Különös, különös november 22. volt 1877-ben. A bábaasszony egy kisfiút segített a világra Érmindszenten. A kisfiúnak mindkét kezén hat ujja volt. A bába tudta, mit kell tenni, cérnával elkötötte a vérkeringést, a felesleges kinövések idővel leestek, de mindenki tudta, aki így születik, meg van jelölve, aki így születik: varázsló, sámán, táltos, valami különleges feladatra született ember. Mindezt a különösséget tovább erősítette a mindkét oldalon lenőtt fül. A szülők örültek, hogy lett egy ilyen gyermek, az apa, aki mélyen ápolta nemesi származását, s időlegesnek érezte, hogy egy kis zsupfedeles házban élnek, ahogyan a parasztok, ebben a fiúban látta a lehetőséget, hogy visszaáll a világrend, s a család végre oda kerül, ahová való. Mert méltatlan egy ilyen nagy múltú családnak így élni, mégiscsak Ond vezértől származnak, legalábbis Ady öccse, Ady Lajos egy tudományosnak nem tekinthető nyelvészeti fejtegetés révén (Ad, Od, Ond) erre a megállapításra jutott. A hagymázas nyelvészet meg is ihlette költőnket, s az ősi rokonságról, a rokontól való különbözőségről vizionált egy költeményt, az Ond vezér unokáját. „Egy nagy tivornyán borral, vérrel / Idéztem a halottakat / S találkoztam vad Ond vezérrel.” (Szeretném, ha szeretnének, 1909).
A szülők nem látták ezt a gyereket véznának, gyengének, csak később derült ki, hogy lábai csenevészek, s emiatt járása mindig is bizonytalan lesz. Ezt tovább tetézték a lábfején lévő bütykök, amelyek miatt speciális cipők viselésére kényszerült. Ady fizikailag korántsem volt az a szélviharral szembeszegülő dalia, amilyennek néhány szobor, a magyar emlékezet s persze a fényképek is megőrizték. A fényképeken egy művészt látunk mesterséges művészpózokban, ha a szagát is éreznénk, az alkohol és nikotinkipárolgás mellett finom parfümök illatát éreznénk, hisz Ady megtanulta Lédától nemcsak Párizst, hanem a finom illatszerek használatát is. Kínosan ügyelt rá, hogy szerepspecifikus legyen, hogy művésznek látszódjon, kalap, gondos öltözet, révedő tekintet. Bohém élet, zsenitudat, isteni elragadtatottság, ezt sugallta környezetének. Sokszor eljátszotta, hogy épp felolvasás előtt írja meg a verset, közönség előtt kotlott, ahogyan Füst Milán nevezi ezt a látványviselkedést, máskor kávéházban vetette papírra a sorokat, s mikor készen lett, összegyűrve asztal alá dobta a verset, a fiatal nagyváradi költő, Emőd Tamás mászott a mester által lesajnált remekmű után, emlékezik vissza Juhász Gyula.
A testi hiányosságok csak később mutatkoznak meg, most ezen az apró gyereken, ami leginkább feltűnik, a hatalmas dióbarna szemek. Ezek a később legendássá váló szemek uralkodnak az arcon, ez a hatalmas és mélybarna meleg tónus, ami mindig a legelviselhetetlenebb pillanatokban is szerethetővé teszi az örök rendbontót. Az is csak később derül ki, hogy bizony a szemóriások gyenge látást rejtenek. Nagy méret és kis teljesítmény. Ezek a szemek lehetnének akár szimbólumai is Ady költészetének: gigantikus nagyság és viszonylag szerény tartalmi erő. Ezek a szemek, amelyek szimbolizálják a késői olvasó számára e költészetet, szimbolikusan végigvonulnak Ady költészetén, a világra nyíló szemek, a világot érzékelő szemek, a világot megteremtő szemek. Kapui ezek az Ady által teremtett mindenségnek, melynek centrumában az önmagától elragadtatott, ám mások által fenyegetett, egzaltált én van. Csak ezáltal létezik számára élet és világ, s mivel a valóságérzékelése ténylegesen gyenge, a világ belül épül fel, ami kívül van, az csupán a belső mindenség halvány másolata. „Konganak az elhagyott termek, / A bús falakról rámered / Két nagy, sötét ablak a völgyre, / (Ugye, milyen fáradt szemek?)”, írja A vár fehér asszonya című versben, szinte allegorikussá növelve a szemképet, s a rajta keresztül való világépítést (Új versek, 1906). Egyszerre látjuk a kiépülő világot, s magát a világépítőt is, mint oly sok későbbi versben is. A külvilág kontúrjai, a vers realitásalapja persze nem is erősödhetett meg, hisz Ady hiúsági okokból soha nem viselt szemüveget, olvasni is csak úgy tudott, hogy egészen közel tartotta a könyvet. Mert bár hiányos volt a műveltsége, olvasott, méghozzá moderneket is, Ibsent, Dosztojevszkijt, s filozófiát: Schopenhauert, Comte-ot, Spencert, s persze az oly sokszor megidézett Nietzschét.
Minden csodajel arra mutatott, hogy a nagy szemű, rossz járású kisfiú megiscsak arra lett predesztinálva, hogy visszabillentse a diósadi Ady család számára a világrendet. „Az Ady-család egyébként, írja Önéletrajzában (1913), a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg – a fiai.” Az első számú családhelyreállító a keresztségben hamarosan megkapja az András Endre nevet, amit ember nem ért, hogy mért keresztelnek valakit ugyanarra a névre, s itt megakad az Adyról gondolkodó, hogy mennyiben rejti már a keresztség is e költészet örökös ismétlésre épülő retorikai alakzatát. A helyi elemiben kitűnik, mondhatjuk így, okosságával, fürge észjárásával. Persze, ha nem lett volna belőle országos nagyság, senki nem emlékezett volna arra, hogy tényleg kitűnt-e, vagy nem, ahogyan arra sem, hogy volt neki plusz ujja. Minden életrajz retrospektív, a jelenből építi meg a múltat, ahogyan a késői elemző is az épp aktuális helyzetéből hangsúlyoz ki életelemeket vagy épp hallgat el.
Szükség volt amúgy ebben a korban a kitűnő gyerekekre, a kiegyezést követően irtózatos iramban fejlődő gazdaság és állam egyre inkább igényelte a tehetséges szakembereket. A korábbi elit nem volt képes reprodukálni a szükséges számú képzett embert. A rendszer automatikusan szívta be a tehetségeket. Ady Érmindszentről Nagykárolyba kerül gimnáziumba, bár kicsit értelmezhetetlen, hogy mit keres egy református gyerek a piarista iskolában, talán a szülők a jobb előmenetel lehetőségét láthatták a katolikus iskolában. Itt találkozik először a számára elviselhetetlen fegyelemmel, s a katolikus papság működésével, ami egy életre megalapozza egyházellenességét. Persze van haszna is ennek az iskolának, mert a fegyelem révén mégiscsak kap egyfajta alapműveltséget, amely műveltségről a túlképzett nyugatos írótársak mindig is lefitymálva beszéltek. „Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi” – írja róla gyilkos kritikájában Kosztolányi (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, 1929). A nagykárolyi évek során erősödik meg fizikailag, itt kezd verseket fabrikálni, afféle iskolai csúfolódókat, s itt ismerkedik meg egy fura fickóval, a liberális zsidó családból jövő Jászi Oszkárral. Bármilyen abszurd is, de együtt járnak katolikus hittanra. Jászi társadalomtudományi munkái, gondolkodásmódja, polgári radikális és szociáldemokrata elvei egész életében irányadók voltak Ady számára, s meghatározók a politikai publicisztikáiban, nem utolsósorban a politikai, közéleti költészetében.
Mintegy négyévnyi (1888–1892) piarista kaland után, amit Ady a legszörnyűbb diákéveknek tartott még felnőtt fejjel is, a tizenöt éves kamasz átkerül a zilahi református gimnáziumba, ahol a merev szigor után a szabad szellemiséggel, egyfajta demokratikus gondolkodással ismerkedik meg, s a ’48-as hagyománnyal, a kuruckodó patriotizmussal és lázongással. Mindez később tápja a költészetének. A kuruc dalok, tematikusan és egyszerű ütemhangsúlyos dallamukkal végigkísérik az életművet a Rákóczi vén hadnagyától (Versek, 1899) a Két kuruc beszélgetig (Az utolsó hajók, 1923). Zilahon találkozik először az alkohollal, itt szegődik mellé ez az örökös társ, s indít el ezzel a költészet mellett egy másik sikertörténetet, az alkoholos karriert. A hétvégeket már a cimborákkal a kocsmában tölti, begyakorolja a legfontosabb fogyasztási szokásokat, megismerkedik a mámor erejével, rászokik a cigarettára, megjelenik életében a szerelem, személy szerint F. Erzsike, a korai versek Zsókája, akit később így sirat el: „Akihez szólott a legelső nóta, / Zsóka mennyasszony, férjhez megy a Zsóka… (…) Maga férjhez megy édes, kicsi Zsóka / Mást fog ölelni, másé lesz a csókja… (Zsóka búcsúzója. Még egyszer, 1903). E kis idézet a nosztalgikus és játékos búcsúzáson túl jelzi, hogy Adyba a klasszikus költészeti hagyományon (Goethe, Heine, Vörösmarty, Petőfi) és a népdalokon túl milyen mélyen beleivódott a városi dalok, kuplék, sanzonok és táncdalok szöveg- és dallamvilága.
