Facebook
Kezdőlap Blog Oldal 26

Révész Sándor: Oh, sanyarú, termő hazám

A jó felületes szerző aranyat ér. Jó tollal, jó lélekkel jó sok mindent megír, jó őt olvasni, könnyű követni. A kevésbé felületes olvasó is bízvást szeretheti őt, mert nem szakad el annyira a mindennapi tudat következetlenségétől és földolgozatlan ellentmondásosságától, mint a kortársai közül kiemelkedő, koherens gondolkodásra törekvő alkotók. Ezért az írásai szépen megjelenítik a mindenkori korszellemet uraló tisztázatlanságot, legalábbis annak valamely változatát.

A sok néven publikáló Ágai Adolf (1836–1916) is jó és felületes szerző volt. Gazdag élettapasztalattal, sokat látott, éles szemekkel, korához és mesterségéhez illő műveltséggel. Kritikus és opportunista szemmel nézte a világot. Ezért is vált be annyira kormánypárti humoristának.

Lengyelországból menekült zsidó családból származott, eltökélten jó zsidó és jó magyar apa nevelte, aki orvosi praxisa mellett magyar szépirodalmat fordított héberre, többek között Petőfit és a Szózatot. Rosenzweig József doktor a pesti evangélikus gimnáziumban, azután a piaristáknál, majd Nagykőrösön Arany Jánossal és Szász Károllyal neveltette Adolf fiát, aki már tizenkét éves korában, 1848-ban belerohant a történelembe, és – nyilván atyai közreműködéssel – felvette az Ágai nevet, hogy aztán egész pályája során más neveken publikáljon. Húzta a nagyokkal a kiszabadított Táncsics hintaját, ott lábatlankodott a forradalmi események körül, a legifjabb márciusi ifjúnak tudta magát, bámulta, ahogy őrjöngő asszonyok péppé tapossák a meglincselt Lamberg gróf hulláját, apja Buda bevétele után fölvitte a várba, ahol véres koponyák között táncoltak a honvédek, és ott sündörgött az Újépületnél, amikor Batthyány Lajost kivégezték. Tizennyolc éves korától újságot írt, Bécsben orvosi diplomát szerzett, bejárta Európa nagyvárosait.

A kiegyezés „az új magyar szabadság, a visszavívott alkotmány tavaszát” jelentette számára. Az a tavasz hozta össze az ő asztaltársaságát a Kávéforrásban, amelyben „vagy tíz fiatalember, megannyi magasra vívó legény” ütött tanyát, s amelyet riposztos dacból Kagálnak neveztek, amikor Istóczy Győző ezzel a műszóval magyarázta a magyarság elleni nagy összzsidó összeesküvést.

Még ugyanabban az évben Andrássy Gyula miniszterelnök sajtófőnöke embert keresett egy Deák- és kormánypárti élclap szerkesztésére. Miután már elég sok kiszemelt elhajtotta a sajtófőnököt, ráfanyalodtak Ágaira, aki azután megdöntötte azt a tévhitet, hogy nincs kormánypárti humor. Van az ott, ahol lehet kritikusan pártolni a kormányt és fesztelenül bírálni minisztereit. Ágai Borsszem Jankója kenterbe verte az ellenzéki Bolond Miskát. A lap népszerű volt, és nyereséges, a szerkesztője tehát nem kormánypénzért szerette a kormányt.

Ágai hétéves korától haláláig a fővárosban élt, amikor épp nem csavargott külhonban. Lelkes pesti (és csakis pesti, vagyis balparti) patriótaként, liberális européer zsidóként, magyar nacionalistaként élte itt át a nagy „városrobbanás” évtizedeit. Elsőrendű kérdés volt számára, hogy hol áll a magyar főváros Londonhoz, Párizshoz, Berlinhez és Bécshez képest. Ezek voltak a világlátott, européer budapesti polgárok referenciapontjai abban az időben. Érzelmileg viszont Ágai nagyon erősen kötődött gyermek- és ifjúkora Pestjéhez, amelyhez sokkal intimebben lehetett viszonyulni, amelyet sokkal szorosabban lehetett átfogni, mint a nagy referenciavárosokhoz rohamost hasonuló, többszörösére nőtt, századfordulós Budapestet.

Az öreg Ágai 1907-ben Porzó álnéven megírta a maga Budapestjét, részben korábbi írásainak felhasználásával. Nagyon sikeres könyv lett ez a maga korában is, a mi korunkban is. 1998 után most ismét kiadják. (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről – Budapestre, Fekete Sas Kiadó, 2017, 456 oldal.)

 

A 19. század a „városrobbanás” százada volt szerte Európában. A század végén már hatszor annyi százezernél nagyobb lélekszámú város volt a kontinensen, mint a század elején. A megkésett fejlődők loholtak az élenjárók után. Az urbanistáktól tudjuk, hogy minél később lódult neki az iparosodás, annál gyorsabban növekedtek a városok, amikor meglódult.

