Mondhatjuk-e, hogy ami ma Magyarországon van, az nem normális állapot? Mondhatjuk-e, hogy ami a posztkommunista államok többségében van, az nem normális állapot? Lehet, hogy az adott állapot átlátását, értelmezését éppen az nehezíti, hogy feltételezzük valamely állapotról, hogy az a normális. Lehet, hogy ezt a feltételezést kellene feladnunk ahhoz, hogy leírhassuk és megérthessük, mi az, amiben vagyunk. Esetleg abból kellene kiindulnunk, hogy egyszerűen csak különböző állapotok vannak, amelyekben a különböző államok működnek, s ezeket nem lehet normálisakra és nem normálisakra felosztani, pláne nem vágyaink és értékeink szerint?
Egyszerűen csak tudomásul kell vennünk, hogy ezek vannak, le kell írnunk őket, s aztán ennek a leírásnak a birtokában kell elgondolkodni arról, hogy mit tegyünk, mit tehetünk?
Nem gondoltam volna, hogy ehhez a kérdéshez fogunk eljutni két évtized múltán, amikor Magyar Bálint cikkében (Magyar Hírlap, 2001. február 22.) azt olvastam, hogy „Simicska Lajos APEH-elnöki kinevezésével új fejezet kezdődött a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúra történetében”, s „ami azóta történik, az a demokratikus intézményrendszer keretei között maffiamódszereket alkalmazó állam, azaz a »szervezett felvilág« szisztematikus kiépítése”.
Akkor úgy tűnt, hogy az SZDSZ vezető politikusa (nem sokkal azelőtt még az elnöke) az ellenzéki narratívába vezet be egy hatásosnak tűnő elemet, a maffiaállamot, amelyet ilyenként alkalmaztak többen Oroszország, Szerbia, Albánia, Románia jellemzésére (l. pl. Bányai Péter: Az eredeti demokráciától a maffiaállam felé, Kolozsvár, 2005). Bokros Lajos a szomorú emlékezetű MDF¬¬–SZDSZ-lista vezetőjeként a 2010-es választási kampányban már a „fülkeforradalom” előtti Magyarországot is maffiaállamnak minősítette egy kampányrendezvényen. (Százhalombattai Tükör, 2010. április 8.)
Aztán ahogy megjelentek 2013–2015 között Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam címmel a Magyar Bálint által szervezett, szerkesztett és bevezetett kötetek, majd kijött A magyar maffiaállam anatómiája című könyve, egyre inkább kibontakozott, hogy nagy igényű és nagyszabású eszköztár épül az egész posztkommunista világ leírására. Ez most a Pénzügykutató Intézet fiatal kutatójának, Madlovics Bálintnak a társszerzőségével el is készült. (Bálint Magyar and Bálint Madlovics: The Anatomy of Post-communist Regimes, CEU, Budapest – New York, 2020, 808 o.) Angolul készült, de már fordítják magyarra (is). Ebben a leíró fogalomrendszerben a maffiaállam a helyére kerül, és már nem kap olyan nagy hangsúlyt.
A szerzők szerint a liberális kiindulópont, mely szerint a liberális demokrácia az állam normális állapota, lelkileg gátolja (moral inhibition) a posztkommunista társadalmak történelmi és kulturális örökségének teljes számbavételét, s ez vezet ahhoz a képzethez, hogy normális esetben egy lineáris fejlődési úton jutnak el a posztkommunista államok a liberális demokráciába, hogy ennek alapfeltételei nagyjából adottak vagy megteremthetők, s hogy ettől az úttól való elhajlások csupán múló gyermekbetegségek (teething problems).
Ez volt a tranzitológia kiindulópontja, melyből az következett, hogy a posztkommunista államok állapotát a liberális demokrácia fogalmaival, az átmenet végpontja felől elemezzük. Amikor azután szembe kellett nézni azzal, hogy a posztkommunista országok többnyire nem a liberális demokráciába való átmenet állapotában vannak, nem arrafelé haladnak, akkor a tranzitológiai felfogást a hibridológiai váltotta fel, mely ezeket a rendszereket a liberális demokrácia elemeinek és az annak ellentmondó elemeknek valamiféle keverékeként, valamilyen inkonzisztens rendszerként írta le.
Ezen is túl kell lépni ahhoz, hogy a kialakult rendszerek sajátosságait egy konzisztens fogalomkészlettel leírjuk. Erre tesz kísérletet ez a méretes mű.
A kiindulópont szerint a rezsimek közötti különbségeket első fokon az határozza meg, hogy a társadalmi cselekvés három szférája, a politikai, a gazdasági és a közösségi mennyire és milyen módon van vagy nincs elválasztva. Ha nincs önálló gazdasági szféra, akkor például nem létezhet a politikától független tulajdonlás, tőke, termelőerő, nem létezik gazdasági erő politikai erő nélkül és fordítva, akkor nincs a politikai hatalomtól független civil szféra sem, akkor tehát a liberális demokrácia alapfeltételei hiányoznak, mert a politikai hatalomnak minden szférára ki kell terjednie, nem lehet olyan korlátozott, amilyennek liberális demokráciában lennie kell. Tehát a végrehajtó hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok sem működhetnek.
A kommunista diktatúrákban a társadalmi cselekvés ezen szférái nem lehettek szétválasztva, hiszen a politikai szféra felügyelte az egész állami vagy kvázi állami (szövetkezeti) tulajdonban lévő gazdaságot, a párt tartott igényt az egész közösségi szféra meghatározására, működtetésére és ellenőrzésére.
Következésképpen a kommunista diktatúrában e szférák autonómiájának kultúrája nem bontakozhatott ki, és visszafejlődött még azokban a nyugatiasabb országokban is, ahol ez nagyobb mértékben megvolt.
A politikai szereplők ebből az antiliberális kultúrából érkeztek, ez határozta meg attitűdjeiket. A rendszerváltás során létrejöttek ugyan e három szféra elkülönült intézményei, de az azokat működtető aktorok, mindenekelőtt a politikai szereplők informálisan e kulturális örökség szerint értelmezték a feladatukat és hatáskörüket. Márpedig ahol a szereplők domináns módon a társadalmi cselekvés szféráinak összejátszását (collusion) vagy összeolvadását (merger) képviselik, ott a liberális demokrácia bukásra van ítélve. A szférák szétválasztásának (egybeolvadásának) mértéke makacs társadalmi tényező, igen nehezen változik. Márpedig nem a formális intézmények, hanem azok informális használati módja az, ami domináns módon befolyásolja az államközösség (polity) működését. Az informális intézményeké a főhatalom (supremacy) a formálisak fölött.
A rendszerváltást lelkesen átélt liberális értelmiségi itt megrendül. Ez az értelmiség ugyanis abszolút intézményhívő volt (voltunk). Minden reményünk arra épült, abban hittünk, hogy az intézmények működési logikája formálja fokozatosan a maga képére a társadalmat. Ez az illúziótlan mű pedig azzal szembesít minket, hogy a társadalom működési logikája formálja a maga képére az intézményeket. És be kell látnunk, hogy amilyen könnyű ez utóbbira példát találni, olyan nehéz az előbbire.
A szférák összeolvadásából következik, hogy a gazdasági és közösségi tevékenységekhez politikai támogatás (patronálás) szükséges, a politikai elitnek pedig lehetősége van rá, hogy patronálás útján kiterjessze a hatalmát valamennyi szférára. Ily módon patronális rendszerek jönnek létre. Ezeket a Magyar–Madlovics-nevezéktanban patronális demokráciának nevezik, ha több kompetitív patronálási piramis működik (multi-pyramid system), amelyek reális választási és hatalomváltási lehetőséget nyújtanak; és patronális autokráciának, ha csak egy patronálási piramis létezik (single-piramyd system), mert a többit beolvasztották, marginalizálták, alávetették, kinyírták. Azért minősül Orbán Magyarországával szemben például Kaczyński Lengyelországa demokráciának, mert Magyarék megítélése szerint ott még létezik komoly alternatív politikai erő, patrónusi hálózat, nálunk pedig már nem. A patronalista örökség tekintetében a szerzők három csoportra bontják a posztkommunista társadalmakat. A legerősebb patronalista örökség Albániára, Örményországra, Azerbajdzsánra, Fehéroroszországra, Bulgáriára, Grúziára, Kazahsztánra, Kirgizisztánra, Észak-Macedóniára, Moldovára, Romániára, Oroszországra, Tádzsikisztánra, Türkmenisztánra, Ukrajnára, Üzbegisztánra maradt, a közepes erősségű Észtországra, Lettországra, Litvániára, Szerbiára, Szlovákiára, a legkevésbé erős pedig Horvátországra, Csehországra, Kelet-Németországra, Magyarországra, Lengyelországra, Szlovéniára.
Mint látjuk, a felbomlott szövetségi államokon belül különbségek voltak. Csehszlovákia és a Szovjetunió utódállamai két, Jugoszlávia utódállamai három különböző csoportba tartoznak. Valószínű, hogy az egyben maradt országokon, például Magyarországon belül is meg lehetne állapítani regionális különbségeket. A vidéki Magyarország vélhetőleg más csoportba tartozna, mint Budapest. Mindenesetre Magyarországot induló pozíciója nem determinálta arra a helyre, ahová került.
Kornai János 2019-es osztályozása szerint a fenti 27 országból kilenc az, amelyet már nem mondhatunk patronális demokráciának, csak patronális autokráciának: Örményország, Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Kazahsztán, Oroszország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán – és Magyarország. Valamennyi a Szovjetunió része volt, és a legerősebb patronalista örökséget hordozza – Magyarország kivételével. Magyarország az egyetlen, amelynek a második és a harmadik csoportból sikerült autokráciává süllyednie.
A patronalizmus mértéke függ attól, hogy az elnöki hatalom mennyire erős, hogy a választási rendszer mennyire arányos, s hogy az adott ország mennyire tartozik az Európai Unió vonzáskörébe. Magyarországra a három hajlamosító tényező közül csak az egyik érvényes, a már 2010-ben is eléggé aránytalan választási rendszer, amely azóta még sokkal aránytalanabb lett. Ezek szerint ez döntő tényezővé vált.
Ezeknek az ideáltipikus jellemzőit vizsgálják és vetik össze az állam, a különböző szereplők, a politika, a gazdaság és a társadalom szintjén nagyon sok tényezőt sorra véve, tömérdek táblázat és ábra segítségével, míg végül az utolsó tematikus fejezetben felrajzolják, miként mozogtak és hová érkeztek ebben a háromszögben az egyes országok a kommunista diktatúra pólusától indulva. A rendszerek és rezsimek egzakt leírására alkalmas teljes körű eszköztárat kínál ez a súlyos mű, amely kellő türelemmel és étvággyal egyben is fogyasztható, de leginkább kézközelben tartandó, kézikönyvként használandó.
Ebben a soktényezős, sokdimenziós leírássorozatban vannak heurisztikus és vitatható elemek egyaránt szép számmal. Ezek közül itt csak néhányat tudunk kiemelni.
A patroniális autokrácia egyetlen piramisának tetején a csúcspatrónus áll, a befogadottakból álló politikai család (adopted political family) feje. Ez a politikai család, amelybe nincs szabad belépés, és amelyből nincs szabad távozás, a közjótól függetlenül, domináns módon a politikai elit érdekei szerint gyakorolja az uralmat. A közjótól való függetlenség egyben a világnézettől, ideológiától való függetlenséget is jelent, mivel ezek a közjó mibenlétére vonatkoznak. Az érdekkövetés eszköztárából semmilyen hasznosítható elem, így az ideológia felhasználása sem hiányozhat. Ennek megfelelően a patronális autokrácia (a kommunista diktatúrával vagy a konzervatív autokráciával ellentétben) nem idológiavezérelt, de ideológiaalkalmazó rezsim. (Kaczyński idelógiavezérelt Lengyelországa ebben a tekintetben is különbözik Orbán Magyarországától. Ezért tekintik azt Magyarék a konzervatív autokrácia felé elhajló demokráciának.) Egy ideológiaalkalmazó rezsim az alkalmazott ideológiát is, a hozzá csatolt ellenségképet és politikai célpontjait is az optimális érdekkövetés igényei szerint változtathatja, miután az uralkodó politikai családnak nincs ideológiai kötődése.
A patronális autokrácia ideáltípusa a maffiaállam, amely minden tekintetben ennek a rezsimtípusnak a legkifejlettebb változatát testesíti meg. Minden tekintetet itt most nem tudunk sorra venni, csak a mű tanulmányozására tudjuk biztatni az olvasót, ha a klánállam, a neoszultanisztikus és a ragadozó (predatory) állam mibenlétére kíváncsi. Itt most csak a bűnöző állam (criminal state) meghatározását kapcsoljuk a maffiaállamhoz.
A Magyar–Madlovics-nevezéktanban a korrupt állam az, amelyben a megbízott személyek személyes haszon végett visszaélnek a hatalmukkal. Ez a visszaélés alkalmi, a korrupció ebben a rezsimben deviáns elem, nem alakul ki tartós korrupciós hűbéri láncolat. A foglyul ejtett államban (captured state) már kialakulnak állandó korrupciós hűbéri láncolatok is, és a korrupció a rezsim strukturális eleme. A bűnöző államban a korrupció a rezsim meghatározó alkotó (constituting) eleme, ott a korrupció a politikai vállalkozásnak alárendelt, monopolizált gyakorlat. A bűnöző államot a politikai család bűnszervezetként – kvázi maffiaként – kormányozza. A maffia immáron nem állam az államban, mint Olaszországban, Japánban vagy az Egyesült Államokban, hanem maga az állam. A maffia patronálását nem önkéntesen, hanem kényszer és erőszak hatására veszik igénybe a hatáskörébe tartozó egyének és vállalkozások. Így van ez a maffiaállamban is, amelynek a hatóköre kiterjed az egész országra, egymás után a gazdaság különböző szektoraira, a közszolgáltatás és a kultúra különböző ágazataira, a társadalom különböző rétegeire, különös tekintettel a leghátrányosabb helyzetűekre, akiknek az életlehetőségeit az határozza meg, hogy elfogadják-e és megszolgálják-e a korábban alanyi jogon, lojalitási feltételek nélkül járó támogatást a korrupciós hűbéri láncolat alján.
A kényszerítésnek, a korrupciós láncolatba való bevonásnak olyan állami eszközei vannak, amelyekkel az egyszerű maffia nem rendelkezik: a normatív eljárások egyedileg megkülönböztető (diszkrecionális) döntésekkel való helyettesítése, a törvényalkotás, az állami újraelosztás, az ellenőrző mehcanizmusok, az igazságszolgáltatás diszkriminatív és protekcionista, azaz a patronáltakat kedvezményező, a nem patronáltakat büntető működtetése.
Ennek az enciklopedikus eszköztárnak a kidolgozása nagy teljesítmény, de van rajta javítanivaló. Ezek közül itt a következőket említeném.
A konzervatív autokrácia nincs igazán integrálva ebbe a rendszerbe. A szerzők rendszerint a liberális demokrácia, a kommunista diktatúra és a patronális rendszerek jellemzőit vetik össze, állítják szembe egymással a különböző ábrákban és táblázatokban. A konzervatív autokráciáról szinte semmit nem mondanak. Ez annál is inkább hiányzik, mert a patronális rezsimek egy része (kivált a lengyel és a magyar) konzervatívnak deklarálja magát, és ezt a deklarált önképet a patronális és konzervatív rezsimek jellemzőinek sokoldalú összevetésével lehetne lebontani.
A másik és nagyobb probléma a kommunista diktatúra jellemzésével van. A jellemzések természetesen ideáltípusokra vonatkoznak, nem várhatjuk tőlük, hogy az egyes rezsimeket, rendszereket pontosan leképezzék, hiszen minden típuson belül számos variáns létezik, és az ideáltípustól valamilyen mértékben mindegyik eltér. De a jellemzőknek mégis olyan ideáltípust kell megjeleníteniük, amelyek általában és alapvetően megfelelnek a jellemzett rezsimek gyakorlatának. A kommunista diktatúrákat olyan ideológiavezérelt rendszereknek írják le, amelyekben a formális intézmények dominálnak. Ez teljes mértékben ellentmond a történelmi tapasztalatoknak.
Az ideológiavezéreltség csupán a kommunista diktatúrák előtörténetét és megengedő értelmezésben is legfeljebb a kiépítését jellemzi. A pártállami diktatúrák működtetésére, fenntartására az ideológiaalkalmazás volt a jellemző. A társadalmat nem vezérelték a marxista–leninista ideológia által leírt kommunista állapot irányába, hanem ezt az ideológiát igen változatosan és változékonyan úgy alkalmazták, ahogy azt az állampárt hatalmának fenntartásához jónak látták.
Az sem áll, hogy a kommunista diktatúrákban a formális intézmények domináltak volna. A formális döntéshozó, törvényalkotó intézményeknek, a parlamenteknek, az elnöknek vagy az elnöki testületeknek még sokkal kevésbé volt érdemi szerepük, mint a patronális autokráciákban. Az állami, párt- és társadalmi szervezetek döntéshozó testületei az esetek túlnyomó többségében nem hozták, hanem szentesítették csupán a döntéseket. Az informalitásnak volt döntő szerepe minden szinten.
Ez azért is fontos, mert éppen ez volt az az örökség – a pragmatikus elvtelenség, az informalitás, a kézi vezérlés, a vezérelv – amely a liberális demokrácia esélyeit olyannyira csökkentette a posztkommunista (helyesebben posztpártállami) társadalmakban.
Az utolsó tematikus fejezetben a szerzők arra vállalkoznak, hogy meghatározzák néhány ország mozgását a rezsimek háromszögén belül. Az eredmény arra utal, hogy az eszköztár egyes országokra való alkalmazásának a módszertana még kidolgozásra vár.