„Hétéves koromban verset írtam, írja Önéletrajzában, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban.” Zilah az önérzetépítés megalapozója. A becsvágyhoz, ami ezt a diákot fűti, szükség van belső tartásra és bátorságra, hogy meg merje mutatni magát. A zilahi évek, a tanulmányi sikerek, az iskolai irodalmi sikerek és a szerelmi kaland megerősítik, s lerakják azt a betonbiztos talapzatot, amire építve meg lehet szólalni, mert a világról beszélni öntudat nélkül képtelenség. Az alapélmény az kell legyen minden alkotó számára, hogy képes vagyok a világról hiteles és igaz állításokat tenni. Bármely pillanatban elfoghat a kétség csak az írás pillanatában nem, mert akár önhitten is, de tudni kell, hogy képes vagyok a sokezer sorból és mondatból épp azt megtalálni, amelyik elemi erővel képviseli az általam megjeleníteni kívánt valóságot.
Öntudat és szabadság, e kettő kell nekem és bárkinek ahhoz, hogy kreatív erő jelenjen meg, s ez az iskola mindkettőben megsegítette költőnket. Talán nem volt annyira szabados, mint a visszaemlékezésekből hinni vélnénk, de a szerzetesi iskola után olyan szabadságélménnyel ajándékozza meg, amely túlmutat a valóságosságán, mert hát miért lenne a szabadság érzete objektív érzet. Ady zilahi története is bizonyítja, a teher alatt nő a pálma nevelési elve csak a poroszos iskolamodell önértelmezése és nem alapigazság. Ebben a szabadiskolában ismerkedett meg Ady a klasszikus magyar irodalommal, itt találja meg magának afféle alternatív tradícióként Vajda Jánost, s itt találkozik a 20. századi magyar politikai élet egyik fontos alakjával, egy ideig magántanítványa Kun Béla, bár ekkor még nem viselte ezt a „kunfajta” nevet. A fáma szerint Ady ismertette meg valahai tanítványát a fővárosi baloldali értelmiségi körökkel, s indította el ezzel a balosodás útján, bár azt álmában sem gondolta volna, hogy halála (1919. január 27.) után pár hónappal Béluska átveszi Magyarország irányítását. Ha megéli, elszörnyedt volna, mert furcsamód a forradalom szimbolikus alakja, Krúdy elmondása szerint, már a Károlyi-forradalmat sem fogadta túl nagy rokonszenvvel.
Jeles érettségi Zilahon (1896), mert mint írja: „Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom.” Mindez arra predesztinálta, hogy az ifjú Bandi beteljesítse a szülők becsvágyterveit. Debrecenbe kerül jogot tanulni, hisz a jog ekkor a belépő a hivatalvállaláshoz, s mi mással lehetne biztonságos életet elérni, mint egy jó kis zsíros vármegyei állással, havi fixszel. „Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, írja az Önéletrajzban, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás.” Arról persze csak finomkodva szól az önbemutató szöveg, hogy nem pusztán a hírlapírás, hanem az általa „csokonaisnak” nevezett életmód is oka volt annak, hogy kimaradozott az iskolából. Újságírás és tivornyák, vannak versek is, ugyan nem túl sok, és egyáltalán nem egyéni hangvételűek. Ady egyelőre jobban látszik költőnek, mintsem költő volna. A dorbézolások során minden otthonról küldött pénznek a nyakára hág, amikor Budapesten akarja folytatni tanulmányait, a szülők kétszer is elküldik a tandíjat, de Ady mindkétszer elissza az összeget, s persze az egyetemet messze elkerüli. Végül a szülők igyekezete és egy segítő rokon révén Budapestről Temesvárra kerül törvényszéki írnoknak (1897–98). Mindenki azt reméli, ez a megvadult duhaj, kimentve a rossz társaságból, itt végre lecsendesedik, s távtanulással legalább elvégzi az egyetemet. De ez nem így történt, mert valójában a Budapestről való evakuálásával épp a társaság szabadult meg az életveszélyes rossztól. A temesvári fél év kétségkívül Ady életének legnyomorultabb időszakai közé tartozik. Rettenetesen idegennek érzi magát a főként németes városban, rühelli a munkáját, ráadásul a fizetséget már a hónap első napjaiban elissza, kölcsönökre és baráti meghívásokra kénytelen hagyatkozni. A szobáját nem fűti, de a borosflaska ott áll az ágya mellett. A korábbi duhajkodó élet helyére csendesebb alkoholizmus telepszik, némi melankóliával, bár itt sem maradtak el teljesen a nagy dáridók, közös vedelések, nők. A magány mindenesetre meghozza az első igazi verset is, a Milyen az ősz címűt. A vers már saját névre van véve (korábban vicces szignókkal látta el őket, az egyik leggyakoribb volt közülük az Adiau Bandi), mégsem igazi Ady-vers, inkább érződik benne a Reviczky-féle kiábrándult romantika, az elhagyott otthon és a szerelem utáni érzelgős siránkozás, tele idétlen rímekkel (egykoron-boldogon, reám-leány, emlékezem-kettesen), oly-jal, csókkal, oh-val, de mindenképpen vers, vagyis átlép egy határt: verspróbálkozásokból versbe lép. A későbbi Ady-képpel alig összeegyeztethető a korabeli cimborák beszámolója. Afféle vicces fickónak írják le, aki kicsit mindig be volt nyomva, és szívesen poénkodott meg olvasott fel a verseiből, amelyek nagyrészt bökversek és tréfás gúnyversek voltak, vagy épp édelgős, szentimentális szerelmes versek. Egy szekrény emlékét elevenítik fel a temesvári szemtanúk, hogy ott tartotta a számtalan verseket, amelyekből ma alig ismerünk néhányat. Talán afféle kuplék lehettek, legalábbis erre enged következtetni a temesvári szerelmet (Gál Gizit) felelevenítő Dal az interurbán telefonról. „Gizust, a kis kacért, az édest, / Tegnap zavarba hoztam ám, / Felcsengetém sürgős beszédhez, / Tudom, pirult a kisleány.” Az ilyen és ehhez hasonló sorokat könnyebb kabarébetétdalnak olvasni, mint versnek. Egyértelmű a szerzői szándék, Ady be akarja a költészetbe emelni a periferikus, a magas irodalom felől nézve silány lírát, olyan versek tapasztalatát, amelyek szemben az akadémikus költészettel valóban közszájon forogtak és hihetetlenül népszerűek voltak, mondhatni, ezek a szövegek voltak a szélesebb értelemben vett magyar költészet legelevenebb produktumai. Ez volt a kor költészeti popzenéje, ami Petőfiéknek a népdal volt. Ady ettől a nyelvi anyagtól várta az elaggott, hivatalos, hol népnemzeti, hol klasszicizáló költészet megújulását, s nem utolsósorban magának akarta a könnyed dalok olvasóit is. Mintha úgy lett volna a fejében a modern magyar költő feladata, hogy egyrészt le kell fedni a női érzelmek bulvárelvárásait, másrészt ki kell elégíteni a társadalmi, közéleti változást igénylőket, a nemzeti identitásban otthont találókat, valamint az istenhez való viszonyulást fontosnak tartókat is, mégiscsak keresztény országban élünk. Nem elitirodalomban gondolkodott, hanem olyan irodalomban, amely a legszélesebb olvasói skálát le tudja fedni. Nem volt benne semmiféle ízlés, semmiféle skrupulus e téren, nem zavarta, nem érezte kínosnak az érzelgős vagy rendkívül felszínes, primer szerelemi jeleneteket felfestő verseket. Nem érdekelték az ügyetlen rímek, amelyek révén akár népnemzeti epigon is lehetett volna belőle, vagy egy kiköpött kupléköltő, sikert akart elérni a versekkel, ez volt a vezérlő csillag. A Búcsú Siker-asszonytól című vers („Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.”) valójában a sikervágy fohásza. A félsiker nem kell, sejteti a vers, csak a mindent letaroló.