A robbanó városok borzasztó helyek voltak egy ideig. Mint ahogy mai is borzasztó helyek a megkésett világban – Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában – robbanó városóriások. A városok ugyan gyorsan nőttek, de a népességük még sokkal gyorsabban. Rettenetes zsúfoltságba, lakásínségbe, szörnyű közegészségügyi, közbiztonsági viszonyok és munkakörülmények közé érkeztek a vidékről föláramló emberek, akiket a megélhetési lehetőségek vonzottak, azok vidéki hiánya taszított a városba, ahol az életkörülményeik legalább annyival romlottak, mint amennyivel a megélhetési esélyeik javultak. A mortalitás jóval magasabb, a szülési ráta pedig sokkal alacsonyabb volt, mint vidéken. A városi népesség magában nemigen szaporodott, a beáramló vidékiektől nőtt olyan gyorsan a száma. A városiak nagy része tehát nem is volt még igazából városi, csak kezdő, parasztos, híg urbánus. A tősgyökeres kisebbség és a beáramló többség idegen volt egymás számára. A beáramlóknak eleve idegen volt a város, a tősgyökereseknek meg a tömérdek bevándorlótól és a rohamos változásoktól lett az.

A mennyiségi robbanást a korábban iparosodó térségekben nagyobb, a később iparosodókéban kisebb késéssel követte a minőségi robbanás. A magasabb városi életminőség megteremtésében, az infrastruktúra, a közszolgáltatások fölépítésében Anglia járt az élen, az ottani gyakorlatot követték a német városok és Bécs. A magyar városfejlődésre pedig mindezek hatottak, a közelibbek közvetlenebbül, a távolabbiak közvetettebben. Az új, világvárosi nagyságrendhez illő városi térszerkezetnek, a sugár- és körutak hálózatának kialakításában pedig az Eugene Haussmann báró vezérletével brutálisan és Európára szóló sikerrel átalakított Párizs adta a mintát. Ő bátorította a kontinens városvezetőit, hogy ne habozzanak pusztítani. Ha a középkori Párizst nem szánták eltörölni a föld színéről, akkor mi sajnálnivaló lehet a régi Pesten, amely nem is volt olyan régi, és pláne nem volt magyar? „Alig van Európának számottevő nagyvárosa, ahol a múlt század második felében legalább egy sugárutat ne nyitottak volna” – írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténetében. Nálunk a később sok névvel – manapság Andrássy nevével – jelölt Sugárút volt az új sugárút, és Porzó idejében még úgy volt, hogy lesz egy másik is a Sugárút és a Kerepesi (ma Kerepesi és Rákóczi út) között félúton.

 

Minden főváros állami vállalkozás, de Budapest különösen az volt. Sipos András idézi Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890–1914 című jeles dolgozatában a főváros egyesítésének negyvenedik évfordulójára kiadott 1913-as emlékkönyvből azokat a sorokat, amelyek véleménye szerint legjobban megvilágítják a város politikai helyzetét: „A főváros az egyesítés idején tipikus rendőrváros volt. (…) Csak oly feladatokat vállalt, melyek szorosan vett értelemben hatósági feladatok voltak. (…) A mai főváros egyike az ország legnagyobb vállalkozóinak. A város látja el vízzel és gázzal, nemsokára már villamos erővel is a főváros lakosságát. A város villamos kocsijain közlekedik a lakosság tekintélyes része. A város az első élelmiszerkereskedő és termelő: a városi kenyérgyár kenyérrel, az élelmiszerárusító üzem hússal, vaddal, magatermelte kolbászfélékkel, baromfival, tojással, vajjal stb., a lóhússzékek lóhússal és a városi kolbászgyárban készült kolbászáruval élelmezi a várost. (…) Körülbelül 25 000 ember lakik a város házaiban. A városé az egyetlen népszálló. A város hordja el a házi szemetet és saját fogataival fuvaroztat a városi munkáknál.” Ehhez teszi hozzá Sipos: „magát az egységes várost is az állami akarat hozta létre, és ugyancsak az állam eszközölte a »nemzeti metropolisszá« emelkedéséhez vezető nagyberuházásokat. A tudatos fővárosteremtő igyekezet (és birodalmi székvárosi ambíció) által motivált állami beavatkozás a városfejlődésbe a modern átfogó várostervezés viszonylag korai példáját jelentette.”

Budapest állapota Bécshez képest jelképezte Magyarország pozícióját a Monarchián belül; Budapest állapota Európa legnagyobb, példaadó metropoliszaihoz képest jelképezte Magyarország pozícióját Európában. Amikor tehát a kritikusan kormánypárti Porzó 1907-ben Budapestről ír dicsőítően és bírálóan, akkor annak a közel négy évtizedes stabil és egypárti liberális kormányzás reprezentatív állami vállalkozását értékeli, amelyet az 1905-ös ellenzéki győzelem és politikai válság megtört.

