Facebook
Kezdőlap Blog Oldal 27

Révész Sándor: Miért fáj a sajtószabadság?

Vannak dolgok, amelyeknek a hiánya is, a megléte is fáj. A sajtószabadság is ilyen.

A Népszabadság kinyírása után a felfüggesztett, majd megszüntetett lap munkatársai lehetőséget kaptak rá, hogy az ELTE média szakos hallgatóinak szemináriumot tartsanak Sajtószabadság a gyakorlatban címmel. Úgy gondoltam, hogy a nekem jutó másfél órában a sajtószabadság által okozott fájdalmakról fogok beszélni. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert a hiány fájdalma az aktuális fájdalom. Érdemesebb arról beszélni, ami nem aktuális, mert arról mindig sokkal kevesebbet beszélnek és gondolkodnak. Biztos vagyok benne, hogy hosszú ideig fognak sajtószabadságban élni a szemináriumunk ifjú hallgatói, ennek a dolgozatnak az olvasói meg még tán az indokoltnál is optimistább szerzője. Készüljünk föl rá, hogy a sajtószabadság fájni fog a jövőben is, miként fájt a múltban is.

Az Arcanum keresője szerint a sajtószabadság szó a Népszabadságban és elődjében, a Szabad Népben 1945 és 1988 között 373-szor fordult elő. Évente átlagosan nyolc és félszer. 1989 és 2015 (a Népszabadság utolsó teljes éve) között 1856-szor. Évente átlagosan hatvankilencszer. A különbség nyolcszoros. Az a kevés említés a rendszerváltás előtt többet mond a sajtószabadság fájdalmáról, mint az a sok a rendszerváltás után. Érthető. Az állampárt központi lapjának a diktatúra évtizedeiben azt kellett érvekkel alátámasztania, hogy sajtószabadság ott van, ahol nincs (emitt), és ott nincs, ahol van (amott). Ezért a sajtószabadság fájdalmainak kihangsúlyozásával tagadták a sajtószabadság létét az ellenséges világban. Ebből sokat tanulhatunk. Magyarországon is sokan tagadták a sajtószabadság létét akkor (nemrég), amikor leginkább volt. Azzal, ami benne fájt. Gondolván, hogy ami fáj, az nem lehet szabadság. Pedig dehogynem.

 

 

A szabadság nem a szabadsággal kezdődik

 

Szabad országban szabadság alatt közszabadságot értünk. Olyat, amellyel kivételes esetektől eltekintve minden felnőtt polgár rendelkezik. De szabadság ott is létezik (létezett), ahol közszabadság nem. Különböző települések, népcsoportok, társadalmi rétegek, intézmények, egyetemek, felekezetek, rendek, egyes szakmák művelői, politikai, hatalmi tényezők és egyes kiemelt személyek különböző szabadságokkal rendelkeztek. Nem látszólagos, hanem nagyon is valóságos szabadsággal, amelyek meghatározták a létezésüket. Nagyon különböző mértékű és jellegű szabadságok voltak ezek, de szabadságok voltak. Kevesebbet is, többet is érhettek a közszabadságnál. Érhettek kevesebbet, amennyiben elveszíthető kegyhez és nem független intézmények által őrzött jogi garanciákhoz kötődtek, érhettek többet, amennyiben kiváltságot jelentettek, fölényt és előnyt biztosítottak az adott szabadsággal nem rendelkezőkkel szemben. Amivel mindenki rendelkezik, kevesebbet ér.

Azok a politikai erők, amelyek a közszabadság ellen lépnek föl, ezt saját szabadságuk növelése érdekében teszik. Egy diktátor tevékenységi szabadsága – amíg diktátor – sokkal nagyobb, mint az első számú politikai vezetőé parlamentáris demokráciában. A fékek és ellensúlyok a végrehajtó hatalom szabadságát csökkentik. Azok a gazdasági tényezők, amelyek a maguk területén a vállalkozás közszabadsága ellen lépnek föl, ezt a saját szabadságuk – és profitjuk – növelése végett teszik, mert minél inkább monopolhelyzetben vannak, annál szabadabban érvényesíthetik az érdekeiket. És így tovább.

A mások szabadsága a mi szabadságunk korlátja. A párválasztás szabadsága azt jelenti, hogy csak olyan párt választhatok, aki szabadon választ engem. Nem áll módomban például egy családfő parancsával magamhoz kényszeríteni azt, aki nem hajlik hozzám, mert a családfő is elvesztette immár a családirányítás szabadságát családtagjai szabadságfokának megemelkedésével.

És hasonlóképpen van ez, mint majd alább taglaljuk, a nyilvánosság és a sajtó szabadságával is. A kommunista újságírók jelentős része a fordulat éve, a diktatórikus rendszer kiépülése után – annak ellenére, hogy a munkáját sokkal erőteljesebben meghatározták – szabadabbnak érezte magát, mert nem kellett folyvást ellenérvekkel, ellenvéleményekkel hadakoznia a nyilvánosságban.

Sokak számára a sajtószabadság kitörése a rendszerváltás idején szörnyű sokk volt. Akik védettek és (nyilvánosan) támadhatatlanok voltak, hirtelen támadhatók és védtelenek lettek. Aczél György például képtelen volt feldolgozni az ellene irányuló, évtizedeken át lefojtott kritikák és indulatok megjelenését a sajtóban. A sajtószabadságot a vadállati sajtóterror elszabadulásaként élte meg. „Ez a sajtószabadság?! Ahol engem bárki mocskolhat, rágalmazhat, bárminek elmondhat, de én nem védekezhetek, és engem nem véd meg senki?!” Így panaszolkodott, miközben bárki szabadon kiállhatott mellette, sokan ki is álltak, és neki is módjában állott volna szabadon írni és nyilatkozni, de felkészületlen volt az egyenlő felek között zajló szabad vitára, hiszen ez teljességgel hiányzott az életgyakorlatából, ráadásul a rendelkezésére álló tények sem feleltek meg annak az önképnek, amelyet a nyilvánosság előtt szeretett volna megjeleníteni. És ezzel nagyon sokan voltak így.

Van olyan kollégám, aki a lapunk eltaposása után ki is fejtette, mennyivel szabadabbnak érezte az újságírói létét a diktatúra központi napilapjában, mint a rendszerváltás után.

Szögezzük le tehát: szabad országban mindig lesznek – nem kevesen – olyanok, akik a több szabadságot kevesebbnek érzik, vélik és – mivel sajtószabadság van – hirdetik.

 

 

A sajtószabadság formális

 

A jelenkor demokráciája formális demokrácia. A demokrácia jobb- és baloldali ellenségei szerint a formális demokrácia egyet jelent a látszólagos, nem valóságos, hamisított demokráciával. Holott éppen ellenkezőleg. A modern demokráciák formális jellegüknek köszönhetik tartósságukat. Ezt fejtegeti Heller Ágnes a Past, Present and Future of Democracy című könyvében.

A formális demokráciában a tartalomtól független jogi formulákban rögzítik a polgárok jogait. A különböző jogok és szabadságok egészen kivételes esetektől eltekintve mindenkit megilletnek, függetlenül attól, hogy milyen tartalmat (eszmét, véleményt, világnézetet, érdeket) kívánnak a jogaikkal élve szolgálni. A formális demokrácia ellenségei az esszenciális, a tartalomtól függő demokráciát pártolják, azt tartják valóságosnak. Ebben az értelmezésben a szabadság annak és azoknak jár, ami és akik az emberek legfőbb javát szolgálják, légyen az Isten országa, a nemzet nagysága, a kommunista világrend vagy bármi más. Így gondolkodik mindenki, aki úgy véli, a szabadság ellenségeinek nem jár a szabadság. A formális demokrácia híveinek is van elképzelésük a köz javáról, de nem igénylik a maguk nézetei számára a szabadság monopóliumát.

Nincs sajtószabadság – ezzel a címmel találkoztak a Szabad Nép olvasói 1945. augusztus 14-én lapjuk harmadik oldalán. A címben indított mondatnak persze folytatása is volt: „»Nincs sajtószabadság a demokrácia ellenségeinek« – mondotta tegnap Szakasits elvtárs az újságírók közgyűlésén. Soha nem volt időszerűbb ez a bátor és egyértelmű kijelentés, mint most, amikor Simonffy Tóth Ernő őrnagy meggondolatlan – vagy nagyon is meggondolt – vezércikke a további megjelenés lehetőségétől fosztotta meg egy időre a kisgazdapárt debreceni lapját. (…) A nemzet ellenségei nem érdemlik meg a szabadságot, a sajtószabadságot sem.”

Ez a (sajtó)szabadság esszenciális felfogásának lényege. Simonffy Tóth Ernő meghurcolásának történetét ismerjük Simonffy András könyvéből, a Kompország katonáiból. Tudjuk azt is, hogy Szakasits Árpádot 1950-ben a demokrácia megátalkodott ellenségeként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték azok, akik idézett szavait ünnepelték. Simonffy őrnagy jobban járt nála, őt csupán nyugdíj nélkül nyugdíjazták. De a Szakasits Árpád által sokakkal együtt képviselt (sajtó)szabadságfelfogást nem intézhetjük el annak fölidézésével, hogy miként éltek vissza vele, és miként fordították hirdetői – és bárki – ellen. Hiszen nem csupán diszkreditálódott, bukott diktatúrák szálláscsinálói és képviselői tételezik föl, hogy a szabadságnak vannak ellenségei. Valamennyien gondolunk valamit arról, hogy kik a szabadság ellenségei, valamennyiünknek véleményt kell alkotnunk a szabadság ellenségeinek szabadságáról. Egyáltalán nem tűnt el a diktatúrával együtt az a felfogás, hogy a szabadság ellenségei számára nincs szabadság, ezzel ma is találkozunk lépten-nyomon, és a parlamentáris demokrácia liberális híveinek egy része is így vélekedik.

A diktatúra sajtója évtizedeken át azt a tévhitet terjesztette, hogy a rendszer ellenségei számára semmilyen rendszerben nincs sajtószabadság.

  1. augusztus 3-án a Szabad Nép közli Howard Fast amerikai író nyílt levelét az amerikai néphez. Ebben többek között ez áll: „Hónapok óta úgyszólván minden amerikai lap, folyóirat és a rádió kapui bezárultak előttem. Megrágalmazni valakit, azután lehetetlenné tenni számára, hogy válaszolhasson és védekezhessék: ez napjaink Amerikájában a »sajtószabadság«.”
    A nyílt levélhez fűzött szerkesztőségi jegyzet szerint „a haladó amerikai baloldali írót, Howard Fastot börtönre ítélték, amiért szembeszállt az Amerika-Ellenes Bizottsággal. Vele együtt még tíz antifasiszta férfit és nőt küldtek börtönbe.” A Szabad Nép nem közli a forrást. A nyílt levél hónapokkal korábban jelent meg a Daily Worker 1948. június 21-i számában. Fast az amerikai kommunista párt tagja volt, a párt legálisan megjelenő lapjának, a Daily Workernek a munkatársa. Akkor is, később is. A nyílt levélhez a Daily Worker szerkesztősége felhívást csatolt, melyben buzdítják olvasóikat és híveiket, hogy táviratozzanak vagy írjanak sürgősen Truman elnöknek, hogy helyezze hatályon kívül a Fast és társai ellen hozott börtönbüntetést. Fast és társai ekkor nem is kerültek börtönbe. 1950-ben kapott az író három hónapos börtönbüntetést a kongresszus „semmibe vétele” miatt, mert nem volt hajlandó feltárni az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, hogy kik adományoztak annak az alapítványnak, amely a spanyol polgárháború amerikai veteránjainak, illetve árváiknak létesített otthont. Ezt a büntetést pénzzel váltotta meg. Fast írásait ebben az időben jelentősebb lapok valóban nem közölték, a kiadók bojkottálták őt. A műveit magánkiadásban adta ki, közülük a Spartacusnak és a belőle készült híres filmnek óriási sikere lett.

Magyarországon ekkor választották meg az ország elnökének Szakasits Árpádot, pár hónappal később küldik börtönbe az antifasiszta Mindszenty Józsefet. Országszerte az ő letartóztatását követelő petíciókat íratnak alá, és az aláírás megtagadóit retorziók érik. Állásvesztés például.

A szabadságjogok sérelme és hiánya nem ugyanaz. A sajtószabadság jogi lehetőség, semmilyen társadalmi, politikai és anyagi lehetőséget nem garantál. Az amerikai rendszer ellenségének, Howard Fastnak a jogait a hidegháborús boszorkányüldözés éveiben megsértették, a mainstream lapok elzárkóztak tőle, de az általa idézőjelbe tett sajtószabadság számára is létezett, élt vele, és élt belőle.

 

A Nemzetközi Újságíró-szövetség végrehajtó bizottsága 1948 novemberében Budapesten ülésezett. Az ülést a Szabad Nép november 16-án vezércikkben üdvözölte: „ugyanakkor, amikor az amerikai újságok és hetilapok tízmilliós példányszámban jelennek meg, az amerikai nép nagy többsége teljesen tájékozatlan: nem ismeri a valóságos helyzetet sem országának határain belül, sem országának határain kívül. Újság indításához és fenntartásához szükséges anyagi eszközök a monopoltőke birtokában vannak: ma már 5-6 millió dollár szükséges egy lapvállalat megindításához, s ilyen körülmények között a sajtószabadságról szóló amerikai frázisok szánalmasan átlátszókká válnak. Az amerikai sajtó politikai, gazdasági és kulturális téren a dollármilliárdosok maroknyi csoportjának érdekeit fejezi ki és világnézetét képviseli. (…) A sajtó csak ott szabad, ahol a nép is szabad. Sajtószabadság csak ott létezhet, ahol nem a finánc- oligarchia, hanem a nép uralkodik. S ha az imperialistáik a sajtószabadságot tőlünk kérik számon, Lenin szavaival felelhetünk nekik: »A (…) sajtószabadság az egész világon, ahol kapitalisták vannak, azt a szabadságot jelenti, hogy megvásárolhatnak újságokat, megvásárolhatnak írókat (…) közvéleményt gyárthatnak a burzsoázia javára. (…) Valójában azonban ez nem sajtószabadság, hanem szabadság arra, hogy a gazdagok, a burzsoázia becsaphassa a nép elnyomott és kizsákmányolt tömegeit«.”

Aki ezeket az érveket stilisztikai alapon vagy a Szabad Nép gazdáinak gyakorlata alapján veti el, megkerüli az érdemi kérdést. Az érdemi kérdés pedig az, hogy pártoljuk-e a sajtószabadságot akkor is, ha a társadalomban az erőviszonyok fölöttébb egyenlőtlenek, a nyilvánosságban nincsenek egyenlő esélyek, az erősebbek érdekérvényesítési, félrevezetési, manipulációs lehetőségei sokkal jobbak.

 

 

A sajtószabadság hírnöke: Rákosi Mátyás

 

„A demokrácia elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar nép minden rétege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. A minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavatkozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia. De a szólásszabadság magában véve nem elég: mindenkinek meg kell adni azt a jogot, hogy szabadon gyűlésezzen, szabadon szervezkedjék s szabadon válassza meg azokat a vezetőit, akikre rá akarja bízni érdekeinek és nézeteinek képviseletét. Aki bármilyen ürüggyel ellenzi a szólás- és sajtószabadságot, korlátozni akarja a gyülekezés, a szervezkedés vagy választás szabadságát, az hiába erősíti, hogy ő demokrata: lényegében fenn akarja tartani a mostani rendszert…” Ez itt a tartalomtól független, minden társadalmi rétegre és nézetre – expressis verbis – érvényes sajtószabadság melletti hitvallás. Az ellentéte annak, amit 1945 augusztusában Szakasits Árpád képviselt és a Szabad Nép üdvözölt. Ezt a (sajtó)szabadság esszenciális (például lenini) felfogását élesen elvető álláspontot Rákosi Mátyás fogalmazta meg a magyar hadifoglyok között terjesztett Igaz Szóban 1943. december 7-én, és közreadta A magyar jövőért című kötetében is 1945 májusában Budapesten. Ez a szöveg nemcsak azzal állt szöges ellentétben, amit Rákosi Mátyás később tett, hanem azzal is, amit korábban. Rákosi azonosult a magyarországi Tanácsköztársaság és a Szovjetunió sajtóterrorjával is, nem tagadta meg sem ezt, sem azt. Ellenkezőleg.