Az életrajzon keresztül bóklászva jól látszik, hogy hol milyen költészeti és gondolati alapokat sajátít el Ady, milyen tematikák akadnak bele a gondolkodásába. A temesvári fél év hozadéka, állítják sokan, Dózsa György mítosza, hisz naponta elment a helyszín mellett, ahol a parasztvezért megégették. Ez a mítosz a kurucozás mellett a másik társadalmi-történelmi háttérmítoszává válik a közéleti költeményeknek. Logikus volna a fentebbi állítás, de szövegesen ez mégsem mutatható ki. Ady bármire ha rábukkan, azonnal tematizálja az írásokban, s a Dózsa-mítosz sok évvel később jelenik meg, feltehetőleg amiatt, mert megtudja, hogy a családja rokonságban áll a szintén diósadi Dózsa családdal (innét a Dózsa György unokája vagyok én verssor valóságalapja). Ez a kis történet is mutatja, hogy Adyt mennyire izgatták a vérségi szálak, ha a verseket ilyen irányból értelmeznénk, a törzsi gondolkodás evidens nyomaira bukkannánk, a nagyvárosba keveredett farkasfalka történetét olvashatnánk ki az Ady család történetéből, amely falka átlényegül fajjá, nemzetté, néppé, magyarsággá, egy nehezen identifikálható mi-tudattá. Ezzel a mi-vel szemben vannak a szintén bizonytalan kategóriaként használt ti vagy ők. Jól példázza ezt A Hadak Útja című vers (Az Illés szekerén, 1908), amelyben a mi alatt gyülekeznek a roppant hadak, a rongyos hadak, Csaba népe, a Jövő, az Igazság, az Engesztelés, a nagy Ítélet, a Jó Sors, a Végzet, a Nép. Valójában odáig jutnak el az állítások, hogy mi vagyunk a mi, ti vagytok a ti, vagy ők az ők, de valójában fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. Nem körvonalazódik, hogy ki követelőzik, és pontosan mit akar. Mondhatni, innét ered a közéletet a mai napig leuraló mi-ők, az ideológiai elhatárolódás, amelynek használatakor soha nincs pontosan körülírva, hogy ki és miért tartozik oda vagy ide, a határvonalak az aktuális érzések és érdekek szerint változnak.
A temesvári kudarc-félévből, amit Ady persze a valóságosnál sokkal gyötrőbben élt meg, végül is az anya, a rajongott Édes hozza haza súlyos betegen. A faluban feljavul, s a következő évben ismét nekivág az útnak Debrecenbe (1898), hogy folytassa tanulmányait, de ez az út már végleg az újságíráshoz vezeti. Rendes újságíró lesz, bár a versfaragásról nem mond le, 1899-ben megjelenik első verseskötete Versek címmel, ami persze semmi feltűnést nem kelt, s költőnket egyelőre nem a magyar irodalom fároszaihoz, csak a duhajkodó újságíró-költőcskékhez teszi hasonlatossá, akik borgőzös álmokat dédelgetnek arról, hogy majd egyszer koszorús költők lesznek. Akkor bizonyára nyitott seb volt a kötetet körülvevő érdektelenség, de később Ady sem tekinti az életmű részének, sem ezt, sem a Nagyváradon megjelent Még egyszer című kötetet (1904). Az Ady-gyűjtemények azóta is következetesen az Új versekkel indulnak, holott a cím egyáltalán nem csupán a költői forradalom újdonságára, hanem a debreceni kötetcímre is utal.
Az első kötet reviczkys melankóliával áztatott versei tényleg nem olyan nagy ívűek, mint az igazi Adyk, de az olvasó, ha figyelmesen bóklászik közöttük, felfedezi azokat az alaptémákat (az ifjúság elsiratása, a szerelmi lihegés, a kávéházi világ, az élet és teremtés toposzait – egyelőre kisbetűvel, a kurucozást), amelyeket a későbbi kötetekben is fellelhetünk. Korántsem olyan radikális a különbség, mint hinni vélnénk, vagy pontosabban: radikális, de a törzsanyagnak is van olyan olvasási lehetősége, melyből a kezdő versek szervesülnek az életműbe, hisz efféle versekkel vannak tele a későbbi kötetek is, lekenve az önteltség és szimbolikus nagyotmondás kenőcsével.
A debreceni légkört nem szereti, nem passzol hozzá ez a beszabályozott város, egész életében a maradiság és a konzervativizmus fészkének tartja, s amikor lehetősége nyílik, egy ennél pezsgőbb, ugyanakkor züllöttebb világba menekül: Nagyváradra (1900). A Pece-parti Párizs, ahogyan nevezték ezt a kisvárosban nagyvilági életet élő várost, hihetetlen lendületet adott a szellemi és írói fejlődéshez. Az alig ötvenezres városban öt napilap működött, s a legkülönfélébb figurák, világot járt csavargók és kereskedők, örömlányok és álmodozó, gazdag nők, jobb sorsot kereső fiatal tehetségek, művészek és fűzfapoéták tűntek fel a váradi éjszakában, ahol a lapzártát követően az időt töltötte az ifjú zsurnaliszta. A kormányon lévő Szabadelvű Párt lapjánál a Szabadságnál kezdi, de radikális nézetei miatt hamarosan átlép a Nagyváradi Naplóhoz. Vérbeli újságíróvá lesz, problémaérzékeny, lendületes és heves cikkeket ír, szinte hadjáratot folytat az elmaradott feudális Magyarország, az avítt nacionalizmus, a hamis liberalizmus és az egyház ellen. Az eszmei alap a polgári radikalizmus. A Kanonok sorról írt, egyházellenes kirohanásokkal tarkított Egy kis séta című publicisztika (1901) meg is hozza a feljelentést és az elzárást. Kell ennél nagyobb dicsőség?! Olyan ütemben dolgozik, hogy van lapszám, amit szinte egyedül teleír. Névvel vagy épp név nélkül ír publicisztikát, verset, színházi kritikát, híreket, jegyzetet, glosszát, bármit, ami egy napilaphoz kell. Tévednek, akik Adyt afféle részeges lumpként képzelik el, naplopásból még soha nem épült életmű.
Nagyvárad Ady nagykorúsításának ideje, megindul a mítoszteremtés, amely mítoszteremtés aztán a városra is átszármazik. Várad mítosza, Ady mítosza. Az a néhány év, amit ott tölt, tulajdonképpen felrakja ezt a várost a kulturális emlékezet térképére. Ezernyi visszaemlékezés szól arról, kikkel hogyan találkozott, hogyan zajlottak az éjszakai tivornyák, hogyan és kitől kapott vérbajt, amiről egyébként mindig azt állította, a kiválasztottság bizonyítéka, hogyan ismerkedett meg a betegesen nagy szerelemmel, miként tűnt föl Diósyné Brüll Adél (Léda) a váradi utcákon és a szalonéletben, miképpen vetette ki a hálóját – valójában előző szerelmében féltékenységet kelteni akarva – az ifjú újságíróra. Aztán Ady belegabalyodott a hálóba, ez a nálánál öt évvel idősebb, érett nő neki bejött, anyafigura, aki kalauzolja abban az életben és abban a világban, amit a költő el akar foglalni. Múzsa és egyben tanácsadó, akitől immáron valóságosan is megismerheti a francia költészet megújítóit, Baudelaire-t, Verlaine-t, akikről eddig csak elmesélésből, másodkézből vagy épp Színi Gyula A dekadensek (1903) című tanulmányából hallott. Érdekes, hogy a másodkézből jövő hírnek volt előnye is. Ady a maga képzeletével keverte ki a szimbolizmust, emiatt különbözik alapvetően a francia mesterektől. Minden lemondó pesszimizmusa ellenére sem tud felzárkózni a dekadencia mögé, a versekből az életerő és az élet (helyesebben: Élet) elragadtatott istenítése ömlik ránk, még akkor is, ha a versek dizájnja nagyon is áporodott és dekadens. „Élet, óh, Isten pompázó szerelme, (…) Boldog vagyok, mert élni elhivattam”, fogalmazza meg oly sokszor az életigenlő gondolatokat (Köszöntő az életre. A Magunk szerelme, 1913). S hiába énekelte meg oly sokszor a halált, valójában önmagát messiásként értelmezi, ekként ebben a logikában a halál számára a megváltás, a provizórikus elmúlás és nem a tényleges pusztulás.
