valami kivonulás-féle

szégyenből reménytelenségből

ébren-nem-létbe vagy nem-létbe

nem elefántcsont legfeljebb föld

 

nem vagyok résztvevője annak

amit ellenemre csinálnak

mért kell patkányfészek-hatalmak

országos trágyájában járjak

 

én hát kiáltok és sikoltok

ne bántsd a magyart mindhiába

önvére hozza a balsorsot

önfia dönti rabigába

 

hol zsarnokság van zsarnokság van

aki szól magában beszélne

mint cigány a siralomházban

magával kötve mint a kéve

 

kitántorognak Angliába

nekünk meg már vess puha ágyat

csend hó halálnak éjszakája

mend azhoz járó szemem könnyel árad

 

 

 

 

Kép: Roskó Gábor – Hungarian Alien 

 

Ma álmomban megcsókolt egy férfi,

egészen közel volt már a reggel –

és egész nap ez járt a fejemben.

Egy nap, a szívemben amulettel.

 

Jöttem-mentem és tettem a dolgom.

(Még azt sem tudom, hogy nős vagy nőtlen.)

A titok piros volt, jól meglepett.

Elmosolyodtam és meglepődtem.

 

Egy padon ültem sokadmagammal.

Gondolom, valami váróterem.

Ő hosszú útról érkezett vissza,

és egyből hozzám, hogy legyen velem.

 

Téglaszín pulcsiban hajolt fölém,

mintha megérkezés, találkozás,

egészen úgy, mintha így lenne rendjén,

mint akik között ez rég így szokás.

 

De ez egyáltalán nem így van –

az álom szerint ő is én vagyok,

hazaérkezem és várakozom,

megtöltök magammal egy sor padot.

 

Én vagyok ő, a téglaszín pulcsi,

csomagok nélküli, üres keze,

a váróterem és hosszú útja,

jötte, könnyű csókja és végzete.

 

Az orvosomnak elmesélhetném

(csakhogy elutazott az orvosom),

őt biztosan mélyen érdekelné,

hogy mostanság miket is álmodom.

 

De nem érdekes, hiszen csak álom.

Egy reggellel soha nem érne fel.

Bár egy piros amulett a szívben

egy verset mégiscsak megérdemel.

 

NAGYMEZŐ-ÁLOM

 

Visszatértünk. Hát! Nahát,

a régi otthon, A LAKÁS!

Szárnyasajtó-angyalok köszöntenek,

sárga spaletták tárulnak ölelésre,

fényben fürdő franciaablakok

karcsú aranytáblái villannak,

tükrök tükröznek újra: végre!

A rézkilincsek legyintenek,

hisz tudták ők! Tudták,

hogy élek, hogy visszaérek!

Vissza, vissza! És tovább…!

Újabb és újabb szobák

nyílnak,

régi bútorok,

fiókmélyben albumok –

lapultak együtt velem,

hisz el se mentem, itt vagyok,

a földig érő függönyök,

a mögéjük elbújt kölyök,

itt voltam végig – Istenem,

a nagyszobába beúszik

a konyha omlettillata,

trilla-trilla délelőttök

könnyű kanáridala,

az ajtón túl nem függőkert, a függőfolyosó,

a szomszéd néni (szörnyen édes habos kakaó,

de kisasztalon világatlasz és a földgolyó)

 

a délután, a végtelen

egy kagyló héjában ma is

vitrinbe zárva zúg

 

Damaszt, ünnep, meisseni tálak —

Otthon-otthon-otthonom!

Hogy lehet, hogy újra látlak?

 

Chaplin-film

 

Nem látja senki.

Hogy elaludtam.

Kapkodva húzok elő egy szoknyát,

és rám dől a fél szekrény.

Félájult ruhák a szőnyegen.

Pedig vasalva vannak.

Aztán a hajam beleragad

a lámpáról lógó légypapírba,

amitől amúgy iszonyodom,

de nem bírom a mindenbe

belepiszkító őszi legyeket.

Csapdába estem és viszolygok,

pedig még kávét sem ittam.

A türkiz gyöngysor

fennakad a réz karkötő korallágain.

Mindjárt elszakad. Látom,

ahogy a szemek szétgurulnak,

és eltűnnek a résekben.

Kiszabadulok és összeszedem magam.

Vasalva vagyok.

Jó, hogy nem látta senki ezt.

