Hallgasd el, testem, a szép téléjjeli látványt,

mely átviláglott a sötét fölött,

a nagy fotelban a folyosó kanyaránál

váratlanul egy otthagyott csülök.

 

Mikor került oda, s ki tette le, titok,

a testét füstszag és só járta át.

Ha jóllakok, akkor gondolni se bírok

arra, mit is eszik e társaság.

 

A Hold sugarai tán azért tündököltek

úgy e vastag hús fölött,

hogy kicsit a látványt emelhessék ma följebb,

mit a sötét már épp egybekötött.

 

S a büszke csontra, akár ehető virágra

csorgatta nyálát, égi szörny,

a szörnyek legfényesebbje, amíg belátta,

szájában nincs nyál, szemében se könny.

 

S e virág bazsevált zajosan, zörögve, bátran,

mint barna vér – patak vizén,

ha a rémület zajra és mocsokra váltan

fellobban, mint az égi fény.

 

De nem kívántam enni abból már, csak egyszer,

ha üljük a halál torát,

a gyászolók közt egy-egy kísértet lebeg fel,

s a kőbe vásni látom szél fogát.

 

Igen, ilyen leszel, te népek közt királynő,

a legelső szentség után,

múltad penész eszi, jövődből füstvirág nő,

mert ott hagytak egy rossz korban bután.

 

 

 

 

 

Lenin meglátogatja Gorkijt Caprin

 

– Hogyan bírod ki itt?

Túl szép egy ilyen hely nekünk.

– Nem szebb a Krímnél.

A fontos az, hogy létezünk.

Orosz hazánkról pontosabban írok,

ha távol vagyok tőle egy kicsit.

– Lesz majd idő, hogy átformálom, azt, amit leírsz,

én új világot hozok el hazánknak!

– Azért magad kicsit se áltasd,

a muzsiknak szabadságot, bocsánat,

hiába adsz!

– Ez az!

Kényszerből lesz szabad!

A szabadság megárad,

és elmossa vitánkat.

– Nem is tudom, jó volna-e, ha nyersz?

– Nem nyerek én soha, ne félj!

Hacsak nem nyeri meg nekem sok ostoba urunk

a harcot.

A féktelen butaságuk az egyetlen remény,

bevallom.

– A jólét az, mit többségük régen megunt.

A világtól, mit rombolnak, mindegyik életunt.

Üres, ha jól ápolt, a fej.

– Ugyan, Makszim, ez marhaság!

Bonyolultabb a tudat és a lét,

a sok-sok baj együtt: hazád.

Milyen tévút marad? Csak Istené.

– Hozzá ne nyúlj!

Mert túl korán érsz el sikert,

és el is sodorhat vadul.

– Ugyan! A remény csak tenyérnyi kert.

Ültess egy fát, aztán remélj, remélj, remélj!

– Elég!

Oroszországnak fél évszázad kéne még…

– De nincs. Pár év és itt a háború.

Mi eddig volt, az felborul.

Elsüllyed minden kis sziget,

ahol úgy tengetik a létüket

sokan, akár te itt.

– Próféciád megrészegít.

Jobb volna meg sem érteni.

Ha győzni fogsz, te is zsarnok leszel?

– Dehogy! A nép a vállára emel.

Elporlok én, elporlik a siker.

Nem marad más, csakis a hatalom,

s mint öngyilkos a mérget, én úgy akarom.

– Ne halj meg, drága Vlagyimir!

Mi hír van a jövőben?

– Sok szörnyűség, még látom eltűnőben,

de meghalok, s te itt maradsz!

– Egy író sok mindent kibír!

– A diktatúra mégis elsodor, pimasz!

Üdvöske leszel, és mindenki megutál.

– Csak írni kell, ez a szabály!

– Néha hazudni is muszáj.

– Hogy te mondod ezt, az azért vigasz.

– Ne higgy nekem, ha félsz.

Tölts egy kis bort, már itt is a tavasz.

Ha majd győzünk, csak bólogass,

az többnyire elég.

Lázító módon akkor ne beszélj,

hiába fog el szenvedély,

számítsd ki minden második szavad!

– Tehát akkor írni szabad?

– Nekem még kell, ahogy beszélsz,

de ha Trockij jönne utánam?