Betegesen beleszeret vagy inkább belekapaszkodik Lédába, s persze a Léda által felkínált életbe. 1904-ben utánamegy Párizsba, majd egy évet tölt itt, aztán még hat alkalommal kiutazik. A felszarvazott férjjel, Diósy Ödönnel is összehaverkodik, aki gyötrődve ugyan, de megbékél a kapcsolattal, sőt fizeti a kezelést, amikor Ady vérbaja épp Párizsban megint kiújul. Ady számára Párizs lesz az öntudaterősítő város. Bármennyire is afféle vagabund bajkeverőnek gondoljuk el őt, valójában rendkívül szorongó alkat volt. Az állandó konfrontációi inkább adódtak abból, hogy elébement a dolgoknak, hogy a feszültség kirobbantásával győzze le a félelmeit. Képtelen volt kivárni, hogy a dolgok maguktól induljanak be. Bár alapeleme volt a bohém élet, s leginkább kocsmákban érezte otthon magát, a cimborák között is inkább hallgatag volt, aki ellesi mások történetét. Talán csak a végleges részegség állapotában eredt meg a nyelve, s mutatta ki hősünk a foga fehérjét. Az esték nála a pályatársak gyalázásában és szalonzsidózásban végződtek, amint erről Krúdy Gyula, az egyik ivócimbora is beszámol. Mindez nem akadályozta abban, hogy együtt olvasson fel az előző éjjel lealázott kollégákkal, vagy hogy Hatvanynak előadja, regényt tervez a zsidóság pozitív szerepéről Magyarország modernizálásában. A fővárostól, a bennfentes alakoktól kifejezetten félt, inkább ment a Három Hollóba az Andrássy úton az Opera mellett, mint a dölyfös New York kávéházba, inkább mászott fel az Opera előtti szfinxre, mert hasonlónak vélte Lédához, majd fejét szinte szétcsapva zuhant le onnét, mintsem okoskodott a hivatalos nagyságokkal az elegáns kávéházi asztalok körül. Neki Párizs Budapesttel szemben kellett. Pestet utálta, mert úgy érezte, nem az övé. „Fény-emberem idekerültél? / Csúf Budapest a ravatalod? (…) Gyere innen Átok-városból, / Gyere, halottam, velem, / Itt nem lehet szépet álmodni, / Itt nincsen könnyes nagy szerelem”, írja a Költözés Átok-városból című versben. (Új versek) „ Kiröhögtek, megköpdöstek. // Pesti vásár, pesti kocsma, / Mintha egy rossz mese volna. / Mért is tettem? / Hisz ide én nem kellettem.” (Mért is tettem? Az Illés szekerén, 1908). Pesthez magát műveletlennek s viselkedni nem tudónak érezte. Idegenkedett az öntudatos pesti értelmiségtől, megalázottnak érezte magát közöttük, de Párizs egy adu ebben a hatalmi játszmában. Ki volt rajta kívül ennyit Párizsban? – hát kevesen, s persze ehhez jön még Bécs és Róma, Firenze, Svájc és a Riviéra, a Léda által megpénzelt utazások.
Ady a teljes világot akarta, nem egy akart lenni a jók között, hanem az egyetlen, hiszen ő a kiválasztott, a jövendőmondó, az új messiás, a próféta, a látnok. Ő a tékozló, a kitagadott, az eretnek, a kóbor legény és a városi bujdosó. Akik vele szemben vannak, a lelki pórok szürke hada, a falka, a törpék, a senkik, akik őellene acsarkodnak. Ez az öntudat és az ebből eredő feszültség generálja a versek indulatát, ebből fakad a versek egyszerű bipoláris, igen-nem ellentétére épülő látásmódja. Csak úgy tudta magát értelmezni, hogy ő egymagában a költészeti forradalom, nem irányzatok tagja, hanem az egyetlen igazi. Ennek az egyedüliségérzetnek a következménye A duk-duk affér című cikk, amiben elhatárolódik a többi modernektől. „Nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. (…) Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.” Az 1908-ban írt cikkel magára haragítja a korábbi barátokat, s persze óriási vitát vált ki az irodalmi életben. Elárultál, mondta neki Nagyváradon Dutka Ákos, a korábbi íróbarát, akivel együtt szerepeltek a nagy felháborodást keltő Holnap antológiában (1908), és elárultad a modernséget, a holnapot. A disznófejű Nagyúr legyőzött. Igazad van, mondta Ady, nekem pénz kell. Pénz és kenyér, sőt kenyér és bor, mert én vagyok az út, az igazság és az élet. A konzervatívok erre az önteltségre apellálva megpróbálják leválasztani Adyt a Nyugatról, s népnemzeti lángoszlopot faragni belőle. De Adyt nem lehet kisajátítani. Bár úgy tartja, Magyarországon csak az lehet nagy költő, aki népben és nemzetben gondolkodik (Hunn, új legenda), s e gondolkodásnak meg is teremti a versalapjait, énje nem képes maga mellé engedni másokat. A szerep, amit vállal, lehetetlenné teszi, hogy megosztozzon valakivel rajta. Nincs két kiválasztott, két próféta vagy épp két megváltó. Nem lehet egy csoport küldöttje sem, hiszen ő mindenkié.
Várad, Párizs és Léda indítja útjára ezt a narcisztikus egót, lendíti meg ezt a kicsit a romantikus sanzonköltészetbe beleragadt alkotót. Megelőzi a Nyugatot és a Nyugat szerzőit, tényszerűen igaza van abban, hogy a lírai forradalmat ő indítja, ő lesz ezáltal irigyelt és gyűlölt, ő kerül viták középpontjába. Soha, sem előtte, sem utána nem váltott ki magyar költő ekkora érzelmi indulatot. Olyan lírai térbe lép be az Új versekkel (1906), amelyik rohad az avíttságtól, amely térben még pár évtizede Reviczkyt vagy Komjáthyt gyakorlatilag lemészárolták. A kiegyezés utáni polgári Magyarország nem polgári, hanem feudális, középkori értékek mellé zárkózik fel. A szerelem csak negédes édelgés, a magyar táj afféle paraszti idill, délibábbal, gulyával, műparasztokkal, a hazafiság népnemzeti pátosz. Kiss József az ura ennek a poétikai térnek, ő a megkérdőjelezhetetlen nagyság, Arany örököse. Kiss József, akiről ma már csak azért tudunk, mert például Ady megemlíti, mondjuk, nem túl pozitív értelemben, hogy „azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen”. A kor népszerű, egyszerűségre felesküdött titánjáról, Szabolcska Mihályról csak Karinthy paródiája miatt hallottunk, Ábrányi Emilről meg nem is tudjuk eldönteni, hogy költő volt-e, vagy színész, netalán egy romantikus regény főhőse.
Ady dinamitot dob ebbe a rothadó térbe, a szerelem nála testiség és nem afféle éteri varázs, a hazafiság a nemzet fölött való vádirat, a magyar táj a kietlen magyar ugar, a verset elbeszélő én pedig egy messiás, egy mindent letaroló én, aki semmit és senkit nem vesz figyelembe, csak önmagát. Nem tartja be a viselkedési etikettet, hanem berúgja az ajtót, és felnyomja a szaros csizmát az ebédlőasztalra. Én az vagyok, aki megmondja az igazat, aki lerántja a leplet. Én vagyok az én. Nietzsche után szabadon világgá kürtöli a kiválasztottságát. Nem übermensch, hanem inkább überich, az én fölötti én. Olyan ereje van a személyiségnek, hogy az olvasó vagy aláveti magát neki, vagy rettegve eltolja magától, de nem viszonyulni hozzá nem lehet. A későbbi Nyugat alapembereit is mélységesen felháborítja ez a jelenség, Babits irtózik tőle, Kosztolányi megveti, különösen a nemzetellenessége miatt. „Mit tart a magyar-szidásról, kérdezi Babitstól egy levélben, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről… Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” Nagy a felháborodás, ugyanakkor ez az erőteljes prófétai karakter, a váteszi megszólalás kényszerűen modulálja a mellette lévő alkotókat. Ez az énszerű beszédmód ki lett tekerve a kezükből, nem véletlen, hogy Babits ezek után a költészeti objektivitás felé araszol, vagy hogy Kosztolányi egy esendőbb vers-ént játszik meg a Szegény kisgyermek panaszaiban.
Az Új versek valójában a gigantikus vers-én kamaszkora. Annyira kell erőltetni az ént, hogy néhol ez a pöffeszkedés teljesen lenyomja a gondolatot. Tulajdonképpen nincs is közös vagy közösségi felelősségvállalás, a vers elbeszélője csak azzal van elfoglalva, hogy a saját prófétai szerepét és jelentőségét megteremtse, szinte minden energia rámegy az én felállítására. „Ki vagyok? A győzelmes éber, / Aki bevárta, íme, a Napot / S aki napfényes glóriában / Büszkén és egyedül maga ragyog.” (Egy párisi hajnalon). Persze önkéntelen felvetődik, hogy vajon mennyiben táplálkozik az éntől való elragadtatottság a másiktól való félelemből. Mintha örök gyanú élne benne, hogy a külvilág az ő elveszejtésére tör. Mintha azért kéne kiválasztottnak lenni, hogy ne legyen módja a másiknak őt megtagadni. Előbb veszejtelek el én téged, mint te engemet. Adyban gigantikussá növekszik a vágy, ami mindannyiónkban megvan, hogy megváltassunk még életünkben, hogy valaki ragadjon ki minket a mindennapiság veszélyeiből, az énvesztéstől való félelemből. De mennél inkább sikeres a megdicsőülési szándék, annál inkább növekszik a visszahullástól való rettegés. Az énféltés válik mindenhatóvá, a narcisztikus elragadtatás lesz az irányító, a csak magunknak lehetünk a menedéke érzés. „Óh, ezerszer is csókolom / Az egyetlent, az egyetlent, / Ki megmaradt, / Aki jó volt minden helyett, / Mások helyett, / A derekat roncsokban is, / Hű magamat”, írja A magunk szerelme című versben.
