A karantén miatt a mozirajongókra kényszerített másfél éves Netflix-diéta után különös örömöt kínált az újonnan kinyitott Puskin mozi. A mozi bejáratánál az egykori határátkelőhelyeken végbement igazoltatásokra emlékeztető ceremónia után juthattak be az előtérbe az oltottságukat bizonyítani képes nézők, akik a zsilipelést követően a ritkásan benépesült nézőtér valamelyik zsöllyéjében helyet foglalva nézhették meg a fiatal, Kínában született, de Amerikában szocializálódott Chloé Zhao rendezőnő legújabb filmjét. A film témájául választott marginalitás arra figyelmezteti a posztmodern szociológiai tudással nem feltétlenül felvértezett nézőt, hogy a természet diribdarabjaiból létrehozott likvid társadalmi valóság megismerésének királyi útja a határhelyzetekből való kiindulás. A határhelyzet ugyanis léténél fogva kérdésessé teszi a fősodor kényelmébe ringatott megismerési kategóriák bizonyosságát, visszavezet az emberi létet eredendően jellemző meghatározatlanságokhoz, rádöbbentve az önhitt, magabiztos igazságok hazugságára.
A marginalitás nézőpontja különösen segít a bizonyosság menedékeit megremegtető válságos időkben, amikor a magára maradt emberre támadnak a hátborzongató idegenség, a transzcendentális hajléktalanság fojtogató érzései.
A nomádok földje (eredetiben: Nomádország) szociológiai hátterét az Egyesült Államok gazdaságát és társadalmát tartósan kínzó globalizációs eredetű válság adja. Az ipari és szolgálta-tási szektorok munkahelyeinek megszűnése, Kínába, Indiába helyezése a fehér középosztály fehér- és kékgalléros munkavállalói alól kirántotta a talajt, és ha az egzisztenciavesztés magánéleti pro-blémákkal is társult, akkor ott vagyunk, ahol a film éppen elkezdődik. Az első jelenetből kiderül, hogy a 2008-as válság utóhatásaként a Nevada állambeli Empire városában működött United States Gypsium Corporation végleg bezárt. Empire lakói elköltöztek a városból, melynek írmagja sem maradt, irányítószámát törölték a postajegyzékből. A munka nélkül maradtak egyike Fern, aki a főhőse, aki a gyár bezárásával párhuzamosan hőn szeretett férjét is elveszítette. Fern az elha-gyott város egyik raktárában hagyja kevés számú földi javait, és furgonba ül, és elkezdi hosszan tartó vándoréletét az Egyesült Államok útjain. Időnként dolgozik, ismerkedik, de eredendően vándorol, éli a mozgó marginálisok életét.
A nemrég fiatalon elhunyt magyar szociológus, Prazsák Gergő értékvizsgálataiból tudjuk, hogy a marginalitás által ütött résbe kényszerült emberek a fősodort követő társadalom normáinak megfelelően élő társaikhoz képest szűkösen, de náluk jóval szabadabban élnek. Jessica Bruder amerikai újságíró három éven át testközelben követte nyomon az amerikai társadalom peremére sodródott emberek életét. Élményei alapján nagy sikerű könyvet írt, melyből kiderült, hogy a tár-sadalom rendjéből kiszorult fehér amerikaiak európai sorstársaikhoz képest jóval mozgékonyab-bak. Nincstelenek, napról napra élnek, de állandóan változtatják helyüket. Rozoga járműveiken kényszeresen járják Amerika végtelenbe vesző útjait nem kívánatos éjszakázókként meg-meg áll-va a bevásárlóközpontok előtti parkolóhelyeken vagy a kifejezetten nekik létesített táborokban. Ők az új nomádok, akiket nem az ínségtől való menekülés, hanem a szabadság vágya hajszol cél-talanul a térben, ahol nincs sem előre, sem hátra.
Bruder könyve a megjelenést követően azonnal felkeltette a filmesek figyelmét, de az író-nőnek nem volt kedve egy hasonló témájú dokumentumfilm elkészítésében való részvételre. Így maradt a játékfilmes opció, aminek megvalósításában oroszlánrészt vállalt a könyv meg-filmesítésének jogát megvásárló Frances McDormand és Peter Spears, akik mindketten játszanak is a filmben.
A film jellegzetes road-movie, sovány, semmibe vesző történet, melynek minden pillanatát a főszereplő, Frances McDormand tartja életben. McDormand már 1984-ben beírta nevét az ame-rikai filmtörténetbe, amikor elvállalta a Coen testvérek első filmjének főszerepét. Igazán ismert 1996-ban lett, amikor a Coen testvérek által készített Fargo várandós rendőrnőjének szerepét ala-kította, amit Oscar-díjjal jutalmaztak. Második Oscar-díját a 2017-ben készült Három óriásplakát Ebbing határában c. filmben látható alakításáért kapta, amit a Nomádok földje Fernjeként 2021-ben kapott harmadik Oscar követett.
