Komolyabb versek – ezen a címen jelent meg 1984-ben Nádasdy Ádám első verseskötete. Az ELTE BTK Angol Tanszékének adjunktusa viszonylag későn, harmincöt évesen debütált költőként: először 1982-ben láthatta viszont versét nyomtatásban, magának a pályanyitó kötetnek a darabjai között pedig egy sem volt, amely 1976-nál korábban keletkezett volna. Azaz az idén hetvenéves Nádasdy nagyjából harmincévesen kezdett versírással foglalkozni – legalábbis „komolyabban”; így a jelen recenzió tárgyát képező mostani kötete, a Nyírj a hajamba a negyvenéves lírikusi pálya újabb állomása. Évfordulós kötet tehát, és nem csupán életrajzi értelemben.

Az utóbbira egyébként az előzéklap versóján olvasható kiadói bejegyzés hívja fel a figyelmet: „Megjelent NÁDASDY ÁDÁM hetvenedik születésnapjára”. A bejegyzés különös asszociációkat kelt. Aranyév lévén könnyen kísérti meg az embert az ötlet, hogy a hetvenéves költő verseit afféle őszikékként olvassa, egy hosszú élet és költői pálya „kései”, érett és a véglegesség jegyében születő stációjának foglalatát lássa az új kötetben. Persze szigorúan a mutatis mutandis tudatában, hiszen Arany nem érhette meg Nádasdy életkorát, öt évvel korábban halt meg (az Őszikék ciklust hatvan- és hatvanhárom éves kora között írta). Másfelől Nádasdy, legalábbis a statisztika kegyelméből, még hosszú alkotói éveknek néz elébe, azaz a Nyírj a hajamba című kötet verseit valamiféle feltételes összegzésnek tekinthetjük, de végleges lezárásnak semmiképpen.

De játsszunk tovább evvel az elsőre még kiötlője (azaz számomra) is meglepő párhuzammal! Nádasdy Ádám életpályája rendkívül szerteágazó működésmódok és szerepkörök terepe: ő egy személyben költő, tanár, nyelvészeti tanulmányok, verstani és poétikai dolgozatok szerzője, valamint műfordító, ebbeli minőségében klasszikus szerzők (Dante, Shakespeare) újramagyarítója is. Ami jószerivel kísérteties egybeesés, hiszen elég egy pillantást vetni az Arany-összkiadás tartalomjegyzékére, hogy lássuk: Nádasdy működési területei szinte pontról pontra azonosak a költészet művelése mellett gimnáziumban tanító, nyelvészkedő, vers- és költészettani dolgozatokat író, nagy klasszikusokat (Arisztophanészt, Shakespeare-t) magyarra fordító Aranyéval.

Ezen a ponton tanácsos lesz erőt venni magunkon – nehogy a végén még megtegyük Nádasdyt Arany misztikus reinkarnációjának vagy avatárjának. (Józanságra int az is, hogy Aranyban a felsoroltak mellett sok minden van, ami Nádasdyból hiányzik: ő nem volt, legalábbis eddig, sem színész, sem városi aljegyző, sem az Akadémia főtitkára.)

De ha már ennyi a párhuzam, nehezen szabadul az ember az ötletétől. Úgy érzi, hogy a legfontosabb kérdést mégiscsak fel szabad és talán fel is kell tenni: vajon költőileg van-e valami közük, a triviálisan nyilvánvaló vonatkozásokon túlmenően is, kettőjüknek egymáshoz? Azaz miféle visszhangját találjuk, ha találjuk egyáltalán, Nádasdy lírájában Arany hagyományőrző és klasszicizáló költészetének?

Nos, első hallásra talán meglepő, de Nádasdy költészete, legalábbis néhány fontos, ha nem egyenesen alapvető paraméterében hagyományőrző és klasszicizáló költészet. Az volt már a Komolyabb versek darabjaiban is. Ezek – az akkoriban éppen regnáló verseszménnyel akarva-akaratlanul szembehelyezkedve – hangsúlyosan, sőt látványosan „költőiek” voltak, mégpedig abban az értelemben, ahogy a költőiséget nálunk modern-hagyományos módon, azaz a „nyugatos” vers formájában volt szokás érteni. Pontos metrika és gondos rímtechnika jellemezte őket, képgazdagok, érzékileg telítettek, olykor egyenest dalszerűek voltak, továbbá érthetőek, gyakran egyenest közérthetőek is – a klasszikus receptnek megfelelően. (Olyan versek, amelyekre a művelt laikus olvasó – szüleink nemzedékében még sokan voltak ilyenek, fajtájuk, sajnos, közben kihalt – is rábólintott, mondván, na, végre egy vers, amelyik szép is, és mond is valamit.)

Nádasdy versei alapvető körvonalaik tekintetében máig ilyen versek. Kezdetben sem, később sem hatottak szerzőjükre az éppen forgalomban levő, illetve egymást váltó költészeti minták és receptek: nem volt népi szürrealista, nem volt poszt-újholdas, az ún. „közéleti költészet” a viszolygásig hidegen hagyta – de a hetvenes évek nyelvköltészeti fordulata, a Tandori-cezúra sem hagyott különösebb nyomot költészetén, mint ahogy az utóbbi tíz-húsz év új fejleményétől: a pastiche és az allúzió jegyében a költészeti örökséget szubvertálva újraíró-kiforgató, a múlton derivatív-parazitikus módon élősködő líra eszményétől is csupán igen mérsékelten dobbant meg a szíve.

Ment a maga útján. Eleinte „komolyabb” verseket írt – azaz a komolytalannál komolyabb, de – a középfok lefokozó-súlytalanító értelmében – nem igazán „komoly” verseket: kerülte a nagy igazságokat, a mély értelmet, a súlyos közlendőket, és a játékos önirónia védőoltásával immunizálta költészetét az ilyesmi ellen. Később írott verseinek egyre kevésbé volt szüksége erre. Költészete egyszerre fordult befelé és egyszerre mélyedt el önmagában – egzisztenciális és poétikai értelemben egyaránt.

Ennek a – ha szabad így nevezni – „megkomolyodásnak” a foglalata az új kötet, a Nyírj a hajamba. Nádasdy eszköztára itt is jórészt klasszicista és hagyományos. Kedvelt eszköze minden eszközök legklasszikusabbja, az allegória. A kötetet indító Kerek, forró sziget című vers jó példa erre – mint ahogy arra is, hogy a szerző kezén miként „deklasszicizálódik” az allegória. Trópusi sziget jelenik meg a versben, amely fölött repülőgépen pásztázik a versbeli Én, majd leszáll, és megpróbál behatolni a sziget belsejébe. Az Én és a Másik viszonya allegorizálódik ebben, szerelmi viszony, a másik lelki és testi mélyére való hatolás igyekezete és – mint a vers végére kiderül – kudarca.

Sűrűbb voltál, mint gondoltam, mikor

muszáj volt zúzni befelé a parttól,

kiszállni a pásztázó repülőből,

recsegő ágakon, nyálkás pocsolyában

finnyásan óvakodni.

Ám ebbe az allegóriába hirtelen beékelődik egy másik: az üres kórházépület részletei, „kirángatott konnektor”, „lemosatlan ablakok”, „mettlachi, mozgó lapok”, „az ágylábak helyén árulkodó lyukak”. Nincs racionális magyarázat, hogyan és miért tolódik egybe a kettő, az allegória intellektuálisan megfejthetetlenné válik, minden összemosódik, egyben megfoghatatlanná oldódik valami talányos álomszerűségben.