Az Új versek tematikailag, poétikailag szinte mindent hoz abból, ami a későbbi Ady, néha csak érintőlegesen olyan témákat, amelyek más kötetekben ciklusnyira növekszenek, mint az élet-halál versek a Vér és aranyban, az istenes versek Az Illés szekerénben, a kurucversek a Szeretném, ha szeretnének című kötetben. De az Új versekre még nem kell egyértelmű igent mondani, sokan azt mondják, ennyi volt, és vége, nagyképű hőzöngés nem túl veretes költészetbe foglalva, de nem lett vége. Egy évre rá újabb kötet jön, ami immáron meghozza az egyöntetű sikert. Bródy Sándor az életművét adta volna a Vér és arany című kötetért (1907), majd mindenki úgy véli, ez a modern magyar költészet csúcsa, minden vers remekmű. Innéttől kezdve a Négyesy-szeminárium képzett poétái nem mernek ezzel az erővel szembeszegülni, inkább zászlójukra tűzik a költőt, aki végül 1908-tól, a lap indulásától haláláig a Nyugat szerkesztője lesz, bár tevőlegesen soha nem szállt be a szerkesztésbe, a neve csak reklámcélokat szolgált. Az Új verseket, egészen ’14-ig, minden évben újabb kötet követi. Ady ontja a verseket. Szisztematikusan szerkeszti a köteteit, ciklusokba rendezi a verseket, s minden kötetet összefoglaló verssel indít, miként Baudelaire szerkesztette a Romlás virágait. A ciklusok gyakorlatilag lefedik a költészet legfontosabb tematikáit: szerelem, halál-élet, elmúlás, nemzeti érzés, pénz, isten. Mindenkinek megadja a napi betevőt. Az érzelmes nők a szerelmi költészet legtöbbször vágyakozó, érzelgős, akár az orfeumokban is eladható darabjait kapják, a feudális Magyarországot felülírni akaró radikálisok, forradalmárok és reformerek a múlt kritikáját, a jövő várást. Kicsit olyanok ezek a közéleti versek, mintha nem lenne a ma, csak az átkos Tegnap és a leendő jobb jövő a Holnap („A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet”). Olyan életfelfogást érünk tetten, hogy a lét nem más, mint egy lehetséges jobb jövő elérése. Ady költészetének jószerével nincs jelen ideje, csak Tegnapba hulló „mája”, s egy vizionált Jövője. Ám ez a jövő félő, hogy sosem jön el, s így végül kézen-közön, tegnap és holnap között elveszik az élet.
Ha belekukkantunk a közéleti versek tartalmába és retorikus beszédmódjába, olyan érzésünk támad, hogy vezércikket olvasunk. Csupa zsurnalizmus, mintha megrendelésre íródtak volna, ahogyan a hazával foglalkozó versek is hasonlók, s a gyanúnk nem jár messze az igazságtól, hiszen sok vers épp a radikálisok összejöveteleire készült. Az újságírói mentalitás amúgy sem volt idegen Adytól. Megszokta, hogy időre kell szállítani az anyagot, és be kell férnie a megadott helyre. Nem sokat szöszölt a versekkel, papírra vetette, általában ceruzával, s aztán ment is a laphoz. A hangvétel ekként nem is különült el a cikkek hangvételétől, amely cikkek a verseknél előbb teremtették meg a harcos beszédmódot, a problémák érzelmileg felpumpált tálalását. S aztán ott vannak az istenes versek, melyeknek egy korai vonulata a beszélő istennel szembeni vagy isten melletti megteremtéséről szól. Isten a harcostárs, akit magával egynek tekint, aki az ellenségeit legyőzi (Ádám, hol vagy?) vagy akinek ott ül a balján (Az Isten balján). Különösen az életmű kezdetén történik próbálkozás a jézusi szerepkör megvétózására. Mindez logikusan következik, nem pusztán Nietzschéből, hanem a gigantikussá növelt vers-énből. Ha én vagyok a megváltó, akkor ugye nem lehet más megváltó. A pogánysággal való kacérkodás épp ebből a megfontolásból ered: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom / S a hitem: egy pogány hatalom”, „Pogány rímek, muzsikák között / Szomjazok valami örököt.” (Pap vagyok én. Vér és arany). Végül Az Illés szekerén című kötetben mintha nyugvópontra jutna az istenkérdésben, s megindul a hagyományosan értelmezett fohászversek sora, amelyekben időnként önmagát afféle istenriválisként tünteti fel, de legtöbbször a kiválasztottakra jellemző bizalmas istenmegszólítás vagy a szokványos imákra emlékeztető esdeklés uralja a verseket. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” (Imádság háború után), „Szeress engem, mert jaj, utálnak” (Szeress engem, Istenem). A szolgád vagyok, aki vétkezett, aki bűnös, hát büntess meg, hogy végre bűnhődjek, és felszabaduljak a bűnök terhe alól. Az esendő én hangja ez. Nem tudunk nem arra gyanakodni, hogy ezek a versek a másnaposság kínjában születtek, fájdalmasak ugyan, és vallanak az ember kiszolgáltatottságáról, de nem kaparnak fel mélyebb létproblémákat, mondjuk a végesség és végtelenség alaptraumáját.
Ha a fontosabb témákat és azok elbeszélési módját vizsgáljuk, egyértelmű, hogy előszeretettel figyel a publikumra, minden olvasói igénynek eleget akar tenni. Nem elzárkózó, nem célja csak a beavatott kevesekhez szólni. Népköltő akar lenni, misztikus látnok, társadalmi forradalmár, népképviseleti intézmény vagy a nemzet utolsó táltosa, egyszóval a kor Petőfije. Nem véletlen, hogy indulásakor elveti a Petőfi–Arany-hagyományt, és keres magának más, veszélytelenebb felmenőket, s talál is Vajda Jánosban és Reviczky Gyulában. Egyértelmű, hogy azt akarja, vele kezdődjön a magyar költészet, emiatt a legnagyobb frusztráció Petőfi, ez a valahai, a költészet terén zöldmezős beruházó útban van. Kiiktatni, elhallgatni vagy a bőrébe bújni. Végül az utóbbira tesz kísérletet. A kései olvasónak olyan érzése van, hogy ahol huszonhat évesen Petőfi leteszi, ott Ady huszonhét évesen felveszi a lantot, mintha egyazon életpálya kerekedne ki a két szerzőből. Mindketten az egyedüliségben voltak érdekelve, s ez a számtalan különbség mellett is hasonlóvá teszi őket. Mert különbséget bőven találunk, például Ady betegesen humortalan, szemben Petőfivel, akinek kicsattanó humora van, hogy Petőfi tényleg a népet képviselte, míg Ady demokratizmusa mindig bele van ragadva a nemesi világba, az úriságba, s főként hogy Petőfi sokkal távolabb tartja magától a versben megszólaló ént. Ady én-újítása, hogy azt a látszatot kelti, ez a versben megénekelt én tulajdonképpen Ady Endre, hogy ez a vers-én a vers és a valóság felől is, magyarán többszörösen is önazonos. Így keveredik aztán bele az életműbe az élet, amely életre csak a mű képes igazolást kiállítani. „Nem önmagáért érdekli az élet, írja Babits, hanem azért, amit jelent.” A versek mellett a legkülönfélébb életesemények is publikusak. A szerelmes versek, főként a Léda-versek egyszerűen lekövetik e szerelem történetét. Ady mint újságíró pontosan tudta, mivel és hogyan lehet a közönségre hatni, s hogyan lehet ezt a hatást befolyásolni. Akkurátusan ügyelt arra, hogy mi jelenik meg róla. Ifjú rajongók hozták ébredésekor a jelentést, ma mit írnak az újságok erről a gigantikus szörnyről. Megfelelő időben generált vitát maga körül, vagy ügyesen játszott a körülötte kavarodó vitával. Ő az első modern értelemben vett magazinsztár, aki tudatosan építette fel önmagát, az első, aki használni tudta a kor médiáját, ami természetesen a nyomtatott sajtó volt. Élete épp ebből adódóan teljes mértékben ellegendásodott, valójában már életében. Hogy mi az igaz állítás a rengeteg róla szőtt történetben, tulajdonképpen nem releváns kérdés. Az egyetlen helyes megközelítés, hogy soha nem fogjuk tudni bizonyosan, hol mi történt vele. Ez az életrajzi flexibilitás teszi, hogy a mai érdeklődő is úgy kéredzkedik be ebbe az életbe, mintha egy épp most alakuló holywoodi szupersztár életébe akarna bejutni. Ha száz történetet tudunk róla, biztosak lehetünk, hogy van egy százegyedik és százkettedik is, s hogy valójában a tudott száz is teljesen másképp volt. A különössége ennek az élettörténetnek, hogy legendás ugyan, de minden szálában kötődik valóságos elemekhez, kötődik, és mégis mindig megfoghatatlan marad. Ady épp az élete centrumba emelésével hitte elérni, hogy úgymond a könyvízű és műveltségre alapozott költészet helyett afféle életes költészetet hozzon létre. A Kosztolányit egy életre megbántó kritikájában fejti ki ezt az álláspontot. „Négy fal között, lámpafényben, ellágyulva, nem győzhetnek az éles vonalak. Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet, s mi volt benső, lírai fölfakadás? (…) A szerelme is halálos álom s fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem. Ha olcsó emberrel volna dolgunk, majdnem ráfoghatnók, hogy az eggyel-több ciklus kedvéért írt szerelmes verseket is. (…) Ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat.” (Négy fal között, 1907). A kritikában valójában igazságtalanul marasztalja el Kosztolányit, hiszen Kosztolányi korántsem volt annyira a műveltségbe és a tanultságba zárt alkotó, mint például Babits. De Babitsot nem érezte riválisnak, sőt mintha azt látta volna, hogy a modern magyar költészetnek kettős fejedelemsége van, a szakrális fejedelem ő maga, a világi ügyeket pedig Babits viszi. Ezért aztán ügyelt arra, hogy Babitsot mindig megtartsa magának, s amikor Babits is észlelte, Ady nélkül nem értelmezheti magát, mint költő, a kezdeti féltékenység, elutasítás és megvetés után maga is hívő lett. Ady viszonyának változása a magyar költészethez amúgy A duk-duk afférban érhető először tetten. Addig a klasszikusok ellen harcolt, hisz őket akarta legyűrni, most, hogy megmutatkozott a klasszicizálódás lehetősége, híve lesz a korábban megvetett Aranynak vagy épp Mikszáthnak. „Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat”, írja A duk-duk afférban, s az ellenszenve ettől kezdve a kortárs riválisok felé fordul.