Ez a példa is mutatja: nem vélelmezhetjük, hogy aki (sajtó)szabadságot követel, az a (sajtó)szabadság híve, és nem fordul ellene, amikor módjában és érdekében áll. Azt, hogy kitől mire számíthatunk a jövőben, csak a múltja és a múltjához való viszonya alapján mérhetjük föl. Már amennyire. A sajtó- és minden egyéb szabadság ellensége kerülhet olyan helyzetbe, hogy különböző szabadságok hiánya vagy korlátozottsága őt sújtja, korlátozza, az érdekeibe ütközik, és ebben az esetben ezen szabadságok alkalmi, szituatív híve lesz.

Ez természetesen nem vonatkozik mindenkire, akinek a sajtószabadsághoz való viszonya élete során alapvetően megváltozott. A jelen és a közelmúlt történelmében tömegével találunk olyan személyiségeket, akiknek a nézetei életük során alapvetően és valóságosan megváltoztak, egyszer vagy többször, ilyen vagy olyan irányban. E változások során nagyon sokan drámai módon kerültek szembe a múltjukkal. 1953 és 1956 között nem kevesen vérestollú sztálinista sajtómunkásokból lettek a sajtószabadság hősei és mártírjai.

A rendszerváltás után a damaszkuszi útra keveredett tömegből kevesen hasonlottak meg a diktatúra szolgálatában leélt múltjukkal, amelyet elhallgatások, hazugságok terheltek, továbbá segédkezés a jogtiprásban, az alternatív fórumok lerombolásában, a demokratikus ellenzék diffamálásában, elhallgattatásában. Ez nem valamiféle elégtétel, igazságtétel szempontjából érdekes, hanem a jövő szempontjából. A mindenkori jelenhez képest. Ebben a tekintetben nem lenne jelentősége semmilyen kizsarolt penitenciának, s a kizsarolás eszközei maguk is a szabadságot rombolják. A belső késztetés hiánya az érdekes. A rendszerváltás utáni médiaháborúban a pártállami sajtóból érkezett, a saját múltjukat mások múltjának befeketítésével takargató vitézek segédkeztek az első sorokban az Antall-kormány oldalán a demokratikus nyilvánosság normáinak fölszámolásában, s a velük szemben állók között is ott voltak a sajtószabadság Rákosi-mintájú, alkalmi hívei. Ma ez csak annyival van másképp, hogy eltelt egy emberöltő, és felnőtt egy új generáció.

A jelentősebb pártok viszonyulása a sajtószabadság normáihoz lényegesen különbözött a rendszerváltás utáni első két évtizedben kormányon és ellenzékben. Egyáltalán nem ugyanolyan mértékben, de a kisebb mérték esetében is lényegesen. Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi ellenzék exkormánypárti része ebben a tekintetben megközelítené az 1998 előtti MDF-et és az 1998 utáni Fideszt, de azt nagyon is könnyű elképzelni, hogy megpróbálkozna egynémely dologgal azok közül, amelyek ellen most tiltakozik.

Nemrég emlékeztettem rá egyik írásomban, hogy a helyi sajtó szabadságának következetes elpusztítása összpárti gyakorlat volt (és maradt): „Magyarországon valamennyi párt, mely több-kevesebb önkormányzati hatalomhoz jutott, sajtódiktatúrát gyakorolt. Magyarországon a 2010 előtti évtizedekben is volt sajtódiktatúra. Sok-sok helyi sajtódiktatúra. Számottevő párt ezek gyakorlásából ki nem maradt.” (Révész Sándor: A trójai nyaló, Hvg.hu, 2017. május 4.)

 

 

Főcenzor voltam

Némi megszakítással másfél évtizedig szerkesztettem a legtekintélyesebb országos napilap véleményrovatát. A szerkesztőségen kívül álló polgártársak leginkább rajtam keresztül tudtak bekerülni a lapba, ha tudtak. Mindig többen akartak, mint amennyien elfértek volna. A kétezres évek elején még többször annyian. Akkoriban főállású cikkelhárítónak érezhettem magam. Számos írás nem érdemelt helyet a lapban, és nem volt hely valamennyinek, amelyik megérdemelte volna. A visszautasított szerzők az esetek jelentős részében nem értettek egyet velem. Bizonyára előfordult, hogy nem is volt igazam. Bizonyára vannak az enyémnél nem rosszabb mércék, amelyek másképp mérnek. Ezek mind-mind maguktól értetődő dolgok, amelyek másképp nem nagyon mehetnek.

Jogilag sajtószabadság van, gyakorlatilag viszont nem tudom a szélesebb nyilvánosság elé tárni a véleményemet. Azt, ami feszít, dühít, amit fontosnak tartok. Ez tömeges élmény. Az emberek elenyésző töredékének áll módjában számottevő nyilvánosságot biztosító orgánumot működtetni. A többiek ki vannak szolgáltatva azoknak, akiknek ez módjukban áll.

Sokan kezeltek cenzorként, a pártállami sajtócsőszök utódaként, és sokan tekintették a sajtószabadság próbájának, hogy közlik-e az írásukat. Ez az azonosítás egyrészt életszerű, mert a szerző számára az eredmény ugyanaz. Másrészt éppen ellentétes a valósággal. Éppen a sajtószabadság tagadása. Hiszen a sajtószabadság érvényesülése esetén szabad döntés tárgya, hogy mit közöl egy lap, mit nem, és milyenek a szempontjai.

A kereskedés, a párválasztás, a foglalkoztatás-munkavállalás szabadsága és még sok egyéb szabadság két szabad fél egybeeső akarata esetén hoz eredményt. Ha egy házat nem akarnak nekem eladni, akkor nem vehetem meg, ha egy házat nem akarnak tőlem megvenni, akkor nem adhatom el. Hiába akarok egy adott munkahelyen dolgozni, ha ott nem kellek. Hiába kellek egy adott munkáltatónak, ha nem akarok nála dolgozni. És így tovább. A jogilag egyenlő felek a legritkább esetben egyenlők társadalmilag. Például a keresleti piacon az eladó erősebb, a kínálati piacon a vevő. Ha a szerkesztő gyötör kapós szerzőt kéziratért, akkor a szerző az erősebb fél, ha a szerző gyötri egy kapós lap szerkesztőjét, hogy közöljön már tőle valamit, akkor a szerkesztő az erősebb fél.

Gyakoriak és gyakran járnak erős fájdalommal, frusztrációval azok az esetek, amelyekben nem tudunk a szabadságunkkal élni, mert a másik szabad fél szabad akarata nem illeszkedik a miénkhez. Ez a frusztráció különböző szabadságok esetén különböző következtetésekre vezet. Kevesen következtetnek a párválasztás szabadságának hiányára abból, hogy valaki visszautasította a közeledésüket. Sokkal többen következtetnek a sajtószabadság hiányára abból, hogy visszautasították a kéziratukat.

Ennek jele a cenzúra fogalmának kiterjesztése. Nem akárki, hanem egy hétpróbás, kiváló szabadságharcos, Eörsi István írta: „A nyugati, polgári cenzúra ravaszabb a nálunk ismertnél. Az író olykor észre sem veszi. Csak egy kicsit derűsebbre kell formálnia valamely darab utolsó jelenetét, különben esetleg nem találnak intendánst vagy producert.” (Népszabadság, 1990. április 24.) Ilyen érvekkel a pártállami sajtó igyekezett tagadni a valóságosan létező alkotói szabadságot. Amiről itt Eörsi beszél, annak semmi köze a cenzúrához. A cenzúra hatósági aktus. Itt pedig piaci tranzakcióról van szó. Ha az író úgy formálja művét, hogy nagyobb legyen iránta a kereslet, akkor jó eséllyel el tudja adni, ha meg nem, akkor nem tudja jó eséllyel eladni. Ha a profitorientált piac előnyeit kívánja élvezni, akkor figyelembe veszi annak sajátosságait, ha ezeket nem kívánja figyelembe venni, akkor a nem profitorientált szektor támogatóira támaszkodik, ha tud. Mint például az egész komolyzenei ágazat. Az államnak ehhez csak annyi köze van, hogy közpénzből támogathatja a piacképtelen művészeteket, alternatívát kínálhat a profitorientált piaccal szemben, és ezzel megemelheti az alkotók szabadságfokát.

A sajtószabadságot természetesen a szerkesztők rovására is lehet gyakorolni. Sokak normáinak – én is e sokak közé tartozom – az felel meg, ha a tulajdonos nem dumál bele a szerkesztőség munkájába. De ha beledumál, akkor nem tagadja a sajtószabadságot, hanem gyakorolja a maga tulajdonosi szabadságát. Légrády Károly például a maga korában szokatlan módon tulajdonosként aprólékosan megszabta lapjának, a Pesti Hírlapnak a formáját és tartalmát. 1881-ben Légrády felszólalt a Fővárosi Törvényhatóságban, a lap másnapi számában pedig az ő felszólalásával ellentétes szellemű cikket akartak lehozni. Légrády a cikket kivette az újságból, erre az egész szerkesztőség felmondott. A Pesti Hírlapba új szerkesztőséget toboroztak, az új főszerkesztő egy kiváló, Légrádyval ellentétben mindig ellenzéki demokrata, Borostyáni Nándor lett, a kilépett szerkesztők pedig új lapot alapítottak Budapesti Hírlap néven.

Ebben a történetben sok minden van, amit jó okkal lehet helyteleníteni, de nincs semmi, ami a sajtószabadságot sértené.

 

 

A sajtószabadság: a kártékonyság szabadsága

 

Szabadon lehet a szabad sajtóban hazudni, történelmet hamisítani, rombolni nemzetet, erkölcsöt és ifjúságot. Az ártó szándékok számára (is) szabad a pálya.

A sajtószabadságnak ezt a fájdalmas következményét nem könnyű elfogadni, sokan nem is fogadják el. Ami evidens módon kártékony, azt evidens módon tiltani kell – ez eléggé elterjedt nézet. Tagadóit életidegen, szélsőséges liberálisoknak szokták tartani, akik nyakatekert érveléssel vonják kétségbe, ami nyilvánvaló. Holott éppen az vált nyilvánvalóvá, éppen azt igazolta az élet nálunk is, amit nyakatekert, dogmatikus érvelésnek minősítettek.

Azt minősítették annak, hogy a tiltás nem jár egyedül. Minden tiltásban benne rejlik a további tiltások lehetősége, mert a tiltás analógiásan kiterjeszthető és bárki ellen fordítható. A náci jelképek betiltásától a vörös csillag tiltásán keresztül eljutottunk a Heineken megzsarolásának kutyakomédiájáig. A holokauszt tagadásának tiltásától eljutottunk a kommunista bűnök, az emberiség elleni bűnök tagadásának, „jelentéktelen színben való föltüntetésének” tiltásáig, és mindezen tilalmak parttalan értelmezésének lehetőségéig. És nem kellett megjósolni, hogy el fogunk jutni idáig. Mert ezt pontosan tudni lehetett előre. Egy másik jelentős egykori szabadságharcos, Demszky Gábor például úgy pártolta a holokauszttagadás kriminalizálását 2009-ben, hogy eleve számolt a kriminalizálás kiterjesztésével. Így érvelt: „Nem véletlen, hogy az »Auschwitzlügét« tiltó törvények több mint tíz, a holokausztot megszenvedő európai országban hatályosak. Miután Magyarország kiemelten ilyen állam, itt él Közép-Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közössége, és a holokauszttagadás, valamint a romák elleni (tömeg)gyilkosságra való felszólítás az utóbbi években széles körben és nyíltan jelent meg nálunk is, ezt most már célszerű volna nálunk is szankcionálni. Mivel pedig a Fidesz már jelezte, hogy »az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadásának, kétségbe vonásának, jelentéktelen színben való feltüntetésének« tiltását támogatná, itt kivételesen az alkotmánymódosítás sem jelentene veszélyes precedenst, hiszen a két ellentétes politikai oldal közösen módosíthatná az alkotmányt.” (Demszky Gábor: Amikor veszélyes fegyver…, Népszabadság, 2009. május 21.)

Demszky éppen azzal érvel a tiltás veszélytelensége mellett, ami a legnagyobb veszélyt jelenti. Hiszen a Fidesz azzal a feltétellel támogatta volna a holokauszttagadás tiltását, ha abból olyan parttalan tilalom lesz, amellyel aláaknázhatja a sajtószabadságot. Hiszen szinte bárkit bíróság elé lehet hurcolni azzal az ürüggyel, hogy valamely emberiség elleni cselekményt „jelentéktelen színben” tüntetett föl. Ezt a kiterjesztést Demszkyvel ellentétben még az MSZP sem tette magáévá, de a Fidesz egyoldalúan mégis törvénybe iktatta, amint hatalomra jutott.

Ugyanebben a szövegben mossa össze Demszky egy történelmi tény tagadását a bűncselekményre (a romák elleni tömeggyilkosságra) való uszítással, amely mindig is büntethető volt, s amelynek tilalmát soha senki nem vonta kétségbe (legfeljebb a Btk. vonatkozó 332. paragrafusának alkalmasságát).

A szabad sajtóban szabad sérteni a becsületünket, a méltóságunkat, a meggyőződésünket, a hazánkat, a fajtánkat, a rokonságunkat. Bármit. Ha nem szabadna, akkor Kertész Ákost (is) börtönbe kéne zárni. Akkor Bayer Zsoltról is feltételezni kellene, hogy van neki becsülete, méltósága és tiszteletre méltó meggyőződése. Holott nincs, és ahol ezt nem lehet büntetlenül kifejteni, ott sajtószabadság sincs. Minden törvénykezés, amely a becsületsértéssel, bárminek és bármi méltóságának sérelmével és ezekhez hasonló fogalmakkal operál, a hatósági és bírói önkénynek szolgáltatja ki a sajtót. A Fidesz is ilyesféle fogalmakkal igyekezett médiatörvényében megalapozni a sajtódiktatúrát, de ebben – legalábbis részben – megakadályozta Brüsszel és az Alkotmánybíróság.

Minden rendes tollforgató rendszeresen megvalósítja a Btk. 266. paragrafusában megfogalmazott tényállást, miszerint aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, alapesetben egy évig (minősített esetben két évig) terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A sajtószabadságnak abban a pillanatban lesz végleg vége, amikor ezt a paragrafust komolyan veszik.

A sajtószabadság hívének tehát szembe kell néznie azzal a fájdalmas ténnyel, hogy nem igényelhet hatósági, bírói védelmet azokkal szemben, akik az ő becsületét, meggyőződését stb. – akárha durván – sértik és gyalázzák.

 

 

A sajtószabadságban eltorzul a valóság

 

A szabad sajtó főárama a publikum érdeklődését követi, amely nem igazodik szorosan a valósághoz. Ezért a sajtó torz képet ad a valóságról akkor is, ha szabad, és az a része is, amelynek ez nem áll szándékában.

Ezt egy egyszerű példával illusztrálom. Nagyon kedves, istenfélő rokonom úgy véli, közel van már a végítélet napja, mert a világban annyira elharapódzott az erőszak. Nem hiszi el nekem, hogy mi a korábbiakhoz képest sokkal kevésbé erőszakos korban élünk. Hiába idézem neki Yuval Noah Harari Sapiens – Az emberiség rövid története című könyvéből az Egészségügyi Világszervezet adatait, amelyek szerint mostanában, a kétezres évek elején az egész világot tekintve csupán a halálesetek egy-két százalékát okozza erőszak (háború vagy erőszakos bűncselekmény), miközben a régebbi korokban ez az arány ennek többszöröse, olykor a sokszorosa volt. Kedves rokonomra, miként valamennyiünkre, az erőszakról, háborúról szóló – alkalmasint tényszerű – hírek dőlnek a tömegkommunikációból.

