Amit tudunk, és amit nem

Tulajdonképpen a feladat egyszerű. Elég Orbán Viktor gondolkodásmódját megérteni. A 2002-es választási vereséget követően Orbán a Fideszt diktatórikus módszerek alkalmazásával vezérelvű, monolit párttá alakította át, amihez hasonló tartósan, egy évtizednél is hosszabb időn át, soha nem működött a magyar történelemben. A Fideszben csak a pártelnök véleménye számít, nincsenek frakciók, irányzatok, ambiciózus, közel egyenrangú helyettesek és az élre törni kívánó ifjútörökök. Ezért van értelme Orbán-korszakról és Orbán-rendszerről beszélni – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történészek Horthy-korszakról és Kádár-korszakról beszélnek. A három autokrata, paternalista rezsim között persze vannak lényeges különbségek is. Horthynak nagyobb volt a mozgástere a nemzetközi politikában, mint akár Kádárnak vagy Orbánnak, viszont – pártok felett álló kormányzóként – kevesebb végrehajtói hatalom koncentrálódott a kezében. Horthy miniszterelnökei számottevő, relatív autonómiával rendelkeztek, Kádár miniszterelnökei viszont csak bábok voltak. Orbán Magyarországon pártelnökként is és miniszterelnökként is korlátlanul szuverén. Csak az országon kívüli külső erőviszonyok korlátozzák.

Ha a populizmust olyan megosztó ideológiának fogjuk fel, melynek lényege, hogy a társadalmat jókra és rosszakra osztja, s a jók, akik a nemzet érdekét képviselik, azok az „egyszerű emberek”, a rosszak pedig a „korrupt elit”-ek, akkor sem a Horthy-rendszer, sem a Kádár-rendszer nem volt populista, ám az Orbán-rendszer nagyon is az. A Horthy-rendszer a „mi” és „ők” ellentétét leginkább a Trianon-probléma, a területi revízió kontextusában értelmezte, vagyis nem belül, hanem kívül kereste az ellenséget; ehhez képest az antiszemitizmus, a kereskedelem és a pénztőke lenézése csak járulékos ideológiaként szolgált. A Kádár-rendszer pedig azért nem volt populista, mert a régi elitet már a Rákosi-rendszer megfosztotta minden hatalmától és társadalmi presztízsétől. Ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó.

De azért mégsem olyan könnyű koherens módon, tényekkel is alátámaszthatóan feltárni az Orbán-rendszer belső logikáját. Politikusoktól kevés olyan memoárt és őszinte interjút olvashattunk, amely elárulná az egyes döntések hátterét. Azt viszont mindenki látja, hogy Orbán és alvezérei gyakorta nem mondanak igazat sem az okok, sem a célok tekintetében. A miniszterelnök egy alkalommal maga is elárulta, hogy kormánya folyamatosan kettős játékot játszik: pávatáncot jár. Van, pontosabban szólva feltételezhető, hogy létezik még két további fontos magyarázat, amelyről keveset, sőt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Az amerikai politológiai zsargon szóhasználatával ezek a „known unknown” dolgok. Egyfelől nem ismerjük azokat a pszichiátriai-pszichológiai vizsgálati megállapításokat, amelyek az elmúlt két évtizedben születtek az esetenként súlyosan patológiás tüneteket mutató miniszterelnökről.[1] Másfelől nem tudjuk azt sem, hogy van-e alapja azoknak az elmúlt hónapokban megerősödött híreknek, melyek szerint Putyin orosz elnök titkos dokumentumokkal zsarolja a magyar miniszterelnököt. Ha ezekre egyszer fény derül, lehet, hogy mindent egészen másképpen fogunk látni. És végül itt vannak, illetve itt lehetnek az ún. „unknown unknown” tények, vagyis az olyan magyarázó tényezők, amelyek létezését még csak nem is sejtjük. (Egy fontos magyar történelmi példát idézve: 1989 előtt senki sem tudta, hogy a Szovjetunió 1963-tól Magyarországon is tárolt kisebb hatótávolságú taktikai nukleáris fegyvereket, s ezzel alapvetően behatárolta a NATO politikai mozgásterét. Erre a lehetőségre Magyarországon senki sem gondolt.)

Elismerve ezeket a korlátokat, e cikk fő állítása az, hogy az Orbán-rendszer lényege az önszabályozó piac intézményeivel szembeni bizalmatlanság, a nyílt gazdasági, politikai és kulturális verseny elutasítása és az a vak hit, hogy a jó vezető minden helyzetben biztosan meg tudja mondani, hogy mi az ország érdeke. Orbán nézetei 1994 óta nem sokat változtak, választási sikereit pedig annak köszönheti, hogy elvei nagymértékben azonosak a Jobbik, az MSZP, az LMP és több más, kisebb baloldali párt értékeivel.[2] Orbán bizonyos értelemben Torgyán József és a két háború közötti kisgazdapárt örököse: mai szavazóinak többsége a tízezer főnél kisebb települések lakója. Az már csak történészek számára fontos részlet, hogy az „illiberális állam” eszméjével Orbán a 2014-es választás előtt nem mert előállni. Csak nyáron, csak a választások után „coming out”-olt a nevezetes tusnádfürdői beszéddel.

Ez a bal- és jobboldali nézetazonosság a gyakorlatban, amikor a véleményeket szavazatokra kell átformálni, fontosabb, mint a felsorolt pártok és a Fidesz között kétségtelenül fennálló véleménykülönbségek – például a külpolitika terén. És ez az alapvető világnézeti azonosság magyarázza azt is, hogy Orbán és a Fidesz minden belső gátlás és a közvélemény értetlenkedése nélkül át tudja venni riválisai politikai ötleteit: a különadókat a szocialista párti pénzügyminiszterektől, a rezsicsökkentés gondolatát a Jobbiktól stb. Arra is mutatunk majd példát, hogy az MSZP vett át valamit a Fidesz programjából.

A populizmus sikerének éppen az az egyik titka, hogy egy időben, egy kommunikációs térben ugyanazok az üzenetek érik el a választópolgárt a bal- és jobboldali populisták táborából: X párt korrupt, Y párt nem tud kormányozni stb. Miért ne hinnék el ezt a választók, ha mind a két oldalról ugyanazt hallják?

Orbán szelektív antikapitalizmusa nyolc pontban

1. A jövő felélése, ez minden populista és paternalista osztogató politika létalapja – legyen az akár baloldali, akár jobboldali. Annak feltételezése és ígérete, hogy a gazdasági korlátok átléphetők. Vagy úgy, hogy az állam az arra méltók javára elosztja a gazdagok vagyonát, vagy hitelből vagy külföldi segélyből fedezi a többletkiadásokat. Ez történt a Horthy-korszakban, az 1945-öt követő bő egy évtizedben, majd pedig a Kádár-korszakban is. Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutásának egyik fontos oka az volt, hogy Magyarország eladósodottsága a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán rövid időre fenntarthatatlanná vált, s emiatt a szocialisták népszerűtlen megszorításokra kényszerültek. Történelmi szerencséje volt Orbánnak, hogy éppen az ő regnálása idején érkezett Magyarországra az Európai Unió tizenkétezermilliárd forintot kitevő, vissza nem fizetendő támogatása – méghozzá úgy, hogy ennek legnagyobb része 2010 után folyt be. Ez a relatív arányait tekintve a Marshall-segély méreteit is sokszorosan meghaladó pénzfolyam minden bizonnyal legalább 2020-ig hasonló ütemben fog áradni.

A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 2010 után a kormányzati szektor nettó adóssága reálértéken számítva nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen, huszonhét százalékkal nőtt. Másképpen szólva: a lakosságnak és a vállalatoknak muszáj volt törleszteniük, de az állam nem húzta összébb a nadrágszíját. A jövő felélésével egyenértékű az is, ami a magánnyugdíjpénztárak háromezermilliárd forintos felhalmozott tőkéjével történt. Ez úgy jelent többletadósságot, hogy a 2011-ben elköltött pénzt évtizedeken át elnyújtva kell többletnyugdíjként kifizetni a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe visszaléptetett nyugdíjasoknak. És folyamatban van már két új gazdaságélénkítő, eladósodásprojekt, a Paks 2. megépítése és a Belgrád–Budapest vasútvonal rekonstrukciója orosz, illetve kínai állami hitelből. Az elkövetkezendő nyolc-tíz évben e két gigaprojekt együtt további ötezermilliárd forintnyi pluszpénzt jelent az Orbán-kormány számára. Mindezek ellenére a sok befolyt ingyenpénzből, az elkonfiskált nyugdíjpénzből és a felvett hitelekből nem képződött többletberuházás. Annak ellenére, hogy 2010 és 2016 között a GDP tizenkét százalékkal nőtt, a beruházások éves volumene 2016-ban 2,5 százalékkal elmaradt a 2010-es érték mögött!

Hova került akkor ez a rengeteg pénz? A válasz egyszerű, de nagyon más, mint amit a kormánykritikus közvélemény gondol: alapvetően a keresetek és a nyugdíjak emelésére ment el minden forrás. Az elmúlt hét évben minden családban nőttek a reálkeresetek (már ahol volt kereső). A növekedés tizenkilenc százalék volt a gyermektelen családokban, huszonkét százalék az egygyermekeseknél, harmincegy százalék a kétgyermekeseknél és több mint ötven százalék a három, illetve több gyermeket nevelő családoknál. A nyugdíjak és a nyugdíjszerű ellátások tizennégy százalékkal nőttek, vagyis úgyszintén gyorsabban, mint a tizenkét százalékos GDP-növekedés. Ha bárki azt kérdezi, hogy mitől népszerű 2017-ben Orbán Viktor, akkor tehát itt a válasz. Bár az emberek jelentős része a kocsmában is meg a tévében is szívesen hallgatja és terjeszti is a gazdasági természetű panaszait (rosszabbul élünk, egyre több a szegény, egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek stb.), amikor a közvélemény-kutatóknak kell válaszolni, vagy a fülkében behúzni az x-et, akkor a többség a saját anyagi helyzetét tekinti meghatározónak. Az pedig javul. Csak ritka, kivételes történelmi helyzetben szokott előfordulni, hogy a választók gazdasági alapú motivációit valami más szempont felülírja. Ahogy ezt annak idején Bill Clintonnal bebifláztatták a tanácsadói, csak ez számít: „It’s the economy, stupid!”

A keresetek és egyéb makromutatók reálértékének alakulása
2010–2016 között (2010 = 100)

Forrás: A szerző számításai KSH- és MNB-adatok alapján.

2. A Fidesz 1994-es kudarcából tanulva, Orbán Viktor gyorsan belenyugodott abba, hogy a magántulajdon, különösen a külföldi tulajdon, a multinacionális vállalatok jelenléte nem rokonszenves a magyar választók többségének. Ez volt a helyzet már a rendszerváltás idején is (1988–1990), a későbbiekben, a tapasztalatok birtokában, csak nőttek az ellenérzések. Ettől kezdve Orbán erre a közérzületre építette pártja politikáját, s vélhetően saját magával is elhitette, hogy a választóknak igazuk van. Erre a fundamentumra épült rá a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a globalizációellenesség, az Európai Unión belüli további integráció elutasítása, majd pedig legújabban a menekültek és a bevándorolni szándékozók elleni félelemgeneráló, agresszív kampány, a „sorosozás” és a CEU elleni szellemi keresztes háború is.

A kapitalista rendszertől való tudatos elhatárolódás a magyarázata annak, hogy – szemben az 1998–2002-es időszakkal – Orbán Viktor második és harmadik miniszterelnöksége idején a Fidesz törölte kommunikációs szótárából a „polgár” kifejezést is, és helyette leginkább „az emberek” és/vagy a „magyar családok” szófordulatot használja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy – szemben a harmadik köztársaság alkotmányával – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben sem a „magántulajdon”, sem a „piacgazdaság” kifejezés nem szerepel, és ennek folyományaként az új, 2014-ben hatályba lépett polgári törvénykönyvben sem. Ezért törölték az Alaptörvényből a „szociális piacgazdaság” kategóriáját is. Úgy érezték, hogy a jelző és a jelzett szó, más és más indíttatásból, a választók többségének egyaránt ellenszenves.

A közgondolkozásban és Orbán fejében is ott él a pénztőkével, a bankokkal és a tőzsdével szembeni bizalmatlanság, az a 19. századi naiv gondolat, hogy a kézzelfogható anyagi termelés, a föld művelése vagy a gyári futószalag melletti munka valamiképpen alapvetőbb és értékesebb, mint a kereskedés vagy a szolgáltatások általában. Az orbáni politika úgy lett kitalálva, hogy elhalássza az MSZP-szavazók egy részét. Bár azok a korábbi baloldali szavazók, akik alapjában véve mindig is bizalmatlanok voltak a magántulajdonnal és a kapitalista piacgazdasággal szemben, ettől még nem lettek automatikusan Fidesz-szavazók, sokan elpártoltak az MSZP-től, és az LMP-hez vagy a Jobbikhoz közeledtek. A Fidesz szempontjából már ez is politikai nyereség. Bauer Tamás kifejezését kölcsönvéve[3], én is a szelektív antikapitalizmust tartom az Orbán-rendszer gondolati alapkövének. Ez azért is megvilágító erejű megnevezés, mert ebben a fogalmi keretben világosan látszik, hogy Orbán álláspontja nem sokban különbözik az MSZP balszárnya által 1989 óta megszakítás nélkül képviselt állásponttól. Éppen ez a lényeg: nem generálisan kapitalizmusellenes az Orbán-rendszer, mint ahogyan a Horthy-korszak sem volt az. Mivel a Kádár-rendszer a kapitalizmus teljes tagadására épült, nyilván a Fidesz ide nem térhetett vissza, miképpen az MSZP vagy az LMP sem.