Képtelenség az 1990–1994-es és az 1994–1998-as ciklust a liberális demokrácia pólusán összevonni. 1990 és 1994 között biztosan nem volt Magyarországon liberális demokrácia. Egyrészt nem is lehetett, mert a gazdaságban csak fokozatosan alakult ki a magántulajdon túlsúlya. A kormányban és a kormánypártban az antiliberális erők voltak túlsúlyban. Igen jelentős volt az ideológiavezérelt nacionalisták befolyása. Alkotmányellenes eszközökkel kisajátították és a szélsőjobboldal kezére adták a közmédiát, melyek liberális elnökeit durva koncepciós eljárással távolították el. A kormány durván beavatkozott a sajtóviszonyokba. Brutális támadás folyt a kormány hatalmát valamelyest korlátozó köztársasági elnök ellen, a kormány (többek között) szélsőjobboldali csoportokat mozgósított az elnök lejáratására. Folyamatosan kijátszották a kétharmados törvényeket, messzemenően kihasználták a rendszerváltás előttről érvényben maradt és a liberális demokráciával összeegyeztethetetlen jogszabályokat, és javában zajlott az a privatizációs folyamat, amely szorosan összeláncolta a társadalmi cselekvés politikai és gazdasági szféráját. A rendszerváltás utáni politikai elit egyik legantiliberálisabb, „rendpárti” személyisége Boross Péter belügyminiszter majd kormányfő, aki belügyminiszteri minőségében a titkosszolgálatokhoz delegálta „tanácsadóként” az ellenzéket megsemmisítendő nemzetáruló bagázsnak tekintő pofoszos aktivistákat . Számos alkalommal megakadályozták parlamenti vizsgálóbizottságok létrehozását vagy érdemi működését. Hogyan lehet ezt a ciklust egy kategóriába vonni az 1994–1998-assal, amelyben a leginkább tiszteletben tartották és érvényesítették a liberális demokrácia normáit a rendszerváltás utáni Magyarországon? Hogyan lehet a 2002–2010 közötti időszakot távolabbra tolni a liberális demokrácia pólusától, mint az 1990–1994-eset? S hogyan lehet ilyen csekély a különbség a Magyar Bálint kultuszminiszteri részvételével kormányzó Medgyessy-kormány és az első Orbán-kormány között, amelyet Magyar Bálint, mint fentebb idéztük, már akkor maffiamódszereket alkalmazó és a szervezett felvilág, vagyis a bűnöző állam kiépítésén munkálkodó rezsimnek minősített? (Megjelent a Mozgó Világ 2020 11/novemberi számában)
Valeria Is Getting Married, „Valéria férjhez megy” – Pesten nyilván ez lenne a címe Mihal (Michaela) Vinyik ukrán-izraeli rendezőnő 2021–22-ben, még a háború előtt elkészült filmjének, amelyet a jeruzsálemi Kinemathekben láttunk A.-val. A cím így pontatlan lenne, mert az orosz nyelvű ige „vühógyit” és nem „vüjgyet”, nem befejezett, hanem folyamatos igealak, Valéria legföljebb próbál férjhez menni. Nővére, Krisztina már hét éve megcsinálta a szerencséjét: interneten sikerült izraeli társra találnia, s így elhagyhatta Ukrajnát. Tartós és a jelek szerint jó kapcsolatban él eszeválasztottjával, aki maga is részt vesz a különös bizniszben: facér izraeli férfiaknak fiatal ukrajnai lányokat közvetít házasság céljából. Csakhogy itt a bökkenő: feleségjelöltünk nem beszél ivritül, töri az angolt, a leendő férj pedig ukránul és oroszul nem tud. Valéria és a kiszemelt vőlegény között Krisztina tolmácsol, ám a terv egészen banális okból zátonyra fut: a lánynak nem tetszik a derék, nála kicsit idősebb férfi, kikosarazza, és visszarepül Ukrajnába.
Ez a szerény költségvetéssel készült, gyakorlatilag egy panellakásban leforgatott 70 perces filmdráma visszaadja Izrael Állam egyik sajátos gondját. A cionista bevándorlási politika legerősebben a cári birodalomból csábította a Közel-Keletre a pogromoktól rettegő zsidókat, s adott ezzel erősen szláv jelleget Palesztinának. A hatvanas-hetvenes évektől a Szovjetunió lett az alija (= „feljövetel”) fő forrásvidéke, a „történelmi haza”, amelynek földjét, mint Viszockij énekelte némi túlzással, „harmadrészben volt népünk lakja már” – számuk a hetvenes évek elejétől 1986-ig elérte a 160 ezer főt. A peresztrojkával beköszöntő utazási szabadság és a SZU összeomlása azután robbanásszerűen megnövelte a bevándorlók tömegét, ma már 1,2 millióan lehetnek. Csakhogy míg az első nemzedék még szovjet földet hozott be cipője talpán, addig azok, akik mostanság szállnak le a lodi repülőtéren, a széthullott birodalom és a háború nehéz levegőjét cipelik lelki poggyászukban.
Az óhaza – az Oroszországi Föderáció – nem szűnik törődni gyermekeivel. Szinte minden orosz újság tartalmaz Moszkvában szerkesztett kormánypárti betétlapokat: az egykori hivatalos ifjúsági napilap, a Komszomolszkaja Pravda privatizált és bulvárosított változatát, valamint a hetenként megjelenő Argumenti i Fakti friss számait. A mindenütt fogható Planyéta, az orosz állami tévé, putyini vonalon mozog: reklámok szabdalta szappanoperákat kínál szerelmi háromszögekkel és mondvacsinált kórházi konfliktusokkal, az édesbús záróképekre pedig az Este Vlagyimir Szolovjovval következik – a moderátor vele egyetértőkkel imitál estéről estére „vitát”, kimerítve a soviniszta uszítás teljes retorikai készletét. A nyolcvanas években kijöttek leszármazottai feltehetően már nem ezt nézik, hanem az izraeli műsorokat, míg az új bevándorlók csak oroszul értenek – eszik, nem eszik, a Planyétát kapják. Hasonló nyelvi magányban ukránok is szenvednek. A Harmónia kultúrotthonban Odesszából, Harkovból, Bucsából menekült művészek grafikai kiállításán fiatalok ülnek körül egy hosszúkás asztalt – épp ivrit nyelvórájukat tartják. Ők viszont oroszul vonakodnak megszólalni, igaz, amikor megtudják, hogy Magyarországról jöttünk, megenyhülnek: „Maguknak szabad.” A kisvilág átveszi a nagyvilág törésvonalát. * David Pressman amerikai nagykövet „széderestéjével” talán számára is meglepő mértékben zaklatta fel a kedélyeket. Röviden, mert a média már agyonírta a dolgot: a nevezetes alkalomra a diplomata több más vendég között meghívta Gyöngyösi Mártont, a Jobbik elnökét és Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét, s az utóbbit nem értesítette előre az előbbi jöveteléről, hanem kétfelől maga mellé, egymással szembe ültette őket. Ez lehetett volna akár protokollhiba is, de nem az volt, hanem tudatos eljárás: Washington legmagasabb magyarországi képviselője a békéltetés céljából hozta össze a botrányos Izrael-ellenes és antiszemita kijelentéséről híressé vált, majd ez ügyben bocsánatot kérő politikust s a magyar zsidóság legtekintélyesebb szervezetének vezetőjét. Jó szándékát és jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, de a történtek alapján attól tartok, hogy nem érti Magyarországot. Az is erre vall, hogy már a botrány kitörése után „csodálatos estének” nevezte az összejövetelt, pedig elég lett volna, ha megnézi a róla készült fényképeket. A két érintett véletlenül sem néz egymásra, vakuvillanáskor a többi jelenlévő is inkább az étlapba mélyed, vagy maga elé mered – mindenki tisztában van a helyzet kínosságával. Gondolom, Pressman is érezte a feszültséget – nem véletlen, hogy egyetlen közös fotó sem készült a kibékítendő felekről.
A széder a zsidó hagyományban nem diplomatavacsora, hanem családias örömünnep az egyiptomi rabságból való kiszabadulás tiszteletére. Ilyenkor a családon kívül egy-két vendéget is meghívhatnak, sőt, illik is vendégül látni egy szegény embert, akár a stetl utcájáról is. Jómagam gyerekkori széderestjeimet a Zsidó Fiúárvaházban ültem meg, ahol több mint százan voltunk a kultúrteremben, gyerekek és felnőttek, s a vacsorát, a rituális előételek sorozatától a főételekig Hochberger rabbi és Balla tanár úr vezette le. Amíg ők nem engedték meg, egy falatot sem volt szabad a szánkhoz venni. Ezzel szemben ihattunk a gyerekeknek is kijáró, bár erősen felvizezett borból. Minden fogást ima előzött meg – ezért volt „széder”, héberül „rend”, szertartás, amelynek vallási jellegéhez nem férhetett kétség. Hogyan juthatott tehát a nagykövet – maga is gyakorló zsidó – arra az ötletre, hogy ez alkalomból meghívja a képzelhetően legalkalmatlanabb, nem kóser politikai szereplőt?
Gyöngyösinek nem volt sok veszítenivalója, talán azért, mert még az antiszemitizmusa sem igazi, nem indulat van mögötte, mint mondjuk anno Csurkánál, hanem számítás, akárcsak a Jobbikot alapító Vona Gáborban, aki annak idején szintén lefutotta a maga köreit a náci beszédtől a zsinagógalátogatásig – igaz, ő az ellenlábas zsidó hitközségtől kért és kapott feloldozást. Az amerikai nagykövetet talán a washingtoni külügy fogja óvatosabb vacsorarendezésekre inteni, de nem valószínű, hogy megválnának kulcsemberüktől, aki néhány nap múlva be fogja jelenteni, hogy az „orosz kémbanknak” nincs helye Magyarországon. Nyert továbbá az ügyön a Fidesz, amelynek már 2012-ben is kapóra jött Gyöngyösi fellépése – még egy kvázi antifasiszta tüntetést is kanyarítottak belőle. Ilyen szélsőség mellett könnyebb volt mérsékeltnek látszani és egyben meglengetni az illiberalizmus zászlaját. Igazi vesztese ennek a dolognak Heisler és rajta keresztül a Mazsihisz, amely májusban tartja hihetőleg őrségváltással járó tisztújító közgyűlését. Leginkább, bevallom, azt szerettem volna, ha Heisler, megpillantva az egyetértése nélkül reá tukmált asztaltársat, sarkon fordul, és faképnél hagyja a megalázó ceremóniát – kezdjen csak David Pressman az általa teremtett széderi renddel, amit tud és akar. Nem így történt, és emiatt a Mazsihisz-elnököt saját táborán belül is hibáztatják, külső támogatásra pedig nem számíthat. A kormánnyal való viszonya Szabadság téri emlékmű óta, amely ellen tiltakozva a Mazsihisz kiszállt a holokausztévből, eléggé feszült. Még feszültebbé vált, amikor felemelte szavát a Sorost kifigurázó óriásplakátok ellen. Ugyanakkor a hivatalos Izrael Soros ügyében egy platformon áll a magyar kormánnyal, mert a milliárdos palesztin szervezeteket is támogat. És akkor itt van még az Orbán–Netanjahu-férfibarátság! Egyszóval beszorított kis hitközség a Mazsihisz, öregedő tagsággal, társadalmi zárványt alkotó felekezeti zsidósággal és belső súrlódásokkal, a háborús hírek sújtotta Kelet-Európában, s a gyűlöletkultúra által elárasztott magyar közéletben. A kisvilág nem veheti fel a kesztyűt a nagyvilággal szemben. * Lakásom különböző pontjain tucatnyi szájmaszkot szedtem össze, köztük két vadonatújat és több használtat. Akad közöttük sima, ajakra illeszthető, és csúcsos, külön orrvédővel, színben pedig fehér, kék és fekete. Legtöbbhöz úgy jutottam, hogy az előzőt otthon felejtve orvosi rendelőkben, nagyobb üzletekben, gyógyszertárakban ad hoc szereztem be. A világjárvány harmadik esztendejében az üzletekben csökkent a maszk árfolyama, van, ahol egy eurót kóstál, s van, ahol ingyen adják, viselése a legtöbb helyen nem kötelező. A sajtóból kissé borzongva értesültem arról, hogy a hivatalos készletekből 17 milliót, mint lejárt szavatosságút, elégettek – ahelyett, mondják a bírálók, hogy a harmadik világnak ajándékozták volna, ahol még így is hasznosak lehetnének. A koronavírus, biztatnak, Európában lecsengett.
Már-már nosztalgikusan visszanézve egy korszaktól veszünk búcsút. A szájmaszkbiznisz valóságos viseleti kultúrát hozott létre: lehetett kapni külön férfi-, női és gyermekálarcot, vidámat, pepitát, télapósat, nemzeti színűt, névre szólót, ötvendarabos zárt csomagolásút és alkalmit. Persze nem csupán a köznépnek szánt csóró, mosható vagy eldobható változatok kerültek piacra, hanem igazi, dizájnos luxustermékek is: a Siriano „kristálymaszkja” potom 535, a Vuittoné 970 dollárba, a Jacob & Co „gyémántmaszkja” 250 ezer, az Yvel Covid–19 pedig másfél millió dollárba kerül – igaz, 18 karátos aranyból, 3600 fehér és fekete gyémánttal kirakva. Ezek az árak megérdemelnék, hogy utólag felvétessenek Ráth-Végh István Az emberi butaság története című klasszikus kuriózumgyűjteményébe. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: timesofisrael.com))
A lépcsőházban valaki felfelé lépegetett, és közben mobilon beszélt. A festő, aki már a kulcsokkal a kezében állt a lakás ajtaja előtt, felismerhette a hangot, mert a mutatóujját a szája elé emelve intett a mellette tűsarkúban toporgó nőnek, hogy maradjon csöndben. Villámgyorsan betuszkolta a liftbe, behúzta maguk mögött a fémajtót, és megnyomta a gombot. Lementek a földszintig, aztán vissza fel, ugyanoda: az egész teljesen értelmetlennek tűnt. A galériás nő elsőre azt hitte, a festő felesége érkezett meg, és azt suttogta, hogy inkább most hazamenne, ha nem gond. Fájt a lába, és idegesítette ez a bújócska. A festő erre megfordult a szűk liftben, és egészen közel lépve mélyen a szemébe nézett, hogy dehogy megy. A nőt elöntötte a forróság, és csak markolászta a táskáját összezavarodva.
Miközben a férfi újra a kulcsokat válogatta, megkérdezte tőle, hogy ismeri-e az előbbi nőt. Az ajtón összesen hat zár volt, plusz egy külső rács. A férfi bólintott, hogy igen, ott fent lakik, közben hosszan játszott a hevederzárral, próbálgatta, zörgette. Percekig tartott bejutni, és a nő közben újra megbánta, hogy idejött. Rögtön lerúgta a csizmát, és vetett egy pillantást a nagy előszobatükörben a rövid lábú, túl erősen sminkelt, kócos asszonyra.
A lakásban meglepően erős dohányszag lebegett, holott a festőt sose látta cigarettázni. Arra gondolt, hogy talán a feleség dohányzik, aztán meg arra, milyen kínos itt állni mezítláb, és szimatolni ebben az idegen szagú térben, és hogy vajon ő mit szólna, ha a férje ezekben a percekben egy ismeretlen nőt vezetne be a házukba. Ezt ugyan nem tehette volna, hiszen a gyerekek otthon voltak, a tudat azonban, hogy ez itt valakinek a személyes tere, teljesen lehűtötte a vágyait. Egyébként sem volt biztos abban, hogy amit érez, az vonzalom, és nem inkább kétségbeesett önigazolás-e, vágy arra, hogy kelljen valakinek, és ő is képes legyen még megkívánni egy másik testet.
A szobákat a nagy, utcára néző ablakok ellenére valami nyomasztó hangulat lengte be. Magas támlájú, fekete székek, fekete bőrkanapé, az ablak előtt keresztben egy pianínó. A tágas nappaliból oldalt három különböző szoba nyílt, amelyekbe egymásból is át lehetett menni. A nő nem nagyon akart körbenézni, nehogy valami intim részletet fedezzen fel. Kiment a fürdőszobába pisilni. A mosdópultot meglepően magasra építették, legalább tíz centivel magasabbra, mint a szabvány. Amikor rendbe akarta hozni az arcát, észrevette, hogy a tükör is feltűnően magasan lóg. Többször látta már a festő feleségét megnyitókon, és nem emlékezett rá, hogy különösebben nyúlánk volna, ahogy maga a festő sem tartozott az átlagnál nagyobb darab férfiak közé. Az amerikai konyhából, ami a nappali bal oldalán futott végig, a nyitott ajtón át bepillantott a legelső kisszobába. Különösnek találta a tükörfalat a balettrúddal. Úgy tudta, a fiúgyerekek már nem laknak a szülőkkel, a festő felesége pedig keramikus, nem táncos. A gondolattól, hogy a nála húsz évvel idősebb nő esetleg hobbiból balettozik, homályos szégyenérzettel töltötte el. Kért egy teát, igen, mézzel, ha van, aztán visszament a mosdóba, mint aki elfelejtett valamit. Izzadtnak érezte magát a nagy télikabáttól, és csalódottnak, mintha csapdába esett volna. Nem találta már olyan izgalmasnak a festőt, mint délután, amikor a lámpák beállítása közben egyedül maradtak a galériában, és a férfi hosszan megcsókolta. Ha most mégis megfutamodik, és hazamegy, az bántó lehet. Megszagolta a pulóveren át a hónalját.
A fürdőszobaszekrényben nyugtatók sorakoztak: Frontin, Xanax meg mindenféle ampullák. Női holmik sehol. Hallotta, ahogy a férfi odakint zörög a csészékkel.
Kiment hozzá. A táska még mindig a kezében volt, letette az egyik magas támlás, fekete székre. Volt valami mesterkélt ebben a gótikus hangulatban, és a mesterkéltséget csak fokozták a fekete tányérok és a keskeny, füstszínű, hőálló csészék. A férfi közben, amíg ő odabent volt, félmeztelenre vetkőzött, operációktól összekaszabolt felsőteste jóval öregebbnek mutatta, mint felöltözve. Hirtelen képtelenségnek tűnt az egész koreográfia, és a nő a túl forró teát szorongatva azon töprengett, hogyan lehetne kimenekülni ebből a valószínűtlen helyzetből. A festő letörölte a karikát, amit a kanna hagyott az asztalon. Akkurátusan tett-vett, megigazította a székeket. Megérezhette az asztal túloldaláról áradó bizonytalanságot, mert ahelyett, hogy közelebb lépett volna, a pianínóhoz fordult, és játszani kezdett. Szépen játszott, pontosan, érzelmesen. A tea is álmosítóan édes volt, jólesett a kinti hideg után. A nő érezte, ahogyan fokozatosan felmelegszik a keze és az egész teste. Leheveredett a bőrkanapéra. A továbbiakból már alig emlékezett valamire. Látta még maga felett a festőt, aki bead magának valami injekciót a gumikötéllel elszorított karjába, miközben magyaráz, és a harisnyán át simogatja a combját. A pulóvere a bőrkanapé mellett hevert, lecsukódó szeme mögött még mindig a délutáni galéria LED-lámpái világítottak.
Amikor felébredt, a nagy, dohányszagú hodályban már sötét volt. Fájt a feje, a mobilját kereste. A festő kint állt a franciaerkélyen, mögötte felgyulladtak a forgalmas utca fényei. Megkapaszkodott, amíg a csizmáját húzta, és rápillantott a könyvek gerincére. Sok angol és francia nyelvű címet látott. A polc szélén, már majdnem a bejáratnál, egy öklömnyi ezüstfej vigyorgott. A nő szórakozottan megfordította, a gömb túlsó felére egy szomorú arcot véstek. Így hagyta, a szomorúval kifelé.
