Elszabadult a székelyezés februárban. Nem előzmény nélküli, bár az előzményeket különösen több év távlatából nem látják pontosan azok, akik a székelyezős vitákban részt vesznek. Most a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója indította el, tudatosan, előre kitervelten, a sokadik botrányt kavaró nyilatkozatával. A tavaly december óta hömpölygő Térey-ösztöndíj vitájában mondta azt, hogy ő – dacára Schilling Árpád vádjának – nem náci, hiszen székely. A székelyek pedig nem nácik és nem kommunisták.

Hogy ma valaki, aki így nyilatkozik, az első vonalban kap helyet, ilyesmiről és így beszélhet mint főszónok, felkért vitapartner, mint „főigazgató”, az mindent elmond erről a hatalomról, amiben élünk. De a kort az minősíti igazán, ahogy erre Demeter kritikusai, az ellenzékiek reagálnak. Kialakult a masszív fóbia a főigazgatóval szemben, a gyűlöletspirál beszippantott mindenkit – végül is ez a kormányzati gyűlöletpropaganda célja, hogy mindenki érintve legyen, reagáljon, és eljátssza a rá kiosztott szerepeket. Demetert inkompetenciája mellett (amelyről sajnálatosan kevés érdemi szó esik) szidják: származása, habitusa, alkata (!) miatt, dehumanizálják (pondró, hernyó, patkány – olvasom visszatérően). Ha nagyon szigorú akarok lenni, és akarok, akkor csak azt tudom mondani: a náci beszéd kitermeli önmagát ellenzéki oldalon, úgy, hogy közben a felhergelt, sértett, ám cselekvőképtelen ellenzéknek fogalma sincs arról, hogy mibe keveredik éppen.

Parászka Boróka

A mérsékeltebbek felvetették, hogy „a székelyeknek” kellene tüntetniük Demeter ellen, ki kellene kérniük maguknak, hogy ilyesmibe keverik őket, hogy rájuk hivatkozik ez az ember. Ilyen politikai entitás, cselekvő, aktor, hogy székely: nincs. Az elmúlt évtizedekben a „székely” politikai brand lett. Elsősorban az autonómiamozgalmak révén vált ismertté, a székelyzászló-mozgalomban vált láthatóvá. De kevésbé érzékelhetően az Erdélyen belüli megosztás és megosztottság címkéje is lett. A székelyek voltak a magyarok, a még magyarabbak az erdélyi magyar közösségen belül. A Székelyföld volt az igazi Erdély a vegyes területekkel szemben. Székely ruhában jelentek meg az erdélyi politikusok a magyar parlamentben. Székely rovásírással telt meg nemcsak Székelyföld, de Erdély és Magyarország is. A székely brandre épült rá egy sor más brand: a székely lángostól és kolbásztól a székely sörig.
Amikor tehát Demeter azt mondja, hogy „székely vagyok”, akkor besorol ezek mögé a brandek, vállalkozások és vállalkozók, politikusok, a zászló mögé. És a mögé az elképzelt politikai közösség mögé, amelyik így, ebben a formában sohasem létezett. Nem létező erővel, identitással sáfárkodik. Ennél is tovább megy. A „székely – nem székely” dichotómia, ez az egész, hosszú évek óta működő identitásgyár kitermelte a maga szembenállásait, ellenségképeit. A székely tiszta. Nem lehet sem náci, sem kommunista: lazán megengedi ezzel a felsorolással magának a relativizálást is, a látszólagos középen állást, konszenzuskeresést.