Hiába mondják az antropológusok, hogy az amazóniai őserdők mélyén élő törzsek férfiainak negyede-fele hal meg erőszakos konfliktusokban, a waoranik, az araweték, a yanomamók a legritkább esetben kerülnek a nézők szeme elé, viszont a hatvanas-nyolcvanas évek véres brazíliai diktatúrájáról két évtized alatt folyamatosan beszámoltak a hírműsorok és a világsajtó. A diktatúra több ezer áldozata az akkor nagyjából százmilliós ország lakosságának legfeljebb 0,01 százalékát tette ki.

A világ képét minden rossz szándék, etikai vagy szakmai vétség nélkül is magukhoz torzítják a tömegkommunikáció sajátosságai.

 

 

Lenin igazsága
A fentebb idézett Leninnek igaza van abban, hogy a sajtószabadság a kapitalizmusban azt jelenti, hogy a kapitalisták szabadon vásárolhatnak sajtót maguknak, és azzal a saját érdekeiket szolgálhatják. Ez így van. Ez is a sajtószabadsággal kapcsolatos fájdalmas igazságok egyike.

A sajtószabadságban érvényesülnek a gazdasági és társadalmi erőviszonyok. A sajtószabadság a liberális kapitalizmust erősíti. És azt is feltételezi. Senki nem látott még sajtószabadságot a liberális kapitalizmuson kívül. Senki nem látott még sajtószabadságot a magántőke szabadsága nélkül. Hiszen a tömegkommunikációhoz tőke kell, a szabad tömegkommunikációhoz meg szabad tőke kell. Az államhatalomtól szabad magántőkének nincs más alternatívája, mint az államhatalomtól függő közpénz vagy magánpénz. A szabad magántőke – sok forrás, az államhatalom – egy forrás.

Az igazságtalan és egyenlőtlen szabadságnak nincs más alternatívája, mint az igazságtalan és egyenlőtlen diktatúra.

A történelemben különböző mértékben és módokon igazságtalan rendszereket látunk, igazságosra példát nem tudunk. Ilyenek csak a képzeletünkben és a mítoszainkban léteznek. Az igazságtalanság mértéke befolyásolható, de meg nem szüntethető.

Akik úgy gondolják – mint e sorok írója is egykoron –, hogy a liberális kapitalizmusnál igazságosabb rendszer nem csupán elgondolható és a távoli jövőben tételezhető, de a jelenben is megvalósítható, azokat kiváltképp frusztrálja a sajtószabadság. Mely egyrészt módot ad rá, hogy nézeteiket szabadon képviseljék, másrészt tovább erősíti azt a rendszert, amely ellen küzdenek.

 

 

Az állam ront vagy javít vagy henyél

A sajtószabadságot leépítő állam arra törekszik, hogy az állami médiának és a közpénznek minél meghatározóbb szerepe legyen a nyilvánosságban, a magántőke minél kevésbé legyen szabad, minél erősebben kötődjön a politikai hatalomhoz. E kötés által válik a sajtószabadság gyakorlása a sajtószabadság pusztításává. Amikor egy magántulajdonos bármilyen okból fölszámol egy lapot, akkor a sajtószabadságból következő jogát gyakorolja. A 20. század elején Magyarországon sajtószabadság volt. A kérészéletű lapok kora volt ez. Tömérdek lapot indítottak és szüntettek meg rövid időn belül. Ha viszont a magántulajdonos a politikai hatalom függvénye, hűbérese, strómanja, és rajta keresztül a politikai hatalom számolja föl a lapot, akkor a sajtószabadság gyakorlása a sajtószabadság rombolásává válik.
A sajtószabadságot ápoló állam tehet ezt-azt a sajtószabadság fájdalmainak enyhítése végett. Csökkentheti politikailag vak, normatív támogatásokkal az esélyegyenlőtlenségeket, életben tarthatja a nyilvánosság piacon életképtelen részeit, pártatlan közmédiát tarthat fönn a politikai szereplők túlnyomó részét átfogó konszenzussal, a közoktatásban fölkészítheti polgárait a sajtószabadsággal való együttélésre, a vele járó fájdalmak és frusztrációk elviselésére, a torzítások fölismerésére.

Nyilván semmilyen kormányzó hatalom nem lesz érdekei ellenére stabilan a sajtószabadság barátja. Azok lesznek a sajtószabadság barátai, amelyek a liberális kapitalizmus rendszeréhez kötődő érdekeiket tekintik elsődlegesnek a közvetlen, rövid távú hatalmi érdekeikhez képest.

László Ferenc: Kiköpött valóság (Álreality, trashreality, scripted reality )

Kezdetben volt a ház. Akkurátusan bekamerázva és bemikrofonozva, elkeresztelve George Orwell 1984-e nyomán, és telerakták ideiglenes, ismeretlen lakókkal. Aztán Till Attila felkonferálta az első zuhanyzásokat a Big Brother-házból, és ezzel új korszakot nyitott a magyar kereskedelmi televíziózás és alkalmasint a saját önbecsülésének történetében egyaránt. A Big Brother és a Való Világ révén megismerkedhettünk többek között a vaffanculo és a péniszhelikopterezés jelentésével, láthattunk beteg gyermekéért aggódó édesapát, aki megnyugvásképpen kért magának egy prostituáltat, valamint Majoros Péter személyében még egy tehetséges médiamunkást is kitermelt a reality műfaja Magyarországon.

A formátum idővel mégis vesztett a „varázsából” itthon és a nagyvilágban egyaránt, hiszen minden bevallott és bevallatlan háttér-manipulációval együtt is túlságosan esetleges, hogy ne mondjuk: már-már életszerű. Hiába szigorúan tilos a házba könyvet bevinni, a lakók legtöbbször csak tunyulnak, és néha még a műbalhékhoz is túlontúl enerváltnak bizonyulnak. (Így fordulhatott elő például pár éve az is, hogy az egyik délszaki szériát egy szótlansági fogadalmat tartó fiatalember nyerte meg.) Szóval kiderült, hogy az élet a (többnyire) stúdiódíszleten belül is éppoly unalmas, mint stúdiódíszleten kívül, erre az amúgy mélyértelmű felismerésre pedig egyre csökkenő mértékben kíváncsi a közönség. Ráadásul maguk a műsorkészítők is ráuntak e formátum – kezdetben oly vonzónak tálalt – megkülönböztető jegyére: a nézői döntések sorozatára. Merthogy ezek a bentlakásos realityk a kezdetektől fogva jórészt az ilyen-olyan protekciósok, főként a mindkét nembeli exek és leendő exek lerakatai gyanánt üzemeltek, s az itt felfuttatni szándékozott celebrityk (vagyis inkább nonebrityk) tizenöt perces karrierjét olykor előnytelenül befolyásolta az ellen- és rokonszenveit korántsem mindig megfelelően megválasztó közönség.

Így azután megszületett a kereskedelmi televíziózás igazi fából vaskarikája: a reality, amelyet – többé-kevésbé nyíltan elismerve – már nem az élet ír, hanem névtelen háttérmunkások serege. A nézői döntés is a múlté lett, helyette már inkább a szereplők golyózzák ki egymást (lásd pl. Éden Hotel). Vagy ami még ennél is jobb: örökétig ugyanazok tölthetik ki az adott műsoridőt, legyenek bár azok egy sztereotípiásan zajos létezésű roma család tagjai (Győzike Show), a valódi nevüket az ÉNB (értsd: Éjjel-Nappal Budapest) vezetéknévre cserélő álcivilek és valódi amatőrök vagy éppenséggel viharos szerelmi életet élő szoláriumlakók (Pumpedék). Merthogy azonos szereplőkkel kényelmesebb a munka – és könnyebb a folyamatos sajtójelenlét biztosítása is.

Az ál-, trash-, illetve scripted reality alzsánerei ráadásul a stábok számára egyéb komoly járulékos hasznot is kínálnak. Nem kell ugyanis egy unalmas stúdió körül morzsolgatni a mindennapokat, hanem lehet utazni is: hol egyenesen egy egzotikus álomszigetre, hol valamelyik európai nagyvárosba. De még a legrosszabb esetben is el lehet vergődni a budapesti édes élet kamuhelyszíneire: egy stúdióvezérlőnél még az is sokkal jobb.

Ám alkotói szempontból az ilyen műsortípusok legegyszerűbb és egyszersmind legnagyszerűbb előnye a fentebb említetteken túl, hogy a „kint is vagyok, bent is vagyok” játék végtelen lehetőségét kínálja fel a műsorkészítőknek. Vagyis hogy egyszerre lehet egy-egy ilyen produkciót a „hát, kérem szépen, ilyen az élet” meg a „tessék csak idenézni, milyen ügyes fikciót teremtünk mink” értelmezési keretben elhelyezni. Ne óvatoskodjunk, rejlik ebben a sokszor kijátszott lehetőségben jókora adag sunyiság is, hiszen ezzel a kettős játékkal nemcsak a Győzikén vagy Pumped Gabón jókat derülő vagy bosszankodó egyszerű tévénézőt teszik lóvá – és nevetségessé –, de a magát pallérozottabbnak vélő másodfokú közönséget is, amely miközben leolvassa az egyszeriek komikus naivitását, a saját bennfentes okosságát bizonyítandó kész összekacsintani a műsorkészítőkkel. A metódus működőképességét legegyszerűbben az internetes műsorszemléző cikkeket átböngészve mérhetjük le: e cikkek írói rendszerint következetesen az említett kettős értelmezés meg a saját bennfentességük vélelme körül keringenek, amikor a szempontokat szüntelenül váltogatva értelmezgetik az adott műsorokat – és vadásszák a kattintásokat.

Az olvasónak mostanra könnyen úgy tűnhet, hogy a jelen írás nagyobb figyelmet szentel a mögöttes motívumoknak meg a realityműsorok közképének, mint ugyane műsorok beltartalmának – és az olvasó ebben nem is téved. A tévékritikusi munkavégzés legegyszerűbb és legalantasabb része ugyanis az, amikor elmerülünk a szemérmetlen manipuláció és a majdnem ily szemérmetlen közönségesség e bugyraiban, csak hogy felhozzunk onnan néhány, Parti Nagy Lajos után kiáltó mondatszörnyet vagy az emberi és televíziós igénytelenség valamely más rekvizitumát. A világ leghaszontalanabb idézetgyűjteménye állhatna össze így e műsorok búvárlása révén, hiszen az első öt mondat feletti mosolygást és/vagy szörnyülködést követően már semmi újdonságot nem kínálna az újabb és újabb bornírtságok sora.

Így az elkövetkezőkben is mindössze egyetlen motívumra vetünk közelebbi pillantást, a mindenható szerelem főtémájára, hogy végezetül még kitérhessünk a kereskedelmi tévék fizetett ágenseitől és kéretlen prókátoraitól egyaránt oly gyakran hallható, aduászként kivágott érvre, mely szerint „ez kell a nézőknek”.

Ha valamely oknál fogva egy jóindulatú marslakó e műsorokból próbálná kihüvelyezni az emberi kapcsolatok érzelmi-érzéki vonulatának milyenségét, első körben alighanem a kiabálás és a mindkét nembeli indulatos hiszti sorsdöntő jelentőségére következtetne. Legyen az Pumpedék majd mindig ütésközelben járó heves disputája, az Exek az édenben álproblémákon rágódó rinyálása vagy az Éjjel-Nappal Budapest – néhány kamerapróbát követően elővezetett – folytatólagos picsogása: a szerelem jószerint csak decibelben mérhető ezekben a műsorokban. Függetlenül attól, hogy őszinte vagy őszintétlen, igazából csak altesti motivációjú vagy épp a lecsupaszított manipuláció eszköze, az érzelmeknek, s köztük az érzelmek e legnemesebbikének, láthatóan csakis a kiabálás adhat hitelt. Ennél hitelesebb már csak a fizikai erőszak lehetne, ám ettől a műsorkészítők alkalmasint nehéz szívvel, de mégiscsak kénytelenek eltekinteni: persze nem annyira jóérzésből, hanem inkább csak a csúnya médiaszabályozás okán.

A szerelem másik főismérve a fentebb föltételezett marslakó számára bizonnyal a gyorsaság lenne, erről persze már a világirodalom jelesei is sokat értekeztek az évezredek során. A szerelem gyorsan jön, gyorsan megy, és e kettő között ugyancsak gyors elhálást követel a pároktól: jobbára félig a takaró alatt, a melltartó fennhagyásával vagy levételével, ez szabadon választott, de okvetlenül a mikrofonok és tápegységeik működőképes állapotának szigorú megőrzésével. A lassabb tempójú ismerkedés lehetősége kizárt, az azonnali akciókészség immár alapelvárás, amely mögött ott lüktet felgyorsult korunk, távkapcsolóval a kezében és mindig készen a továbbléptetésre. Hazánkba a Viasat által importált formátum, az Ádám keresi Évát már valósággal ad absurdum viszi a korkívánalmaknak való megfelelést, hiszen még a vetkőzéssel sem vesztegeti a műsoridőt, hátha szilikonmellek és lankatag péniszek pőre látványa nélkül továbbkapcsol a romantikára éhes néző. A rapid tempót más, de nem kevésbé abszurd irányba tereli az RTL Klub Házasság első látásra című műsora, „amely egyben szociális kísérlet is”, mint azt a csatorna internetes oldala állítja, hiszen az RTL Klub tudományos ambíciója közismerten kimeríthetetlen.

A testi szerelem reprezentációjának harmadik félreismerhetetlen jellegzetessége e műsorokban: a manipuláció. A szexualitás mint taktikai fegyvernem úgy jelenik meg e kamerákkal felszerelt hálószobákban, hogy az egyszerre ejtheti kétségbe a feministákat meg a nemi erőszak fogalmának pontos körülhatárolását óhajtó jogászokat. Ahol a közösülés (laza pettingtől a teljes elhálásig) úgy jelenik meg, mint az adott műsorban való bennmaradás eszköze – s ahol a kimondott női „nem” metakommunikatív módon, majd utóbb tettleg is „igen”-be fordulhat át –, ott vajmi kevés illúziónk maradhat e legszebb emberi játék őszinteségével és jóhiszeműségével kapcsolatban.

No de vajon amúgy indokolt ezeknek az illúzióknak a létezése? Hát nem ilyen az élet? És a fő kérdés: nem épp ez kell a nézőknek? Tudj’ isten, de valamiért ez utóbbi kérdés rendszerint csakis a tévéműsorokkal kapcsolatban merül fel! A vélelmezett nézői igények kiszolgálása, ami persze nem más, mint az őszintétlen demagógia ultima ratiója, szinte az életnek csak ezen az egyetlenegy területén válik látszólag perdöntővé. Pedig az igények és az érdeklődés vaskezű kormányzásáról a kereskedelmi televíziózás éppúgy nem mond le, mint ahogy nem teszi azt a színház, a film vagy a nyomtatott sajtó sem. A különbség mindössze annyi, hogy a kereskedelmi csatornák morálisan közömbös kiszolgálóknak deklarálják magukat minden esetben, amikor számukra épp ez tűnik előnyösebbnek.

Mi kell a nézőnek? Erre a kérdésre amúgy is szinte lehetetlen lenne válaszolni. Melyik rubrikában jelennének meg például azok a nézői vágyak, amelyek tartósan vagy épp sohasem nyernek képernyős kielégülést? Hát nem indokoltabb és érvényesebb azt a kérdést feltennünk ilyenkor, hogy mit akarnak a tévések?