Négy nem fogadott hívása volt. A festő felajánlotta, hogy hazaviszi. Jól vezetett, előzgetett, nem szólt egy szót sem. A rakparton beragadtak a dugóba, de a galériás nő nem mert az autóból hazatelefonálni, csak egy SMS-t küldött, hogy úton van. A Duna zajlott, a fehér jégtáblák úgy derengtek az estében, mintha alulról, a víz felől világították volna meg őket. A nőnek a kékes fényről beugrott a festő hűtőszekrénye, ahonnan a dermedt mézet vette elő. Minden polc üres volt.
Otthon rémülten látta, hogy a férfi belegyömöszölte a táskájába a fekete, arcszesz illatú sálat, amit aznap viselt. Jobb ötlete nem volt, feldobta otthon a bejárat mellett a fogasra, és amikor a férje rákérdezett, csak vállat vont, valaki ott felejtette a galériában. Nem lett volna logikus válasza arra, miért hozta haza, de a férje nem is kérdezte. Jobb lett volna, ha számon kéri. Ha nem fordul vissza tévézni.
Még mindig a tévét nézte a nappaliban, amikor ő ágyba bújt. Lüktetett a combja, a csípője, de képtelen volt felidézni, hogy pontosan mi történt közöttük. Nem emlékezett se behatolásra, se örömre, mégis, valami jó érzés töltötte el, a szabadság titkos tudata. Könnyű, sajgó üresség. Éjjel a kisebbik gyerek hányt, otthon kellett maradnia vele. A fiút a férje elvitte az iskolába. A festő nem hívta fel, a következő héten nem is jelentkezett, csak pénteken, a megnyitója napján.
Amikor délben telefonált, a grafikus éppen ott ült mellette a galériában, és minden szót hallott. Izgatott, obszcén mondatai kihallatszottak a mobilból. A galériás nő ijedten kinyomta a telefont, és lángba borult arccal folytatta ott, ahol az imént abbahagyták, hogy hány grammos papírra kellene nyomni a következő katalógust. A festő még háromszor telefonált, de nem vette fel. Kipakolta a pogácsákat, borokat.
A megnyitón a festő távolságtartóan viselkedett vele, és látványosan elégedetlenkedett a rosszul beállított lámpák miatt. Szabadkozott a barátainak, hogy ezt még majd korrigálni kell, nem értenek itt hozzá, és közben igyekezett végig az elegáns, meggyötört arcú felesége mellett maradni, hogy a fotókon együtt szerepeljenek. Az asszony jóformán rá se nézett a festményekre, kényszeredetten, köhögve nevetett a férje túl hangos viccein. A fogadás vége felé a galériás nő hátrament a raktárba, hogy ellenőrizze, maradt-e bor. Ahogy hajolgatott, nyílt az ajtó, és a festő hátulról szorosan átölelte. Átfutott rajta, hogy ez az ember őrült, és amint szembefordult vele, rögtön be is szippantotta az őrület megnyíló, örvénylő tölcsére. Percek múlva tért csak vissza a mélységből, borokkal a kezében, vörösre harapdált, duzzadt szájjal.
A festő már a felesége mellett állt egy pohár vörösborral. A szeme üresen, kéken világított, mintha egy husky bámulna ki az arcából. Mintha rácsodálkozna mindarra, ami itt most körbeveszi. A képekre, a kavargó emberi lényekre, a zsongásra, pohárcsörömpölésre. Aznap este már nem váltottak szót. A galériás nő belül nem tudta, minek nevezze ezt az egészet. Vonzalomnál már több, viszonynál kevesebb. Lihegő, obszcén telefonok sorozata. Soha nem beszélgettek, a festőt nem érdekelte se a mások élete, se a sajátja. Halott embernek nevezte magát, miközben sejtelmesen mosolygott, és arra kérte a nőt, öltözzön egyszer feketébe, hadd tegye vele azt, amire mindig is vágyott. Szertartásnak nevezte, és a galériás nő csak nehezen értette meg, mire céloz, mit is ért ezen. Viszolyogva nézett a férfira, és azon töprengett, hogy utasítsa el úgy, hogy ne haragítsa magára, de világos legyen, nem szeretne részt venni efféle játékokban.
Eszébe jutott a kiállításról az a kép, amelynek az volt a címe, hogy Dan és Dániel. Dan a festő régi, gyerekkori barátja volt, aki néhány hónappal a megnyitó előtt, az elmúlt télen öngyilkos lett. A festmény direkt az ő tiszteletére készült, és az óriási, gólemszerű férfialak háta mögött, akinek Dániel éppen csak a válláig ért, egy festmény lógott a falon, rajta kipeckelt szájú, véres fejű nő.
Dániel vagyok, lihegte legközelebb megint a telefonba, mi van rajtad, és az alatt mi van. A nő letette.
Csak azért ment fel hozzá, hogy elmondja, szeretne véget vetni ennek a számára kínos és teljesen kilátástalan viszonynak. Kocsival mentek a galériából a lakásba, végig a rakparton. Végig barokk zene ment egy CD-ről. Hosszú időbe telt kinyitni a hat zárat.
Nem túl közel ült, de nem is provokálóan távol.
A festő lógatta a karját, hallgatott. Kibújt a fekete pulóverből, alatta színes rajzokkal díszített pólót viselt. Nagy, bicikliző macskák domborodtak a hátán, az ablak irányába kerekeztek kimeredt szemekkel. Ült a nagy üvegtáblák ellenfényében öregen, előrebillenő felsőtesttel, és váratlanul a nőre pillantott.
Én voltam, mondta.
Danról kezdett mesélni. Felhívta őt azon az éjszakán, és akkor ő azt mondta neki a kórházi ágyában fekve, az operáció után lábadozva, varratokkal a hasában, hogy tegye meg, ne hezitáljon, soha nem lesz jobb. Tegye meg. Ez volt az utolsó hívás Dan telefonjáról. Még aznap éjjel bevett egy marék nyugtatót, és a Dunába ugrott. Amikor ezt mondta, kimutatott az ablakon, valahova a folyó irányába, mintha közvetlenül itt, a ház mögött történt volna mindez. Elsötétedtek a bicikliző macskák a verejtéktől. Hosszú hallgatás következett, a nő várt.
Ez az ő lakása, emelkedett fel hirtelen a festő a kanapéról, mintha idegenvezetést készülne tartani. Az ő székei, az ő ruhái a szekrényben.
A galériás nő hirtelen megértette a túl magas konyhapultot, a gyógyszereket, az üres, kéken világító hűtőt, és felfogta, hogy ez az ember a halál torkából szabadulva gyakorlatilag megölte azt a másikat, a barátját, azért, hogy ha összekaszabolva, impotensen, megkeseredve, de mégiscsak élhessen, vagy legalább azt hihesse, hogy él, diadalt ülhessen azon a másikon, aki már nincsen, és akinek a megvetett ágyába aztán elhozta őt, az ő még élő, lélegző, minden sejtjében lüktető testét, hogy általa kelhessen az előző, elhagyott báb-léténél igazibb életre.
Haza kell mennie, mondta szárazon. A festő kikísérte az ajtóig, kihajolt a lépcsőházba, meggyújtotta a folyosóvilágítást.
Másnap, amikor a galériában reggel bekapcsolta a számítógépet, nyolc új e-mail fogadta. Mindegyik aznap éjszaka érkezett. A festő mindegyikhez mellékletet töltött fel, de ezekre csak akkor kattintott rá, amikor már felgyújtogatta a villanyokat és beállította a fűtést. Fázott.
Fenék, szeméremdomb, mellek, arc közelről, az ő testrészei. Mobillal készült képek. Mellettük a családja telefonszámai. Az anyjáé, a férjéé, a lányáé. Egy másikban a HI Galéria teljes, nemrég frissített levelezőlistája, amit a festő a meghívók szétküldéséhez kért el, és amit először nem akart neki átadni. Rövid, tömör utasítások arra nézve, hogy a nő mikor és hol jelenjen meg a szertartásra, és pontosan milyen ruhát viseljen. Öltözzön feketébe Dan és Dániel tiszteletére, és járjon el az előírtak szerint.
A galériában még mindig hideg volt, a fűtés nehezen melegítette át a vastag falakat. A nő világosan érezte, hogy a festő őrült, és hogy átlépte a valóság határait, hamis perspektívát teremtett, ahogyan a képein is, és ebben a billenékeny pszeudotérben igyekezett őt is rávenni, hogy veszítse el a tájékozódóképességét. A nő igyekezett higgadt maradni, újra végignézte a képeket. Az latolgatta, kit lehetne felhívni. A férjét. A rendőrséget. Néhány művészt, akik ismerik a festőt.
Felállt, hogy készítsen egy kávét, bekapcsolta a vízmelegítőt. Közben a számítógépre újabb üzenet jött. Odahajolt, megnyitotta. Az ezüstfej volt rajta Dan lakásából, a szomorú oldalával kifelé, ahogyan legutóbb ott hagyta.
„Néhány megmaradt fórum, közösségi oldal, magánbeszélgetés közhellyé koptatott asszociációja Boccaccio Dekameronját szokta mostanában fölidézni – így jelöli meg a karanténirodalom örök darabját P. Szűcs Julianna főszerkesztő áprilisi számunk bevezetőjében. – Aki valaha olvasta, nem tud ugyanis nem gondolni arra a dühöngő pestis elől kimenekülő finom társaságra, amely az erkölcsileg és fizikailag lezüllött Firenzét feledve belemerült egy másik, egy csudálatos valóságba. Száz novella igazolja az akkori menekülés sikerét, és azt a szabályt, amelyet a tíztagú társaság alkalmilag választott királynője ki is mondott. „Aki számot tart kegyeinkre, jól vigyázzon, hová megy, honnét jön, hogy akármit hall vagy lát, vidám hírnél egyebet nekünk ide be ne hozzon kívülről.” (Fordította: Révay József).
A Mozgó Világ – ameddig van – nem fogadja meg ezt a szózatot. Be fogja hozni az egyebet. A Korona előtti, a Korona alatti, és reményeink szerint a Korona utáni idők érdes tényeit. A csudálatos valóság pedig úgyis megjelenik mindig, ahol szépen és pontosan teszik dolgukat az értelmes emberek. Pincében, gulágban, karanténban, aztán később a rommá lett napok hordalékain.”
A koronavírus-járvány az oka annak, hogy immáron a második hónapban ingyen hozzáférhetővé tesszük a komplett szám tartalmát, ezúttal az áprilisra kerül sor. Teljesen természetellenes, amit teszünk, hiszen abból élünk, fizetjük a nyomdaköltséget és szerzőinket, hogy az olvasó pénzt ad a folyóiratért. Mégis úgy érezzük, hogy ezúttal is eltekintünk attól, hogy valaki pénzért szerezze be a lapszámot. Nem vagyunk a rendszer kegyeltjei, a piacról élünk, mozgásukban és mindannapjaikban korlátozott olvasóinkkal együttérzünk, és azzal, hogy efféle gesztust alkalmazunk, jelezzük, mennyire szükségünk van egymásra. A Mozgó Világot nem magunknak írjuk, ha nincsenek olvasóink, megnézhetjük magunkat. Ezzel nagyon is tisztában vagyunk. Miként azzal is, hogy az általunk közölt cikkek felelős értelmiségi magatartást tükröznek egy olyan történelminek nevezhető időszakban, amikor az olvasók, a szerzők és a szerkesztők is ugyanazokkal a gondokkal küszködnek.
A 2020 áprilisi számot itt lehet elolvasni. Úgy közöljük, olyan formában, ahogyan a papírváltozatban is megjelenik.
Köszönettel vesszük a támogatást és olvasóink ragaszkodását. A lapszám papírváltozatban a Relay üzleteiben változatlanul elérhető. Számlaszámunkat azért tesszük közzé, hogy annak, aki távoli helyeken él, lehetőséget teremtsünk a konkrét pénzbeli támogatásra is. (A szerk. – Nyitókép: Garden Of Innocence, Teplán Nóra alkotása)
Magyar Külkereskedelmi Bank 10300002-203230080-00003285
– Kezdjük egy nem kimondottan kellemes kérdéssel, a legutóbbi közvélemény-kutatásokkal…
– Hozzászoktam.
– …amelyek szerint ha most lennének a választások, akkor az LMP-re körülbelül annyian szavaznának, mint a Kétfarkú Kutyapártra vagy a Mi Hazánkra: a biztos pártválasztók közül két százalék, a teljes népességből pedig egy százalék.
– Ciklus közben ez normális, körülbelül ennyi szokott lenni.
– És ez megnyugtatja?
– Persze, hogy nem, magam is tudom, hogy sokat hibáztunk, de azt sem felejtem el közben, hogy az LMP azon kevés politikai közösség egyike Magyarországon, amely mindig képes volt akár menet közben is korrigálni.
– Készülve a beszélgetésünkre, kicsit szétnéztem az interneten, és feltűnt nekem egy Molnár Ferenc tollára való körülmény: a mindössze hattagú LMP-frakcióban úgyszólván elsöprő, kétharmados többségben vannak a „tisztek” – a frakcióvezető és három helyettese –, és csak ketten a „közlegények”.
– Igen, Hohn Krisztinával mi ketten, így is hívjuk magunkat. Egyébként minden frakcióban magas a frakcióvezető-helyettesek száma, bizonyos helyzetekben ugyanis csak ők kapnak szót, a mezei képviselők nem.
– Csak arra próbáltam célozni, hogy magán kívül mennyire nincsenek jelen az LMP politikusai a nyilvánosságban. Jó, tudom, hogy ezt vissza fogja utasítani, már csak a kötelező szerénység miatt is…
– Persze, de nem is értek ezzel egyet. Schmuck Erzsébetről például, akinek amúgy minden mérés szerint velem megegyező az ismertsége, nyilván ugyanannyi kritikát meg lehet fogalmazni, mint bárki másról is…
– Én például semmi rosszat nem tudok róla mondani.
– …de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy harminc éve foglalkozik zöldpolitikával, úgy is, mint sok évig a Magyar Természetvédők Szövetségének a vezetője, tehát az ő személyes hitelessége az ökopolitika terén óriási. Másrészt a médiában való megjelenés és szereplés csak a kisebbik, bár nagyon fontos része a politikus munkájának, ráadásul a helyi ügyeket, mint például Csárdi Antal esetében, aki belvárosi egyéni képviselőként hihetetlenül jó munkát végez, nem mindig lehet az ország nyilvánossága számára láthatóvá tenni. Azoknak az a természetük, hogy alapvetően helyben érdekesek, miközben akár ugyanannyira fontosak lehetnek, mint az országos ügyek.
– Szintén a Facebookon figyeltem fel a profilját keretező mondatra: „Valódi megbecsülést a szociális dolgozóknak!”
– Ez az az ügy, amit a járvány kezdete óta minden fórumon folyamatosan képviselek: hogy a szociális dolgozók, akikre rettentően nagy szüksége van vagy lesz életünk során valamennyiünknek, a legrosszabbul fizetett állami alkalmazottak, és most abból az egyszeri ötszázezer forintos bérkiegészítésből is kimaradtak, amit – velük ellentétben, de amúgy helyesen – az egészségügyi dolgozók megkaptak.
– Még közülük sem mindenki.
– Sok egészségügyi szakdolgozót kérdeztem erről, a jelentős többségük megkapta.
– Amúgy beleillik a képbe, más szakmák sem igen kapnak támogatást.
– Igen, csak itt az is a probléma, hogy a szociális és az egészségügyi szektor ilyen módon való szétválasztása indokolatlan, mert a tevékenység maga, tehát az ápolási és a gondozási munka már nem válik el, hiszen az átlagos életkor növekedése miatt egyre hosszabb ideig szorulunk gondozásra, és ezért már nem igazán lehet egy demens időseket gondozó otthon és egy krónikus betegosztály vagy egy gerontológiai osztály között a határvonalat meghúzni. Miközben a két szektor bértáblája között akár százezer forint is lehet a különbség, ami nyilván szerepet játszik abban, hogy ma a szociális szektorban több mint tizenötezer álláshely betöltetlen, és nagyon eltérő színvonalú gondozásban részesül, aki az egyik intézményből átkerül a másikba, miközben az igényei alapvetően változatlanok. Másfelől a szociális szektorra sokan úgy tekintenek, mint a szolidaritás terepére, pedig ez súlyos tévedés. A szociális ellátás alapvetően állami feladat, akkor is, ha ezt a mi államunk nagyon rossz minőségben látja el, miközben a demenciaellátásra szoruló emberek is fizettek korábban, akár negyven-ötven éven át társadalombiztosítási járulékot és adót, és ezért járna nekik, ráadásul méltó módon, ez a szolgáltatás.
– Ha már a szociális gondoskodásnál tartunk, nincs abban valami ellentmondás, hogy egy NER-oligarcha gyermekeként – ez egyébként az önjellemzése –, illetve saját jogon is NER-oligarchaként a magyar parlamentnek épp a legbaloldalibb pártjánál kötött ki?
– Így van, vagyonos családba születtem, de hozzátenném, hogy miközben édesanyám, mint az köztudomású, nagyon fideszes, ezt ostobaság lenne tagadni, de a vagyont 2006-ban elhunyt édesapámtól örököltem, aki azt – értelemszerűen – még akkor szerezte, amikor a Fidesz nem volt kormányon. Tehát bár ő is Fidesz-szavazó volt élete végéig, ilyen szempontból mégsem volt fideszes üzletembernek nevezhető, hiszen nem a politikából csinálta a pénzét. Amúgy az is érdekes, és a rendszer jellege szempontjából sokatmondó körülmény, hogy bár papíron ma én vagyok a magyar Országgyűlés leggazdagabb képviselője, ez csak azért lehet így, mert én az utolsó fillérig bevallom a vagyonom.
De hogy a kérdése lényegére is válaszoljak, a politikusi pályám kezdetéhez, vagyis az LMP-hez való csatlakozásomhoz köze volt a szüleimmel szembeni kamaszkori lázadásomnak is. Például, hogy elolvastam Engelsnek Az állam, a család és a magántulajdon eredete című könyvét, ami amúgy az egyetemen kötelező is volt, és nagy hatással volt rám. Aztán Betty Friedan The Feminine Mystique című könyve is komoly benyomást gyakorolt rám, ahogyan Tony Judt könyvei is, amelyeket egyébként, akármennyire szociáldemokrata történészről van szó, édesanyám adta a kezembe. És persze a Nagy-Britanniában töltött évek, a skóciai egyetemi tanulmányaim sem múltak el felettem nyom nélkül, hiszen azok épp a skót függetlenségi népszavazást megelőző kampány idején zajlottak, amikor a Skót Nemzeti Pártnak, ennek a társadalompolitikailag rendkívül baloldali és progresszív, ugyanakkor nacionalista képződménynek sikerült domináns pozíciót elfoglalnia. És ez nekem nagyon szimpatikus volt, ma is ez az a párt – hasonló egyébként nem létezik Magyarországon –, ami leginkább közel áll a szívemhez.
– Skóciában földrajzot tanult, majd elment a CEU-ra ökológiából master fokozatot szerezni. Azért, mert a környezetvédelmi mozgalmak szerte a világban baloldalinak számítanak?