1905-ben születik meg a kor reprezentatív szimbóluma is, a Kompország: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. (…) Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre. (…) Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)

 

Ami Adynál végzet és tragédia, az Ágainál kezelni való fogyatkozás és anekdota. Ágai Budapestje két parton terül el. Mindkettőn, amelyek közt a komp jár. Ezt érzékelteti Porzó anekdotája a francia úrról, aki a Szuezi-csatorna megnyitására utazik Budapesten keresztül. Amint a hajójáról a partra lépett, a nyüzsgő hordárok kitépték a csomagjait a kezéből, a szegény francia az „egymás hátuljára ágaskodó” lovak közé szorult, „egy háromszínű karszalaggal ékeskedő férfiú pedig ismeretlen nyelven rettentően közibe ordított a tömegnek, hogy »röndnek muszáj lönnyi«, és akkor a francia úr fölsóhajtott: »Voici l’Asie qui commence!« (Itt kezdődik Ázsia.)” Aztán amikor Szuezből tart hazafelé, és a sok Európán kívüli viszontagság után a pesti partra lép, „szolgálatra kész karok nyúltak feléje, s kényelmes hintók sokasága kínálkozott”, takaros fogadóba jutott, ahol a vendéglős és minden cselédje franciául szólt hozzá, s amikor a szép lépcsőn fölvezették a csinos és kényelmes szobájába, „boldogan így kiáltott fel: »Voici l’Europe qui commence!«”

Kérdés, mit mondott volna ez az úr, ha mentében lép Budapest „európai” partjára, és jöttében az „ázsiaira”. Ezzel a lehetőséggel Porzó nem foglalkozik, viszont a történetet így kommentálja: „Úgy van valóban: a Kelet és Nyugat mesgyéjén állunk. Ez a jellege Budapestnek. Alig sikerül neki idecsábítani, s még nehezebbjére esik lekötni az idegent, azt a komoly utazót, akit nem csupán a czigányzenével fűszerezett esték vonzanak, de aki keresi egy ország fővárosában mindazt, ami rámutat egy nemzet valójára: keresi az eredetiséget s a nemzeti irányt vett, a nemzeti irányban haladó, nemzeti színben nyilatkozó polgárosodás nagy művének központját.”

A mű más pontján viszont az idegen megtalálja azt, amit itt nem: „Aki idegen most jő közibénk, az, kivált ha régebben ismeri már Budapestet, bámul e rohamos fejlődésen, úgy európai külsején, mint magyaros színén.” Na de viszont: „Azt mondhatnák elleneseink, hogy ami benne előkelő, nagyvárosias, az nem magyar; s ami benne magyar, az se nem előkelő, se nem nagyvárosias.” És ezektől az ellenesektől érdemes tanulni. Mert valóban: „Budapest már nem német, de még nem magyar. Fővárosunk nem eredeti alkotás, hanem utánzat. Ami a Keletre vall benne, az nem a stíl; ami európai benne, az nem a rend.” Vagyis európai stílusú keleti rendetlenség uralkodik itten.

Az egységes magyar nemzetállamot, a megbonthatatlan magyar politikai nemzetet reprezentáló főváros magyarsága mindig is égető kérdés volt. És napjainkig az maradt. Porzó idejében még mindenki tudta, hogy az egyesített magyar főváros helyén kevéssel azelőtt még három német város állt. És igaz ugyan, hogy a Porzó által ismert legújabb népszámlálás „85 százalék magyarságot állapít meg Budapesten”, de „az ő magyarosodása erősen emlékeztet a ragasztott bajuszra: a magyarosság csak külsőleg tapad rá, még nem vált benne vérré”. Az 1900-as népszámlálás szerint a magyar anyanyelvűek száma Magyarország népességében mindössze három százalékkal haladta meg a nem magyar anyanyelvűekét. A főváros tehát sokkal magyarabb volt, mint az ország egésze, de azóta már tudjuk, hogy egy város lakossága nem lehet annyira magyar, hogy a vérmagyarok magyarnak tekintsék. Porzót egyébként a „magától és örömest” magyarosodó német magyarsága emlékeztette erősen a ragasztott bajuszra, a későbbiek folyamán viszont azok domináltak, akiket a maguktól és örömest ágaisodó rosenzweigek magyarsága emlékeztetett a ragasztott bajuszra.

 

Porzó – könyvének előszava szerint – „azt a rohamos haladást” kívánta „apró rajzokban (…) feltüntetni”, amelyet Budapest főleg az előző harminc évben „a közel és távolabb állók méltó bámulatára tanúsított”, s mely „csodálatraméltó haladás Budapestünket Európa legszebb s legrendezettebb fővárosai sorába emelte”.

Batthyány kivégzésének színhelye például, miután az Újépületet 1897-ben lebontották, „Európa legszebb tereinek egyike” lett, amely a Szabadság nevet kapta.

Miután Porzó számba veszi azt a fejlődést, amelynek során városa a gyerekkori hajóhídtól eljutott a hat állandó hídig, amelyek mellé már további kettőt terveztek, megállapítja, hogy „merész ívezetű, széles hidak dolgában, Budapest a legfejlettebb világvárosokkal is vetekszik, ha ugyan felül nem múlja őket”. (Az Erzsébet híd valóban a világ első acélpilonos lánchídja és a maga korában a világ legnagyobb nyílású függőhídja volt.)

Továbbá: „a világ legszebb s legnagyobb fürdővárosa lesz Budapest, ha ugyan nem az már is”.