A szelektív piacellenesség azonban 2010 óta nemcsak retorika és ideológia, hanem nagy horderejű, jövedelmeket, vagyonokat és piaci lehetőségeket újraelosztó törvények és kormányzati intézkedések egész sora. Idetartoznak a különadók, a minimálbér folyamatos emelése, az ingyenes kéményseprés, az ingyenes állami hírszolgáltatás (MTI), a vasárnapi boltzárlat, a plázastop, a budapesti tőzsde és a szerencsejátékok államosítása, a tizenharmadik havi nyugdíj – általában véve mindaz, amit a kormányzat éveken át előszeretettel nevezett unortodox gazdaságpolitikának. Ezek majd mindegyikénél kimutatható, hogy a baloldali pártok is csináltak vagy követeltek valamikor valami ilyesmit. Az antikapitalizmus definíció szerint antiliberalizmust jelent, és megfordítva, az illiberális állam csak antikapitalista lehet. Ez a kettő, ha nem is szinonimák, de mindenesetre ugyanannak a dolognak a két aspektusa.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy mind ez idáig a szelektív antikapitalizmus nem tudta visszafordítani a történelem kerekét. A magyar gazdaság erejét és termelő potenciáját jelentő vagyon ma is éppen úgy ötven-száz multinacionális cég tulajdonában van, mint 2010-ben. A gazdaság nyitott és exportorientált éppen úgy, mint azelőtt. A hatályos gazdasági törvények minden lényeges területen ma is EU-konformnak mondhatók, mert – ha három-négy éves vita után is – Brüsszel minden jogi csatát megnyert Budapesttel szemben.

3. A választás útján betölthető törvényhozói pozíciókon, illetve az Országgyűlés által kinevezett intézményvezetők körén túlmenően Orbán számára fontos cél volt a lehető leggyorsabb és legnagyobb mértékű elitcsere az üzleti szférában is. Ez egyaránt fontos volt az olyan nagyvállalatok esetében, mint a közműcégek és a pénzintézetek, a médiavilág vállalatai (pl. a TV2 kvázi államosítása), de az olyan kisebb vállalkozásoknál is, mint a dohányboltok vagy a patikák. Az állami intézményekben – az Alkotmánybíróságtól az általános iskoláig – szervezeti átalakításokkal, kényszernyugdíjazással érte el a régi vezetők leváltását, illetve új személyek kinevezését. Az elitcsere koncepciója volt az alapja annak a 2014-es – mára már hamvába holt – ötletnek is, hogy Budapestről minél több minisztérium költözzön vidékre.

Jelentős mértékben az elitcsere szempontjai határozták meg az EU-s források elosztását, és – kb. 2013-tól kezdve – a civil szervezetek ellen irányuló lejárató kampányokat is. Fontos szerepet kaptak ebben az elitcserekampányban a vállalkozói érdekképviseletek is, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara stb. Ezek a szervezetek a második és harmadik Orbán-kormány idején évente több mint húszmilliárd forinttal gazdálkodhattak, amelynek legalább a fele közvetlenül a költségvetésből érkezett, míg a másik fele kényszer alatt befizetett tagdíj vagy hozzájárulás volt. Nem meglepő, hogy ennyi pénzért cserébe a legtöbb munkáltatói érdekképviseleti szervezet mindvégig töretlen lojalitással szolgálta a második és harmadik Orbán-kormányt.

Orbán Viktor a keresztény-nemzeti tradicionalizmus ideológiai talaján álló, szükségszerűen új elitről 2009-ben beszélt részletesen a nevezetes kötcsei beszédben – melynek kulcsszava is az „elit” és az „erő” volt –, de röviden már megemlítette abban az 1994-es Debreczeni-interjúban is, amelyben nyolc-tíz kiválasztott magyar nagyvállalkozó politikai támogatásának fontosságáról beszélt.[4] Erről egyébként alkalmanként más Fidesz-vezetők is beszéltek: a privatizáció át van szőve korrupcióval, ezért az ilyen módon szerzett vagyont vissza kell szerezni. 2017-ben a Jobbik óriásplakátjain látható ugyanez a gondolat.

Az „elmúlt nyolcévezés”, a 1989–2010 közötti történések visszafordítása egyfajta nemzeti kultúrharc is, kísérlet a Horthy-korszakkal való folytonosság megteremtésére. Erre bizonyíték a már idézett kötcsei beszéd címe is (Megőrizni a létezés magyar minőségét), illetve Orbán egyik kedvenc szófordulata, a magyar észjárás.[5] E tekintetben Orbán az Antall József és Boros Péter által 1990–1994 között képviselt történelmi narratívához és az azt kísérő szimbolikus politizáláshoz tért vissza, mint ahogyan azt ő maga egyébként számos alkalommal is hangsúlyozta. Ehhez a narratívához kapcsolódik a vonzódás a protekcionista gazdaságpolitikához.

4. Hét év alatt alapvető átalakulások mentek végbe a közszférában is. Az Alaptörvény teljes mértékben megszüntette a társadalombiztosítás – vagyis a nyugdíj-, az egészség- és a munkanélküliség elleni biztosítás – rendszereinek még megmaradt, viszonylagos függetlenségét, jogalapot teremtve arra, hogy pillanatnyi politikai elhatározásoktól vezérelve, a kormány tetszése szerint állapítsa meg a nyugdíjakat, a gyógyításra rendelkezésre álló pénzösszeget, illetve a munkanélküli-segélyezés feltételeit.

2010 őszén megszűntek a régiók. Értelemszerűen ez is a centralizáció irányába mutató fejlemény volt. A kistelepülésektől mintegy ezer feladat- és hatáskört – például az áldozatvédelemmel, a jogi segítségnyújtással, a lakáscélú állami támogatásokkal, családtámogatással összefüggő feladatokat – a jogalkotó lépésről lépésre a járási szintre telepítette. Az Alaptörvény – településnagyságtól függetlenül, főszabályként – törölte az alapjogok közül a települési önkormányzatok önállóságát és ebből következően a tulajdonhoz való jogát is. A várható, esetleges ellenállást – egyéb eszközök mellett – a kormány azzal tartotta kordában, hogy beígérte a GDP közel öt százalékának megfelelő, kétharmad részben devizában denominált önkormányzati adósság átvállalását. A 2011–2014 között, négy ütemben, szándékosan csepegtetett módon végrehajtott szerződésátvállalás összesen 1345 milliárd forinttal javította több mint 1900 település pozícióját, illetve ugyanennyivel rontotta a központi költségvetését.

Különösen sokat vesztett a főváros – azon túlmenően is, ami minden települési önkormányzatot érintett. A kórházak államosítása százötvenmilliárd forint értékű ingatlanvagyontól fosztotta meg az önkormányzatot; a Városliget kilencvenkilenc évre való átengedéséért sem kapott egy fillért sem, mint ahogyan a Dagály fürdő és a Kossuth tér átadásáért sem. 2016-tól állami lett a budapesti Erzsébet tér, miután az V. kerületi önkormányzattól az állam tulajdonába került az Erzsébet téri Kulturális Központ és Park, közkeletű korábbi nevén: a Gödör. Az államosítás fenyegetése alatt álló BKV-tól a kormányzat előbb a nyereséget termelő agglomerációs üzletágat vette el (ezt a száz százalékban állami Volánbusz-cégcsoport kapta meg), majd 2017-ben a kormány a MÁV-nak adta át a HÉV-vonalakat működtető céget is. Több területen – így például a szemétszállítás piacán – az átszervezések szándékoltan arra irányultak, hogy a főváros kevesebb forráshoz jusson a saját tulajdonú vállalatain keresztül. Összességében a 2009-es 480 milliárd forintos szinthez képest 2016-ra Budapest bevételei (nominális értékben) 228 milliárd forintra, vagyis kevesebb mint felére csökkentek.

5. Az már a második Orbán-kormány első tizennyolc hónapját követően világos volt, hogy a gazdaság versenyszektorát közvetlenül érintő döntések beleilleszkedtek egy a tulajdonosváltásnál is tágabb kört érintő központosítási stratégiába. Csökkentették a minisztériumok számát, és összevontak számos (relatíve) független állami intézményt. Az állami szférán belüli intézményi koncentráció azt is szolgálta, hogy a kormányzat felborítsa a korábban kialakult belső elosztási arányokat, és teljes körű vezetői váltást hajtson végre. Ezt a célt szolgálta az állami tisztviselők jogállásáról elfogadtatott 2016-os új törvény is, illetve az a gyakorlat, hogy szüntelenül növekszik az „állami vezetők” besorolás alá tartozó tisztviselők (miniszterek, államtitkárok, biztosok stb.) száma. 2016 őszén már 275-en voltak, lényegesen többen, mint 2010-ben. A kormány természetesen nem centralizációról vagy koncentrációról beszélt, hanem a bürokrácia elleni harcról.

Számos jel mutat arra, hogy 2010-től ez az elitcsere-koncepció minden más korábbi megfontolást, elméletet felülír. Noha nem ez volt a közvetlen cél, 2010-től szisztematikusan zajlik a jogállamiság (rule of law, Rechtsstaat) felszámolása az aktuális, napi politikai célok által meghatározott területeken. Így és ezért került be számos Fidesz-politikus beszédébe a náci ideológus, Carl Schmitt „igazságos állam”- (gerechte Staat) koncepciója is, amely legitimálja a visszamenőleges jogalkotást és a szándékosan diszkriminatív törvényeket. Mára már elfelejtődött, de érdemes megemlíteni, hogy a „jó állam” és az „új államalapítás” koncepcióját 2010 táján Stumpf István és Navracsics Tibor szállította Orbánnak – cikkek, tanulmányok és nyilvános előadások formájában.

A központosítási, államosítási intézkedések – jogszabályváltozások és üzleti tranzakciók – több területen találkoztak az ágazatban dolgozó szakemberek indokoltnak mondható javaslataival. Ez volt a helyzet – például – a víziközmű-szektorban, a csatornázás, a szemétgyűjtés, a kéményseprés esetében, a fémhulladék-kereskedelemben, a budapesti taxiszolgáltatás területén, az állami közmédiában vagy éppen a mezőgazdaságban, ahol valóban szükség van koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi. A bankszektoron belül ez a megfontolás a takarékszövetkezeti bankok esetében is jogos volt. Végeredményben kormányzati segítséggel támogatott koncentráció zajlott le az állami földek bérbeadásánál, a dohányboltok államosításánál és – különösen erőteljes módon – a szerencsejáték-automaták üzemeltetési piacán is.

6. A közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások közvetlen célja a fogyasztói árak feletti kontroll visszaszerzése volt. Ha az állam a tulajdonos, akkor a gáz, a villany, a víz, a szemétszállítás stb. ára szinte tetszés szerint határozható meg (l. rezsicsökkentés), legfeljebb azzal kell a kormánynak törődnie, hogy a tulajdonába visszakerült cégek veszteségét valamilyen keresztfinanszírozási technikával előbb-utóbb pótolja. A korábbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a fogyasztói árak témáját könnyen lehet a választási harc középpontjába állítani. Durva leegyszerűsítéssel: amelyik párt alacsonyan tudja tartani a gáz és a villamosenergia árát, vagy pláne csökkenteni, az megnyerheti a választásokat. Más kérdés, hogy amikor ez a politika elkezdődött, 2012-ben az infláció makacsul öt-ha százalék között ingadozott. Akkor még senki sem számított arra, hogy két éven belül „begyűrűzik” Magyarországra is a defláció, és így 2014-re az infláció éves átlagban is mínusz 0,2 százalékra csökkent, s ezzel kikerült a közérdeklődés fókuszából.

7. A történéseknek van egy külpolitikai dimenziójuk is. 2010 után sorozatban születtek olyan projektek és jogszabályok, amelyek már a megszavazás pillanatában is nyilvánvalóan ellentétesek voltak az uniós joggal vagy valamely már közismerten előkészítés alatt álló EU- rendszabállyal. Ezek közül a legfontosabb a paksi atomerőmű orosz fővállalkozással tervezett bővítése, illetve a Belgrád–Budapest vasúti projekt. Mindez beleillett az Orbán-kormányok konzekvensen folytatott, Brüsszel-ellenes kommunikációs kampányába is.

Ez a szelektíven antikapitalista politika Magyarország nyugati szövetségesei között is erős különbséget tett: többnyire kedvezett a német tőkének és szembement az amerikai tulajdonú vagy eredetű, Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok érdekeivel. De ez nem volt konzekvens. A Budapest Bank magas áron történő visszavásárlása – például – kifejezetten szívességi gesztus volt az amerikai General Electricnek (GE). Hasonlóképpen az amerikai cégek érdekét szolgálta a bányászati törvény 2014 végi – lényegében titokban tartott – módosítása, amely megnyitotta az utat a palagáz kitermelése előtt, továbbá a 2016-tól érvényes új társasági adóhitel konstrukció bevezetése, amely szintén a GE-nek kedvezett. Ugyancsak ilyen erőteljes baráti gesztusnak tekinthető a magyar állam – saját tőkéhez viszonyított – 161 százalékos árfolyamon történő tizenöt százalékos részesedésvásárlása az osztrák Erste Bankban 2016 augusztusában.