– Nem, engem a természettudomány, illetve a természet maga mindig érdekelt, de sok párhuzamot is látok a társadalom és a természet működésében. Az LMP-hez egyébként azért is csatlakoztam – amúgy a kampányban kezdtem dolgozni Karácsony Gergely „keze alatt” –, mert vulgáris példával ebben a pártban lehetett egyszerre az a véleménye az embernek, hogy szükség van a spekulációs pénzmozgásokat megfékező Tobin-adóra, és jó, hogy van legális abortusz, de a székely autonómia is kell. Mindig evidenciának tartottam, hogy ezt a három dolgot egyszerre is lehet gondolni.
– Ezeket egyébként az úgynevezett baloldalon is össze tudják egyeztetni egymással, sem a Tobin-adót, sem a székely autonómiát nem gondolják ördögtől valónak. Például Markó Béla is a székely autonómia híve, meg még sokan, akikről ezt a jobboldalon nem is feltételeznék. Tehát a székely autonómia nem jobboldali vagy épp fideszes találmány, ellenkezőleg.
– Igen, de én már úgy szocializálódtam a politikában 2004 miatt, hogy ez az ügy a jobboldalra került. Markó Béla egyébként a kedvenc kortárs költőim egyike.
– Egyszóval, hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez, az LMP-n kívül más pártok szóba sem jöttek.
– Nem, mert ráadásul – és most lehet Schiffer Andrást ezer szempontból kritizálni – nekem az ő politikusi hitvallásában nagyon rokonszenves volt, hogy aki erre a foglalkozásra adja a fejét, annak gondolnia kell valamit a világról, tehát kell, hogy legyen társadalomképe. És engem ez a gondolat, bár tudom, hogy a politikusnak ugyanakkor nem tesz jót, ha közben értelmiségi is akar maradni, a mai napig inspirál.
– Azt szokta nyilatkozni, Schiffer Andrásnak köszönheti, hogy politikus lett. Ezért?
– Részben, és mert először ő adott fontos háttérfeladatokat nekem. Viszont az az ember, aki miatt én a párt színeiben a médiában szerepelhettem, Szél Bernadett volt.
– Tegyük hozzá, ma már egyikük sincs az LMP-ben. De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk a csatlakozása motívumainál, nézzük az LMP önmeghatározását, és vegyük sorra, mit fogad el ezekből az alapelvekből. Indulásakor az LMP olyan liberális, balközép és közösségelvű politikai hagyományokból is építkező pártként határozta meg önmagát, amely ökológiai és radikális demokrata irányvonalat követ. Ebből mi az, amit magáénak vall?
– A liberalizmusból azt, ami számomra, illetve számunkra a jelen világban az egyik legfontosabb elv, a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadsága iránti rendíthetetlen, akár úgy is mondhatnám, dogmatikus elkötelezettséget. Ez az a párt ugyanis, amelyik szerintem nagyon helyesen – és ha megint sor kerülne rá, én így szavaznék – 2011-ben elutasította, hogy a holokauszttagadás és a kommunizmus bűneinek tagadása büntető törvénykönyvi tényállás legyen. Szerintünk hadd tagadhassa mindenki azt a bűnt, amit akar, vagy amit nem szégyell. Egyetlen esetben tudom a szólásszabadság korlátozását elfogadni, ez pedig az az eset, amikor konkrétan bűncselekményre való felbujtásról van szó. Ezt leszámítva bármit lehessen hirdetni, azt is, hogy a föld lapos. Nagyon nem értek tehát egyet azzal a nyugat-európai tendenciával, amikor a gyűlöletbeszéddel szemben jogi eszközökkel akarnak fellépni, és én ezt liberális alapelvből kiindulva mondom.
– Menjünk tovább. A balközép pártként való önmeghatározásról mit gondol?
– Azt, hogy a jóléti állam az emberi civilizáció egyik csúcsterméke. Nagyon kevés ember által alkotott intézmény volt a világtörténelemben, ami ilyen mértékben tudta volna mérsékelni az emberi szenvedést, mint a jóléti állam. Hiszek az újraelosztásban, az államot demokratikus körülmények között jó gazdának tartom, és ebben én nagyon közel érzem magamhoz, ha már újra brit tradíciókban gondolkodom, a második világháború utáni brit szociáldemokrata pártot, azaz a Munkáspártot. És ha magyar példát kell mondanom, akkor Kéthly Annát.
– Hogyan fér össze mindezzel, vagy épp hogyan kapcsolódik az előbbiekhez az önmeghatározás harmadik eleme, a közösségelvű, konzervatív politikai hagyományokból való építkezés?
– Szerintem a nemzetállam jó dolog, ráadásul, hivatkozva megint a második világháború utáni brit szociáldemokrata hagyományra, összefügg a jóléti állam fogalmával is – üzenem újbaloldali kollégáimnak itt a Mozgó Világban. A jóléti állam ugyanis annak a szolidaritás- és kockázatközösségnek a terméke, ami például köztünk, magyarok között áll fenn, és amit az újraelosztás révén és más módokon is finanszírozunk.
– Mire alapozza, hogy azok a „kollégák”, akik írják vagy olvassák a Mozgó Világot, épp újbaloldaliak lennének, és hogy tagadják vagy támadják a szolidaritás, illetve a szolidaritásközösség elvét?
– Nekem könnyebb úgy beszélni, ha – projektív identifikációval – magam elé képzelek valakit, akivel vitatkozom.
– Mit jelent maga számára, hogy az LMP ökológiai párt? Ami most már az önmeghatározása legfontosabb eleme is, ennek megfelelően a neve is LMP – Magyarország Zöld Pártja, röviden Zöldek. Vagy inkább úgy kérdezem: hol helyezné el, mondjuk így, a nyugati demokráciák zöld pártjai között?
– Ez azért nehéz, mert a mi történelmi fejlődésünk nagyon eltér a nyugat-európaiakétól. Nézzük mondjuk a német Zöldeket, a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve egészen az első kormányra kerülésükig zajlott egy vérre menő vita – részben a szociáldemokratákkal való koalícióról, részben a piacgazdasághoz való viszonyról szólt – az úgynevezett „reálók”, vagyis a reálpolitikusok, és a „fundik”, a baloldali rendszerkritikusok között. Úgy látom, hogy ha az LMP-ből nem vált volna ki politikai-stratégiai okokból a Párbeszéd, tehát ha még mindig egy párt lennénk, és a reáló-fundi vita mentén hasadnánk két táborra, akkor egyáltalán nem azok kerülnének a hasadás két oldalára, mint most az LMP-be, illetve a Párbeszédbe. Mert ez a hasadás épp keresztbe metszené azt a politikai-stratégiai természetű vitát, ami annak idején a PM kiválásához vezetett.
– Mondjon erre példát!
– Például Tordai Bence a fundik táborában lenne, szemben a most vele egy pártban lévő Karácsony Gergellyel, aki viszont velem együtt a reálók csapatát erősítené.
– Többször nyilatkozott arról, hogy véleménye szerintMagyarországon a zöldpolitika életmód-politikaként nem lehet sikeres. Miért nem, mire alapozza ezt, és mennyire számít ez mainstream véleménynek a pártjában? És van-e mindennek köze ahhoz, hogy bár nem jellemző önre a rongyrázás és a luxusfogyasztás, az életmódját lehetne mértékletesnek is nevezni, a vagyoni helyzetének megfelelően sokáig egy nagy dízelautója volt, amit most már, bevallása szerint nem függetlenül az elvárásoktól, lecserélt egy hibridre?
–Jó, vegyük először az én példámat. Valóban lecseréltem a dízelautómat hibridre, mert megengedhettem magamnak. Csak közbevetőleg: igazából és értelemszerűen akkor lennék jó ember, ami, mint a mellékelt ábra mutatja, nem teljesen vagyok, ha Szombathelyre, ahol szeretnék a következő választáson elindulni, mindig vonattal mennék. De hát ez, bevallom, kényelmi kérdés is, és bizonyos tekintetben kényszerűség is, mert nem így lenne, ha hamarabb oda lehetne érni Szombathelyre vonattal, ami ráadásul nem is késne négy alkalomból háromszor, mint az én esetemben a négy utolsó alkalommal történt. Marad tehát, mint látszólag környezetbarát megoldás, a hibrid autó, ami azonban az én zöldidentitásomnál sokkal inkább jelzi az anyagi helyzetemet. Mint egyébként az is, amikor a kávézóban a drágább kávét kérem, ami fair trade ugyan, tehát környezettudatos termelésből származik, viszont csak kevesen tudják megfizetni.
– Mondhatok egy talán kézzelfoghatóbb példát erre az ellentmondásra? Magyarországon a nagyon szegény, nyomorúságos körülmények között élő családok nem gázzal vagy villannyal fűtenek, nem is biztos, hogy van vezetékes gáz a környékükön, hanem – súlyosan szennyezve, mérgezve a levegőt – azzal, amihez hozzájutnak, tehát ilyen-olyan szilárd tüzelőanyaggal, rosszabb esetben szeméttel. Miközben nagyon kevesek, a nagyon jómódúak, a vagyonos emberek megengedhetik maguknak, hogy irtózatos pénzért passzív házakat építtessenek maguknak. De elmarasztalhatjuk-e az egyiket azért, mert rombolja a környezetet, és példának állíthatjuk-e a társadalom elé a másikat, amiért megengedheti magának, hogy ezt ne tegye?
– Tökéletes példa, ami napnál világosabban mutatja, hogy ameddig az ökopolitika nem kerül politikai egységbe a társadalompolitikával – hiszen itt az alapkérdés az, miért van rászorulva az a szegény ember arra, hogy szeméttel tüzeljen –, addig az ökológia legégetőbb kérdéseire sem lesz megoldás. Ha ezt az egész problémát meg lehetne oldani a fogyasztási szokások megváltoztatásával és önkorlátozással, akkor nem kellett volna pártot szervezni a zöldmozgalomból. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, ha az emberek maguk is tesznek a környezetért, belátással és önkorlátozással, a szokásaik racionalizálásával, de ez önmagában nem fogja megoldani ezt a világméretű problémát. Mert az nem az egyes emberek önálló döntéseinek sorozatán múlik, hanem például azon is, hogy ha elmegy a szupermarketbe, akkor ott ne legyen olcsóbb az a kínai jégsaláta, aminek 4500 kilométert kellett utaznia, mielőtt a polcra került, mint amit onnan alig harminc kilométerre termeltek. És nekem ne mondja senki, hogy egy piacgazdaságban így természetes, mert ez egyáltalán nem természetes, hiszen a kínai jégsaláta árába nincs beleszámítva az a szennyezés, tehát az az ökológiai kár, amit azonban, ha nem előbb, akkor utóbb, de valamennyiünknek meg kell fizetnünk. És amíg ezen nem változtatunk politikai szinten, addig az egyéni döntések nem vezetnek sikerre.
– Maga, illetve a pártja hogyan változtatna?
– Mi az LMP-ben azt állítjuk, hogy a szabadkereskedelem, ha korlátlan, a klímaváltozás hatásainak a növelése mellett hat, nem pedig ellene. Ezért ellenezzük a szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve kárhoztatjuk az Európai Unió agrárpolitikáját, ami egyébként valamennyi nyugat-európai zöldkiadvány szerint is tragédia, az általuk is leginkább – jogosan – kritizált eleme az Európai Unió politikájának.
– A támogatások iránya miatt?
– Mert a támogatásokat semmilyen módon nem kötjük zöld szempontokhoz. Illetve mert a nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás támogatása kimondottan ellentétes a zöld szempontokkal.
– Jól tudom, hogy amikor a gondoskodó tevékenységek munkaként való társadalmi elismerése ügyében foglal állást, és képviseli a politikában az ilyen tevékenységeket végzők érdekeit – amelyek magától értetődően egybeesnek a gondozásban részesülők érdekeivel –, akkor ezt a zöldpolitizálás részének is tekinti? Milyen alapon lehet a kettőt összekapcsolni, egységként kezelni?
– A zöldpolitika alapállítása, hogy miközben a természeti erőforrásokra folyamatosan megújuló adottságként tekint a gazdasági-politikai rendszer, pedig nem azok, ezért ez a rendszer fenntarthatatlan. Ugyanígy a gondoskodó munkát is folyamatosan megújuló gazdasági erőforrásnak tekinti a politikai-gazdasági rendszer, amit nem kíván munkaként elismerni, és ezért ellentételezni, fizetni érte, és ez szintén fenntarthatatlan, de legalábbis nagyon súlyos problémákat okoz. Mert ugyan miért nem munka az, ha valaki, az esetek túlnyomó többségében a nő, a demenciában szenvedő anyósát gondozza annak élete utolsó hónapjaiban vagy éveiben?
– Ha engem kérdez, én természetesen munkának tartom, sőt, az elképzelhető legnehezebb munkák közé sorolom…
– De a mi gazdasági rendszerünk nem sorolja oda, sőt, el sem ismeri munkának. Ezért a gondoskodó munka elismerése, illetve elismertetése szerintem ma a politika egyik alapvetően fontos kérdése. Beszéltünk már arról korábban, milyen nagy hatással volt rám egyetemi tanulmányaim kezdetén a baloldali gondolatok mellett a ’68-as, úgynevezett második hullámú feminizmus, és talán nem túlzás, ha azt mondom, Betty Friedan könyve életem egyik legnagyobb intellektuális élménye volt. Összefoglalva tehát, mindebből következőleg, én azt gondolom, hogy a gondoskodó munkának a gazdasági rendszerbe való beemelése és ott fizetetlenből fizetetté változtatása a legfontosabb lépés abba az irányba, hogy a nemek közötti szakadék megszűnjön.
– Nem sokkal a beszélgetésünk előtt a 2022-ben egymással szövetségben indulni készülő ellenzéki pártok együtt megfogalmazták a közös kormányzás hat alapelvét, amit az LMP részéről a két társelnök írt alá, de emellett közzétettek egy nyilatkozatot is, amelyben a következő mondatok olvashatók: „A migráció kihívásait csak a kiváltó okok, köztük a klímaválság okozta katasztrófák és az erőszakos konfliktusok megszüntetésével lehet kezelni. Ebben számítunk az európai együttműködésre, de – és itt következik, amiről a véleményét kérem – a bevándorlással kapcsolatos döntéseket továbbra is csak a nemzeti kormányok hozhatják meg. Megvédjük a határainkat…”. Kitől akarja az LMP megvédeni a határainkat? Ki akar ide bevándorolni? Nem emlékezteti ez arra, amit a magyar kormány mond és tesz 2015 óta? És most eszembe jut, amit Gulyás Mártonnak mondott a Partizán YouTube-csatornán folytatott beszélgetésükben: „A migráció kérdésében nem szégyen a Fidesszel egyetérteni.”
– De arra kérem, most felejtsük el a Fideszt, illetve a kormányt, már csak azért is, mert csak nekik teszünk szívességet, ha hagyjuk, hogy ők határozzák meg, miről mit gondoljunk. Tehát nézzük ehelyett a tényeket. Abban mindenki egyetért az ellenzéki oldalon, hogy a háború elől menekülő embereket, amíg nem tudnak a hazájukba biztonsággal visszatérni, be kell fogadni, menedékjogot kell nekik adni. Mindez azonban nem összemosható a bevándorláspolitikával, sem úgy, ahogyan azt a magyar kormány tette és teszi 2015-től kezdve folyamatosan, sem úgy, ahogyan ellenkező kiindulásból bizonyos nyugat-európai radikális zöldek tették, amit én, amikor az Európai Zöld Párt vezetőségének tagja voltam, rengetegszer hallottam tőlük. De most ezt is hagyjuk, és térjünk vissza az LMP állásfoglalásában lévő mondatra, amely szerint „a bevándorlással – ismétlem, a bevándorlással, nem a menekültüggyel! – kapcsolatos döntéseket továbbra is csak a nemzeti kormányok hozhatják meg”. Mit is jelent ez a mondat? Pusztán csak annyit, hogy amint nincs az Európai Uniónak közös adópolitikája, nincs közös bérpolitikája, és nincs közös szociális ellátórendszere, tehát amíg az egész unió nem képez egyetlen nagy, közös kockázatközösséget, addig nem lehet közös bevándorláspolitikája sem, az csak az egyes országoknak lehet külön-külön, a saját kockázatközösségükre alapozva.
De menjünk tovább, és nézzük, mi most a helyzet. Van most úgynevezett migrációs válság? Nincs. És miért nincs? Mert a jobboldali sajtóban minden rossznak elmondott, a migránsok becsábításával megvádolt Angela Merkel megoldotta, amikor 2016-ban paktumot kötött Erdoğannal arról, hogy Törökország – nagyon sok pénzért – részben befogadja, részben föltartóztatja a szíriai menekülteket.
– Ezt a paktumot ön az európai reálpolitika csúcsteljesítményeként szokta emlegetni.
– Így van, mert szerintem abban a helyzetben – és ezzel biztosan nem fog egyetérteni, egyébként ez a mondatom az európai zöldeknél is kiveri a biztosítékot – az egy jó reálpolitikai kompromisszum volt. Amit egyébként Orbán Viktor is megszavazott a tanácsban, miközben itthon a teljes jobboldali sajtó Angela Merkelt kiáltotta ki Európa elveszejtőjének.
– Tíz- és százezerszámra ugyan tényleg nem özönlenek most már a menekülők Európába, viszont néhány millióan ma is Törökország különféle táboraiban várják sorsuk jobbra fordulását, hogy azokról az ezrekről vagy tízezrekről ne is beszéljünk, akik embertelen körülmények között tengődnek Szerbia különböző táboraiban, és a tengeren is süllyednek el még hajók fedélzetükön emberekkel…
–Igen, de most – és akkor térjünk rá a menekült-, illetve migránskérdés lényegére – ma már azzal szerintem szinte mindenki egyetért, hogy az ideáltipikus helyzet az, ha mindenki a szülőföldjén tud boldogulni.
– Ha képes boldogulni… Ami azonban a világ sok térségében egyre kevésbé lehetséges, a környezeti változások, a felmelegedés, az elsivatagosodás, majd az ezek következtében is kitörő viszályok és hasonlók miatt.
– Pont erről akartam beszélni. A második világháborút követően, arra reagálva, abból megkísérelve a tanulságokat levonni, létrejött egy nagy kompromisszumra alapozott nemzetközi rendszer, amely évtizedekig jól működött, de amely – úgy látszik – a 21. század problémáira már nem képes megfelelően reagálni. A menekültügyi rendszer például, szembetalálva magát 2015-ben a keletről nyugatra az utakon és a tengereken áramló emberek tömegeivel, egyszerűen összeomlott. De bennem mindennek ellenére, bár tudom, hogy ezt egy politikusnak nem illik mondani, ezzel kapcsolatban is rengeteg ambivalencia van. Mert biztos, hogy kell lennie – és itt ismét csak Angela Merkelre tudok utalni – valamiféle sosem végleges, viszont állandóan újraépíthető megoldásnak, egy nagy, aprólékos és sziszifuszi munkával kialakítható és állandóan újra létrehozható kompromisszumnak, ami a valóságban működik.