Porzó ellátogatott az állatkórházba, „melynél különb felszerelésű Európában az idő szerint kevés volt”. De nemcsak az állatok gyógyításában, hanem ölésében is az élen járunk: „A budapesti vágóhíd valóságos minta-intézet. Nincs, tán a chicagóit kivéve, mely fölülmúlná.”

A város húsközpontja mellett a tejközpontját is irigyli a nagyvilág: „Nemcsak Németországban, de Angliában is fölzendült annak dicsérete. Az Aylesbury Dairy Farmers Association Londonból e szókkal köszöntette: »El nem mulaszthatjuk kimondani, hogy ottani (budapesti) szervezetüket valóban mintaszerűnek valljuk«. Németország első szaktekintélye pedig (Fleischmann professor) így nyilatkozik: »Nagyvárosi tejcsarnok szervezésében önök túlhaladtak minket, németeket. Jó soká fog tartani, míg mi oda jutunk, ahová önök Budapesten már elérkeztek«.”

Amióta pedig a villamosközlekedés is megindult: „a helyi közlekedés tekintetében az elsők között vagyunk Európában”.

A közrendészet és köztisztaság terén „akkora haladást tanúsít fővárosunk, mint az újabb metropolisok között egy sem”.

Ezenfölül: „Eldicsekedhetünk vele, hogy postai szolgálatunk kitűnő. Nem áll mögötte a londoninak sem.”

 

A kompváros egykoron nem volt kompváros. Mert mindkét partján Kelet uralkodott. A „keleti rondaság”: „Magának a két partnak képe, kivéve azt a kőkoczkával kirakott kétszáz öles kikötőt, melynek vasgyűrűibe fűzték a hajókötelet: a keleti rondaságnak volt panorámája. Rommá lett bútor, viseltes csizmaszár, cserép, agyonvert macska s egyéb megnevezhetetlen lom és hulladék – szóval mindaz, amit egy város élete magából mint fölöslegest kilök, az ide került s kietlen dombok lánczolatában terpeszkedett végig, egész le a Sóházig”. (Vagyis a mai Fővám tér vonaláig, ahol a Só és a Sóház utca őrzi a régi Sóhivatal emlékét.)

Az Újvásár tér (Erzsébet tér), amikor a vásár múltán lebontották róla a ronda bódékat, „ismét sívó pusztasággá lett (…). Közepén egy rozzant kút, mely csak hosszas rángatásra ontott magából gyanús ízű s kétes színű vizet. A kút tetejében este mocskos olajlámpás pislákolt”.

A Nemzeti Múzeum előtti térség, ahol ’48-ban dübörgött a történelem – „ronda, puszta udvar volt az akkor s nem, mint ma, gondozott kert”.

Na és a Lukács! „A libapásztor-lányból lett királykisasszony semmi ahhoz a változáshoz mérve, mely az eleganczia szárnyaira emelé a budavidéki parasztság ősi »lyukas« fürdőjét.”

A Városligetben hajdanán „gazdátlan volt a tó jege. Nem törődtek vele, télen fejszével kihasított koczkáit a közeli korcsmárosok hordatták vermeikbe. Persze mocskos, baczillustól nyüzsgő jég volt, mely a soha ki nem kotort iszapos tó medréből került használatba hygienikus czélból. Ma már nem az ipart szolgálja a városligeti tó, pedig betonos öblén tisztább jég terem ez idő szerint. De hiszen a jég-művek nyaranta egész torlaszokban gyártják az üvegtiszta, átlátszó koczkákat.”

És mielőtt létrejött volna ama messze földön csodált tejközpont: „szakértő vizsgálók a következő eredményre jutottak. Hoztak a piaczra 58% vízzel kevert, 10% lefölözött és 7% szaga vagy íze miatt élvezésre alkalmatlan tejet. Legártalmatlanabb része nem a 100 000 liter víz volt, melyért évente 360 000 forintot fizettünk – pedig ez a legártalmatlanabb víz is csak úgy hemzsegett a baczillustól. (…) A főváros közelében bűzhödt vermekben 7000, kiírva: hétezernél több tehenet tartottak csupa merő moslékon. Ilyen anyaállat a borjúnevelésre képtelen. A moslékban föloldott nagy mennyiségű sók és savak: mint az állati mirigyek váladékainak egyikébe, átszármaznak a tejbe is, és a gyomorba kerülve, vérhast okoznak. Ami pedig a borjú halálával jár, az a gyermekben is kárt teszen.”

Megemlékezik Porzó arról a pesti orvosi egyetemről is, amelyből az ifjú Ágai Adolf a bécsibe menekült diplomát szerezni. Annak „bonczoló-szobájában” „a nyárnak déli óráiban is homályban dolgoztak (…) a legények. Vízvezetékül szolgáltak pedig a Loidl famulus meg az ő legénye, akik vödrökben czipelték oda a hulladék öblögetésére szükséges vizet”. Az egész intézményről pedig: „híjával csaknem minden föltételnek, mely a betegnek felgyógyulására s egészségének épentartására mellőzhetetlen (…), ha azt a csudálatra méltó változást tapasztalom, mely az orvosi-, általában a természettudományi intézetek körül végbement: csak rut álomképnek látom a múltat, mint amely még ezelőtt alig negyven évvel keserítette szívünket, sértette minden igaz embernek érzetét”.