Ez az oneirikus allegória, mely maga a deklasszicizált klasszicizmus, a kötetben olvasható versek egyik alaptípusa. Az ilyen versek egyrészt hiperkonkrétak: a bennük megjelenő tárgyi elemek mind pontos nevet viselnek, és a maguk meghatározott egyszeriségében jelennek meg. Ám a vers összhatása ennek a konkrétságnak a szöges ellentéte, ugyanis ami megbízhatóan annak látszik, ami, abból végül káprázat, hallucináció, álom lesz.

Ugyanez történik a Keringek körülöttedben. Ez ismét kapcsolatvers, az Én igyekszik itt az allegória segítségével értelmezni vagy érzelmileg felfogni a viszonyt, amely a másikhoz fűzi. (Gyakori típus ez is, lásd még a Lám, megszoktál, az Én jó leszek és a Dörmögsz címűeket.) A vers apró allegóriák sora, a reneszánsz és barokk emblémakönyvekre emlékeztet: megnevez egy konkrétumot, majd elvont érzelmi jelentést applikál rá:

erdős patakpart a szemöldököd

kis rándulása, ahogy nézel utánam

(…)

vándorló homokdűne a lélegzeted,

ahogy távvezérled a szuszogásom.

(…)

légzsákom vagy nekem, nagy csattanás

lesz majd, beléd szorul az arcom

A kötet verseinek formai klasszicizmusa / deklasszicizmusa mellett a kettő paradox összjátéka, sőt vitája belsőbb, eszmei síkon is zajlik a kötetben. Legalább két „tisztán” klasszicista versmutatvánnyal találkozunk. Az egyik a „Géher István emlékére” mottót viselő Majd csak nagyon sokára, melynek utolsó versszaka mintha valamiféle klasszicista életeszmény rezignált, egyben nosztalgikus újrafogalmazása lenne:

Az élet legyen lassú és finom.

Ugyanott mindig, mindig ugyanazt.

Zátony. Utolsó pillér egy folyóban.

Majd csak nagyon sokára süllyed el.

A másik a Kell az öreg, amely Réz Pál nyolcvanötödik születésnapjára íródott, mégpedig hexameterben. Tökéletes, vegytiszta klasszicitás, témában, érzésben, gondolatban, formában egyaránt.

A klasszicitás mint életeszmény: az egyéni lét mint forma, amelyet pontosan betölt, illetve kitölt az alany, sem szűknek, sem tágnak nem érzi, úgy viseli a maga létét, mintha rászabták volna – a kötet verseiben mindenfelé hangot kap, mégpedig mély egzisztenciális szomorúság kíséretében, ennek az eszménynek az elérhetetlensége, az egyén, a „Nádasdy Ádám” nevű költői alany, vagy még egyszerűbben: az életbeli és prózai Nádasdy Ádám számára. Például A múlt falán a rések című versben:

Nem lettem soha készen, így le sem lepleződtem.

Inkább, ahogy a dudva, saját fejemre nőttem.

(…)

A hősök, ők előre, a jövőbe rohannak,

míg én csak hátra nézek, a múlt réseibe,

pedig már nem remélek váltótársat ide.

Vagy a Nem szövődött össze címűben:

…nem szövődött össze az életem,

nincsenek keresztszálai, csak hosszú,

hosszanti párhuzamosok.

És tulajdonképpen ugyanez a vita folyik a gyűjtemény két utolsó versében, ugyanennek a szomorúságnak a kíséretében. A kötet címadó verse, a Nyírj a hajamba című, amelyet Nádasdy szokatlan, ennélfogva jelentőségteljes módon az utolsó előtti (!) helyre sorolt a kötetben, az egyén és léte tragikusan „antiklasszicista” összhanghiányának a siráma:

Kérlek, gyere vissza. Tenyerelj

a napomba, szükség, hogy igazodjak

(…)

nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél,

átlósan széles sávot, hogy ne tudjak

feltűnés nélkül újra elvegyülni.

Légy mellettem, hogy botránykő legyek,

hogy levakarhassam a tetveket.

Az utolsó vers pedig, a Bezárkózva, beágyazódva című szonett sestetje ezt fűzi hozzá, klasszicista fegyelemmel, messzire hangzó fájdalommal:

Hány percig lehet bírni egyedül?

Hová kísér ki megint a magány?

Mint garázs neonjától, fény derül

rideg betonsarkokra. Tudomány,

szellemi páncél. Alatta lehűl

a megszaggatott belső tartomány.

Igen, ezek már egészen komoly versek.

Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba. Budapest, 2017, Magvető. 54 oldal, 2490 forint.

A hazatérés természetesen illúzió: a lélek egy része biztosan ott marad, ahol a szörnyűségek megtörténtek. A nagyobb kérdés inkább az, ha lehet is tovább élni, milyen minőségű lesz ez az élet. A múltat nem lehet eltörölni, és ez sok tekintetben a jövőt is lehetetlenné teszi. A társas együttélést bizonyosan megkeseríti, hogy nemzedékek tűntek el, és ezzel újabb nemzedékek gondolata vált füstté, a család, a barátok, a szomszédok fogalma átértékelődött, a haza és az otthon végérvényesen kettévált. Sok múlik azon, hogy a magával cipelt terheket leteheti-e valahol az ember, ha időlegesen is. Van-e sírgödör, amelyik befogadja, van-e tekintet, amelyikben megvillan a bűnbánat, van-e kéz, amelyben meg lehet kapaszkodni. A hazatérés csak fizikai kísérlet, végződhet jól és rosszul is, az igazi elszámolás ilyen részleteken múlik.

Szántó T. Gábor Hazatérés című novellájában két zsidó tér vissza a helyről, ahonnan létrehozói és a velük kollaborálók szándéka szerint nem lett volna szabad visszatérniük. Tizenegy ládát rakodnak ki a falutól távolabb eső vasútállomáson megálló vonatról, az odarendelt fuvaros és sógora a kocsira teszi az árut, amelyet féltő gonddal óv az idősebb és a fiatalabb, fekete öltönyös, kalapos férfi. A furcsa menet – elöl a kocsin ülő fuvarosokkal, hátul a baktató hazatérőkkel – megindul a falu felé. Félelem és düh veszi körbe az érkezőket: az állomásfőnök által riasztott falu a rossz idők előhírnökeinek véli őket, az elsőknek a hosszú sorból, akik visszakövetelik jussukat. Ingó és ingatlan vagyonukat, amelyet csalással vagy kedvezményes árverésen, jóhiszeműen rájuk bízva vagy egyszerű betöréses lopással a falu apraja-nagyja már a magáénak tud. A lassú menet végighalad – valósággal parádézik, gondolják egyesek – a fő- és mellékutcákon, érintve az imaházat és a jesivát, majd elér rendeltetési helyére. A rémületbe esett falusiak, élükön a helyi hatalmasság, a jegyző, ugyan semmit nem értenek, de elég fejlett a bűnérzékük ahhoz, hogy megrettenjenek. A szimbolikus gesztus, amellyel a környékbeli zsidók – akiknek nem adatott meg a hazatérés – nyugalmát kívánják biztosítani hitsorsosaik, nem bíz semmit a képzeletre. Lezárás nincsen: a falusiak kisszerűségük foglyai maradnak, a két zsidó nem csalódik háborús emberismeretében, és semelyikük nem menekül a múlttól. Talán csak a jegyző fia, aki az erkölcsi zűrzavart kihasználva kereket old.

