„Engedd el a szavakat” – mondta valaki 2018 legvégén, hosszas vitáim egyikén. December utolsó hetei egyébről sem szóltak, mint vitákról, pontosításról, rákérdezésről, adatellenőrzésről. Zártam a féléve tartó „rákriportomat”, sok-sok óra interjú gyűlt fel túlélőkkel, betegekkel, hozzátartozókkal. Egyszerre volt nagyon könnyű és irtózatosan nehéz dolgom ezzel az anyaggal. Arra a szókapcsolatra, hogy „korrupció az onkológiai ellátásban” mindenki felkapta a fejét, a szerkesztők elégedetten dörzsölgették a kezüket a remélt kattintásokra, a nézettségre és az olvasók kiszámítható reakciójára gondolva. Szemük előtt valószínűleg felrémlett egy-két bilincsben elvezetett, hálapénzzel kitömött zsebű korrupt orvos, kórházigazgató is.
Vékony jégen táncoltam, emberek életéről, haláláról, utolsó reményéről írtam. És ha mindez nem lett volna elég, a román–magyar határ betegforgalmát piszkáltam, ott, ahol a betegbiztosításokkal ügyeskedve keresnek az emberek jobb, olcsóbb gyógyulást. Ezt Magyarországon rögtön úgy értelmezték, hogy „a románok idejönnek, és elveszik a rákunkat, izé, a rákra szánt pénzünket”. Erdélyben azonnal bekapcsolt az önsajnáló mechanizmus, a panasz, hogy „még az utolsó esélyt is sajnálják tőlünk”.
Történetről történetre, szóról szóra kellett kirángatnom ez azt ügyet a leegyszerűsítő mechanizmusokból. A zsebüket tömő orvosok (esetenként valós, máskor túlzó vagy előítéletes) rémképe mellett-ellen kellett megmutatni azokat, akik a helyi, az országos vagy az európai egészségügyi rendszerekkel küzdenek a betegeikért. (Azt, hogy van európai, szabályozott ellátás, együttműködési keret, még a szakembereknek is magyarázni kell, mert a jogszabályokat nem ismerik, vagy nem ismerik rendszerszerűen, csupán eseti, „kiskapus” szinten. Európa sem realitásként, sem kívánalomként, sem tapasztalatként nem létezik ezen a hétköznapi, nyűgös, diagnózisokkal, várólistákkal terhelt szinten.) Azt, hogy a rákipar hogy működik messze túl az egészségbiztosítási trükkökbe kapaszkodó magánemberek feje fölött, az érintettek nem látják át. Heteken át a magánklinikák üzleti kimutatásait búvom, és hiába mondom, hogy sok-sok tucat ilyen intézmény működik, amelynek éves bevétele meghaladja a tízmillió eurós határt, és ezek a tízmillió eurók azoknak a zsebéből érkeznek, akik egymásra acsarkodnak, és egymást lökdösik vissza a várólistás helyekért.
Tucatszor szerkesztjük át a megírt szöveget, frusztrációink, félelmeink szerkesztőségi veszekedésekbe fulladnak, majd bocsánatkérésekben oldódnak, hogy aztán újabb baromi viták legyenek. Milyen nehéz elmondani egy ilyen alig körvonalazódó, alig kibányászható történetet. A magyarországi kollégák egyszerűsítenének, rövidítenének, nem hagyom magam és a cikket. Szerintük sóhegyeket mozgatok, senki nem olvassa el a szövegem. Én meg biztos vagyok abban, hogy aki egyáltalán észreveszi a problémát, végigrágja magát a sóhegyen, megemészti a sok ezer karaktert. Nem akarom könnyűvé tenni a dolgát, szájába rágni az információkat. Az olvasó partner, és együtt dolgozunk, küzdünk a felismerésért, megismerésért, a racionalizálásért, a keretek újrarajzolásáért, az érdekek megfogalmazásáért. Nem engedek a szavakból, nem engedem el őket. Rágom, emésztem, gyúrom őket.
