik az ötödik ismérve a fasiszta rendszereknek, az úgynevezett faji vagy etnikai felsőbbrendűség. Erre is szolgált Orbán Tusnádfürdőn példamondattal: „etnikai stabilitás nélkül nincs nemzeti kultúra”. Márpedig amikor valaki a kultúrát összeköti a „fajjal”, az etnikai hovatartozással, az nettó fasizmus. Azt nem lehet másként érteni.

 

– Csakhogy ez két különböző fogalom: az etnikum és a faj – és nem emlékszem, hogy Orbán Viktortól hallottam volna az utóbbit…

– Magyarországon senkiről sem tudható, milyen keverék vérségi alapon. Viszont ha etnikai alapon tételezzük a magyarságot, és a kultúra homogenitását, mint értéket, ebből vezetjük le, akkor az fasizmus. A fasizmus etnikai nacionalizmus. Amikor az etnikum szorosan össze van kapcsolva a kultúrával, és a kultúra az etnikumból van levezetve, akkor az egyértelműen fasizmus. Nekem lehet, hogy magyarként inkább rokon a kultúrám egy becsületes románéval vagy akár egy becsületes arabéval, mert az illető nem lop, nem hazudik, nem csal. Miért lennék én azonos kultúrába sorolható valakivel csak azért, mert történetesen ugyanúgy magyarnak vallja magát, mint én, noha az illető adócsaló, tolvaj és gazember? Természetesen a nyelv és a magyar irodalom ismerete, szeretete sok magyarral összeköt, de az én kultúrám mégis sokkal mélyebben különbözik a jelenlegi kormányfőétől, mint sok kollégámétól Kolozsváron, akik történetesen románok, vagy itt a CEU-n Aziz Al-Azmehétől, aki Szíriából származik, és egyik legkiválóbb tanára egyetemünknek. És mindenki büszke rá, hogy kollégánk és jó barátunk. Soha senkinek nem volt vele semmilyen konfliktusa, pedig ő – Úristen! – arab és muzulmán. Kit érdekel?

Ezen a ponton az is nyilvánvalóvá válik, mennyire ellentmondásos az Orbán-féle fasiszta értékrend. Mert ha igaz lenne, hogy a kultúra megmaradásának feltétele az etnikai stabilitás, akkor mit gondoljunk Erdélyről, ahol minimum három, de inkább négy nemzeti kultúra él együtt? És ha az a célunk, ha azt akarjuk, hogy a magyarság Erdélyben megmaradjon, akkor ilyet nem mondhatunk, mert az etnikai homogenitás ott csak román többségi alapon képzelhető el. Vagyis ez a felfogás nemcsak fasiszta, de kimondottan és nyíltan magyarellenes is.

Úgyhogy még egyszer, összefoglalásul, soroljuk fel a fasizmus öt elemét! Egy: vezérelv, tekintélyelvűség, kettő: az erő és az erőszak kultusza, három: a folyamatos ellenségkeresés és ellenségképzés, négy: kirekesztés és gyűlöletkeltés faji, etnikai vagy vallási alapon, és öt: etnikai nacionalizmus, a kultúra etnikai, faji alapon való tételezése, faji felsőbbrendűség. Ez a fasizmus.

És itt engedjen meg nekem egy kis kitérőt. Amikor én ezt az „Orbán fasiszta” kijelentést megtettem, akkor az okostojások egy része – szőrszálhasogató módon – szemantikai vitába kezdett velem a nácizmus és a fasizmus különbözőségéről. Bár én nem nagyon szeretnék ezekben a vitákban részt venni, hiszen egy politikai pamflet minden szavának – a műfaj természetéből következően – nem kell tudományos értelemben is helytállónak lennie, de ezúttal ráadásul még igazam is van, mert én nem nemzetiszocialistának neveztem Orbánt, hanem fasisztának. A nemzetiszocializmus pedig épp abban különbözik az olasz fasizmustól, hogy az antiszemita, ez pedig nem. Mussolini például a maga fasizmusával, amely jó tíz évvel megelőzte Hitler hatalomra jutását, sokáig nem volt antiszemita. Tehát a fasizmusnak, ha akarom – de ez persze végső soron definíció kérdése –, nem föltétlenül része az antiszemitizmus. Valamiféle faji felsőbbrendűség, fennhéjázás, etnikai alapú nacionalizmus igen, de az antiszemitizmus nem. Ez így volt Mussolini esetében is, aki – hivatkozva az olasz nép érettségére – azt mondta: már levetheti magáról a demokráciát, hiszen az akadályozza faji felsőbbrendűségének kibontakozását.

 

– Még egy kis kitérő: a fasiszta jelzőt, illetve minősítést már korábban is használta a rendszer jellemzésére Ungváry Rudolf, egyfajta fasiszta mutációnak nevezve azt, és vitatkozva Magyar Bálint posztkommunista maffiaállam-koncepciójával. Ön mit gondol erről a két megközelítésről?

– Olvastam mindkét munkát. Szerintem mindkét szerzőnek igaza van, más-más aspektusból. Nem mondanak ellent egymásnak. Éppen ellenkezőleg, egymást erősítik és kiegészítik.

 

– Visszatérve az állítására, hogy tudniillik a rendszernek, amelyben élünk, részei és jellemzői bizonyos elemek, amelyek a fasizmusnak is elemei: mi következik mindebből? Mire kell vagy érdemes felkészülnünk, milyen országban fogunk élni, ha ez így megy tovább? Már akár 2018-tól is…

– Erre nem tudok válaszolni, legfeljebb arról tudok beszélni, mit kell tennünk, hogy ne így legyen.

 

– De az imént említette, hogy különféle atrocitások érik a MOMA tagjait, aktivistáit, akár saját magát is, amikor megjelennek különféle nyilvános tereken.

– Legfeljebb verbális agresszió. De ha valaki politikusnak áll, akkor annak tűrnie kell sok mindent, ráadásul a szólásszabadságba sok minden belefér. Nyilván nem a gyalázkodás, de a magyarországi politikai kultúra elég alacsony színvonalú, úgyhogy ezen egyelőre nem tudunk változtatni.

 

– De engem érdekel, hogyan történik ez. Az utcán maga után szólnak, a háta mögött gyalázzák?

– Nem kell, hogy a hátam mögött legyen az illető, előfordul ez szemből is, amikor – úgy is mondhatnám – frontálisan neveznek hazaárulónak. De nem akarok ebbe különösebben belemenni, mert ez már akkor elkezdődött, amikor arra buzdítottam, vagy ha úgy tetszik, lázítottam az Európai Parlamentben, és nemcsak a mi frakciónkat, hanem az Európai Néppárt ottani képviselőit is, hogy szavazzák meg azt a bizonyos Tavares-jelentést, amely – talán még emlékszünk rá – részletesen leírta, hogyan sérültek Magyarországon a demokrácia alapértékei és intézményei. Ez akkor nagyon felkorbácsolta az itthoni indulatokat, aztán elcsendesedett a dolog, de csak a menekültválság kirobbanásáig. Mert azóta még nagyobb erővel lobog, azzal a jelentős különbséggel, hogy a Tavares-jelentés idején még nem voltak plakátháborúk. Azóta azonban rájöttek a fiúk, hogy az ellenségképzést és a gyűlöletkeltést szakmányban kell űzni, hatalmas pénzeszközök mozgósításával és tömeges lélekmérgezéssel kell csinálni. És azóta mondhatjuk, hogy Magyarországon polgárjogot nyert az egyelőre még csak verbális agresszió. Ami rengeteg kárt okoz, valósággal pusztító hatással van a társadalomra. És hogy ez ne így legyen, ne folytatódhasson, azért bizony mindenkinek tennie kell, kellene, akinek fontos a haza sorsa – hogy ilyen nagy szavakat használjak.

Ebben három feladatot látok. Az egyik, hogy a jóérzésű, a maguk méltóságára sokat adó polgároknak fel kell emelniük a szavukat a terjedő ocsmányság ellen. Ez mindenkinek, akármilyen pártállású, de jó ízlésű ember, és hazafinak gondolja magát, abszolút kötelessége. Ha úgy tetszik, keresztényi kötelessége. Mert ez az a pusztító utálatosság, amiről Jézus beszélt annak idején.

 

– Mondja ezt protestáns, illetve protestánsnak született emberként, állampolgárként.

– Az ebből a szempontból mindegy, hogy én milyen vallásúnak születtem. Nem szeretem ezt emlegetni, mert nem ez határozza meg az életemet és a jellememet. És itt sem az az érdekes, hogy ki-ki a maga hite vagy nem hite szemszögéből ezt minek minősíti, de az már igen, hogy a magyarországi egyházak például – tisztelet a kivételnek – miért nem állnak ellen ennek a gyűlöletkeltésnek. És hogy lehet az, hogy nem tiltakoznak, amikor a kormánypárt egyik emblematikus figurája szakmányban gyalázza a katolikus egyház fejét, akiről egyébként nem mint egyházfőről, hanem mint emberről kellene példát vennie mindenkinek. Tehát itt erről van szó. Számomra a vallás a kultúra része, és az, hogy ki miben hisz, mindenkinek a legszentebb magánügye, arról nem is szabad beszélni. De visszakanyarodva a gondolatmenetünkhöz, minden jóérzésű és jó ízlésű embernek kötelessége ez ellen az ocsmányság ellen felemelnie a szavát, ez az első pont. Akár megyünk vele valamire, akár nem, mert ez saját önbecsülésünk követelménye, ha úgy tetszik, kanti értelemben vett kategorikus imperatívusz.

 

– Vagy egzisztencialista alapon: én megteszem, ami tőlem telik, függetlenül attól, hogy mit tesznek mások.

– Pontosan. Mert ez az a szellemi és erkölcsi örökség, amit a gyermekeidre és az unokáidra hagysz. Az én unokám most múlt kétéves. Ő majd biztosan meg fogja kérdezni húsz év múlva, hogy „na és nagyapa, te mit tettél akkor, amikor…?”. Mert addigra megint lesznek hősök, rengetegen, akik azt mondják: mi is felszólaltunk, mi is megmondtuk, mi is küzdöttünk… Itt mindenki demokrata lesz, ha egyszer majd sikerül megszabadulni ettől az ocsmányságtól, az Orbán-féle önkényuralomtól.

Aztán nagyon lényeges – ez a második feladat –, hogy példát mutassunk azoknak, akiknek már nincsenek személyes élményeik a Kádár-rendszerről, akik nem tudják, mi volt a kommunizmus, mi volt a Szovjetunió, akik a legnagyobb természetességgel születtek bele a nyugati kultúrába és a szabadságba. Amit most épp egy gonosz és korrupt kormány el akar venni tőlük.

És a harmadik feladat, hogy tudatosítsuk, ha úgy tetszik, a magunk számára is, hogy egyébként ennek a rezsimnek hosszú távon nincs jövője. Nemcsak azért, mert – én legalábbis bízom ebben – az emberi méltóság és az erkölcs győzedelmeskedni fog, hanem azért sem – hogy visszatérjek saját szűkebb szakmámba –, mert ez a rendszer gazdaságilag egyáltalán nem hatékony. Ez az ország látványosan és folyamatosan stagnál, sőt leszakad.

 

– De láttunk ilyet már: akkor hetven évig, nálunk negyvenig csak eléldegélt, elvegetált valahogy…

– Nem mondtam, hogy jövőre feltétlenül megbukik, de azt igen, hogy ez zsákutca. Ez a 21. század egyik zsákutcája lesz, olyan szégyenfolt, amitől elsősorban erkölcsileg és politikailag kell elhatárolódni, de hogy ezt kell tenni, azt minden bizonnyal sokan akkor fogják felismerni, ha már a zsebükön is érzik a bajt.

 

– A mellékelt ábra azt mutatja, hiszen a zsebükön máris milliók érzik, hogy ez sem elég.

– Nem mindenki érzi, és akik érzik, azok messze vannak, távoli vidékeken, egymástól és minden lehetőségtől, minden információtól elzárva.

 

– De a bizonytalanságot, a lecsúszás fenyegető közelségét egy nagyon széles réteg érzi, az úgynevezett középrétegek is.

– Igen, de ez kegyosztó rendszer, és így is nagyon sokan vannak, akik – közvetlenül vagy közvetve – élvezik az előnyeit. De még akik nem húznak belőle gazdasági hasznot, azoknak is egy részét megszédítheti az az értékrend, amit vall, és maga is azonosul vele. Ez nagyon lényeges: nem kell ahhoz csengő-bongó forintokban mérhető módon haszonélvezőnek lenni, hogy valaki támogassa a rendszert. Elég, ha valaki kulturálisan azonosul vele. Ráadásul az emberek többsége nem abszolút értelemben értékeli a saját anyagi helyzetét, hanem relatíve, viszonyítva magát másokhoz: irigykedik a nála jobb módban élőkre, és örül, hogy vannak nála is szegényebbek. És ezért Magyarországon, ahol nagyon alacsony hőfokon „izzik” a társadalmi szolidaritás – ez nagyon lényeges –, sok társadalmi csoport érezheti úgy, hogy ő még mindig jobb helyzetben van, mint mások, akik teljes mértékben kiszolgáltatottjai a rendszernek. Pontosan ez az egyik legnagyobb veszély: a középosztály elvékonyodása és kiüresedése, amely pedig a demokrácia legfőbb támasza kellene legyen.

 

– Szeretnék visszatérni a beszélgetésünk egyik korábbi pontjához, amikor az Orbán-rendszer egyik ismérveként a folyamatos ellenségkeresést, ellenségképzést jelölte meg. Benyomása szerint ez milyen alapon, milyen logika szerint történik? Ki minősülhet ellenségnek, alkalmas „célszemélynek” az uszításhoz? Nyilván van ennek is egyfajta logikája.

– Nem gondolom, hogy ez a rendszer túl sok logikával bírna. Értékrendje, ideológiája, világnézete szerintem ennek a rendszernek is van, tehát nem pusztán maffiaállamként, bűnszövetkezetként működik, hanem maga is gyárt ideológiát. Ez a gyártás, ez az értékrendképzés azonban eléggé spontán és ellentmondásos. Nem hiszem, hogy valamiféle agytröszt napi huszonnégy órában ideológiai őrkutyaként végiggondolná és utasításba adná, hogy mikor mit kell mondani, de ennek a részben vallási révületben tartott követő tábornak az esetében nincs is erre szükség. Mert majdnem mindegy, min alapszik a vezér tekintélye. Ungváry Rudolf szerint sincs zárt ideológiája a rendszernek, hanem ahogyan a napi politika érdekei diktálják, úgy vesz elő különböző témákat.

Ami mármost Soros Györgyöt illeti, ő – amint tapasztalhatjuk – szerte a világban és gyakorlatilag minden korszakban ideális célszemélynek számít a felelőtlen, autoriter hajlamú és populista politikusok számára. Itt és most például azért, mert megtestesíti mindazokat az értékeket, amelyek ellen ez a rendszer szeret harcolni.

 

– És nincs is rászorulva Sorosra, mint például a multikra vagy – alkalomadtán – a bankokra. Mert ha elviszi a CEU-t, és esetleg kénytelen magára hagyni a civil szervezeteket, amelyeket támogat, az annál jobb az Orbán-rendszernek. Úgyis ez a célja.

– Így van, pontosan.

 

– És elviszi a CEU-t?

– Nem tudjuk, ezért én erről nem is szeretnék beszélni. Amit tudunk, hogy folynak tárgyalások a magyar kormány egyébként nem túl magas rangú képviselői és New York állam oktatási hatóságai között. Ezeknek a tárgyalásoknak az egyetem vezetése nem része.

 

– Még mindig a Soros-ellenes plakátoknál maradva: ezekkel épp akkor voltak az utcák teleszórva, amikor Magyarországra látogatott Netanjahu izraeli miniszterelnök, aki – ellentétben például Bokros Lajossal, aki emiatt fasisztának nevezte a magyar miniszterelnököt – ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ellentétben sok-sok magyar zsidóval, akiket ez a plakát bántott, sértett és szorongással töltött el, és azt várták Izrael miniszterelnökétől, hogy ebben a kérdésben álljon melléjük, álljon ki mellettük. Ön erről mit gondol?

– Nem tudom, hogy dolga-e az izraeli miniszterelnöknek kiállni mellettük, ő maga mindenesetre azt mondta, hogy dolga. Úgyhogy ha tenné is, amit mond, akkor ki kellett volna állnia mellettük, de nem tette, mert a két rendszert összeköti az iszlámellenesség. És persze, el ne felejtsük, Soros György gyűlölete. És ez elég ahhoz, hogy a mostani izraeli miniszterelnök erkölcsi tekintetben cserbenhagyja a magyar zsidókat. De ha tudjuk, milyen pártokból áll Netanjahu kormánya, és azt is tudjuk, hogy fasiszták bizony Izraelben is vannak, akkor ezen nincs mit csodálkozni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Netanjahu maga az lenne, de a kormányában van fasiszta is. Jártam sokszor Izraelben, ismerem őket, ők nettó fasiszták, csak ott nem a zsidókat kell utálni, hanem most az arabokat. Nincs ezzel probléma, illetve nagyon is van, de mi most ezzel nem tudunk mit kezdeni a magyar történések szemszögéből.