– Ugyan, tudod, hogy nem hagyják a nagyok

a változást megállni egymagában!

– Makszim, én vérbajos vagyok.

 

 

Kép forrása: Csurka Eszter (Száradás)

A perspektíva-árusok pultján pupilla-pixelek,

A távlatért még küzdök, ám a mérkőzésen ixelek,

Győzelmet ígér minden app, hozzá megannyi látszatot,

Csak győzd a mikromágia ujjmozgását, míg járatod

Ixedik pályáján a jel és jelfogó násztáncait,

Felébred benned nagymamád, és elsimítja ráncait,

Kézzel mosott, így lett köze hozzánk, nem használt gépeket,

Az ujjmozgások tánca más, ha géptelen a képzelet,

Próbáld ki újra, kisfiam, a billentyűzet is csupán

Egy eszköz, és ha lenni jó, nem lenni úgysem imponál,

Nem rejtőzik az ujjközök és gondolatrések közé,

Nem szívódik, nem itat át a szívedig a barna lé,

Hiába koffeinzavar, keserű-édes éjszakád,

Robotra váltott nappalok, nem váltanak belső szobát,

Nincsen megváltó virradat, a pillanat sem lesz örök

Sosem, akár úgy észleled, akár nem, csak az ég zörög,

Szél fújja dermedt nejlonát, és csapkodja fejünk felett,

Ki látott már mögé, hiszen csak áttetsző, más nem lehet,

Fürkészd, de tudd meg, nincsen át, csak innen van, a túl hazug,

Elkápráztat, s ígérni, csak ígérni és hallgatni tud,

De ígéreted záloga az ujjaidban van, fiam,

Közel hozza a dolgokat, magával tölti ki ugyan,

Boldog lesz mégis minden ujj, áttetszik köztük nappal, éj,

Ujjperspektíva, távlatot teremtő néma szenvedély.

 

(A fejlődés küszöbén karmesterével cigánykodik)

 

 

Herr Rosner, ön rútul rászedett. Fűt-fát

ígért, látva, hogy mennyire szenvedek.

Azzal biztatott, hogy okvetlenül célba jutok,

mert tarsolyában vannak az új módszerek,

melyekkel játszva rávezet, mint vegyen erőt

renyhe jobb karom az ellenálló húrokon, sőt,

a balom tömzsi ujja alól trillák halmazát csalja elő.

 

De olyat is mondott, hogy jó lesz, ha

gyakorlok, mert a hallgatóságot csak

rafinált kettős fogások emelik az égbe,

és az emberiséget – benne önt – a glisszandó

akkord-kitörések kényszeríthetik térdre.

 

A fenébe. Máig itt rostokolok hajlott

meggyfa botommal, ahol hagyott,

két ütemmel a negyedik cipfer után,

s mit hallok a mögöttem ülőtől,

maga nagy hantás?

 

Harsonás ön?! De hát

hogy jön ahhoz, hogy egy

veleszületett vonóssal

baszakodjon?

 

 

 

 

 

 

Gergely Ágnes

Maszkabál

 

A ház ledőlt nem épül vissza

a kert sem hordoz több nyarat

nincs aki a kaput kinyissa

menekülnek a madarak

 

éjjel a holdkráter barangol

a platán kérge leszakad

a novemberi szélviharból

az avar sebhelye marad

 

fölírtad egyszer a falakra

„kerek évben kezdődik el”

ha maszkabál lesz vess magadra

 

egy idegen hang énekel

egy ismeretlen arc forog

mi kezdődik? honnan tudod?

 

 

István László

Egyiptomi vallatás

 

A karvalycsőrű úgy ért hozzám,

ahogy álmomban szoktam szőrös

felületekhez, amelyeket tollnak érzek.

Higgye el, nem tudok repülni. Ő

elhiszi, csak bajos lesz elszámolnom

a lelkiismeretemmel, repülés nélkül

nem talál ki a homlokomon. És az

előző generációk bűnei is ott tisztulnak,

a homloküregen át – mintha, így én, az ősöktől

náthával lehetne szabadulni. Nevetett,

de nevetése, mint a fogzománc-hiány, jobban

nyomasztott bármi vallatófénynél. Higgyem el,

könnyű lesz, szárny nélkül a legszebb, ilyenkor

az emlékezet uszonyként nyílik ki, és áram-

vonalas lesz a szorongásom, elsiklik mellőlem,

mint a hal. Most vettem észre, hogy a

szeme halszem. Szemhéj nélküli, klórszínű,

kínlódó nézés. De nem ő néz engem,

hanem én nézem őt. Azóta is, ha

megszagolom, halszagú a tenyerem.