– Úgy képzeljük ezt, mint egy nagy nehézségek árán összeeszkábált építményt, ami állandóan összedőléssel fenyeget, de mindig sikerül innen is, onnan is megtámasztani és aládúcolni, és ezért legalább fedél van a fejünk felett?
– Hát nem ez történik folyamatosan migrációügyben? Az uniót mindig újra bezsarolják a törökök, mondanak egy a korábbinál nagyobb összeget, és akkor, mint a kabuli virágpiacon, a felek megalkusznak, és végül mindenki megkönnyebbülten fellélegzik. De csak egy időre, mert nemsokára kezdődik az egész elölről. Amivel csak azt akarom mondani, hogy annak a vitának, amiben senki sem hajlandó engedni, nem lehet normális végkifejlete.
– Akkor elmondok most magának egy történetet, amit tegnap hallottam, egy Szíriából menekült fiúról szól, akit egy franciaországi faluban, Taizében az ott lévő katolikus közösség, illetve annak egy tagja pár éve befogadott. Ennek a fiúnak a szüleit, amikor ő nyolcéves volt, az Iszlám Állam emberei megölték, és akkor a nagypapája fogta a gyereket, és átlépett vele talán török határon, de nem sokkal később ő is meghalt. És akkor ez a gyerek elindult, és hat éven át vándorolt, miközben ki tudja, mi minden történt vele, és aztán egyszer csak elért Calais-ba, ahonnan már nem volt tovább, és akkor Taizébe vitték. El tudja képzelni, mit élhet át egy kisgyerek, miközben az utakat rója hat éven át egyedül? Mert én nem. De hát mégiscsak meg kell próbálni valamilyen módon ezt elképzelni, nem?
– De, teljesen igaza van, és ebben igaza van Ferenc pápának is, hogy be kell fogadni azokat, akik szükséget szenvednek.
– Ez a keresztény hit parancsa.
– Hát ebben szerintem nincsen olyan nagy különbség közöttünk, mint ahogy azt elsőre gondoltuk.
– Ha megengedi, visszakanyarodnék egy korábban félbehagyott témánkhoz, az LMP politikájához. Gyakorol-e még valamilyen befolyást rá az alapító elnök, Schiffer András? Akiről a lemondása, sőt a távozása után is okkal lehetett gondolni, hogy informálisan továbbra is a párt stratégiájának meghatározója.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy ideig a távozása után is komoly informális befolyást gyakorolt az LMP politikájára. De amióta létrejött a hatpárti szövetség, Schiffer András semmilyen szinten nem folyik bele a pártéletbe.
– Mert az ellenzéki pártok közötti szövetség ma is ellentétes az ő elképzeléseivel?
– Így van. A kettőnk késhegyre menő vitái egyébként pont a szövetség kérdésében voltak.
– Miközben magát – talán mondhatjuk így – politikai értelemben az ő gyermekének tekintette.
– Volt pár nagyon magas decibellel folytatott beszélgetésünk, de végül, legalábbis azt hiszem, elfogadta, hogy nem értek vele egyet.
– A többiek távozásáról mit gondol? Nem a kezdetekkor távozó bázisdemokratákról és a kirakatba tett értelmiségiekről és művészekről kérdezem, hanem a még Schiffer elnöksége idején távozott és az azóta más színekben játszó politikusokról, Karácsony Gergelyről, Szabó Tímeáról, Szabó Rebekáról és Jávor Benedekről, és persze a Schiffer utáni társelnökökről, Szél Bernadettről és Hadházy Ákosról. Szóval, mit gondol arról, hogy az LMP-t ezek a korábbi vezetői, illetve ma is neves egykori politikusai elhagyták – Schiffer Andrást is beleértve persze?
– De én maradtam.
– De ekkora vérveszteséget egyetlenegy más párt sem szenvedett el.
– Ez igaz.
– És ezt mivel magyarázza?
– Őszintén, nem teljesen tudom erre a választ.
– De biztosan gondolkodott már erről. Nem lehet, hogy rossz volt az a politika, amit az LMP folytatott?
– Elismerem, sokszor folytatott rossz politikát, de – ellentétben a többi magyarországi párttal, amelyek vezetői kivétel nélkül csak a saját jó politikájukra emlékeznek – ez a politikai közösség talán abból a szempontból unikális Magyarországon, hogy egyedül képes az önreflexióra és a mértékletességre, tehát mi képesek vagyunk beismerni: sok hibát követtünk el. Vegyük végig. Az első kilépők a radikálisok voltak, akiknek a távozása voltaképpen természetes, ők mindig mindenhonnan elmennek, amikor egy mozgalom párttá alakul. A második hullám, ami sokkal fájdalmasabb, a Párbeszéd kiválása: ennek politikai-stratégiai vita volt az oka…
– Az LMP szövetségi politikájáról?
– Igen, amiben szerintem bizonyos szempontból mindkettőnknek igaza volt, és bizonyos szempontból egyikünknek sem. Én a mai napig azt gondolom, hogy nekünk több mindenben volt igazunk, de ezt a vitát most már értelmetlen újranyitni. Következett ezután Schiffer András kivonulása, az ezzel kapcsolatos érveit csak ő tudja elmondani. De ami számomra a legszomorúbb, az a legutóbbi szakadás, a párt két korábbi társelnökének kilépése, mert ezt megmagyarázni sem tudom.
– Az után a vesszőfutás után, amit számukra a 2018-as kampány jelenthetett? A pártfegyelem miatt, jobb meggyőződésük ellenére képviselt irracionális szövetségi politikával, az ellenzék által megnyerhető körzetekben a kölcsönös visszaléptetések elutasításával, majd a választási vereség után az ellenük indított fegyelmi eljárásokkal?
– Nem értek egyet, a 2018-as kampányunk sikeres volt, hiszen a párt hét százalékot ért el. Másrészt azt is hiába várja tőlem bárki, hogy bármilyen interjúhelyzetben Szél Bernadettről rosszat mondjak, de nekem is papírom van arról, hogy abban a kampányban az együttműködést támogattam. Schmuck Erzsébetet és engem is ugyanaz az etikai bizottság ítélt el, mint őket, de mi mégis benn maradtunk a pártban, miközben persze megértem, hogy ők elmentek, hiszen ami akkor a párton belül történt, azt nagyon sok mindennek lehet nevezni, de pártszerű működésnek nem.
– Elmondom, mit lehetett látni kívülről a 2018-as kampányban: hogy abban a nagy kavarodásban, amikor mindenki a saját kampányával volt elfoglalva, maga – az összes információk birtokában – valahogy átvette a pártjában az irányítást. A már emlegetett Partizán-interjúban Gulyás Márton ezt információgazdálkodásnak nevezi.
– A következőt gondolom erről. Amikor Schiffer András a 2014–18 közötti ciklus felénél otthagyta az LMP-t, akkor én vákuumba kerültem, amire sok szempontból nem voltam felkészülve, és ebből adódóan rengeteget hibáztam.
– Hogy érti azt, hogy vákuumba került?
– Hogy senki nem volt, aki ambicionálta vagy legalább elvállalta volna, hogy a politizálásnak ezt a részét csinálja.
– De mi ez a rész? A szervezés? A stratégia meghatározása? A soron következő feladatok kijelölése, a preferenciák kialakítása? A tagsággal vagy az apparátussal való foglalkozás? Személyi ügyek? Vagy mi?
– A politikának, a politizálásnak az a része, ami nem látszik a médiában: a folyamatos munka. Az ügyek vitele, a dolgok intézése, a mindennapos döntések egyáltalán nem látványos, de nagyon fontos, alapvető fontosságú ügyekben, az apparátus irányítása és ellenőrzése, és igen, a szervezés. Amire én akkor, 25-26 évesen tényleg éretlen voltam, de senki más nem volt, aki ezt elvégezte volna. Ráadásul voltak a pártban olyan szereplők, akikről most nem szeretnék beszélni, de akiket egyetlen dolog hajtott: a rombolni vágyás. Tehát, visszatérve a kérdésére, a 2018-as kampány valóban sikertelen volt sok szempontból, ugyanakkor emlékeztetnék mindenkit, hogy amikor Schiffer elment, Stumpf András, aki akkor még a Mandinernél volt, írt egy cikket Nincs Dallas Jockey Ewing nélkül címmel, utalva arra, hogy Schiffer András nélkül az LMP ki fog esni a parlamentből. És hogy ez mégsem így történt, hogy mégiscsak sikerült benn maradnunk a parlamentben, abban Szél Bernadett küzdőképessége és tengernyi munkája mellett nekem is volt szerepem.
– Kikre gondolt, amikor azt mondta, hogy voltak olyanok, akiknek semmi más céljuk nem volt, csak a rombolás?
– Már ők sem tagjai a pártnak szerencsére.
– Például aki föllökte Hadházi Ákost székestől, Sallai Róbert Benedek?
– Így van.
– A korábban már említett interjúban van egy érdekes állítása önmagáról: „Sosem leszek népvezér, frontpolitikus, én nem kérem, hogy szeressenek.” És hozzátette, hogy a legfontosabb képessége a hatékonyság. Ezt akár úgy is lehet érteni, hogy – felmérve a saját korlátait – belőtte a maga számára az úgynevezett második ember, a háttérben maradó szervező vagy az úgynevezett erős ember szerepét.
– Ha nem helyes az énképe egy politikusnak, az szerintem rettentő nagy tragédiákat tud okozni. Én egyáltalán nem vagyok magamról rossz véleménnyel, tudom, hogy nagyon jók a politikai képességeim, de valami hiányzik belőlem ahhoz, hogy Magyarországon első számú politikai vezető lehessek. Ami azért, valljuk be, nem a világ legnagyobb tragédiája. Voltak már néhányan a világtörténelemben, akiknek nem kellett első embernek lenniük ahhoz, hogy jó és fontos dolgokat vigyenek végbe. Ráadásul azt is gondolom, hogy egy politikusra, aki harmincéves, amennyi én most vagyok, és mindössze öt év professzionális politizálás van mögötte, bőven ráfér még a tapasztalás.
– Akkor itt most szeretném a korlátairól, illetve a terheiről kérdezni…
– Most fog következni a „Mit beszélek édesanyámmal a vasárnapi ebédnél” napirendi pont?
– Egyáltalán nem, tudom, hogy ilyen kérdésekre nem szokott válaszolni. Viszont azt megkérdezem, hogy ellenzéki politikusként előnynek vagy inkább hátránynak tartja-e, hogy az édesanyja Schmidt Mária?
– Ez az ellenzéki politikában nem előny, az életemben viszont az.
– És a vagyonközösség a NER egyik alapemberével, főideológusával, kulturális intézményeinek irányítójával?
– Amint már beszéltünk róla, ez a vagyon nem a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből származik.
– De része volt például az akkor a kormányzati propagandagépezet fontos csavarjaként működő Figyelő.
– Már rég nem az. És én nagyon örülök, hogy már átvitt értelemben sincs hozzá közöm.
– Nézzünk egy másik, Magyarországon nem kimondottan előnynek számító körülményt, amit szintén a korlátok között kell említenem…
– Ez lesz a buzitéma?
– Én inkább úgy kérdezem: tapasztalatai szerint milyen lehetőségei, illetve milyen korlátai vannak ma Magyarországon egy meleg politikusnak?
– Kezdjük azzal, hogy magammal kapcsolatban én – egyetértve ebben Nádasdy Ádámmal – nem szeretem a meleg szót használni, sokkal szívesebben mondom, hogy buzi vagyok.
– De miért?
– Mert ez a szó sokkal provokatívabb, és mert bizonyos megközelítés szerint negatív konnotációjú. És szerintem azzal mindenki sokkal jobban jár, ha sikerül ezt pozitívba vagy neutrálisba fordítani, mintha úgynevezett politikailag korrekt műszavakat alkotunk.
– És hogyan képzeli ezt?
– Például úgy, hogy ezt a bizonyos szót objektív leírásként használom magamra, ezzel fokozatosan megszabadítva a negatív konnotációjától. Ami egy fontos nyelvpolitikai küzdelem, sokkal inkább az, mint az úgynevezett politikailag korrekt beszéd.
– Nem válaszolt a kérdésemre: milyen lehetőségei és milyen korlátai vannak ma Magyarországon az Orbán-rezsimben annak a politikusnak, akinek a nemi orientációja nem felel meg az önmagát kereszténynek és nemzetinek nevező kormányzó koalíció által sulykolt elveknek és „ideáloknak”? És aki ráadásul ezt nem is titkolja, sőt!
–De akkor most válaszolok: 2006 óta, amióta ezt az ipart – így szoktam mondani a barátaimnak – gyúrom, tehát amióta a nyilvánosság elé tárom a homoszexualitásomat, ez egyre jobban alakul. És nemcsak Budapesten, mostanában elég sok időt töltök Szombathelyen, és ebből ott sincs problémám. Tehát ha a politika nem csinálna ügyet belőle, akkor ez, és úgy általában is a politikusok magánélete, a legtöbb embert egyáltalán nem érdekelné.
– Így is volt sokáig, 2010 óta lett ez egyre inkább forró téma, azelőtt csak a szélsőjobb foglalkozott vele.
– Igen, és ezért most én például – a kormánypártok szerint – olyan kisebbséghez tartozom, amelynek az életmódja ellentétes azokkal az elvekkel, amelyek szerint – szerintük – a magyar embereknek élniük kell. Amikor a Szájer-ügy kipattant – amiről egyébként nem akarok beszélni, mert méltatlannak érzem az egészet, ahogyan rengeteg akkor elhangzott ellenzéki reakciót is méltatlannak és homofóbnak éreztem abban az ügyben –, akkor Deutsch Tamás azt nyilatkozta, hogy nem érti, mi a probléma, hiszen a Fidesz az a párt, amelyik soha nem szólt bele mások magánéletébe, és a négy fal között mindenki azt csinál, amit akar. Csakhogy ez nem igaz! Mert ha a Fidesz tényleg ilyen lenne, akkor ez az ügy nem lett volna ügy. Mert az, hogy – eltekintve a járványügyi rendelkezések megsértésétől és a droghasználattól – több másik beleegyező emberrel ki mit csinál a szabadidejében, az tényleg az ő magánügye. Ugyanakkor én azt is gondolom, hogy attól, mert valaki homoszexuális, még élhet boldog házasságban egy nővel. Egyik kedvenc filmem Cristopher Hampton Carringtonja Emma Thompsonnal, az pont egy ilyen, sok évig tartó nagy szerelemről szól, amit egy festőművésznő él át egy íróval, aki történetesen homoszexuális. Szóval erre azért vannak példák.
De visszatérve Deutsch állítására, nem igaz az, hogy a Fidesz–KDNP nem foglalkozik mások magánéletével. A Fidesz, főleg ebben a ciklusban átvette ezt az amerikai fundamentalista neoprotestáns magánéleti nyomasztást, hogy mindenki házasodjon, ezért a gyermekvállalás gazdasági támogatásait is a házassághoz köti. Kizárja az egyedülállókat az örökbefogadásból, és folyamatosan homofób-, valójában azonban szexista politikát visz. A magyar családügyi miniszter például, aki ma az egyik legjobban kereső állami alkalmazott Magyarországon, arra biztatja a háromgyermekes anyákat egy videóban, hogy menjenek haza gyermekeket nevelni. Zárójeles megjegyzés, hol van az az átlagos magyar család, amelyik képes egy fizetésből fölnevelni három gyereket? Sehol, ez Magyarországon – kivéve a néhány leggazdagabb családot – lehetetlen. Tehát egyfelől radikálisan fundamentalista elveket hirdetnek, amelyek amúgy átültethetetlenek a gyakorlatba, és mellette támadják a szexuális felszabadítási mozgalom különböző vívmányait is, amivel közben egyébként maguk is élnek – lehetőség szerint titokban.
– Mire gondol?
– Például arra, hogy elválnak és újraházasodnak. Vagy például olyan helyekre járnak, ahol nem a tradicionális szexuális kultúra szerint múlatják egymással az időt. Ezenkívül természetesen a jobboldalon is vannak homoszexuálisok, és közben, ha az ember bekapcsolja a Hírtévén például a Credo című műsort, egyáltalán a Hírtévét, akkor ott gyakorlatilag semmi másról nincs szó, mint arról, hogy „jönnek a buzik”, és fenyegetik a tradicionális keresztény magyar értékeket és családokat, és megrontják a gyerekeinket.
– Sajnos nem rendelkezem ilyen tapasztalatokkal, mert csak elvétve nézem ezt a csatornát, de azt tudom, hogy a Hírtévé szerint valakik mindig jönnek, és fenyegetik a kultúránkat és a keresztény magyar értékeket, korábban a migránsok, mostanában leginkább „a gender-ideológia” hirdetői és harcosai, akik a keresztény magyar gyermekeket akarják átoperálni.
– Rengeteg vitám van az úgynevezett harmadik hullámú feminizmussal és az ebből jött interszekcionalista ideológiával, és a magyar feminista szcénán belül nekem papírom van arról, hogy állítólag egyike vagyok a leginkább LMBTQ- és queerellenes személyeknek, mert azt állítom, hogy az emberi nem férfiakból és nőkből áll, de azt magam is szemérmetlen hazugságnak gondolom, hogy Magyarországon akut veszély lenne az emberek erőszakos átoperálása. Ez nonszensz, ilyen veszély egyszerűen nincs. De mondok egy másik példát: nemrég a Mandineren megjelent egy cikk, amely – állítása szerint – egy állítólagos tudományos folyóiratban megjelent állítólagos tanulmányt ismertetett, amely szerint a homoszexuálisok által nevelt gyermekek mentális állapota állítólag rosszabb, mint a társaiké, ezért állítólag gyengébb az iskolai előmenetelük, alacsonyabb a várható iskolai végzettségük, következésképp felnőttkorukban kevésbé lesznek képesek karriert építeni, és ennek megfelelően átlagosan alacsonyabb jövedelemre fognak szert tenni életük során. Megkérdeztem néhány szociológus ismerősömtől, mit gondolnak minderről, és ők egybehangzóan azt válaszolták, hogy ennek az egésznek semmilyen tudományos alapja nincs, következésképp erről semmilyen tudományos közlönyben tanulmány nem jelenhetett meg, és ez az egész úgy, ahogy van, butaság. Ami azonban a Mandiner szerkesztőit egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy ezt a butaságot közöljék, hogy aztán átvehesse az összes jobboldali sajtótermék.
– Mivel magyarázza ezt a – az ön szavaival – „homofób, valójában szexista” új irányt a kormány politikájában?