 

– Korábban is sokszor, és most, a beszélgetésünk során is – némiképp régiesnek ható szóhasználattal –, önkényuralomnak nevezi azt a rendszert, amelyben 2010 óta élünk. Ami szerintem erősebb kifejezés, mint az autokrácia, ahogyan a politikai elemzők és az ellenzéki politikusok maguk is szokták jellemezni az Orbán-rezsimet. Ennek sokkal inkább a diktatúra, a zsarnokság a szinonimája. De ha így van, mivel magyarázza a magyar társadalomban iránta megnyilvánuló türelmet, egykedvűséget, fogadókészséget?

– Nem akarok a szavakon lovagolni, bár elfogadom a német, a spanyol és az angol sajtónak azt a finom distinkcióját, amely megkülönböztet autoritáriánus és diktatórikus rendszereket. Én mindenekelőtt azért nevezem az Orbán-rendszert önkényuralomnak, mert magamagát annak nevezi: illiberális, vagyis szabadságellenes államnak. Ami egyébként tény, hiszen ez egy, a szabadságot, a kisebbségek jogait, az eltérő nézeteket – finoman fogalmazok – legalábbis nehezen tűrő kormány. De mondhatom a „centrális erőteret”, mondhatom, hogy a választási rendszer aránytalan és tisztátalan, hogy benne a győztes mindent visz: ez mind-mind megnyilvánulási formája, intézményes leképeződése annak, amit az önkényuralom kifejezés jelent.

A következő, második ismérve az autoritárius rendszereknek, vagyis az önkényuralomnak, a jogállam sárba tiprása. Ők úgy hiszik, de legalábbis azt mondják, hogy van illiberális demokrácia, mi, szabadelvű állampolgárok, liberálisok, pedig úgy gondoljuk, hogy a demokrácia, vagyis a népuralom azt jelenti, hogy ha a népnek, a választók többségének nem tetszik egy kormány működése, akkor azt leválthatja. Ehhez azonban kellenek a jogállam intézményei, a hatalmi ágak megosztása, a fékek és ellensúlyok rendszere, a független sajtó. Ezt azonban sikerült mind elpusztítania az Orbán-rendszernek.

A harmadik ismérve az Orbán-féle önkényuralomnak, hogy – bár nem tudja teljesen zárttá tenni a társadalmat, mert ahhoz le kellene zárnia a határokat; ez egyébként az egyik legfontosabb különbség a diktatúra és az önkényuralom között – gyűlöli az úgynevezett nyitott, nyílt társadalmat. Helyette van a centrális erőtér, a jövőbeni tíz kormány kezének megkötése – ezt is elmondta már nemegyszer Orbán –, mert az ellenfeleink ellenségek, nem részei a hazának, hiszen a haza mi vagyunk. Vagy „a baloldal a történelme során mindig rátört a nemzetére” – ezek is Orbán szavai. Tehát ez a rezsim nemcsak faji és vallási alapon kirekesztő, mint a fasiszta rendszerek, hanem politikai alapon is.

 

– Ez speciel a szovjet rendszerek, proletárdiktatúrák, népi demokráciák jellemzője volt, csak épp ellenkező előjellel…

– Azzal a különbséggel, hogy itt most vannak választások, és vannak pártok is, tehát a rendszer demokráciának, többpártrendszernek álcázza magát, de a kormányzó párt tesz róla, hogy ne lehessen leváltani. Vagyis ez csak afféle demokratikus máz, homlokzat, amely elrejti a rendszer benső lényegét. Mert – szeretjük, nem szeretjük – baloldal nélkül nincs jobboldal, és jobboldal nélkül nincs baloldal, és ha bármelyik kirekeszti, kitagadja a nemzetből a másikat, akkor nincs váltógazdálkodás, következésképpen nincs demokrácia – vagyis önkényuralom van.

Aztán a jelenkori magyarországi önkényuralom fontos ismérvének tartom azt is, hogy milyen az Orbán-kormány külpolitikája, merrefelé tájékozódik nemzetközi kapcsolataiban, mely országokkal törekszik barátságos viszony kialakítására, és melyekkel nem. Ugyanis ma már nem tapodják idegen csizmák a szent magyar földet, tehát a kormány szuverenitása korlátlan, és azzal barátkozik, akivel akar. És mit látunk, kikhez dörgölőzik, miközben szabadságharcot folytat az Európai Unió ellen? A hasonszőrű önkényuralmi rendszerekhez: az oroszhoz, a törökhöz, az azerihez, a kazahhoz, a kínaihoz. Ezeket szereti. Keletről jön a fény – mondja –, és ezért ezek civilizációs értelemben magasabb rendűek, mint a hanyatló Nyugat. És ezzel mindent elmondott. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy ez a rendszer önkényuralom?

Ötödikként, annak bizonyítékaként, hogy önkényuralomban élünk, a populista, oligarchikus antikapitalizmust kell megemlítenem, amely elveti a gazdasági versenyt, tagadja a tőkésosztály civilizatórikus szerepét, szakmányban üldözi a befektetőket, nem védi a magántulajdont, monopóliumokat épít, egyes ágazatokra büntetőadókat vet ki. Márpedig gazdasági verseny nélkül politikai verseny sincs. Igazi demokrácia nem létezik jól működő, fejlett, versenyképes, áttekinthető, tiszta kezű kapitalista piacgazdaság nélkül.

 

– A következő kérdés az Európai Parlament volt képviselőjéhez szól: mit gondol az EU viszonyáról, viszonyulásáról az Orbán-rendszerhez? És ami ennél fontosabb, de szorosan összefügg ezzel: mit gondol az EU jövőjéről, és benne – vagy épp rajta kívül – Magyarország jövőjéről?

– Tőlem sokszor megkérdezik lakossági fórumokon és mindenféle találkozókon, de magánbeszélgetésekben is, hogy az Európai Unió miért nem hozza el nekünk a szabadságot. Amire azt szoktam válaszolni, hogy ennek nagyon sok oka van, de kiemelnék hármat. Az egyik: az unió alapító atyáinak és az EU intézményeit irányító nyugati politikusok zömének soha, álmában sem jutott eszébe, hogy lesznek valaha olyan országok, tagállamok, amelyek a kormánypolitika rangjára emelik a demokrácia és a jogállam szétverését, és szembefordulnak az Európai Unió alapértékeivel. Ezért nincs is arra szabály, hogy ilyenkor mit kell csinálni.

 

– De ez azt is jelenti, hogy a jogállam szétverését is finanszírozniuk kell? Tűrni az uniós pénzek csörgedezését a magánzsebekbe?

– Meg kell értenünk, hogy az Európai Unió szabálykövető rendszer. Az Európai Unió nem tudja csak úgy, egyetlen döntéssel elvágni azokat a szálakat, amelyek alapján Magyarország, Lengyelország, és lehet, hogy még lesznek más országok is, pusztán azért kapják a pénzt, mert ők az Európai Unió tagjai. Tehát nekik ez jár.

 

– És normatív alapon jár, tehát nem kell, hogy bármilyen teljesítmény legyen mögötte.

– Nem teljesítményért jár. Ez összefügg azzal, hogy nincs szankció vagy nincs szabályrendszer, mert nem gondolták, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat. De rögtön hozzáteszem, azért sincs erre megoldás, mert bármiféle retorzió, szankció vagy megvonás egyúttal rögtön az úgynevezett „nukleáris” opciót is jelentené, vagyis az összes csapot elzárják, vagy kirúgják az illető országot az Európai Unióból. Nincsenek olyan fokozatok, hogy kis bűn, kis büntetés, nagyobb bűn, nagyobb büntetés. Nincsenek eljárásrendek, nincsen semmilyen mechanizmus arra nézve, hogy hogyan kell észre téríteni egy olyan kormányt, amely röhögve és büszkén tiporja lábbal azokat az értékeket, amelyeken az Európai Unió alapszik.

És van egy harmadik, különösen fontos ok, fontos szempont is ebben a történetben, amire mindig fel szoktam hívni a figyelmét azoknak, akik az Európai Uniótól mint egyfajta megváltótól várják a megoldást. Ha a magyar társadalomnak nem kell a szabadság, akkor a magyar társadalom nem lesz szabad. Épp ez az, ami „Brüsszelt” megkülönbözteti „Moszkvától” meg „Berlintől” meg „Bécstől” meg „Konstantinápolytól”, hogy visszafelé haladjunk a magyar történelemben: az Európai Unió nem akar ránk kényszeríteni semmit. Még a demokráciát és a szabadságot sem. Tehát ne reménykedjen senki: „Brüsszel”, vagy ha úgy tetszik, Európa, a fejlett Nyugat nem fogja „felszabadítani” Magyarországot.

 

– És akkor a kör bezárult, a kígyó a saját farkába harap: ha az Orbán-rendszer önkényuralom, olyan, amilyennek leírta, akkor választással nemigen lehet leváltani. És – ebből következően – azzal az állításával is vitatkoznék, hogy „a magyar társadalomnak nem kell a szabadság”. Mert nekem például kell, és magának is kell, és szerintem a többségnek is kellene…

– Jó, de ha valamilyen oknál fogva visszazuhantunk egy önkényuralmi rendszerbe, amely előkotorta a történelem lomtárából azokat az ócska, dohos, szennyes és gonosz módszereket, amelyekkel a hivatalos kormánypolitika rangjára emelték a lélekmérgezést, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ilyen történelmi hátterű országban, mint a miénk, legalábbis ideig-óráig ez hat. Én nem mondom, hogy ez a rendszer sokáig ki fog tartani, sőt minden eszközzel azon munkálkodom, hogy jövőre, április 8-án véget érjen. Tehát én nem vagyok pesszimista, nem tartom ezt a rendszert, ezt a fasiszta értékrenddel átitatott önkényuralmat – történelmi mércével mérve – sikeresnek és megdönthetetlennek, de nagyon fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy magunknak kell kivívnunk a szabadságot és a demokráciát, ne várjuk Európától és Brüsszeltől, hogy ő tegye meg helyettünk. Mert lám-lám, annak idején, amikor ’89-ben Mihail Szergejevics Gorbacsov kezéből kaptuk meg a szabadságot, nem értékeltük semmire. Nem mentünk vele sokra, könnyen el is vesztettük.

Meg kell tapasztalnia a magyar társadalomnak azt, hogy a szabadság önérték, minden más fejlődési lehetőséget megalapozó, fontos tényező. És akit nem érdekelnek a közügyek, az is előbb-utóbb meg fogja érteni, mert meg fogja tapasztalni, hogy szabadság nélkül nincs kenyér. Szabadság nélkül nincs jó minőségű oktatás, és akinek gyereke van, és unokája, azt legalább a közügyekből az a szelet érdekelhetné, hogy milyen az oktatási rendszer. Akinek van édesanyja, szülője, nagymamája, nagypapája, azt érdekelhetné az egészségügy. Tehát aki azt mondja nekem, hogy őt nem érdekli a politika, az nem tudja, miről beszél, mert a politika a közügyekkel való foglalkozás. Következésképpen, ha valaki nem Robinson módjára akar élni egy lakatlan szigeten, annak muszáj politizálnia.

De hogy a kérdése másik részére is válaszoljak, amely a hazánk jövőjére vonatkozott: Magyarországnak nincs jövője az Európai Unión kívül.

 

– Én is úgy hiszem, hogy Magyarországnak nincs, de az Orbán-rezsimnek sem lehet?

– Orbán sem akar kilépni az unióból, én ebben száz százalékig biztos vagyok.

 

– És ha 2020 után befagynak a pénzcsapok? Vagy legalábbis sokkal kevesebb pénz fog jönni? Vagy ha – bármilyen szempontból – kifizetődőbb lesz szorosabban, esetleg szervezetileg is kapcsolódni az Orbán által példaképként emlegetett autokráciákhoz?

– Csakhogy egy unión kívül került Magyarországnak nincs értéke Putyin számára sem. Ráadásul – nem győzöm hangsúlyozni – magának az Orbán-kormánynak sem érdeke, hogy kiléptesse az országot az Európai Unióból. Minden fülsiketítő, ellenkező irányú retorika ellenére sem tudom elképzelni, hogy érdeke lenne Orbánéknak az Európai Unión kívülre kerülni.

 

– És ha kényszernek kell engedniük?

– Már milyen kényszernek? Az Európai Unió nem fog bennünket kirúgni.

 

– Nem lehet olyan helyzetet elképzelni, hogy nem marad más választása az Orbán-rendszernek, illetve a névadójának, mint kilépni – kiléptetni Magyarországot?

– De ilyen helyzet csak akkor áll elő, ha Orbán már megbukott. Akkor pedig van új kormány, amelynek nem érdeke a kilépés. Akkor már nem Orbán dönt arról, hogy kilépünk-e, vagy sem.

 

– És biztos abban, hogy belenyugszik a vereségébe, ha elveszti a választást? És biztos abban, hogy ebben az esetben azonnal lesz új, a helyzetet kezelni képes kormány?

– Persze lesznek tüntetések, de ezért kell majd nagyon észnél lennie a demokratikus ellenzék koalíciós kormányának, hogy gyorsan helyre tudja állítani a jogállam ama intézményeit, amelyek alól gyorsan kihúzzák a szőnyeget.

 

– Jó, akkor beszéljünk arról, hogy milyen esélye van ennek.

– Mindig olyanokat kérdez, Eszter, amelyek a jövőre vonatkoznak. Felhívom a figyelmét, hogy nem vagyok jós.

 

– Akkor csak azt kérdezem: látja-e valamilyen jelét annak, hogy ellenzéki oldalon kialakul valami, amire majd szavazni lehet? Amire és akire például én – hogy csak magamról beszéljek – szavazni tudok majd? Mert pillanatnyilag nem látom ezt az alternatívát sehol.

– Dehogynem! Mindenképpen fog tudni szavazni! Többek között ránk, a Modern Magyarország Mozgalomra is fog tudni szavazni, mert mi is indulunk a választáson. És ami minket illet, akik kezdettől fogva hívei vagyunk a demokratikus ellenzék szövetségének, és minden erőnkkel támogatjuk azt, mindent meg is fogunk tenni annak érdekében, hogy ez sikerüljön.

 

– Csak ne látnám mindig magam előtt a demokratikus ellenzék politikusait, azt a vert sereget a 2014-es választás éjszakáján!

– Éppen ezért nem is szeretnék ezzel párhuzamot vonni. És van még valami, amit ennél is kevésbé szeretnék: bármelyik magát baloldalinak nevező párt belső ellentmondásait feszegetni és élezni. Úgyhogy – meg kell, hogy értse – én itt nagyon visszafogottan beszélek, mert az a kötelességem, hogy ne fölégessem, hanem építsem azokat a lelki hidakat, amelyek odavezethetnek, hogy erre az általunk kitalált ötszáz napos átmeneti időszakra olyan ideiglenes kormányzás valósulhasson meg, amelyik elegendő lesz arra, hogy ezt az önkényuralmat felszámolja. Én ennél többet nem tudok erről mondani.

 

– Ennél azért kicsit többre számítottam egy olyan párt elnökétől, amelyik hét-nyolc hónap múlva indulni fog a választáson.

– A Modern Magyarország Mozgalom azért találta ki az 500 napos programot, hogy megkönnyítse a demokratikus ellenzéki pártok szövetségét – ideiglenesen, rövid időre, csak ötszáz napra. Ez az ötszáz napos, ideiglenes, rendkívüli kormányzás arra lenne pusztán elegendő, hogy helyreállítsuk a liberális demokrácia és az alkotmányos jogállam alapintézményeit Magyarországon. Ez nem lenne nehéz, mert ebben a demokratikus ellenzék pártjai nagyjából egyetértenek.

 

– De hogyan? Erről vitatkoznak már évek óta hivatásos és nem hivatásos politizálók, és nemigen jutottak semmire.

– Az 500 napos program mindössze öt feladat megoldását irányozza elő: egyrészt a tisztakezű ügyészség megteremtését, a bírói függetlenség helyreállítását, részben éppen azért, hogy a jelenlegi rendszer tolvaj politikusai elítélhetők legyenek. Másrészt helyre kell állítani a sajtó szabadságát, ami már 1848-ban alapvető követelése volt a nemzetnek. Harmadrészt, határozottan fel kell lépni a korrupció ellen, hogy hazánkban többé ne gazdagodhasson meg senki aljas és jogtipró módon. Negyedrészt, azonnal enyhíteni kell a szegénységen, meg kell szüntetni a gyermekek tömeges éhezését. Stadionok helyett erre kell fordítani a pénzt. Végül, de nem utolsósorban: helyre kell állítani a kétfordulós, arányos és tiszta választási rendszert, és 2019 őszén ennek alapján új választást lehet rendezni. Itt már minden párt saját értékrendje és programja alapján indulhat; többé nem szükséges előzetesen, kényszerűségből koalíciót kötni. Ez a legtisztább módja annak, hogy az Orbán-féle önkényuralmat végérvényesen a történelem szemétdombjára hajítsuk, és Magyarország elinduljon az európai felzárkózás felé.