Jelentős hangsúlyváltások vannak Török Ferenc e novellából készített, tizenkét dühös évig érlelt filmjében, amely már hazatéréssel se kecsegtet, a ráragadt munkacím – 1945 – csak azt ígéri: történelmi fordulópontot látunk. Valójában pillanatfelvételt egy északkelet-magyarországi falu életéből, amely sok tekintetben tipikus: az emberekben még zajlik a háború, a régi gyűlölet parazsa is izzik, a falak azonban tiszták és épek. Ez a kettősség a kapcsolatokban is fellelhető: a jegyző Szentes István mindent kézben tart, de ereje látszólagos, a ráruházott hatalom nem csupán a felszabadító-megszálló szovjet csapatok helyi alakulatán, hanem a közösség összetartásán is múlik. Az összetartás pedig aligha lehetne omlékonyabb, a külön-külön vagy csoportosan elkövetett bűn – a zsidók javainak széthordása, sőt olykor a bújtatottak feladása – nem olyan alap, amelyre építkezni lehet.

A dátum is jelképes: 1945. augusztus 12-ét írjuk, délelőtt tizenegy óra van, vasárnap. A háború Európában már véget ért, Ázsiában és a Csendes-óceánon még javában tombol. A két atombombát már ledobták Japánra, a szövetségesek feszülten várják a választ legutóbbi jegyzékükre – a feltétel nélküli megadást két nap múlva jelenti be Japán, és szeptember 2-án írják alá a Missouri csatahajón. „Legfőbb ideje, hogy a borzalmas pusztítás véget érjen a szabadság erőinek teljes győzelmével” – fogalmaz De Gaulle tábornok egy előző esti beszédében. A szabadság a téma a vasárnapi pécsváradi emlékműavatáson is, ahol a hősi szovjet katonákra emlékezve – Balogh István miniszterelnökségi államtitkár helyeslésével – egy szovjet kapitány kijelenti: „A Szovjetunió és élén Sztálin generalisszimusz azért harcolt, hogy minden nép, a legkisebb is, megőrizhesse szabadságát, függetlenségét, sajátos nemzeti kultúráját.” Erről persze már akkor megoszlanak a vélemények: Bevin külügyminiszter a brit alsóházban kijelenti, a román, bolgár és magyar kormányok nem képviselik a többséget, az egyik önkényuralmat a másikkal váltják fel. Amikor ez elhangzik, Budapest utcáin épp félmillió ember kíséri az amerikaiak által visszaszolgáltatott Szent Jobbot az augusztus 20-i körmeneten. Augusztus végén az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben adja vissza a zsidóknak a tőlük elvett üzleteket, árukat és berendezéseket, augusztus elején a Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságától Csehszlovákia német és magyar kisebbségét. Ezen az ominózus vasárnapon kiadott hírügynökségi jelentések szerint nyugatról hűvös tengeri levegő áramlik Közép-Európába, így az előző napi harminc fok a fővárosban huszonkét fokra esik vissza, és feltámad az északnyugati szél, a szovjet csapatok nyomulnak előre Mandzsúriában, az amerikaiak ötvenhét japán hajót süllyesztenek el bombákkal, Eszéken usztasák, Bécsben magyar zsidókat meggyilkoló osztrák tábori őrök ügyéről tárgyal a bíróság, Moszkvában a testnevelés napját ünnepelve huszonháromezer sportoló vonul fel a Vörös téren.

A háborús tettek számonkérése, az új kezdet meghirdetése és újabb történelmi bűnök elkövetése tehát párhuzamosan zajlik.

Így van ez a kis magyar településen is, ahol a rádióhíreket hallgatva Szentes István simára beretválja arcát, majd erőnek erejével felkelti az általa – és elkövetett tettükkel – mentális betegségbe hajszolt nejét, hogy készüljenek a nagy napra, Árpád fiuk esküvőjére. Miközben lassan gyűlik a vendégsereg, és az állomásfőnök szuszogva bebiciklizik a kocsmába, Kisrózsi, a menyasszony még egyszer összebújik hajdani szerelmével, a frontról visszatért, kommunista eszmékkel rokonszenvező Jancsival. A vőlegény az apja egykori barátja által „átruházott” drogériában rendezgeti az árut, a kocsmában egybegyűlnek a zsidók visszatérésétől rettegők, Kustár merev részegre issza magát, a Szentessel egy követ fújó Kustárné fejvesztve dugdossa a kétes eredetű tárgyakat, a Szentest oldalkocsis motorral fuvarozó Iharos, a helyi rendfenntartó elszánt arccal mered maga elé. Az állítólagos illatszerekkel teli ládák egyre csak közelednek a falu főteréhez. A szembesítés elkerülhetetlen – a szembenézést azonban könnyen ki lehet cselezni. Van, aki az öngyilkosságot; van, aki a menekülést; van, aki a tagadást és a vasvillát választja. A magyar társadalom próbatétele ez: a bukás ugyan nem történelmi szükségszerűség, de az 1945-nek a vadnyugati leszámolásfilmeket idéző struktúrájából, a Szőts István- és Radványi Géza-alapművek – amelyektől színvilágát és hangulatát vette – könyörtelen logikájából, a fekete-fehér képkompozíciókból és a bűndrámákból kölcsönkért szürke jellemekből kikövetkeztethető.

Az 1945 legfőbb erénye, hogy az áldozatok helyett a bűnösöket állítja fókuszba, szerethető és megvethető jellemük külső héja fokozatosan hámlik le róluk. Ők sem születtek együtt a bűnnel, inkább megragadtak egy kínálkozó lehetőséget, s ennek következményeit már mindig viselniük kell. Szentes István a helyét mindenütt megtaláló, a történelem bakugrásait ügyesen követő akarnok, „egy képességes ember, aki eltorzul a hatalomban” – állítja Rudolf Péter. Igaza van, hiszen kívülről-belülről ismeri: tíz kilónál is több hájat növesztett a szerep kedvéért, kopaszra borotválta a fejét, és magába olvasztotta a magyar félmúlt legvisszataszítóbb kiskirályait, diktátorait. Játéka elevenné és érthetővé teszi az emberi természet árnyoldalát, amely ha nagyra nő, nem ismer se istent, se embert. Vele szemben az istenismerettel bensőséges viszonyt ápoló két zsidó – megformálói Angelus Iván táncművész és Nagy Marcell operatőr (a Koltai Lajos-féle Sorstalanság Köves Gyurija) – szótlan alakja áll: ők már nem várnak semmit az emberiségtől, szikár, szenvedéstől barázdált arcuk nem mutat érzelmeket a falubelieknek. Mikor megadják a jelzésértékű végtisztességet halottaiknak, esélyt kapnak a megtisztulásra – a tisztítótűz, amely felemészti a tisztességtelenül szerzett vagyon egy részét, a keresztényeknek, köztük a bűnök elfedésében élenjáró plébánosnak is lehetővé teszi ugyanezt. Kitapintható azonban, hogy az elkövetők nem akarnak, nem tudnak vele élni.