– Azzal, hogy amikor megszűnt a migrációs nyomás, és ezzel eltűnt az a magyarságot állítólag kultúrájában, sőt létében is fenyegető veszély, amitől egyedül csak Orbán Viktor képes megvédeni a jóravaló magyar embereket, akkor itt maradt a kormány ellenségkép nélkül, és ez bizony mindig nagy problémát jelent számára. Találni kellett tehát valami új, még alattomosabb, még gonoszabb ellenséget, ha ez egyáltalán lehetséges, ami ellen újra harcot lehet hirdetni, és akkor legyenek ezek a hagyományos keresztény család szent intézményét állítólag aláásó feministák, vagy a nemzet fennmaradását az életmódjukkal veszélyeztető buzik, vagy a gyermekek átoperálását állítólag szorgalmazó LMBTQ-aktivisták és más hasonló kinevezett ellenségei, kártevői a magyaroknak és a keresztényeknek. Csakhogy Magyarország nem Lengyelország, itt nincs 25-26 százalék fundamentalista katolikus. Magyarországon még a Fidesz sem mert hozzányúlni az abortusz szabályozásához – legalábbis egyelőre. Tehát én azt gondolom, ennek az egész új kultúrharcos kampánynak, részben mert magyarok vagyunk, nem lengyelek, részben mert minden hazugságot azért a magyar emberek gyomra sem vesz be, nagyobb lesz a füstje, mint a lángja.
– Annak mi az oka, hogy nem vesz részt a magyarországi melegmozgalmakban, és a parlamentben sem igen szólal meg ebben az ügyben?
– Mert helyette feminista témákkal foglalkozom, amint már beszéltünk róla, a gondoskodó munkának a politika élvonalába, frontvonalába emelésével, ahova egyébként való lenne. Csak ezek nem harmadik hullámos, identitáspolitikai ügyek, hanem régi típusú gazdasági, ’68-as, baloldali feminista kérdések.
– Végül beszéljünk kicsit az ellenzéki szövetségről, együttműködésről, összefogásról, amire most, nevezzük bárhogy, először mond igent az LMP. Mennyire volt nehéz – vagy épp könnyű – elfogadni például azokat a személyeket is ebben a szövetségben, például Gyurcsány Ferencet, akik korábban, a párt egy korábbi állapotában afféle patás ördögöknek vagy fő ellenségnek számítottak? És most nem konkrét személyek elfogadásáról kérdezném, hanem arról, miért hajlandó most részt venni ebben a szövetségben az LMP, mi az a nyomós ok, ami miatt arra vállalkozik, amire korábban soha.
– Mert ahogy az interjú elején is mondtam, ez egy önreflexióra képes, önmagát korrigálni hajlandó közösség. És mert rájöttünk, hogy ez a választói igény, a mi választóinknak is ez az igényük. Ezért. Ami pedig engem illet, nagyon sok emberrel szemben voltak prekoncepcióim az ellenzéki együttműködésben, de amióta szorosan együtt dolgozunk, rájöttem, hogy tévedtem, mert amit kívülről láttam és feltételeztem, az teljesen eltér attól, amit belülről tapasztalok. A Demokratikus Koalíció például, mint partner, mert ugye rá vonatkozott a kérdés, eddig velünk sok mindenben korrekt volt, tehát kimondottan korrekt viszony van a két párt között.
– Azért a DK-t, illetve az elnökét kérdezem, mert az ön egykori mentora, a pártja korábbi alapítója és első elnöke – illetve vele együtt az LMP – épp vele kapcsolatban képviselt teljesen elzárkózó álláspontot. Ezek szerint ez megváltozott.
– Igen.
– És a Jobbik elfogadása mennyire ment nehezen?
– Nálunk ez sokkal egyszerűbb volt, mint a többi ellenzéki pártnál, hiszen mi már 2014-ben is gondolkoztunk ezen.
– Sőt, ha jól emlékszem, először még Karácsony Gergely vetette föl egy úgynevezett technikai koalíció ötletét.
– Igaza van, az 2012-ben történt.
– És akkor a legutolsó kérdés: az LMP szerint minek kell történnie egy esetleges ellenzéki győzelem után, mit fog jelenteni, és hogyan kell végbemennie egy rezsimváltásnak? Hogyan kell történnie például a felelősségre vonásnak, lehetséges lesz-e egyáltalán a felelősségre vonás?
– Szerintem a legfontosabb, amire figyelnünk kell; volt Josip Broz Titónak egy híres mondata a partizánokról: „Nagyon kevesen voltunk, de sokan maradtunk.” Ez fog nálunk is történni a kormányváltás után, mindenki be fogja bizonyítani magáról, hogy ő valójában mindig is ellenzéki volt. És nekünk akkor nagyon ébernek kell lennünk.
– Mondana a részletekről is valamit?
– A Fidesz rendszerével a legnagyobb baj, hogy az állami irányítás legalsóbb szintjéig nem a képességük vagy munkabírásuk alapján kerülnek pozícióba az emberek, hanem csak és kizárólag a hatalomhoz való lojalitásuk alapján. És hiába lennének képesek ezek az emberek egy új hatalomhoz is lojálisak lenni, nekünk nem szabad ennek bedőlni, mert egészen új elvek mentén kell újraszerveznünk az államot.
– És a személyek felelősségre vonásáról, a jogállamokban elképzelhetetlen módon szerzett vagyonokról, a NER hivatalnokainak kormányokon többszörösen túlnyúló kinevezéséről, a privatizációs céllal való államosításokról, a közpénzjellegüket elvesztő közpénzekről, az állami intézmények tönkretételében részt vevő személyekről és ezeknek az esetleges, valamilyen módon való visszafoglalásáról mit gondol?
– A legfontosabb alapelv, hogy a jogállamot csak a jogállamot tiszteletben tartva lehet visszaállítani. Óva intenék például mindenkit attól, hogy ellenzékből már most börtönnel fenyegessen bárkit, vagy azt mondja bárkiről, hogy kerül, amibe kerül, de el fogjuk távolítani. Éppen ezért megnyugtató megoldást leginkább egy új alkotmány jelentene.
– Az alkotmányozáshoz azonban kétharmad kell…
– Minden megtörténhet. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 márciusi számában – Nyitókép: nepszava.hu – A szerk.)
Készül az áprilisi szám, amelyben naplóíróink jelentkeznek. Itt most a Vajdaságban élő Végel László írásából idézünk, éspedig azért, hogy rávilágítsunk, nem csak nálunk, de Szerbiában sem fogták fel két-három hete a politikusok annyira tragikusan a „vuhani” koronavírus terjedéséről szóló beszámolókat. Orbán Viktor március 15-én Belgrádban járt, az akkori kedélyes fotók sem jelezték előre, hogy mire kell felkészülni. Ennek fényében különösen drámai az, amiről Végel László ír. (A ma már döbbenetesnek tűnő megállapításokat vastagítottuk – A szerk.)
*
Szerbiában kedélyesen kezdődött a koronavírus-történet. Március első napjaiban Aleksandar Vučić államfő kijelentette: nincs okunk a pánikra, mossunk kezet és fogyasszunk alkoholt, a szúnyogcsípés ártalmasabb. Lončar egészségügyi miniszter nagylelkűen nyilatkozta, Szerbia szívesen segít Kínának a vírusellenes szérum fejlesztésében. A kormány által bejelentett sajtóértekezleten Branimir Nestorović pulmonológus nyugtatta a hölgyeket: nyugodtan utazzanak Milánóba shoppingolni. Ne féljenek, ez a legnevetségesebb vírus a világon. Aztán a nemzeti virtusra hivatkozott: a szerb gének ellenállók a vírussal szemben, mondta a válságstáb szakértője. Az örökké hitetlenkedő polgárok azonban gyanakodtak. Néhány nap múlva a gyógyszertárban nem volt kapható védőmaszk és fertőtlenítőszer. A vírus nem vett tudomást a hazafias narratíváról, a fertőzöttek száma növekedett, úgyhogy egy hét múlva a kormány is komolyan vette a veszélyt. Majd lezárta a határokat, és rendkívüli állapotot hirdetett. A katonaság kivonult az utcára. A rendőrök hazaküldik a 65 évnél idősebb nyugdíjasokat.
A koronavírusból rögvest politikai kérdés lett. Vojislav Šešelj, a Hágában börtönbüntetésre ítélt, hírhedt szélsőjobboldali háborús bűnös dörgedelmes szónoklatban figyelmeztetett: a vírust sok más veszélyes betegséggel együtt a migránsok szállítják be. Ezzel olajat öntött a tűzre, számos szerbiai városban – miközben terjedt a vírus – demonstráltak a menekültek ellen, annak ellenére, hogy a kormány bejelentette, hogy szó sincs menekülthullámról. Ha jön a hullám, akkor a szerb katonaság és a rendőrség tizenkét óra alatt hermetikusan lezárja a határokat. A szélsőjobboldal kihasználta az alkalmat, gerjesztette az idegengyűlöletet. A bulvársajtó nem felejtette el hangsúlyozni, hogy az első fertőzött Magyarországról érkezett. Idegenből! (Az írás teljes terjedelmében az április 10-én megjelenő 4-es számunkban lesz – nyitókép: ágyak a belgrádi vásárcsarnokban, forrás: pannonrtv.hu)
– A beszélgetésünk előtt három napot Brüsszelben töltött, ahol az Oltalom Karitatív Egyesületnek már tavaly odaítélt, de a járvány miatt csak most átadott Európai Polgár díjat vehette át – egyébként az idei díjazott FreeSZFE képviselőivel együtt. Ezzel a díjjal az Európai Parlament olyan kivételes teljesítményeket kíván elismerni, amelyek az unió értékeit és a polgárok és tagállamok közötti megértést szolgálják. De vajon tudják-e, tisztában vannak-e azzal a díj adományozói, milyen mértékben kivételes az a teljesítmény, amit Iványi Gábor, illetve az Oltalom esetében elismertek? Tisztában vannak-e azzal, hogy ez az egyesület, amelyet szociálisan és lelki értelemen elhagyott, kiszolgáltatott, szegény, beteg, hajléktalan, katasztrófa által sújtott, sérült és mindenféle bajba jutott emberek és csoportjaik együttérző támogatására hoztak létre 1989-ben, most már egy évtizede – egyszer korábban így jellemezte – olyan, akár az az óceánjáró hajó, ami harminc éve nem kötött ki, és amelyen már a zongorával fűtenek? Tudják-e ezt azok, akik odaítélték a díjat? – Nagyjából tudják, hiszen ezt a díjat előterjesztés, ajánlás útján lehet elnyerni, és bennünket magyar képviselők ajánlottak az Európai Parlamentnek – természetesen a Fidesz és a KDNP kivételével, akik épp ellenkezőleg, megpróbálták elgázolni a jelölésünket.
– Hogyan? – Azt terjesztették, hogy mi egy olyan civilszervezet vagyunk, amely – a sajtószabadságot meggyalázva, visszaélve a szólás lehetőségével – nyomult be valamilyen, ki tudja, milyen résbe, és manőverezte valamilyen kivételezett helyzetbe magát, és ezért mi ezt a díjat voltaképpen nem is érdemeljük meg. Hát ők csak tudják, hogy mivel hogyan lehet visszaélni…! Nekünk azonban nem nagyon van mivel visszaélnünk, hiszen azonkívül, hogy levelet írhatunk és tiltakozhatunk a bennünket érő rágalmak ellen, más megszólalási lehetőségünk nincs. Tavaly egyébként rajtunk kívül egy női szerzetesrend, illetve annak egy tagja is megkapta ezt a kitüntetést, de a Fidesz úgy intézte, hogy a díjak átadásakor se találkozzon a két társaság egymással.
– Viszont másokkal igen, sok fontos baráti találkozóról szóltak a hírek. Kik voltak ők? – Várjon, megpróbálom összeszedni. Találkoztam egy német zöldpárti képviselővel, Daniel Freunddal, aki korábban valamelyik jelentősebb német tévécsatorna számára forgatott Magyarországon filmet, amiben mi is szerepelünk, és amit – tőle tudom – már két és fél millióan láttak Németországban. Aztán összejöttünk ott egy lengyel civilszervezet képviselőivel, akik a bírói függetlenség védelmében vívott harcukért kaptak elismerést. Találkoztam a Momentum képviselőivel, Donáth Annával és Cseh Katalinnal, Anna pedig összehozott francia, dán és lengyel képviselőkkel is a liberális, a zöld és a szocialista frakcióból. Volt egy találkozónk Dobrev Klárával és a DK-s képviselőkkel, valamint az MSZP-s Újhelyi Istvánnal, aki Márki-Zay Péter bemutatkozását szervezte Brüsszelben. Vele egyébként, mármint Márki-Zay Péterrel a szállodám halljában futottam össze teljesen váratlanul, ahol ő mintegy kétszáz kint élő, maszkot nem viselő magyarral beszélgetett, én pedig épp ezen a tömegen próbáltam áthatolni, amikor észrevett, elém jött, és akkor beszélgettünk kicsit. Közben elképedve néztem azokat a bátor magyarokat, akik közül senki nem viselt maszkot… Úgy látszik, a magyarok, éljenek bárhol, valamiért úgy gondolják, hogy sérthetetlenek, rajtuk nem fog a vírus.
– Márki-Zay Péterrel korábban, itthon nem is volt kapcsolata? – Dehogynem, az előválasztási kampány idején azzal a kéréssel keresett meg a kampányfőnöke, hogy álljak melléjük. Az én álláspontom eredetileg az volt, hogy a három esélyes miniszterelnökjelölt-jelöltnek, mivel mi nem egyikük vagy másikuk, hanem az ellenzéki szövetség mellett vagyunk elkötelezettek, valahogy előbb le kellene bonyolítaniuk egymás között ezt a versenyt, és nekünk majd a győztes mögé kellene beállnunk…
– Bármelyik lesz is – lett volna – a győztes? – Igen, bármelyik, hiszen ez most szükséghelyzet. Ezért amikor megkerestek Márki-Zay Péterék, akkor adtam egy két és fél perces kis videóajánlást arról, hogy jól felkészült, több nyelven beszélő, fiatal, elkötelezett, bátor jobboldali embernek tartom őt, aki kérlelhetetlen ellensége a korrupciónak, és megérdemli a támogatásunkat abban a harcban, amit az Orbán-rendszer leváltása érdekében kell közösen folytatnunk. Ezután nem sokkal sebesen megkerestek a DK-tól is, hogy Dobrev Klárára nem mondanék-e „igent”. Dehogynem! – válaszoltam, úgyhogy megint elmondtam pár mondatot arról, hogy a DK egy kiváló balközép párt, amelynek több nyelvet beszélő, tehetséges, fiatal jelöltje Dobrev Klára, és milyen jó lenne, ha végre egy tehetséges és felkészült nő kerülne az ország kormányának élére, aki nem megsemmisíteni kívánja az ellenfeleit, hanem az ország felemeléséért dolgozni, és ezért aki támogatja, az nagyon jó helyre húzza be a maga X-ét. Igen ám, de akkor megkerestek Karácsony Gergely stábjától is, hogy nem ajánlanám-e őt is. De igen – válaszoltam, és akkor neki is adtam egy kétperces támogató videót arról, hogy ő egy kiváló, tehetséges, fiatal politikus, aki már bizonyított, és aki őt támogatja, nagyon jó helyre teszi az X-et. Úgyhogy mindhármójuknak hasonló ajánlást adtam, és mondom, így Márki-Zay Péterrel is találkoztam. Ő még azt is ajánlotta, ami eddig még nem jött össze, hogy tartsunk közös sajtótájékoztatót az Evangéliumi Testvérközösség egyházi státusának elakadt elismertetése, illetve helyreállítása ügyében, ezzel szeretne segíteni ebben nekem, mert fölháborítja, hogyan packáznak velünk most már egy évtizede…
– Ez is Brüsszelben lett volna? – Nem, ez még itthon lett volna, Brüsszelben amint mondtam, voltaképpen csak véletlenül találkoztunk össze, ahol hirtelenjében bemutattam neki az általam frissen megismert lengyel aktivistákat, akik egyébként borzasztóan kíváncsiak voltak rá, hiszen hozzánk hasonlóan ők is a változásban reménykednek. És összehoztam Márki-Zay Pétert Upor Lászlóval is, aki az idei díjazott freeSZFE képviseletében volt Brüsszelben, vele egyébként még tavaly ősszel, a nagy SZFE-demonstrációk idején ismerkedtünk össze, illetve nagyon kellemesen találkoztunk azokban a küzdelmekben. Mi elmentünk tüntetni az ő teraszukra…
– Meg úgy emlékszem, főztek is a Wesley János főiskola menzáján az SZFE-s diákoknak… – Igen, ahogy tellett tőlünk, ők meg eljöttek ide mihozzánk a Dankó utcába. Upor Lászlóval az első találkozásunk is a Dankó utcában történt, ahova ő a feleségével együtt jött demonstrálni, én pedig elnézését kértem, amiért nem tudok velük maradni, mert épp megyek tüntetni a Színművészeti Egyetemre. Úgyhogy ő ugyanakkor tüntetett a Dankó utcában, amikor én a Vas utcában.
– Kicsit még visszatérve Brüsszelhez, folytatva az előző kérdésemet: hogy tapasztalta, mennyire vannak tisztában Brüsszelben, illetve az Európai Parlamentben – azon túl, hogy időnként jelentések készülnek Magyarországról és szavaznak rólunk – a magyarországi helyzet igazi mélységeivel? Látják-e, merre felé megy, milyen szakadékok felé tart ez az ország? – Szerintem nem látják, nem értik, illetve mintha most kezdenének ébredezni. Legalábbis a kinti képviselők szerint mostanra telítődött igazán Európa az Orbán-rezsimmel, mostanra lett elege belőle, és szigetelődött el teljesen a magyar fél – és ezen Orbánt és a Fidesz frakcióját értem, mert a többiek elég jól megtalálják a hangot a saját politikai pártcsaládjuk közösségével. De a Fidesz ravaszságain, például azon, ahogyan most megpróbálnak – részben a törökök előtérbe tolásával – 600 milliárdot a déli határunkon általuk emelt szögesdrót kerítésre bekaszálni, ami irgalmatlanul nagy összeg akkor is, ha nem lenne annyi probléma ezzel a kerítéssel önmagában, most már kezdenek átlátni. Kezdik kapiskálni, hogy át vannak ejtve. És az is tapasztalható, hogy kicsit megorroltak Merkelre is, aki a maga halogató, „tárgyalgassunk velük” harcmodorával, ezzel a félrenéző, szemet hunyó, takargató politikájával voltaképpen megakadályozta, hogy végre szembesíteni lehessen az uniót Orbánék teljességgel elfogadhatatlan politikájával, amivel egyrészt itt választásokat nyer, másrészt sanyargatja a politikai ellenfeleit, illetve az ország jelentős részét. Ugye a mostani szólamok arról, hogy ki-ki hogyan él vissza a sajtószabadsággal és a többi, ott már legfeljebb fáradt gúnykacajt váltanak ki. Ezzel kapcsolatban megértően nem igazán szólal meg senki, illetve aki mégis, azt lehurrogják.