Bod Péter Ákossal beszélget Rádai Eszter: „Konzervatív embereknek is fontos a jogállamiság”:

– Miért épp most, a civil szervezetek megbélyegzéséről szóló törvény beterjesztése és a CEU ellehetetlenítéséről szóló törvény elfogadása után „coming outolt” a Transparency International felügyelőbizottságának elnökeként? Hiszen ez a megbízatása már legalább egyéves…

– Érdeklődésem a Transparency iránt ennél sokkal régebbi, mondhatni, évtizedes, de kétségtelen, hogy most érdekesebb lett a dolog. Formálissá ez a viszony körülbelül egy évvel ezelőtt vált, amikor megkeresett a Transparency vezetése, hogy lejárt náluk egy ciklus, fb-elnököt keresnek, elvállalnám-e. Az ajánlat megtisztelő volt, a Transparency működését korábban is figyeltem, eljártam a konferenciáikra, valamilyen tanácsadó testületben már korábban is benne voltam, tehát a működésüket szerény lehetőségeimhez képest segítettem is, és ezért viszonylag logikus volt, hogy ha felkérnek, akkor nem mondok nemet. Miközben már akkor is volt a dolognak – mivel ez a szervezet sok borsot tört a hatalom orra alá, például addigra már, úgy emlékszem, vizsgálták a nemzeti banki alapítványok ügyét, és már talán kikérték azokat a papírokat is, amelyekért később pert is indítottak –, szóval ezért volt a dolognak bizonyos, hogy is mondjam, érdekessége. Tehát már benne volt a levegőben, hogy ez részemről állásfoglalást is jelent, hiszen már túl voltunk a Norvég Civil Támogatási Alap körüli ámokfutáson. A coming outolás pedig úgy történt, hogy amikor a kormányzat a mostani kampányát elindította a civil szervezetek ellen, majd már a törvényt is beterjesztette, az engem annyira fölháborított, hogy egy tévéműsorban, amit biztosan megnéz félmillió ember, ügyeltem arra, hogy az fb-tagságom ténye jól érthetően elhangozzék. Ez az igyekezetem – úgy látszik – célba ért, mert hír lett belőle, sőt volt olyan rádió, ahol vezető hír volt fél napon keresztül. Talán mert aznap épp nem történt semmi nagyobb disznóság az országban, de mindenesetre érdekesség volt, nagyon sok visszajelzést is kaptam. Ma például járt nálam valaki, aki egy korrupciós üggyel kapcsolatban kért tőlem tanácsot, aztán kaptam leveleket, hogy nem nézne-e utána valamely ügynek a szervezet. Ezeket aztán én szépen becsatornázom a Transparencyhez, mert magam, mint fb-elnök, természetesen nem foglalkozom ügyek felderítésével, hiszen nem vagyok része a munkaszervezetnek, illetve a menedzsmentnek.

 

– Visszatérve a coming outhoz, gondolom, ezzel nemcsak az volt a célja, hogy hír legyen belőle. Hanem még mi? Szerette volna nyilvánvalóvá tenni különállását, elhatárolódását a kormány politikájától? Vagy csak ettől a törvényjavaslattól? Vagy a Transparency által vizsgált intézményesült korrupcióval kapcsolatban kívánta megmutatni, hogy legalábbis helyteleníti?

– Ha bosszantani akarnám a baloldali érzelmű olvasókat, akkor most erre a kérdésre azt válaszolnám, hogy azért tettem, mert nem szeretném, ha az üzleti tisztesség és a korrupcióellenesség ügyét a baloldallal azonosítanák. A rule of law, a jogállamiság ugyanis a konzervatív embereknek is fontos.

 

– Szerintem ezt a baloldali emberek sem szeretnék.

– A kormányzat mindenesetre célozgatott rá, hogy az őt ezzel kapcsolatban ért kritikák már csak azért sem lehetnek helytállóak, mert a baloldalról jönnek, ráadásul nem is csak a magyar baloldalról. És én ott, abban a televíziós stúdióban azt akartam demonstrálni a saját személyemmel, akinek a világképét viszonylag jól nyomon lehetett követni az elmúlt harminc évben, hogy nem kell ahhoz sem baloldalinak, sem külföldinek lenni, hogy az ember a magyar politikai és gazdasági élet transzparenciáját fontosnak tartsa.

De van a kérdésére egy másik válaszom is, ez közgazdasági természetű. Az ember ugyanis makroközgazdászként, intézményi közgazdászként – aminek én szeretem magam gyengébb pillanataimban nevezni –, a gazdasági növekedés intézményi feltételeit vizsgálva gyakran találja szemben magát a korrupció fogalmával, közelebbről az intézményesült korrupcióéval. Épp az a fogalom, illetve gyakorlat, ami a Transparency International Magyarország-vizsgálatainak is a fókuszában áll.

Tehát nézzük a dolog közgazdasági oldalát: a munkamegosztás, amit Adam Smith a nemzetek gazdagságának forrásaként nevezett meg, és amit az utána következő közgazdasági elméletek is ekként tartanak számon, feltételezi az együttműködést. Az együttműködés feltételezi a bizalmat, és a bizalom feltételez valamilyen szabályszerűséget, rendet. Gazdagodni, gazdaggá válni csak azok az országok tudnak, ahol az ember nyugodtan mer szakosodni, azt csinálni, amihez ért, mert más is azt csinálja, amihez viszont ő ért, és utána a termékeiket szabadon kicserélik egymással. A szabad csere fogalma azt is magában foglalja, hogy rendben kifizetik az árumat, a pénzemért nem sóznak rám selejtes dolgot, nem rabolnak ki az úton. Vagyis működik a jogrend. Na most, aki a jogrendet piszkálja, rongálja, korrumpálja – a latinban a korrumpál jelentése leront –, az a piacgazdaság alapjait ássa alá. Mert ahol az emberek nem bízhatnak a jogrendben és – ezzel összefüggésben – egymásban, tehát ahol a bizalmi szint alacsony, ott az úgynevezett tranzakciós költségek, vagyis egy-egy ügylet előkészítése, végrehajtása és lebonyolítása során felmerülő költségek is összehasonlíthatatlanul magasabbak, mint ott, ahol nem kell megkennem valakit, hogy én kapjam a megrendelést azzal szemben, aki nálam jobban és olcsóbban is elvégezné azt a munkát. Ahol nem kell visszacsorgatnom állami megrendelés, illetve közbeszerzés esetén valakiknek jelentős százalékokat. Ahol nem kell nagyobb és kisebb horderejű ügyekben is állandóan papírt adni mindenről, utánajárni a teljesítésnek, behajtani kinnlevőségeket, és ahol sose ér véget egy-egy ügy. Ahol meglógnak a pénzemmel, és az sem segít rajtam, ha bírósághoz fordulok és így tovább. Ahol viszont működik a jogrend, vannak kontrollintézmények, és ennek megfelelően a bizalmi szint is magas – ezek a gazdag, versenyképes országok, mint például Svédország, Finnország, Dánia, Új-Zéland –, ott a tranzakciós költségek is sokkal alacsonyabbak, mint ahol a bizalmi szint alacsony: nálunk, Bulgáriában, Görögországban vagy Romániában. Ez volt tehát a második ok, amiért fontosnak tartottam, hogy ilyen módon is állást foglaljak nyilvánosan ebben az ügyben: mert – bár nem vagyok korrupciókutató – a témát és a civil szervezetek, általában a kontrollintézmények melletti kiállást az etikai szemponton túl gazdasági megfontolásból is alapvető fontosságúnak tartom.

 

– Ön más neves konzervatív értelmiségiek, elsősorban jogászok és közgazdászok, közöttük Sólyom László és az Antall-, valamint az első Orbán-kormány miniszterei mellett – ugyancsak egykori miniszterként és jegybankelnökként – alapítója volt az Eötvös József Csoportnak, amelynek összejöveteleit egyre komolyabb figyelem kíséri. Csak ki akarták cserélni egymás között a véleményüket aktuális kérdésekről, vagy volt valami távolabbi céljuk is a kör létrehozásával?

– Ez úgy történt, hogy jó két évvel ezelőtt valahogy összeállt egy asztaltársaság, csupa olyan ember, akik közül többen, többféle összetételben korábban is összejártak, beszélgettek, eszmét cseréltek a dolgok menetéről… És ott számomra – hogy csak magamról beszéljek – mindjárt kiderült, hogy a konzervatív oldalon nem vagyok egyedül a meglátásaimmal és a véleményemmel, sok dologról többen is hasonlóképpen gondolkozunk. Szóval nem kell úgy éreznem magam, mint aki egymagában hajt szemben a forgalommal az autópályán, hanem vannak még rajtam kívül is olyanok, akik úgy gondolják, hogy ez a helyes irány. A politikai jobboldalon nem vagyunk egyedül például bizonyos alapértékek, a piacgazdaság és a joguralom tiszteletében, és ha sokkal többen jönnek is most velünk szemben, valószínűleg mégis nekünk van igazunk. Miután egyszer-kétszer leültünk együtt a fehér asztalnál, eldöntöttük, hogy bár nem mindenben értünk egyet – Tölgyessy Péter és én például egy halom politikai ügyben, főleg a múltat illetően, a jövőt kevésbé, biztos össze tudnánk különbözni –, alakítunk egy asztaltársaságot, amely havonta egyszer meghallgatja valamelyik tagját, akinek van aktuális mondanivalója, és utána beszélgetünk a dologról. Aztán kezdtünk egyre többen lenni, bár nem hirdettük meg a találkozóinkat. Amikor már úgy negyvenen-ötvenen voltunk egy-egy előadáson, valaki meghívott vendégként egy újságírót, aki aztán kicsit föltupírozta a dolgot, valamilyen zárt, titkos klubnak nevezett minket, pedig nem voltunk azok. Most már rendszeresen járnak újságírók az összejöveteleinkre, és egyre népesebb a társaság is. Amikor az olimpia volt a téma, akkora volt a tömeg, hogy nem fért be a terembe, és hasonló volt a helyzet, amikor nemrég Tölgyessy Péter tartott előadást az Orbán-rezsimről. De mondom, a dolog egyáltalán nem így indult, és mi most is csak egy asztaltársaság vagyunk, még ha az nagyra nőtt is közben. De persze, ha valami túlnövi a maga kereteit, akkor azokat a kereteket újra kell gondolni.

 

– Annak, hogy Eötvös József Csoportnak nevezik magukat, van valami köze ahhoz, hogy az ő személye Antall József számára is afféle tájékozódási pont volt? Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy milyen sűrűn hivatkozott rá.

– Eötvös József olyan szabadelvű politikus volt, akiről azóta sem talált ki senki semmi rosszat. A társaságunkban egyébként, bár Kádár Bélával ketten is tagjai voltunk az Antall-kormánynak, korántsem csak volt MDF-esek vannak. Mellár Tamás például az első Fidesz-kormány idején volt a KSH elnöke, és a Medgyessy-kormány idején váltották le, Urbán László valamelyik Fidesz-kormányban lett volna, ha nem olyan őszinte, miniszter… Szerepet játszhatott a névválasztásunkban az is, hogy a társaságnak sok oktatóként dolgozó tagja van: professzorok, akadémiai doktorok, akadémikusok. Mire én odaértem az első vacsorára, már megvolt a név, ami magától értetődött: legyen Eötvös József Csoport.

 

– Meg lehet-e azt így, visszamenőleg mondani, hogy valamilyen eseményhez köthető-e a fordulat, amikor ön és a többi, mára a Fidesz politikájából kiábrándult jobboldali konzervatív ember úgy érezte, hogy „eddig, és ne tovább”, hogy ez a politika, ez a kormány, ez a rendszer már vállalhatatlan számukra?

– Ha csak ezt a tíz embert veszem, hát az is mind nagyon különböző történet. Van, akinél lehet dokumentálni, hogy mikor szálltak el az illúziói, de a többségnél fokozatosan történt. Úgyhogy én csak a magam esetét tudom elmondani, nálam pedig ez hamar bekövetkezett. Egyébként sosem voltam „viktoriánus”.

 

– Nem? Hiszen még a miniszterelnökséget is felajánlotta, illetve átengedte volna önnek Orbán 2006-ban, a választás két fordulója között.

– De nem én ajánlkoztam.

 

– A felkérésre viszont igent mondott.

– Az én esetem bonyolultabb, ugyanakkor – paradox módon – egyszerűbb is, mint a többieké. Ezért is vagyok én az ilyen körökben, az efféle társaságokban a leginkább megértő.

 

– Kivel szemben? Mivel szemben?

– A kormányzat céljaival szemben. Az eszközökkel szemben mindig is kritikus voltam, a célokkal azonban e körben talán a legmegértőbb vagy legempatikusabb, mert én nem tartozom a csalódott fideszesek közé. Ugyanis én sosem voltam fideszes, és nem voltam „beleesve” Orbánba se. Az én történetem nagyon más, mint mondjuk Urbán Lászlóé, aki fideszesként egy ideig együtt ment vele, aztán az útjaik szétváltak. Én viszont attól kezdve, hogy 1988 végén, 1989-ben pártot választottam magamnak, majd pedig szerepet vállaltam egy jobbközép irányultságú, konzervatív, atlantista kormányban és politikában, nagyon más pályán mozogtam, mint az akkori – és későbbi – Fidesz, illetve Orbán Viktor. 1990 májusától a parlamenti patkónak én a kormánypárti széksorában ültem, ő az ellenzéki oldalán foglalt helyet. Majd miután Londonban, az EBRD-nél töltött három év után 1998-ban visszajöttem Magyarországra, gyakorlatilag kikerülve a politikából és egyúttal visszatérve a közgazdaságtanhoz, felajánlottam szaktudásomat az első Orbán-kormánynak, mondván, ha szükség van rá, akkor szívesen segítek. Úgyhogy nekem akkor az egyetemi oktatás mellett a kormányzati stratégiai központban lett szobám, félállásom, kocsim és titkárnőm.

 

– Tehát az első Fidesz-kormány alkalmazásában.

– Igen, két évet húztam le akkor a Fidesz-kormánynál gazdaságpolitikai tanácsadóként, majd csöndben, minden bejelentés és sajtóhír nélkül eltűntem. Addigra már láttam, amit láttam.

 

– Ez 2000 körül volt?

– Így van, akkor köszöntünk el egymástól. A Magyar Fejlesztési Bank elnöke is voltam pár hónapig, ott is láttam, amit láttam, és azután onnan is eljöttem. Tehát az én történetem más, mint az egykori Orbán-hívőké, mert ugyan lehet azt mondani, hogy eladtam a kormányának a tudásomat, de nem lettem politikus, sem pártfunkcionárius.

 

– De akkor különösen érthetetlen, hogy ha két éven át „látta, amit látott”, 2006-ban miért mondott mégis igent Orbán Viktor ajánlatára.

– Fontos, hogy ez a két választási forduló között történt, és az első fordulóban pártlistán vesztésre állt a Fidesz, az egyéni képviselői azonban még nagy számban, hetvenöt-nyolcvan körzetben még talpon voltak. A győzelemhez, vagyis az első forduló eredményének megfordításához ezeknek a helyeknek a kilencven százalékát kellett volna a fideszes jelölteknek elhozniuk, ami matematikailag még lehetséges lett volna, de praktikusan teljesen irreális volt.

 

– És Ön lett volna az a „konszenzusos” jobboldali miniszterelnök-jelölt, akinek ezt az eredményt „hoznia” kellett volna?

– Igen, közös jelölt, konszenzusos figura, közgazdász, aki mögött két párt áll, ez egy új hang, egy új helyzet. És akkor hátha… De mindössze másfél óra múlva kiderült, hogy az MDF – tanulva az előző évek tapasztalataiból – erre nem hajlandó.

 

– De még mindig nem értem, miért vállalta. Annyira fontosnak tartotta, hogy a szocialista-liberális koalíció ne folytathassa a kormányzást?

– Igen, nekem lesújtó véleményem volt az előző négy évről, és azt gondoltam, hogy – bár komoly fenntartásaim voltak az első Orbán-kormánnyal kapcsolatban is – rajtam ne múljon. Mert az az ország érdeke – ez volt a meggyőződésem –, hogy ne legyen még egy Gyurcsány-kormány. És ezt most is pontosan így gondolom. Az akkor már sejthető volt, hiszen a felhalmozódott költségvetési hiány miatt már 2005 végére az államadósság hatalmasra nőtt, hogy bárki kerül is kormányra, a konvergenciafeltételek teljesítésének kényszere miatt komoly megszorítást, befékezést, kiigazítást kell végrehajtania. Akkor még nem lehetett tudni, hogy mindennek a tetejébe még egy világválság is jön két év múlva. És azt is gondoltam, hogy ezt a rendkívül nehéz helyzetet egy mindkét párt által támogatott technokrata miniszterelnök, illetve egy jobbközép értékrendű technokrata kormány könnyebben tudja majd kezelni, a megszorításokat végigvinni, mint egy, a választók jóindulatát is megnyerni akaró pártpolitikus-miniszterelnök.