A film egyszerű, letisztult szerkezete, a görög sorsdrámákat követő problémafelvetése és Ragályi Elemér gyönyörű – olykor túlgondolt – ébenfekete, hófehér kontrasztjai közvetlenül ostromolják az érzékszerveket. Szemző Tibor a siratóénekeket elemeire bontó és modern hangzósorokkal újraépítő, Zányi Tamás a zajokból külön – a képekkel és a takarékos dialógusokkal feleselő – világot létrehozó konstrukciói teszik még organikusabbá a filmet. Török Ferenc kísérletező kedvét – a Koccanás (2009) és az Apacsok (2010) technikai bravúrjaihoz és átgondolt jelenetfűzéséhez illően – itt sem illetheti szemrehányás. Alkotói pályájának vezérlőelvére, a folytonos megújulásra és a realista attitűdre az 1945 eminens példát mutat. Az elsőrangú feszültségfokozás mellett a kivételes színészi alakítások járulnak hozzá ahhoz, hogy a nézők figyelme kitartson az utolsó snittig – elsősorban Rudolf Péter és Szirtes Ági (Kustárné), Angelus Iván és Nagy Marcell, Székely B. Miklós (Suba Mihály, a fuvaros) és Szarvas József (Kustár) emelhető ki. A forgatókönyv azonban nem bírja el a nagyjátékfilm felépítményét – talán tényleg jobb döntés lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően a Hazatérést színházi vagy rövidfilmes/tévéfilmes produkcióba forgatták volna át. Bár a film lényeges változtatásokat hajt végre a novellán – mellékszereplők jellemét bontja ki, és újakat is teremt, a láda tartalma, jelentése is változik, a tűz fizikailag is kilép az emberek önemésztő lelkéből –, a történet kiszámítható lesz, és elfárad a másfél óra végére. Nem segíti az azonosulást a túl steril környezetrajz sem: aki járt már a szentendrei skanzenben, első látásra felismeri a forgatás fő helyszínét, a tiszta, rendes porták, a megrekedt idő nem tükrözik 1945 és a megelőző évek sérüléseit. A korhűséghez kétség ugyan nem fér, az atmoszféra azonban megtörik a valószerűtlenségen: a szereplők szavai és a házak, terek kövei nem találják a helyüket.

Tudjuk, hogy 1945 csak a kezdet volt az elkövetkező évek antiszemita uszításaiban és pogromjaiban. Azt is tudni véljük, hogy a tettesek sem voltak mind fekete-fehérek, még ha tetteik embertelensége tagadhatatlan is – kiderül ez egyebek mellett az 1946-os kunmadarasi pogromot feldolgozó Egy piaci napból, Závada Pál regényéből, amely az uszítóként beállított tanító feleségének szemszögét tette magáévá. Ez a korszellem köszön vissza Török Ferenc filmjében is, amelynek megdöbbentő hatása nem választható el aktualitásától. Megborult jellemű figurái közöttünk kísértenek.

1945. 1945. Fekete-fehér magyar filmdráma, 91 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró–producer Török Ferenc; operatőr Ragályi Elemér; forgatókönyvíró Szántó T. Gábor; zeneszerző Szemző Tibor; szereplők Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Tasnádi Bence.

Kép forrása: http://www.imdb.com

William Carlos Williams amerikai költő írta le, mintegy ars poeticaként, a vers közepén kettétört és még zárójelbe is börtönzött sort: „No ideas / but in things” (a címben Várady Szabolcs átültetése olvasható). Túl imaginista korszakán a monumentális, öt kötetre duzzadó várospoézise, a Paterson – amelynek ihletője, helyszíne, tárgya New Jersey állam Passaic megyéjének akkor már, 1946 és 1958 között, erejét és lelkesedését fokozatosan elveszítő iparvárosa – az élet apró rezdüléseiből sző lendületes elbeszélő költeményt, amelyben a helyi érdekű egyetemes érvényűvé magasztosul. Anélkül, hogy akár nyomokban magasztos lenne. Paterson a címe Jim Jarmusch filmkölteményének is: hőse a várossal azonos nevű buszsofőr, akinek napi rutinja hétfőtől hétfőig egy hosszúra nyúlt vers strófáinak is felfogható. Az amerikai független film öntörvényű ikonja, Jarmusch arra törekedett, hogy filmjét a fősodorral szembeszegezze: eseménytelen, drámai elemektől mentes, fordulatok és feszültségek tekintetében takaréklángon tartott mozgóképet rakott össze szavakból, álmokból, dalforgácsokból, tükörképekből, hangulatból. Ezzel együtt az utóbbi évek egyik legszebb, legszelídebb, leghumorosabb és legbőkezűbb alkotását sikerült létrehoznia: vörös téglafalakban, kékesszürke szélvédőkben, fekete-fehér dekorációkban, lefojtott, ám vérpezsdítő érzelmekben gazdag filmet.

Bár itt is láthatunk duetteket, mint a Kávé és cigaretta (2003) epizódjaiban, a Mystery Train (1989), a Szellemkutya (1999), a Törvénytől sújtva (1986) és a Halott ember (1995) megkettőződött, önmagukat kereső és elvesztő alakjaiban, és itt is egy saját rítusaiba melankolikusan begubózó hőst követhetünk tekintetünkkel, mint a Halhatatlan szeretők (2013) és a Hervadó virágok (2005) képsorain, a Paterson mindőjüktől különbözik. Címszereplőjében nincs ellentmondás, univerzuma pedig a lehető legföldhözragadtabb. Múltját és a jövőjét nem pusztán homályba burkolja a teremtő, de arra kívánja rávezetni a nézőt, hogy számára az egyetlen lehetséges létmód a jelenidejűség. Amikor a legnagyobb veszteséggel szembesül, amit a környezete csak el tud képzelni, ő lakonikusan annyit mond: a versek (amelyek kitöltötték az életét) csak vízre írt szavak. Talajtévesztése pillanatnyi és helyrehozható: a heti mókuskerék kizökken a megszokott ívből, de a következő hétfőn már minden a rendeltetése szerint folytatódik.