A „keletre nyitás” jelszavának jegyében Orbán már 2009 őszétől nyíltan oroszbarát politikát folytatott (vagyis már akkor, amikor még ellenzékben volt), ám kezdetben ez sem tűnt éles fordulatnak a korábbi kormányok viselkedéséhez képest. Ide vezethető vissza a Mol huszonkét százalékának megvásárlása és a biztonsági (stratégiai) földgáztárolók visszavásárlása, amire 640 milliárd forintot költött az ország – kb. az egyharmadát az összes államosítási kiadásnak. A Kína felé való nyitás is része volt ennek a stratégiának. Mindez felemás eredményeket hozott. Egyfelől sikerként számolhatta el a második Orbán-kormány, hogy 2016 novemberére reális közelségbe hozta a Belgrád–Budapest vasúti projektet. Másfelől viszont – bár az Orbán-kormány erőltette, Magyarországnak 2012-ben nem sikerült bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, amihez nyilvánvalóan szükség lett volna orosz és kínai támogatásra is. Ugyancsak kihagyták Magyarországot az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapításából, valamint a 16+1 Befektetési Alapból, amelyet Kína és tizenhat európai ország hozott létre 2016 végén.

8. Az államosítási-visszavásárlási döntések egy részéről nyilvánvaló és/vagy sejthető, hogy a tranzakció lényege valójában a Fidesz-közeli üzleti körök anyagi megsegítése-megmentése volt. Ezek közé tartozott az MKB Bank visszaállamosítása, majd gyors eladása, a Rába és a Bakonyi Erőmű visszavásárlása, az FHB Jelzálogbank két veszteséges pénzintézetének megvásárlása, a Gránit Bankban és a Széchenyi Bankban történő állami tulajdonszerzés, illetve az a sok milliárd forintos – részben az állami szférán belül végrehajtott – ingatlantranzakció, amelynél a vevő a Magyar Nemzeti Bank volt. Ez volt a lényege a dohányboltok betiltásának és az újonnan kitalált koncessziós jogosítványok látszatverseny formájában történő értékesítésének is (l. dohánymutyi). Ilyen „szívességi államosítás”-sal próbált 2015 tavaszán – mint utóbb kiderült, sikertelenül – megmenekülni a csődtől és a börtöntől a Quaestor pénzügyi csoport és annak vezetője, amikor a cég irányítója, a tényleges többségi tulajdonos felajánlotta cége ingyenes átadását Orbán Viktornak.

Ennek a gazdaságpolitikának fontos része az a gyakorlat is, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Így zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Eme gyakorlat folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.

E rendelkezések, illetve az alkalmazott eljárásrendek többsége nyíltan vagy burkoltan szembement az EU elfogadott szabályrendszerével, az acquis communautaire-rel, ezen belül pedig különösen a diszkrimináció és az állami támogatás tilalmával, valamint az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának jogelveivel. A kormány azonban abból indult ki, hogy a Brüsszellel folytatandó jogviták éveket vesznek igénybe, és egyébként sem biztos, hogy az Európai Bizottság minden apróbb jogsértésre reagálni fog. Addig viszont érvényesülhet az, amit a magyar kormány akar.

Miért, miért, miért?

A szelektíven antikapitalista, piacellenes intézkedések egyesekben azt a képzetet keltik, hogy a változások véletlenszerűek, nincs is mögöttük koherens világkép. Sokan képviselik azt a nézetet is, miszerint mindennek az oka a gátlástalan populizmus, amelyen azt értik, hogy a politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, vagyis szándékosan hazudnak. Orbán tehát nem jobb, nem rosszabb, mint bárki más, aki hatalmon van – ilyen a világ, ilyen a politika. Szerintem nem ez a populizmus lényege. Mint e szöveg elején írtam, találóbb a populizmust a közvélemény megosztására törekvő stratégiaként jellemezni. Másfelől én azt is fontosnak tartom, hogy a téves, leegyszerűsítő nézetek terjesztői az esetek jelentős részében tényleg azt gondolják, amit mondanak. Sokszor Orbán Viktor is. A körülöttünk lévő világ ugyanis hihetetlen mértékben professzionalizálódott, nincs olyan ember, aki egyaránt ért a gazdasághoz, a joghoz, a történelemhez, a sporthoz stb. Nem könnyű belátni, hogy az egyszerű és közérthető magyarázatok szinte bizonyosan tévesek.

Egy harmadik – az előbbi kettőnél sokkal alaposabban kidolgozott – magyarázat szerint az Orbán-rendszer lényege a magántulajdonosok közötti hatalomátrendezés. Évek óta ezt az értelmezési keretet használja Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Mind ez idáig az ismertté vált tények ezt – szerintem – nem támasztják alá kellő erővel. A privatizáció gyakorlatilag már jóval 2010 előtt leállt, azóta kevés állami vagyon került magánkézbe. Arra is kevés példa van, hogy egy-egy visszaállamosított magáncég gyorsan új tulajdonosokhoz került, olyanokhoz, akik a Fideszhez közel álltak. Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonlóak gyors meggazdagodása ellenszenvet keltő, de vagyonuk nemzetgazdasági méretekben továbbra sem jelentős. Tény, hogy volt bőven manipuláció a termőföldárverések során is, mert a földek jelentős része bérleti formában Fidesz-közeli gazdálkodókhoz került, ám a szétosztott földterület összességében kevesebb, mint az ország szántóterületének egy százaléka. Valójában az Orbán-kormány továbbra is akadályozza a földbirtok-koncentrációt, vagyis azt, hogy a magyar mezőgazdaság professzionális nagyvállalkozások keretében működjön. Ez választási szempontból számukra kedvező, de így soha sem lesz versenyképes az ágazat.

A magyar társadalom egyenlőtlenségei sok szempontból aggályosak, de – mint a Tárki legfrissebb, 2016-os elemzéséből kitűnik – az alapprobléma mégiscsak az, hogy a magyar társadalom en bloc Európa szegényebb feléhez tartozik. Gazdagjaink még annyira sem gazdagok, mint a környező országok gazdagjai, nyugati mércével pedig pláne nem.

Vagyis, minden látszat ellenére, Orbán szeme előtt célként nem saját vagy elvbarátainak meggazdagodása lebeg: nem a lopás a fő cél. A maga világképe szerint ő igenis az ország gyarapodását szeretné biztosítani. De mivel nem hisz a piaci versenyben, és nem bízik az állam közvetett irányítói képességében és a normatív szabályozásban sem, már 1998-ban sem volt számára más lehetőség, mint a kézi vezérlés, a döntések saját kézbe való centralizálása.

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság még inkább megerősítette Orbánt harmadikutas, kisgazda szellemiségű, antikapitalista nézeteiben. Idevágó közgazdasági nézeteit a miniszterelnök 2012-ben a The Wall Street Journal hasábjain fejtette ki. „Amikor minden jól megy, az állam szerepét a gazdaságban korlátozni kell. Amikor válságban vagyunk, más a helyzet. De az államnak a természetes monopóliumokkal kapcsolatban – például azzal, hogy a gázvezeték vagy az áram eljut az emberek lakásába – még akkor is van némi szerepe, amikor minden jól megy. Az államnak ezeket vagy megfelelően kell szabályoznia, vagy meg kell tartania és működtetnie kell a monopóliumokat. Az EU megpróbálta ezt versenyszférává tenni, de ez alapvetően lehetetlen.” Ezzel a tényleg „egyszerű és közérthető” érveléssel az a probléma, hogy nem vet számot azzal, hogy amennyiben az állam nemcsak egy, hanem több ágazatban is ugyanezt a logikát követi, akkor végeredményben olyan nagy közvetlen befolyással fog rendelkezni a gazdaságban, ami már nagyon közel viszi a rendszert a szocialista tervgazdasághoz. Ezt akár Orbán is végiggondolhatná, de valószínűleg soha nem gondolta végig.

A monopóliumokkal kapcsolatos nézeteinek megerősítését Orbán elsősorban Matolcsy Györgytől hallhatta sokszor és nagy nyomatékkal. A 90-es évek második felében az egykori MDF-es gazdaságpolitikus a Privatizációs Kutatóintézet nevű, néhány fős cégben dolgozott, rendszeresen részt vett a nagyobb állami tulajdon mellett kardoskodó Magyar Energetikai Társaság fórumain, és ezáltal a „nemzeti energetikusok” legfontosabb politikai összekötőjévé vált. Az 1998-as választásra készülődve Matolcsy egy energetikai program kidolgozására kérte fel ezt a csapatot, amely már akkor nagyobb állami szerepvállalást, centralizációt, a privatizáció leállítását, az MVM és a minisztérium megerősítését sürgette, valamint deklarálta azt az elvet, hogy energiaszolgáltatásra minden magyar állampolgár jogosult. A tervekből azonban ekkor még semmi sem valósult meg, mert az 1998-as kormányalakítás idején Matolcsy semmilyen posztot nem kapott. A befolyása csak 1999-től nőtt meg, amikor bekerült Orbán tanácsadói közé, majd 2003-ban még inkább, amikor az egykori ifjú MSZMP-s formálisan is belépett a Fideszbe.

Matolcsy György – és az ő befolyásának hatására – a miniszterelnök is megkedvelte a központinak látszó, valójában azonban decentralizált, összehangolatlan és ezért szükségszerűen ágazati és területi szétforgácsoltságot eredményező tervezés gyakorlatát. Az első ilyen „terv” az egész nemzetgazdaságot átfogó Széchenyi-terv volt, amelyet Matolcsy György 2000-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként fogadtatott el. Hasonlóan átfogó koncepciónak szánták a Szent István-tervet, amelyet az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor rendelt meg a Professzorok Batthyány Körétől, s amelyet a Matolcsyhoz közel álló Magyar Szemle Alapítvány adott ki. A 2010-es kormányváltás után már sorra születtek a jobban vagy kevésbé ismert, történelmi személyiségek nevével összekapcsolt, különféle ágazati és regionális tervek (Semmelweis-terv, Rombauer-terv, Darányi Ignác-terv stb. – összesen legalább húsz „terv”-nek nevezett koncepció). Hasonló elvi alapon születtek a különféle ágazati vagy akár termékszintű országos stratégiák is – csak valamilyen okból a kormányzati kommunikáció a „stratégia” szót választotta a „terv” helyett.

Orbán Viktor a bér- és jövedelempolitikában is nagymértékben szimpatizál a hosszú távú tervezéssel. Ennek példája az ún. életpályamodellek kidolgozásával és bevezetésével kapcsolatos döntések sorozata, vagyis az a politikai ígéret, hogy egyes társadalmilag különösen értékesnek mondott szakmák esetében (könyvtáros, pedagógus, rendőr, tűzoltó stb.) évtizedekre előre meg lehet és meg kell mondani, hogy milyen jövedelem és beosztási fokozat emelkedésére számítson a pályakezdő. Ez a koncepció már a Fidesz 2006-os választási programjában is benne volt, amit azután az MSZP is beépített a 2010-es választási programjába. Ezen a ponton lehet tetten érni a folytonosságot a késő Kádár-rendszer paternalizmusával, ami azt sugallta, hogy az átlagemberek is és az állam által kinevezett menedzserek csak végezzék szorgalmasan, gondolkodás és kockázatvállalás nélkül a munkájukat. Ne akarjanak beleszólni a jövő alakításába – vagyis a politikába –, mert az első számú vezető elgondolásai alapján minden szakmai és társadalmi csoport jövője „sínen van”.

Kész a leltár?

Úgy tűnik, hogy három kormányzati ciklus elég volt arra, hogy Orbán Viktor kiépítse a maga autokrata, populista, paternalista, szelektíven antikapitalista, keresztény-nemzeti tradicionalizmussal átitatott, antiliberális politikai berendezkedését. Ez hasonlít is elődeiéhez, meg különbözik is azokéitól. A történeti folytonosságot és a különbségeket, valamint a gazdasági növekedés terén elért teljesítményt az alábbi táblázat foglalja össze.

Az elmúlt száz év autokratikus rendszerei: hasonlóságok és különbségek

Nehéz elképzelni, hogy még milyen társadalmi változásokat fog véghezvinni az Orbán-rendszer, ha 2018 után is hatalomban marad. Márpedig erre jó esélye van – egyebek mellett azért is, mert az ország gazdasági teljesítménye relatíve nem volt rossz az elmúlt tizenegy évben. Ha csak egyetlen mutatót ragadunk ki – az osztrák életszínvonalhoz való közeledést –, akkor egyértelmű, hogy az Orbán-rendszer eddig sikeres volt. Igaz, mint ezt fentebb bemutattuk, az uniós ingyenpénzek és az államadósság növelése nélkül ezt nem lehetett volna elérni, de ez a körülmény a választók többségét aligha befolyásolja.