 

Milyen felelősség?

(Az Örkényben érdemes Kafkát nézni)

 

Nemrég mélyanalízisben tudatták velem, hogy

silány apakreatúra vagyok, és egyben

fatális atyaúristen.

 

Gyorsan elhittem, és hazavitettem magam, különben

további (nemkülönben kínos és drága) szcénákra

lelek szégyenszemre.

 

Lassabban! Gyorsíts! Előre nézz, ne rám!

Jó fele mész te, fiacskám? Kár kiabálnod,

áll ez a tétel rád is.

 

Az út maradék szakaszán – mondhatni, higgadtan –

megegyeztünk abban, hogy Isten éppen egy fejjel

magasabb fajtánknál, meg aztán

 

Sátán sem csak csavart mintás

kislánykardigánt és csipkés

főkötőt szövöget.

 

 

Az életigenlés primer ismérve

(közkórházi capriccio)

 

Vasfegyelemmel (zárizmokkal) tartani benn, ami

kinn vihart kavarhat, a szállongó, bűzlő

szót ideértve. Vagy letagadni.

 

Nem tudjuk, hogyan s miért csinálta, de tény, hogy

mindvégig a közös (retkes) reterátra

járt, kár érte –

 

közölte reggel a szakképzett nővérke a legközelebbi

rokonával, az első strófát ideidézve bizonyságul.

Vagy vigaszul.

 

 

Nem fér az előbőrében

(Csak óvatosan!)

 

Ha nem hazudtok, hogy nálatok a túlvilág nem

opció, pici fölöslegem lemetszetése nekem

akkor sem volna jó.

 

A kegyeleti egyletek – él az Úr! – ingyenesek, ám ezek

betérteket nem balzsamoznak, és sziklasírba

nem temetnek.

 

Egy Seolra* nyíló kamra – ments Isten! – a feltámadás

melegágya, abba nem épp echte zsidó inkább

ne feküdjön.

 

Annak okáért – félek – sem a test, sem a lélek

(esetünkben) sem itt, sem ott soha

meg nem igazul.

 

* A Föld feneketlen gyomra (héber)

 

 

Vén cimborám

 

Szerelmem – azt mondod – valószerűtlen?

Jó, de ha nem én, ki dob majd idén is

kesztyűt a télnek?

 

Petyhüdt nyakadba ki fútt még tavaly is

langy levegőt? Nagy ég! Valahogy

meg ne köszönd!

 

Szeretlek, tudd meg, azonképpen,

nyúzottan, nyomorult-szétesetten,

eszeveszetten.

 

2017. szeptember

 

A perspektíva-árusok pultján pupilla-pixelek,

A távlatért még küzdök, ám a mérkőzésen ixelek,

Győzelmet ígér minden app, hozzá megannyi látszatot,

Csak győzd a mikromágia ujjmozgását, míg járatod

Ixedik pályáján a jel és jelfogó násztáncait,

Felébred benned nagymamád, és elsimítja ráncait,

Kézzel mosott, így lett köze hozzánk, nem használt gépeket,

Az ujjmozgások tánca más, ha géptelen a képzelet,

Próbáld ki újra, kisfiam, a billentyűzet is csupán

Egy eszköz, és ha lenni jó, nem lenni úgysem imponál,

Nem rejtőzik az ujjközök és gondolatrések közé,

Nem szívódik, nem itat át a szívedig a barna lé,

Hiába koffeinzavar, keserű-édes éjszakád,

Robotra váltott nappalok, nem váltanak belső szobát,

Nincsen megváltó virradat, a pillanat sem lesz örök

Sosem, akár úgy észleled, akár nem, csak az ég zörög,

Szél fújja dermedt nejlonát, és csapkodja fejünk felett,

Ki látott már mögé, hiszen csak áttetsző, más nem lehet,

Fürkészd, de tudd meg, nincsen át, csak innen van, a túl hazug,

Elkápráztat, s ígérni, csak ígérni és hallgatni tud,

De ígéreted záloga az ujjaidban van, fiam,

Közel hozza a dolgokat, magával tölti ki ugyan,

Boldog lesz mégis minden ujj, áttetszik köztük nappal, éj,

Ujjperspektíva, távlatot teremtő néma szenvedély.