A „hídember”. Ezt a fogalmat Téreyvel kapcsolatban vetették be a köztudatban, előtte pedig a Széchenyi-film miatt vált hívószóvá. Egy végletekig megosztott, a konfliktusokat kegyetlenül kiélező rendszerben a „hídember” szerepe a leghálásabb. A kiegyezés, a konszenzus lebegtetése mellett ő az ígéret, hogy lesz ez másként is, csak el kell jöjjön a megfelelő ember. Demeter, miközben folyamatosan provokál, heccel, megaláz, aközben szintén ebben a béketeremtő, közép felé terelő szerepben is tetszeleg. Ő mint székely, nem lehet sem kommunista, sem náci. És szemben áll mindazokkal, akik szerint viszont a székelyek nácik (vagy kommunisták). Kik ezek? Hát akik a székely nemzetépítést az elmúlt években nem fogadták el. Akik tiltakoztak a Wass- vagy a Nyirő-kultusz ellen, akik nem székelyzászlóztak, akik viccet faragtak a rovásírásos feliratokból. A nem székelyek, nem erdélyiek vagy a nem eléggé székelyek és nem eléggé erdélyiek. Hát így alakul ki, épp a konszenzus, a közép látszatával az újabb konfliktus. Ha valaki ebben a helyzetben azt kéri számon, hogy miért nem tiltakoznak Demeter ellen a székelyek, pontosan azt a stratégiát követi, amit a főigazgató és az újnacionalista kurzus diktál. Nincs egy székely tanács, nincs székely nép, nincs senki, aki mint székely tiltakozhatna, hiszen a székely ebben a formában imagináció. Pont akkor válna valóságossá, akkor igazolná a rendszert, ha valaki azért kezdene tiltakozni Demeter őrültségei ellen, mert székely.

Hogyan jöjjünk ki a nacionalizmusból? Az ellenségképek világából. A mesterségesen gerjesztett konfliktusokból. Hogyan pacifikáljuk a közéletet? Ha nem beszéljük a hatalom nyelvét. Ez lenne az első és legfontosabb lépés. Ehhez azonban tényleg az előítéletek mélyére kellene nézni. Demeter, Orbán János Dénes és a teljes erdélyi maffia azért kerülhetett olyan hatalom által privilegizált, támogatott, megerősített helyzetbe, mert tényleg volt-van Erdély-ellenesség. Tényleg élnek az erdélyiekkel szembeni előítéletek. Van táptalaja a szembenállásnak, a konfliktusoknak. És aki ezekkel akar operálni, az ki is fogja használni. A képzelt ellenségek így öltenek testet, elevenednek meg, így jön egyszer csak szembe a legrosszabb álmunk. Demeter ellen sokféleképpen lehetett volna, kellett volna tiltakozni. Amikor Tőkés László sajtósaként átejtőernyőzték Magyarországra, és rászabták az „erdélyi emberünk” szerepet – miközben olyan magyarországi megbízásokat, hatásköröket kapott, amelyekhez sem tudása, sem terepismerete, sem képzettsége nem volt. Vagy akkor, amikor az erdélyi magyar sajtó ledarálását rábízták. Vagy amikor az erdélyi magyar sajtó támogatása címén irdatlan, példátlan pénzösszeg fölött kapott hatalmat, amelyet senki sem indokolt, s amellyel kapcsolatban ma is kérdéses: végül is mire, kinek, hova jutott? Vagy akkor, amikor a sajtókomisszár szerepből hirtelen a magyar irodalmi élet első számú szervezőjévé lépett elő. Politikai megbízottból a „kortárs magyar irodalom” istápolójává. Mi történt ekkor? Nyíltan, előre bejelentve kiterjesztették a politikai kontrollt az irodalmi életre (párhuzamosan azzal, ami a képzőművészeti vagy színházi életben zajlik). És mindezek után jöhetett a Térey-ösztöndíj, a hídemberezés és a bátortalan szöszmötölés arról, hogy kivel mennyire lehet, érdemes együttműködni. Nem az a baj Demeterrel, hogy székely, nem az a baj, hogy erdélyi. Az a baj, hogy a hatalom egyik kreatúrája. Ízig-vérig része a rendszernek, működtetője, emblémája. A rendszer vele is, nélküle is működik. Hiába kreál belőle bárki ellenséget. Hiába férgezi, patkányozza le. Újabb és újabb ilyen figurák fognak születni az előítéletekből, az indulatokból, de legfőképpen a magyar értelmiség rendszerkritikára való tehetetlenségéből.