 

 

Jenei Gyula

Fényes, sárga

 

a tarló fényes, sárga szaga talán örökre

bennmarad az orromban, ahogyan a húgyé

a búzaföldről hazavitt bálákból nyaranta

telitöltjük a szalmazsákokat. az elhasznált,

törekesedő tavalyit kiöntjük a szemétdombra,

szétkapirgálják majd a tyúkok. az újonnan

megtömött szalmazsák magas lesz és puha,

halkan ropog, ahogy elhelyezkednek benne

a szálak, mikor rávetem magam, bele a lágy

süppedésbe. sárgán fénylő illattal telik

a szoba, s kitart pár napig, amíg be nem

hugyozok. iskolás leszek már, s akkor

néha naponta, máskor egy hónapig sem,

aztán arra ébredek, hogy ágyékomon

szétömlik a forróság, máskor meg, ha

kitakaródzom, hideg, tapadós latyak

a pizsamám. olyankor magamra húzom

a dunnát, s mozdulatlanul várom, hogy

felmelegedjek és aludjak. a lepedő alatt

persze védőnejlon, utálom, mert zörög. és

egyáltalán. ha forgolódom, a neszre felébred

anyám, gyanút fog, rákérdez, mi van, kiszedi

alólam a pisis lepedőt, szárazat ad, száraz

ruhát, s néha tüntetően, vagy a fene tudja,

miért, elkezd mosni az éjszaka közepén. én

csak pislogok a nem túl erős, mégis bántó

lámpafényben, amely a csupasz, légyszaros

izzóból árad. így büntet. néha szótlanul mos,

néha zsörtölődik, néha kiabál. sajnál, sajnálja

magát. visszaaludni száraz ágyneműben

sem könnyű, ha nyirkos a lelkiismeret.

 

 

Két birs

 

két birsalma az asztalon, mint két zöld dió. héjukról

ledörzsölődött a piheszőr. az egyiket fölveszem,

megszagolom. nem áraszt gyerekkorillatot, pedig

a régi kertünk mellől szedtem. hátul mentem,

az udvarvégeken, s nem ismertem a kertre, a házra,

nagyanyám házára, ahol sokáig laktunk. a fehérre

meszelt házon ablakot cseréltetett az új tulajdonos,

sárgára festette a falakat, átalakíttatott ezt-azt,

úgyhogy mára az épület idegen. a kertet, az udvart is

alaposan átszerkesztették. mindig terveztem,

hogy bezörgetek, bekéredzkedek, s körülnézek

kicsit egykori portánkon. de sosem zörgettem.

azt sem tudom, kik lakják a házat. biztosan ők is

hasonlóképp boldogok és boldogtalanok, ahogy.

ha nem tudnám, hol vagyok, eszembe sem jutna

a gyerekkorom. diófát ültettek az eper helyére,

ahol meg a bodzák álltak, mogyoró terebélyesedik,

noha annak pár méterrel arrébb, a másik oldalon

kellene lennie, de ott szilvafák vannak, s egy kis

veteményes. a kert buja, zöld és ismeretlen,

pedig ha akarnám, talán még megkereshetném

a helyet, ahová valamikor a macskánkat földeltük.

megszédülök az emlékek mélysége felett. milyen

lehetett itt a kertek alja, az utca, a házak, az élet,

amikor közel kilencven éve ideköltöztek

a nagyapámék? a birsalmafa a kis út túloldalán

nőtt, nyilván vadon, mert ki ültette volna

embermagas csalánok közé. letépek róla két

termést, beteszem őket a zsákom oldalzsebébe.

átírhatom a múltam? megváltozik akkor az

életem? hazudhatok-e bármit? két birs

az asztalon. illatuk semmi, nem is lesz soha.

talán átkerülnek valamelyik polcra, s ott

fonnyadnak valameddig. vagy megrohadnak. és

akkor mégis lesz szaguk.