Ha az eddig eltelt tizenegy év csak arra szolgált volna, hogy Orbán saját embereinek – Magyar Bálint maffiahasonlatának szóhasználatával élve: a „fogadott család” tagjainak – játssza át a legfontosabb vállalatokat, a termőföldet és az erdőket, az ő emberi részesüljenek a közbeszerzés áldásaiból, akkor viszonylag könnyű dolga lenne az Orbán-korszak utáni idők kormányainak. De nem ez a helyzet! Miközben a gazdaság alapszerkezete változatlan maradt, gyökeresen megváltozott a magyar állam gépezete. Minden szinten szinte minden: az önkormányzatok helyzete, az iskolarendszer, az egészségügy, a kultúra finanszírozása, a választási törvény, a jogalkotás, a bűnüldözés apparátusa, a családok helyzete – és még hosszan lehetne sorolni. Orbán jövőbeni bukásától számítva is legalább egy évtizedbe fog telni, mire mindezt vissza lehet csinálni, és helyreáll a harmadik magyar köztársaság rendje.

Az 1989 óta eltelt közel három évtized egyik legfájóbb tanulsága, hogy a közvélemény számára érzékelhető erővel megjelenő baloldali és a jobboldali populizmus egymást erősíti – méghozzá többé-kevésbé egyforma arányban. Ennek nyomán morzsolódott fel a magára maradt, két oldalról megtámadott liberális gondolat, maga az SZDSZ, és ezért nem jött létre jelentős szavazóbázisra támaszkodó új liberális párt sem. Azzal, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szélsőjobboldali populizmus elleni harcot állítja programjának középpontjába, s ezzel szemben baloldali populista érveket vonultat fel, illetve baloldali populista politikusok példáját említi követendő mintaként, aligha lesz képes megváltoztatni a szavazati erőviszonyokat.[6] Belzebubbal nem lehet kiűzni az ördögöt. A populista rendszerek bukását vagy külső beavatkozás, vagy a belső gazdasági helyzet drámai és tartós romlása szokta előidézni.

[1] A feltételezés alapját az a tény adja, hogy számos tévéfelvétel készült a miniszterelnökről, amelyeken olyan kényszeres nyelv- és szájmozdulatokat tesz, amelyek súlyos pszichés problémákra és erős pszichiátriai gyógyszerek használatára utaltak.

[2] A bal- és jobboldali populista antikapitalizmus sok évszázados magyar történelmi gyökereiről már hosszabban írtam e folyóirat 2015. júniusi számában.

[3] Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága, Élet és Irodalom, 2017. márc. 3.

[4] Tölgyessy Péter is azt állítja, hogy a régi elit leváltásának és a személyéhez garantáltan hű, új elit megteremtésének szükségessége valójában már 1994 óta alapcél volt Orbán számára. Az elitcsere, az őrségváltás egyfelől hatalomtechnikai lépéssorozat volt, de másfelől egyfajta szavazatvásárló, politikai-ideológiai ígéret is: „El kell venni a rosszaktól a tulajdont, a javakat, az álláslehetőségeket, az életlehetőségeket, a sajtót, a gazdaságot, mindent, és oda kell adni a jó magyaroknak. A jó magyarok a Fideszhez közel álló elitek, akik majd jó teljesítményt fognak nyújtani, és ezzel a Fidesz ideológiája szerint tulajdonképpen az összes magyar jól jár majd.”

[5] Maga a szófordulat Karácsony Sándor 1939-ben megjelent tanulmánykötetének címét idézi.

[6] Tegyünk igazságot! című programjának első mondatában olvasható: „(…) meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust és újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket.” Aktuális pozitív példaként Botka az amerikai Bernie Sanders és a német Martin Schulz nevét említi.

„Részben tájékozatlanságból, főként azonban rosszindulatból”[1]

(Judeofóbia, antijudaizmus, antiszemitizmus – fogalomtörténet és hermeneutika)

„Minden történelmi jelenség magyarázata csak annak a pillanatnak a magyarázatán belül lehetséges, amelyben bekövetkezett.”

Marc Bloch: A történész mestersége.

Ford. Greskovits Endre

1. Azonosság vagy különbözőség?

1. „Moyses… új s más halandók szokásaival ellentétes szokásokat vezetett be. Szégyenletes ott minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan… fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre… egymáshoz megátalkodottan hűségesek… viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek… kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet… semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét.”[2]
2. „A zsidók… csak a hasuknak élnek, csak a jelent lesik, semmivel sem jobbak, mint a disznók vagy a bakkecskék feslett gondolkodásuk és túlzott falánkságuk miatt…; a zsinagóga nemcsak bordélyház…, hanem egyenesen rablók barlangja, vadállatok odúja, a hely démonok lakhelyévé válik…; ha valaki most… az ördög fellegvárának, lelkek pusztítójának… nevezné…, még akkor is kevesebbet mondana…; a zsinagóga démonok lakhelye, de nem is csak a zsinagóga az, mert a zsidók lelke még inkább az…; a zsidók démonok…; a judaizmus betegségben szenved…; krisztusgyilkosok…; minden vadállatnál elvetemültebbekké váltak…; nem is tudjuk, hogy melyiken szörnyülködjünk jobban: istentelenségükön, kegyetlenségükön vagy embertelenségükön…; beszéljek harácsolásaikról, kapzsiságukról, arról, hogyan árulják el a szegényeket, lopásaikról, piaci üzelmeikről…; tisztátalanok, törvényszegők, embergyilkosok és Isten ellenségei…; akik között gyilkosság és vérontás tenyészik…; az egész világot megfertőző betegség…”[3]
3. A zsidó bizonyára faj, de nem ember. Egyáltalán nem teremthette az örök Isten a saját képmására. A zsidó az ördög képmása. A judaizmus a nemzetek faji tuberkulózisa.”[4]

A fentiekben idézett három textus térben és időben egymástól meglehetősen távol keletkezett. Az első citátum az i. sz. 1. század második felében s a 2. század első évtizedeiben élt Tacitus római történetírónak a Korunk története (Historiae) című munkájából származik, a második Jóannész Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János) prédikátor, teológus, egyházatya, a későbbiekben Konstantinápoly érseke nyolc zsidóellenes homíliájában lelhető fel, amelyet a szíriai Antiokhiában mondott el 386–392 között, a harmadikat Hitlernek egy 1923-as müncheni beszédéből emeltem ki.

Az, ami a három idézetet összefogja s hasonlóvá teszi, aligha igényel magyarázatot: mindhárom a zsidósággal szemben fogalmazódott meg, s mindhárom határozottan és egyértelműen negatív attribútumokkal és karakterjegyekkel látta el a zsidóságot. A kérdés azonban az, hogy ez a hasonlóság lényegét, értelmét és rendeltetését tekintve vajon azonossá teszi-e az idézett gondolatokat, s vajon a zsidóság elítélése és elutasítása azonos szándékból és megegyező irányultságból fakadt-e. Kijelenthető-e, hogy akár a tudatlanság, akár a szándékos manipuláció irányította durva, előítéletes tévedésekre és hazugságokra épülő, a dehumanizáció eszköztárát is felvonultató megállapítások ugyanazokból a törekvésekből, eszmei, ideológiai és politikai megfontolásokból fakadtak Tacitus, Jóannész Khrüszosztomoszt és Hitler esetében? Továbbá – és a fentiekkel összefüggésben – kérdés az is, hogy a három idézet alanya, vagyis a Tacitus által használt „Iudaeus” (Iudaei), a Jóannész Khrüszosztomosz által használt Iουδαῖος (Iουδαῖοι) és a Hitler által használt Jude (Juden) szintaxisa, nyelvi megjelenítése vajon ugyanazt a fogalmi keretrendszert fedi-e le, legyen annak akár etnikai, geográfiai, származási, transzcendens tartalmat hordozó vallási, valamilyen kritérium szerint meghatározott közösségi vagy a fajelmélet alapjain nyugvó, fölé- és alárendeltségi viszonyokat megfogalmazni kívánó tartalma.

A kérdés annál is inkább jogosnak és megalapozottnak tűnik, mivel mind a politikai közbeszédben, mind a mindennapos publicisztikában egyedüliként és meglehetősen differenciálatlanul az antiszemitizmus jelzője hivatott leírni minden zsidóságot ért negatív megnyilatkozást, de a kérdéssel foglalkozó korszerű nemzetközi szakirodalom is hajlamos az antiszemitizmus fogalmát térből és időből kiragadva, vagyis parttalanul és felettébb anakronisztikus módon visszavetítve alkalmazni akár ókori, akár középkori zsidóellenes megnyilvánulásokra.[5] A legújabb irodalomból vett sokatmondó példa a kiváló francia történésznek, Paul Veyne-nek a Quand notre monde est devenu chrétien (312–394) (Amikor a világunk kereszténnyé vált) című munkájában olvasható fejezet, ahol Veyne egyfelől azt hangsúlyozza, hogy nincs folytonosság a zsidók pogány világon belüli elutasítottsága (amit alapvetően exkluzív Istenük, a nemzet többi istenét mint hamis bálványokat elutasító magatartásuk, a pogány világ számára értelmezhetetlen vagy egyenesen félreértett szokásaik alapoztak meg, továbbá az, hogy a keresztények a zsidók identitását megfoghatatlannak, elmosódottnak tartották, minthogy se nem pogányok, se nem keresztények) és a keresztény antijudaizmus között. Ám másfelől – így Veyne – ez a középkori, keresztény, „meghatározó módon vallási antijudaizmus megszakítás nélkül folytatódik napjaink meghatározó módon »világi« (»laïc«) antiszemitizmusában, amely ugyanabból az ellenszenvből ered”, minthogy a keresztény antijudaizmus és a modern antiszemitizmus „egyazon mentális okokra vezethető vissza”.[6] Mindez különösképp meglepő épp attól a Veyne-től, aki egy másik munkájában, történelemelméleti kötetének egy helyén a történelem retrospektív, teleologikus olvasatát teljes joggal visszautasítva nagy nyomatékkal hangsúlyozza az alábbiakat: „Megérteni a történelmet nem abból áll, hogy észre tudjuk venni a felszínes mozgolódás alatt futó nagy, felszín alatti áramlatokat: a történelemnek nincsenek mélységei. Jól tudjuk, hogy valósága nem racionális, de tudnunk kell, hogy ő maga sem bír több értelemmel; nincsenek olyan kibontakozások, amelyeket szabályszerűnek tekinthetnénk, amelyek a történelmet, legalább időnként, egy jól összefogott cselekménynek láttatnák, ahol az, aminek be kell következnie, végül valóban be is következik.”[7]

A példák úgyszólván tetszőlegesen szaporíthatók: az antiszemitizmus 19. századi terminológiája egyes szerzőknél rendre felbukkan már a pogány zsidóellenesség (ezt a továbbiakban judeofóbiának nevezem) vagy a késő antik, középkori keresztény zsidóellenesség (ezt a továbbiakban antijudaizmusnak nevezem) leíró fogalmaként.[8]

Természetesen a tudományos vizsgálatok nem mellőzhetik az olyan hatástörténeti kutatásokat, amelyek választ adhatnak arra, hogy az antiszemitizmus kialakulásában, gyors domesztikálódásában és a Soá előidézését és bekövetkeztét sokak tevőleges aktivitásával és még többek csendes, elfogadó közömbösségével támogató vagy jóváhagyó folyamatában mekkora szerepe volt a korábbi évszázadok judeofób és a keresztény Európa közel két évezredét végigkövető, a mindennapi prédikációkban, egyházi szónoklatokban, a templomi ábrázolásokban vagy például a „zsidók megtéréséért” elmondott nagypénteki könyörgésben (perfidia judaica[9]) stb. manifesztálódó zsidóellenességnek. Ám a judeofóbia, az antijudaizmus és az antiszemitizmus önálló jelentéssel bíró fogalmak, amelyeknek egybemosása nemcsak a történelmi látásmódot homályosítja el, hanem a világ jelenségeit leíró és értelmező képességünket is.