Ady a kortársakkal szemben a maga költészetét életesnek véli, s talán annyiban igaza is van, hogy sem műveltségből, sem tanultságból nem táplálkozhatott, hiszen e téren eléggé felületesek voltak az ismeretei, a filozófiákat, amelyeket ismert, legtöbbször inkább kivonatokból, elmesélésekből, mintsem magukból a művekből. Itt-ott visszaköszön Nietzsche egyén- és személyiségkultusza, keresztényellenessége, de Ady tanítómestere a kocsma volt, s épp olyanná vált a tudása, amilyen minőségű a társaság volt. Nagyváradon még impulzív és a világot jól ismerő emberek körébe keveredett, de a későbbi társaság legtöbbször bizony nem a legjobb koponyák közül verbuválódott, mert Adynak a képességnél fontosabb volt a benne való hit, a dicsőítés. Olyan arcok között szeretett lenni, akik épp azt a gigantikus egót tudták visszaigazolni, amilyennek ő tartotta magát. Életes lehetett még e költészet, mert sok olyan testszerűség s a szerelem olyan nyers harca jelenik meg benne („Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, / Ajkad csupa vér. / Ma sem lesz nászunk.” Félig csókolt csók), amelyet a kor költészete szemérmesen igyekezett elkerülni, mint költészethez nem illőt. Arany e téren való zárkózottsága egyszerűen testetlenítette még a szerelmi lírát is. Ugyanakkor ez a testszerűség rögvest szimbolikussá emelkedik, a szerelmi érzés megszentelődik, Léda nem egyszerűen nő, hanem a kiválasztott hitvese, az Asszony, a Királyné, s olyan felnagyított képek között zajlik a szerelem, mint véres szív, nagy bűnök, végzet, tüzes és sajgó seb. Az egyszerű felvetés, hogy „Ugye kívánsz? Én kívánlak”, olyan környezetbe kerül, mint vad szirttető, fehér csend, alkonyat, aranyos hintó, ami inkább hoz be egy biblikus tájképet, mintsem a testi szerelem során agyonizzadt ágy képét. Másik gátja a szerelmi történet analízisének, hogy a szerelmi érzet egyben énfelszámolás is. Az egymásban való feloldódás az én megváltása, de ugyanakkor elvesztése is, nem véletlenül eleveníti fel a romantika kedvenc szerelem-halál toposzát. Azzal az elvi problémával küzd, hogy a szerelem énkiteljesedés és éneltüntetés, mely utóbbit a prófétai, látnoki, messiási vers-én nem engedhet meg magának.
Ady költészete szigorúbban nézve a legkevésbé sem életes, hisz az első és legfontosabb lépése e költészetnek, hogy a fogalmakat megemelje, úgymond a szokványlétük helyett az ideáik magasságába juttassa. Ezt szolgálják a nagybetűk, melyek időnként valóban szimbolikus érvényűek, ám legtöbbször csak a vers-én horizontján lévő kiemelkedettséget jelzik. A versek révén egy ideavilágba lépünk bele, ahol a vers-én teremti a világteret, s egyben játssza a főszerepet. Minden belső tapasztalatot a felnagyított én közvetít és szentesít. „Csak az a fontos, ami: Én / S minden csak ezért történik” (A hivalkodó ember). Az élet számára csak annyiban érdekes, amennyiben beemelhető az általa teremtett kozmoszba. A platóni ideatannal egybevág Ady világépítése, azzal a kitétellel, hogy Platón a tükörkép tükröződésének, a másolat másolatának tartotta a művészetet, míg Ady az igazi valóságnak a versben felépített világot tekintette. Az egyes valóságok csak jelzései a versek által megteremtett igazi valóságnak. Miután világteremtésről van szó, a versek sem egyszerűen költői művek, hanem szakrális szövegek. A kötetek a teremtés könyvei. Szakrális kozmoszt hoz létre, amelynek fontos pontjaira az Ady nevű megváltó egójának egy-egy darabja van felszögezve. A szakralitás érzetét tovább fokozza a rengeteg biblikus utalás és a biblikus hangnem. Ady napi olvasmánya volt a protestáns Biblia, s szemetszúróan világos, hogy onnét emeli át a profetikus beszédmódot. A világ ostorozásának és a jövendöléseknek ez az ószövetségi prófétáknál jól bevált módja Adyt is elragadja. Az ismétlések, gondolatritmusok, az erőteljes megfogalmazások, állítások, nagy teátrális mozdulatok az olvasót is belepörgetik a szövegekbe. Ez a beszédmód a zsurnalizmuson túl, ami alatt nagyon egyszerű, némikor akár demagóg állításokat is értek, a retorikussággal tűnik ki. Ez a hang, ami a Sion hegyéről szól le, nem pusztán a teremtő üzenete, hanem gyakran magának a teremtőnek a hangja. Amikor a versek ritmusát kapargatjuk, látható, hogy hol időmértéket, főként jambust követ, amiről tudjuk, hogy majdnem olyan természetes ritmus a magyar nyelv számára, mintha egyszerűen beszélt nyelv lenne, hol ütemhangsúlyos verselést, de legtöbbször e kettő mixével, vagyis a szimultán verseléssel találkozunk. Akármelyik verselés irányából olvassuk, rögvest feltűnik, hogy egyik sem következetes, még az akkurátusan felépített strófák sem következetesek, rövidebbek, hosszabbak, szerzői kedv és szándék szerint. Mintha nem a költészeti szabályrendszer, hanem a retorika szabná ki a dallamot, s emiatt van az egyszerű, gyakorta gyenge rímelés is, hisz nem csilingelést akar, zenei bravúrt, nem ez a cél, hanem hogy a mondott szöveget a szükséges helyen összerántsa a rím. Szertelenségnek és öntörvényűségnek vélhetünk néhány megoldást, holott minden azt szolgálja, hogy szinte ráragadjon az olvasóra a vers, hogy szinte ránk tukmálja a verset. Épphogy szabályt követ, csak nem költészettani szabályt, amit szintén követhetett volna, hisz Ady formakészsége pazar volt. Egy alkalommal Hatvany Lajos kérésére Szapphó egy versét pillanatok alatt lefordítja vagy inkább adysítja (Sappho szerelmes éneke. Szeretném, ha szeretnének, 1909). Megint csak a retorikusság teszi szükségessé a homályos, látomásos képeket, hisz nem az az érdekes, hogy a kép logikailag megállja a helyét, hanem hogy a maga bombasztikusságában elvarázsolja az olvasót. Nem akarjuk keresni az értelmét, mert jobb, ha marad megfejtetlen, titokzatos. A logikát nélkülöző víziók és látomásos képek hozzák az Ady-versek sikeres és kínos darabjait, kínos fordulatait is. Némelyik vers olyan, mintha eleve paródia lenne. Már az Új versekben hemzsegnek az efféle darabok (Az utolsó mosoly, Vén faun üzenete, Ihar a tölgyek között, Ha fejem lehajtom), s a számuk a Vér és arany kötet után csak szaporodik. Ijedten kapjuk el a szemünket néhány zűrzavaros nyelvi szörnyszülöttről: „Nincsenen a Nincsen, / Ismert álca hazug arcon, / Bilincs a bilincsen, / Régi nemzet-fojtás.” (Nem nagy dolog. Ki látott engem?, 1914); „A mi epokhás, szegény szivünk / Vérével, óh, csak csoda esnék, / Fűthetnők majd javult unokák / Égnivágyó és erős testét / Új szent Januáriusok.” (Örökkön így volt. Ki látott engem?, 1914); „…nevettelek sokszor (…) Balga kötések balgult frigyesét” (A veszélyek Istene. A Magunk szerelme, 1913); „Sokított Sokhoz az Elég, / S hozzám a Béke illenék”, „Én vagyok fájdalom-kamat” (Akik helyén éltem. Ki látott engem? 1914); „Piros nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap” (A föltámadás szomorúsága. A minden-titkok versei, 1909); „Jaj, be szép, hogy vagyok, / Jaj, be szép, hogy vagynak. / Jaj, be szép, hogy minden Való szép, / Jaj, be szép a Szép.” (Szép a szép). Sorolhatnánk a nyelvi szörnyeket, amelyek közé időnként a nagy hírű versképeket – mint az ős Kaján vagy a disznófejű Nagyúr – is odatartozónak érezzük, tulajdonképpen találomra felüthetjük bárhol a köteteket, számosat találunk, amelyek kapcsán Kosztolányi azt írja: „Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy »érthetetlen«. Az a baja, hogy érthető.” (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Én Kosztolányival szemben inkább úgy vagyok, hogy nem akarom érteni, maradjon titok, minek leleplezni, amire olyan könnyen rányitok.