Tehát a Modern Magyarország Mozgalom nem kívánja egyik demokratikus párttól sem, hogy megtagadja az önazonosságát, és lemondjon a saját programjáról. Mindössze arról van szó, hogy az önálló szakpolitikai programok végrehajtását ötszáz nappal el kell halasztani, mert abban a demokratikus ellenzéki pártok nem tudnak megegyezni. Az 500 napos program keretében azonban nem is kell. Keressük most csak azt, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt bennünket.

 

– És úgy tapasztalja, hogy keresik? Lehet, hogy nem vagyok beavatva, de én, a külső szemlélő most, augusztus közepén ennek az ellenkezőjét tapasztalom.

– Én erre csak azt tudom válaszolni, hogy az 500 napos program minden demokrata számára elfogadható. Fontosnak tartom ezért kijelenteni, hogy aki ennek alapján sem hajlandó szövetséget kötni a többi demokratikus ellenzéki párttal, az Orbán önkényuralmi rendszerét támogatja. Nem lenne sem ízléses, sem hatékony, ha néhány baloldali párt magára húzná ezt a vállalhatatlan történelmi felelősséget.

És van még valami, amit nagyon fontosnak tartok elmondani, megosztani másokkal, a mi „nép közé járásunknak” egyik legfontosabb tapasztalatát és tanulságát: jó sokan vannak még mindig az Orbán-rezsim hívei, de akik már nem hívei, azok egyre dühösebbek, és egyre erőteljesebben kívánják a távozását. És már nagyon sokszor nem nekem ajánlgatnak kötelet az emberek, hanem a miniszterelnöknek. És akkor az a háládatlan, de fontos szerep jut nekem, hogy próbálom erről lebeszélni őket. „Kedves uram, kedves hölgyem, a demokráciát és a jogállamot csak jogállami eszközökkel lehet helyreállítani” – szoktam ilyenkor mondani. „Ha valaki törvényt szegett, bűnt követett el, az majd felel a tetteiért a független igazságszolgáltatás fórumai előtt, ha netán lopott, börtönbe megy, de felejtsük el, még humor szintjén is azt, hogy kit hova akasztunk, meg kit hogyan fogunk lelőni, mint egy kutyát.” Nem szeretnék polgárháborút, mert a polgárháborúból csak a szélsőségesek kerülnek ki győztesen. Nagyon fontos, hogy ezt világosan lássa a magyar nép, különösen akkor, amikor – szerencsétlenségére – egy fasiszta értékrenddel megvert kormány éppen hogy szítja a gyűlöletet.

 

Győrffy Iván: Menekülő ember

Krízishelyzetben felbillennek a stabilnak hitt értékek, hitek, normák, még a törvényeket is könnyebb átírni, és az individuumok elvesztik kontúrjaikat. Lefoszlik a személyiség máza, alatta feltárul valami sokkal mélyebb, félelmetesebb. Az ösztönök napvilágra kerülnek, egyszerűbb és kézenfekvőbb lesz a másikról tudomást sem venni. A test határai eltűnnek: a testi sértés gördülékeny, magától értetődő lesz, egyszerre mozduló embereket gyűjtőnévvel lehet illetni, jogaik és hangjuk egyaránt elenyészik, szétporlik a káoszban. Az állam hatalmasra nő, a hatalom önfejlesztő organizmussá válik, s már minden az ő nem múló éhségét táplálja.

Ilyen krízishelyzetet rögzít Mundruczó Kornél filmje, a Jupiter holdja. Címével egyszerre eltávolítja és karnyújtásnyira közelíti a rettenetest: földöntúli valóságról sző balladát, amely mintha egy Európé nevű holdon játszódna. Jégpáncélja alatt változatos élet lüktethet, de a zord körülmények s a Jupiter elementáris magnetoszférája eltorzítanak mindent. A szerencsés esetben szabad szemmel is látható Európé a földi kontinens párdarabja: ilyennek tűnik sokkal közelebbről a krízisben vonagló földrész, amelyet migráns szabadcsapatok ostromolnak, autoriter rezsimek fojtogatnak, és már államainak polgárai számára is egyre élhetetlenebb.

A Jupiter holdja szemtelen film. Műfajokkal, klisékkel zsonglőrködik, folytatva Mundruczónak az előző filmjével, a Fehér istennel (2014) elkezdett gondolat- és látványmenetét. Itt a társadalmi dráma, a thriller, a sci-fi keveredik a groteszk stíluselemeivel, sőt még a szatirikus disztópiába és megváltástörténetbe is belekóstolunk. Spirálisan épül fel a film, az egyenes vonalú egyenletes mozgástól ódzkodik, mint egy égitest: mindig több nézőpont, esemény, karakter között vergődik, ha úgy tetszik, több gravitációs erő hat rá, s pályáján hol az egyik, hol a másik erősebb – ez a rendező tudatos célja volt –, görbülete pedig követi a sok főszereplős történet polifóniáját. A menekült fiú, az őt segítő-kihasználó orvos és a mindkettejüket üldöző nyomozó, valamint az orvos szeretője, a kórházi főnővér történetét váltogatva, lázasan lüktető és mesterségesen lenyugtatott jelenetek követik egymást. Ahogy az egyetlen hosszú beállításban végigpörgetett autós üldözést lezáró koccanásnál, vagy a metróban egy terrorista által végrehajtott robbanás utáni lassú felemelkedésnél, vagy a szállodai akciójelenetet lezáró „angyali üdvözletnél” – a felfokozott állapotot mindig egy visszafogott követi, a megnyugvás pedig eksztázisba csap.

Egyszerre él kiszámítható és a befogadást, szemlélődést támogató eszközkészlettel a direktor, a következő pillanatban azonban újabb stílus- és műfajváltással a néző összezavarására, komfortzónájának megtörésére törekszik. Ez ugyan kézre áll neki – ha van rendező Magyarországon, aki görcs nélkül képes egyikből a másikba átlépni, zsánereket összefolyatni és szétbogozni, Mundruczó Kornél biztosan az –, de a Fehér istennel ellentétben mintha maga is összezavarodna néha, mit szeretne állítani vagy kétségbe vonni. Így lesz a Jupiter holdja rengeteg felkiáltójelből egyetlen hatalmas kérdőjel, amelyre a választ nem csupán a lezáratlan lezárással szembesülő nézőnek, de a kusza forgatókönyvet részben jegyző rendezőnek kellene megadnia. Ezt azonban sajnos elmulasztja.

Aryan Dashni szír menekült a polgárháborús Homszból igyekszik biztonságosabb vidékre apjával, Muraaddal, ám szerencsétlenségükre ezt a szerb–magyar zöldhatáron keresztül kísérlik meg. A nyitójelenet egy hatalmas, szaggatott lélegzetvétel, amely csaknem a tüdőben reked: a teherautóról csónakra szálló menekültekre lecsap a határrendőrség, a csónakokról a folyóba esnek, a vízből a partra vergődnek, majd az erdőben nyargalnak tovább. Mint egy űzött szarvast, Aryant is sarokba szorítják egy ködös tisztáson, László, a rendőr három golyót ereszt a mellkasába, majd a többi szökevény után ered, észre sem véve, hogy a fizika törvényei meghajlanak Aryan körül. Először csak a vére, majd egész teste az égbe emelkedik, s öntudatlan állapotban pörög a tengelye körül, végül az ágak között a földbe csapódik.

Nem csupán az űzött vad, a természet és a szakralitás találkozása, a bűvös és varázstalan vadász motívuma, de a természetfölötti tudományát pénzre váltó mágus – egy valódi és egy hamis próféta megkettőzött alakja – is felidézi Enyedi Ildikó filmművészetét. Mundruczó más mellékösvényről, de hasonló útra téved, mint a kilencvenes évek misztikus magyar filmjének reprezentánsa: a testről mindinkább a lélek felé fordítja tekintetét, a realitás helyett a szürreális foglalkoztatja. Ám Enyedivel szemben nem törekszik a gondolati egységre, a biblikus és skolasztikus utalások e filmben csupán illusztratívak. Aryan jézusi karaktere, Muraad ács szakmája, az angyalok térkitöltésének problémája, szembeszegülésük a gravitációval, mint a dialógusok többször előkerülő, ám tartalmatlan eleme, a cipőkötés és az áldás a toronyház tetején – csupán a vallástalan korral szembeszegezett tétel építőkockáinak tűnnek. Nem érdekli a rendezőt, mi idézte elő a valóság elgörbülését: a következményekkel törődik, azzal, hogy mit kezd egy végletekig szekuláris, sőt hittagadó közeg a megmagyarázhatatlannal, s milyen sors vár az idegenre – aki nem csupán menekült, de immár földöntúli is – a kirekesztők földjén.

Utóbbiak reakciója szintén kiszámítható: üldözni, sőt megsemmisíteni igyekeznek Aryant, akad azonban, aki inkább anyagi javakra váltaná képességeit. A menekülttábor lecsúszott orvosa, Stern doktor körbehordozza őt a mutatványokért fizetni hajlandó betegei között, ám az így gyűjtött pénz az orvos egy műhiba miatt visszaesett karrierjének előrelendítése helyett nagyobb célt kezd szolgálni. Egyre szorosabb köze lesz Stern megváltásához, a cipelt bűnöktől való megszabaduláshoz, a belső megtisztuláshoz – ahogy a fiatalember és a középkorú férfi mentori–pártfogolti, majd atyai–fiúi kapcsolata is az angyal és a halandó aszimmetrikus viszonyává fordul át. A kiégett, kíméletlen László mindvégig a nyomukban van, és úgy látszik, egyikük sem ússza meg ép testtel és lélekkel. Abban a végítélet által gyötört városban, ahol gépfegyveres kommandósok utaznak a tömegközlekedési járműveken, ellenőrző pontokon igazoltatják a járókelőket, házkutatási engedély nélküli magánlaksértésre hatalmazzák fel a rend őreit, s a politikai-vagyoni elit dekadenciája mind élesebb kontrasztot alkot a lepusztult lakónegyedek nyomorával, a pályaudvarokon összezsúfolódó menekültek alkalmi sátortáborával, a halál belovagolására nem kell sokat várni.

Mint ebből is kitűnik, Mundruczó társadalomképe olyan tükör, amelynek sajátos a foncsorozása. A múlt a jövőre vetül, és egy alternatív jelent idéz elő, akárcsak Vlagyimir Szorokin regényében (Az opricsnyik egy napja), ahol IV. Iván cár opricsnyinarendszere a jövőben valósul meg újra, s ennek társadalomkritikája a mai Oroszországra hullik. Mundruczónál épp így néz ki napjaink migrációs krízise a kelet-európai diktatórikus örökség a közeli jövőbe projektált másában; amiatt olyan hátborzongató, mert ennek a Magyarországnak a lehetőségét már a gyomrunkban érezzük. Szorokin tabudöntögető, posztmodern stílusművészete évek óta követhető a Mundruczó-féle Proton Színház előadásain, a külföldi vendégrendezéseken és fokozatosan a filmeken is. Nem véletlen, hogy Mundruczó megvette A jég című Szorokin-regény megfilmesítési jogait, és színházban is feldolgozta már. Színház és film a Jupiter holdjában is összeér: a Látszatélet díszletezése és formai megoldásai ugyanúgy visszaköszönnek a vásznon, mint az antwerpeni Winterreise a bicskei menekülttáborban felvett videoinstallációi, amelyekből a kezdetben Felesleges ember munkacímű filmterv kiindult. Szorokin és Mundruczó világa pedig majd akkor kapcsolódik össze teljesen, amikor a filmrendezőnek a Fehér istennel megkezdett és a Jupiter holdjával folytatott „hittrilógiája” A jéggel lezárul. Előtte azonban egy hollywoodi kitérő vár Mundruczóra: a tervbe vett Deeper mélytengeri sci-fi klausztrofóbiás hallucinációival következetesen továbbviheti – és tiszta zsánerfilmmé desztillálhatja – az elmúlt évek kísérletezését.

A Jupiter holdja széttartó, már-már széteső munka, amelynek nem tesznek jót a belésűrített idővetületek, teológiai elmélkedések, irodalmi utalások, filmes és filmen túli hivatkozások. (Csak egy példa a sok közül: Muraad és Aryan felkarján egyaránt félbevágott hegedűt ábrázoló tetoválás látható, és nemegyszer jelentőségteljesen közelít rá a kamera. Mit kezdjen a néző e képi információval, ha nem tudja, hogy az apát alakító David Yengibarian kiváló jazz- és világzene-előadóművész, a fiút játszó Jéger Zsombor pedig zenészcsaládban nőtt fel, és rendszeresen hegedül?) Működőképességét és azt, hogy hibáival együtt le tudja nyűgözni a közönséget, Rév Marcell bravúros kamerakezelése, a Cserhalmi György (a rendőr), Merab Ninidze (az orvos, magyar hangja: Bálint András), Balsai Mónika (a nővér) és Jéger Zsombor vezette kiváló színészi gárda teszi lehetővé. E tényezők még többet nyomnának a latban, ha a spirális szerkezete miatt gyakran leülő történetet a felesleges szálak kiiktatásával és korai lezárással feszesebbre vágták volna.

„Ebben az országban még a jótett is egy csapásra szörnyűséges bűnné változik!” – írja Alekszandr Beljajev A repülő emberként magyarított, Ariel című sci-fijében (ford. Gellért György). A repülő ember egy másik krízishelyzetben, 1941-ben jelent meg, egy évvel az író éhhalála előtt a nácik által lerohant Szovjetunióban, Leningrád megszállt puskini kerületében. Tudjuk, hogy Mundruczót eredetileg ez a könyv indította el a Jupiter holdja felé, majd az indiai (és amerikai, angliai helyszíneken játszódó) történetből egy európai menekültdrámába oltott fantasztikumot alkotott. A kötetnek egyébként már született orosz–ukrán filmfeldolgozása (Jevgenyij Kotov, 1992), és Mundruczót se vonzhatta a melodrámai hangvétel, sem Ariel, a repülő fiú különös képességének „tudományos” háttere. Ariel sokadik rabságából menekül el sikeresen a regény végén – Aryant azonban, aki könnyűszerrel átröppenhetne a határzárakon, eldöntetlen helyzetben hagyjuk magára.

A Jupiter holdja is epizódja lesz a még formálódó életműnek, amelynek következő állomásait ugyan sejtjük, de fordulatai éppúgy ködbe burkolóznak, mint Ariel végső szökése a hajón.

 

Jupiter holdja. Színes magyar filmdráma, 123 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró Mundruczó Kornél; operatőr Rév Marcell; társ-forgatókönyvíró Wéber Kata; vágó Jancsó Dávid; zeneszerző Jed Kurzel; szereplők Merab Ninidze, Jéger Zsombor, Cserhalmi György, Balsai Mónika, David Yengibarian.

Kép forrása: https://szinhaz.org/zenes-szinhaz/opera-zenes-szinhaz/2017/06/23/operatortenelmi-rekordteljesitmeny-budapesti-wagner-napokon/

Háy János: Dózsa György unokája, a lidérces, messze fény

Különös, különös november 22. volt 1877-ben. A bábaasszony egy kisfiút segített a világra Érmindszenten. A kisfiúnak mindkét kezén hat ujja volt. A bába tudta, mit kell tenni, cérnával elkötötte a vérkeringést, a felesleges kinövések idővel leestek, de mindenki tudta, aki így születik, meg van jelölve, aki így születik: varázsló, sámán, táltos, valami különleges feladatra született ember. Mindezt a különösséget tovább erősítette a mindkét oldalon lenőtt fül. A szülők örültek, hogy lett egy ilyen gyermek, az apa, aki mélyen ápolta nemesi származását, s időlegesnek érezte, hogy egy kis zsupfedeles házban élnek, ahogyan a parasztok, ebben a fiúban látta a lehetőséget, hogy visszaáll a világrend, s a család végre oda kerül, ahová való. Mert méltatlan egy ilyen nagy múltú családnak így élni, mégiscsak Ond vezértől származnak, legalábbis Ady öccse, Ady Lajos egy tudományosnak nem tekinthető nyelvészeti fejtegetés révén (Ad, Od, Ond) erre a megállapításra jutott. A hagymázas nyelvészet meg is ihlette költőnket, s az ősi rokonságról, a rokontól való különbözőségről vizionált egy költeményt, az Ond vezér unokáját. „Egy nagy tivornyán borral, vérrel / Idéztem a halottakat / S találkoztam vad Ond vezérrel.” (Szeretném, ha szeretnének, 1909).