 

– A korábbi állításával kapcsolatban, hogy tudniillik önnek nem okozott kiábrándulást a Fidesz politikája, mert – ahogy mondta – sosem volt „viktoriánus”, még egy eset, még egy állásfoglalása jut eszembe, amely a Bajnai-kormány 2009-ben beterjesztett költségvetésével volt kapcsolatban, biztosan emlékszik rá.

– Hogyne.

 

– Ön akkor egyike volt annak a huszonkilenc közgazdásznak, akik nyílt levelet intéztek a parlamenti képviselőkhöz, hogy ne fogadják el a beterjesztett költségvetést, nem mellesleg mindezt a válság kellős közepén, költségvetési csalással, a hiánycél alultervezésével vádolták meg a Bajnai-kormányt, egyébként mint utóbb bebizonyosodott, alaptalanul. És mint utóbb többen elismerték, a dolog a Fidesz elnökének kezdeményezésére történt, Mit gondol ma erről a lépésükről?

– Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, előbb fel kell idéznem az akkori szituációt és az akkori szereplőket. Van egy lényegében ügyvezető jellegű kormány, amely összerak egy költségvetést, és van vele szemben egy párt, amely hatalomra készül. És akkor még, ezt érdemes hangsúlyozni, képes összetoborozni húsz-harminc jó nevű közgazdászt, akiknek még számít a véleménye azzal kapcsolatban, hogy a távozó kormány mit ad át, milyen a költségvetés, rendben van-e minden, és hogy az újonnan felálló kormány mit tegyen, merre induljon el. Akkor mi, közgazdászok – egyébként Mellár Tamás volt a dolog szervezője – elemzéseket készítettünk, és megfogalmaztunk egy szöveget arról, hogy még mindig nem szedtek elő minden csontvázat a szekrényből. Ezt azóta sokszor az orrom alá dörgölték. Magam is kénytelen voltam elismerni nem sokkal ezelőtt, hogy én ugyan kritikusan szemléltem Medgyessyt, Gyurcsányt pedig még kritikusabban, és Bajnai gazdaságpolitikáját is bírálattal illettem, de az idő múlásával, a későbbi történések fényében magamban felülvizsgáltam az utóbbi szereplőt illető bírálatom intenzitását.

 

– Csak az intenzitását? Egy olyan kormánnyal szemben történt ez, amelynek tevékenysége nyomán – most Stumpf Istvánnak egy azokban a napokban tartott konferencián elhangzott szavait idézem – „elhárult az államcsőd veszélye, javult a befektetői klíma, csökkent az államháztartás kimutatott hiánya, a nemzetközi hitelcsomagból 5 milliárd euró marad az új kormánynak, stabilabb a forint árfolyama, és csökken a jegybanki alapkamat”.

– Azért, hogy megvédjem magunkat vagy magamat, idézzük fel, hogy az egy olyan kormány volt, amelynek a vezetője nem indult választáson…

 

– Persze: a miniszterelnökséget is csak egy évre vállalta, egyforintos fizetésért.

– …és így semmi vesztenivalója nem volt. Ezért tulajdonképpen az összes csontvázat eltüntethette volna, például már a 2010-re szóló költségvetésbe beállíthatta volna a Magyar Államvasutak szanálását, kifizethette volna a kórházak összes adósságát még a választás előtt… Az egyetemeknek is kifizetetlen, milliárdos számláik voltak. Ilyesmikre gondolok. És akkor a hiány nem a következő kormánynál, hanem még nála jelenik meg. Akkor a felálló második Orbán-kormány nem négy százalékra rúgó deficitszámot kap, ami persze a megelőző nyolchoz képest óriási eredmény, és ezért meg kell dicsérni, de azért a költségvetési valóság ennél kevésbé volt fényes.

 

– Vagyis azt mondja, helytálló volt mindaz, amit abban a levélben önök – huszonkilencen – leírtak?

– Mindenképpen volt benne helytálló elemzés. A „bajnaisták” később felrótták e körnek, hogy túl szigorúan ítéltük meg őket. Most már utólag én is úgy gondolom, hogy tényleg túl szigorúak voltunk, mert amit átadtak, az számszerűleg nyilván rendben volt, mert különben az Országgyűlés nem fogadta volna el később a zárszámadást. De nem tették meg azt a szívességet, hogy az összes szennyest eltakarítsák, és így az új kormány tiszta lappal indulhasson. Ami azért lényeges, mert Orbán azt gondolta: semmi vész, elmegyek a barátomhoz, Barrosóhoz, aki szintén jobboldali, elmondom nekik, hogy ez választási év, és a végére mi majd kisöpörjük a házat, de emiatt persze a 2010-re tervezett és az Európai Bizottságnak meg a Nemzetközi Valutaalapnak átadott négyszázalékos hiánytervhez képest a tényadat az év végére felmegy hét százalékra. Miközben a választási programban megígért személyi adócsökkentést is megvalósítja az új kormány.

 

– De Barroso azt mondta, hogy szó sem lehet róla.

– Barroso azt mondta, szó sem lehet róla, hiszen látta, hogy milyen költségvetési elcsúszásokat produkáltak addigra – majd még később is – a görögök, és mennyire nincs fogadókészség a nettó befizető országoknál a periféria lazaságai iránt. Egyébként sem lett volna az Európai Bizottság elnökének felhatalmazása, hogy a stabilitási és növekedési paktum világos előírásait egyéni módon értelmezze. Orbán viszont nem az a típus, aki ilyesmibe belenyugszik, ezek után megcsinálta a bankadót, a válságadót és még pár hasonló dolgot. Majd még egyszer összecsapott az unióval, kérte, hogy legalább a magánnyugdíjpénztárba befizetett összegekkel lehessen korrigálni az állami költségvetési deficitmutatót, de azt sem engedték. Mondták, hogy bár korábban volt erre lehetőség, most már nincs.

 

– És Orbán erre einstandolta a teljes magánnyugdíjvagyont.

– Így van, és ezzel a dolgot el is intézte jogilag… Mert a statisztikát átírni nem lehetett, arra nincs szuverén hatásköre a tagországnak, de hogy beszántsa a magánnyugdíjpénztárakat, arra van.

 

– Ön akkor mit gondolt erről? Mi volt a véleménye?

– Azt gondoltam, hogy az uniós apparátus merev volt, ami hiba. Orbán Viktor pedig, ahelyett, hogy gatyába rázta volna a szektort, szétrúgta. Szintén hiba. Volt egy adminisztratív hiba, és jött rá válaszként egy szakmai és politikai hiba. Barrosót én természetesen nem fogom innen szidalmazni, csak a saját kormányomat tudom bírálni, mert ez a lépése nem volt szükségszerű. Lehetett volna más megoldást is találni. De most már nagyjából ez is mindegy, a múltat nem lehet megváltoztatni.

 

– Maradnék még annál a korábbi kérdésemnél, mert úgy érzem, nem kaptam kielégítő választ rá, hogy az Orbánból és a rendszeréből kiábrándultak számára mi volt a fordulópont, az a pillanat, amikor úgy érezték, hogy tovább már nem tudnak vagy nem akarnak közösséget vállalni azzal, ami történik. Önnél, azt mondta, nem volt ilyen pillanat, de másoknál, a barátainál, kollégáinál, eszmetársainál, akikkel a baráti társaságokban összejön, nyilván volt.

– Én egyébként folyamatosan kommentáltam például a Magyar Szemlében a történteket, és ezek az írások szinte mindig arról szóltak, hogy lassan döntési helyzetbe kerül az ország, és lehet így meg úgy dönteni, de én szeretném, ha így döntene. Majd a következő számban azt kellett írnom, hogy ez a vonat most már sajnos elment, de még mindig van azért esélyünk arra, hogy korrigáljunk. Aztán a következő számban már arról írtam, hogy megszületett a végső döntés, ami szerintem nem volt szerencsés.

De nem akarok kitérni a válasz elől. Van egy-két barátom, akik talán miniszterek is voltak valamelyik Orbán-kormányban, vagy egyébként is közel álltak hozzá – nem mondok neveket, mert én szabad, független értelmiségi vagyok, ők viszont nem –, akik időnként azt mondták, amit abban a nem túl gusztusos, sétarepülős viccben mond Pista bácsi, akit váratlanul érnek a dugóhúzók, amiket a gép csinál, hogy „hát, azért ezt már én sem gondoltam volna!”.

 

– Pedig azt nem lehet mondani, hogy Orbán Viktor erre ne figyelmeztetett volna előre, csak kevesen értették. Amikor a válság kitörése után egy tekintélyes közgazdászokból álló bizottság kidolgozott és bemutatott a pártoknak egy válságkezelő programot, akkor Orbán azt válaszolta: „Mi más dimenzióban mozgunk.”

– Régóta tapasztalok valamit azokban a baráti-ismerősi körökben, ahol mozgok: aggodalommal figyelik, vagy inkább úgy mondanám, féltik azt a három nagy értéket, amit 1990-ben az úgynevezett antallisták, és persze nemcsak az antallisták, mindenekfölött fontosnak tartottak. Az már vízválasztó, ha a rendszerváltoztatás legfontosabb, alapvető céljait veszély fenyegeti. Ha a kormány semmibe veszi, sőt megtagadni látszik őket.

Nézzük, mi ez a három érték, a három kitűzött cél. Az első az euroatlanti orientáció, vagyis kiléptetni az országot az addigi „se Kelet, se Nyugat”, Zwischenland – más néven Kompország – helyzetéből. Ebben a kérdésben nincs pardon. A másik mindenáron követendő cél a jogállam. Ha valami jogszerűtlen, akkor azt nem csináljuk. Én az Antall-kormány tagjaként sokszor átéltem, hogy ha valamire, amit meg akartunk valósítani, azt mondta a kérdés jogi szakértője, „ez nem fog átmenni az Alkotmánybíróságon”, akkor azt nem csináltuk meg. Ha a kormányhivatal vezetője, Kajdi József, vagy az igazságügyi minisztérium referense azt mondta valamire, hogy „ez ütközni fog, miután belépünk, az uniós joggal”, akkor azt sem csináltuk meg, noha akkor még nem voltunk tagok. A harmadik alapérték pedig a rendszerváltozás alapvető feltétele és célja: a piacgazdaság. Ezzel persze nem biztos, hogy a baloldalon mindenki egyetért, de Antall József mindenképpen piacgazdaságot akart, és emlékeim szerint az összes rendszerváltoztatásban érdekelt párt is.

 

– De hiszen ezeket az alapértékeket már 2010 óta semmibe veszi a magyar kormány. Elsőként a jogállam ellen intézett megsemmisítő támadásokat, és ami maradt belőle, azt gyakorlatilag gúzsba kötötte, másodikként a piacgazdaságot támadta, annak különböző szereplőit folyamatosan ellehetetleníti, intézményeit folyamatosan visszaszorítja, államosít. Ami pedig az euroatlanti orientációt illeti, attól 2010 óta folyamatosan távolodik, szabadságharcot hirdetett ellene, az értékeit lesajnálja és becsmérli, mostanában pedig már látványosan meg is tagadja. Biztosan látta azt a borzongató pekingi fotót, amelyen a „jó barát” Putyin, a „példakép” Erdoğan, aztán a belorusz elnök, Lukasenka, és a magyar miniszterelnök egymás hátát lapogatják…

– Nehéz szégyenkezés nélkül nézni azt a képet. Noha a politika világa olyan, hogy magasabb szempontok miatt a politikusnak olyanokkal is lehet ügye, akiktől értékrendben egy világ választja el, ebben az esetben azonban semmilyen magasabb nemzeti érdeket nem látni: nem rab honfitársaink kiszabadítása vagy fenyegető veszély elhárítása okán járt Pekingben a magyar kormány feje. Hosszabb és szomorú folyamat egyik állomása ez, és nem szívesen gondolom végig sem magát a folyamatot, sem annak lehetséges végpontját. És hogy mennyire változnak az idők és bennük az emberek: rossz rágondolni, hogy milyen ótestamentumi átkokat szórt volna ellenzékben Kövér László arra, aki az ország élén állva ilyen politikusi társaság kegyét keresi. Vagy miként minősítene egy más színű kormányzatot, ha az letelepedési engedélyeket árulna olyanoknak, akik kegyeskednek ideiglenesen magyar állampapírokat venni…

Egyszóval mindhárom alapértékünk esetében okkal táplálhatunk mély fenntartásokat az Orbán-kormány újabb működésével szemben. Mindegyikért bőven van okunk aggódni. Nekem az a véleményem, hogy ezt annak, aki megteheti, ki is kell mondania. Én például megtehetem, ezért ki is mondom.

 

– De mások nem. Hogy lehet – lehetett – ezt bármeddig is szó nélkül hagyni, sőt együtt menetelni vele?

– Hát azért az oroszokkal való lepaktálásban nincs, nem is volt együtt menetelés…

 

– Vagyis ez lett volna a fordulópont?

– Én legalábbis nem ismerek olyan komoly embereket, akik ezt helyeselnék. Akikkel leülök, mondjuk, sörözni, azok mind azt mondják, hogy nem értik Orbán és Putyin kapcsolatát. Volt egyetemi kollégáim, akadémiai emberek, volt képviselők, különféle elemzők, akikkel a minap összefutottam, mind értetlenkednek, és azt mondják, hogy ez nem tetszik nekik.

 

– A Corvinus Egyetem rektora például, ahol ön is tanít, korábban pedig tanszékvezető is volt, nem mondja, hogy nem érti.

– Én most csak a saját beszélgetőpartnereimről és magamról beszélek. A rektorral nem szoktam ezeket a dolgokat megbeszélni, ő egy intézményt vezet, én meg órát tartok. Amit én gondolok, azt el lehet olvasni például a Heti Válaszban, nemrég például azt, hogy mit tartok a haverok kapitalizmusáról. A polgári értelmiség az alapértékekben a maga hagyományait követi, és szó sincs kritikátlan kormánykövetésről, inkább a nagy értetlenkedés jellemző, hogy mire mennek ki az ügyek. El lehet olvasni az MTA Jogtudományi Intézete igazgatójának, Jakab Andrásnak a társszerkesztésében megjelent elemzést a jogállamiságról és annak sérelméről, kilencszáz oldalas kötetben, a jogtudomány kiemelkedő művelőitől. Hát az kilencszáz oldal tömény kritika!

De persze, értem én a kérdést, és nem is akarom megkerülni, hogy miért nem hangosabban és miért nem többen… Nyilván sokféle magyarázat van erre. Van, aki kérdéssel válaszol a kérdésre, például olyanformán, hogy: „Ha most vasárnap lennének a választások, akkor én ugyan kire tudnék szavazni?”

 

– De ettől még tiltakozni tudna, ha valami nagyon felháborítja.

– Igaz, de esetleg azt mondja: most nem taktikus szólni, nem jött még el az ideje. Vagy úgy gondolja, akármilyen is Orbán, mégiscsak jobb, mint Gyurcsány…

 

– Ez akkor azt is jelenti, hogy a konzervatív, korábban a Fideszt támogató, de csalódott emberek 2018-ban biztosan nem lesznek hajlandók mondjuk baloldali pártokra szavazni? Vagy ezek közös jelöltjeire? Inkább olyan pártokra voksolnak, amelyektől nem lehet remélni, hogy kormányt alakítanak, de a követett értékeik nincsenek éles ellentétben az ő elveikkel? Például az LMP-re? Vagy Momentumra – amely a legtöbb meglepetéssel szolgálhat 2018-ra? Vagy jobb híján újra a Fideszre szavaznak, esetleg a Jobbikra?