A versszerű felépítményt prózai hétköznapokból ácsolja össze Jarmusch. Paterson hétfő reggel hat óra után pár perccel ébred, és szerelme, Laura – érezhetően nem először – egy szép álomról számol be neki: ikreik születtek. A reggelinél egy gyufásskatulya akad a férfi kezébe, és verssorok fogalmazódnak meg benne: a közönséges tárgyak egy szerelmes vers öntudatlan kellékei lesznek. A megszülető, noteszbe jegyzett szavak olyan erősek, hogy utat találnak minden tükröződő felületre: a busz szélvédőjére, ahogy Paterson a 23-as járattal kikanyarodik a depóból; az égre, melyet a külváros téglaházai és villanyvezetékek tagolnak; és a város legismertebb nevezetességére, a vízesésre, ahol Paterson ebédidőben rendszeresen megpihen elmaradhatatlan uzsonnás dobozával. Bár Laura mindent elkövet, hogy párját meglepje – a különös színű, alakú étkek mellé mindig más-más fotót tesz magáról, olykor egy-egy költészeti utalás, például Dante képe is feltűnik –, Paterson csak felvonja a szemöldökét, és folytatja csendes merengését. Majd a műszak végeztével mindig ugyanazon az útvonalon sétál haza a lepusztult átjárókon, utcákon egészen a házukig, ahol a postaláda folyton csálén áll (megigazítja). Csókot és szavakat vált Laurával, megeszi a meglepetésvacsorát, megcsodálja az egész napját otthon töltő nő legújabb fekete-fehér ruháját, lakásdekorációját vagy muffinját, kifejezéstelen arccal mered a morgásokkal kommunikáló kutyára, Marvinra, majd sétálni viszi. Útjuk a helyi bárhoz vezet – a morcos képű buldog az utcán marad, kikötve –, ahol Doc, a pultos megszemlélteti vele a hírességek falát, amelyen fényképek, újságkivágások hirdetik, ki mindenkinek volt valaha köze a kisvároshoz, Paterson pedig letud néhány udvariassági kört, majd csendesen elfogyasztja sörét. És ez így megy napról napra, legfeljebb kisebb változások lehetségesek: Laura újabb vágya, álma vagy ételkölteménye, a felkelés időpontja és póza, a buszon fél füllel halott párbeszédek, ikerpárok, akik a legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel, és egymástól is jelentősen különböznek, egy másik vers, találkozás, konfliktus, amely sohasem szökken szárba, mert még csírájában elhal. Paterson mindegyiket ugyanazzal a rezzenéstelen fizimiskával, öntudatos elégedettséggel veszi tudomásul, amelyet csak a boldog kiszámíthatósággal eltelő élet adhat. Olykor azonban elő-előtör száraz humora, s habozó, tétova személyiségének máza is meg-megreped. De másnapra bizonyosan helyrebillen minden.

Jarmusch sajátos képszerkesztési elve, a kontemplatív áttűnésekkel, az egymásba folyó tükröződésekkel és kettőzésekkel igen finoman köti össze a narratív jeleneteket. Frederick Elmes kamerája gyakran veszi fel a felső látószöget, néha csak Paterson kezét látjuk, amint sort sor alá ró a noteszben, máskor a fiatal pár hálószobájába nyerünk betekintést. De a főszereplő háta mögül ellesett vagy fejével együtt az égnek emelt nézőpont sem ritka: a részben a képbe is belekomponált Patersonnal együtt nyílnak meg előttünk a város cseppet sem rejtegetett titkai. Máskor Affonso Gonçalves vágóasztalán valósággal összefolynak a képszekvenciák, vagy lassú elsötétüléssel adják át helyüket az álomnak, amelyről a filmnek csak szavai vannak, ábrázolni meg sem próbálja őket. Jelentéktelen, sőt érdektelen részletek nyernek új értelmet, amint fehér felirattal rájuk vetülnek egy költemény se eleje, se vége mondatai, melyek a New York-i iskola esztétikuma szerint éppen képszerűségükkel, a festményekhez illő látásmódjukkal veszik célba az érzékeket.

A közeli Rutherfordban élő, de évtizedekig Patersonban praktizáló általános és gyermekorvos, William Carlos Williams mellett ugyanis ennek a művészeti és költőiskolának a lenyomatai is észrevehetők a Patersonon. Frank O’Hara, John Ashbery, Kenneth Koch kötetei sorakoznak a buszsofőr alagsori polcán a világ- és amerikai irodalom sok más klasszikusa mellett; az első név közülük akkor is szóba kerül, amikor Paterson – teljesen kiüresedve és céltalanul – kiül vasárnap a vízesés előtti a padra, ahol összefut egy költészet- és William Carlos Williams-imádó japán turistával. Kenneth Koch, a Columbia Egyetem professzora az összekötő kapocs a költőnek „tanuló” Jarmusch és Ron Padgett között: több mint egy évtized eltéréssel mindketten látogatták Koch szemináriumait, s most összetalálkoztak a forgatáson, miután a rendező felkérte Padgettet, hogy költészeti konzultánsként segítse munkáját. A New York-i Iskola éltanulója nem csupán négy versét simította Paterson keze alá, de három újat is írt a film kedvéért. Maga Jarmusch is elkövetett egy modorában igencsak hasonlító költeményt: ezt egy kislány mondja el Patersonnak, aki szintén „titkos noteszt” vezet, és – mint kiderül – egy ikerpár tagja.

A fekete-fehér látványvilág, a magukra hagyott külvárosok és maguknak való figurák mestere ugyanis lelki, szellemi ikertestvérei mellett valóságos ikrekkel is teleszórja filmjét. Megkettőzve kísérti Patersont és Laurát, személyiségének verbális és vizuális mását, akik a maguk módján ötvöznek fehéret feketével papíron, zuhanyfüggönyön, gitáron és édességen. Adam Driver és Golshifteh Farahani az egymás rigolyáit, rutinjait békésen elfogadó pár szerepében egyaránt brillírozik, Driver jelenbe vetett, időtlen egykedvűsége különösen meggyőző. Megtalálható a fekete rapperben (Method Man) és a falra tűzött újságpapíron feszítő Iggy Popban – mindkettőnek, közvetve vagy közvetlenül, van köze a rendező korábbi filmjeihez –, de a japán turistában (Nagasze Maszatosi) is, aki a Mystery Trainben egyszer már feltűnt hasonló szerepkörben. Sőt még a kutya, Marvin is őriz valamit Jarmuschból, hiszen a „Lee Marvin fiai” nevű vicctársaság alapító tagjaként (mások mellett Tom Waitsszel, Nick Cave-vel) feladatának tekinti az alig tizenöt évesen megőszült direktor, hogy ápolja a legendás filmszínész emlékét, aki kinézete alapján „apjuk lehetne”. (A Nellie nevű kutya sajnos nem érhette meg a legjobb kutyaalakítást honoráló Palm Dog díjátadását Cannes-ban.) Az egypetéjű ikrek azután kezdenek látványosan elszaporodni a filmben, hogy Laura megosztja álmát szerelmével – ezért sem lehetünk biztosak, pusztán Paterson képzeletéből lépnek elő a bárban, a buszon, a zebrán, a padon, gyakorlatilag mindenhol, ahol jártában-keltében megfordul. Ugyan szimbólumként sem utolsók, de tudva, amit tudunk – hogy a forgatáson véletlenül merült fel az ötlet Jarmuschban, s ezután már lasszóval fogta az ikreket –, játékos fricskának is felfogható.