A titok amúgy is központi anyaga ennek a költészetnek. Ezt A minden-titkok versei (1910) kötetciklus- és kötetcímben is manifesztálja. (Csak mellékes megjegyzés, hogy Ady minden kötet- és verscíme is három szóból áll, e biblikus eredetű szándék következménye ebben a címben például a teljesen indokolatlan szóösszetétel: minden-titkok.) A szakrális szövegeknek alapvetésük, hogy az értelmezési tartományuk rendkívül sokszerű. Ekként válhatott Ady egymástól teljesen idegen csoportok képviselőjévé, egyszerre lehetett és lehet a vallásos emberek bálványa, a polgári radikalizmus, netán a proletárforradalom szószólója vagy épp a legkonzervatívabb fajban, nemzetben gondolkodó eszmeiség vezéralakja. Bárki a zászlajára tűzheti, csak hinni kell benne. Ez költészetének vonzása és egyben taszítása. Ady szakrális világpótlék, ám ha a mi világunk szekuláris, nem tudunk mit kezdeni vele, ha a mi énünk híján van a gigantikusság igényének, ez a költészet elrettent. Ha a hazához való viszonyunkba nem férnek bele a „vérem népe, magyar népem”, a „magyar az űzött magyarságban”, a magyar Bábel ostoba kora, az életem magyar átok, a Halál-tó Magyarország, a „csuf és borus csak az az életemben, ami magyar”, és sorolhatnánk a kitételeket, akkor nem tudjuk hazaszerető szívünkre emelni ezt az alkotót. Énhiányos korban vagy hősmentesített övezetben akár megmentőnk is lehet, utolsó kortyunk a költő által oly sokszor megidézett pusztában, de amennyiben nem igényelünk vezért az énünk mellé, inkább megmosolyogjuk ezt a versbeszédet, s kevéssé érezzük, hogy a modern magyar költészet kezdetéről van szó, inkább hogy a 19. századi romantikus versideál utolsó nagy dobásáról.
Az a vad akarat, amivel a nagy versek születnek, az a felhőtlen egyértelműség, ahogyan Ady beszél a világról, hogy nem kérdőjelez meg szerepet, feladatot, azt, hogy ki beszél a versben, és miért – hiába vágyunk erre, már nem sajátja a mai embernek. A kétségek és a bizonytalanságok sokkal finomabban monitorozott emberképet követelnek az irodalomtól. Sem közéleti, sem szerelmi költészetében nem lelünk otthonra. A szerelmes versek túlnyomó többsége megmarad az érzelgősség terepén, amiben, mint másutt is, az önszeretet dominál. „Áldott csodáknak / Tükre a szemed / Mert engem nézett” (Mert engem szeretsz), „Magam szeretem, ha szeretlek” (Add nekem a szemedet), írja Lédának, s alig van olyan mélységű vers, mint az Elbocsátó szép üzenet, ami könyörtelenül végigtapogatja az érzelmet. Hogy is akarna olyat írni? Minden boncolgatás, minden konkrétság szűkíti az olvasóréteget. Így hát marad a romantikus sematizmus, teletűzdelve kicsit levitézlett szavakkal: csókok, dalok, riadások, reszkető vagy vén lélek, s giccseffektekkel: „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”, „Parfümje szálldos csókosan körül” (Egyedül a tengerrel. Vér és arany, 1907), „S arra jött egy régi sóhaj” (Két hajdani szeretők. Vér és arany, 1907). Mintha emlékkönyvet lapozgatnánk.
A politikai költészetről, ami egyébként Adynak a legnagyobb elismerést hozta, s egyben alapvetően legyengítette esztétikai értelmezését, e versekről az az érzésünk, hogy nem létezik már az a pont, ahonnét ezeket a nemzetvádakat vagy jövővágyakat el lehet mondani. Sokszor látszik egyértelműen, hogy ezek a közéleti gondolatok, középosztályból érkező megszólalások tudnak mélyen együtt érezni, sajnálni, de épp a hitelességükben kételkedünk. A forradalmat és új világot áhítozó versek, a proletárnyomort megfogalmazó szövegek, amilyen például az Álmodik a nyomor vagy a Proletár fiú verse (Szeretném, ha szeretnének, 1909), nem a proletároknak szólnak, hanem az őket szánó értelmiségnek. Némelyik, mint Az őszi rózsák, A csillagok csillaga, a Dózsa György unokája, a direkt agitációval riasztja meg a kaszát-kapát épp egyenesíteni nem akaró olvasót. Ritka öröm, ha mégis egy jól eltalált, bár didaktikus darabra bukkanunk, mint amilyen A grófi szérűn című (Az Illés szekerén, 1908). A kurucozás pedig, ami egyik fő vonala ennek a nemzetféltő és jövőt váró költészetnek, már a kereteivel is elrémíti az embert, vagy – a rossz allúziók ellenére is – az olvasó elneveti magát Tyukodi pajtás, Esze pajtás vagy Bottyán testvér megéneklésén.
A cikkekben is hemzsegnek a mai olvasó számára rosszízű népnemzeti kategóriák, a magyar faj és fajta átka és erénye. „Ady legmélyebb gyökerében, éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt”, írja róla Babits. Természetesen az önértelmezés is ebből indul ki. Én vagyok a kiválasztott, aki nem kell nektek, mert „korán jöttem én ide”, mert olyan faj vagytok, amely faj nem érhet föl ahhoz, aki kiválasztatott. Erre alapozza egyik leghíresebb írását, A magyar Pimodánt, amelyben Ady – elsőként a magyar irodalomban – megpróbál az alkoholizmus mögé ideológiai hátteret rakni. A zseni kontra közösség ellentmondása semmiképp nem oldható fel másképp, csak a mámorral, és a magyar poétáknak, mint a példaként felhozott Csokonainak, szemben a Pimodán Hotelben kokaint szívó franciákkal, a bor jutott, ami feledtetni tud valóságot, kibírhatatlan magyar Ugart. A kicsit bő lére eresztett esszé ennek az életérzésnek az összefoglalása keverve a magyar fajra, nemzetre és magyarságra utaló kitételekkel, amitől az ember kicsit elpirul, mert az elmúl század miatt nem tud már ilyen szavakat naivan olvasni, s amúgy sem képes a nemzeteket úgy lajstromozni, mint egy kutyakatalógusban a kutyákat. Melyik fajta miben jó és miért, mi a jellegzetessége akár külsőben, akár lelki alkatban, mert a nemzetek épp nem a fajtatiszta kutyákra hasonlítanak, hanem inkább a korcsokra, amelyekben összevissza keverednek a fajták jellegzetességei. A kicsit önsajnáló és locsogó írás mégis tartalmaz egy fontos kitételt, ami művészetlélektani szempontból alapvetés: az alkotó mindig traumatizált személy, valahol érzelmileg vagy idegrendszerileg deficites, a világ és ő nincs harmóniában, az alkotás célja nem más, mint a belsőben megélt világsérülés helyrehozatala. Ám ez a sérülés sosem orvosolható. A szándék egy-egy műben megcsillantja a megoldás lehetőségét, ám az alkotó visszahullik a traumába, hisz a mű csak a saját érvényességét tudja elérni, s nem megoldás az alkotó belső sérüléseire. Hiteles mű addig születhet, amíg a trauma képes energetizálni az alkotót, hogy ideig-óráig kilépjen a traumakörből, ha ez az erő kioltódik, a trauma maga alá temeti a legjobb alkotót is, s nyomja bele a privát sérelmek és az önsajnálat vermébe.