– De vajon ez azt jelenti, hogy a mélységeit is látják annak, ami Magyarországon történik? Látják-e, hogyan ejti fogságba az országot a regnáló hatalom? Vagy látják-e, érzékelik-e például a magyarországi járványkezelés visszásságait és felelőtlenségét – amiről a közösségi médiában sokan már csak mint egyfajta, emberéletekkel játszó orosz rulettről beszélnek? Látják-e, hogyan van most kiszolgáltatva egy ország gyakorlatilag védtelenül, elbutítva és információhiányban tartva a pandémiának? És ez csak az egyik példa. – A mélységeket szerintem nem látják, vagy inkább úgy mondanám, nem akarják látni. Amit jól szolgál a Fidesznek ez a csíkszerű, a számonkérések elől kisikló, fürge mozgása. Ahogyan csokorba köt olyan, Európa különböző országaiban előforduló normasértéseket, amelyek ott egyedi eseteknek, kivételnek, rendszerhibának számítanak, nálunk azonban – működő fékek és ellensúlyok hiányában – a rendszernek magának, az Orbán-rezsimnek az egymással összekapaszkodó alkotórészei. Például mindig lehet hivatkozni arra, hogy esetleg másutt is előfordul, hogy korlátozzák az újságírók mozgását, megint máshol nem mindig tartják megfelelően tiszteletben az emberi jogokat, vagy az alkotmánybíróság nem mintaszerűen működik, esetleg nincs is alkotmánybíróság, vagy aránytalan a választási rendszer, de olyan egymással minden elemében összefüggő rendszert sehol sem épített föl magának egy kormányzat, ami végső soron lehetetlenné teszi, hogy választásokon leváltsák. Tehát mindenütt találnak ügyeket, amelyekre mint példákra lehet hivatkozni, de mintha ők kifejezetten ezekből a másutt is megtalálható, ott azonban elfogadhatatlannak, illetve kivételnek számító konkrétumokból építettek volna össze egy olyan rendszert, amelyben nincs egyetlen billegő kövecske sem, és amely ezért választások útján nem lebontható. Tehát egy olyan kikezdhetetlen sündisznóállást hoztak létre, amikor mindennel kapcsolatban tudnak valamilyen európai példát hozni, amelyek ott kivételnek számítanak, de nálunk azt az orbáni szabályt erősítik, hogy mivel szuverén nemzetállam vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk. Hogy mondjam, mindenütt kicsit nyűg az egy kormányzatnak, ha minden pillanatban tiszteletben kell tartania és tartatnia az alapvető emberi jogokat, ez minden hatalomnak küzdelmet jelent önmagával és az intézményeivel, de jogállamokban, demokráciákban, ha morogva is, ezt a politikusok teljesítik. Ellentétben azokkal a rezsimekkel, ahol még élvezik is, ha meleg vérben gázolhatnak térdig.
– Eszembe jut az a nyílt levél, amelyet néhányadmagával 2019 adventjének első vasárnapján intézett Orbán Viktorhoz, és amit akkor egy HVG-interjúban második Barmeni Hitvallásnak nevezett, tehát ahhoz a szöveghez hasonlított, amelyben 1934-ben német lelkészek és teológusok emelték fel a szavukat a nácizmus ellen. És még hozzáfűzte, hogy az az 1934-es levél bizony túl enyhén ítélt, a megfogalmazói tíz évvel később, 1944-ben már a sátánt ismerték fel Hitlerben. – Valaki egyszer beszélt nekem arról – nem hatalmazott föl rá, hogy a nevét említsem –, hogy az édesanyja, aki holokauszt-túlélő volt, és már nincsen közöttünk, egyszer azzal fordult hozzá: fiam, úgy érzem magam, mint 1934-ben. Aztán egy idő múlva azt mondta: fiam, úgy érzem magam, mint 1938-ban, és nem szeretném megérni, hogy úgy érezzem magam, mint ’43–44-ben. Mert bizony, ne féljünk kimondani, ebben az országban ma ugyanazokat a módszereket használják, amelyeknek az enyhébb változata a Mussolini-féle fasizmus eszköztára volt, mert az talán nem volt annyira véres… De a módszerek, ami a céljukat illeti, ugyanazok, akkor is, ha közben nem folyik a vér, mert anélkül is működnek. Vagy mondhatnám Hitler és Mussolini mellett Rákosit is. Mert nem kell feltétlenül valakit azért az Andrássy út 60.-ban agyonverni, vagy belelőni a Dunába, hogy hasonló eredményre jussanak, mint azok a gyalázatos elődök, hanem bőven elég a kiszemelt személyt vagy csoportot nevetségessé tenni, tőle mindent megvonni, őt tönkretenni, akár esetleg öngyilkosságba vagy szívrohamba kergetni. Tehát a gonoszság és az irány ugyanaz, csak az eszközök kevésbé véresek. Ugyanakkor mindig vannak emberek, akik nagyon érzékenyek erre. Áll a főiskolánk udvarán egy emlékmű, a nácik által kivégzett mártírok, Dietrich Bonhoeffer és Hans von Dohnányi emlékszobra, Rajk László alkotása. Bonhoeffer volt az az evangélikus lelkész, akitől az az idézet is származik, hogy „az egyház csak akkor egyház, ha másokért van”, és akinek a Hitler beiktatása napján elmondott beszéde közben egy időre elhallgatott a rádió. Utóbb persze áramszünetre vagy adásszünetre hivatkoztak, de hát mindenki tudta akkor is, hogy ez nem volt igaz. És ahogy Boenhoffer 1934-ben azonnal megérezte, hogy mi készül, hogy őrült nagy baj lesz, ugyanezt érzik sokan most is, köztük talán magam is. A csontunkban érezzük, hogy ez a borzalom már megtörtént itt egyszer, és ezek a dolgok működtek a maguk idejében. Egy idő után ezek elszabadulnak, és többé nincs, aki megálljt parancsolhasson nekik.
– Azt hiszem, ezt most ennél kicsit konkrétabban kellene kifejtenie. – Hát nem ugyanazt művelték néhány éve a Soros-plakátokkal, rajtuk a „Ne ő nevessen a végén!” felirattal, mint annak idején a nácik „a nevető zsidót” ábrázoló falragaszaikkal? Amelyeket ugyanúgy beszedtek az úszó-Európa-bajnokság idejére, majd visszarakták, mint Hitlerék a ’36-os berlini olimpia idején… Vagy itt van mindjárt a hajléktalanok ügye. Létezik még egy ország a mienken kívül, ahol a legmagasabb szintű jogszabály rendelkezne arról, és pont azért, hogy még az Alkotmánybíróság se férhessen hozzá, hogy a hajléktalan embert a rendőr fölszólíthatja, hogy takarodjon a Belváros turisták számára fenntartott közterületeiről? És ahol a rendőr megítélheti, hogy életvitelszerűen tartózkodik-e valaki az utcán? Ami mondjuk annyit jelent, hogy minden holmija belefér két tömött reklámszatyorba, és véletlenül elaludt a padon – most már a legtöbb helyen aludni is csak ülve tud, eldőlni nem is lehet… Állítólag durván háromszáz ilyen per van folyamatban, és nagyon sokszor az illető nem is találkozik a bírósággal, online fut le a tárgyalás. És mivel, amint az előre látható, nem tudja megfizetni a rá kirótt büntetést, közmunkára kötelezhető, vagy ha az nem megy, akkor elzárható – és mindössze hét bíróról lehet tudni, hogy megtagadta az eljárás megindítását. És mindez, a szegények ilyen módon való kriminalizálása egy önmagát kereszténynek nevező államban, egy önmagát kereszténynek nevező kormány alatt zajlik! Ez elképesztő! Nincsenek is rá igazán szavak, hogyan lehetséges ez… Vagy amit a menekültekkel műveltek…! Biztos, hogy bonyolult kérdés, és megoldást kell találni rá, de a Fidesz egyszerre játszotta el, hogy halált megvető bátorsággal őrzi Európa határait, ami nem igaz, és csődített, illetve hajtott a pesti pályaudvarokra hazájukból elmenekült vagy elűzött, tengereken átkelt, hetek óta Európa különböző országútjain bolyongó nyomorultakat, hogy aztán mutogathassa róluk a félelmet és gyűlöletet generáló képeit. Tudván tudjuk, hogy az nem egy kezelhetetlen, együttműködni képtelen tömeg volt, amely megszállta, elárasztotta Magyarországot, hanem ők maguk hajtották ide ezeket a nyomorultakat annak érdekében, hogy a közvélemény hangulatát felkorbácsolhassák, és ebből politikai tőkét kovácsolhassanak.
– Majd vonaton elszállították őket az osztrák határra. Mostanában, látva, mi történik a lengyel–belarusz határon, gyakran jutnak eszembe azok a napok. – Ott voltam több alkalommal is, Zákányban is, Hegyeshalomnál is, és láttam, amint öt-hat órás zötykölődés után befutottak a szerelvények, rajtuk 2500-3000 emberrel – és az előttük lezárt vécékkel. Először azt hittük, hogy csak slamposságból vannak zárva a mosdók, de nem, ez egy jól átgondolt embertelenség volt, hogy aztán loholva menjenek át azok a nyomorultak a határon, ha WC-re akarnak menni. És az úgynevezett karitatív szervezetek, a Máltai Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat, a katolikus, református szeretetszolgálatok velük ebben mindvégig együttműködtek. Jelentős pénzeket kaptak éveken át ennek fejében, miközben soha nem képviselték igazán a menekültek érdekeit. Mást nem engedtek a déli határhoz, az úgynevezett tranzitzónákba, csak őket, viszont tenni ők nem tudtak semmit. A vége felé próbáltak valami kis játszótérszerűséget kialakítani ott a gyerekek számára, csakhogy mindezt büntetőtábori körülmények között… Még amikor bezárták a szerb–magyar határon ezeket a táborokat, akkor is több mint százhatvan gyerek volt ott, és már évek óta, akiknek semmi egyéb bűnük nem volt, mint hogy a szüleik megpróbálták őket egy élhetőbb világba menekíteni.
– Akkoriban a Helsinki Bizottság munkatársa, Léderer András elmagyarázta, illetve lerajzolta nekem, milyen körülmények között – bádog konténerekben, előttük valami sóderfélével felszórt kifutó – éltek ott éveken át az emberek. És a szülő nőt bilinccsel a csuklóján vitték kórházba… – …és megakadályozták, hogy a gyerekek az apjuk számára, akinek nem járt ebben a kegyetlen rendszerben étel, félretegyenek valami kis ennivalót vagy csokit, mert így akarták elérni, hogy visszamenjenek Szerbiába. De ha visszamennek, ezt mindenki tudta, elszáll minden reményük arra, hogy valaha átjussanak. És mindez merő gonoszságból történt így, kizárólag politikai haszonszerzés céljából, azért, hogy heccelni lehessen vele a társadalmat, amely egyébként meg is éri a pénzét, ha heccelhető. És ez ellen egy emberként kellett volna tiltakozniuk az egyházaknak, de ők sunyi és gyáva módon némák maradtak. Ha felemelték volna a hangjukat a szenvedők védelmében, és erre bátorították volna a híveket, talán minden másképp alakult volna. Voltak persze bátor hívő emberek is, de ők nem az egyház bátorítására voltak azok, hanem önmaguk miatt, emberségből, és ebben a hívő és a nem hívő emberek sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint az ilyen és az olyan hívők. Az emberség az egyetlen kérdés, ami az örökkévaló előtt számít: hogy fölismerjük-e a másik szenvedő emberben önmagunkat, és észrevesszük-e, hogy hasonló helyzetben mi is ugyanígy küszködnénk, hogy a gyerekeink számára egy, a szétbombázott otthonnál élhetőbb világot teremtsünk.
– Beszélgetésekben gyakran felmerülő kérdés mostanában, mekkora a felelőssége az uniónak az Orbán-rendszer kiépülésében és megszilárdulásában, és ilyenkor gyakran elhangzik, hogy mindezt az ide áramló és itt ellopott rengeteg uniós pénz tette lehetővé. Fel szokott merülni ilyenkor Merkel már emlegetett felelőssége is, amire rendre az a válasz, hogy Orbánt csak itthon lehet és kell legyőzni. Ön, aki az imént azt mondta: „az a társadalom, amelyet heccelni lehet, meg is éri a pénzét”, korábban meg úgy fogalmazott, hogy „ha mindenki csak egy napig állna ellen a hatalomnak vagy a gonosznak, akkor ezer esztendőket lehetne ezen nyerni”, mit válaszol erre a kérdésre? Vagy másképp, mit gondol arról a társadalomról, amely számára ez a több mint egy évtizede regnáló rezsim elfogadható, illetve még mindig a kisebbik rossznak számít? Amely a városokban szemmel láthatóan inkább ellenzéki, a távoli vidékeken, kisvárosokban és falvakban azonban Orbánra és a rendszerére szavaz. Mit tapasztal az országnak azokon a részein például, ahol iskolái vannak az Evangéliumi Testvérközösségnek? – Nézze, a helyzet az, hogy az átlag vidéki szegény ember számára, de persze városok is lehetnek ilyenek, például Ózd vagy Kazincbarcika és még néhány, megszűnt minden, ami helyben megélhetést adhatna. De kimozdulni, elköltözni nem tud, mert akkor fel kellene adnia az egyetlen biztos pontot az életében, a lakását, máshol pedig nem fog tudni lakást találni. Tehát vegetál ott, ahol van. Találkoztam már olyan csacska amatőr szociális munkával, mondjunk inkább elképzelést, amely már azt is óriási eredménynek látja, ha sikerül átköltöztetnie egy családot a nagyon lepukkant cigánytelepről mondjuk egy szép környezetben lévő, megürült bányászlakásba, például Borsodban vagy a Mátrában… De attól kezdve az a család elmozdulni arról a településről sem fog tudni, pedig kéne, mert mondjuk ötven kilométeres körben nincs munka és nincs közlekedés, helybe viszont nem visz senki nekik munkát. Ki lehet találni persze nem működő dolgokat, hogy majd turizmusból megélnek, és elvben persze megélhetnének, ha bárki csak azért, hogy a táj szépségében gyönyörködjön, vagy az ott élő emberek életét, nyomorát tanulmányozza, egy ilyen szegény vidékre el akarna utazni, és ott időt akarna tölteni… Ők ehhez élethű aktorok lennének, hiszen bemutatnák, hogyan lehet életben maradni annak ellenére, hogy nem is minden családtag kap segélyt vagy közmunkát, hanem hol ez, hol az, és azért is be kell görbítenie a hátát, és mindenféle mutatványt el kell végeznie, hogy legalább ennyit kapjon… Vagyis mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az ország távoli vidékein élő lakosság olyan mértékben van elhagyatva és elszigetelve, és persze ilyen körülmények között hiányzik a szolidaritás is, hogy nem tud felutazni a fővárosba tüntetni, és ennek a legelső oka mindjárt az, hogy nem tudja megfizetni a vonatjegyet.
– Egyáltalán, van módja hallani, értesülni róla, hogy tüntetés készül valahol az országban? Vagy hogy lehetne másképp is, és akkor ő is élhetne esetleg kicsit könnyebben, emberhez méltóbb körülmények között is? Vagy csak azt hallja és látja mindenütt, a tévéhíradóban, a tévéreklámokban és az óriásplakátokon, hogy milyen gonoszságokra készül „a Gyurcsány vezette baloldal”, hogyan törölné el a rezsicsökkentést, juttatná tönk szélére az országot, döntené le a határkerítést és telepítené be a migránsokat? – Többnyire csak azt látja és hallja, amit a királyi televízióban mondanak neki, de ha nem így lenne, pénze, lehetősége akkor sem lenne tüntetni. Amivel nem azt akarom mondani, hogy elvétve ne lehetne ott egy-két normális kvázi értelmiségi, mondjuk, egy pap vagy imitt-amott valamilyen tanító, aki azt mondhatná, hogy emberek, ne őrüljenek meg, hát nincs itt semmiféle migránsveszély! Mi a csudának akarnának idejönni a migránsok? És azt is el is lehetne ilyenkor mondani, hogy miközben a migránsbetelepítőként kárhoztatott Soros – most Márki-Zay Péter kampányol épp ezzel – egyetlen menekültet, illetve migránst sem telepített be, addig Orbánék sok tízezret vagy százezret, helyesen egyébként, hiszen munkaerőhiány van, és kell a munkáskéz. És jönnek az ukránok és Indiából a tehenészek, akik pirinyó kis pénzért is, amit hajlandók nekik kifizetni, elvégzik szakszerűen a munkát, mert itt már nem találni állattartásra ennyi pénzért embert. Na most ugye, én legalábbis azon az állásponton vagyok, hogy egy nem túl okos de tisztességes, kvázi értelmiségi emberben kellene, hogy legyen annyi etikai szusz, hogy azt mondja: Emberek, ne hagyjátok magatokat félrevezetni!
– Nem lehet, hogy ő is félre van vezetve? – Bizonyos szinten felül elvárható az embertől, hogy ne hagyja magát félrevezetni.
– És ha komolyan gondolja? Ha elhiszi? Ha ez a meggyőződése? Vannak ismerőseim, amúgy értelmes és művelt emberek, akik tűzön-vízen át támogatják az Orbán-rendszert. Vagy mint kisebbik rosszat, mert az ellenzéket még rosszabbnak, alkalmatlannak tartják, és mert szerintük eladná az országot Brüsszelnek. Vagy elhiszik, hogy mindenkit Gyurcsány rángat dróton. Vagy nem hajlandók egy olyan szövetségre szavazni, aminek a szerintük náci Jobbik is része. És így tovább és így tovább. – Most ehhez a fajta politizáláshoz, hála Istennek, azt mondom, nem értünk, mert én kifejezetten örülök, ha e tekintetben „mamlasz” egy jó szándékú liberális vagy baloldali politikus, és nem akar ilyen eszközökkel élni, nem akarja megtéveszteni az embereket. A másik oldalon viszont úgynevezett szakemberek hada dolgozik azon, hogyan lehet manipulálni az embereket, és azért lehet őket, mert hagyják magukat manipulálni. Fel lehet menteni persze a népet, és mindig ezt csinálják a politikusok baloldalon is. Én nem szeretem ezt, nem szabad a népeket fölmenteni. El kell várni tőlük, hogy tudjanak, merjenek az adott helyzetben jól dönteni, és ha egy kis segítséget kapnak, ezt meg is teszik. Ha valamifajta szolidaritást vagy megértést is tapasztalnak saját maguk irányába is. Az a hétköznapi ember persze, aki nem tapasztal sehonnan együttérzést és szolidaritást, biztos, hogy nem lesz szolidáris a nála is lejjebb lévőkkel szemben, legyenek menekültek vagy hétköznapi szegény emberek. Tehát óriási a felelőssége a hatalomnak, de megvan a felelőssége a népnek is, és föl tud ébredni, föl kellene ébreszteni az embereket arra, hogy minimális mértékig legyenek tisztességesek, és amit maguknak nem szeretnének, azt ne tegyék másokkal sem.