Miként felfogható annak az utalások, áthallások, piszkálódások rengetege is, melyek közül álljon itt csupán egy-kettő. Elsőként Alexander Hamiltonnak, az Egyesült Államok első pénzügyminiszterének szobra: Hamilton gyakorlatilag egymaga teremtett virágzó települést Patersonból – az 1791-ben alapított helység az első megtervezett iparváros volt Amerikában. A szobor a filmben is többször jól látható, amint letekint a Passaic folyó huszonhárom méteres vízesésére a kékgalléros költő társaságában. Egy újabb utalás: a fiatal költőlány, aki eltársalog Patersonnal, amíg anyját és ikertestvérét várja, egyenesen rákérdez, milyen viszonyban van Emily Dickinsonnal. A hírhedten magába és szobájába zárkózó költőnő alakjának hátterében felsejlik William Carlos Williams nagyanyjáé is, Emily Dickinson Wellcome-é, aki Angliából hányódott Puerto Ricóba, majd New Yorkba, és „eleven ittléte” csakúgy megszenteltetik a filmben, mint az Egy földdarab felszentelése című kegyetlenül őszinte Williams-versben. Apró fricska: a buszon utazók között feltűnik két ismerős színész. Kara Hayward és Jared Gilman tizenkét évesen Wes Anderson Holdfény királyságának (2012) szerelmespárját alakították, itt anarchista diákok lesznek, akik Paterson fülkéje mögött tárgyalják ki a patersoni szövőmunkás Gaetano Bresci életét és halálát, aki 1900-ban megölte I. Umbertó olasz királyt. Végül szintén a buszon, ám egy másik napon, illetve később a bárban is szóba kerül Rubin „Hurrikán” Carter középsúlyú bokszoló neve, akit egy bárban elkövetett háromszoros emberölésért ítéltek – alaptalanul – börtönbüntetésre, s akiről 1999-ben életrajzi film is készült. És mit ad isten: az egyik este szintén előkerül egy revolver a bárban. Ám a drámai jelenet hamar komédiába fordul. Paterson tengerészgyalogos kiképzésére hagyatkozva teríti le könnyedén a – valójában játék pisztollyal – fenyegetőző csalódott szerelmest.

Hosszan lehetne még válogatni a Jarmusch által egymásra hányt tükörcserepek közül, de a lényegük azonos: a szemmel alig látható, füllel nehezen hallható dolgok avatott kezekben költeménnyé válhatnak. Paterson egy hetének két órába sűrítésével egyetlen, hosszan kitartott versbe csöppenünk, amelynek minden hangsúlya, írásjele lényeges, de egyik sem jelentős. Szavakat a vízre írni talán mégsem olyan haszontalan tevékenység: ha így lenne, Keats sírfelirata („itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták”) nem a költői halhatatlanságról adna múlékony tanúbizonyságot.

Paterson. Színes, feliratos amerikai film, 118 perc, 2016. Rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző Jim Jarmusch; operatőr Frederick Elmes; szereplők Adam Driver, Golshifteh Farahani, Rizwan Manji, Barry Shabaka Henley, Chasten Harmon, William Jackson Harper, Kara Hayward, Jared Gilman, Nagasze Maszatosi, Nellie.

(Kép forrása: www.imdb.hu)

Molnár Gál mondta megjátszott szomorúsággal és meg nem játszott kajánsággal, hogy lefogyott Elek Feri, és ettől egészen rossz és jelentéktelen lett. Azóta persze tudjuk, hogy ez átmeneti állapot volt, Elek Ferenc visszahízott, és egyáltalán nem rossz és a legkevésbé sem jelentéktelen, de valahogy az egész történet jól jellemzi a színészekhez való viszonyunkat. Legyen valamilyen. Nem érdekel senkit, hogy soványból lehet kövéret csinálni, legyen kövér a kövér, és akkor tudunk hozzá viszonyulni. Mint Kasszás Erzsihez.

Mindenesetre most nem Elek Ferenc a téma, még csak nem is a Kasszást játszó Balázs Andrea, hanem Molnár Gusztáv, mert hát szeretjük, azt hiszem, mindenki szereti, aki látja a színpadon. Mert bár szépen lefogyott az öt-hat évvel ezelőtti önmagához képest, de ettől valahogy megnőtt a füle, viszont megmaradt az egész figura mafla, maflicsek jellege, és ettől rögtön rokonszenvet kelt. Hiába gyúr, hiába vaskosodott meg a karja, mind azt érezzük, hogy tőle nem kell félni.

Fontos, nagyon is fontos, mert alapvetően azt érzem, hogy nem nagy színészvirtuózok állnak a színpadon. Pontosabban: ezt most egyáltalán nem tudom eldönteni. De legalább nem is kell. Az első öt-tíz percben, amikor még csak alakulgat a M/Ámor, még csak találgatja az ember, hogy mit fog látni, van bennem egy kis kényelmetlenség. Shakespeare, az biztos, hiszen többé-kevésbé a Rómeó és Júlia bevezetőjét mondja el a színpadra tévedt zenész, saját hegedűkíséretével. De hát Shakespeare ilyen, nemcsak a legnagyobb magyar drámaíró, aki nélkül teljesen elképzelhetetlen volna egy évad az országban, de önmagának is minta, a saját történeteiben is akadnak hasonlóságok. A két veronai szerelmesből könnyen lesz négy athéni szerelmes, és nemsokára kiderül, hogy tényleg ezt is látjuk, a Szentivánéji álom alaphelyzetét. Nem ahhoz kellene hozzámennie a lánynak, akihez kényszerítik, így nem marad más választása, mint a menekülés. Nem feltétlenül az erdőbe, vannak egyéb bakonyok is, az övé mintha Dánia lenne, ahol valami bűzlik egy harmadik Shakespeare-darabban. Ami most bűzlik, az egy megálmodott biofarm, ahol majd a kint élő magyarok segítenek elindulni.

Négy szereplő és a zenész, ez elég jól kiosztható egy alternatív társulat esetében is, aztán lehet ökörködni, improvizálni, beszólni vagy kiszólni, röhögtetni, és a nevetgélések mellé csomagolni valami mondanivalót, amit aztán vagy észrevesz a közönség, vagy sem. Alapvetően az az érzésem, hogy nem nagyon, hogy hiába próbálnak ma a színházi alkotók megkeresni valami kényes egyensúlyi pontot, amelyet megtalálva nevet a közönség, majd a megfelelő pillanatban észreveszi, hogy keserű a kacaj, mintha a keserűre nem volnánk kellően fogékonyak. Végigröhögjük a legrémesebb katasztrófákat is, hogy elvesznek az illúzióink, régen nem azok vagyunk, akik lenni szerettünk volna, és esély sincs már a korrekcióra. Vagy most, a M/Ámor esetében, látjuk, amit folyton látunk, ezt a meglehetősen kétségbeesett menekülést a szülőföldről, hogy egy álombiogazdaság mennyivel vonzóbb lehet, mint a napi sárdagasztás a szülőfaluban. De hát nevetünk, nevetünk, mint akik feledni mentek a kocsmába. A színházba. A színházban látható kocsmába.

Nem panasz, hiszen én is nevetek. Néha nagyon muszáj. Például amikor a szerelmes párok férfi tagjai a mesteremberek jelenetét próbálják. Vagy amikor előadják a műsorukat, és mit adhatnának elő, mint a kisgömböc történetét. Csodálatosan kihagyják az olcsó megoldást, és nem jelenik meg a miniszterelnök a történetben. Elfogyasztja a kisgömböc a lányt, az anyát, az apát, aztán a legnagyobb magyarokat is, Petőfi Sándort, József Attilát, sőt Pataky Attilát is, de aztán csak eljön Puskás Öcsi, és úgy szétrúgja a kisgömböcöt, hogy csak úgy puffan.