 

A jelennek is megvannak a maga rútságai, s ezt legérzékenyebben az a filantróp orvos érzékeli, aki gyakorta kitört a pályaelhagyó Ágaiból. E rútságok feladatként is, fogyatkozásként is benne vannak az ellenmondásosan korszerűsödő egészségügyben. Ott van például a leányanyák Mária utcai menedéke, „melynek vendéglátó födele alatt szükségtől sanyargatott, vagy előítélettől üldözött nő szüli világgá az ő kis gyermekét”, s amely „egy romlott, avas társadalom fonák erkölcséért nem lakoltatja az áldozatot s megtévedésének áldatlan, ártatlan gyümölcsét”.

A szebb jelen magas minőségét képviselő kórház betegei a jelen társadalmának nyavalyáit hordozzák. A „szederjes ajkú kis nagybeteg (…) keskeny csövét a szegénység nyirkos pinczelakásának valami láthatatlan, erjesztő gomba-paránya feszegeti”, „az a fagyos, vézna kis teremtés, akit a szívtelen falusi dajka koplaltatott, s hogy ne nyavalyogjon, pálinkás kenyérrel altatott el: most kábultan szendereg cselédsorban levő, hajadon anyjának száraz emlőjén, mely meg-megrándul a csöndes zokogás alatt. Itt szinte naponkint fordulnak elő súlyos bűnesetek (…) megannyi sújtó vád a társadalom ellen.” Új gyerekgyilkos is érkezett az új időkkel: az agyhártyalob. Az agyhártyalobban haldokló gyerek „ki tudja, mióta sínlődött már, míg napszámos szüleinek (…) egy kis pénzecskéjük akadt, hogy a gyereket ide fölhozzák”, a lassú, de olcsó kenyeres hajókkal, miután kiengedett a zajló Duna. Ha korábban engedett volna ki, megmenthették volna a gyereket – mondja az orvosa.

De a „hajdan szelleme” az új egészségügy új otthonaiban is kísért. Az új kórházat (ez ugyan nincs megnevezve, de nyilván a kiegyezés után épült első modern fővárosi kórházról, a Szent Istvánról van szó) éppoly rossz helyre építették, mint a régit. Kitették „a szállások bűzének, a vágóhíd bomlott véréből kiszabadult emanácziónak, a közel bőr-, spódium-, gyertya- s enyv-gyárakból áramló ronda levegőnek, melyben orgiákat ülnek a legyek miriádjai, s pathogen Bacillus a gyilkos Spirillával víg lakodalmat csapnak”.

A szegények, kik föntebb a társadalom ártatlan áldozatai voltak, más lapokon a bűnösökhöz soroltatnak. Mert a magyar faj ugyan (amikor nem egykézik) szapora, de „fölnevelni nem szereti csemetéit – de nem is tudja. A gyermek teher az ő nyakában. Nem éri föl ésszel, hogy annak idején hű s kitartó munkaerőt lel benne. Ha látod egy parasztasszonynak szép kis gyermekét s dicséred, milyen ügyes, kedves, száz közül kilenczvenkilencz ezzel fog felelni nyájaskodásodra: »Az ám, bár az Istenke magához venné!« S mennyit zúz össze éven át a szárazmalom, hány ég oda kenyérsütéskor, hányat marczangol szét a sertés, hány fúl bele a kútba, a tóba! Ha kisebbszerű betegség éri, elkuruzsolnak rajta a javasasszonyok. S mikor kivételesen s nagykésőre orvosi segedelemhez fordulnak: már hasztalan járnak.”

És miként az emberek, azonképp az állatok körében is a szegénységből támad a legtöbb betegség, rossz táplálékból, hosszú és korai munkából, nyirkos, sötét ólból. Az ember meg állatként bánik az állattal, s midőn embergyógyászati kutatások során iszonyatosan megkínozza őket, még arról is megfeledkezik, hogy kegyelemdöféssel hálálja meg a sok gyötrelmet, amelyet a kutya vagy a nyúl „az emberiség jóvoltáért elviselt”.

Porzó leszámolja nekünk, hogy mennyire megnőtt a fővárosban lemészárolt marhák, kecskék, birkák és sertések száma, amióta 1872-ben a szabályozatlan húsipar tömérdek kis magánvágóhídját kiváltotta a nagy központi vágóhíd (melynek „emanácziójáról” az új kórház kapcsán szó került). Ezen vágóhíd négyszázezer ember ellátásáért felel, s azért csak ennyiéért, „mert a másik 400 000 lakosnak vajmi ritkán kerül hús az asztalára, és pedig nem azért, mert növényevő”.

De a húst evő húsevők is csak a silányát eszik, mert a marhák javát Bécsbe viszik, ahol „jobb áron kél”. Az előkelő budapesti vendéglők pedig igényes és tehetős vendégeik számára Bécsből hozatják (vissza) a magyar húst. Megállapítván, hogy „nagy marháink” mind Bécsbe gravitálnának, Porzó tolláról fölszáll a paradox sóhaj: „Oh, sanyarú idők, oh, termő hazám!”