A szülők nem látták ezt a gyereket véznának, gyengének, csak később derült ki, hogy  lábai csenevészek, s emiatt járása mindig is bizonytalan lesz. Ezt tovább tetézték a lábfején lévő bütykök, amelyek miatt speciális cipők viselésére kényszerült. Ady fizikailag korántsem volt az a szélviharral szembeszegülő dalia, amilyennek néhány szobor, a magyar emlékezet s persze a fényképek is megőrizték. A fényképeken egy művészt látunk mesterséges művészpózokban, ha a szagát is éreznénk, az alkohol és nikotinkipárolgás mellett finom parfümök illatát éreznénk, hisz Ady megtanulta Lédától nemcsak Párizst, hanem a finom illatszerek használatát is. Kínosan ügyelt rá, hogy szerepspecifikus legyen, hogy művésznek látszódjon, kalap, gondos öltözet, révedő tekintet. Bohém élet, zsenitudat, isteni elragadtatottság, ezt sugallta környezetének. Sokszor eljátszotta, hogy épp felolvasás előtt írja meg a verset, közönség előtt kotlott, ahogyan Füst Milán nevezi ezt a látványviselkedést, máskor kávéházban vetette papírra a sorokat, s mikor készen lett, összegyűrve asztal alá dobta a verset, a fiatal nagyváradi költő, Emőd Tamás mászott a mester által lesajnált remekmű után, emlékezik vissza Juhász Gyula.

A testi hiányosságok csak később mutatkoznak meg, most ezen az apró gyereken, ami leginkább feltűnik, a hatalmas dióbarna szemek. Ezek a később legendássá váló szemek uralkodnak az arcon, ez a hatalmas és mélybarna meleg tónus, ami mindig a legelviselhetetlenebb pillanatokban is szerethetővé teszi az örök rendbontót. Az is csak később derül ki, hogy bizony a szemóriások gyenge látást rejtenek. Nagy méret és kis teljesítmény. Ezek a szemek lehetnének akár szimbólumai is Ady költészetének: gigantikus nagyság és viszonylag szerény tartalmi erő. Ezek a szemek, amelyek szimbolizálják a késői olvasó számára e költészetet, szimbolikusan végigvonulnak Ady költészetén, a világra nyíló szemek, a világot érzékelő szemek, a világot megteremtő szemek. Kapui ezek az Ady által teremtett mindenségnek, melynek centrumában az önmagától elragadtatott, ám mások által fenyegetett, egzaltált én van. Csak ezáltal létezik számára élet és világ, s mivel a valóságérzékelése ténylegesen gyenge, a világ belül épül fel, ami kívül van, az csupán a belső mindenség halvány másolata. „Konganak az elhagyott termek, / A bús falakról rámered / Két nagy, sötét ablak a völgyre, / (Ugye, milyen fáradt szemek?)”, írja A vár fehér asszonya című versben, szinte allegorikussá növelve a szemképet, s a rajta keresztül való világépítést (Új versek, 1906). Egyszerre látjuk a kiépülő világot, s magát a világépítőt is, mint oly sok későbbi versben is. A külvilág kontúrjai, a vers realitásalapja persze nem is erősödhetett meg, hisz Ady hiúsági okokból soha nem viselt szemüveget, olvasni is csak úgy tudott, hogy egészen közel tartotta a könyvet. Mert bár hiányos volt a műveltsége, olvasott, méghozzá moderneket is, Ibsent, Dosztojevszkijt, s filozófiát: Schopenhauert, Comte-ot, Spencert, s persze az oly sokszor megidézett Nietzschét.

Minden csodajel arra mutatott, hogy a nagy szemű, rossz járású kisfiú megiscsak arra lett predesztinálva, hogy visszabillentse a diósadi Ady család számára a világrendet. „Az Ady-család egyébként, írja Önéletrajzában (1913), a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg – a fiai.” Az első számú családhelyreállító a keresztségben hamarosan megkapja az András Endre nevet, amit ember nem ért, hogy mért keresztelnek valakit ugyanarra a névre, s itt megakad az Adyról gondolkodó, hogy mennyiben rejti már a keresztség is e költészet örökös ismétlésre épülő retorikai alakzatát. A helyi elemiben kitűnik, mondhatjuk így, okosságával, fürge észjárásával. Persze, ha nem lett volna belőle országos nagyság, senki nem emlékezett volna arra, hogy tényleg kitűnt-e, vagy nem, ahogyan arra sem, hogy volt neki plusz ujja. Minden életrajz retrospektív, a jelenből építi meg a múltat, ahogyan a késői elemző is az épp aktuális helyzetéből hangsúlyoz ki életelemeket vagy épp hallgat el.

Szükség volt amúgy ebben a korban a kitűnő gyerekekre, a kiegyezést követően irtózatos iramban fejlődő gazdaság és állam egyre inkább igényelte a tehetséges szakembereket. A korábbi elit nem volt képes reprodukálni a szükséges számú képzett embert. A rendszer automatikusan szívta be a tehetségeket. Ady Érmindszentről Nagykárolyba kerül gimnáziumba, bár kicsit értelmezhetetlen, hogy mit keres egy református gyerek a piarista iskolában, talán a szülők a jobb előmenetel lehetőségét láthatták a katolikus iskolában. Itt találkozik először a számára elviselhetetlen fegyelemmel, s a katolikus papság működésével, ami egy életre megalapozza egyházellenességét. Persze van haszna is ennek az iskolának, mert a fegyelem révén mégiscsak kap egyfajta alapműveltséget, amely műveltségről a túlképzett nyugatos írótársak mindig is lefitymálva beszéltek. „Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi” – írja róla gyilkos kritikájában Kosztolányi (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, 1929). A nagykárolyi évek során erősödik meg fizikailag, itt kezd verseket fabrikálni, afféle iskolai csúfolódókat, s itt ismerkedik meg egy fura fickóval, a liberális zsidó családból jövő Jászi Oszkárral. Bármilyen abszurd is, de együtt járnak katolikus hittanra. Jászi társadalomtudományi munkái, gondolkodásmódja, polgári radikális és szociáldemokrata elvei egész életében irányadók voltak Ady számára, s meghatározók a politikai publicisztikáiban, nem utolsósorban a politikai, közéleti költészetében.

Mintegy négyévnyi (1888–1892) piarista kaland után, amit Ady a legszörnyűbb diákéveknek tartott még felnőtt fejjel is, a tizenöt éves kamasz átkerül a zilahi református gimnáziumba, ahol a merev szigor után a szabad szellemiséggel, egyfajta demokratikus gondolkodással ismerkedik meg, s a ’48-as hagyománnyal, a kuruckodó patriotizmussal és lázongással. Mindez később tápja a költészetének. A kuruc dalok, tematikusan és egyszerű ütemhangsúlyos dallamukkal végigkísérik az életművet a Rákóczi vén hadnagyától (Versek, 1899) a Két kuruc beszélgetig (Az utolsó hajók, 1923). Zilahon találkozik először az alkohollal, itt szegődik mellé ez az örökös társ, s indít el ezzel a költészet mellett egy másik sikertörténetet, az alkoholos karriert. A hétvégeket már a cimborákkal a kocsmában tölti, begyakorolja a legfontosabb fogyasztási szokásokat, megismerkedik a mámor erejével, rászokik a cigarettára, megjelenik életében a szerelem, személy szerint F. Erzsike, a korai versek Zsókája, akit később így sirat el: „Akihez szólott a legelső nóta, / Zsóka mennyasszony, férjhez megy a Zsóka… (…) Maga férjhez megy édes, kicsi Zsóka / Mást fog ölelni, másé lesz a csókja… (Zsóka búcsúzója. Még egyszer, 1903). E kis idézet a nosztalgikus és játékos búcsúzáson túl jelzi, hogy Adyba a klasszikus költészeti hagyományon (Goethe, Heine, Vörösmarty, Petőfi) és a népdalokon túl milyen mélyen beleivódott a városi dalok, kuplék, sanzonok és táncdalok szöveg- és dallamvilága.

„Hétéves koromban verset írtam, írja Önéletrajzában, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban.” Zilah az önérzetépítés megalapozója. A becsvágyhoz, ami ezt a diákot fűti, szükség van belső tartásra és bátorságra, hogy meg merje mutatni magát. A zilahi évek, a tanulmányi sikerek, az iskolai irodalmi sikerek és a szerelmi kaland megerősítik, s lerakják azt a betonbiztos talapzatot, amire építve meg lehet szólalni, mert a világról beszélni öntudat nélkül képtelenség. Az alapélmény az kell legyen minden alkotó számára, hogy képes vagyok a világról hiteles és igaz állításokat tenni. Bármely pillanatban elfoghat a kétség csak az írás pillanatában nem, mert akár önhitten is, de tudni kell, hogy képes vagyok a sokezer sorból és mondatból épp azt megtalálni, amelyik elemi erővel képviseli az általam megjeleníteni kívánt valóságot.

Öntudat és szabadság, e kettő kell nekem és bárkinek ahhoz, hogy kreatív erő jelenjen meg, s ez az iskola mindkettőben megsegítette költőnket. Talán nem volt annyira szabados, mint a visszaemlékezésekből hinni vélnénk, de a szerzetesi iskola után olyan szabadságélménnyel ajándékozza meg, amely túlmutat a valóságosságán, mert hát miért lenne a szabadság érzete objektív érzet. Ady zilahi története is bizonyítja, a teher alatt nő a pálma nevelési elve csak a poroszos iskolamodell önértelmezése és nem alapigazság. Ebben a szabadiskolában ismerkedett meg Ady a klasszikus magyar irodalommal, itt találja meg magának afféle alternatív tradícióként Vajda Jánost, s itt találkozik a 20. századi magyar politikai élet egyik fontos alakjával, egy ideig magántanítványa Kun Béla, bár ekkor még nem viselte ezt a „kunfajta” nevet. A fáma szerint Ady ismertette meg valahai tanítványát a fővárosi baloldali értelmiségi körökkel, s indította el ezzel a balosodás útján, bár azt álmában sem gondolta volna, hogy halála (1919. január 27.) után pár hónappal Béluska átveszi Magyarország irányítását. Ha megéli, elszörnyedt volna, mert furcsamód a forradalom szimbolikus alakja, Krúdy elmondása szerint, már a Károlyi-forradalmat sem fogadta túl nagy rokonszenvvel.

Jeles érettségi Zilahon (1896), mert mint írja: „Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom.” Mindez arra predesztinálta, hogy az ifjú Bandi beteljesítse a szülők becsvágyterveit. Debrecenbe kerül jogot tanulni, hisz a jog ekkor a belépő a hivatalvállaláshoz, s mi mással lehetne biztonságos életet elérni, mint egy jó kis zsíros vármegyei állással, havi fixszel. „Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, írja az Önéletrajzban, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás.” Arról persze csak finomkodva szól az önbemutató szöveg, hogy nem pusztán a hírlapírás, hanem az általa „csokonaisnak” nevezett életmód is oka volt annak, hogy kimaradozott az iskolából. Újságírás és tivornyák, vannak versek is, ugyan nem túl sok, és egyáltalán nem egyéni hangvételűek. Ady egyelőre jobban látszik költőnek, mintsem költő volna. A dorbézolások során minden otthonról küldött pénznek a nyakára hág, amikor Budapesten akarja folytatni tanulmányait, a szülők kétszer is elküldik a tandíjat, de Ady mindkétszer elissza az összeget, s persze az egyetemet messze elkerüli. Végül a szülők igyekezete és egy segítő rokon révén Budapestről Temesvárra kerül törvényszéki írnoknak (1897–98). Mindenki azt reméli, ez a megvadult duhaj, kimentve a rossz társaságból, itt végre lecsendesedik, s távtanulással legalább elvégzi az egyetemet. De ez nem így történt, mert valójában a Budapestről való evakuálásával épp a társaság szabadult meg az életveszélyes rossztól. A temesvári fél év kétségkívül Ady életének legnyomorultabb időszakai közé tartozik. Rettenetesen idegennek érzi magát a főként németes városban, rühelli a munkáját, ráadásul a fizetséget már a hónap első napjaiban elissza, kölcsönökre és baráti meghívásokra kénytelen hagyatkozni. A szobáját nem fűti, de a borosflaska ott áll az ágya mellett. A korábbi duhajkodó élet helyére csendesebb alkoholizmus telepszik, némi melankóliával, bár itt sem maradtak el teljesen a nagy dáridók, közös vedelések, nők. A magány mindenesetre meghozza az első igazi verset is, a Milyen az ősz címűt. A vers már saját névre van véve (korábban vicces szignókkal látta el őket, az egyik leggyakoribb volt közülük az Adiau Bandi), mégsem igazi Ady-vers, inkább érződik benne a Reviczky-féle kiábrándult romantika, az elhagyott otthon és a szerelem utáni érzelgős siránkozás, tele idétlen rímekkel (egykoron-boldogon, reám-leány, emlékezem-kettesen), oly-jal, csókkal, oh-val, de mindenképpen vers, vagyis átlép egy határt: verspróbálkozásokból versbe lép. A későbbi Ady-képpel alig összeegyeztethető a korabeli cimborák beszámolója. Afféle vicces fickónak írják le, aki kicsit mindig be volt nyomva, és szívesen poénkodott meg olvasott fel a verseiből, amelyek nagyrészt bökversek és tréfás gúnyversek voltak, vagy épp édelgős, szentimentális szerelmes versek. Egy szekrény emlékét elevenítik fel a temesvári szemtanúk, hogy ott tartotta a számtalan verseket, amelyekből ma alig ismerünk néhányat. Talán afféle kuplék lehettek, legalábbis erre enged következtetni a temesvári szerelmet (Gál Gizit) felelevenítő Dal az interurbán telefonról. „Gizust, a kis kacért, az édest, / Tegnap zavarba hoztam ám, / Felcsengetém sürgős beszédhez, / Tudom, pirult a kisleány.” Az ilyen és ehhez hasonló sorokat könnyebb kabarébetétdalnak olvasni, mint versnek. Egyértelmű a szerzői szándék, Ady be akarja a költészetbe emelni a periferikus, a magas irodalom felől nézve silány lírát, olyan versek tapasztalatát, amelyek szemben az akadémikus költészettel valóban közszájon forogtak és hihetetlenül népszerűek voltak, mondhatni, ezek a szövegek voltak a szélesebb értelemben vett magyar költészet legelevenebb produktumai. Ez volt a kor költészeti popzenéje, ami Petőfiéknek a népdal volt. Ady ettől a nyelvi anyagtól várta az elaggott, hivatalos, hol népnemzeti, hol klasszicizáló költészet megújulását, s nem utolsósorban magának akarta a könnyed dalok olvasóit is. Mintha úgy lett volna a fejében a modern magyar költő feladata, hogy egyrészt le kell fedni a női érzelmek bulvárelvárásait, másrészt ki kell elégíteni a társadalmi, közéleti változást igénylőket, a nemzeti identitásban otthont találókat, valamint az istenhez való viszonyulást fontosnak tartókat is, mégiscsak keresztény országban élünk. Nem elitirodalomban gondolkodott, hanem olyan irodalomban, amely a legszélesebb olvasói skálát le tudja fedni. Nem volt benne semmiféle ízlés, semmiféle skrupulus e téren, nem zavarta, nem érezte kínosnak az érzelgős vagy rendkívül felszínes, primer szerelemi jeleneteket felfestő verseket. Nem érdekelték az ügyetlen rímek, amelyek révén akár népnemzeti epigon is lehetett volna belőle, vagy egy kiköpött kupléköltő, sikert akart elérni a versekkel, ez volt a vezérlő csillag. A Búcsú Siker-asszonytól című vers („Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.”) valójában a sikervágy fohásza. A félsiker nem kell, sejteti a vers, csak a mindent letaroló.