– De újra kérdezem: kinek? – Lehetetlen, hogy ezt az a néhány még így-úgy megmaradt és azóta elhallgatott, „fogára bőrt húzó” volt hivatalnok, értelmiségiféle, pedagógus, pap, patikus, ilyenek, tehát akik képesek arra, hogy információt gyűjtsenek össze, ne tudná vagy ne merné megtenni. Nagyon érdekes a zsidó gondolkodásban az a lelki esemény, amit az év fejének lehetne magyarra fordítani, héberül úgy mondják, hogy Rushassana, amikor azt éli át minden zsidó ember, hogy a népek elmennek az Isten pásztorbotja alatt, aki a népeket megméri a tekintetben, hogy adott történelmi korban hogyan viselkedtek. Ugyanez, a kereszténységben, amikor eljön majd az embernek fia és ővele mind a szent angyalok – Máté evangéliuma végén van ez –, és akkor majd megítéli a népeket. És ott következik az a híres szakasz, hogy „éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok” – vagy épp nem adtatok ennem, nem adtatok innom, nem fogadtatok be. És akkor ezek kérdezik majd, hogy „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna?” Amire ő azt válaszolja: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” Tehát népeket ítél meg és nem magánszemélyeket. És azt gondolom, hogy igen, kölcsönös a felelősség a nép vezetőié is és az utca emberéé. A legeredményesebb ez az internetadóügy volt, és fájó szívvel kérdezem, miért csak azokban a dolgokban moccan az is, aki moccan, ami a zsebét érinti? Miért nem képes szolidáris lenni akkor, amikor nem az ő személyes érdekéről van szó, és miért nem érti meg, hogy a másik érdeke az én érdekem is? Tehát ha kiállok mások mellett, akkor önmagam mellett is kiállok.
– Illetve én is sorra kerülök előbb-utóbb. – Így van. A szolidaritásra szoruló egyszerű ember mellé oda kell állni. Akitől elvárható, hogy jó helyre húzza az X-et, de ő is elvárhatja, hogy ne csak ilyenkor tartsanak igényt rá, hanem utána is, legalább a felzárkóztatási pénzek elosztásánál. Vagy amikor arról döntenek, hol legyen szilárd burkolatú út, és legalább jusson el az iskolába a gyerek. Hogy legalább ne kelljen fáznia és éheznie, és legyen reménye arra, hogy a gyereke továbbléphet, és értelmesebb jövőt építhet, mint amiben ő felnőtt. És ez akkor is így van, ha most lent, járva a vidéket, csak a reménytelenséget látja mindenhol az ember. Azt az állandó, ugrásra kész figyelmet, hogy mikor tudjuk megragadni a kínálkozó alkalmi lehetőséget, hogy valamicskét abból szerezni tudjunk… Mert egyébként mindent fölvásároltak az újgazdagok, a műkörmös földbirtokosok, és közben kis zárványokban élnek emberek, földje persze nincs a falucskának, esetleg kétszáz négyszögöl telek, amin a ház áll, de arra sincsen energia és anyagi lehetőség, hogy legalább bekerítsék, vagy hogy eltartsanak egy kutyát, amelyik vigyázna a kertre, mert az is egy éhes száj. Ez ma a magyar vidék, és ilyen ma a vidéki lakosság, a köznapi vidéki ember, nagyon szegény és kiszolgáltatott… És mégis, csak annyit, de annyit el kellene várni tőlük, hogy a választások alkalmával ne azok mellé a nevek mellé húzzák az X-et, akik aljas és gonosz módon élősködnek rajtuk. Nem akar az ember a kelleténél nagyobb terhet rakni felelősségben rájuk, de ennyi elvárható lenne…
– Ha nem kellene például ahhoz, hogy alkalmanként közmunkához jussanak, lefényképezni a szavazatukat, és utána megmutatni a helyi hatalomnak. – Ez is igaz.
– Aki nem érti, miért szavaznak a szegények a hatalomra, az nem ismeri a kiszolgáltatottság természetét – mondta nekem egy interjúban a 2018-as parlamenti választás után Molnár György közgazdász-kutató, aki annak idején a szegények bankja mintájára létrehozott, a romák foglalkoztatását szervező Kiútprogramnak volt az egyik magyarországi megtervezője és önkéntese. Hozhat-e ebben valamiféle reményt Márki-Zay Péter javaslata, illetve vállalása arról, hogy a közös ellenzéki lista első harminc helyén három roma politikus is helyet kell hogy kapjon? – Szellemes ötlet, és persze hogy mindenképpen kerüljön be a parlamentbe három roma képviselő, de ha nincs eszköze, hogy változtasson a viszonyokon, akkor ez egy kínos pozíció, mert őket fogják szidni az emberek, és ők csak mentegetőzni tudnak. Jól emlékszem még, hogy annak idején, amikor még én is az országgyűlés emberi jogi bizottságban ültem a parlamentben, milyen kínkeserves, veszekedős történet volt az, amikor megpróbáltuk a pénzt elosztani a különböző szervezetek között. Hogy hogyan lett roma felzárkóztatási pénzből orgona építve valamelyik templomban, és hogy van az, hogy a rendszerváltás óta eltelt harminc év, és egy tapodtat nem mozdult előre a cigányság ügye. És még mindig vannak cigánytelepek, ami teljesen tarthatatlan dolog. Tehát senki nem tud olyan lépéseket tenni, amelyekkel a dolgok előremennének, és ezért az érintettek maguk sem mozdulnak igazán. De mégis, ha egyszer legalább ez a konszenzus létrejönne, legalább egy új felhatalmazás erejéig, akkor talán kimozdulhatnánk ebből a mocsárból, amiben már több mint egy évtizede vagyunk.
– A brüsszeli látogatásáról szóló egyik videó alatt olvastam a következő hozzászólást: „Iványi Gábort köztársasági elnöknek!” Jól emlékszem, hogy ezt egyszer már, valamikor 2012-ben a DK is javasolta? És ha a mostani ellenzéknek kormányon lenne rá módja, hogy felkérjék, el tudná képzelni magát ebben a szerepben? – Én inkább csak arra vállalkoznék, hogy azt képzeljem el, mi lenne a dolga Magyarországon egy köztársasági elnöknek.
– Jó, akkor beszéljünk arról, mi lenne a dolga Magyarországon a köztársasági elnöknek. – Mindenekelőtt éreztetnie kellene az ország népével, hogy – ugyanúgy, ahogyan ezt Göncz Árpád is képviselte hajdan – átérzi, mitől szenvednek az emberek, és miközben a hangjukat fölerősíti, kész szolgálni őket. „Azoknak leszek szolgája, akiknek szolgája nincsen” – mondta Árpád a beiktatási beszédében. Ennél nem sokkal több a mozgástere, de ahogyan nemrég a pápa is tette Szlovákiában, elmehet mondjuk egy lepusztult és hírhedten veszedelmes lakótelepre, hogy éreztesse, hogy „ideállok a súlyommal mellétek, fölhangosítom a hangotokat, és kiállok értetek. És megkérdezem a hatalmon lévőket, és újra rákérdezek, hogy mit tettek eddig értetek, mit tettek azért, hogy a sorsotok jobbra forduljon.” És természetesen nem megy el pecázni, ha látja, hogy a szegény embereknek épp szükségük van rá, mert a kedvteléseinél ezerszer előbbre való az ő sorsuk. És ha a politikusok, köztük mindenekelőtt a kormány és a kormányfő tudják, hogy a köztársasági elnök fontosnak tartja, hogy rendre megforduljon a szegénységben élők között, és fontosnak tartja, hogy elmenjen mondjuk Gyöngyöspatára vagy Tatárszentgyörgyre, hogy mondjak ismert nevű településeket, vagy Csenyétére, a régi híres-hírhedt Csenyétére vagy a dunántúli baranyai szegény részekre, akkor rögtön mindenkit érdekelni fog, hogy miért is akar ő odamenni, és miért is tüntet és szorong az ottaniakkal együtt. Nem kíváncsiskodni akar, hanem meg akarja érteni, mi történik velük. és miért, és szólni akar, hogy igen, ott emberek vannak nagyon nagy bajban, és neked. kormány, nektek. politikusok az a dolgotok, hogy ezt megértsétek, és ha vannak rá eszközeitek, képességetek és erőtök, akkor segítsetek rajtuk. Persze nem úgy, mint a nagy árvíz után láttam fent Szabolcsban, a beregi részen, hogy mindenki kérhetett valamit. Mert ott, mint a mesében, úgy herdálták el a kívánságaikat, az első Orbán-kormány alatt volt egy ilyen időszak. Volt, aki körforgalmat kért, pontosan nem lehetett tudni, hogy mi a bánatnak, mert autó alig járt arra, és amikor megépült a körforgalom, akkor épp másfelé terelték a forgalmat. Volt, aki középiskolát kért, de nem történt előtte vizsgálat, hogy van-e ott annak értelme. Dugába dőlt az egész, kiválóan fölépített, fölszerelt középiskola maradt használatlan. Aztán emelt szintű idősotthont. Na most ugye ha az ember felelősséggel tekint egy vidékre, akkor abban is van dolga, hogy leüljön beszélgetni a hangadókkal, az elöljárókkal, és megkérdezze őket, átgondolták-e, hogy tényleg kell-e emelt szintű idősotthon. Nem kellene-e első körben, tűzoltás okán legalább azt elérni, hogy a gyógyszerét mindenki bevehesse, és ne fűtetlen házban találjanak rá majd a kihűlt testére néhány nap elteltével, hanem legyen a feje fölött fedél, fűtés, élelem, gyógyszer… És ha ezek a dolgok már jól működnek, akkor onnan majd tovább lehet lépni. Vagy adja magát, hogy még talán több mint harminc cigánytelep van az országban, ahol emberek elképesztő körülmények között laknak, és erre bizony el lehetne költeni néhány milliót, vagy jó, legyen, néhány százmillió forintot…! Mert azért ezek az ilyesmi célokra nem lennének olyan elképesztően nagy tételek, mint amennyit politikai kalandorok ellopnak most. Ha ezek a pénzek nem magánzsebekbe vándorolnának, mennyi mindenkin lehetne legalább egy kicsit segíteni…?! Vagy amikor „letérkőburkolatozzák” a falunak a főterét, hát abszolút nincsen erre se szükség, se nem esztétikus, nem egészséges, és így tovább. Egyszóval abban az országban, egy olyan világban, ahol nagyra nőtt és nem túl értelmes gyerekek játszanak politikát, bőven lenne dolga annak, hívják akár Áder Jánosnak, akár másnak, aki elvállal egy ilyen pozíciót. Vagy ha nem fűlik a foga hozzá, akkor mondja azt, hogy „én ilyen körülmények között nem vállalom”. Ha nincs módja világgá kürtölni, hogy miközben emberek éheznek és fáznak, szökőkutak és fél méter magas kilátók épülnek a falvak főterén tökéletesen értelmetlenül, és templomi orgonát vesznek a roma felzárkóztató pénzből stb. stb., akkor ne legyen köztársasági elnök. Nincs szükség rá, ha nem teszi, ami a dolga. Mert önmagában azzal, hogy álviták produkálásával végül mégis aláír mindent, gyakorlatilag vonakodás nélkül, még meg is téveszti az embereket. Ez szégyen, és ezért nem lenne szabad elvállalni a köztársasági elnökséget.
– Sem fölülni a honvédségi különgépre és elrepülni a klímacsúcsra, ahova a szlovák kolléga, Zuzana Čaputová például menetrendszerű járattal érkezett. – Igen, és az ember ilyenkor fájó szívvel kérdezi: miért nem tudjuk mi is ugyanazt, amit a szlovákok és más szomszédaink? Mert most már kezdünk mi magunk kilógni egyedül ebből a sorból. Másutt az emberek tudják, hogy mit jelent szolgálni a népüket, és hogy egy ilyen pozíció nem arra való, hogy ők és a szűkebb környezetük luxusban éljen.
– A beszélgetésünk elején szóba kerültek a 2022-es választással kapcsolatos remények. Mit fog akkor tenni, ha ezek nem válnak valóra? – Ha most arra gondol, hogy nem sikerül nyernie az ellenzéknek…
– Igen, arra gondolok. – …nyilván azt is túl fogjuk élni. Nem lesz akkor sem vége a világnak, legfeljebb elképedve fogjuk szemlélni, hogyan folytatják az ország szétlopását a túlélés művészei – mert ha valamihez értenek, akkor az a hatalom megőrzése –, hogy végül egyetlen nagy magántársasággá, egy keresztapa birodalmává alakíthassák a köztársaságot. És közben persze egyre messzebb kerülünk attól is, hogy megőrizzük az önállóságunkat, hogy érdemes legyen velünk szóba állni, hogy érdemes legyen itt élni, és hogy meg tudjuk tartani ezt az országot Európán belül. Nyilván lehet egy ilyen mesebeli gonosz királyságban is élni, nyilván akkor is keresnénk egymás társaságát, az ember megpróbálna maradék erejével vigasztalást adni azoknak, akik nagyon nehezen bírják, vagy fölszólalnánk a hatalom ellen akkor is, vagy a meglévő tartalékainkat akkor újabb adagokra osztanánk fel és osztanánk szét az emberek között, tehát én azt gondolom, hogy én azért nem dőlnék kardomba akkor sem. Föl nem adnám, de el volnék képedve, és érezném nyilván azt is, hogy az idő elszállt, és egyre fogyó erővel lehetne akár ellenállni, akár elérni bármit is. Szóval nem tudom. Most csak hangosan gondolkodom… És egyszer nyilván annak is vége lesz…
– Akkor fordítva kérdezem. Milyen országban reménykedik? Abban a korábban már idézett interjúban a következőket mondta: „Reménységem van abban, hogy nem esünk ki az unióból, nem leszünk orosz gyarmat, egyszer a szegények is eljuthatnak az egyetemre, lesz igazságos választási törvény és szabad sajtó. Vissza tudunk menni a rendszerváltás pillanatához. Ők pedig menjenek el innen, és adjanak vissza mindent, amit elloptak, és akkor nem kerülnek bíróság elé. De Karthágót le kell rombolni, és sóval behinteni a helyét. Nincs számukra visszatérés a közéletbe.” Az elejét értem, de megmagyarázná a végét? Mit jelent az, hogy Karthágót le kell rombolni, és sóval behinteni a helyét? – Abban biztos vagyok, hogy a következő választásnak, ha azt az ellenzék nyeri meg, akkor is, ha csak egyszerű többséggel, következményeiben másnak, többnek kell lennie egyszerű választásnál. Mert az nem történhet meg, azt nem szabad megengednünk, hogy mondjuk két év múlva, mintha mi sem történt volna, diadalmasan visszajöjjön a Fidesz, „köszönhetően” azoknak az aknáknak és akadályoknak, amelyeket leváltásuk esetére minden őket követő kormány útjába állítottak azzal, hogy minden intézmény élén onnan elmozdíthatatlan Fidesz-katonák, megváltoztathatatlan, a Fideszt szolgáló törvények és kiürített kasszák várják őket. Amire hozzáértő jogászok azt mondják, nem szabad, csak kétharmaddal megváltoztatni, amit ők kétharmaddal hoztak létre…
– Más alkotmányjogászok és társadalomtudósok szerint ez nem így van. – Igen, tudom, ismerem mindkét oldal érveit. Én erről azt gondolom, hogy ha győzne az ellenzék, akkor mindenekelőtt az ország kormányozhatósága és az igazságosabb, emberségesebb rend kellene hogy a szeme előtt lebegjen, és ennek érdekében kellene majd lépéseket tennie, és nem valamiféle elvont, megfoghatatlan és láthatatlan elv szolgálatában. Minél szélesebb konszenzusra persze törekedni kell, de azt hiszem, hogy – tekintettel az előzményekre, a körülményekre és a Fidesz által létrehozott rendszer természetére – váltás esetén forradalminak lehet és kell majd tekinteni azt a helyzetet, amiben legalább az egyszerű többség kialakulhat, mert az azért markáns jele volna annak, hogy az embereknek elegük van a fennállóból. Tehát az alapkérdések, amelyek minden mást megelőznek: az ország kormányozhatósága, a törvényes rend és az alkotmányosság helyreállítása, és hogy legyen tisztességes választási törvény. Emlékezzünk a rendszerváltásra – szerintem a helyzet most ahhoz hasonló –, akkor sem véletlenül állapodtunk meg abban, részben népszavazással kényszerítve ki ezt a hatalomból, hogy bizonyos dolgok dőljenek el, még mielőtt az első szabadon választott parlament, illetve az általa megválasztott kormány hozzáfogna a többi rendszerváltó törvény megalkotásához és a kormányzáshoz. És – visszatérve a jelenbe, illetve a közeli jövőhöz – most is, mint akkor, mindezekkel együtt, nagyrészt ezek következményeképpen is, vissza kell állítani a bizalmat az ország iránt az unióban is és az országon belül is, tehát el kell jutni oda, hogy az emberek elhiggyék, hogy akik a parlamentben vannak és törvényeket hoznak, azok azt nem maguknak és nem annak érdekében teszik, hogy meggazdagodjanak, hanem azért, hogy ez az ország végre előrébb jusson. Mert ne felejtsük el, nekünk most már, a Fidesz, illetve Orbán Viktor kétszeri regnálása következtében hiányzik majd tizenhat év a történelmünkből. Ez a rendszerváltást követő éveknek csaknem a fele, ami alatt hihetetlenül messzire juthattunk volna, gyönyörű dolgokat hozhattunk volna létre, de ehelyett ez a szerencsétlen ország megint abban a tragikomikus helyzetben találta magát, hogy a kormánya egyszerre üzen hadat – ezúttal és egyelőre csak képletesen – Amerikának és az Európai Uniónak. És közben stadionokat épít és földeket vásárol föl a környező országokban, hogy ezzel is mintegy visszavásárolja a Trianon előtti határokat… De mi szükség van erre? Hiszen épp az Orbánék által ezerszer elátkozott és elárult Európai Unió az, ami lehetővé teszi, hogy ezek a kilencven évvel ezelőtt rajtunk és másokon is ejtett sebek végre begyógyuljanak. Mert hát ki az, melyik nép vagy ország az Európában, amelynek a határaihoz nem nyúltak hozzá? A földek nem ab ovo, a teremtéssel egyidejűleg lettek kiosztva… Ezek azoké kell hogy legyenek, akik rajtuk a legtisztességesebb kisebbségi és emberiességi törvényeket hozzák, és nem azoké, akiknek állítólag ehhez valamiféle, semmivel sem igazolható ősi jussuk van. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 decemberi számában, nyitókép: klubradio.hu)
Hogyan lettem célszemély?
Történetem origója, a kezdet napja 1980. szeptember 12. Ha vezettem volna saját naplót (persze nem vezettem), bizonyosan semmi érdemlegeset nem jegyeztem volna...