Közben az aktuális közéleti botrányok szivárognak be a hírcsatornákon. Régi-új jelszó válik a magyarországi utcai mozgalmak azonosítójává: egyszerű trágárság, könnyen falra festhető szitok a miniszterelnökről, akit politikai teljesítménye alapján nehezen lehet miniszterelnöknek nevezni. Miközben az onkológiai statisztikákat búvom, az üzleti kivonatokat ellenőrzöm, a kórházi vallomásokat hallgatom, újra és újra ez a trágárság harsog körülöttem. Mit mond el ez a sokszor átkozott, pokolra kívánt címzettről? A saját dühünkről, félelmeinkről? Engedd el a szavakat – mondják immár más kontextusban a barátaim. Ne törődj vele, hogy trágár, hogy tartalmatlan, hogy esetleges. Fokozza, megmutatja az emberek dühét, és ha valami kisöpri ezt az elviselhetetlen, fullasztó mocskot, amiben élünk, akkor az a düh lesz. Így is irracionális mindaz, ami körülvesz, még mélyebb észszerűtlenség, mély zsigeribb indulat vezet majd ki belőle? – kételyeimnek már nem is adok hangot. Azonnal feszült, személyeskedő viták parázslanak fel a legjobb barátaimmal is. Mindenki vért, fejeket akar, valóságos lincshangulat van. De a bennem tomboló indulatokat csak pontosabb, még pontosabb szavakban, számokban és jól strukturált történetekben tudom levezetni, megmutatni. Hagyom a többieket dühöngeni.
Mire a riport közölhető állapotba kerül, lever a betegség. Láz gyötör, begyulladnak az ízületeim, a szemeim. Nehezen járok, és alig látok, így robotolom végig az év végét. Senkinek sem tűnik fel különösebben: hiszen kúszva-mászva, vakon él mindenki körülöttem. Az év végi máz az úgynevezett ünnepekkel most nem segít. „A gyerekek kedvéért” próbálunk valami kis csillogást, díszcsomagolást – de hát ők is átlátnak mindezen. Jól nevelten úgy tesznek, mintha elhinnék ezt a sebtében összedobott családi békét, aztán gyorsan kiszellőztetünk, ledobjuk az álságos göncöket. Miért hazudnánk magunknak, nekik és ők nekünk. Tehetetlenül nézzük a külső, belső, a köz- és magánéleti szétesést. Lemondunk minden illúzióról, letépjük magunkról, egymásról. Megfosztjuk ezzel magunkat az utolsó reménytől? Vagy megajándékozzuk egymást a tisztánlátással? Nem tudom. Lázzal, nehézlégzéssel küzdöm, minden levegővétel munka, hideg verejtékben telnek 2018 utolsó napjai. Százéves évfordulója van az első világháború végének: végül is nem spanyolnátha kínoz, fűtött szobámban gyógyszerekkel teli szekrény, és a velem vergődő családtagjaim mind itt vannak harctéri veszteségek, sérülések nélkül. A még mindig béke emberei vagyunk, bárhogy is vergődjünk.
2019 újabb tüntetésekkel kezdődik, és az óévi viták ugyanúgy folynak tovább. Ekkor válik országosan ismertté a lány, aki „nagyon dühös, és csúnyán beszél”. Lehet-e „csúnyán”, „trágárul” beszélni? Ebből habzik fel újabb diszkusszió. Aztán jön Andy Vajna halála, újabb társasági esemény (a halál mint élmény, mint közéleti attrakció – ez is szerves része korleletünknek). Visszhangzik az, hogy lehet-e siratni, búcsúztatni a hatalom emberét. Majd az, hogyan lehet a pénzember özvegyét megszólítani, elmarasztalni. Dokumentumértékű, hogyan adódik össze közösségi jelenséggé a sok-sok magándüh és frusztráció. De nem foglalkozom vele, leköti a figyelmemet, hogyan vált a politikai konfliktus, a társadalmi kiszolgáltatottság a magánleszámolások terepévé. A túlóratörvény kapcsán – emiatt kezdődtek a decemberi tiltakozások – alig alakult ki érdemi, tartalmi, konkrét vita. Maradt a düh, és ez megannyi személyeskedésben, pletykában, intrikában öltött testet. A trágársággal szidalmazott miniszterelnök mögött politikustársai, a rendszer működtetői fel sem sejlettek, érintetlenek maradtak, miközben a háborgó köz önmagát falja fel, intézi el, embertől emberig haladva. Mintha politikai megbízásra, politikai stratégia szerint haladnának.