Szó esik még arról is, hogy az erősödő tudomány, amely élelmünk egészséges minőségének biztosítására bevettetett, a hamisítók által is korszerűen használtatik. „Ugyanaz a tudomány, mely, megváltva a hulladékot, illatot szűr belőle s királyi bíbort a gázgyárak mocskából: ugyanaz a tudomány faggyúból fejti a vajat, elhányt bocskorból a gelatint. S ha meg tudja csinálni a természet, hogy a trágyából szedi virágainak bájoló színeit: meg tudom csinálni én is, hogy díszre hozom a csatakot s jó szagra a bűzt! – mondja a kevély ember.”

Ama Budapest, amely Porzó szerint Európa legszebb s legrendezettebb fővárosainak sorába emelkedett, ugyancsak őszerinte a világ fogadására még nem érett meg: „Ázsiai állapotok s európai árak: ez a mi nyavalyánk.” Egyetlen szalon gyakorolta itt „európai értelemben (…) a vendéglátást”, de már az sincs meg. „Internaczionális”, fényes mulatóhelyek sincsenek: „elismert hazaáruló létemre odáig megyek, hogy nem bánnám, ha tisztán az idegenek számára szerkesztenék meg az est programját” az Orfeumban. És szeretne még Porzó „bérkocsist, aki nem zsarol”, „bő landauert, melyben elfér egy egész család”, és még „tiszta omnibuszt is akarok, hogy legyen abba befogva két eleven ló s ne ostornyéllel galvanizált holt gebe”. S nem kellene kötélre fűzött, boldogtalan gyerekeket sem vezetgetni az utcán az idegenek orra előtt, mert az idegenektől eltekintve sem jó rendőri politika nyilvános megalázással „kitaposni” a fiatal bűnösökből „a szemérem és megbánás utolsó gyökérszálait”.

Ami Porzó látókörén teljesen kívül esik, az az egész városfejlődés motorja: az ipar. Nem mintha nem tudná, hogy az. Írja ő, hogy egykoron „mindössze két gyári kürtőnek a füstszalagja ha repkedett” a város fölött, a hengermalomé meg a „czukorfinomítóé”, az új kornak meg „temploma a gyár, tornya a kürtő, s áldozati füstje a kőszén parazsából gomolyodik az ég felé”. Ám ebbe a templomba Porzó nem jár, gyülekezetét nem ismeri.

 

A bánat és az öröm könnyei összefolytak, amikor a három városból egy lett. „Házmán Ferencz, az utolsó budai polgármester, a zokogástól csak szaggatottan mondhatta el búcsúbeszédét. És vele sírtak a budai városatyák és mind az öreg budai polgárok. A pesti városházán történt az emlékezetes lemondás. És midőn a felavató lakomán is folytak még a könnyek, ezek már csak örömkönnyek valának.” Porzó nem említi, de mi tudjuk, hogy Házmán (Hassmann) Ferenc volt Buda és Pest egyesítésének egyik legelső kezdeményezője. Még azelőtt, hogy Kossuth árnyékában átszelte az óceánt, hogy jó távol legyen, amikor távollétében halálra ítélik. Az általa is szorgalmazott haladás veszteségét siratta a derék német, aki először szólalt meg a budai városi tanácsban magyarul.

Így siratja Porzó is a régi Pestet. Vagy legalább félig így: „Pusztulunk és épülünk.”

Porzó nem tud más fiatal városról, ahol olyan gyorsan pusztulna a régi, mint amilyen gyorsan pusztul a régi Pest. Még a régi utcaneveket is sajnálja. „Vegyes érzelmekkel szívében nézi az ember egy rohamosan fejlődő városnak elomló, régi utczáit s keletkező új tereit. Illik örülni az ifjú holnapnak s el kell andalodnunk a bús tegnapon. Köszöntjük az újat, búcsúztatjuk a régit.” Legnehezebben a Grassalkovich-palotát búcsúztatja, mely a ferences templommal szemben állt a régi Hatvani utcában, s amelynek a fentebb magasztalt, világelső Erzsébet hídra rávezető sugárút utolsó szakaszának kialakításakor kellett eltűnnie a régi városmaggal együtt, és amelyet lehetett is sajnálni, mert annak a Mayerhoffer Andrásnak volt a késő barokk remekműve, aki a gödöllői Grassalkovich-kastélyt is tervezte. Porzó szerint a Grassalkovich-palota barokk homlokzata többet ért, „mint amennyit a Sugárút (az Andrássy út – R. S.) egész építészete”.

Bizony, „a kérlelhetetlen újkor félrenyomja a kedves múltat s elszórja, mint a polyvát”. Az a tömérdek rondaság, melyet szerzőnk a régi Pestből fölidéz, egyben maga a kedves múlt.