– Gondoljon a Macron-jelenségre: egy éve ez a szimpatikus fiatalember a külvilág számára nem is létezett mint politikus, csak egy kevesek által ismert gazdasági miniszter volt, innen a negyvenen. És fél év alatt – mit fél év! –, hetek alatt agendát tudott alakítani… Az majd csak ezután derül ki, hogy tud-e pártot is szervezni. Ezzel a példával csak azt akarom illusztrálni, hogy ezek a folyamatok, ha nincsenek kialakult erős választói kötődések, akkor nagyon gyorsak tudnak lenni. Mármost a Fidesz esetében ilyen kialakult választói kötődése csupán egy kétmilliós tábornak van.

 

– Vagy néhány tízezerrel nagyobbnak… Szóval el tudja képzelni, hogy ezek a csalódott emberek…

– Persze hogy el tudom, hogyne, hogyne…

 

– …nem a Fideszre fognak szavazni?

– Azt gondolom, ha bárhol mutatkozik majd valami, ami képes megragadni az emberek fantáziáját, akkor ebben a modern világban nagyon gyorsan változnak a preferenciák.

 

– De az biztos, hogy a baloldalra nem szavaznak. Vagy akár oda is?

– Én például egy rendes szociáldemokrata pártra bizonyos körülmények között nyilván tudnék. De ha most például Lendvai Ildikó előállna azzal, hogy új pártot alapít, akkor valószínűleg az én szavazatomat nem kapná meg. Ha viszont egy húszas-harmincas fiatalokból álló tehetséges, rokonszenves csapat előáll valami komolyan vehető dologgal, egyáltalán nem kizárt, hogy rájuk szavazok taktikai vagy tartalmi okokból.

 

– Tehát a mostani parlamenti demokratikus ellenzékből senkire?

– Hát nem tudom, teoretikus a kérdés. Nem zárom ki, mert semmit sem szabad kizárni, de nem is tartom valószínűnek. És persze, ilyen bizonytalanul is csak magamról tudok beszélni, mert nekem nincsenek felméréseim. Azt viszont tapasztalom, hiszen közöttük élek, hogy vannak szép számmal olyan fiatalok, akik három hónappal ezelőtt lényegében érdektelennek tartották a politikát, mondván, nincs kire szavazni, nincs mire, de most már határozottan érdekli őket a politika.

 

– Ezt az egyetemen érzi?

– Igen. Azon diákok többsége, akikkel az egyetemen találkozom, hihetetlen módon megváltoztak három hónap alatt. Azelőtt csak legyintettek a politikára, mondván, úgyse lehet mit csinálni, most pedig tele vannak tenni akarással. Óriási a két állapot közötti különbség…

 

– Azokban a konzervatív körökben, azokban a társaságokban, amelyekben gyakran megfordul, és amelyek hasonló értékrenddel rendelkeznek, mint amilyen az öné, nyilván gyakran szóba kerül, hogy miként lehetne kikerülni abból a tragikus helyzetből, amelybe Magyarország mára került, visszafordulni abból a zsákutcából, ahová hagyta bevezetni magát, megállítani ezt a szakadék felé rohanó vonatot, amelyen valamennyien ülünk. Ők mit gondolnak erről? Ön mit gondol erről? Bocsánat, ha túl sötétre sikerült a kép…

– Két egymással ellentétes nézet uralkodik azok körében, akikkel beszélgetni szoktam. Az egyik szerint a gazdasági helyzet nem fog érezhetően javulni. Talán nem romlik, de – pláne az uniós pénzek végleges kifutásával – nem is javul, tehát már nem lehet úgy osztogatni, mint ahogy korábban lehetett. Mert már mindenkitől, akitől lehetett, elvettek mindent, amit lehetett, és odaadták a haveroknak, illetve betömték vele a költségvetés lyukait. Ennek következtében – mondja ez az elmélet –, a gazdaság előbb-utóbb elkezd pangani, és akkor az emberek észbe kapnak. Ez az első elképzelt forgatókönyv a rendszerré csontosodott politikai állapotok megváltoztatására, valami ilyesmit sugall Tölgyessy elemzése is. Én azonban ebben nem hiszek. Ma már az a kicsit leegyszerűsítő marxista patent, miszerint ha a gazdaság jól megy, akkor újraválasztják a kormányt, ha viszont a gazdaság rosszul megy, akkor majd leváltják Orbánt, ez szerintem már nem működik. A probléma ugyanis elsőrendűen politikai és nem gazdasági. Ezért nem azt mondom, hogy ne adják ide a nyugatiak a pénzüket, és akkor majd tíz év múlva megszabadulunk az illiberális rezsimtől. Egy fenét! Az argentinok százhúsz évet tudtak eltölteni a pangásban, és a brezsnyevi pangás is eltartott egy évtizedig… Ha Gorbacsov nem kezdi piszkálni a szerkentyűt, még öt-tíz évig kihúzta volna a Szovjetunió is.

 

– Miben hisz? Mi a másik forgatókönyv, a másik elképzelés?

– A másik elképzelés szerint a választói szimpátiák szempontjából nem a gazdaság számít, hanem valami más – és ez az elmúlt néhány év fontos tanulsága, nemcsak Magyarországon, hanem a briteknél, az Egyesült Államokban, Franciaországban és másutt is… Ez a forgatókönyv tehát inkább a társadalom belső értékeivel kalkulál, és azt mondja: mivel a polgárok összessége, vagyis a magyar társadalom nem annyira korrupt, mint a szűk haveri kör a politika csúcsain, viszont nyugatosabb, mint a felső politikai vezetés, és körükben az unió támogatottsága számos felmérés tanúsága szerint is, minden sulykolás ellenére magasabb, mint amit a kormánypolitika képvisel, ezért a társadalmat igenis meg lehet mozdítani. Egyetlen példát mondok a társadalmi viszonyok és a kormánypolitika közötti diszkrepancia okaira: a magyar kormánytagok horizontja nyilván szinte kizárólag Magyarország. Sosem dolgoztak külföldi cégnél, hiszen az ő megbízóik mindig is a magyar adófizetők voltak, belőlük éltek, nekik dolgoztak. De akikhez beszélnek, azoknak legalább a negyede nyugati cégnél dolgozik jelenleg, további negyede komolyan készül arra, hogy külföldön vagy külföldinél dolgozzon. Ők tehát tudják, mi az, hogy Nyugat. Egy sor magyar politikai vezető nem igazán tudhatja, mert az elmúlt harminc évben nem volt alkalma ilyen munkahelyen tapasztalatot szerezni.

 

– De mi következik ebből?

– Azt az ellentmondást, hogy a társadalom nyugatosabb, polgárosodottabb, mint az a politika, amelyik most az ő nevében beszél, fel lehet és fel kell oldani. De itt most a közgazdász megáll, ha a szakmáján belül akar maradni, és azt mondja, hogy ez az ügy innentől már a politikusokra vár.

Papp Sándor Zsigmond: A gátőr beszél

Maradjunk a marslakónál és a bevált közhelynél.

Mert ha egy Magyarországot egyáltalán nem ismerő lény valamiért arra kérne, hogy olyan kortárs „regényt” ajánljak neki, amelyikben benne van ennek a töpörödött országnak a töpörödött jelene vagy közelmúltja, ez az édes, operettszagú kilátástalanság, akkor Murányi András könyvét, a megszüntetett Népszabadság utolsó főszerkesztőjének vallomását tolnám az orra elé. Persze könnyen lehet, hogy nem vezetne ez sehová. Hiszen miért is várnánk el egy idegentől, hogy jobban értse azt, amit még mi sem fogtunk fel teljes egészében? Arról nem is beszélve, hogy amit viszont értek ebből a történetből, azt bizony nem szívesen mutogatnám senkinek, és nem az országimázs féltése, hanem a puszta szégyen miatt. Mert igenis szégyen, hogy ez velünk, magyarokkal megtörténhetett.

A Népszabadság kivégzése, bár alig távolodik el a lap utolsó évének történetétől, sokkal inkább az ország históriája. És a hatalomé. Ha optimista vagyok, akkor pár évtized múlva az itt élők többsége is így fogja ezt gondolni (és nem azt, amit most: ez egy szűk csoport ügye, semmi több, mindenki haladjon tovább), és akkor már a történelem részévé válik, kutathatóvá, és leszűrhető tanulságokkal szolgál. Előre figyelmeztetem a leendő olvasót, hogy ennek az optimizmusnak a leghalványabb jelét sem találja majd a könyvben. A lapokon felismerhető ország talán még kicsinyesebb és bosszúállóbb, mint amilyet anno a Népszabadság tükrözött vissza a helikopterezéssel és Matolcsy túlfizetett szeretőjével. Talán csak azok fognak csalódni Murányi vallomásában, akik eddig valamilyen ki nem mondott, el nem mesélt szenzációra számítanak, amely sokkal jobban megvilágítja és megindokolja a legnagyobb példányszámú, ellenzéki napilap megszüntetését. Amely kissé nagyvonalúbbá, fantasztikusabbá emeli ezt a szinte már zavarba ejtő kicsinyességet. Nos, ők még mindig nem értik, hogy ez az ország nem Szerb Antalé, hanem Tar Sándoré. Vagy még mindig Mikszáth Kálmáné. És főként ne számítsunk hollywoodi filmbe illő fordulatokra: nem azért függesztették fel egyik napról másikra a megjelenést, mert az újságírók olyan információ birtokába jutottak, amely a kormány bukását eredményezte volna: az igazság egyszerűbb és fájóbb.

A vallomás azzal az értekezlettel kezd, amikor a kis Murányit (a bátyja miatt hívták így a szerkesztőségekben) „észreveszi” a Mediaworks vezetősége, amikor felvetődik, hogy a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese akár elfoglalhatná a politikai napilap megüresedett vezetői helyét. A felkérés pikáns: Andrásnak a bátyja székébe kellene beleülnie, amelyet az a közlekedési balesete körül gyűrűző botrány miatt volt kénytelen elhagyni. (Pikáns, viszont logikus: András a régi, legendás Népszabadságban tanulta meg a szakmát, ott nevelkedett hosszú éveken keresztül, írt szinte minden műfajban, s vált a szerkesztőség egyik alapemberévé. Más kérdés, hogy a szerkesztőségből néhányan épp emiatt nem fogadják el.) És egészen odáig tart, amikor már minden remény elveszett arra, hogy valamilyen formában újraindulhat a lap. Szűk két év…

Tudom, hogy a legtöbb olvasót leginkább a felfüggesztéssel kezdődő kálvária érdekli, ám a könyv legerősebb és leginkább tanulságos része mégsem ennek az időszaknak a felelevenítése, hanem az odáig vezető út. Mert ez szinte teljes egészében megmagyarázza a hatalom reakcióit: a kis Murányinak ugyanis sikerül egy punnyadt, leginkább a rendszerváltás után megszerzett dicsőségéből élő, kompromisszumokkal teli lapból valódi újságot teremtenie. Akkor, amikor a Népszabadságot sokan már a haldokló dinók között látták. Paradoxon: ha András nem végzi el a rászabott, lelkiismeretes munkát (átszervezést, az új alapok megteremtését), akkor a Népszabadság ma is ott volna a standokon. Legfeljebb kicsivel még szürkébb lenne.

„Elhangzott az is, hogy »kemény« újságot kell csinálni; beleállni témákba, ügyekbe… Ez a kijelentés később sokszor és erősen visszhangzott a fejemben.”

Mindez a felkérés napján hangzik el. Vajon meddig gondolták komolyan a „kemény”, „beleállós” újságot Pecináék? Könnyen lehet, hogy akkoriban (a lehetséges vásárlóra várva) valóban találkozott az ambiciózus újságíró és a kalandor befektető szándéka: mindketten markánsabb és vonzóbb lapot akartak, ki ezért, ki azért. A könyvből viszont kiderül, hogy amint a keménység nem kívánt velejárói is megjelentek (egyre több kormányzati politikus érezhette úgy, hogy a körmére koppint a megerősödő lap), úgy párolgott el egyre inkább a kiadói szándék. S miközben a Népszabadság visszanyeri régi erejét, úgy növekszik a szerkesztőségen a nyomás, úgy jelenik meg egyre félreérthetőbben a cenzúra, baráti tanácsok és kívánságok formájában. Murányi András ugyanis komolyan veszi a felkérést. Előbb elvégzi a kért karcsúsítást – ennek esik áldozatul e sorok írója is, aki a lap felfüggesztésekor tízévnyi munkaviszony után már csupán külső munkatárs (a kirúgás történetét egyébként a könyv is lejegyzi) – majd elkezdi felrázni és fokról fokra újraépíteni a lagymatag szerkesztőséget, új, elszánt munkatársakat toboroz. És innen kiváló gyakorlati példatárként szolgál ahhoz a kötet, hogy miként is funkcionál „boldog békeidőben”, egy „érzékeny” hatalommal szemben a sajtószabadság (ennek elméleti hátterét, a vele járó fájdalmakat pontosan ecseteli e lapszám hasábjain Révész Sándor, egy másik volt népszabis). A „kemény” lap árát ugyanis meg kell fizetni a háttérben állandósuló alkuk, a húzd meg, ereszd meg révén. Jól mutatja a kialakuló feszültséget, a paranoiás légkört, hogy a főszerkesztő külön készüléket kap (ő ezt játéktelefonnak hívja), mert a vezetőség a lehallgatástól tartva ezen a titkos vonalon beszéli meg vele a szerkesztőség belső ügyeit. Azt, hogy éppen mit nem lehet vagy nem úgy megírni, ahogy a lap újságírói szeretnék. Egy idő után szinte izzik a telefon…

Az, hogy a folyamat végül felfüggesztésbe, majd a megszüntetésbe torkollik, a hidegfejű olvasónak akkor sem lenne meglepetés, ha amúgy nem ismerné a történetet (de van némi tapasztalata az autoriter hatalmakkal kapcsolatban). A mikéntje viszont… nos, az még most, több hónap elteltével is gyomorforgató. A könyv erénye, hogy ezeken az oldalakon is megőrzi higgadtságát, bár nem marad érzelemmentes. Ám így is világossá válik még a legérzéketlenebb olvasó számára is, hogy a „kivégzés” napjai (bár utólag jól látható, hogy igen sok jel utalt arra, hogy előbb vagy utóbb elfogy majd a türelem), miért okozott életre szóló sebeket a szerkesztőség tagjainak (mint ahogy életre szóló leckét adott az előfizetőknek, drukkereknek, demokratáknak).

Sokáig sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta a lapot a hatalom, ezért kihúzta az étlapról.

Nem tudom, melyik része a legfájóbb pontja a könyvnek. Talán a sehová nem vezető tárgyalások a felfüggesztés után, a gyalogok kínlódása a sakktáblán, miközben a tisztek a hátuk mögött pusmognak vigyorogva. Talán a lassan apadó, amúgy világraszóló rokonszenv, amely végül közönybe fordul át. Talán azok a mondatok, amelyeket az utolsónak kijelentkező Murányi szegez a tutiba beülő Liszkaynak. Talán a magyar mágnások, akik közül bármelyik újraindíthatná a lapot, de jól felfogott félelme miatt inkább meghátrál. Nehéz eldönteni. Az viszont biztos, hogy a könyv utolsó lapjainál jobban kevés mai olvasmány mutatja fel érthetőbben az ország mai állapotát, azt a reménytelenséget és kiszolgáltatottságot, amely logikusan vezetett el a CEU ügyéhez, az állandó sorosozáshoz és megalkuvásokhoz. És ez nem Murányi írói erényéből fakad (bár ez sem mellékes), neki elég volt csupán annyi, hogy tanúja lehetett az eseményeknek. Csak egy gátőr, aki azért jó viszonyt ápol a szavakkal.