 

 

Kürti László

nyár végi tisztulás

 

meghízott, foszló tamponok,

s parton kagylódögök,

napozni jöttem, angyalom,

vízen flakon pörög.

 

úszni is, persze, volna mód,

szlalom a holt Tiszán.

na jó, nem holt, még haldokló,

átláthatsz a szitán.

 

az áradó dögkút tövén

két lópata ragyog.

szerelmesemnek két szemén

vegyipari habok.

 

nyár végi néma tisztulás,

vonul a lassú víz,

tempóznék még, de ússz te is,

árral szembe, ha bírsz!

 

 

körjárat

 

Szeretem ezeket a ruhákat rajtad.

Semmi feltűnés, de minden csupa titok.

Utálom, hogy mindenki és mindent ugyanúgy,

szakadt a sort, hogy mindnek kint van

a segge partja. Nem a seggekkel van bajom,

tudhatod, de csodalényekre vágyom!

Mintás harisnyád a jel, jelek mögött,

ahogy magamat látom, félhetnél:

túlzott önszeretet, rejtőzködő önzés

– vagy undorodhatsz is tőlem,

s hogy nem hordok harisnyát, mobilt,

sorsot se feltűnően. fix pontom maradsz,

nem az a másik, de úgy nézek rád, szégyenből is,

lopva csak, miközben ringlispíl szédít feléd

egy felismerhetetlen ájulásig.

 

 

Petrence Sándor

A huncut alkatrísz

(an XXX parody)

 

Vót eccer egy falu,

Járásomtú messze,

Pornóapátinak

Hívják világ szerte!

 

Kacír nípek lakják,

Takaros menyecskík,

Szilikonbú gyúrtak,

S izmos, vaxót kecskík!

 

Gyakran szól ott füllett,

Verbunkós szakszofon,

Terike Starr fújjná,

De most a …-t …-om!

 

Mondja ártatlanú,

Mint egy kis deáklány!

Magam es a makkot

Bírom!, így az ártány!

 

Hun a patak folyik,

Lajos Schlong ott házal:

Ki rendellt itt pizzát

Gyulai Kóbásszal?

 

Te, Ilike Ocean?

Ín szerelűt várok!,

Így felel, s a varjú

Es kíjessen károg.

 

Bözsike Sparxxt nízi

Rock Szilárd a kertísz,

S megremeg kezíben

A huncut alkatrísz!

 

Teca Luvv hordobú

Kortyójja a pezsgűt,

A Yakht fedílzetín

Ötször es megeskütt.

 

Pityu Black meg ípp az

Ispotállyba ment el,

Míg jó, hogy Marika

Angel ípp ma rendel!

 

Icuka Skye meg íp

Álás interjún van,

A fogorvosnál, lesz

Tömís minden jukban!

 

Idősbb Laci Stone-né

Pirike Sweet bótban

Zavarba gyün, nincs píz,

Fizetni más mód van?

 

Nincs legíny a gáton,

Jóska Hard s Gay Imrus

Hová lett? Buzogjon

Bennük nípi vírtus!

 

De hogy eltellt a nap,

Lemenű fínyíben,

Roxxy Kató forgat

Valamit fírjíben.

 

Na hát ennyi, tudom,

Nem egy Kánya’ Szuttra!

De majd több lesz talán

A film-változatba!

 

Milyen felelősség?

(Az Örkényben érdemes Kafkát nézni)

 

Nemrég mélyanalízisben tudatták velem, hogy

silány apakreatúra vagyok, és egyben

fatális atyaúristen.

 

Gyorsan elhittem, és hazavitettem magam, különben

további (nemkülönben kínos és drága) szcénákra

lelek szégyenszemre.

 

Lassabban! Gyorsíts! Előre nézz, ne rám!

Jó fele mész te, fiacskám? Kár kiabálnod,

áll ez a tétel rád is.

 

Az út maradék szakaszán – mondhatni, higgadtan –

megegyeztünk abban, hogy Isten éppen egy fejjel

magasabb fajtánknál, meg aztán

 

Sátán sem csak csavart mintás

kislánykardigánt és csipkés

főkötőt szövöget.

 

 

Az életigenlés primer ismérve

(közkórházi capriccio)

 

Vasfegyelemmel (zárizmokkal) tartani benn, ami

kinn vihart kavarhat, a szállongó, bűzlő

szót ideértve. Vagy letagadni.