 

Gergely Ágnes

Maszkabál

 

A ház ledőlt nem épül vissza

a kert sem hordoz több nyarat

nincs aki a kaput kinyissa

menekülnek a madarak

 

éjjel a holdkráter barangol

a platán kérge leszakad

a novemberi szélviharból

az avar sebhelye marad

 

fölírtad egyszer a falakra

„kerek évben kezdődik el”

ha maszkabál lesz vess magadra

 

egy idegen hang énekel

egy ismeretlen arc forog

mi kezdődik? honnan tudod?

 

 

István László

Egyiptomi vallatás

 

A karvalycsőrű úgy ért hozzám,

ahogy álmomban szoktam szőrös

felületekhez, amelyeket tollnak érzek.

Higgye el, nem tudok repülni. Ő

elhiszi, csak bajos lesz elszámolnom

a lelkiismeretemmel, repülés nélkül

nem talál ki a homlokomon. És az

előző generációk bűnei is ott tisztulnak,

a homloküregen át – mintha, így én, az ősöktől

náthával lehetne szabadulni. Nevetett,

de nevetése, mint a fogzománc-hiány, jobban

nyomasztott bármi vallatófénynél. Higgyem el,

könnyű lesz, szárny nélkül a legszebb, ilyenkor

az emlékezet uszonyként nyílik ki, és áram-

vonalas lesz a szorongásom, elsiklik mellőlem,

mint a hal. Most vettem észre, hogy a

szeme halszem. Szemhéj nélküli, klórszínű,

kínlódó nézés. De nem ő néz engem,

hanem én nézem őt. Azóta is, ha

megszagolom, halszagú a tenyerem.

 

 

Jenei Gyula

Fényes, sárga

 

a tarló fényes, sárga szaga talán örökre

bennmarad az orromban, ahogyan a húgyé

a búzaföldről hazavitt bálákból nyaranta

telitöltjük a szalmazsákokat. az elhasznált,

törekesedő tavalyit kiöntjük a szemétdombra,

szétkapirgálják majd a tyúkok. az újonnan

megtömött szalmazsák magas lesz és puha,

halkan ropog, ahogy elhelyezkednek benne

a szálak, mikor rávetem magam, bele a lágy

süppedésbe. sárgán fénylő illattal telik

a szoba, s kitart pár napig, amíg be nem

hugyozok. iskolás leszek már, s akkor

néha naponta, máskor egy hónapig sem,

aztán arra ébredek, hogy ágyékomon

szétömlik a forróság, máskor meg, ha

kitakaródzom, hideg, tapadós latyak

a pizsamám. olyankor magamra húzom

a dunnát, s mozdulatlanul várom, hogy

felmelegedjek és aludjak. a lepedő alatt

persze védőnejlon, utálom, mert zörög. és

egyáltalán. ha forgolódom, a neszre felébred

anyám, gyanút fog, rákérdez, mi van, kiszedi

alólam a pisis lepedőt, szárazat ad, száraz

ruhát, s néha tüntetően, vagy a fene tudja,

miért, elkezd mosni az éjszaka közepén. én

csak pislogok a nem túl erős, mégis bántó

lámpafényben, amely a csupasz, légyszaros

izzóból árad. így büntet. néha szótlanul mos,

néha zsörtölődik, néha kiabál. sajnál, sajnálja

magát. visszaaludni száraz ágyneműben

sem könnyű, ha nyirkos a lelkiismeret.

 

 

Két birs

 

két birsalma az asztalon, mint két zöld dió. héjukról

ledörzsölődött a piheszőr. az egyiket fölveszem,

megszagolom. nem áraszt gyerekkorillatot, pedig

a régi kertünk mellől szedtem. hátul mentem,

az udvarvégeken, s nem ismertem a kertre, a házra,

nagyanyám házára, ahol sokáig laktunk. a fehérre

meszelt házon ablakot cseréltetett az új tulajdonos,

sárgára festette a falakat, átalakíttatott ezt-azt,

úgyhogy mára az épület idegen. a kertet, az udvart is

alaposan átszerkesztették. mindig terveztem,

hogy bezörgetek, bekéredzkedek, s körülnézek

kicsit egykori portánkon. de sosem zörgettem.

azt sem tudom, kik lakják a házat. biztosan ők is

hasonlóképp boldogok és boldogtalanok, ahogy.