Az is fontos ugyanakkor, hogy miről nem beszél a könyv. Például tapintatosan hallgat arról, hogy az átvétel idején a Népszabadságban uralkodó állapotokról leginkább a Blikkből érkező báty tehetett. Az ő regnálása idején érte el ugyanis szakmai mélypontját a lap, akkor vesztette el tekintélyének jelentős hányadát. Egészen más miatt hallgathatja el viszont Murányi azon üzletemberek nevét, akiket felkeresett a lap megmentése érdekében. Nem azok az idők járnak, amikor nevesíteni lehet a lehetséges megmentőket, pedig ők végül is jól vizsgáztak a hatalom szemszögéből: a demokrácia érdekei helyett a saját érdekeiket választották. Ez pedig épp elég a jelenlegi helyzet fenntartásához.

Szomorú és emlékezetes olvasmány Murányi András vallomása. Gördülékeny (talán csak itt-ott fecseg a kelleténél többet), higgadt, és a lehetőségekhez mérten igen őszinte könyv. Kordokumentum. Az olvasó úgy teheti le, hogy a jelenlegi viszonyok között ennél többet már nem tudhat meg az eseményekről. Itt húzódik a kimondhatóság, az elbeszélhetőség határa. Ennél többhöz már fel kellene állni a kényelmes fotelből, és az utcán hümmögni tovább, egyre hangosabban. A Népszabadság kivégzése viszont arról is beszél, hogy ennek még nem jött el az ideje.

 

Murányi András: A Népszabadság kivégzése. Budapest, 2017, Corvina Kiadó. 264 oldal, 2990 forint.

Takács Ferenc: Egészen komoly versek

Komolyabb versek – ezen a címen jelent meg 1984-ben Nádasdy Ádám első verseskötete. Az ELTE BTK Angol Tanszékének adjunktusa viszonylag későn, harmincöt évesen debütált költőként: először 1982-ben láthatta viszont versét nyomtatásban, magának a pályanyitó kötetnek a darabjai között pedig egy sem volt, amely 1976-nál korábban keletkezett volna. Azaz az idén hetvenéves Nádasdy nagyjából harmincévesen kezdett versírással foglalkozni – legalábbis „komolyabban”; így a jelen recenzió tárgyát képező mostani kötete, a Nyírj a hajamba a negyvenéves lírikusi pálya újabb állomása. Évfordulós kötet tehát, és nem csupán életrajzi értelemben.

Az utóbbira egyébként az előzéklap versóján olvasható kiadói bejegyzés hívja fel a figyelmet: „Megjelent NÁDASDY ÁDÁM hetvenedik születésnapjára”. A bejegyzés különös asszociációkat kelt. Aranyév lévén könnyen kísérti meg az embert az ötlet, hogy a hetvenéves költő verseit afféle őszikékként olvassa, egy hosszú élet és költői pálya „kései”, érett és a véglegesség jegyében születő stációjának foglalatát lássa az új kötetben. Persze szigorúan a mutatis mutandis tudatában, hiszen Arany nem érhette meg Nádasdy életkorát, öt évvel korábban halt meg (az Őszikék ciklust hatvan- és hatvanhárom éves kora között írta). Másfelől Nádasdy, legalábbis a statisztika kegyelméből, még hosszú alkotói éveknek néz elébe, azaz a Nyírj a hajamba című kötet verseit valamiféle feltételes összegzésnek tekinthetjük, de végleges lezárásnak semmiképpen.

De játsszunk tovább evvel az elsőre még kiötlője (azaz számomra) is meglepő párhuzammal! Nádasdy Ádám életpályája rendkívül szerteágazó működésmódok és szerepkörök terepe: ő egy személyben költő, tanár, nyelvészeti tanulmányok, verstani és poétikai dolgozatok szerzője, valamint műfordító, ebbeli minőségében klasszikus szerzők (Dante, Shakespeare) újramagyarítója is. Ami jószerivel kísérteties egybeesés, hiszen elég egy pillantást vetni az Arany-összkiadás tartalomjegyzékére, hogy lássuk: Nádasdy működési területei szinte pontról pontra azonosak a költészet művelése mellett gimnáziumban tanító, nyelvészkedő, vers- és költészettani dolgozatokat író, nagy klasszikusokat (Arisztophanészt, Shakespeare-t) magyarra fordító Aranyéval.

Ezen a ponton tanácsos lesz erőt venni magunkon – nehogy a végén még megtegyük Nádasdyt Arany misztikus reinkarnációjának vagy avatárjának. (Józanságra int az is, hogy Aranyban a felsoroltak mellett sok minden van, ami Nádasdyból hiányzik: ő nem volt, legalábbis eddig, sem színész, sem városi aljegyző, sem az Akadémia főtitkára.)

De ha már ennyi a párhuzam, nehezen szabadul az ember az ötletétől. Úgy érzi, hogy a legfontosabb kérdést mégiscsak fel szabad és talán fel is kell tenni: vajon költőileg van-e valami közük, a triviálisan nyilvánvaló vonatkozásokon túlmenően is, kettőjüknek egymáshoz? Azaz miféle visszhangját találjuk, ha találjuk egyáltalán, Nádasdy lírájában Arany hagyományőrző és klasszicizáló költészetének?

Nos, első hallásra talán meglepő, de Nádasdy költészete, legalábbis néhány fontos, ha nem egyenesen alapvető paraméterében hagyományőrző és klasszicizáló költészet. Az volt már a Komolyabb versek darabjaiban is. Ezek – az akkoriban éppen regnáló verseszménnyel akarva-akaratlanul szembehelyezkedve – hangsúlyosan, sőt látványosan „költőiek” voltak, mégpedig abban az értelemben, ahogy a költőiséget nálunk modern-hagyományos módon, azaz a „nyugatos” vers formájában volt szokás érteni. Pontos metrika és gondos rímtechnika jellemezte őket, képgazdagok, érzékileg telítettek, olykor egyenest dalszerűek voltak, továbbá érthetőek, gyakran egyenest közérthetőek is – a klasszikus receptnek megfelelően. (Olyan versek, amelyekre a művelt laikus olvasó – szüleink nemzedékében még sokan voltak ilyenek, fajtájuk, sajnos, közben kihalt – is rábólintott, mondván, na, végre egy vers, amelyik szép is, és mond is valamit.)

Nádasdy versei alapvető körvonalaik tekintetében máig ilyen versek. Kezdetben sem, később sem hatottak szerzőjükre az éppen forgalomban levő, illetve egymást váltó költészeti minták és receptek: nem volt népi szürrealista, nem volt poszt-újholdas, az ún. „közéleti költészet” a viszolygásig hidegen hagyta – de a hetvenes évek nyelvköltészeti fordulata, a Tandori-cezúra sem hagyott különösebb nyomot költészetén, mint ahogy az utóbbi tíz-húsz év új fejleményétől: a pastiche és az allúzió jegyében a költészeti örökséget szubvertálva újraíró-kiforgató, a múlton derivatív-parazitikus módon élősködő líra eszményétől is csupán igen mérsékelten dobbant meg a szíve.

Ment a maga útján. Eleinte „komolyabb” verseket írt – azaz a komolytalannál komolyabb, de – a középfok lefokozó-súlytalanító értelmében – nem igazán „komoly” verseket: kerülte a nagy igazságokat, a mély értelmet, a súlyos közlendőket, és a játékos önirónia védőoltásával immunizálta költészetét az ilyesmi ellen. Később írott verseinek egyre kevésbé volt szüksége erre. Költészete egyszerre fordult befelé és egyszerre mélyedt el önmagában – egzisztenciális és poétikai értelemben egyaránt.

Ennek a – ha szabad így nevezni – „megkomolyodásnak” a foglalata az új kötet, a Nyírj a hajamba. Nádasdy eszköztára itt is jórészt klasszicista és hagyományos. Kedvelt eszköze minden eszközök legklasszikusabbja, az allegória. A kötetet indító Kerek, forró sziget című vers jó példa erre – mint ahogy arra is, hogy a szerző kezén miként „deklasszicizálódik” az allegória. Trópusi sziget jelenik meg a versben, amely fölött repülőgépen pásztázik a versbeli Én, majd leszáll, és megpróbál behatolni a sziget belsejébe. Az Én és a Másik viszonya allegorizálódik ebben, szerelmi viszony, a másik lelki és testi mélyére való hatolás igyekezete és – mint a vers végére kiderül – kudarca.

Sűrűbb voltál, mint gondoltam, mikor

muszáj volt zúzni befelé a parttól,

kiszállni a pásztázó repülőből,

recsegő ágakon, nyálkás pocsolyában

finnyásan óvakodni.

Ám ebbe az allegóriába hirtelen beékelődik egy másik: az üres kórházépület részletei, „kirángatott konnektor”, „lemosatlan ablakok”, „mettlachi, mozgó lapok”, „az ágylábak helyén árulkodó lyukak”. Nincs racionális magyarázat, hogyan és miért tolódik egybe a kettő, az allegória intellektuálisan megfejthetetlenné válik, minden összemosódik, egyben megfoghatatlanná oldódik valami talányos álomszerűségben.

Ez az oneirikus allegória, mely maga a deklasszicizált klasszicizmus, a kötetben olvasható versek egyik alaptípusa. Az ilyen versek egyrészt hiperkonkrétak: a bennük megjelenő tárgyi elemek mind pontos nevet viselnek, és a maguk meghatározott egyszeriségében jelennek meg. Ám a vers összhatása ennek a konkrétságnak a szöges ellentéte, ugyanis ami megbízhatóan annak látszik, ami, abból végül káprázat, hallucináció, álom lesz.

Ugyanez történik a Keringek körülöttedben. Ez ismét kapcsolatvers, az Én igyekszik itt az allegória segítségével értelmezni vagy érzelmileg felfogni a viszonyt, amely a másikhoz fűzi. (Gyakori típus ez is, lásd még a Lám, megszoktál, az Én jó leszek és a Dörmögsz címűeket.) A vers apró allegóriák sora, a reneszánsz és barokk emblémakönyvekre emlékeztet: megnevez egy konkrétumot, majd elvont érzelmi jelentést applikál rá:

erdős patakpart a szemöldököd

kis rándulása, ahogy nézel utánam

(…)

vándorló homokdűne a lélegzeted,

ahogy távvezérled a szuszogásom.

(…)

légzsákom vagy nekem, nagy csattanás

lesz majd, beléd szorul az arcom

A kötet verseinek formai klasszicizmusa / deklasszicizmusa mellett a kettő paradox összjátéka, sőt vitája belsőbb, eszmei síkon is zajlik a kötetben. Legalább két „tisztán” klasszicista versmutatvánnyal találkozunk. Az egyik a „Géher István emlékére” mottót viselő Majd csak nagyon sokára, melynek utolsó versszaka mintha valamiféle klasszicista életeszmény rezignált, egyben nosztalgikus újrafogalmazása lenne:

Az élet legyen lassú és finom.

Ugyanott mindig, mindig ugyanazt.

Zátony. Utolsó pillér egy folyóban.

Majd csak nagyon sokára süllyed el.

A másik a Kell az öreg, amely Réz Pál nyolcvanötödik születésnapjára íródott, mégpedig hexameterben. Tökéletes, vegytiszta klasszicitás, témában, érzésben, gondolatban, formában egyaránt.

A klasszicitás mint életeszmény: az egyéni lét mint forma, amelyet pontosan betölt, illetve kitölt az alany, sem szűknek, sem tágnak nem érzi, úgy viseli a maga létét, mintha rászabták volna – a kötet verseiben mindenfelé hangot kap, mégpedig mély egzisztenciális szomorúság kíséretében, ennek az eszménynek az elérhetetlensége, az egyén, a „Nádasdy Ádám” nevű költői alany, vagy még egyszerűbben: az életbeli és prózai Nádasdy Ádám számára. Például A múlt falán a rések című versben:

Nem lettem soha készen, így le sem lepleződtem.

Inkább, ahogy a dudva, saját fejemre nőttem.

(…)

A hősök, ők előre, a jövőbe rohannak,

míg én csak hátra nézek, a múlt réseibe,

pedig már nem remélek váltótársat ide.

Vagy a Nem szövődött össze címűben:

…nem szövődött össze az életem,

nincsenek keresztszálai, csak hosszú,

hosszanti párhuzamosok.

És tulajdonképpen ugyanez a vita folyik a gyűjtemény két utolsó versében, ugyanennek a szomorúságnak a kíséretében. A kötet címadó verse, a Nyírj a hajamba című, amelyet Nádasdy szokatlan, ennélfogva jelentőségteljes módon az utolsó előtti (!) helyre sorolt a kötetben, az egyén és léte tragikusan „antiklasszicista” összhanghiányának a siráma:

Kérlek, gyere vissza. Tenyerelj

a napomba, szükség, hogy igazodjak

(…)

nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél,

átlósan széles sávot, hogy ne tudjak

feltűnés nélkül újra elvegyülni.

Légy mellettem, hogy botránykő legyek,

hogy levakarhassam a tetveket.

Az utolsó vers pedig, a Bezárkózva, beágyazódva című szonett sestetje ezt fűzi hozzá, klasszicista fegyelemmel, messzire hangzó fájdalommal:

Hány percig lehet bírni egyedül?

Hová kísér ki megint a magány?

Mint garázs neonjától, fény derül

rideg betonsarkokra. Tudomány,

szellemi páncél. Alatta lehűl

a megszaggatott belső tartomány.

Igen, ezek már egészen komoly versek.

 

Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba. Budapest, 2017, Magvető. 54 oldal, 2490 forint.

Győrffy Iván: Megtisztulás

A hazatérés természetesen illúzió: a lélek egy része biztosan ott marad, ahol a szörnyűségek megtörténtek. A nagyobb kérdés inkább az, ha lehet is tovább élni, milyen minőségű lesz ez az élet. A múltat nem lehet eltörölni, és ez sok tekintetben a jövőt is lehetetlenné teszi. A társas együttélést bizonyosan megkeseríti, hogy nemzedékek tűntek el, és ezzel újabb nemzedékek gondolata vált füstté, a család, a barátok, a szomszédok fogalma átértékelődött, a haza és az otthon végérvényesen kettévált. Sok múlik azon, hogy a magával cipelt terheket leteheti-e valahol az ember, ha időlegesen is. Van-e sírgödör, amelyik befogadja, van-e tekintet, amelyikben megvillan a bűnbánat, van-e kéz, amelyben meg lehet kapaszkodni. A hazatérés csak fizikai kísérlet, végződhet jól és rosszul is, az igazi elszámolás ilyen részleteken múlik.

Szántó T. Gábor Hazatérés című novellájában két zsidó tér vissza a helyről, ahonnan létrehozói és a velük kollaborálók szándéka szerint nem lett volna szabad visszatérniük. Tizenegy ládát rakodnak ki a falutól távolabb eső vasútállomáson megálló vonatról, az odarendelt fuvaros és sógora a kocsira teszi az árut, amelyet féltő gonddal óv az idősebb és a fiatalabb, fekete öltönyös, kalapos férfi. A furcsa menet – elöl a kocsin ülő fuvarosokkal, hátul a baktató hazatérőkkel – megindul a falu felé. Félelem és düh veszi körbe az érkezőket: az állomásfőnök által riasztott falu a rossz idők előhírnökeinek véli őket, az elsőknek a hosszú sorból, akik visszakövetelik jussukat. Ingó és ingatlan vagyonukat, amelyet csalással vagy kedvezményes árverésen, jóhiszeműen rájuk bízva vagy egyszerű betöréses lopással a falu apraja-nagyja már a magáénak tud. A lassú menet végighalad – valósággal parádézik, gondolják egyesek – a fő- és mellékutcákon, érintve az imaházat és a jesivát, majd elér rendeltetési helyére. A rémületbe esett falusiak, élükön a helyi hatalmasság, a jegyző, ugyan semmit nem értenek, de elég fejlett a bűnérzékük ahhoz, hogy megrettenjenek. A szimbolikus gesztus, amellyel a környékbeli zsidók – akiknek nem adatott meg a hazatérés – nyugalmát kívánják biztosítani hitsorsosaik, nem bíz semmit a képzeletre. Lezárás nincsen: a falusiak kisszerűségük foglyai maradnak, a két zsidó nem csalódik háborús emberismeretében, és semelyikük nem menekül a múlttól. Talán csak a jegyző fia, aki az erkölcsi zűrzavart kihasználva kereket old.