1. Szubsztancializmus és funkcionalizmus

Theodor Mommsen világhírű berlini ókortörténész a római történelemről írt kapitális munkájának egy helyén egy a későbbiekben sokat idézett megállapítást tesz: „A zsidógyűlölet és a zsidóellenesség ugyanolyan régi, mint maga a diaszpóra.”[10]

Mommsen, aki élesen szembeszállt az antiszemitizmus minden létező formájával, nem a zsidóellenesség korabeli megnyilvánulásait igyekezett igazolni és alátámasztani, éppen ellenkezőleg. Az elhíresült, 1879–1881 között lezajlott Berliner Antisemitismusstreit (berlini antiszemitizmus-vita) kezdő pillanata volt, amikor Heinrich von Treitschke konzervatív porosz történész megjelentette Unsere Aussichten (Kilátásaink)[11] című írását, amelyben a német zsidók asszimilálódásra képtelen „különleges nemzeti létmódjából” kiindulva azt hangsúlyozza, hogy a zsidóknak „közelíteniük kellene a keresztény polgárok szokásaihoz és gondolkodásmódjához”, „a mi izraelita polgárainknak németekké kell válniuk”, ugyanis „keleti határainkon túl, évről évre, Lengyelország kimeríthetetlen bölcsőjéből számos ambiciózus fiatal férfi érkezik, akiknek gyermekei és unokái egy napon a német tőzsdéket és a sajtót fogják irányítani. A bevándorlás rohamosan növekszik, s a kérdés, hogy miként tudjuk egyesíteni ezt az idegen népet a miénkkel.” Mert a jelenlegi Mischkulturból (kevert kultúra) egyenesen következik, hogy „a zsidó a mi szerencsétlenségünk”.[12]

A vita során egyaránt lehetett olvasni – például az Adolf Stöcker protestáns teológus kezdeményezte Antisemitenpetitionban – az antiszemita gyűlöletbeszéd mozgósító erejéről, a keresztény-német szellem erősítésének szükségességéről, a zsidó tanárok mielőbbi eltávolításáról az általános iskolákból, valamint a zsidó vagyon és a keresztény munka közötti különbségről,[13] s olvasható volt – mások mellett – Mommsen álláspontja, aki szerint Trietschke a zsidókat „másodrendű polgároknak tekinti, akár mint egy megjavulni esetleg képes bűnözőkből álló büntetőszázadot. Ezzel polgárháborút prédikál… A többség kisebbség elleni polgárháborúja még a lehetőség szintjén is nemzeti vész.”[14]

A vita egyik felettébb érdekes és tanulságos következménye volt, hogy a német ókortörténészek közül többen az „örök” és ennélfogva akár jogosnak is nevezhető antiszemitizmus forrásait keresték s vélték megtalálni az antikvitásban. Egy kitűnő munka egyebek közt azt mutatja be, hogy a zsidógyűlölet régi és új formáinak hasonlóságát felfedezve fordultak egyre többen az antik „antiszemitizmus”, így például az alexandriai görög Apión (i. e. 30–20 – i. sz. 45–48) munkássága felé.[15] Akadt szerző, aki kitörő lelkesedéssel talált rá az antiszemitizmus „legérdekesebb párhuzamaira, amelyek saját korunkat manifesztálják”.[16]

A lényeg, hogy az antikvitás modellként és előképként történő felemlegetését messze nem szaktudományos, sokkal inkább ideológiai megfontolások és történelmi önigazolások indokolták. Ám a történeti csúsztatások és anakronisztikus próbálkozások elvezettek ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi a tényleges okozója az antikvitásban is jelen lévő és a maga komplexitásában megmutatkozó zsidóellenességnek. Az álláspontok egyike, amelyet Hoffmann nyomán „szubsztanciálisnak” vagy „esszenciálisnak” szokás nevezni,[17] egy olyan értelmezési modellt kínál, amely magának a judaizmusnak a vallási, kulturális és társadalmi jegyei nyomán bontakozott ki, vagyis a judaizmus „esszenciájából”, s ennélfogva – a szubsztanciális álláspont képviselői szerint – a zsidóellenesség oka a judaizmuson belül keresendő. Ez a módszertani megközelítés természetesen nem korlátozódott az antiszemita szerzőkre – ezért is hivatkoznak szívesen Mommsen fent idézett soraira –, miközben a zsidóság minden korban eltérő, rendhagyó vagy különös szokásaiból, hagyományából, viselkedéséből és rítusaiból kiindulva kísérelnek meg választ találni a zsidóság mindenkori környezetéből felé áramló elutasításokra, ellenségeskedésre vagy gyűlölködésekre.

A zsidók szokásait nem vagy alig-alig ismerő, leginkább a tudatlanságból táplálkozó attitűd megalkotta sztereotípiák dölyfös, elbizakodott, a többiektől elkülönülő népként írják le a zsidóságot, olyan vallási és etnikai közösségként, amely puszta létével kiprovokálja az ellenségeskedés legkülönfélébb formáit. Felix Stähelin egyenesen arra a súlyos következtetésre jut, hogy a zsidók minden más hitet elutasító merevsége szükségszerűen váltotta ki a természettől fogva toleráns görög világ ellenszenvét.[18]

A zsidóságnak a vallásuk és szokásaik sajátos természetéből adódó és más vallási közösségektől elkülönülő magatartása a „mi” és az „ők” ellenséges dichotómiájának logikájából fakadó zsidóellenességet eredményezett. Marcel Simon méltán híres alapmunkájában ezért is írja, hogy „a görög-római antiszemitizmus alapvető oka a zsidók elkülönülésében rejlik, és egy végső elemzés szerint a vallásukban, hiszen ez a forrás”. De Simon – helyesen és érzékenyen – rögtön hozzáteszi: „Az etnikai szempont innen teljesen hiányzik.”[19]

Tcherikover, miközben „szubsztanciális” módon maga is az antiszemitizmus okát „mindig és mindenhol” ugyanabban látja, közben hangot ad annak, hogy (politikai, faji, gazdasági, társadalmi, vallási, pszichológiai) megnyilvánulási formái változatosak, a mindenkori hely és az adott körülmények függvényében. „Az antiszemitizmus meghatározó lényege a zsidó nép létezéséből fakad, minthogy idegen test a népek között. A zsidóság idegen jellege a központi oka az antiszemitizmus eredetének, és ennek az idegen jellegnek két aspektusa van: a zsidók idegenek a többi nép számára, mivel eredetükre nézve egy másik országból származnak, és ugyancsak idegenek idegen szokásaik miatt, amelyek az ország lakói szemében különösek és egzotikusak.”[20] Vagyis a zsidók – legfőképpen vallásuk sajátos jellegéből következően „az antik társadalomban idegenként élnek…, mindig hajlamosak voltak az elszigetelődésre, vallásukban mindig volt valami kivételes, ami megnehezítette a társadalmi kapcsolatokat, s ami nehezen illeszkedett az antik társadalmi modellhez”.[21]

A szubsztanciális nézőpont, a maga intemporális, „örök” és „állandó” jelleget tételező elképzelésével abból a feltételezésből indult ki, hogy a judaizmus rendelkezik egy olyan lényegi, belső elemmel vagy immanens összetevővel, amely úgyszólván „természetadta” módon, azaz a lehetséges társadalmi és szociális összefüggéseket mellőzve ad választ a zsidókkal szembeni frusztráció, szembenállás és gyűlölködés különféle megnyilvánulásaira, így például a judaizmus és a hellenizmus közötti antagonisztikus különbség okára. „A zsidókon kívül nem volt még egy nép, amely oly kitartóan utasította volna el a szomszédos népek isteneit, azt, hogy áldozati szertartásaikban közreműködjenek, hogy templomaikat ajándékokkal halmozzák el, s akkor még nem beszéltünk a közös étkezésekről vagy a házasságról”[22] – írja Wistrich, mintegy világos illusztrációját adva eme „szubsztanciális” vagy „esszenciális” megközelítésnek.

A fenti megközelítéssel szemben mások az ún. „funkcionalista” szemléletmódot követik, amelynek az alapjait Isaac Heinemann fektette le. Heinemann, miként a „funkcionalista” megközelítés valamennyi képviselője, tagadja, hogy a judaizmusnak valamiféle esszenciája vezetett volna az antik zsidóellenességhez, éppen ellenkezőleg: ennek kifejezetten politikai okait tekinti meghatározónak. Heinemann elsősorban a szír–palesztin, az egyiptomi és a római „konfliktusgócokat” (Konfliktsherde) megjelölve azt hangsúlyozza, hogy ezeken a helyeken a zsidókkal szembeni ellenségeskedés nem ok volt, hanem a hatalmi-politikai küzdelmek következménye. Így ír: „A zsidókkal szembeni ideológiai gyűlölködés sehol sem szolgáltatott elegendő okot az ellenük folytatott politikai harcok számára. Ám a hatalmi küzdelmek, amelyeket a politikai vagy nemzeti érdekek motiváltak, kedvező talajnak bizonyultak a zsidó vallás lényegét érintő kedvezőtlen vélekedések elszaporodásához. Így hát az ideológiai konfliktusokat a politikai küzdelmek visszfényeként kell tekintetbe venni, ugyanúgy, miként napjainkban.”[23] Vagyis az antik zsidóellenességet nem a zsidóságnak a diaszpórában egyre irritálóbbá váló eredendő mássága, idegensége váltja ki, hanem a politikai konfliktusok konkrét történelmi helyzetei. Erre utal Funkenstein is, aki leszögezi, hogy „az antik pogány világ zsidóellenes argumentumai… politikai és etnikai eredetűek voltak, s azokat a Hasmoneusoknak az Izrael földjén élő görög népességgel szembeni politikai agresszivitása hívta életre”.[24]

Akik a funkcionalista szemlélet híveiként politikai szempontokra vezetik vissza az antik zsidóellenesség létrejöttét, tisztában vannak azzal, hogy a görögök körében egyre élesedő judeofóbia egyértelmű visszajelzése a görögök és a zsidók közt fennálló hierarchia lassú megváltozásának, eltolódásának. A zsidókkal szembeni előítéletes gondolkodás úgyszólván párhuzamosan zajlott azzal a folyamattal, amelynek során a görögök társadalmi és politikai dezorganizációja végbement. Aemilius Paullus püdnai győzelme (i. e. 168) nyomán ötven fölöttire tehető az elpusztult görög városok s százezer fölöttire a rabszolgának elhurcoltak száma. Makedónia műkincseinek és minden egyéb értékének kifosztását követően – hogy csak néhány jellegzetes történelmi pillanatról emlékezzünk meg – i. e. 146-ban Korinthosz pusztul el, később Cornelius Sulla rendezi át nem éppen filozófiai-spirituális, sokkal inkább katonai eszközökkel a platóni Akadémiát és Athén falait (i. e. 86-ban), s a kérdés immár az, hogy a görögök egykori nagyságát reprezentáló műkincseket és messze földön híres könyvtárakat egy-egy római légió helyben pusztítja-e el, s adja át az enyészetnek, avagy felsőbb utasításra – szigorúan közérdekből – a római birodalom központja felé irányítja az értékekkel dugig megrakott római szekereket és hajórajokat, gyarapítandó a római államkincstárat, s – nem mellékesen – egyesek magánvagyonát. A római részről egyre gyakrabban a felettébb megvető és lekicsinylő módon megszólított „görögöcskék” (graeculi) így önmagukat érezhették még inkább leértékelve ama megszerzett jogok és kedvezmények láttán, amelyeket a zsidóság nyert el a római hatalom részéről. Így például Caesar ősi jogaik tiszteletben tartása mellett (a zsidó főpapi méltóságot örök időkre megtarthatják, a zsidó intézmények feletti döntés joga a főpapot illeti, a sabbat-év tiszteletben tartása stb.) egy sor külön kedvezményről és kiváltságról biztosította a zsidóságot (gabonatized-kedvezmény, katonai szolgálat alóli mentesség, katonai sarc elleni védelem stb.).[25] Rendelkezéseinek súlyát jelzi, hogy halála után is a különböző helyi elöljáróságok (Laodikea város hatósága, a pergamoniak, halikarnasszosziak, szardeisziek, efezosziak stb.) határozatban rögzítették a területükön élő zsidók helyzetét, és megerősítették őket a Caesartól kapott jogi kiváltságaikban.[26] S még a későbbiekben is, immár provinciává válván, Judea továbbra is élvezi Augustus császár jóindulatát.[27] Sőt, Caligula „esztelen”[28] provokációit követően Claudius a Caesar és Augustus által hozott törvényeket mint „leges aeternae”-t igyekezett feleleveníteni[29], s így maradhatott a zsidó vallás a továbbiakban még Traianus és Hadrianus alatt is „religio licita”.[30] A görögség eme politikai folyamatokat, valamint saját kultúrája és társadalma régi fényének megkopását, korábbi politikai és kulturális hegemóniájának visszaszorulását érzékelve, saját politikai és kulturális értékeit és érdemeit immár a környező népekkel összevetve, csak eme népek leértékelése árán tudta felmutatni.

Külön kell szólni Peter Schäfer álláspontjáról, aki sem a „funkcionalista”, sem az „esszencialista” megközelítést önmagában nem tartja elégségesnek ahhoz, hogy megfelelően értelmezzük és magyarázzuk a görög-római antiszemitizmust. Egy kizárólagosan „funkcionalista” megközelítés – mint írja – „azzal a veszéllyel jár, hogy a jelenséget magát – vagyis az elemzendő antiszemitizmust – egyszerűen feloldja a mindig változó politikai és társadalmi viszonyok rendszerében, a funkciók mögötti konkrétumok mellőzésével”. Nem véletlen – teszi hozzá, hogy „az, aki a funkcionális megközelítést vallja, a politikáról beszél sokat, a vallásról keveset”. Ugyanakkor egy kizárólagosan szubsztanciális megközelítés, amely „az antiszemitizmus monolitikus elvén nyugszik”, az „ok és az ürügy összekeverésének rendkívüli veszélyét rejti magában, hogy végül aztán bűnösnek találja magát a zsidóságot”. Schäfer a két szemlélet együttes alkalmazása mellett érvel, hiszen „az antiszemitizmus létrejöttéhez két összetevőre van mindig szükség: antiszemitára és zsidóra vagy zsidóságra. Azaz a konkrét zsidó sajátosságokra és az antiszemita szándékra, amely eltorzítja és romlottá teszi eme sajátosságokat. Az antiszemitizmus mindig az antiszemita észjárásában nyilvánul meg, de sosem mellőzheti tárgyát, a zsidót vagy a zsidóságot.”[31]

Végezetül szólni kell azokról a munkákról,[32] amelyeknek szerzői – már a II. világháborút követően – annak adtak hangot, hogy elengedhetetlenül fontos megkülönböztetni az antik (pogány) zsidóellenességet a keresztény zsidóellenességtől, s az antiszemitizmus kifejezést annak eredeti jelentésére korlátozni, minthogy a keresztény zsidóellenesség (többen továbbra is keresztény „antiszemitizmusról” beszélnek) éppen lényegét tekintve nem hasonlítható össze a vallási-teológiai fundamentumokra építő keresztény zsidóellenességgel. Mindenesetre kifejező, s e sorok írójának megítélése szerint teljesen jogos, hogy egyre többen akadtak, akik a görög-római zsidóellenességnek, ezt mintegy megkülönböztetendő a későbbi korok zsidóellenességétől, a judeofóbia elnevezést adták.[33]

III. Antik judeofóbia

A fentiekben, a funkcionalista szemlélet említésekor utaltam a „szír–palesztin”, az „egyiptomi” és a „római” „konfliktusgócokra”, amelyeket Heinemann mint a zsidókkal szembeni ellenségeskedés legfőbb csomópontjait és legjellegzetesebb alakzatait mutatja be, s amelyhez – az „egyiptomitól” külön kezelve – én még hozzátenném az alexandriai gócpontot is.

