(A fejlődés küszöbén karmesterével cigánykodik)
Herr Rosner, ön rútul rászedett. Fűt-fát
ígért, látva, hogy mennyire szenvedek.
Azzal biztatott, hogy okvetlenül célba jutok,
mert tarsolyában vannak az új módszerek,
melyekkel játszva rávezet, mint vegyen erőt
renyhe jobb karom az ellenálló húrokon, sőt,
a balom tömzsi ujja alól trillák halmazát csalja elő.
De olyat is mondott, hogy jó lesz, ha
gyakorlok, mert a hallgatóságot csak
rafinált kettős fogások emelik az égbe,
és az emberiséget – benne önt – a glisszandó
akkord-kitörések kényszeríthetik térdre.
A fenébe. Máig itt rostokolok hajlott
meggyfa botommal, ahol hagyott,
két ütemmel a negyedik cipfer után,
s mit hallok a mögöttem ülőtől,
maga nagy hantás?
Harsonás ön?! De hát
hogy jön ahhoz, hogy egy
veleszületett vonóssal
baszakodjon?