Ahogy haladunk előre a kötetekben, egyre inkább érződik, hogy valami kezd kihunyni ebben a retorikában, s az első, erősnek mondható négy könyv után egyre üresebb versekkel találkozunk, amelyekben immáron csak az adyzós póz marad, de végképp megszűnik a tartalom, sőt megszűnik az az erő, ami miatt hinni tudtunk benne. Örök kérdés, hogy mennyi narcizmus szükséges ahhoz, hogy egy alkotó higgyen a megnyilvánulás szükségszerűségében, meddig dagadhat az én, s mikor jut el oda, hogy a felpuffadt egótól már egyáltalán nem látszik a világ. A Magunk szerelme (1913) című kötetben például az Elbocsátó szép üzeneten kívül jószerével csak rossz versek vannak. A koncentráció teljesen kihunyt. Talán magyarázható ez az alkoholbetegséggel is, s az ebből adódó idegi és lelki kifáradással. Egyre gyakrabban kell szanatóriumba mennie, hogy kicsit összetákolják, már nem elég az Édeshez visszamenni a faluba, hogy kicsit rendbe jöjjön. Korábban ez volt a menedék, ahogyan befutott, sikeres költőként írt Önéletrajzban is utal rá, nincs állandó lakhelye. „Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”
A Lédával történő végső szakítást követően (1912), nem tud megállapodni senki mellett, alkalmi nők és rövid életű szerelmek tarkítják az életét, s persze az örökös italozás, duhajkodás. Anyagilag ellehetetlenül. Hiába a barát és mecénás Hatvany Lajos, aki mellesleg kétszer is megveszi az életmű jogait, majd a költő halála után visszaadja az özvegynek, elindítva ezzel az özvegy és Ady szülei között a jogokról szóló szégyenletes pert, nincs az a pénz, ami elég volna egy ilyen életmódhoz. A háború hoz végül fordulatot a költészetében. A háború, amelyet kortársaival ellentétben, az első perctől ellenez, magára véve ezzel újra és megint a nemzetellenesség vádját. A két utolsó kötet a Hatvany által szerkesztett A halottak élén (1918) és a Földessy Gyula által a hátrahagyott versekből összeállított Az utolsó hajók, ami a halála után jelenik meg, 1923-ban, szinte teljesen híján van a szimbolikusságnak, eltűnnek a nagybetűs főnevek. Sokkal szikárabb és neutrálisabb a vers-én kezelése, sokkal mélyebb a figyelem a külvilágra. Lehet is mélyebb, hisz most a külvilág hozza az erőt, recseg-ropog a korábbi pozitív eszmék ácsolata. Ezzel együtt mintha Ady is belefáradt volna a túlhizlalt én fenntartásába, ahogyan belefáradt az életébe is. Hirtelen esendőnek látszik, és kicsinek, akit emiatt aztán könnyebb szeretni. A háború újravillanyozza a látásmódot, és kis reményt sejtet az új kapcsolat és házasság. De a Csinszkával kötött házasság botrányosan rossz. Ady szinte gyűlölte a nőt, akit a szabadsága korlátozójaként élt meg, afféle csendőrként az életében. Persze Csinszka is úgy érezte, hogy nagyon elcseszte az életét, amikor rajongásból hozzáment egy szifiliszes, alkoholista baromhoz. Ady ekkor már hat, aztán nyolc liter bort ivott naponta. Részegen ócsárolta a feleségét, s örökösen a váláson törte a fejét, de már erőtlen volt ahhoz, hogy bármit is változtasson az életén. Egy dologra tudott csak koncentrálni, hogy a napi adag ital meglegyen, s megírja még a szükséges verseket. „Ady E. berúg, írja Füst Milán a naplójában, a tiszteletére rendezett banketten, – dúrva a feleségével – aki fínom, kedves és gazdag nő – s már némi melanchólia mutatkozik rajta: a lelkesedését, mikor a dolog komoly kezdett lenni, elkezdte bánni – de nem táncolhatott vissza s a bánás most már az undorig nő.” A versek, amelyek ebből a kapcsolatból születtek, mert bármilyen is volt a viszonyuk, Ady inspiráló anyagként használta a „szerelmüket”, mint ahogyan minden alkotó minden vele történtet alapanyagnak tekint, a versek már nem tudtak úgy felizzani, mint a Léda-versek, inkább lettek afféle könyörgések az ápoló nénihez, hogy tartsa életben a szegény öreg és beteg embert, rimánkodás az éphez és fiatalhoz. Elég csak a legismertebb példa, az Őrizem a szemed rezignált, belenyugvó, lemondó sorait felidézni. A Léda-versek bujaságához és szenvedélyes hangjához képest ez visszalépés a testetlen és erőt vesztett költészetbe.
Az irodalomkritika a két utolsó kötet kapcsán hatalmas fordulatról beszél, az első kötetekhez mérhető költői erőről, a szimbolikus, szecessziós hang elhalásáról, a modernebb, expresszív kifejezésmód megjelenéséről, olyan új poétikai szituációról, ahonnét akár a teljes költészet is újraolvasható. Ám az a gyanú réved fel az emberben, hogy a kritika képtelen mit kezdeni egy avítt vátesszel, s új kulcsot szeretne találni Adyhoz, hogy ne kelljen evakuálni a nemzeti panteonból. Mert e két utolsó kötetben, minden változás mellett, kevés a jó vers, ami pedig jó, inkább értelmezhető a romantika felől, mint az expresszionizmus irányából. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára (A halottak élén, 1918), ez az elsöprő erejű vészt látó remekmű inkább Vörösmarty Előszavára rímel és nem a kor expresszionizmusára. S ekként a visszavont szimbolikusság ellenére épp e romantikus látásmód miatt szervesül a két kötet az életműbe. Hisz Ady valójában a romantikát melegíti fel, sőt felforralja újra, fűszerezi szecessziós életburjánzással és szimbolikus világépítéssel, s ez az attitűd tud hatni a kor olvasóira. A romantikus túlzások lenyűgözik a kortársakat, s olyan erővel hatnak, hogy nincs ki rákérdezzen, mi is ez tulajdonképpen, ki beszél a versekben, ki ez a megátalkodott éngenerátor, és kihez szól valójában. A kor embere szívesebben áll be egy megváltó árnyékába, mint egy költőébe. Amikor ezt írom, nem tekintem magam szobordöntögetőnek, mégis van bennem félelem, hogy vallásgyalázó lettem. A mai napig nem hunyt ki bennünk a félelem, ha kritikailag fordulunk felé, hogy valahol megbűnhődünk, hogy életbe lép a tízparancsolat második pontja: „Az Úrnak a te istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” Az öntudatát kereső nemzetnek viszont épp egy ilyen szakrális hősre volt szüksége. Valójában Ady az egyetlen, igazán nagy romantikus költőnk. A feudalizmusból épp kitántorogni kezdő nemzetnek pont erre a karakterre volt szüksége, egy zászlóvivőre, aki hatalmas hévvel a romantika nagy gondolatait újramondja és kiegészíti a modern ideológiák elvárásaival.
A Saint-Michel Boulevard-on megyek, épp a kávéház előtt, ahová Ady járt inni, eszembe jut a jelenet, amikor a magyar szobrász cipeli haza a részeg költőt a szállodába, kopog a feje a lépcsőn, ahogy vonszolja fel a testet, s hogy másnap hogyan kuncsorgott térden állva Léda előtt, hogy csak most az egyszer bocsásson meg. Vajon, gondolkodom ott, ahol az ősz annak idején beszökött, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz (Vér és arany, 1907) vagy a Kocsi-út az éjszakában (Szeretném, ha szeretnének, 1909), hogy miképpen tudta az a rossz szekér, mondjuk az élet (vagy Élet), kirázni ebből a kötőből azt a pár tucat remekművet.