Az életrajzon keresztül bóklászva jól látszik, hogy hol milyen költészeti és gondolati alapokat sajátít el Ady, milyen tematikák akadnak bele a gondolkodásába. A temesvári fél év hozadéka, állítják sokan, Dózsa György mítosza, hisz naponta elment a helyszín mellett, ahol a parasztvezért megégették. Ez a mítosz a kurucozás mellett a másik társadalmi-történelmi háttérmítoszává válik a közéleti költeményeknek. Logikus volna a fentebbi állítás, de szövegesen ez mégsem mutatható ki. Ady bármire ha rábukkan, azonnal tematizálja az írásokban, s a Dózsa-mítosz sok évvel később jelenik meg, feltehetőleg amiatt, mert megtudja, hogy a családja rokonságban áll a szintén diósadi Dózsa családdal (innét a Dózsa György unokája vagyok én verssor valóságalapja). Ez a kis történet is mutatja, hogy Adyt mennyire izgatták a vérségi szálak, ha a verseket ilyen irányból értelmeznénk, a törzsi gondolkodás evidens nyomaira bukkannánk, a nagyvárosba keveredett farkasfalka történetét olvashatnánk ki az Ady család történetéből, amely falka átlényegül fajjá, nemzetté, néppé, magyarsággá, egy nehezen identifikálható mi-tudattá. Ezzel a mi-vel szemben vannak a szintén bizonytalan kategóriaként használt ti vagy ők. Jól példázza ezt A Hadak Útja című vers (Az Illés szekerén, 1908), amelyben a mi alatt gyülekeznek a roppant hadak, a rongyos hadak, Csaba népe, a Jövő, az Igazság, az Engesztelés, a nagy Ítélet, a Jó Sors, a Végzet, a Nép. Valójában odáig jutnak el az állítások, hogy mi vagyunk a mi, ti vagytok a ti, vagy ők az ők, de valójában fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. Nem körvonalazódik, hogy ki követelőzik, és pontosan mit akar. Mondhatni, innét ered a közéletet a mai napig leuraló mi-ők, az ideológiai elhatárolódás, amelynek használatakor soha nincs pontosan körülírva, hogy ki és miért tartozik oda vagy ide, a határvonalak az aktuális érzések és érdekek szerint változnak.

A temesvári kudarc-félévből, amit Ady persze a valóságosnál sokkal gyötrőbben élt meg, végül is az anya, a rajongott Édes hozza haza súlyos betegen. A faluban feljavul, s a következő évben ismét nekivág az útnak Debrecenbe (1898), hogy folytassa tanulmányait, de ez az út már végleg az újságíráshoz vezeti. Rendes újságíró lesz, bár a versfaragásról nem mond le, 1899-ben megjelenik első verseskötete Versek címmel, ami persze semmi feltűnést nem kelt, s költőnket egyelőre nem a magyar irodalom fároszaihoz, csak a duhajkodó újságíró-költőcskékhez teszi hasonlatossá, akik borgőzös álmokat dédelgetnek arról, hogy majd egyszer koszorús költők lesznek. Akkor bizonyára nyitott seb volt a kötetet körülvevő érdektelenség, de később Ady sem tekinti az életmű részének, sem ezt, sem a Nagyváradon megjelent Még egyszer című kötetet (1904). Az Ady-gyűjtemények azóta is következetesen az Új versekkel indulnak, holott a cím egyáltalán nem csupán a költői forradalom újdonságára, hanem a debreceni kötetcímre is utal.

Az első kötet reviczkys melankóliával áztatott versei tényleg nem olyan nagy ívűek, mint az igazi Adyk, de az olvasó, ha figyelmesen bóklászik közöttük, felfedezi azokat az alaptémákat (az ifjúság elsiratása, a szerelmi lihegés, a kávéházi világ, az élet és teremtés toposzait – egyelőre kisbetűvel, a kurucozást), amelyeket a későbbi kötetekben is fellelhetünk. Korántsem olyan radikális a különbség, mint hinni vélnénk, vagy pontosabban: radikális, de a törzsanyagnak is van olyan olvasási lehetősége, melyből a kezdő versek szervesülnek az életműbe, hisz efféle versekkel vannak tele a későbbi kötetek is, lekenve az önteltség és szimbolikus nagyotmondás kenőcsével.

A debreceni légkört nem szereti, nem passzol hozzá ez a beszabályozott város, egész életében a maradiság és a konzervativizmus fészkének tartja, s amikor lehetősége nyílik, egy ennél pezsgőbb, ugyanakkor züllöttebb világba menekül: Nagyváradra (1900). A Pece-parti Párizs, ahogyan nevezték ezt a kisvárosban nagyvilági életet élő várost, hihetetlen lendületet adott a szellemi és írói fejlődéshez. Az alig ötvenezres városban öt napilap működött, s a legkülönfélébb figurák, világot járt csavargók és kereskedők, örömlányok és álmodozó, gazdag nők, jobb sorsot kereső fiatal tehetségek, művészek és fűzfapoéták tűntek fel a váradi éjszakában, ahol a lapzártát követően az időt töltötte az ifjú zsurnaliszta. A kormányon lévő Szabadelvű Párt lapjánál a Szabadságnál kezdi, de radikális nézetei miatt hamarosan átlép a Nagyváradi Naplóhoz. Vérbeli újságíróvá lesz, problémaérzékeny, lendületes és heves cikkeket ír, szinte hadjáratot folytat az elmaradott feudális Magyarország, az avítt nacionalizmus, a hamis liberalizmus és az egyház ellen. Az eszmei alap a polgári radikalizmus. A Kanonok sorról írt, egyházellenes kirohanásokkal tarkított Egy kis séta című publicisztika (1901) meg is hozza a feljelentést és az elzárást. Kell ennél nagyobb dicsőség?! Olyan ütemben dolgozik, hogy van lapszám, amit szinte egyedül teleír. Névvel vagy épp név nélkül ír publicisztikát, verset, színházi kritikát, híreket, jegyzetet, glosszát, bármit, ami egy napilaphoz kell. Tévednek, akik Adyt afféle részeges lumpként képzelik el, naplopásból még soha nem épült életmű.

Nagyvárad Ady nagykorúsításának ideje, megindul a mítoszteremtés, amely mítoszteremtés aztán a városra is átszármazik. Várad mítosza, Ady mítosza. Az a néhány év, amit ott tölt, tulajdonképpen felrakja ezt a várost a kulturális emlékezet térképére. Ezernyi visszaemlékezés szól arról, kikkel hogyan találkozott, hogyan zajlottak az éjszakai tivornyák, hogyan és kitől kapott vérbajt, amiről egyébként mindig azt állította, a kiválasztottság bizonyítéka, hogyan ismerkedett meg a betegesen nagy szerelemmel, miként tűnt föl Diósyné Brüll Adél (Léda) a váradi utcákon és a szalonéletben, miképpen vetette ki a hálóját – valójában előző szerelmében féltékenységet kelteni akarva – az ifjú újságíróra. Aztán Ady belegabalyodott a hálóba, ez a nálánál öt évvel idősebb, érett nő neki bejött, anyafigura, aki kalauzolja abban az életben és abban a világban, amit a költő el akar foglalni. Múzsa és egyben tanácsadó, akitől immáron valóságosan is megismerheti a francia költészet megújítóit, Baudelaire-t, Verlaine-t, akikről eddig csak elmesélésből, másodkézből vagy épp Színi Gyula A dekadensek (1903) című tanulmányából hallott. Érdekes, hogy a másodkézből jövő hírnek volt előnye is. Ady a maga képzeletével keverte ki a szimbolizmust, emiatt különbözik alapvetően a francia mesterektől. Minden lemondó pesszimizmusa ellenére sem tud felzárkózni a dekadencia mögé, a versekből az életerő és az élet (helyesebben: Élet) elragadtatott istenítése ömlik ránk, még akkor is, ha a versek dizájnja nagyon is áporodott és dekadens. „Élet, óh, Isten pompázó szerelme, (…) Boldog vagyok, mert élni elhivattam”, fogalmazza meg oly sokszor az életigenlő gondolatokat (Köszöntő az életre. A Magunk szerelme, 1913). S hiába énekelte meg oly sokszor a halált, valójában önmagát messiásként értelmezi, ekként ebben a logikában a halál számára a megváltás, a provizórikus elmúlás és nem a tényleges pusztulás.

Betegesen beleszeret vagy inkább belekapaszkodik Lédába, s persze a Léda által felkínált életbe. 1904-ben utánamegy Párizsba, majd egy évet tölt itt, aztán még hat alkalommal kiutazik. A felszarvazott férjjel, Diósy Ödönnel is összehaverkodik, aki gyötrődve ugyan, de megbékél a kapcsolattal, sőt fizeti a kezelést, amikor Ady vérbaja épp Párizsban megint kiújul. Ady számára Párizs lesz az öntudaterősítő város. Bármennyire is afféle vagabund bajkeverőnek gondoljuk el őt, valójában rendkívül szorongó alkat volt. Az állandó konfrontációi inkább adódtak abból, hogy elébement a dolgoknak, hogy a feszültség kirobbantásával győzze le a félelmeit. Képtelen volt kivárni, hogy a dolgok maguktól induljanak be. Bár alapeleme volt a bohém élet, s leginkább kocsmákban érezte otthon magát, a cimborák között is inkább hallgatag volt, aki ellesi mások történetét. Talán csak a végleges részegség állapotában eredt meg a nyelve, s mutatta ki hősünk a foga fehérjét. Az esték nála a pályatársak gyalázásában és szalonzsidózásban végződtek, amint erről Krúdy Gyula, az egyik ivócimbora is beszámol. Mindez nem akadályozta abban, hogy együtt olvasson fel az előző éjjel lealázott kollégákkal, vagy hogy Hatvanynak előadja, regényt tervez a zsidóság pozitív szerepéről Magyarország modernizálásában. A fővárostól, a bennfentes alakoktól kifejezetten félt, inkább ment a Három Hollóba az Andrássy úton az Opera mellett, mint a dölyfös New York kávéházba, inkább mászott fel az Opera előtti szfinxre, mert hasonlónak vélte Lédához, majd fejét szinte szétcsapva zuhant le onnét, mintsem okoskodott a hivatalos nagyságokkal az elegáns kávéházi asztalok körül. Neki Párizs Budapesttel szemben kellett. Pestet utálta, mert úgy érezte, nem az övé. „Fény-emberem idekerültél? / Csúf Budapest a ravatalod? (…) Gyere innen Átok-városból, / Gyere, halottam, velem, / Itt nem lehet szépet álmodni, / Itt nincsen könnyes nagy szerelem”, írja a Költözés Átok-városból című versben. (Új versek) „ Kiröhögtek, megköpdöstek. // Pesti vásár, pesti kocsma, / Mintha egy rossz mese volna. / Mért is tettem? / Hisz ide én nem kellettem.” (Mért is tettem? Az Illés szekerén, 1908). Pesthez magát műveletlennek s viselkedni nem tudónak érezte. Idegenkedett az öntudatos pesti értelmiségtől, megalázottnak érezte magát közöttük, de Párizs egy adu ebben a hatalmi játszmában. Ki volt rajta kívül ennyit Párizsban? – hát kevesen, s persze ehhez jön még Bécs és Róma, Firenze, Svájc és a Riviéra, a Léda által megpénzelt utazások.

Ady a teljes világot akarta, nem egy akart lenni a jók között, hanem az egyetlen, hiszen ő a kiválasztott, a jövendőmondó, az új messiás, a próféta, a látnok. Ő a tékozló, a kitagadott, az eretnek, a kóbor legény és a városi bujdosó. Akik vele szemben vannak, a lelki pórok szürke hada, a falka, a törpék, a senkik, akik őellene acsarkodnak. Ez az öntudat és az ebből eredő feszültség generálja a versek indulatát, ebből fakad a versek egyszerű bipoláris, igen-nem ellentétére épülő látásmódja. Csak úgy tudta magát értelmezni, hogy ő egymagában a költészeti forradalom, nem irányzatok tagja, hanem az egyetlen igazi. Ennek az egyedüliségérzetnek a következménye A duk-duk affér című cikk, amiben elhatárolódik a többi modernektől. „Nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. (…) Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.” Az 1908-ban írt cikkel magára haragítja a korábbi barátokat, s persze óriási vitát vált ki az irodalmi életben. Elárultál, mondta neki Nagyváradon Dutka Ákos, a korábbi íróbarát, akivel együtt szerepeltek a nagy felháborodást keltő Holnap antológiában (1908), és elárultad a modernséget, a holnapot. A disznófejű Nagyúr legyőzött. Igazad van, mondta Ady, nekem pénz kell. Pénz és kenyér, sőt kenyér és bor, mert én vagyok az út, az igazság és az élet. A konzervatívok erre az önteltségre apellálva megpróbálják leválasztani Adyt a Nyugatról, s népnemzeti lángoszlopot faragni belőle. De Adyt nem lehet kisajátítani. Bár úgy tartja, Magyarországon csak az lehet nagy költő, aki népben és nemzetben gondolkodik (Hunn, új legenda), s e gondolkodásnak meg is teremti a versalapjait, énje nem képes maga mellé engedni másokat. A szerep, amit vállal, lehetetlenné teszi, hogy megosztozzon valakivel rajta. Nincs két kiválasztott, két próféta vagy épp két megváltó. Nem lehet egy csoport küldöttje sem, hiszen ő mindenkié.

Várad, Párizs és Léda indítja útjára ezt a narcisztikus egót, lendíti meg ezt a kicsit a romantikus sanzonköltészetbe beleragadt alkotót. Megelőzi a Nyugatot és a Nyugat szerzőit, tényszerűen igaza van abban, hogy a lírai forradalmat ő indítja, ő lesz ezáltal irigyelt és gyűlölt, ő kerül viták középpontjába. Soha, sem előtte, sem utána nem váltott ki magyar költő ekkora érzelmi indulatot. Olyan lírai térbe lép be az Új versekkel (1906), amelyik rohad az avíttságtól, amely térben még pár évtizede Reviczkyt vagy Komjáthyt gyakorlatilag lemészárolták. A kiegyezés utáni polgári Magyarország nem polgári, hanem feudális, középkori értékek mellé zárkózik fel. A szerelem csak negédes édelgés, a magyar táj afféle paraszti idill, délibábbal, gulyával, műparasztokkal, a hazafiság népnemzeti pátosz. Kiss József az ura ennek a poétikai térnek, ő a megkérdőjelezhetetlen nagyság, Arany örököse. Kiss József, akiről ma már csak azért tudunk, mert például Ady megemlíti, mondjuk, nem túl pozitív értelemben, hogy „azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen”. A kor népszerű, egyszerűségre felesküdött titánjáról, Szabolcska Mihályról csak Karinthy paródiája miatt hallottunk, Ábrányi Emilről meg nem is tudjuk eldönteni, hogy költő volt-e, vagy színész, netalán egy romantikus regény főhőse.

Ady dinamitot dob ebbe a rothadó térbe, a szerelem nála testiség és nem afféle éteri varázs, a hazafiság a nemzet fölött való vádirat, a magyar táj a kietlen magyar ugar, a verset elbeszélő én pedig egy messiás, egy mindent letaroló én, aki semmit és senkit nem vesz figyelembe, csak önmagát. Nem tartja be a viselkedési etikettet, hanem berúgja az ajtót, és felnyomja a szaros csizmát az ebédlőasztalra. Én az vagyok, aki megmondja az igazat, aki lerántja a leplet. Én vagyok az én. Nietzsche után szabadon világgá kürtöli a kiválasztottságát. Nem übermensch, hanem inkább überich, az én fölötti én. Olyan ereje van a személyiségnek, hogy az olvasó vagy aláveti magát neki, vagy rettegve eltolja magától, de nem viszonyulni hozzá nem lehet. A későbbi Nyugat alapembereit is mélységesen felháborítja ez a jelenség, Babits irtózik tőle, Kosztolányi megveti, különösen a nemzetellenessége miatt. „Mit tart a magyar-szidásról, kérdezi Babitstól egy levélben, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről… Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” Nagy a felháborodás, ugyanakkor ez az erőteljes prófétai karakter, a váteszi megszólalás kényszerűen modulálja a mellette lévő alkotókat. Ez az énszerű beszédmód ki lett tekerve a kezükből, nem véletlen, hogy Babits ezek után a költészeti objektivitás felé araszol, vagy hogy Kosztolányi egy esendőbb vers-ént játszik meg a Szegény kisgyermek panaszaiban.

Az Új versek valójában a gigantikus vers-én kamaszkora. Annyira kell erőltetni az ént, hogy néhol ez a pöffeszkedés teljesen lenyomja a gondolatot. Tulajdonképpen nincs is közös vagy közösségi felelősségvállalás, a vers elbeszélője csak azzal van elfoglalva, hogy a saját prófétai szerepét és jelentőségét megteremtse, szinte minden energia rámegy az én felállítására. „Ki vagyok? A győzelmes éber, / Aki bevárta, íme, a Napot / S aki napfényes glóriában / Büszkén és egyedül maga ragyog.” (Egy párisi hajnalon). Persze önkéntelen felvetődik, hogy vajon mennyiben táplálkozik az éntől való elragadtatottság a másiktól való félelemből. Mintha örök gyanú élne benne, hogy a külvilág az ő elveszejtésére tör. Mintha azért kéne kiválasztottnak lenni, hogy ne legyen módja a másiknak őt megtagadni. Előbb veszejtelek el én téged, mint te engemet. Adyban gigantikussá növekszik a vágy, ami mindannyiónkban megvan, hogy megváltassunk még életünkben, hogy valaki ragadjon ki minket a mindennapiság veszélyeiből, az énvesztéstől való félelemből. De mennél inkább sikeres a megdicsőülési szándék, annál inkább növekszik a visszahullástól való rettegés. Az énféltés válik mindenhatóvá, a narcisztikus elragadtatás lesz az irányító, a csak magunknak lehetünk a menedéke érzés. „Óh, ezerszer is csókolom / Az egyetlent, az egyetlent, / Ki megmaradt, / Aki jó volt minden helyett, / Mások helyett, / A derekat roncsokban is, / Hű magamat”, írja A magunk szerelme című versben.