Miként kedves múlt a ló, „az asszony után” „a legszebb alkotása a természetnek”, amelyet kiszorít a „pöfögő automobil”, „a franczia, angol, de különösen amerikai műhelyekből származott csodaszekér”, amely „ijesztő módon szaporodik”, és amelyet nemsokára a léghajó fog kiszorítani. Ez a jóslat ugyan nem jött be, de bejött az a másik, ha nem is léghajóval, hogy elérkezik majd a „légi háború a szárazföldi és tengeri mészárlások után”.

A „közök, sikátorok és kutyaszorítók” tömkelegébe széles irtásokat vág „a szabályozással járó nyughatatlan vállalkozás”. Elsirathatjuk a ráczvárosi apró házakat és a kicsi palotácskákat. „A kisvárosi, szinte családias közösségben egymás mellé szorult födelek alatt egész külön élet folyt a maga külön emlékeivel, múlt századokba visszahajló szokásaival, elmaradt ízlésével. Frissebb szellő s egy kevéske magyar lélek csupán alkotmányos életünk megújhodásával, ha származott bele.”

A Zugligetben is megváltozott minden. „Már villaváros váltotta fel a kevés, otromba házaktól megszakított, kies vadont. Gazdája van itt már minden földfalatnak (…) villámmal, gázzal világított utczák épültek egymás fölött; ajtó, kapu csak erélyes csöngetésre nyílik; lombos árnyékba leheveredni nem lehet sehol, de nem is szabad. Mert itt minden a másé.”

Díszes kerteket látunk ott, hol korábban a puszta semmi volt, „alantas és mocskos viskókbul három- s négyemeletes paloták nyúlnak föl a magasba”, s ha nem is tetszenek ezek igazán a szerzőnek, elégedetten látja bennük a gyarapodás biztató jeleit. Elsüllyedt az a világ, amelyben „egymás között és egymásnak éltek (…) a pestbudaiak”, s idegen csak elvétve vetődött „ebbe az európai forgalomból teljesen kilódult »keleti« városba.”

És vég nélkül idézhetnék még hasonló sorokat ettől a nosztalgikus haladártól.

 

Apám élete nagyjából akkor kezdődött, amikor Ágai Adolfé végződött. Köpe Bálinttal egyidős gyerek volt még, amikor ott sürgött 1930. szeptember elsején a hatalmas tüntető tömegben, amelybe belelőttek. Ő nem volt se jó, se rossz szerző, képzettség és műveltség tekintetében nem állítható Ágai mellé, de volt valami hasonlóság Ágai haladár liberalistasága és az ő haladár kommunistasága között. Apám vég nélkül tudott beszélni arról, hogy milyen ronda és nyomorúságos volt a ’45 előtti világ. Annál többet csak ifjúsága Csikágójáról és Városligetéről beszélt. Velük volt tele a szíve. Csikágó minden házáról, a Városliget minden zugáról elérzékenyülve mesélte, hogy az milyen volt, mi volt ott és ki volt ott. Csikágó összes kis mozijáról tudta, hol volt, meddig volt, mikor hogy hívták. Fújta a harmincas évek összes slágerét, könnyes szemekkel nézte a régi filmeket, amikor már adták őket a tévében a nyolcvanas, kilencvenes években. Azok a filmek, azok a színészek, az az apolitikus, pszeudo-dzsentroid, kispolgári világ – az volt az ő álomvilága.

A reflektáltság-reflektálatlanság sokféle fokozatában élhetünk együtt ellentétes irányú késztetéseinkkel. Mindenesetre fájdalmaktól fájdalmas veszteségek nélkül szabadulni nem lehet.

A mély hallgat. Amikor ellentmondásos érzelmeink és ítéleteink mélyére nézünk, elveszítjük a kapcsolatot a dinnyehéjas, fecsegő felszínnel. Elveszítjük azt, amiről fecseg.

Minden korszaknak nosztalgia tárgyává kell válnia. A Kádár-korszaknak is. Mert a múltat a távolság, mint Porzónál is látjuk, akkor is megszépíti, ha rondaságának, életképtelenségének, ártalmasságának tudata megmarad és eleven. A mélyebb elemzés a nosztalgia tárgyát szétboncolja és megszünteti. Ilyen nosztalgiapusztító elemzéseink vannak a Kádár-korról. Nosztalgikus leírásaink is vannak, amelyekben a Kádár-kor nosztalgiája kádárista nosztalgiává válik, és úgy pusztítja a szabadabb jelent.

Ami leginkább hiányzik, az a Kádár-kor antikádárista nosztalgiája. A Kádár-kor Porzója.

Radics Viktória: A személyes igazság genealógiája; Ujvárosi Emese: A Test szolgálata

Radics Viktória

A személyes igazság genealógiája

 

Nietzsche kétségbe vonta az ember antropológiai alkalmasságát az igazság megismerésére. Érdekvezéreltek vagyunk, és szembe kell mennünk a hajlamainkkal, ha valóság- és igazságigényünk támad; a létfenntartás ösztöne és a megismerés nincsenek jóban. A személyes igazság fölfejtése megköveteli a mimikri, az álcák, álságok, hazugságok és tévedések kibogozását, felgombolyítását, ezek eredete pedig a múltunkba, kultúránk mélyébe nyúlik vissza. Új könyvében (Világló részletek) Nádas Péter szembefordult a saját írói, fabuláló és konfabuláló lényével, és az (ön)megismerés direktebb útjait járta meg, polgári személyének az eredetét vizsgálta.