Amíg nevetünk, erős a gyanúm, hogy elmegyünk a történet lényege mellett, vagy elmegyünk a tragédia mellett. Talán minden mellett elmegyünk, de az is lehet, hogy van ilyen késleltetett hatás is. Ott, helyben nevetünk, otthon meg a szomorú szemű Bakonyi Alexára gondolunk. Azért őrá, mert színpadi súlyban a kolléganő, Gerlits Réka meglehetősen alulmarad. Azért így is itt vannak nemcsak a magyar valóságok, de a helyi szerelmek is, hogy miért ezzel, miért nem azzal, vagy hogy azzal miért rosszabb, mint ezzel. Hogy ha valaki egyetemet (főiskolát!) végez, miért érzi végképp társtalannak magát a faluban, miért reméli, hogy érdemes elindulni a falu zakós emberével, a helyi értelmiséggel, a haikukat (egyébként, persze, nem haikukat) a telefonjára költő tanárral. Az egyikük az égi, a másikuk a földi szerelem, ami, persze, nem jelenti azt, hogy épp az égi változat jelenti be, hogy terhes.

Nyilván nincs értelme túlkomolykodni az egész előadást. Végül is ez csak ujjgyakorlat, egy Shakespeare-helyzet maira fordítása, sok játékkal, a próbák során bekerült improvizációkkal, és nagyon határozott földhöz ragasztással. Nincsenek tündérek, nincs Oberon és Titánia, nincs szerencsés közbelépés és hibaigazítás, Ámor is csak a címben jelenik meg, ha nyilát az M és az Á közé tesszük. A virág csodálatos leve helyett csak valami fura ízű pálinka van, és hogy tényleg ez számít-e, vagy inkább a mellbőség, és a turkálóból megszerzett rövid ruha, azt nem is fontos megválaszolni. Az Isten háta mögött élünk, de ez még rendben van. Ám hogy a bogarak, virágok között nincs egy árva tündér, és hogy Puck is csak a rendezvényszervező alkalmazásában áll, azt nem esik jól hallani.

Ezért aztán: nevetünk.

Dancsecs Ildikó: M/Ámor, vagy amit akartok. A Terminal Workhouse és a Manna Kulturális Egyesület előadása. Rendezte: Dömötör Tamás. Szereplők: Gerlits Réka, Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv, Káló

(Kép forrása: www.programajanlo.hu)

[et_pb_section admin_label=”section”]
[et_pb_row admin_label=”row”]
[et_pb_column type=”4_4″]
[et_pb_text admin_label=”Text”]
Ha megkérdeznék a magyar közönséget, akár a műveltebbet is, igen kevesen tudnának elfogadható választ adni a címbeli kérdésre vagy változataira, mondjuk, arra, hogy mi a turanizmus. Pedig… Miként Ablonczy Balázs remek, A magyar turanizmus története alcímet viselő könyvéből megtudható, az 1913 és 1944 közötti időszak több magyar miniszterelnöke, számos miniszterrel és államtitkárral együtt, tagja volt a turáni szervezeteknek, mint ahogy mások mellett egyetemi tanárok, nótaköltők, ügyvédek, nyugalmazott tábornokok és rendőrtanácsosok, pékek, földbirtokosok, nyomdászmesterek és méltán elfeledett költők is. Olyannyira jelen volt a téma a köztudatban, hogy Horthy különvonata, a világháborúban rendszeresített magyar harckocsi és egyebek közt egy ceruzamárka is a Turán nevet kapta.

Ablonczy megjelenésében egyébként szerény könyvének borítóján (Hegyi Péter munkája) a felkelő (vagy lenyugvó), stilizált nap előterében egy lováról hátrafelé nyilazó figura látható, aki, szemben a mű címével (Keletre, magyar!), a naphoz való viszonya alapján biztosan nem keletre, hanem dél vagy észak felé tart, illetve nyilaz. És ez így van rendjén, hiszen a turanizmus olyannyira elasztikus elképzelés volt, hogy évszázados történetébe belefért a rokonsági alapú északi, finn és észt kapcsolatok szorgalmazása éppúgy, mint az, hogy a déli, bolgár, alkalmanként az albán sors- vagy más közösség víziójára épített a balkáni magyar befolyás erősítésének szándékával, vagy a turáni eredet alapján rokonnak tekintett türk népekkel, kiemelten a törökökkel való összetartozás hite is. Belefért a japánokkal, olykor más távol-keleti népekkel közös eredet „felfedezése” és hasonlóan a sumer eredet.

De más irányban is színes a skála, hiszen a turanizmushoz szervezetileg is így-úgy kötődők mellett sokan csak kívülről, tájékozódásuk irányát illetően kapcsolódtak az ügyhöz, a laikusok mellett itt is, ott is találhatók dilettáns múltkutatók, de félprofik és profi tudósok is. A flexibilitást jelzi a könyv másként is: idézi Zempléni Árpádnak, a „turanizmus apostolának” 1913-ban, a turáni gondolat atyjának tekintett Vámbéry Ármin halálára írt versét: „Turán turulja szárnyát leereszti; / […] Legnagyobb bölcsünk, Vámbéry – halott. / […] Porát virrassza magyar ég alatt / Az örök nagy Turáni Gondolat.” És idéz egy atipikusnak nevezett turanistát is, aki viszont úgy látta: „…az egész ázsiázás és nomádozás csak osztrák császári és Wamberger Hermann-i [Vámbéry Ármin eredeti neve] zsidó gyártmány…”

Ablonczy visszatérően és találóan a Kelet képzete kifejezést használja a turáni gondolat eklekticizmusát jellemzendő. Tíz pontban sorolja, hogy mi mindent jelenthetett a turanizmus, a magyar őshaza keresésétől, a magyar nép rokonainak felkutatásától, keleti kapcsolatainak feltárásától, tehát az akár tudományosnak tekinthető megközelítéstől kezdve a kivel szövetkezzünk és kivel ne politikai szempontján vagy egyfajta magyar imperializmus, a kulturális és gazdasági befolyásszerzés szándékán át egészen a magyar társadalom turáni alapokra helyezésének, a történelmi egyházak befolyása helyett az újpogányság „bevezetésének” tervéig.

A könyv egy közéleti érzékenység története is, hogyan viszonyult a Kelethez, a magyar néprokonság gondolatához a honi értelmiség és politika – írja a szerző. Ugyanakkor nem véletlenül érzi fontosnak megjegyezni, szándéka semmiképpen nem az, hogy az olvasó szörnyülködjön, miként is gondolhatták komolyan mindazt, amiket egykor leírtak. Miközben az alaphang valóban komoly, tárgyilagos, maga Ablonczy is szívesen, bár visszafogottan évődik elképzeléseken és főleg figurákon. Pekár Gyuláról, a Horthy-korszak fontos közszereplőjéről, hosszú ideig a Turáni Társaság vezetőjéről jellemzésként egyebek közt ezt írja: a fél tucat nyelvet beszélő, atlétatermetű férfiú göndör fürtjei elvesztése előtt a múzeumkerti Arany-emlékmű Toldijának modellje volt. Másról: nem tudta igazán számontartani, hány egyesületnek is tagja. Megint másról: termékeny, de igen tehetségtelen író. A néprokonságról: általában egy tárgyalás vagy vacsora első öt percében, a társalgás beindításában volt érdekes, utána a diplomácia hagyományos érv- és eszközrendszere került elő. A Gömbös által 1927-ben alapított Turáni Vadászok Országos Egyesületének egyenruhájáról: valahol a korai Robin Hood-filmkosztümök és a fantáziátlanabb Varázsfuvola-rendezők által elképzelt Papageno-jelmez között félúton helyezkedett el.