Az Új versek tematikailag, poétikailag szinte mindent hoz abból, ami a későbbi Ady, néha csak érintőlegesen olyan témákat, amelyek más kötetekben ciklusnyira növekszenek, mint az élet-halál versek a Vér és aranyban, az istenes versek Az Illés szekerénben, a kurucversek a Szeretném, ha szeretnének című kötetben. De az Új versekre még nem kell egyértelmű igent mondani, sokan azt mondják, ennyi volt, és vége, nagyképű hőzöngés nem túl veretes költészetbe foglalva, de nem lett vége. Egy évre rá újabb kötet jön, ami immáron meghozza az egyöntetű sikert. Bródy Sándor az életművét adta volna a Vér és arany című kötetért (1907), majd mindenki úgy véli, ez a modern magyar költészet csúcsa, minden vers remekmű. Innéttől kezdve a Négyesy-szeminárium képzett poétái nem mernek ezzel az erővel szembeszegülni, inkább zászlójukra tűzik a költőt, aki végül 1908-tól, a lap indulásától haláláig a Nyugat szerkesztője lesz, bár tevőlegesen soha nem szállt be a szerkesztésbe, a neve csak reklámcélokat szolgált. Az Új verseket, egészen ’14-ig, minden évben újabb kötet követi. Ady ontja a verseket. Szisztematikusan szerkeszti a köteteit, ciklusokba rendezi a verseket, s minden kötetet összefoglaló verssel indít, miként Baudelaire szerkesztette a Romlás virágait. A ciklusok gyakorlatilag lefedik a költészet legfontosabb tematikáit: szerelem, halál-élet, elmúlás, nemzeti érzés, pénz, isten. Mindenkinek megadja a napi betevőt. Az érzelmes nők a szerelmi költészet legtöbbször vágyakozó, érzelgős, akár az orfeumokban is eladható darabjait kapják, a feudális Magyarországot felülírni akaró radikálisok, forradalmárok és reformerek a múlt kritikáját, a jövő várást. Kicsit olyanok ezek a közéleti versek, mintha nem lenne a ma, csak az átkos Tegnap és a leendő jobb jövő a Holnap („A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet”). Olyan életfelfogást érünk tetten, hogy a lét nem más, mint egy lehetséges jobb jövő elérése. Ady költészetének jószerével nincs jelen ideje, csak Tegnapba hulló „mája”, s egy vizionált Jövője. Ám ez a jövő félő, hogy sosem jön el, s így végül kézen-közön, tegnap és holnap között elveszik az élet.

Ha belekukkantunk a közéleti versek tartalmába és retorikus beszédmódjába, olyan érzésünk támad, hogy vezércikket olvasunk. Csupa zsurnalizmus, mintha megrendelésre íródtak volna, ahogyan a hazával foglalkozó versek is hasonlók, s a gyanúnk nem jár messze az igazságtól, hiszen sok vers épp a radikálisok összejöveteleire készült. Az újságírói mentalitás amúgy sem volt idegen Adytól. Megszokta, hogy időre kell szállítani az anyagot, és be kell férnie a megadott helyre. Nem sokat szöszölt a versekkel, papírra vetette, általában ceruzával, s aztán ment is a laphoz. A hangvétel ekként nem is különült el a cikkek hangvételétől, amely cikkek a verseknél előbb teremtették meg a harcos beszédmódot, a problémák érzelmileg felpumpált tálalását. S aztán ott vannak az istenes versek, melyeknek egy korai vonulata a beszélő istennel szembeni vagy isten melletti megteremtéséről szól. Isten a harcostárs, akit magával egynek tekint, aki az ellenségeit legyőzi (Ádám, hol vagy?) vagy akinek ott ül a balján (Az Isten balján). Különösen az életmű kezdetén történik próbálkozás a jézusi szerepkör megvétózására. Mindez logikusan következik, nem pusztán Nietzschéből, hanem a gigantikussá növelt vers-énből. Ha én vagyok a megváltó, akkor ugye nem lehet más megváltó. A pogánysággal való kacérkodás épp ebből a megfontolásból ered: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom / S a hitem: egy pogány hatalom”, „Pogány rímek, muzsikák között / Szomjazok valami örököt.” (Pap vagyok én. Vér és arany). Végül Az Illés szekerén című kötetben mintha nyugvópontra jutna az istenkérdésben, s megindul a hagyományosan értelmezett fohászversek sora, amelyekben időnként önmagát afféle istenriválisként tünteti fel, de legtöbbször a kiválasztottakra jellemző bizalmas istenmegszólítás vagy a szokványos imákra emlékeztető esdeklés uralja a verseket. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” (Imádság háború után), „Szeress engem, mert jaj, utálnak” (Szeress engem, Istenem). A szolgád vagyok, aki vétkezett, aki bűnös, hát büntess meg, hogy végre bűnhődjek, és felszabaduljak a bűnök terhe alól. Az esendő én hangja ez. Nem tudunk nem arra gyanakodni, hogy ezek a versek a másnaposság kínjában születtek, fájdalmasak ugyan, és vallanak az ember kiszolgáltatottságáról, de nem kaparnak fel mélyebb létproblémákat, mondjuk a végesség és végtelenség alaptraumáját.

Ha a fontosabb témákat és azok elbeszélési módját vizsgáljuk, egyértelmű, hogy előszeretettel figyel a publikumra, minden olvasói igénynek eleget akar tenni. Nem elzárkózó, nem célja csak a beavatott kevesekhez szólni. Népköltő akar lenni, misztikus látnok, társadalmi forradalmár, népképviseleti intézmény vagy a nemzet utolsó táltosa, egyszóval a kor Petőfije. Nem véletlen, hogy indulásakor elveti a Petőfi–Arany-hagyományt, és keres magának más, veszélytelenebb felmenőket, s talál is Vajda Jánosban és Reviczky Gyulában. Egyértelmű, hogy azt akarja, vele kezdődjön a magyar költészet, emiatt a legnagyobb frusztráció Petőfi, ez a valahai, a költészet terén zöldmezős beruházó útban van. Kiiktatni, elhallgatni vagy a bőrébe bújni. Végül az utóbbira tesz kísérletet. A kései olvasónak olyan érzése van, hogy ahol huszonhat évesen Petőfi leteszi, ott Ady huszonhét évesen felveszi a lantot, mintha egyazon életpálya kerekedne ki a két szerzőből. Mindketten az egyedüliségben voltak érdekelve, s ez a számtalan különbség mellett is hasonlóvá teszi őket. Mert különbséget bőven találunk, például Ady betegesen humortalan, szemben Petőfivel, akinek kicsattanó humora van, hogy Petőfi tényleg a népet képviselte, míg Ady demokratizmusa mindig bele van ragadva a nemesi világba, az úriságba, s főként hogy Petőfi sokkal távolabb tartja magától a versben megszólaló ént. Ady én-újítása, hogy azt a látszatot kelti, ez a versben megénekelt én tulajdonképpen Ady Endre, hogy ez a vers-én a vers és a valóság felől is, magyarán többszörösen is önazonos. Így keveredik aztán bele az életműbe az élet, amely életre csak a mű képes igazolást kiállítani. „Nem önmagáért érdekli az élet, írja Babits, hanem azért, amit jelent.” A versek mellett a legkülönfélébb életesemények is publikusak. A szerelmes versek, főként a Léda-versek egyszerűen lekövetik e szerelem történetét. Ady mint újságíró pontosan tudta, mivel és hogyan lehet a közönségre hatni, s hogyan lehet ezt a hatást befolyásolni. Akkurátusan ügyelt arra, hogy mi jelenik meg róla. Ifjú rajongók hozták ébredésekor a jelentést, ma mit írnak az újságok erről a gigantikus szörnyről. Megfelelő időben generált vitát maga körül, vagy ügyesen játszott a körülötte kavarodó vitával. Ő az első modern értelemben vett magazinsztár, aki tudatosan építette fel önmagát, az első, aki használni tudta a kor médiáját, ami természetesen a nyomtatott sajtó volt. Élete épp ebből adódóan teljes mértékben ellegendásodott, valójában már életében. Hogy mi az igaz állítás a rengeteg róla szőtt történetben, tulajdonképpen nem releváns kérdés. Az egyetlen helyes megközelítés, hogy soha nem fogjuk tudni bizonyosan, hol mi történt vele. Ez az életrajzi flexibilitás teszi, hogy a mai érdeklődő is úgy kéredzkedik be ebbe az életbe, mintha egy épp most alakuló holywoodi szupersztár életébe akarna bejutni. Ha száz történetet tudunk róla, biztosak lehetünk, hogy van egy százegyedik és százkettedik is, s hogy valójában a tudott száz is teljesen másképp volt. A különössége ennek az élettörténetnek, hogy legendás ugyan, de minden szálában kötődik valóságos elemekhez, kötődik, és mégis mindig megfoghatatlan marad. Ady épp az élete centrumba emelésével hitte elérni, hogy úgymond a könyvízű és műveltségre alapozott költészet helyett afféle életes költészetet hozzon létre. A Kosztolányit egy életre megbántó kritikájában fejti ki ezt az álláspontot. „Négy fal között, lámpafényben, ellágyulva, nem győzhetnek az éles vonalak. Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet, s mi volt benső, lírai fölfakadás? (…) A szerelme is halálos álom s fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem. Ha olcsó emberrel volna dolgunk, majdnem ráfoghatnók, hogy az eggyel-több ciklus kedvéért írt szerelmes verseket is. (…) Ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat.” (Négy fal között, 1907). A kritikában valójában igazságtalanul marasztalja el Kosztolányit, hiszen Kosztolányi korántsem volt annyira a műveltségbe és a tanultságba zárt alkotó, mint például Babits. De Babitsot nem érezte riválisnak, sőt mintha azt látta volna, hogy a modern magyar költészetnek kettős fejedelemsége van, a szakrális fejedelem ő maga, a világi ügyeket pedig Babits viszi. Ezért aztán ügyelt arra, hogy Babitsot mindig megtartsa magának, s amikor Babits is észlelte, Ady nélkül nem értelmezheti magát, mint költő, a kezdeti féltékenység, elutasítás és megvetés után maga is hívő lett. Ady viszonyának változása a magyar költészethez amúgy A duk-duk afférban érhető először tetten. Addig a klasszikusok ellen harcolt, hisz őket akarta legyűrni, most, hogy megmutatkozott a klasszicizálódás lehetősége, híve lesz a korábban megvetett Aranynak vagy épp Mikszáthnak. „Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat”, írja A duk-duk afférban, s az ellenszenve ettől kezdve a kortárs riválisok felé fordul.

Ady a kortársakkal szemben a maga költészetét életesnek véli, s talán annyiban igaza is van, hogy sem műveltségből, sem tanultságból nem táplálkozhatott, hiszen e téren eléggé felületesek voltak az ismeretei, a filozófiákat, amelyeket ismert, legtöbbször inkább kivonatokból, elmesélésekből, mintsem magukból a művekből. Itt-ott visszaköszön Nietzsche egyén- és személyiségkultusza, keresztényellenessége, de Ady tanítómestere a kocsma volt, s épp olyanná vált a tudása, amilyen minőségű a társaság volt. Nagyváradon még impulzív és a világot jól ismerő emberek körébe keveredett, de a későbbi társaság legtöbbször bizony nem a legjobb koponyák közül verbuválódott, mert Adynak a képességnél fontosabb volt a benne való hit, a dicsőítés. Olyan arcok között szeretett lenni, akik épp azt a gigantikus egót tudták visszaigazolni, amilyennek ő tartotta magát. Életes lehetett még e költészet, mert sok olyan testszerűség s a szerelem olyan nyers harca jelenik meg benne („Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, / Ajkad csupa vér. / Ma sem lesz nászunk.” Félig csókolt csók), amelyet a kor költészete szemérmesen igyekezett elkerülni, mint költészethez nem illőt. Arany e téren való zárkózottsága egyszerűen testetlenítette még a szerelmi lírát is. Ugyanakkor ez a testszerűség rögvest szimbolikussá emelkedik, a szerelmi érzés megszentelődik, Léda nem egyszerűen nő, hanem a kiválasztott hitvese, az Asszony, a Királyné, s olyan felnagyított képek között zajlik a szerelem, mint véres szív, nagy bűnök, végzet, tüzes és sajgó seb. Az egyszerű felvetés, hogy „Ugye kívánsz? Én kívánlak”, olyan környezetbe kerül, mint vad szirttető, fehér csend, alkonyat, aranyos hintó, ami inkább hoz be egy biblikus tájképet, mintsem a testi szerelem során agyonizzadt ágy képét. Másik gátja a szerelmi történet analízisének, hogy a szerelmi érzet egyben énfelszámolás is. Az egymásban való feloldódás az én megváltása, de ugyanakkor elvesztése is, nem véletlenül eleveníti fel a romantika kedvenc szerelem-halál toposzát. Azzal az elvi problémával küzd, hogy a szerelem énkiteljesedés és éneltüntetés, mely utóbbit a prófétai, látnoki, messiási vers-én nem engedhet meg magának.

Ady költészete szigorúbban nézve a legkevésbé sem életes, hisz az első és legfontosabb lépése e költészetnek, hogy a fogalmakat megemelje, úgymond a szokványlétük helyett az ideáik magasságába juttassa. Ezt szolgálják a nagybetűk, melyek időnként valóban szimbolikus érvényűek, ám legtöbbször csak a vers-én horizontján lévő kiemelkedettséget jelzik. A versek révén egy ideavilágba lépünk bele, ahol a vers-én teremti a világteret, s egyben játssza a főszerepet. Minden belső tapasztalatot a felnagyított én közvetít és szentesít. „Csak az a fontos, ami: Én / S minden csak ezért történik” (A hivalkodó ember). Az élet számára csak annyiban érdekes, amennyiben beemelhető az általa teremtett kozmoszba. A platóni ideatannal egybevág Ady világépítése, azzal a kitétellel, hogy Platón a tükörkép tükröződésének, a másolat másolatának tartotta a művészetet, míg Ady az igazi valóságnak a versben felépített világot tekintette. Az egyes valóságok csak jelzései a versek által megteremtett igazi valóságnak. Miután világteremtésről van szó, a versek sem egyszerűen költői művek, hanem szakrális szövegek. A kötetek a teremtés könyvei. Szakrális kozmoszt hoz létre, amelynek fontos pontjaira az Ady nevű megváltó egójának egy-egy darabja van felszögezve. A szakralitás érzetét tovább fokozza a rengeteg biblikus utalás és a biblikus hangnem. Ady napi olvasmánya volt a protestáns Biblia, s szemetszúróan világos, hogy onnét emeli át a profetikus beszédmódot. A világ ostorozásának és a jövendöléseknek ez az ószövetségi prófétáknál jól bevált módja Adyt is elragadja. Az ismétlések, gondolatritmusok, az erőteljes megfogalmazások, állítások, nagy teátrális mozdulatok az olvasót is belepörgetik a szövegekbe. Ez a beszédmód a zsurnalizmuson túl, ami alatt nagyon egyszerű, némikor akár demagóg állításokat is értek, a retorikussággal tűnik ki. Ez a hang, ami a Sion hegyéről szól le, nem pusztán a teremtő üzenete, hanem gyakran magának a teremtőnek a hangja. Amikor a versek ritmusát kapargatjuk, látható, hogy hol időmértéket, főként jambust követ, amiről tudjuk, hogy majdnem olyan természetes ritmus a magyar nyelv számára, mintha egyszerűen beszélt nyelv lenne, hol ütemhangsúlyos verselést, de legtöbbször e kettő mixével, vagyis a szimultán verseléssel találkozunk. Akármelyik verselés irányából olvassuk, rögvest feltűnik, hogy egyik sem következetes, még az akkurátusan felépített strófák sem következetesek, rövidebbek, hosszabbak, szerzői kedv és szándék szerint. Mintha nem a költészeti szabályrendszer, hanem a retorika szabná ki a dallamot, s emiatt van az egyszerű, gyakorta gyenge rímelés is, hisz nem csilingelést akar, zenei bravúrt, nem ez a cél, hanem hogy a mondott szöveget a szükséges helyen összerántsa a rím. Szertelenségnek és öntörvényűségnek vélhetünk néhány megoldást, holott minden azt szolgálja, hogy szinte ráragadjon az olvasóra a vers, hogy szinte ránk tukmálja a verset. Épphogy szabályt követ, csak nem költészettani szabályt, amit szintén követhetett volna, hisz Ady formakészsége pazar volt. Egy alkalommal Hatvany Lajos kérésére Szapphó egy versét pillanatok alatt lefordítja vagy inkább adysítja (Sappho szerelmes éneke. Szeretném, ha szeretnének, 1909). Megint csak a retorikusság teszi szükségessé a homályos, látomásos képeket, hisz nem az az érdekes, hogy a kép logikailag megállja a helyét, hanem hogy a maga bombasztikusságában elvarázsolja az olvasót. Nem akarjuk keresni az értelmét, mert jobb, ha marad megfejtetlen, titokzatos. A logikát nélkülöző víziók és látomásos képek hozzák az Ady-versek sikeres és kínos darabjait, kínos fordulatait is. Némelyik vers olyan, mintha eleve paródia lenne. Már az Új versekben hemzsegnek az efféle darabok (Az utolsó mosoly, Vén faun üzenete, Ihar a tölgyek között, Ha fejem lehajtom), s a számuk a Vér és arany kötet után csak szaporodik. Ijedten kapjuk el a szemünket néhány zűrzavaros nyelvi szörnyszülöttről: „Nincsenen a Nincsen, / Ismert álca hazug arcon, / Bilincs a bilincsen, / Régi nemzet-fojtás.” (Nem nagy dolog. Ki látott engem?, 1914); „A mi epokhás, szegény szivünk / Vérével, óh, csak csoda esnék, / Fűthetnők majd javult unokák / Égnivágyó és erős testét / Új szent Januáriusok.” (Örökkön így volt. Ki látott engem?, 1914); „…nevettelek sokszor (…) Balga kötések balgult frigyesét” (A veszélyek Istene. A Magunk szerelme, 1913); „Sokított Sokhoz az Elég, / S hozzám a Béke illenék”, „Én vagyok fájdalom-kamat” (Akik helyén éltem. Ki látott engem? 1914); „Piros nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap” (A föltámadás szomorúsága. A minden-titkok versei, 1909); „Jaj, be szép, hogy vagyok, / Jaj, be szép, hogy vagynak. / Jaj, be szép, hogy minden Való szép, / Jaj, be szép a Szép.” (Szép a szép). Sorolhatnánk a nyelvi szörnyeket, amelyek közé időnként a nagy hírű versképeket – mint az ős Kaján vagy a disznófejű Nagyúr – is odatartozónak érezzük, tulajdonképpen találomra felüthetjük bárhol a köteteket, számosat találunk, amelyek kapcsán Kosztolányi azt írja: „Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy »érthetetlen«. Az a baja, hogy érthető.” (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Én Kosztolányival szemben inkább úgy vagyok, hogy nem akarom érteni, maradjon titok, minek leleplezni, amire olyan könnyen rányitok.