Az adott keretek között nem lehet cél a fenti „konfliktusgócok” részletes elemzése,[34] inkább csak a közös és jellegzetes tendenciák kijelölésére nyílik mód.

Az antik világ a zsidósággal szemben leggyakrabban a különös, bizarr, érthetetlen vagy szokatlan tulajdonságokat emlegette föl. Ezek egy része a mindenképpen sajátos és leginkább egyedinek mondható törvényi előírásokból, szokásokból, hagyományokból táplálkozik, ám úgyszólván valamennyi esetben jól érzékelhetőkké válnak a többnyire tudatlanságból, tájékozatlanságból vagy félinformáltságból fakadóan létrejövő torz, túlzó, téves vagy egyenesen hazug előítéletek. A saját (mi[35]) és a másik (ők) csoportjához való tartozás jegyeit sok esetben az ellenségképzés motivációjából kiindulva politikai, vallási, szociológiai, pszichológiai vagy szociálpszichológiai szempontok határozzák meg, s a sztereotipizáló, dogmatikus, a világot a manicheus dualizmus módján végzetszerűen és feloldhatatlanul jóra és rosszra, rendre és káoszra kettéosztó s mindenfajta átmenetet ellehetetlenítő tradicionális szemlélet a saját csoport tulajdonságait, szokásait azonosítja a jóval, teljessel, tökéletessel és követendővel, míg a másokét, vagyis a „tőlünk eltérőt” a rosszal, kártékonnyal, elkerülendővel és – végső soron – a saját csoportra vonatkoztatva fenyegetővel és ártalmassal.

A kérdés persze az, hogy a fenti „valóságkonstrukció” miből táplálkozik. Minden empirikus élményt és megfigyelést nélkülöző, azon túli vagy inkább azt megelőző spekulatív csinálmány lenne, avagy inkább létező elemek ilyen-olyan kiemelésével, felnagyításával, általánosításával s merőben új kontextusba helyezésével történő új valóságkép kreálása zajlik? A válasz minden bizonnyal igen is, meg nem is, hiszen a gyűlölettől elvakult, ködös-irracionális ellenségkép mélyén – leginkább és legtöbbször annak mozgatójaként – racionális és tudatos döntési mechanizmus áll. Az indulatokból, emóciókból vagy a mindenkori pillanatnyi érdekekből táplálkozó irracionalitás megkeresi s meg is találja azokat az „empirikus tényeket”, amelyeknek a tudatos és szándékos félreértésével, félremagyarázásával, kiemelésével, felnagyításával és általánosításával – ám minden esetben azokat így vagy úgy öröktől determináltnak, megváltoztathatatlannak, „természettől adottnak” leírva – ok-okozatilag értelmezhetőnek, levezethetőnek és megmagyarázhatónak, azaz racionálisnak tünteti fel saját irracionális gyűlöletének irányultságát, tárgyát és mértékét. Úgy is mondhatnánk, hogy az irracionális szembenállás vagy gyűlölködés önnön raison d’être-jét, racionális alapjait konstruálja meg, vagyis az irracionalitás nem kiindulópont, hanem végeredmény. Az az állapot, amelyben immár „érthetővé”, „indokolhatóvá” és legitimmé válik a fenyegetésként megélt külső csoporttal szembeni gyűlölet, agresszió, diszkrimináció és a morális kirekesztés, vagyis a morális törvények és erkölcsi normák hatályon kívül helyezésének minden formája, a közönséges megszégyenítéstől az elnyomáson át akár a megsemmisítésig.[36]

A zsidók vallási és társadalmi életét jellemző egyes meglévő szokások elutasításából, átértékeléséből, valótlan vonások híreszteléséből és önkényes értékelésekből egész sora állt össze a zsidókra vonatkozó pogány vádaknak és kifogásoknak, amelyek a zsidók belső életét és a külvilággal alkotott viszonyát egyaránt felölelték. Ezek a pogány támadások célba veszik a zsidók kultuszát, elvetik ennek összetevőit (körülmetélkedés, „szombati tétlenség”, étkezési tilalmak stb.), miközben rituális gyilkosságok hírét költik. Szemükben „komor és rideg”[37] ez a kultusz, vallási téveszmékkel teli, s a helyzetet súlyosbítja a zsidók elvetendő politikai magatartása, valamint a többi nép iránt táplált gyűlölete. Mintha legalábbis a pogány népek (görögök, rómaiak) nagyszerű vívmányaiban a zsidók nem akartak volna osztozni. Ebben a helyzetben zavaróvá, bosszantóvá és elítélendővé vált a zsidók „más”-sága, elzárkózó élete. A pogányok szemében gyarló és megvetésre való nép lesz a zsidóságból, miközben a zsidók sorsa megmutatja, mit érnek ők az isteneknek, illetve mit ér az ő Istenük, ha választott népének ilyen sors jut.

A zsidókat általánosságban elítélő és lejáratni törekvő állítások közül megemlítendő, hogy gyakorta nevezik őket „kegyetlen” és „gonosz” népnek,[38] „makacs”, „keménynyakú”, „megátalkodott”[39] embereknek, akik „érzékiek”[40] (proiectissima ad libidinem gens), „termékenyek”[41] (generandi amor), betegségektől fertőzöttek, „bélpoklosok” és „rühesek”[42] („mint a többi barbár”),[43] vagyis a „leghitványabbak”,[44] „akik sohasem hajtottak végre semmi szóra érdemes tettet, nem volt jelentőségük sem számuk”.[45]

Súlyosabb érvként fogalmazódtak meg a zsidókkal szemben az olyan állítások, amelyek félreérthetetlen és meglehetősen célirányos politikai akcentussal rendelkeztek. A római hatalom fenyegető kihívásával szemben – s hogy e kihívással, valamint Róma egyre nyomasztóbb hegemóniájával a kisebb népek megbirkózzanak – saját létjogosultságukat, történelmük ősi eredetét s kulturális érdemeiket igyekeztek minél meggyőzőbben bizonygatni a hódítással fenyegetők előtt, s egyben arra is törekedtek, hogy e nagyhatalmi érdeklődés irányát magukról más népekre tereljék, hangoztatva, hogy politikai lojalitásukkal, vallásukkal és kultúrájukkal sokkal közelebb állnak a rómaiakhoz, mint a politikailag örökösen lázongó zsidók. A zsidók így lesznek örökösen „lázadó néppé”[46], akik legfőbb jellemzője „az állam elleni lázadás”,[47] minthogy „folyton folyvást háborút és lázadást szítanak”.[48] Ebből következően „vakmerőek”,[49] „veszélyesek” (perniciosam),[50] s mindennek betetőzéseként „nem tisztelik a Caesarokat”,[51] hiszen nem állítanak „szobrokat és képmásokat a császároknak”.[52]

A római szerzők, akik az identitásukat hordozó populus Romanus szellemiségéből eredően[53] és az ebből fakadó kultúrfölény pozíciójából egyszerűen a „civilizált és barbár” dichotómiájában gondolkodtak, fölényes gúnnyal és megvető iróniával számoltak be a zsidók számukra értelmezhetetlen és megismerésre feleslegesnek vagy méltatlannak tartott szokásairól, éppen úgy, mint más, barbárnak tekintett népekről és azok hagyományairól. A rómaiak szemében a zsidók mindenekelőtt egy különös, mondhatni, egzotikus vallás (Tacitus szerint inkább babona – superstitio,[54] Plutarkhosz is ennek nevezi – deiszidaimonia,[55] Cicero viszont barbár babonát – barbara superstitio[56] emleget) képviselői voltak, akik – legalábbis római nézőpontból – idegen és legtöbbször érthetetlen erkölcsi tanokat vallottak, amelyek sorából – mint az idegenségnek, az érthetetlenségnek és az egzotikumnak a leginkább szemet szúró bizonyítékai – legfőképp a sabbat tiszteletét, a körülmetélkedést és az étkezési előírásokat, különösképp a disznóhústól való tartózkodást hangsúlyozták a pogány leírások.

Istentelen népnek tekintették a zsidókat (impia gens), akik valamiféle egyetlenegy istent imádnak[57] (unum Deum solum), „akinek nincs emberi alakja”[58] (dia to mé nomizein anthrópomorphon einai ton theon), s minthogy a többi istent mind megtagadták, következésképp istentelenek (atheiszmosz).[59] Megvetően szóltak a sabbat-nap hagyományáról, mint ami tétlenségre csábít (blandiente inertia),[60] s ezzel a zsidók a hetedik nap által csaknem életük heted részét tétlenséggel tékozolják (perdant vacando) el.[61] A körülmetélés a római szerzők munkásságában kimeríthetetlen forrásává vált a legvaskosabb tréfálkozásoknak,[62] s ugyanígy, hol tréfálkozva, hol értetlenségüknek hangot adva nyilatkoznak a zsidók étkezési szokásairól, különösképp a disznó fogyasztásának elutasításáról,[63] miként tudni vélték azt is, hogy a zsidók valójában egy szamarat (onolatria) tisztelnek.[64]

A legvisszataszítóbb és legelborzasztóbb vádat, az antropofágiának, vagyis a rituális gyilkosságnak és emberevésnek zsidók közt gyakorolt szokását egyedül Apión emlegette fel: a zsidók minden évben felhizlalnak a templomban egy görög embert, hogy testét a saját rítusuk szerint feláldozzák (eiusque corpus sacrificare secundum suas solemnitates), s miután elfogyasztották a húsát, a görögök ellen tesznek fogadalmat (iusiurandum facere in immolatione Graeci, ut inimicitias contra Graecos haberent), hogy végül testének maradványait egy gödörbe rejtsék el.[65] Apión mindezt a zsidók kimondhatatlan törvényének nevezi (legem ineffabilem Iudaeorum),[66] Josephus Flavius pedig Apión történetét „kegyetlen pimaszságnak”[67] és „tudatos hazugságnak”, „az irántunk való gyűlölet keltése végett”[68] kiötlött hitványságnak, amelyben – mint írja – „a görög tragédiák minden szörnyűsége van meg”.[69]

Jóllehet a fenti vádak, ráfogások és rágalmazások eltérő okokra vezethetők vissza – a mélyen lenézett és megvetett barbár néppel szembeni kultúrfölény pozíciójának kinyilvánításától az idegennek kijáró gyanakváson s a rossz okát legfőképp a „tőlem eltérőben” megtaláló előítéletességen át a legkülönfélébb hatalmi megfontolásokból született s afféle kollektív feljelentésnek is beillő politikai előnyszerzésig –, a pogány zsidóellenességet, a judeofóbia különféle megnyilvánulásait egyértelműen összeköti az, hogy a fenti attribútumok egy olyan népet írnak le, amelynek a legjellegzetesebb vonása, hogy a többi néptől elkülönül (amixia), a számára idegen népeket gyűlöli (misoxenia), s általában véve is emberellenesek (apanthrópia) és embergyűlölők (mizanthrópia): „embertelen és idegengyűlölő életet élnek” (apanthrópon tina kai miszoxeron bion) – summázza a lényeget Abdérai Hekataiosz.[70] Tacitus ugyanezt emeli ki, midőn arra hívja fel a figyelmet, hogy „mindenki mást ellenségesen gyűlölnek” (adversus omnis alios hostile odium).[71]

Amikor a legádázabb zsidógyűlölők egyike, Apión feltette a Flavius Josephus által idézett kérdését, miszerint „ha valóban teljesjogú polgárok a zsidók, miért nem tisztelnek az alexandriaiakkal azonos isteneket”,[72] világosan és félreérthetetlenül szólal meg a görög-római világ jellegzetes etnocentrizmusa. Minthogy a görög és római világnak nem volt fogalma a rasszizmusról, a zsidókkal szembeni legelvetemültebb kifogások és vádak összességükben azt a vallási, tradíció- és életmódbeli másságot konstatálják, amely idegenné s ezáltal hol nevetségessé, hol értelmezhetetlenné, hol félelmetessé teszi őket egy az övékénél jelentősen eltérő világban. Az etnocentrikus szemléleten nyugvó ellenségességből eközben persze kijut más népeknek is. Például Iuvenalis immár ismerősen csengő útszéli hangot üt meg, midőn beszámol a Rómába beözönlő idegenekről, így a görögről, aki „hozta magával a szír erkölcsöt, nyelvet, a ferde / húrokat és fuvolát meg az otthoni kézidobot s a / ringyó-hadsereget…”.[73] A szövegben említett erkölcs (mores), nyelv (linguam), az otthoni kézidob (gentilia lympana) és a „ringyó-hadsereg” (lupa barbara) egy-egy megtestesítője az idegenek jellegzetességeinek s annak a roppant veszélynek, amelynek Róma egyre erőteljesebben és egyre reménytelenebbül a kiszolgáltatottjává válik. Csakhogy míg Iuvenalis a görögöket azért gúnyolja, mert túlságosan is készek integrálódni a római társadalomba, addig a zsidókat azért, mert nem képesek teljesen integrálódni, s „ősi törvényeiket” képtelenek feladni, azokhoz megátalkodottan és csökönyösen ragaszkodnak.