A turáni eszme és annak története szempontjából szinte érdektelen, hogy mi is az, amit a magyar őstörténetben a Turán névhez bizonyítottan társítani lehet. Terület, népek, nyelvek? Ennek megfelelően Ablonczy, illetve könyve ezzel nem is foglalkozik.

Elsősorban az érdekes ugyanis, mire reflektál, mit kíván a turáni gondolat – akármi is a történeti alapja. Kezdetben, az első világháború előtt a Monarchián belüli nemzeti identitást erősítő, egyúttal a magyar gazdasági terjeszkedést esetleg segítő, tudományos kutatásokkal is összekapcsolódó eredetkeresés volt, az agyonhasznált metafora szerinti kompország keleti kikötőjének építése. Az első világháborús vereség, a forradalmak és Trianon után viszont, ahogy Ablonczy fogalmaz: „sokan gondolták úgy, hogy a százesztendős nemzeti tervnek, a Nyugat utolérésének, az ország európai típusú modernizálásának talán nem is volt értelme. Vissza kell fordulni Keletnek; rokonokra, barátokra találni, másutt mintákat keresni, és megerősödve visszavágni minden igazságtalanul elszenvedett sérelemért.” És ha ez ismerősen cseng ma az olvasónak, az nem idegen Ablonczy szándékától. „…úgy vélem – írja a bevezetőnek tekinthető szövegben –, hogy sem az István, a király című rockoperát, sem a rovásírás feltámadását, sem a 2010-ben kormányra jutott Fidesz »keleti nyitását« nem lehet értelmezni a turanizmus eszmei alapjai nélkül.” Mint ahogy – tehetjük hozzá – sok más mellett a nemzeti bank elnöke által igen pontatlanul piros pöttyként emlegetett, úgynevezett mongolfolt mítoszát sem.

A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a turanizmus jellegzetes magyar illúzió, valahol a kudarcos imperializmus és a nemzeti délibábkergetés között – írja a szerző. Az árnyaltabb képből azonban kitűnik, bár a turanizmus a keleti eredet és a nyugati mintakövetés közötti feszültségre reagál, nem társtalan, amennyiben máshol is akadnak hasonlítható elképzelések. De sokféle ok miatt a múltban sem volt és ma sem vevő senki arra, hogy a néprokonság gondolata jegyében különleges nemzetközi kapcsolatokat ápoljon.

A keleti gondolat képzetének feltárása mellett Ablonczy jelentős teret szentel a turáni szervezetek meglehetősen kusza világának bemutatására, jelezve, hogy a turáni átoknak vélt széthúzás, személyes ellentétek magát a turanizmust sem kímélték. „Ahogy az általában a radikális szervezeteknél lenni szokott, mindig volt valaki, aki igazibb a másiknál” – jegyzi meg egy helyütt nem kevés epével.

„Ha Turán nem létezett is, ha a Turáni Társaság már megszűnt is, a gondolat tovább élt” – írja az 1945 és 1990 közötti évtizedekről szólva. Itt kitűnik egyebek között, hogy bár a turanizmus illeszkedett a Horthy-korszak hivatalos közgondolkodásához, sok hívét szélsőjobboldaliként tartották nyilván, az egyébként gyorsan betiltott turáni szervezetekhez való tartozás azonban önmagában nem érdekelte kiemelten a politikai rendőrséget.

A zárófejezetben, Reneszánsz és manierizmus cím alatt tárgyalja a könyv az 1990 utáni fejleményeket. Szó esik az addig tiltott, lappangó nézetek újraéledéséről, köztük a turanizmus két háború között is radikálisnak számító változatainak megjelenéséről. Csak megemlíti az MSZP 1994-es programját, amelynek a keleti piacok visszaszerzésére irányuló ígéretét szimpla szavazatszerzési szövegnek látja, de mivel nem állt mögötte semmilyen gondolkodás a Keletről, aligha nevezhető turáninak. Más elképzelések mellett kitér a Magyarok Világszövetségére is, amely programszerűen fordult a magyarság őshazája felé, mondván: ott „közel egymilliárd ember tekint minket barátnak, rokonnak, tehetséges, nyugatra szakadt testvérnek”. Ablonczy hozzáteszi: ez erősen rímel az 1945 előtti turanista beszédmódra, de azért is figyelmet érdemel, mert a Jobbik vélhetően innen emelte át és állította külpolitikájának középpontjába a turáni gondolatot. Más keletiséggel kapcsolatos közéleti reflexiókat is felsorolva úgy látja, hogy a Fidesz a 2010-es kormányprogramban új vasúti selyemútként is emlegetett keleti nyitási szándéka ezekre is reflektált. Fanyarul jegyzi meg: a miniszterelnök, hogy megvilágítsa a keleti nyitás hátterét, nem takarékoskodik a hasonlatokkal, idézi is a Kazahsztánban a nyugati testvér nevében a keleti testvérhez beszélőt és más hasonló, a magyarság keleti eredetére utaló kijelentéseket. A valódi hatást – finoman – vegyesnek mondja, megemlítve, hogy a kereskedelemben egyáltalán bekövetkező növekedés is jórészt a Magyarországra települt nyugati multiknak köszönhető, ráadásul – teszi hozzá – a nyitásnak nevezett szándékot botrányok is kísérték, mint az azeri katonatiszt kiengedése, a kereskedőházak anomáliái. Úgy látja, a déli nyitás 2015-ös meghirdetésére vélhetően azért volt szükség, hogy a keletiről már ne kelljen beszélni.

Ablonczy, aki egyébként 2010 után állami hivatalt is vállalt (a párizsi magyar intézetet vezette), nem hiszi, hogy Orbán törekvése turanista politikai koncepcióra épülne, és ezt valószínűsíti Vonánál is. Úgy véli, hogy neveltetésük, világképük is a nyugati világhoz köti őket. Hozzáteszi azonban, hogy kétségtelen, beszédmódjuk részben a turanizmus retorikai elemeiből merít. Kissé arrébb ennél határozottabban fogalmaz: kudarcra ítéltetett, aki politikát akar építeni ebből a beszédmódból. Persze legitim a keleti gyökerekkel foglalkozni, a nyugat típusú modernizációból adódó feszültségekre reagálni. „De a magyar nemzeti projekt elmúlt kétszáz éve, […] arról szólt, hogy a nyugati formákat igyekszünk meghonosítani: ez a siker, a jólét és szabadság feltétele.” Az ideális társadalom a magyarok többsége számára a nyugati, a Kelet felé fordulás jó esetben egzotikumnak számít. Ahol a turáni gondolatnak volt valamennyi relevanciája – fejti ki több helyen is – az a művészet.

Ablonczy bevezetőjében izgalmas olvasmányt ígér. Nos, nemcsak intellektuális izgalmakat, a mai közönség nagy része számára kevéssé vagy alig ismert összefüggéseket, érdekességeket kap az olvasó, de a választott, napjaink megértéséhez is fontos történeti téma igényes, alapos feltárását is. Mindezt igen élvezetes, olykor kimondottan szórakoztató, olvasmányos stílusban, forrásokkal, köztük elképesztő, periferikus intézményekben őrzöttekkel is megalapozva.

Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! A magyar turanizmus története. Budapest, 2016, Jaffa Kiadó. 296 oldal, 3490 forint.
[/et_pb_text]
[/et_pb_column]
[/et_pb_row]
[/et_pb_section]