ha nem tudnám, hol vagyok, eszembe sem jutna

a gyerekkorom. diófát ültettek az eper helyére,

ahol meg a bodzák álltak, mogyoró terebélyesedik,

noha annak pár méterrel arrébb, a másik oldalon

kellene lennie, de ott szilvafák vannak, s egy kis

veteményes. a kert buja, zöld és ismeretlen,

pedig ha akarnám, talán még megkereshetném

a helyet, ahová valamikor a macskánkat földeltük.

megszédülök az emlékek mélysége felett. milyen

lehetett itt a kertek alja, az utca, a házak, az élet,

amikor közel kilencven éve ideköltöztek

a nagyapámék? a birsalmafa a kis út túloldalán

nőtt, nyilván vadon, mert ki ültette volna

embermagas csalánok közé. letépek róla két

termést, beteszem őket a zsákom oldalzsebébe.

átírhatom a múltam? megváltozik akkor az

életem? hazudhatok-e bármit? két birs

az asztalon. illatuk semmi, nem is lesz soha.

talán átkerülnek valamelyik polcra, s ott

fonnyadnak valameddig. vagy megrohadnak. és

akkor mégis lesz szaguk.

 

 

Kürti László

nyár végi tisztulás

 

meghízott, foszló tamponok,

s parton kagylódögök,

napozni jöttem, angyalom,

vízen flakon pörög.

 

úszni is, persze, volna mód,

szlalom a holt Tiszán.

na jó, nem holt, még haldokló,

átláthatsz a szitán.

 

az áradó dögkút tövén

két lópata ragyog.

szerelmesemnek két szemén

vegyipari habok.

 

nyár végi néma tisztulás,

vonul a lassú víz,

tempóznék még, de ússz te is,

árral szembe, ha bírsz!

 

 

körjárat

 

Szeretem ezeket a ruhákat rajtad.

Semmi feltűnés, de minden csupa titok.

Utálom, hogy mindenki és mindent ugyanúgy,

szakadt a sort, hogy mindnek kint van

a segge partja. Nem a seggekkel van bajom,

tudhatod, de csodalényekre vágyom!

Mintás harisnyád a jel, jelek mögött,

ahogy magamat látom, félhetnél:

túlzott önszeretet, rejtőzködő önzés

– vagy undorodhatsz is tőlem,

s hogy nem hordok harisnyát, mobilt,

sorsot se feltűnően. fix pontom maradsz,

nem az a másik, de úgy nézek rád, szégyenből is,

lopva csak, miközben ringlispíl szédít feléd

egy felismerhetetlen ájulásig.

 

 

Petrence Sándor

A huncut alkatrísz

(an XXX parody)

 

Vót eccer egy falu,

Járásomtú messze,

Pornóapátinak

Hívják világ szerte!

 

Kacír nípek lakják,

Takaros menyecskík,

Szilikonbú gyúrtak,

S izmos, vaxót kecskík!

 

Gyakran szól ott füllett,

Verbunkós szakszofon,

Terike Starr fújjná,

De most a …-t …-om!

 

Mondja ártatlanú,

Mint egy kis deáklány!

Magam es a makkot

Bírom!, így az ártány!

 

Hun a patak folyik,

Lajos Schlong ott házal:

Ki rendellt itt pizzát

Gyulai Kóbásszal?

 

Te, Ilike Ocean?

Ín szerelűt várok!,

Így felel, s a varjú

Es kíjessen károg.

 

Bözsike Sparxxt nízi

Rock Szilárd a kertísz,

S megremeg kezíben

A huncut alkatrísz!

 

Teca Luvv hordobú

Kortyójja a pezsgűt,

A Yakht fedílzetín

Ötször es megeskütt.

 

Pityu Black meg ípp az

Ispotállyba ment el,

Míg jó, hogy Marika

Angel ípp ma rendel!

 

Icuka Skye meg íp

Álás interjún van,

A fogorvosnál, lesz

Tömís minden jukban!

 

Idősbb Laci Stone-né

Pirike Sweet bótban

Zavarba gyün, nincs píz,

Fizetni más mód van?

 

Nincs legíny a gáton,

Jóska Hard s Gay Imrus

Hová lett? Buzogjon

Bennük nípi vírtus!

 

De hogy eltellt a nap,

Lemenű fínyíben,

Roxxy Kató forgat

Valamit fírjíben.

 

Na hát ennyi, tudom,

Nem egy Kánya’ Szuttra!

De majd több lesz talán

A film-változatba!