A titok amúgy is központi anyaga ennek a költészetnek. Ezt A minden-titkok versei (1910) kötetciklus- és kötetcímben is manifesztálja. (Csak mellékes megjegyzés, hogy Ady minden kötet- és verscíme is három szóból áll, e biblikus eredetű szándék következménye ebben a címben például a teljesen indokolatlan szóösszetétel: minden-titkok.) A szakrális szövegeknek alapvetésük, hogy az értelmezési tartományuk rendkívül sokszerű. Ekként válhatott Ady egymástól teljesen idegen csoportok képviselőjévé, egyszerre lehetett és lehet a vallásos emberek bálványa, a polgári radikalizmus, netán a proletárforradalom szószólója vagy épp a legkonzervatívabb fajban, nemzetben gondolkodó eszmeiség vezéralakja. Bárki a zászlajára tűzheti, csak hinni kell benne. Ez költészetének vonzása és egyben taszítása. Ady szakrális világpótlék, ám ha a mi világunk szekuláris, nem tudunk mit kezdeni vele, ha a mi énünk híján van a gigantikusság igényének, ez a költészet elrettent. Ha a hazához való viszonyunkba nem férnek bele a „vérem népe, magyar népem”, a „magyar az űzött magyarságban”, a magyar Bábel ostoba kora, az életem magyar átok, a Halál-tó Magyarország, a „csuf és borus csak az az életemben, ami magyar”, és sorolhatnánk a kitételeket, akkor nem tudjuk hazaszerető szívünkre emelni ezt az alkotót. Énhiányos korban vagy hősmentesített övezetben akár megmentőnk is lehet, utolsó kortyunk a költő által oly sokszor megidézett pusztában, de amennyiben nem igényelünk vezért az énünk mellé, inkább megmosolyogjuk ezt a versbeszédet, s kevéssé érezzük, hogy a modern magyar költészet kezdetéről van szó, inkább hogy a 19. századi romantikus versideál utolsó nagy dobásáról.

Az a vad akarat, amivel a nagy versek születnek, az a felhőtlen egyértelműség, ahogyan Ady beszél a világról, hogy nem kérdőjelez meg szerepet, feladatot, azt, hogy ki beszél a versben, és miért – hiába vágyunk erre, már nem sajátja a mai embernek. A kétségek és a bizonytalanságok sokkal finomabban monitorozott emberképet követelnek az irodalomtól. Sem közéleti, sem szerelmi költészetében nem lelünk otthonra. A szerelmes versek túlnyomó többsége megmarad az érzelgősség terepén, amiben, mint másutt is, az önszeretet dominál. „Áldott csodáknak / Tükre a szemed / Mert engem nézett” (Mert engem szeretsz), „Magam szeretem, ha szeretlek” (Add nekem a szemedet), írja Lédának, s alig van olyan mélységű vers, mint az Elbocsátó szép üzenet, ami könyörtelenül végigtapogatja az érzelmet. Hogy is akarna olyat írni? Minden boncolgatás, minden konkrétság szűkíti az olvasóréteget. Így hát marad a romantikus sematizmus, teletűzdelve kicsit levitézlett szavakkal: csókok, dalok, riadások, reszkető vagy vén lélek, s giccseffektekkel: „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”, „Parfümje szálldos csókosan körül” (Egyedül a tengerrel. Vér és arany, 1907), „S arra jött egy régi sóhaj” (Két hajdani szeretők. Vér és arany, 1907). Mintha emlékkönyvet lapozgatnánk.

A politikai költészetről, ami egyébként Adynak a legnagyobb elismerést hozta, s egyben alapvetően legyengítette esztétikai értelmezését, e versekről az az érzésünk, hogy nem létezik már az a pont, ahonnét ezeket a nemzetvádakat vagy jövővágyakat el lehet mondani. Sokszor látszik egyértelműen, hogy ezek a közéleti gondolatok, középosztályból érkező megszólalások tudnak mélyen együtt érezni, sajnálni, de épp a hitelességükben kételkedünk. A forradalmat és új világot áhítozó versek, a proletárnyomort megfogalmazó szövegek, amilyen például az Álmodik a nyomor vagy a Proletár fiú verse (Szeretném, ha szeretnének, 1909), nem a proletároknak szólnak, hanem az őket szánó értelmiségnek. Némelyik, mint Az őszi rózsák, A csillagok csillaga, a Dózsa György unokája, a direkt agitációval riasztja meg a kaszát-kapát épp egyenesíteni nem akaró olvasót. Ritka öröm, ha mégis egy jól eltalált, bár didaktikus darabra bukkanunk, mint amilyen A grófi szérűn című (Az Illés szekerén, 1908). A kurucozás pedig, ami egyik fő vonala ennek a nemzetféltő és jövőt váró költészetnek, már a kereteivel is elrémíti az embert, vagy – a rossz allúziók ellenére is – az olvasó elneveti magát Tyukodi pajtás, Esze pajtás vagy Bottyán testvér megéneklésén.

A cikkekben is hemzsegnek a mai olvasó számára rosszízű népnemzeti kategóriák, a magyar faj és fajta átka és erénye. „Ady legmélyebb gyökerében, éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt”, írja róla Babits. Természetesen az önértelmezés is ebből indul ki. Én vagyok a kiválasztott, aki nem kell nektek, mert „korán jöttem én ide”, mert olyan faj vagytok, amely faj nem érhet föl ahhoz, aki kiválasztatott. Erre alapozza egyik leghíresebb írását, A magyar Pimodánt, amelyben Ady – elsőként a magyar irodalomban – megpróbál az alkoholizmus mögé ideológiai hátteret rakni. A zseni kontra közösség ellentmondása semmiképp nem oldható fel másképp, csak a mámorral, és a magyar poétáknak, mint a példaként felhozott Csokonainak, szemben a Pimodán Hotelben kokaint szívó franciákkal, a bor jutott, ami feledtetni tud valóságot, kibírhatatlan magyar Ugart. A kicsit bő lére eresztett esszé ennek az életérzésnek az összefoglalása keverve a magyar fajra, nemzetre és magyarságra utaló kitételekkel, amitől az ember kicsit elpirul, mert az elmúl század miatt nem tud már ilyen szavakat naivan olvasni, s amúgy sem képes a nemzeteket úgy lajstromozni, mint egy kutyakatalógusban a kutyákat. Melyik fajta miben jó és miért, mi a jellegzetessége akár külsőben, akár lelki alkatban, mert a nemzetek épp nem a fajtatiszta kutyákra hasonlítanak, hanem inkább a korcsokra, amelyekben összevissza keverednek a fajták jellegzetességei. A kicsit önsajnáló és locsogó írás mégis tartalmaz egy fontos kitételt, ami művészetlélektani szempontból alapvetés: az alkotó mindig traumatizált személy, valahol érzelmileg vagy idegrendszerileg deficites, a világ és ő nincs harmóniában, az alkotás célja nem más, mint a belsőben megélt világsérülés helyrehozatala. Ám ez a sérülés sosem orvosolható. A szándék egy-egy műben megcsillantja a megoldás lehetőségét, ám az alkotó visszahullik a traumába, hisz a mű csak a saját érvényességét tudja elérni, s nem megoldás az alkotó belső sérüléseire. Hiteles mű addig születhet, amíg a trauma képes energetizálni az alkotót, hogy ideig-óráig kilépjen a traumakörből, ha ez az erő kioltódik, a trauma maga alá temeti a legjobb alkotót is, s nyomja bele a privát sérelmek és az önsajnálat vermébe.

Ahogy haladunk előre a kötetekben, egyre inkább érződik, hogy valami kezd kihunyni ebben a retorikában, s az első, erősnek mondható négy könyv után egyre üresebb versekkel találkozunk, amelyekben immáron csak az adyzós póz marad, de végképp megszűnik a tartalom, sőt megszűnik az az erő, ami miatt hinni tudtunk benne. Örök kérdés, hogy mennyi narcizmus szükséges ahhoz, hogy egy alkotó higgyen a megnyilvánulás szükségszerűségében, meddig dagadhat az én, s mikor jut el oda, hogy a felpuffadt egótól már egyáltalán nem látszik a világ. A Magunk szerelme (1913) című kötetben például az Elbocsátó szép üzeneten kívül jószerével csak rossz versek vannak. A koncentráció teljesen kihunyt. Talán magyarázható ez az alkoholbetegséggel is, s az ebből adódó idegi és lelki kifáradással. Egyre gyakrabban kell szanatóriumba mennie, hogy kicsit összetákolják, már nem elég az Édeshez visszamenni a faluba, hogy kicsit rendbe jöjjön. Korábban ez volt a menedék, ahogyan befutott, sikeres költőként írt Önéletrajzban is utal rá, nincs állandó lakhelye. „Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”

A Lédával történő végső szakítást követően (1912), nem tud megállapodni senki mellett, alkalmi nők és rövid életű szerelmek tarkítják az életét, s persze az örökös italozás, duhajkodás. Anyagilag ellehetetlenül. Hiába a barát és mecénás Hatvany Lajos, aki mellesleg kétszer is megveszi az életmű jogait, majd a költő halála után visszaadja az özvegynek, elindítva ezzel az özvegy és Ady szülei között a jogokról szóló szégyenletes pert, nincs az a pénz, ami elég volna egy ilyen életmódhoz. A háború hoz végül fordulatot a költészetében. A háború, amelyet kortársaival ellentétben, az első perctől ellenez, magára véve ezzel újra és megint a nemzetellenesség vádját. A két utolsó kötet a Hatvany által szerkesztett A halottak élén (1918) és a Földessy Gyula által a hátrahagyott versekből összeállított Az utolsó hajók, ami a halála után jelenik meg, 1923-ban, szinte teljesen híján van a szimbolikusságnak, eltűnnek a nagybetűs főnevek. Sokkal szikárabb és neutrálisabb a vers-én kezelése, sokkal mélyebb a figyelem a külvilágra. Lehet is mélyebb, hisz most a külvilág hozza az erőt, recseg-ropog a korábbi pozitív eszmék ácsolata. Ezzel együtt mintha Ady is belefáradt volna a túlhizlalt én fenntartásába, ahogyan belefáradt az életébe is. Hirtelen esendőnek látszik, és kicsinek, akit emiatt aztán könnyebb szeretni. A háború újravillanyozza a látásmódot, és kis reményt sejtet az új kapcsolat és házasság. De a Csinszkával kötött házasság botrányosan rossz. Ady szinte gyűlölte a nőt, akit a szabadsága korlátozójaként élt meg, afféle csendőrként az életében. Persze Csinszka is úgy érezte, hogy nagyon elcseszte az életét, amikor rajongásból hozzáment egy szifiliszes, alkoholista baromhoz. Ady ekkor már hat, aztán nyolc liter bort ivott naponta. Részegen ócsárolta a feleségét, s örökösen a váláson törte a fejét, de már erőtlen volt ahhoz, hogy bármit is változtasson az életén. Egy dologra tudott csak koncentrálni, hogy a napi adag ital meglegyen, s megírja még a szükséges verseket. „Ady E. berúg, írja Füst Milán a naplójában, a tiszteletére rendezett banketten, – dúrva a feleségével – aki fínom, kedves és gazdag nő – s már némi melanchólia mutatkozik rajta: a lelkesedését, mikor a dolog komoly kezdett lenni, elkezdte bánni – de nem táncolhatott vissza s a bánás most már az undorig nő.” A versek, amelyek ebből a kapcsolatból születtek, mert bármilyen is volt a viszonyuk, Ady inspiráló anyagként használta a „szerelmüket”, mint ahogyan minden alkotó minden vele történtet alapanyagnak tekint, a versek már nem tudtak úgy felizzani, mint a Léda-versek, inkább lettek afféle könyörgések az ápoló nénihez, hogy tartsa életben a szegény öreg és beteg embert, rimánkodás az éphez és fiatalhoz. Elég csak a legismertebb példa, az Őrizem a szemed rezignált, belenyugvó, lemondó sorait felidézni. A Léda-versek bujaságához és szenvedélyes hangjához képest ez visszalépés a testetlen és erőt vesztett költészetbe.

Az irodalomkritika a két utolsó kötet kapcsán hatalmas fordulatról beszél, az első kötetekhez mérhető költői erőről, a szimbolikus, szecessziós hang elhalásáról, a modernebb, expresszív kifejezésmód megjelenéséről, olyan új poétikai szituációról, ahonnét akár a teljes költészet is újraolvasható. Ám az a gyanú réved fel az emberben, hogy a kritika képtelen mit kezdeni egy avítt vátesszel, s új kulcsot szeretne találni Adyhoz, hogy ne kelljen evakuálni a nemzeti panteonból. Mert e két utolsó kötetben, minden változás mellett, kevés a jó vers, ami pedig jó, inkább értelmezhető a romantika felől, mint az expresszionizmus irányából. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára (A halottak élén, 1918), ez az elsöprő erejű vészt látó remekmű inkább Vörösmarty Előszavára rímel és nem a kor expresszionizmusára. S ekként a visszavont szimbolikusság ellenére épp e romantikus látásmód miatt szervesül a két kötet az életműbe. Hisz Ady valójában a romantikát melegíti fel, sőt felforralja újra, fűszerezi szecessziós életburjánzással és szimbolikus világépítéssel, s ez az attitűd tud hatni a kor olvasóira. A romantikus túlzások lenyűgözik a kortársakat, s olyan erővel hatnak, hogy nincs ki rákérdezzen, mi is ez tulajdonképpen, ki beszél a versekben, ki ez a megátalkodott éngenerátor, és kihez szól valójában. A kor embere szívesebben áll be egy megváltó árnyékába, mint egy költőébe. Amikor ezt írom, nem tekintem magam szobordöntögetőnek, mégis van bennem félelem, hogy vallásgyalázó lettem. A mai napig nem hunyt ki bennünk a félelem, ha kritikailag fordulunk felé, hogy valahol megbűnhődünk, hogy életbe lép a tízparancsolat második pontja: „Az Úrnak a te istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” Az öntudatát kereső nemzetnek viszont épp egy ilyen szakrális hősre volt szüksége. Valójában Ady az egyetlen, igazán nagy romantikus költőnk. A feudalizmusból épp kitántorogni kezdő nemzetnek pont erre a karakterre volt szüksége, egy zászlóvivőre, aki hatalmas hévvel a romantika nagy gondolatait újramondja és kiegészíti a modern ideológiák elvárásaival.