A római törvénynek és a zsidó jognak a végzetes és feloldhatatlan oppozíciója (romanas contemnere – judaicum ius) valójában két civilizáció, két kultúra, két hagyomány szembeállítása, két világrendé, amely a görög és római szerzők felfogásában semmiképpen sem férhet meg egymás mellett, minthogy egymást kizárják, tagadják és megsemmisítik. Koselleck nyomán nevezhetnénk ezeket „aszimmetrikus ellenfogalmaknak”, amelyek „a kölcsönös elismerés kizárására” irányulnak, s melyeknek alapvető jellemzőjük, hogy „saját pozíciójukat szívesen határozzák meg olyan kritériumok szerint, hogy az abból adódó ellenpozíció csak tagadható legyen”.[74] Noha Koselleck joggal hangsúlyozta, hogy „a hellének és a barbárok esetében olyan egymást kizáró fogalmakról van szó, amelyeknek vonatkozási csoportjai az adott valóságon belül térbelileg is elválaszthatók egymástól”,[75] vagyis territoriális alapja is van a fogalompárnak – „két, egymástól térben elkülönülő csoportba”[76] sorolhatók –, mégis, avagy éppen ezért a territoriális – fizikai, földrajzi – különbségek megszűntével, azaz az egy és azonos térbe való szerveződéssel a fogalompár új jelentést kapott. A „más terekben idegenek élnek” egyszerű és viszonylag könnyen feldolgozható tapasztalata, amely egyébként az identifikáció természetes alapjául is szolgál, mostantól az idegenség az azonos téren belüli problémaként és kihívásként jelentkezik, s a közös téren belüli szegregáció élménye és tapasztalata új szempontokat vet fel.

Mindenesetre a territoriális különbségek spiritualizálódnak, s a különbségek fizikai-természeti összetevőkkel leírható elemei immár szellemi és lelki (vallási, politikai, ideológiai stb.) összetevőkké alakulnak át, vagy másképpen fogalmazva: a korábban a térben megjelenő és egyértelműen érzékelhető különbségek mostantól kevésbé a látható fizikai vonásaikban, sokkal inkább a folyamatos reflexiót szükségessé tevő s az intellektuális elemzés tárgyául szolgáló elvontabb, láthatatlanabb s ezáltal veszélyesebb formáiban jelentkeznek. A „más terekben idegenek élnek” élménye mostantól az „idegenek köztünk élnek” rossz érzéseket, megannyi szorongást, frusztrációt és gyűlölködést kiváltó tapasztalatává alakul át, amely az érvelést, valamint a fogalom- és szóhasználatot, azaz magát a beszédstratégiát is alapvetően megváltoztatja és meghatározza. Rendkívül árulkodó, hogy a köztünk élő idegen legtöbbször mint a közösség „közös”, vagyis „azonos” testének devianciája, betegsége jelenik meg, amely radikális beavatkozást igényel, hogy a kór ne terjedhessen tovább. A betegség az idegen szubsztanciális, azaz tőle elválaszthatatlan vonása, amely a beteg izolációját, fizikai eltávolítását, elűzését vagy – végső esetben – a kiiktatását, elpusztítását vonja maga után, az előbbi esetekben a beteg „gyógyulása érdekében”, az utóbbi esetben a közösség védelmének és megóvásának nemes szándékától vezérelve. Voltaképpen az idegennek a beszédaktusokban és fogalmi leírásokban való megkonstruálásáról van szó, amelynek lényegét Murray Edelman pontosan határozza meg: „Ha a szemben álló fél inkább ellenség, mint ellenfél, akkor nem a folyamatra, hanem a másik természetére összpontosul a figyelem. Az ellenséget eleve adott és szorosan hozzá tartozó vonások jellemzik, amelyek miatt gonosznak, erkölcstelennek, betegesen romlottnak tekinthető, s ezért állandó fenyegetést jelent.”[77]

Aligha véletlen, hogy történetileg az egyik legelső és legtartósabb, hosszú-hosszú évszázadokon át újra és újra felbukkanó zsidóellenes vád épp a köztünk élő idegennek, vagyis a zsidónak a kezelhetetlen betegségéről és a közösség megóvását szolgáló kiűzetéséről szóló legenda volt. Legalábbis ezt a mendemondát írta meg talán az elsők között Manethón egyiptomi történetíró, majd nyomában mások, így például Lüszimakhosz, mindketten azokat „a zsidókról szállongó mítoszokat és mendemondákat”[78] terjesztvén, hogy a zsidók nem önszántukból hagyták el Egyiptomot, a „szolgaság házát”, hanem valójában „Egyiptomból való száműzetésre” ítélték őket, minthogy súlyos betegségben szenvedtek, bélpoklosok voltak, s az istenek a tisztátalanok kiűzetését szabták feltételéül annak, hogy Amenóphisz király saját szemével láthassa a halhatatlanokat. A bélpoklos zsidókat előbb elkülönítették, majd – egyes elbeszélések szerint – miután háborút kezdeményeztek az egyiptomiak ellen, száműzték, illetve – más elbeszélések szerint – kitelepítették őket, többségüket a tengerbe vetették, s a bélpoklosoknak és a rüheseknek csupán egy kisebbsége verődött újra össze, s alapítottak várost Hieroszüla (templomfosztóvár) néven, amelyet később Hieroszolümának neveztek át.[79]

A rómaiak számára ugyanakkor új értelmezést igényelt egy megmagyarázhatatlan és minden logikával szemben álló helyzet. A jeruzsálemi Templom pusztulását követően a római világ ugyanis joggal érezhette úgy, hogy a zsidóság isteni legitimációja megszűnt, a nép elveszítette a „felettes”, transzcendens támogatottságát, vagyis a zsidó hagyomány és szokásrendszer illegitimmé, azaz elfogadhatatlanná és követhetetlenné vált. Ám ezzel szemben épp a birodalom centrumában, Rómában kellett azt megtapasztalnia, hogy a nagy győzelem, továbbá a hatalmas római propaganda-hadjárat ellenére a metuentest (istenfélőket) az egyértelmű ellenséges politikai kontextustól függetlenül vonzotta a zsidó hagyomány s annak törvényes előírásokon és ősi tradíciókon nyugvó, kötelezően előírt gondoskodása az idősekről, az özvegyekről, az árvákról, a betegekről, valamennyi rászorulóról, valamint a halottaknak kijáró végtisztesség. A zsidóságba betérő prozeliták száma – beleértve természetesen a későbbiekben a Krisztus-követők (Chrisztianosz, Christianus) neve alatt világkarriert befutó, ekkoriban azonban még piciny és jelentéktelennek tűnő zsidó vallási közösségbe betérőket is – növekedett, s ez görög és római körökben komoly aggodalomra adott okot. Aligha véletlen, hogy a 3. század fordulóján élt történetíró, Cassius Dio végső konklúziója – legalábbis pogány tekintettel nézve – fedi a lényeget: „Nem tudni, honnan eredeztetik a zsidók a nevüket, de ráillik minden más emberre is, akik jóllehet eltérő származásúak, ám törvényeiket betartják, s ezek szerint élnek a rómaiak között. Gyakran nyomták el őket, de számuk egyre nőtt, s végül elnyerték vallásuk szabad gyakorlását.”[80]

Láthattuk: az idegent leíró beszéd uniformizált, egyszerűségre tör, azaz érthető s ismétlődő. Viszonyt határoz meg, s a viszony tartalmát. Az egyik konkrét, jól körülírható és meghatározható csoport egy másik jól körülírható és meghatározható csoporttal szemben az általánosság szintjén kizárólagosságra tart igényt: az uniformizálás mellett univerzalizál. Önmagát pozicionálja a másikon keresztül, s a másikat önmagához viszonyítva.

Mindeközben nem magától értetődő s nem örökre elrendelt. Azaz nem az ember megváltoztathatatlan, természetadta biologikumához kötődik, hanem maga alkotta törvényeihez, szokásaihoz, hagyományaihoz. (A tanulmány második, befejező részét lapunk következő számában közöljük. – A szerk.)

[1] Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról [a továbbiakban Contra Apionem], II. 14, Helikon Kiadó, Budapest, 1984. 69. Fordította Hahn István. A magyar kiadás mellett felhasználtam az alábbi görög–olasz kétnyelvű szövegkiadást is: Flavio Giuseppe: Contro Apione, Marietti, Genova–Milano, 2007.

[2] Tacitus: Historiae, V, 4–5. Tacitus összes műve, I. Magyar Helikon, Budapest, 1970. 350–351. Fordította Borzsák István.

[3] Jóannész Khrüszosztomosz: Adversus Iudaeos, I,3,1; I,4,1; I,4,4; I,4,5; I,6,3; I,6,7; I,6,8; I,7,1; II,2; VI,7,6. Lásd Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen, Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 2005. 51; 53–54; 59; 60; 61; 76; 175–176. Fordította Vattamány Gyula.

[4] Adolf Hitler beszéde az NSDAP-gyűlésen, München, Zirkus Krone, 1923. május 1., in Eberhard Jäckel–Axel Kuhn: Hitler Sämtliche Aufzeichnungen 1905–1924, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1980. 918. [Dok. 524].

[5] A hazai állapotokra jó példa, ahogy – érzékelhetően tudományon kívüli okok miatt – a közelmúltban Gerő András előbb egy történészkollégáját minősítette antiszemitának, amit a hazai szakma szinte egyöntetűen visszautasított:

(http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=147459:akademikus-antiszemitizmus&catid=9:vendegek&Itemid=66;

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/ungvary_krisztian_az_antiszemita_ertelmezesi_keret/; http://beszelo.c3.hu/cikkek/filoszemita-erveles-antiszemita-keretben; http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/tamas_gaspar_miklos_ki_az_antiszemita/; http://rubicon.hu/magyar/oldalak/antiszemitizmus

Majd ugyancsak Gerő volt az, aki Füst Milán zsidó származású írót néhány valóban rendkívüli módon sértő zsidóellenes megjegyzése miatt keresetlen egyszerűséggel „virtigli antiszemitának” nevezte. https://azonnali.hu/cikk/20190121_zsido-zavar-miert-erzi-magaenak-egy-zsido-szervezet-a-zsidoellenes-fust-milant.

Gerő állítását Schein Gábor irodalomtörténész, Füst Milán monográfusa utasította vissza: https://hvg.hu/kultura/20190128_Nem_tul_draga__Fust_Milan_antiszemitizmusarol

[6] Paul Veyne: Quand notre monde est devenu chrétien (312–394), Albin Michel, Paris, 2007. 187; 189.

[7] Paul Veyne: Comment on écrit l’histoire, Éditions du Seuil, Paris, 1996. 144–145.

[8] A sok példa közül kettőt említek most meg, mint a fenti szemléletnek a jellemző eseteit: De l’antijudaïsme antique à l’antisémitisme contemporain. Études réunies par Valentin Nikiprowetzky, Presse Universitaires du Septentrion, Lille, 1979; Anders Gerdmar: Roots of Theological Anti-Semitism: German Biblical Interpretation and the Jews, from Herder and Semler to Kittel and Bultmann, Brill, Leiden, Boston, 2009. A fogalmi anakronizmus ugyancsak jó példája az, amikor a tolerancia fogalmát terjeszti ki parttalanul a szerző, történetileg minden ok és jog nélkül. Lásd Polymnia Athanassiadi: Vers la pensée unique. La montée de l’intolérance dans l’Antiquité tardive, Les Belles Lettres, Paris, 2018.

[9] perfidus = hitetlen, azaz Krisztusban nem hívő, gonosz.

[10] Theodor Mommsen: Römische Geschichte, V. Die Provinzen von Caesar bis Diocletian, Weidmannsche Buchhandlung, Berlin, 1885. 519. („Der Judenhaß und die Judenhetzen sind so alt wie die Diaspora selbst.”)

[11] Heinrich von Treitschke: „Unsere Aussichten”, in Preußische Jahrbücher, 44, 1879. 559–576.

[12] „ Die Juden sind unser Unglück”, i. m. 575.