Január elején konferenciára megyek az Athenaeum Kiadó meghívására: tavaly jelent meg Anna Politkovszkaja Orosz naplója. Újságírókat ültetnek egymás mellé, olyanokat, akiket a magyar rendszer sem kímélt, beszélnénk meg, miként működnek ezek a kannibál rendszerek. Stumpf, Pető, Lakner, Kálmán és Veiszer ül az asztalnál – meg én. Mindegyikőnknek megvan a maga kirúgási története, és néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen közvetlenül beszélgessünk egymással. Vagy azért, mert a politikai árkok ellentétes oldalán álltunk, vagy mert a szakmai hierarchia más-más fokán működünk. De hol vannak már az árkok ebben az általános összeomlásban, és hol a hierarchia, ha szakma sincs? Beszélgetünk tehát, vagy úgy teszünk, mintha beszélgetnénk. Nem értjük egymást, másképpen dolgoztuk fel (vagy máshogy nem dolgoztuk fel) mindazt, ami bennünket ért. És azt hiszem, mindannyian nagyon messze vagyunk attól, hogy értsük ezt a semmit, amiben élünk, és amelyben – hivatásunktól fogva – nekünk kéne szavakat, képeket, hangokat találni és megmutatni. Szakmai tetszhalottak vagyunk, merül fel bennem az asztal mellett, és hiányzik a bátorság belőlünk, hogy ezt beismerjük. Politkovszkajáról alig esik szó, erőltetem egy kicsit, de aztán elillan az alakja, semmire nem tudunk figyelni, csak önmagunkra. Ez az ősbűn, újra és újra elkövetjük.
Elégedetlenül és kiábrándulva támolygok el a konferenciáról. Megnézem a Radnótiban a 10-et, a tízparancsolat jelenkorba ültetett történetfüzérét. Óriási színes videókkal erősítik a darab egy-egy pillanatát, Czári Tibor zenéje dübörög, hömpölyög a nézőtéren. Mellettem egy férfi minden zenei betétet felvesz, annyira viszi magával az, amit hall. Vágyom a sötétre és a csendre, hogy csak a szavak verjenek, mint valami sűrű, tisztító eső. Ne maradjon semmi, csak a szavak, a törvény, és vele szemben, esetleg ellene én, akiben mindez visszhangzik, aki dönt, betart, ellenáll. A darab szünetében egy kedves férfi lép hozzám, megismer. „Én rendőr vagyok – magyarázza, és óvatosan körülnéz –, de velem nyugodtan beszélhet.” Úgy mondja ezt, mintha megajándékozna valamivel, vagy valami előzékeny gesztust tenne. Felsegítené a kabátom, pogácsát venne. De nem, csak engedélyt és lehetőséget ad a szólásra. Egy rendőr, akivel a színházi büfében nyugodtan beszélhetek: ez Magyarország.
A darab után levél vár pesti szállodaszobámban: a rákriport egyik névtelenül hivatkozott, sokszoros adatvédelemmel közölt interjúalanya írt. Fél, magyarázza, annak ellenére felismerik, hogy sem helyszínt, sem nevet nem írtam a nyilatkozatához. Egyszerre érzek szánalmat és haragot, fontos információforrásomat hogyan nyugtassam meg? Kell-e nekem nyugtatni? Odalépni – akár a rendőr hozzám a színházi büfében – és magyarázni, hogy bizonyos dolgokat, bizonyos feltételek mellett mégiscsak ki kell mondani. Valamennyi kockázatot mindannyiunknak vállalnunk kell. Röviden válaszolok, nem nyugtatom, csak a tényt közlöm arról, hogyan működik az adatvédelem, és jelzem, hogy eszem ágában sincs elállni az anonim adatok közlésétől. Ne ölj, ne lopj, ne csalj, ne hazudj. Ennyim van, ebből élek, ezek által. Szavak, semmi más.
Kép: Ghyczy Dénesh