A színésznő titka, hogy nincs titka. A 108 percnyi vetítési idő java része alatt az ő arcát látjuk, fanyar, néha groteszk mosolyát, álmélkodó, résztvevő, tiltakozó fintorait. Látszólag nem tesz mást, csak azt, hogy ott van a kamera előtt. De ahogyan áll, ül, jár, autót vezet, gépiesen dolgozik, sorstársaival beszélget, abban ott van a hajthatatlan szabadságvágy által űzött élet, egy markáns történet, mely a hűségről, a magányról, a szeretett férj elvesztése nyomán támadt űrről, a feleslegessé válás okozta szorongásról szól.
Fern a filmben nincs egyedül. Sehonnan sehova nem vezető útjait követve újabb és újabb táborhelyeken üt tanyát, itt mint Gorkij darabjában az éjjeli menedékhely lakóit, sorstársait is-merhetjük meg, akik között vannak, akik nem játsszák, hanem élik a szerepet, melyet a forgató-könyv számukra kijelölt. Különösen megkapó Swankie figurája, aki földi vándorútjának végén a szemünk előtt készül az utolsó útra. Zsibvásáron adja el kevés számú, inkább lelki, mint anyagi értelemben véve értékes kincseit, majd látjuk, ahogyan furgonját vezetve eltűnik a messzeségben. Legközelebb csak egy SMS érkezik tőle, melyből Fern megtudja, hogy véget vetett életének, nem várta meg, míg az agyában pusztító daganat lélektelen testi roncsot csinál belőle. Fern tétova ba-rátja Bob, aki segítő igyekezetében összetöri azt a keveset, amit Fern elpusztult múltjából átmen-tett. Ennek ellenére kialakul közöttük egy kapcsolat, ami azonban nem elég erős ahhoz, hogy együtt tartsa őket. Bob visszatér családjához, fiához, unokájához, lemond a nomád élet adta sza-badságról.
A marginalitásban megnyíló emberség mélységeit az európai néző Gorkij nagyszerű szín-darabjának hősei történeteiből ismeri, akik patkányként térnek vissza Gerhart Hauptmann-nál. Rainer Werner Fassbinder Alfred Döblin Berlin marginálisairól 1929-ben írott remekműve alap-ján 1980-ban készítette el ma is megrázó filmsorozatát. Fassbinder filmjének remake-jét láthattuk nemrég az afgán származású Burhan Qurbani rendezésében, aki a mai marginálisokat mint a jog és az erkölcs védelmétől megfosztott menekülteket mutatja be, akik az Európai Unió gazdag or-szágaiban élik megnyomorított és kiszolgáltatott életüket.
Chloé Zhao dramaturgiai újítása, hogy a marginális embereket mozgásban mutatja be, akik jóval szentimentálisabbak, mint európai kortársaik, személyiségük egysíkú, nincs meg bennük Gorkij, Hauptmann és Döblin hőseinek tragikuma. A szeretet elmúlhatatlanságát, a meg nem al-kuvó magánéleti szabadság legyőzhetetlenségét hirdető filmre bemutatását követően nem véletle-nül hullt a díjeső. A film 2020-ban a velencei filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlán-díjat, az idén megkapta a legjobb drámának járó Golden Globe-díjat, ami után az Oscar-díjakat kiosztó gálaünnepségen a legjobb fim, a legjobb filmrendező és a legjobb női főszereplő díjai következ-tek. A sikerhez minden bizonnyal hozzájárult a nemrég elhunyt Ennio Morricone nyomába lépő Ludovico Einaudi fülbemászó zenéje.
A 21. század elején Amerikába vándorló marginálisoknak Chloe Zhao optikáján keresztül láttatva meg kell küzdeniük a velük szemben álló hivatali és üzleti környezet ellenségességével, de egészében kevésbé szenvednek, mint európai sorstársaik. Megindítóak a képek, amelyek az összefogást, az egymás iránti együttérzést, a kölcsönös segítségnyújtást, a közösség adta belső erőt mutatják. Az európai irodalomból ismert marginálisokhoz képest a filmben látott új nomádok több szálon is kötődnének a fősodor társadalmában élő ismerőseikkel, rokonaikkal, s inkább saját akaratukból, mintsem a körülmények kényszere folytán menekülnek el a kisvárosi mozdulatlanság unalma elől. Feltűnő, hogy Bruder marginálisainak mintája meglehetősen szelektív, csak fehér, a középosztályi lét kötelmeit felrúgó marginálisok vannak köztük, hiányoznak a feketék, az illegális bevándorlók, a szexuális identitásuk miatt stigmatizáltak és még sok mindenki más, akiknek az élete túl keserű ahhoz, hogy a róluk készült filmek elnyerjék a jólétben, biztonságban, elégedett-ségben élő, hollywoodi ízlésen edződött ítészek jóindulatát.
A nomádok földje, 2020. Rendező-forgatókönyvíró: Chloé Zhao. Operatőr: Joshua James Ri-chards. Zene: Ludovico Einaudi. Szereplők: Frances McDormand, David Strathairn, Charlene Swankie, Peter Spears. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 július-augusztusi dupla számában)