[13] „Antisemitenpetition”, in Deutsche Geschichte in Dokumentum und Bildern, Band 4. Reichsgründung: Bismarcks Deutschland 1886–1890.

http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/pdf/deu/413_Antisemitempetition_114.pdf

[14] Lásd Theodor Mommsen: Auch ein Wort über unser Judenthum, Weidmannsche Buchhandlung, Berlin, 1880. 3–16. Ugyanezt lásd Theodor Mommsen: Gelehrter, Politiker und Literat (szerk.: Josef Wiesehöfer, Henning Börm), Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005. 137–164.

[15] Christhard Hoffmann: Juden und Judentum im Werk Deutscher Althistoriker des 19. und 20. Jahrhunderts, E. J. Brill, Leiden, 1988. 222. Lásd ehhez Arthur Gotthard Sperling: „Apion der Grammatiker und sein Verhältnis zum Judentum. Ein Beitrag zu einer Einleitung in die Schriften des Josephos”, in Gymnasiums zum heiligen Kreuz in Dresden, Lehmannsche Buchdruckerei, 1886. III–XXII.

https://archive.org/details/apiondergrammati00sper/page/n23

[16] Konrad Zacher: „Antisemitismus und Philosemitismus im klassichen Alterthum”, in Preußische Jahrbücher 94, 1898. 1.

[17] Christiard Hoffmann: i. m. 224.

[18] Felix Stähelin: Der Antisemitismus des Altertums in seiner Entstehung und Entwicklung, Verlag Lendorff, Basel, 1905. 23.

[19] Marcel Simon: Verus Israel. Étude sur les relations entre chrétiens et Juifs dans l’Empire Romain (135–425), Éditions E. de Boccard, Paris, 1983. 239.

[20] Victor Tcherikover: Hellenistic Civilization and the Jews, Atheneum, New York, 1977. 358.

[21] Jan Nicolaas Sevenster: The Roots of Pagan Antisemitism in the Ancient World, E. J. Brill, Leiden, 1975. 89.

[22] Robert S. Wistrich: Antisemitism. The Longest Hatred, Thames Methuen, London, 1991. 6.

[23] Isaac Heinemann: „Ursprung und Wesen des Antisemitismus im Altertum”, in Festgabe zum zehnjährigen Bestehen der Akademie für Wissenschaft des Judentums 1919–1929, Akademie Verlag, Berlin, 1929. 85.

[24] Amos Funkenstein: Perceptions of Jewish History, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – Oxford, 1993. 313.

[25] Flavius Josephus: Antiquitates, XIV, 10, 190. skk. (Flavius Josephus: A zsidók története [a továbbiakban Antiquitates], Gondolat, Budapest, 1966. Fordította: dr. Révay József.) Ugyancsak felhasználtam az alábbi kétnyelvű (görög–francia és görög–angol) kiadásokat: Flavius Josèphe: Les antiquités juives (ed. Etienne Nodet), I–X., Cerf, Paris, 2001–2007; Josephus: Jewish Antiquities, I–XX., (eds. H. St. J. Thackeray – Ralph Marcus – Allen Wikgren – Louis H. Feldman), Loeb Classical Library, Harvard University Press, Cambridge–Massachusetts–London, 1926–1965.

[26] Antiquitates, XIV, 10, 9–26.

[27] Antiquitates, XVI, 6, 2–3.

[28] Antiquitates, XIX, 5, 2.

[29] Jean Juster: Les Juifs dans l’Empire Romain, leur condition juridique, économique et sociale, I. Librairie Paul Geuthner, Paris, 1914. 214.

[30] Uo. 246.

[31] Peter Schäfer: Judeophobia: Attitudes toward the Jews in the Ancient World, Harvard University Press, Cambridge, 1997. 6–7.

[32] Lásd ehhez: Jules Isaac: Jésus et Israël, Albin Michel, Paris, 1948; Uő: Genèse de l’antisémitisme, Essai historique, Calmann-Lévy, Paris, 1956; Marcel Simon: Verus Israel, i. m.; Léon Poliakov: Histoire de l’antisémitisme, I.: Du Christ aux Juifs de cour, Calmann-Lévy, Paris, 1955; Rosemary Radford Ruether: Faith and Fratricide, The Teological Roots of Anti-Semitism, The Seabury Press, New York, 1974; John G. Gager: The Origins of Anti-Semitism: Attitudes Toward Judaism in Pagan and Christian Antiquity, Oxford University Press, New York – Oxford, 1983.

[33] Peter Schäfer – amint ez a fentiekből kiderült – már ezzel a címmel látja el az antik zsidóellenességgel foglalkozó művét: Judeophobia: Attitudes toward the Jews in the Ancient World, i. m. A judeofóbia kifejezést egyébként már Schäfer előtt használta Joseph Halévy az alexandriai zsidóellenes megnyilvánulásokkal kapcsolatosan („Le Calembour dans la judéophobie alexandrine”, in Revue sémitique d’épigraphie et d’histoire ancienne 11, 1903. 263–268.), továbbá Zvi Yavetz: „Judeophobia in Classical Antiquity: A Different Approach”, in Journal of Jewish Studies 44/1, 1993. 1–22.

[34] Ennek egy részét a korábbiakban már elvégeztem, lásd Gábor György: A diadalíven innen és túl. Pogány, zsidó és keresztény narratívák – a „hetvenes” háború emlékezete c. kötetemben (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009), különösen 20–72.

[35] Allport meghatározása szerint „mindazok a személyek alkotnak egy saját csoportot, akik lényegében azonos jelentéssel használják a »mi« személyes névmást.” (Gordon W. Allport: Az előítélet, Gondolat, Budapest, 1977. 69. Fordította Csepeli György.

[36] Vö. Eliot R. Smith – Diane M. Mackie: Szociálpszichológia, Osiris, Budapest, 2002. 321.

[37] Rutilius Namatianus: De reditu suo, I, 389–390. „…akik teljes lelkükkel ünneplik az oly rideg sabbatot (frigida sabbata), de akiknek a lelke még a vallásuknál is ridegebb (frigidius relligione).”

[38] Manethón, Contra Apionem, I, 26, 248. i. m. 38; Cassius Dio: Rómaiké hisztoria, XLIX, 22, 4.

[39] Tacitus: Historiae, II, 4. i. m. 169.

[40][40] Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 350.

[41] Uo. i. m. 351.

[42] Manethón, Contra Apionem, I, 26, 229. i. m. 35; Lüszimakhosz, Contra Apionem, I, 34, 305. i. m. 46; Apión, Contra Apionem, II, 2, 15. i. m. 50; Tacitus: Historiae, V, 3–4. i. m. 349–350.

[43] Plutarkhosz: Quaestiones Conviviales, IV, 5.

[44] Lüszimakhosz, Molón, Contra Apionem, II, 33, 237. i. m. 83.

[45] Kelszosz: Aléthész logosz, IV, 31, in Órigenész: Kelszosz ellen [továbbiakban Kontra Kelszosz], Kairosz Kiadó, Budapest, 2008. 280. Fordította Somos Róbert.

[46] Apión, Contra Apionem, II, 6, 68. i. m. 58.

[47] Kontra Kelszosz, III, 5. i. m. 184.

[48] Makkabeusok második könyve 14,6

[49] Apollóniosz Molón, Contra Apionem, II, 14, 148. i. m. 70.

[50] Quintilianus: Institutio oratoria, III, 7, 21.

[51] Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 351.

[52] Apión, Contra Apionem, II, 6, 73. i. m. 59; Philón: Legatio ad Caium, XXIX–XLII.

[53] V. ö. Patrick J. Geary: A nemzetek mítosza. Európa népeinek születése a középkorban, Atlantisz, 2014. 81. Fordította Dúró Gábor.

[54] Tacitus: Historiae, V, 13. i. m. 356.

[55] Plutarkhosz: De superstitione, 8.

[56] Cicero: Pro Flacco, 67. Marcus Tullius Cicero: „Lucius Valerius Flaccus védelmében”, in uő: Összes perbeszéde, Lectum Kiadó, Szeged, 2010. 805. Fordította Nótári Tamás.

[57] Varro, Aurelius Augustinus: De civitate Dei, IV, 9. Szent Ágoston: Isten városáról, I. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. 274. Fordította Dr. Földváry Antal.

[58] Abdérai Hekataiosz, Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké, XL, 3, 5.

[59] Apollóniosz Molón, Contra Apionem, II, 14, 148. i. m. 70; Cassius Dio, Rómaiké hisztoria, LXVII, 14.

[60] Tacitus: Historiae, V, 4. i. m. 350.

[61] Seneca: De superstitione, in Aurelius Augustinus: De civitate Dei, VI, 11. Lásd még Iuvenalis: Satura, VI, 159; Satura, XIV, 96–106; Plutarkhosz: De superstitione, 3.

[62] Martialis: Epigramma, VII, 30; VII, 35; XI, 94; Petronius: Satyricon, CII, 13; Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 351.

[63] Tacitus: Historiae, V, 4. i. m. 350; Plutarkhosz: Quaestiones convivales, IV, 5, 2; Iuvenalis: Satura, VI, 160; XIV, 98–99; Philón: Legatio ad Caium, XLV.

[64] Apión, Contra Apionem, II, 7, 79. i. m. 60; II, 9, 112–114. i. m. 64–65; Tacitus: Historiae, V, 3. i. m. 349; Minucius Felix: Octavianus, IX, 3; Tertullianus: Apologeticum, XVI, 1–3.

[65] Contra Apionem, II, 8, 89–111. i. m. 61–64.

[66] Uo. II, 8, 94. i. m. 62.

[67] Uo. II, 8, 97. i. m. 62.

[68] Uo. II, 8, 111. i. m. 64.

[69] Uo. II, 8, 97. i. m. 62.

[70] Abdérai Hekataiosz, Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké, XL, 5; apameiai Poszeidóniosz, Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké, XXXIV, 1; XXXIV, 3; Manethón, Contra Apionem, I, 26, 249. i. m. 38; Lüszimakhosz, Contra Apionem, I, 34, 309. i. m. 47; Apollóniosz Molón, Contra Apionem, II, 14, 148. i. m. 70; II, 36, 258. i. m. 87. Ez utóbbival szemben hengsúlyozza Flavius Josephus a zsidó nép filantrópiáját, „emberbaráti érzületét”: Contra Apionem, II, 36, 261. i. m. 87.

[71] Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 350. Tacitus a keresztényeket is – ekkor még teljes joggal – azonosnak tekinti a zsidókkal, s mint a Iudaeából kiinduló „vészes babonaság” képviselőinek sokaságáról a Nero uralkodása alatti tűzvészt követő elfogatásuk apropóján azt írja, hogy „nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét (odio humani generis) bizonyították” rájuk. (Tacitus: Annales, XV, 44. i. m. II. 403.)

[72] Contra Apionem, II, 6, 65. i. m. 58.

[73] Iuvenalis: Satura, III, 63–65. Lásd Decimus Iunius Iuvenalis Szatírái latinul és magyarul, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. 83. Fordította Muraközy Gyula.

[74] Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája, Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997. 8 és 12.

[75] I. m. 15.

[76] I. m. 17.

[77] Murray Edelman: „Politikai ellenségek konstruálása”, in Az ellenség neve (szerk. Szabó Márton), Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1998. 90. Fordította Erdei Pálma.

[78] Contra Apionem, I, 26, 229. i. m. 35.

[79] Contra Apionem, I, 26, 230–250. i. m. 35–38; I, 34, 304–311. i. m. 46–47.

[80] Cassius Dio: Rómaiké hisztoria, XXXVIII, 17.

Kép forrása: https://www.timesofisrael.com

A nyár folyamán (a júniusi számunkban) közöltük a tudós szerzőpáros nagyhatású tanulmányát, amely a morális pánik, a bevándorlás és a járványhelyzetek összefüggéseit járta körül. Most azért döntöttünk az itteni újraközlés mellett, mert a politika és a média ma is professzionális módon köti össze azokat a fogalmakat és tendenciákat, amelyekre a hatalom megtartása miatt feltétlenül szükségük van. Tanulságosak a HIV- és a maláriajárványokkal való összevetések.

A tanulmányt PDF-formátumban (egy korábbi munkacím alatt) ITT LEHET ELÉRNI.

Szerzőinkről a következőket érdemes tudni – a kiséletrajzokat a Mozgó Világ papírkiadásában így szoktuk közölni.

MIHÁLYI PÉTER 1953-ban született Budapesten. Közgazdász, egyetemi tanár. Legutóbbi könyve: A magyar gazdaság útja az adósságválságba, 1945–2013 (2013).

SZELÉNYI IVÁN 1938-ban született Budapesten. Széchenyi-díjas szociológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, a Yale Egyetem professzora. Legutóbbi könyve: Hogyan legyünk milliárdosok? (Kolosi Tamással, 2010).

*

Fizessen elő a Mozgó Világra! 2021 januárjától az áruspéldányok 1150 forintért vásárolhatók meg, az éves előfizetői díj 10980 forint lesz. A lap előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mail-en (hirlapelofizetes@posta.hu), telefonszámon (+361-331-9393), a szerkesztőség címén és e-mail címén is: mozgo@mozgovilag.hu. Köszönjük! (Nyitókép: Getty Images)