 

Nem tudjuk, hogyan s miért csinálta, de tény, hogy

mindvégig a közös (retkes) reterátra

járt, kár érte –

 

közölte reggel a szakképzett nővérke a legközelebbi

rokonával, az első strófát ideidézve bizonyságul.

Vagy vigaszul.

 

 

Nem fér az előbőrében

(Csak óvatosan!)

 

Ha nem hazudtok, hogy nálatok a túlvilág nem

opció, pici fölöslegem lemetszetése nekem

akkor sem volna jó.

 

A kegyeleti egyletek – él az Úr! – ingyenesek, ám ezek

betérteket nem balzsamoznak, és sziklasírba

nem temetnek.

 

Egy Seolra* nyíló kamra – ments Isten! – a feltámadás

melegágya, abba nem épp echte zsidó inkább

ne feküdjön.

 

Annak okáért – félek – sem a test, sem a lélek

(esetünkben) sem itt, sem ott soha

meg nem igazul.

 

* A Föld feneketlen gyomra (héber)

 

 

Vén cimborám

 

Szerelmem – azt mondod – valószerűtlen?

Jó, de ha nem én, ki dob majd idén is

kesztyűt a télnek?

 

Petyhüdt nyakadba ki fútt még tavaly is

langy levegőt? Nagy ég! Valahogy

meg ne köszönd!

 

Szeretlek, tudd meg, azonképpen,

nyúzottan, nyomorult-szétesetten,

eszeveszetten.

 

2017. szeptember

 

Az én életemben eddig pontosan hatvanhétszer

jött meg a tavasz, de ha az emberiség írásos

emlékeit veszem figyelembe, akkor sem

beszélhetünk négy- vagy ötezer esetnél többről,

vagyis statisztikailag eléggé valószínű,

hogy ezúttal is teljesen rendben lesz minden,

viszont ugyanezt gondolhatnánk például

a tépőzárról is sokezernyi használat után,

hiszen a teherbíróbbaknál a gyártók körülbelül

tízezer tépést szoktak szavatolni, nem többet,

tehát egy adott pillanatban még rendesen működik,

aztán egyszerre csak nem lehet összecsukni,

vagy éppen ellenkezőleg, nem lehet kinyitni,

mint ahogy egy idő után már sok ezer szeretkezés,

beszélgetés vagy alvás van mögöttünk,

és még ennél is több indulás vagy érkezés,

mégsem állíthatná senki, hogy mindig így lesz,

bár egyelőre valószínűleg nem változik semmi,

és a valószínűség meg a bizonyosság között

annyi a különbség, mint az a hajszálvékony repedés,

ahol az élet és a halál egymásba ér majd,

vagy mint egy párafolt a hideg tükrön,

természetesen az idén is megjön a tavasz,

nem most, hanem valamivel később,

még a tél közepén vagyunk, csak látszat

ez a hirtelen tavaszi felmelegedés, visszafagy

hamarosan, illetve mégsem ugyanúgy,

ha közben elolvadt, és beszivárgott a föld

repedésein a hó, tehát nem minden

reprodukálható pontosan, hiába fagy meg ismét,

egyre többet gyanakszom, miközben már

hatvan-, hetven-, nyolcvan-, kilencven-

százalékos biztonsággal meg lehet mondani,

hogy mi is történik holnap vagy holnapután,

sőt, egyszer talán kilencvenkilenc százalékra is

feltornásszuk magunkat, minél nagyobb

a tapasztalatunk, és minél több elemét ismerjük

annak a jelenvalóságnak, amelyből a jövő épül,

ám az a tíz százalék, aztán az az egy százalék,

vagy esetleg még kevesebb úgyis megmarad,

azt hiszem, úgy hívják ezt a hiányzó részt,

hogy Isten, és fel kell készülnünk a pillanatra,

amikor éjjel nem csukódik össze az ég a földdel,

ernyedten lógnak a fák ágai, akárcsak a

végképp elhasznált tépőzár fekete horgai,

szorítjuk vissza Istent, már egyre kisebb,

de csak nevet rajtunk, és meghúzódik lent

a visszafagyott kertben, mint egy alvó tücsök.

 

Kép: Kelemen Zénó (Élet menete)