Jelentős hangsúlyváltások vannak Török Ferenc e novellából készített, tizenkét dühös évig érlelt filmjében, amely már hazatéréssel se kecsegtet, a ráragadt munkacím – 1945 – csak azt ígéri: történelmi fordulópontot látunk. Valójában pillanatfelvételt egy északkelet-magyarországi falu életéből, amely sok tekintetben tipikus: az emberekben még zajlik a háború, a régi gyűlölet parazsa is izzik, a falak azonban tiszták és épek. Ez a kettősség a kapcsolatokban is fellelhető: a jegyző Szentes István mindent kézben tart, de ereje látszólagos, a ráruházott hatalom nem csupán a felszabadító-megszálló szovjet csapatok helyi alakulatán, hanem a közösség összetartásán is múlik. Az összetartás pedig aligha lehetne omlékonyabb, a külön-külön vagy csoportosan elkövetett bűn – a zsidók javainak széthordása, sőt olykor a bújtatottak feladása – nem olyan alap, amelyre építkezni lehet.

A dátum is jelképes: 1945. augusztus 12-ét írjuk, délelőtt tizenegy óra van, vasárnap. A háború Európában már véget ért, Ázsiában és a Csendes-óceánon még javában tombol. A két atombombát már ledobták Japánra, a szövetségesek feszülten várják a választ legutóbbi jegyzékükre – a feltétel nélküli megadást két nap múlva jelenti be Japán, és szeptember 2-án írják alá a Missouri csatahajón. „Legfőbb ideje, hogy a borzalmas pusztítás véget érjen a szabadság erőinek teljes győzelmével” – fogalmaz De Gaulle tábornok egy előző esti beszédében. A szabadság a téma a vasárnapi pécsváradi emlékműavatáson is, ahol a hősi szovjet katonákra emlékezve – Balogh István miniszterelnökségi államtitkár helyeslésével – egy szovjet kapitány kijelenti: „A Szovjetunió és élén Sztálin generalisszimusz azért harcolt, hogy minden nép, a legkisebb is, megőrizhesse szabadságát, függetlenségét, sajátos nemzeti kultúráját.” Erről persze már akkor megoszlanak a vélemények: Bevin külügyminiszter a brit alsóházban kijelenti, a román, bolgár és magyar kormányok nem képviselik a többséget, az egyik önkényuralmat a másikkal váltják fel. Amikor ez elhangzik, Budapest utcáin épp félmillió ember kíséri az amerikaiak által visszaszolgáltatott Szent Jobbot az augusztus 20-i körmeneten. Augusztus végén az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben adja vissza a zsidóknak a tőlük elvett üzleteket, árukat és berendezéseket, augusztus elején a Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságától Csehszlovákia német és magyar kisebbségét. Ezen az ominózus vasárnapon kiadott hírügynökségi jelentések szerint nyugatról hűvös tengeri levegő áramlik Közép-Európába, így az előző napi harminc fok a fővárosban huszonkét fokra esik vissza, és feltámad az északnyugati szél, a szovjet csapatok nyomulnak előre Mandzsúriában, az amerikaiak ötvenhét japán hajót süllyesztenek el bombákkal, Eszéken usztasák, Bécsben magyar zsidókat meggyilkoló osztrák tábori őrök ügyéről tárgyal a bíróság, Moszkvában a testnevelés napját ünnepelve huszonháromezer sportoló vonul fel a Vörös téren.

A háborús tettek számonkérése, az új kezdet meghirdetése és újabb történelmi bűnök elkövetése tehát párhuzamosan zajlik.

Így van ez a kis magyar településen is, ahol a rádióhíreket hallgatva Szentes István simára beretválja arcát, majd erőnek erejével felkelti az általa – és elkövetett tettükkel – mentális betegségbe hajszolt nejét, hogy készüljenek a nagy napra, Árpád fiuk esküvőjére. Miközben lassan gyűlik a vendégsereg, és az állomásfőnök szuszogva bebiciklizik a kocsmába, Kisrózsi, a menyasszony még egyszer összebújik hajdani szerelmével, a frontról visszatért, kommunista eszmékkel rokonszenvező Jancsival. A vőlegény az apja egykori barátja által „átruházott” drogériában rendezgeti az árut, a kocsmában egybegyűlnek a zsidók visszatérésétől rettegők, Kustár merev részegre issza magát, a Szentessel egy követ fújó Kustárné fejvesztve dugdossa a kétes eredetű tárgyakat, a Szentest oldalkocsis motorral fuvarozó Iharos, a helyi rendfenntartó elszánt arccal mered maga elé. Az állítólagos illatszerekkel teli ládák egyre csak közelednek a falu főteréhez. A szembesítés elkerülhetetlen – a szembenézést azonban könnyen ki lehet cselezni. Van, aki az öngyilkosságot; van, aki a menekülést; van, aki a tagadást és a vasvillát választja. A magyar társadalom próbatétele ez: a bukás ugyan nem történelmi szükségszerűség, de az 1945-nek a vadnyugati leszámolásfilmeket idéző struktúrájából, a Szőts István- és Radványi Géza-alapművek – amelyektől színvilágát és hangulatát vette – könyörtelen logikájából, a fekete-fehér képkompozíciókból és a bűndrámákból kölcsönkért szürke jellemekből kikövetkeztethető.

Az 1945 legfőbb erénye, hogy az áldozatok helyett a bűnösöket állítja fókuszba, szerethető és megvethető jellemük külső héja fokozatosan hámlik le róluk. Ők sem születtek együtt a bűnnel, inkább megragadtak egy kínálkozó lehetőséget, s ennek következményeit már mindig viselniük kell. Szentes István a helyét mindenütt megtaláló, a történelem bakugrásait ügyesen követő akarnok, „egy képességes ember, aki eltorzul a hatalomban” – állítja Rudolf Péter. Igaza van, hiszen kívülről-belülről ismeri: tíz kilónál is több hájat növesztett a szerep kedvéért, kopaszra borotválta a fejét, és magába olvasztotta a magyar félmúlt legvisszataszítóbb kiskirályait, diktátorait. Játéka elevenné és érthetővé teszi az emberi természet árnyoldalát, amely ha nagyra nő, nem ismer se istent, se embert. Vele szemben az istenismerettel bensőséges viszonyt ápoló két zsidó – megformálói Angelus Iván táncművész és Nagy Marcell operatőr (a Koltai Lajos-féle Sorstalanság Köves Gyurija) – szótlan alakja áll: ők már nem várnak semmit az emberiségtől, szikár, szenvedéstől barázdált arcuk nem mutat érzelmeket a falubelieknek. Mikor megadják a jelzésértékű végtisztességet halottaiknak, esélyt kapnak a megtisztulásra – a tisztítótűz, amely felemészti a tisztességtelenül szerzett vagyon egy részét, a keresztényeknek, köztük a bűnök elfedésében élenjáró plébánosnak is lehetővé teszi ugyanezt. Kitapintható azonban, hogy az elkövetők nem akarnak, nem tudnak vele élni.

A film egyszerű, letisztult szerkezete, a görög sorsdrámákat követő problémafelvetése és Ragályi Elemér gyönyörű – olykor túlgondolt – ébenfekete, hófehér kontrasztjai közvetlenül ostromolják az érzékszerveket. Szemző Tibor a siratóénekeket elemeire bontó és modern hangzósorokkal újraépítő, Zányi Tamás a zajokból külön – a képekkel és a takarékos dialógusokkal feleselő – világot létrehozó konstrukciói teszik még organikusabbá a filmet. Török Ferenc kísérletező kedvét – a Koccanás (2009) és az Apacsok (2010) technikai bravúrjaihoz és átgondolt jelenetfűzéséhez illően – itt sem illetheti szemrehányás. Alkotói pályájának vezérlőelvére, a folytonos megújulásra és a realista attitűdre az 1945 eminens példát mutat. Az elsőrangú feszültségfokozás mellett a kivételes színészi alakítások járulnak hozzá ahhoz, hogy a nézők figyelme kitartson az utolsó snittig – elsősorban Rudolf Péter és Szirtes Ági (Kustárné), Angelus Iván és Nagy Marcell, Székely B. Miklós (Suba Mihály, a fuvaros) és Szarvas József (Kustár) emelhető ki. A forgatókönyv azonban nem bírja el a nagyjátékfilm felépítményét – talán tényleg jobb döntés lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően a Hazatérést színházi vagy rövidfilmes/tévéfilmes produkcióba forgatták volna át. Bár a film lényeges változtatásokat hajt végre a novellán – mellékszereplők jellemét bontja ki, és újakat is teremt, a láda tartalma, jelentése is változik, a tűz fizikailag is kilép az emberek önemésztő lelkéből –, a történet kiszámítható lesz, és elfárad a másfél óra végére. Nem segíti az azonosulást a túl steril környezetrajz sem: aki járt már a szentendrei skanzenben, első látásra felismeri a forgatás fő helyszínét, a tiszta, rendes porták, a megrekedt idő nem tükrözik 1945 és a megelőző évek sérüléseit. A korhűséghez kétség ugyan nem fér, az atmoszféra azonban megtörik a valószerűtlenségen: a szereplők szavai és a házak, terek kövei nem találják a helyüket.

Tudjuk, hogy 1945 csak a kezdet volt az elkövetkező évek antiszemita uszításaiban és pogromjaiban. Azt is tudni véljük, hogy a tettesek sem voltak mind fekete-fehérek, még ha tetteik embertelensége tagadhatatlan is – kiderül ez egyebek mellett az 1946-os kunmadarasi pogromot feldolgozó Egy piaci napból, Závada Pál regényéből, amely az uszítóként beállított tanító feleségének szemszögét tette magáévá. Ez a korszellem köszön vissza Török Ferenc filmjében is, amelynek megdöbbentő hatása nem választható el aktualitásától. Megborult jellemű figurái közöttünk kísértenek.

 

  1. 1945. Fekete-fehér magyar filmdráma, 91 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró–producer Török Ferenc; operatőr Ragályi Elemér; forgatókönyvíró Szántó T. Gábor; zeneszerző Szemző Tibor; szereplők Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Tasnádi Bence.

Kép forrása: http://www.imdb.com

Térkép és utazók – Bács Emese festményei

A júniusi szám tartalma

[et_pb_section admin_label=”section”]
[et_pb_row admin_label=”row”]
[et_pb_column type=”4_4″]
[et_pb_text admin_label=”Text”]

Tartalom    2017/6

 

Rádai Eszter  „Konzervatív embereknek is fontos a jogállamiság” Beszélgetés Bod Péter Ákossal

Ara-Kovács Attila     Orbán és a félreértett történelmi trendek

Kende Péter Megújulást ígér-e Macron elnöksége? A francia választások első mérlege

Szerbhorváth György A tüntetések diszkrét bája, avagy menekülés a politizálás elől

Gárdonyi László Térkép és utazók Bács Emese festményeiről

  1. István László Hagyma; Senkiföldjén Versek

Murányi Zita Reménytelenség; 35 Versek

Miklya Zsolt Ganéjon is; Dércsipkedal Versek

Németh Ákos A könyvelő Elbeszélés

 

Hónapló

Hargitai Miklós Embert madaráról

Parászka Boróka Szürkület

Lángh Júlia Vive la République!

Dalos György Sérelmek és bocsánatkérések

Végel László Egy szoboravatás előzményei

 

Révész Sándor Miért fáj a sajtószabadság?

 

-ról, -ről

Takács Ferenc Egészen komoly versek

Radics Viktória Sóvirágok a szókertben

Almási Miklós Lara dala

Pető Iván Horthy, távolabbról

Papp Sándor Zsigmond A gátőr beszél

Győrffy Iván Megtisztulás

Csengery Kristóf Tendenciák ma és tegnap

Fáy Miklós Búcsúk és könnyek

László Ferenc Kiköpött valóság

 
[/et_pb_text]
[/et_pb_column]
[/et_pb_row]
[/et_pb_section]

Képzőművészet

Budapest, 2010. június 16.
Sinkovics Ede festőművész áll Xiaolai fröcsköl című alkotása mögött budapesti műtermében 2010. június 15-én. A művész kiállítása 2010. június 19-én nyílik A teremőr rémálma címmel a Symbol Art Galériában; a tárlat az alkotó tíz zenélő képét, valamint híres festmények nyomán született feldolgozásait mutatja be. A megnyitót követően Sinkovics Ede a Múzeumok Éjszakája programjaként tárlatvezetést tart műtermében.
MTI Fotó: Czimbal Gyula
Budapest,
A művész a Marsalbot című alkotásával a műteremben. Nagy Árpád Pika Munkácsy Mihály-díjas festőművész budapesti műtermében készül a MAMŰ Galériában, február 17-én, Valós, vagy virtuális címmel nyíló kiállítására. A tíz nagyméretű alkotást bemutató tárlat március 9-ig tekinthető meg.
MTI Fotó: Czimbal Gyula

A művész a Lakodalom című óriási méretű képe előtt. Sugárút címmel Kocsis Imre Munkácsy-díjas festőművész gyűjteményes kiállítása nyílik a Kogart Házban március 1-én. A több mint fél évszázad munkáját, mintegy száz alkotást, festményeket, szobrokat, grafikákat bemutató tárlat április 15-ig tekinthető meg.

Budapest, 2010. szeptember 3.
A művész az alkotásával.
Gaál József Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem docensének Vésett arcok címmel nyílik kiállítása szeptember 6-án, az Aulich Art Galériában. A harmincöt különleges, régi technikával készített festett domborművet és a mintegy harminc monotípiát szeptember 28-ig láthatja a közönség.
Mti Fotó: Czimbal Gyula
Budapest,
Czene Márta Barcsay-díjas festőművész készül különböző, többek között az Ernst Múzeum április 5 -től nyíló Derkovits ösztöndíjasok és a március 29 Párizsban nyíló ART PARIS Art Fair 2012 nemzetközi bemutatóján, mint az INDA Galéria egyik magyarországi művésze.
MTI Fotó: Czimbal Gyula

Kecske című kép előtt ül Batykó Róbert Leopold Bloom Képzőművészeti Díjjal tavaly kitüntetett budapesti festőművész aki készül aszterdami kiállítására és tanulmányútjára.

A májusi szám tartalma

Majtényi László Három tavaszi beszéd a szabadságról

Farkas Zoltán Züllés. Bevezetés a populizmus gazdaságtanába Esszé

Csepeli György Nemzet és képzelet Esszé

Gárdonyi László Művészportrék Czimbal Gyula munkáiról

Vörös István Kis és nagy történelem; Egy város villamosútvonalai Versek

Oláh András hiábavalóságaink; véletlenjeink; [nem hiszem] Versek

Szonday Szandra Nem hiányzol; Huang Yang a porondon Versek

Karacs Andrea Egy április; Próbababák; Tok és lánc Versek

Pikó András Az Orbán-rezsim leváltásának esélyei Beszélgetés Kuncze Gáborral, Lendvai Ildikóval, Misetics Bálinttal és Pottyondy Edinával

Barna Imre A kulcs: Frank Esszé

Németh Ákos A könyvelő Elbeszélés

 

Hónapló

Dalos György „Tavaszi éjszakán gondolj reám”

Parászka Boróka Erdély elvetél

Lángh Júlia Sötét-e a világ

Végel László Posztkozmopolita ifjúság, posztkozmopolita regények

Hargitai Miklós Készülj a háborúra

 

Révész Sándor Végre mi kellett volna?

 

-ról, -ről

Pető Iván Genocídium

Almási Miklós A Törőcsik

Győrffy Iván Eszmék: csak a dolgokban

Mélyi József Asztalsín

Csengery Kristóf Új szószóló

Fáy Miklós A Molnár Guszti bicepsze

 

1...2627282927. oldal a 29-ból

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Népszerű kategóriák

© DemIT