A Saint-Michel Boulevard-on megyek, épp a kávéház előtt, ahová Ady járt inni, eszembe jut a jelenet, amikor a magyar szobrász cipeli haza a részeg költőt a szállodába, kopog a feje a lépcsőn, ahogy vonszolja fel a testet, s hogy másnap hogyan kuncsorgott térden állva Léda előtt, hogy csak most az egyszer bocsásson meg. Vajon, gondolkodom ott, ahol az ősz annak idején beszökött, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz (Vér és arany, 1907) vagy a Kocsi-út az éjszakában (Szeretném, ha szeretnének, 1909), hogy miképpen tudta az a rossz szekér, mondjuk az élet (vagy Élet), kirázni ebből a kötőből azt a pár tucat remekművet.

Lipovecz Iván: Európa: Brexit-reflexiók

 

Egy értékközösség konfliktusos útja

 

2017. június 8-án végképp eldőlt, hogy az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót, és ezzel hatalmas sebet üt az elmúlt közel hatvan évben formálódott európai gazdasági és politikai rendszeren. A döntés, hogy legyen Brexit, természetesen már egy évvel ezelőtt megszületett, amikor a népszavazáson részt vett mintegy harmincnégymillió ember, és a voksolók ötvenkét százalékos többsége igent mondott az unióból való kilépésre. De Theresa May kormánya a Brüsszellel folytatandó tárgyalások megkezdése előtt lényegében újabb felhatalmazást akart kapni, és ezért idő előtti parlamenti választást kezdeményezett, a győzelem biztos tudatában. Csakhogy a magát Margaret Thatcher reinkarnációjának érző miniszterelnök alaposan elszámította magát: a tory kormány hajszál híján megbukott.

Ha Amber Rudd – aki egy éve Mayt követte a belügyminiszteri székben – a maga körzetében nem nyer mindössze háromszáz szavazattal (az összes ott leadott voks 0,6 százalékával!) munkáspárti ellenfelével szemben, vagy ha az észak-írországi unionisták nem kapnak két mandátummal többet, mint a legutóbbi választáson, akkor a konzervatívoknak nem lett volna meg a kormányzáshoz szükséges többségük, és a Brexit igencsak kétségessé vált volna. (Nagyon érdekes epizódja a történetnek, hogy tavaly Észak-Írországban a többség a kilépés ellen szavazott, most viszont azok a protestáns unionisták – a hírhedt Ian Paisley tiszteletes mai fundamentalista utódai – szereztek többséget, akiknek egyáltalán nem fáj, hogy az Ír-sziget két része közé újra sorompó kerül.)

A toryk ellenfelei: a szavazataik számát tíz százalékkal növelni tudó Munkáspárt, a két és fél millió szavazat dacára is csak tizenkét parlamenti mandátumhoz jutott liberális-demokraták és a sokat vesztő, de még így is a harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező párt helyére befutott skót nacionalisták egyformán Brexit-ellenesek. És eléggé valószínű, hogy Theresa May bukása esetén a dolog visszafordítására tettek volna lépéseket. Persze azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a népszavazáshoz képest négy százalékkal alacsonyabb választási részvétel talán azzal is magyarázható: a Brexit-pártiak közül sokan úgy gondolhatták, hogy Theresa May így is, úgy is győzni fog, és elindítja a kilépési folyamatot.

Nagyon meleg volt 1972-ben azon a júliusi szombaton, amikor a brüsszeli Egmont-palotában sor került az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség első kibővítésének ünnepélyes aktusára. Én előző nap, épp a kánikula miatt, egy szál trikóban szálltam fel a Brüsszelbe induló repülőgépre, összes ruházatom a feladott bőröndben volt. Zaventemben, a repülőtéren derült ki, hogy a csomag elveszett. Semmi gond, vigasztaltak, ha megjön, rögtön utánam küldik a szállodába. Csakhogy ez másnap délig nem történt meg. Szégyenszemre abban a szabadidő-öltözetben kellett elmennem az eseményre, és egy pillanatig sem voltam biztos benne, hogy ilyen külsővel fel fognak engedni a díszterem karzatára, ahonnan a sajtó képviselői kísérhették figyelemmel az aláírási ceremóniát. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyetlen „ajtónálló” sem akadt fenn a kinézetemen. Akkor, fiatal rádiós újságíróként szembesültem először azzal: mit jelent a szabadság fogalma a mindennapok nyelvére lefordítva.

De mi is történt akkor az Egmont-palotában? (Az épületet egyébként német tulajdonosai az első világháború után kénytelenek voltak eladni Brüsszel városának, az pedig negyven évvel később továbbadta a belga államnak, amely azóta is reprezentációs célokra használja.) Nagy-Britannia, Dánia és Írország EGK-hoz való csatlakozásának szentesítése. (Eredetileg Norvégiának is ott lett volna a helye, de a norvég közvélemény népszavazáson nemet mondott a kialkudott csatlakozási feltételekre.) Vagyis egy olyan, valóban történelmi esemény zajlott le, amely három vagy négy évvel azelőtt még teljesen elképzelhetetlen lett volna.

Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke ugyanis korábban ezt minden eszközzel megakadályozta. A második világháborúban a németekkel szembeni francia ellenállás vezetőjét 1958 végén választotta meg a Nemzetgyűlés a népszavazáson elfogadott új francia alkotmány alapján létrejött Ötödik Köztársaság elnökévé. (Öt évvel később, amikor már közvetlenül választottak köztársasági elnököt Franciaországban, De Gaulle-t megerősítették pozíciójában.) Még egy éve sem volt a hivatalában, amikor híres strasbourgi beszédében kijelentette: „Az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa, a teljes Európa az, ami meg fogja határozni a világ sorsát.”

Az üzenet egyik része világos volt: Charles de Gaulle Európájába a Szovjetunió, illetve az általa vezérelt kelet-európai szövetségi rendszer is beletartozik. (Ami mindössze három évvel a magyarországi események után eléggé figyelemkeltő kijelentés volt.) Igazi pikantériája azonban az üzenet másik felének volt: ha csak az egybefüggő kontinens jelenti Európát, akkor a Brit-szigetek nem tartoznak oda. Lehet, hogy De Gaulle-nak, aki valamikor Londonból irányította a franciaországi ellenállást, komoly személyes sérelmei adódtak. Ennél valószínűbb azonban, hogy ő nagyon is tisztán látta: a valódi távolság sokkal nagyobb annál a harmincnégy kilométernél, amit Calais és Dover között mérnek a Csatorna két partja közt. A történelmi ellenségeskedés évszázadai már rég elmúltak, Anglia és Franciaország éppen hogy szövetségesei voltak egymásnak a megelőző ötven évben, Németországgal szemben. Mégis: De Gaulle – I. Napóleon után százötven évvel, első francia államfőként – elutazott Németországba, hogy kezet rázzon Adenauer kancellárral, majd 1973-ban aláírták a további együttműködést szolgáló Élysée-szerződést. Viszont a britekről hallani sem akart. De Gaulle-nak előbb meg kellett buknia (ez formálisan az 1969-es lemondásával következett be, de valójában már a ’68-as párizsi diáklázadások után diszkreditált személlyé vált), majd egy évre rá meg is kellett halnia ahhoz, hogy a brit közös piaci csatlakozás napirendre kerülhessen.

Aminek a szükségességéről egyébként maguk az angolok sem lehettek maradéktalanul meggyőződve. A makacsul elutasító francia álláspont pedig ellenlépésre sarkallta őket. Így jött létre 1960-ban az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA), hét ország laza szövetsége Nagy-Britannia vezetésével. Ez azonban köszönőviszonyban sem volt az EGK-val. A tagállamok közt létesült vámunió kizárólag ipari árukra vonatkozott, és azok közül sem mindegyikre. A mezőgazdaságot, amely a Közös Piac működésének évtizedeken át az egyik legfőbb területe volt, egyáltalán nem vonták be az EFTA bűvkörébe, mint ahogyan a „három szabadság”, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának elérését sem célozták meg. A legnagyobb különbség pedig abban nyilvánult meg, hogy az EFTA-ban nem hoztak létre állandó intézményeket. Ezzel szemben az EGK, majd az Európai Unió egész működésének, szerves fejlődésének, az integráció kiteljesedésének egyfelől előmozdítói, másfelől garanciái ezek az állandó „oszlopok”: a bizottság, a parlament és – legújabban – a tanács.

Az EFTA-országok valószínűleg egy percig sem gondolták komolyan, hogy szervezetük életképes lesz az EGK-val szemben, és valamennyien igyekeztek az utóbbi felé. Csatlakozásuk végül is négy etapban megtörtént: 1972-ben a fent említett „egmonti” hármak, a nyolcvanas években Portugália, s végül 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország. Mára az EFTA-nak négy tagja maradt: Izland, Liechtenstein, Norvégia, Svájc – de ők is erős szimbiózisban vannak az EU-val az Európai Gazdasági Térség keretében.

A francia–brit szembenállás elmúltával a hetvenes-nyolcvanas években sokáig arra lehetett számítani, hogy nemzetiségi feszültségek roggyantják meg a nyugat-európai integráció alakuló rendszerét. Ilyen „forró krumpli” volt például Korzika. A Franciaországhoz tartozó szigeten, ahol Napóleon is született, a 18. század közepén, a Genovához tartozás idején keletkezett a világ első demokratikus alkotmánya, megelőzve még az Egyesült Államokét is. Viszont a sziget helyzete még kétszáz évvel később sem volt rendezve. Az 1976-ban alakult Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FNLC) terrorakciókkal próbált nagyobb nyomatékot adni követeléseiknek. Az 1991-es Korzika-szerződésben biztosított autonómia még nem jelentette a végső megoldást, az önálló régió jogának megszerzése a 2000-es évekre maradt. Az FNLC csak tavaly jelentette be, hogy felhagy az erőszakos cselekedetekkel – „de ez nem jelenti, hogy letesszük a fegyvert”, fűzték hozzá.

Bár az 1972-es autonómiamegállapodással vége szakadt a terrorakcióknak Dél-Tirolban, Andreotti olasz miniszterelnök még 1985-ben is arról beszélt felháborodottan, hogy „nagynémet” törekvéseket lehet észlelni az észak-olaszországi tartományban. Miután az első világháború után az Olaszországhoz csatolt terület miatt Rómának évtizedeken át Ausztriával volt viszálya, annak rendezése nélkül aligha kerülhetett volna sor utóbbi 1995-ös EU-csatlakozására. A legnagyobb ilyen típusú feszültség azonban kétségtelenül a katolikus (észak)ír republikánusok és a protestáns unionisták konfliktusából adódott.

Ez ugyanis nem egyszerűen az Egyesült Királyság „belügye”, de az ír–brit viszony – tehát két EU-tagállam kapcsolatának – elmérgesítője is volt. Még akkor is, ha az Ír Köztársaság soha nem vállalt közösséget az Észak-Írország függetlenségéért terrorcselekményekkel küzdő Ír Köztársasági Hadsereggel (IRA). De hát Dublinban mégiscsak ugyanaz a Sinn Féin a politikai élet egyik meghatározó pártja, mint amelyik Belfastban az IRA úgynevezett nem katonai szárnya (és amelynek képviselői a londoni Westminsterben nem hajlandók felesküdni a királynőre). Az 1998. évi úgynevezett nagypénteki megállapodás jogszerűen pontot tett a fizikai háborúskodás végére, az ellenségeskedés azonban nem szűnt meg, és annak az előírásnak, hogy Belfastban közösen kormányozzanak, a rivális felek egyre kevésbé képesek eleget tenni.

Emlékezetes, hogy a hetvenes években nemcsak vallási, illetve etnikai, de kifejezetten ultrabalos ideológiai töltetű terrorszervezetek is felütötték a fejüket Nyugat-Európában: a Vörös Brigádok Olaszországban, a RAF az NSZK-ban, a malukui betelepülők Hollandiában. S bár egy időben – átmenetileg és helyileg korlátozottan – komoly kihívásokat jelentettek a demokratikus intézményeknek, végül is a társadalom számára kezelhető keretek közt maradtak.

Ezt azért sem árt felidézni, mert napjainkban egy egészen másfajta, nem belső eredetű, hanem kívülről vezérelt terrorhullámmal kell az EU országainak megküzdeniük. Amely, lévén egy – saját kultúrájuktól idegen – világvallás nézetrendszerétől átitatott, nemcsak súlyos fizikai fenyegetés, de egyben szellemi kihívás is. Hogyan lehet az egyén szabadságára épülő, a társadalom tagjai által megválasztott testületek működésén alapuló, a felsőbbrendűség lehetőségét par excellence tagadó emberi közösség eszméit sikerrel szembeállítani az alávetettséget mint legfőbb attribútumot középpontba állító vak engedelmességgel.

Mint ahogyan 2004 óta az EU saját története is részben erről szól. Az akkori, egyszeri tízes bővítés felettébb merész vállalkozás volt, utólag nézve igencsak felemás eredményekkel. Már a kiindulópontok is: a németek mindenképp „benn” akarták tudni Lengyelországot, ezért könnyen engedtek mások követeléseinek. London Máltát és Ciprust favorizálta, az északiak a Baltikumot. A kelet-közép-európai „kis négyes” (Magyarország–Szlovénia–Szlovákia–Csehország) iránt a többség igazából közömbös volt, ezek az országok önmagában a rendszerváltással „érdemelték ki”, hogy tárgyaljanak velük. Ráadásul ezt bővítési biztosként az a Günter Verheugen végezte, aki a nyolcvanas években a szocdem–szabaddemokrata szakításnak köszönhette politikai karrierje indulását az NSZK-ban – miután látványosan otthagyta az „áruló” Genscher külügyminisztert, meredeken jutott egyre feljebb az SPD-ben –, de akinek közelebbi ismeretei ezekről az országokról nem voltak. Mint egykori liberális, örült minden hírnek, amely a szabadság fokozódásáról szólt. És nem tudta, hogy egy olyan térséggel van dolga, ahol a demokratikus fejlődést előbb a hitleri, majd a szovjet rendszer nem megakasztotta, hanem helyettesítette, mivel demokratikus berendezkedés a második világháború kitörése előtt sem létezett.

Márpedig az EU – ahogyan németül mondják – „Wertegemeinschaft”, az értékek közössége, és ezeket az értékeket minden esetben mindenki „magával hozza” a közösségbe, és nem ott sajátítja el. Ma már jól látható, hogy ennek a demokratikus közmegegyezésen alapuló, a fékek és ellensúlyok rendszerét jól működtető, az emberi jogok tiszteletének feltétlenül elsőbbséget adó értékrendszernek Kelet-Közép-Európában komoly hiányosságai vannak. Amiről a csatlakozáskor vagy tudomást sem vettek, vagy szemet hunytak felettük.

És itt kanyarodunk vissza a Brexithez. Az Egyesült Királyságban tizenhét és fél millió embernek – akiknek a legkülönfélébb motívumaik lehettek, hogy miért így döntöttek – egyszerűen elege lett az egészből, és a kilépésre szavazott. Bizonyára sokan voltak közöttük, akiket a tudatlanság vagy a személyes sorsuk feletti elkeseredés vezérelt. De nagy részüknek nagyon is határozott elképzelésük lehetett. Ők ötven meg hatvan évvel ezelőtt szerettek volna egy exkluzív klub tagjaivá válni, olyan országokkal közösen, ahol a dolgok úgy nagyjából a helyükön vannak, ahol az adott szó is szerződést jelent, és ahol a partnerek egyenlőnek tekintik egymást. Erről a mostani EU-ról viszont azt gondolják, hogy keleti irányban az egész egy nagy német érdekövezet, feneketlen hordó, amelyből számolatlanul folyik el a pénz az azokat kézen-közön eltüntető népességek felé. A közösségi költségvetéssel majd negyven évvel ezelőtt már Margaret Thatchernek is sok baja volt, folyton visszakövetelt a brit befizetésekből, mert méltatlannak találta, hogy London tartson el bárkit is.

De Gaulle fenntartásait most látszik beigazolni az idő. Azzal a különbséggel, hogy a francia nemzeti hős annak idején egy általa félt expanziónak próbálta útját állni. A mai valóságban viszont az Egyesült Királyság az, amelyik nem akar „több Európát” magára engedni.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Kikelt-e már a kígyótojás?

0
Hajdu Szabolccsal, Mélyi Józseffel, Radnóti Sándorral beszélget Herskovits Eszter P. Szűcs Julianna A NER stílusa, ízlése, kánonja. Enigmatikus munkacím. Ma esti beszélgetőtársaink Hajdu Szabolcs filmrendező,...