Nem látom, mennyire lehet ezt belülről kikezdeni. A Térey-ösztöndíj visszautasítása fontos gesztus volt, de nem maradhat elszigetelt epizód. Egyértelmű, hogy mi felé halad a rezsim. A primer nacionalista identitásképző eszközök felé: a székelyezés, a magyarozás és mindezekkel szemben a zsidózás, cigányozás nem elég. Kell mindezek mellett egy másik regiszter: meg kell törni az akadémiai szférát, hogy esélye se legyen a szakmai kritikának. Fel kell használni az irodalmi, színházi, művészeti szcénát, akár arra, hogy új identitást (vagy annak a látszatát) kreáljanak. Kicsit visszakacsintsanak a rég cserbenhagyott polgárságra, középre, jobboldali elitre. Akár arra, hogy meglebegtessék a társadalmi megbékélés esélyét. És mindeközben táptalajt biztosítsanak a „kulturális védelemnek”. Elég abszurd volt az utóbbi években, hogy az egész ország tele volt plakátolva a menekültellenes kampány részeként a „nem veheted el a kultúránkat” üzenettel, miközben a kormánynak – néhány levitézlett harmadosztálybeli színészt, rég megfonnyadt popsztárt leszámítva – nem volt semmiféle kulturális teljesítménye. Sőt: miközben a kormány a saját, végsőkig lojális és kitartó elitjét is ledarálta, megalázta, kisemmizte. Milyen kultúrát kellene megvédeni? Most aztán lesz-lett kultúrája a kormánynak. Irodalmi „karavánok”, fesztiválok fogják megmutatni, mi is a kultúra errefelé. Lesz hozzá fellépő is, hisz a Térey-ösztöndíjasok szerződése erre a részvételre, együttműködésre kötelez. Amíg Demeter vagy bárki más ezt a kulturális paravánt, a kultúra látszatát fenn tudja tartani, addig hasznos. Székely, erdélyi – mindegy, hasznos. Amíg a kultúra látszatára szükség van, addig hasznosak lesznek mindazok, akik ebben a vetítésben, látszatteremtésben részt tudnak venni. És amint a „kultúrharcot” majd a társadalmi, politikai mobilizáció valamely más eszköze váltja, akkor mindenki megy a levesbe.

Épp az etnikai mobilizáció utóbbi, másfél évtizedes története szemlélteti, milyen hamar elavulnak ezek az identitásjátszmák. A székelyzászlózásból, autonómiázásból előbb egy intézményes elfektető, a nemzetstratégiai intézet maradt (remekül fizetett áldozata Szász Jenő), és végül Demeter Szilárd meg a székelyezős irodalmi biznisz lett. Mi a következő kanyar? A putyini Oroszországot, az erdogani Törökországot figyelem. Ott az akadémiai szféra elleni harc sokkal korábban elkezdődött. És a különbéke ígérete is hamarabb megjelent. A kormánypárti értelmiség felfuttatása, a rendszer-kompatibilis ellenzék helyzetbe hozása is megtörtént már. Macska-egér harc van, ha véletlenül valaki kilóg a sorból, mint legutóbb Osman Kavala Törökországban, akkor példát statuálnak. Kavala ellen nem szűntek meg az eljárások akkor sem, amikor több társát, kollégáját kiengedték a börtönből. Elvégre Kavala a „fej”, a civil szféra támogatója, a kurd körzetek békéltetője. Nem lehet vele kíméletes a rendszer, mert elbízzák magukat a kurdok vagy a civilek. Támogatni, „kultúrába fektetni” és félelmet kelteni, adni és elvenni: ez megy. Aki pedig nem látja át a rendszert, aki nem tud megküzdeni a kiszolgáltatottsággal, az bizakodni kezd, megadja magát, de legalábbis kushad. Efelé haladunk: a kultúra mint elhallgatás, elcsendesülés felé. Hogy ez volt már? Minden autokráciának megvan a maga sajátos, gondosan megmunkált cenzúrája, csöndje. Ismerkedjünk vele.

(Megjelent a Mozgó Világ 2020 márciusi számában, nyitókép: vasarnap.hu)