Nádasnál az a fantasztikus, hogy a mérlegelő, többszörösen reflektált gondolkodása, a mértékletességet gyakorló etikai magatartása és a zenei értelemben harmonikus írói stílusa radikális következményekkel jár. A nagy műveiben mindig van valami „meredek”, valami radikális másság – más szóval a huzamos kutatás, sok töprengés, a képzeleti munka és a merengés rendszerint olyan írói cselekedetet szül, ami a gyökérzetnél interveniál: az olvasó felől nézve azt kezdi ki a tövénél, ahogy és amire figyelünk, ahogyan reagálunk az elégszer fölül nem vizsgált fogalmainkkal, merev struktúráinkkal, „korszakos előítéleteinkkel”, azt, ahogy elrendezzük a káoszunkat, ki-ki sebtében a magáét, és a pompás, képmutató kultúránkkal közösen a közöset.

Azért történhet ez így, Nádas azért végez gyökérkezelést, mert maga a mérték is mérlegelés tárgya nála („állandó etikai mérlegelés működik bennem” – mondta volt a Mihancsik-beszélgetésben, kiemelés tőlem), és a terjedelmes nagy művekben hosszas (évtizedekben számolandó) munkával eljut odáig, hogy magát a mértéket, más szóval a strukturáló elveket revideálja, módosítsa vagy transzformálja.

Mindhárom nagyregény más mértéknek megfelelően mértékletes, arányos, és talán sok mindenben mértékadó (például e sorok írója számára). A reflexiós munka az esszékben, esszébetétekben, az elbeszélésekben az ábrázolásra ráfonódva, egyáltalán az írással töltött élet során eljut olyan pontokra, ahol radikális belátások következnek. Lassú víz partot mos – alapos munka árán mennek végbe nála az életművön s egy-egy műfajon belül is lényegbevágó átváltások: mindegyik jelentős mű más formátumú, másból merít, más-más szervezőelv működteti őket, tehát a stílusuk, szemléletük, tárgyuk, problematikájuk is különbözik. A Párhuzamos történetekben, mintha ez egy tömörített regényciklus lenne, a műalkotáson, sőt egy-egy hosszú fejezeten belül is vannak váltók. A mértéktelennel való érintkezés sosincs kizárva, a súrlódás vagy betörés/kitörés következményekkel jár, Nádas pedig olyan ember, aki le szokta vonni a gyakorlati, etikai és metafizikai konzekvenciákat.

Egyvalami azonban rendíthetetlen, csak árnyalataiban változik nála, ez pedig a politikai nézete és magatartása – ami természetesen az esztétikai mezőre is kihat –, vagyis a liberalizmusa, a demokratizmusa és az européer magyar hazafisága. A liberalizmusa valódi szabadelvűséget jelent, vagyis az agy nyitva tartását és az erkölcs megdolgoztatását, a demokratizmusa azt jelenti, hogy csak a minőség terén fogadja el a hierarchiát, de nem enged a társadalmi egyenlőségelvből, és megveti a zsarnokság meg az autoriter berendezkedés különféle formáit, a nemzetisége pedig azt, hogy ragaszkodik az otthonához, a honfitársaihoz meg az anyanyelvéhez, valamint az európai kultúra trezorjaihoz. A törzsi, a faji, az egyoldalúan nacionalista és az utópikus-kommunista szemlélet azok a sarkok, amelyek felé nem lengetheti őt ki semmiféle változás. Ennek megfelelően gondolkodásának még egy alapvetése van, az európai felvilágosodásé, ami a mágikus, mitikus, misztikus szemlélet- és reagálásmódokat csak játékból teszi lehetővé. A felvilágosodás/modernitás és a liberalizmus egy tőről fakadnak, a szabadelvűség nem egyeztethető össze vallásossággal (az esztétikai vallással sem), a faji, az etnicista, a nemzetőr, a cionista, a kommunista vagy bármi kollektivista szemlélettel. Ebből nem következik, hogy az a szubjektum, aki politikailag szabadelvű, nem lehet fogékony hitre, vallásra, mítoszra, misztikumra, archaikumra, utópiára, azonban nem azonosulhat egyik ilyen „egész embert kívánó” világnézettel, fölfogással sem, mindig marad fönntartás, nem tömíthető a hézag, és ő a különbségek réseit nem is kívánja eltüntetni. Különbözök, tehát vagyok, magamtól is különbözöm, ez lehetne a liberális, szabadelvű és szabadgondolkodó egyén szállóigéje, de fűzzük hozzá azt is, amit Heller Ágnes mondott, hogy a szabadság olyan alap, mely nem alapoz meg semmit. A különbözés csak mozgásteret ad a gondolati változásoknak, amelyeket a liberális nem zárhat ki sosem, ám a szellemi azonosulás kéjéről – istennel, emberrel, világnézettel, csoporttal, párttal – sajnos le kell mondania.

Ez a fajta politikum a szemléleti, stiláris, poétikai változásokat nemhogy megengedi, hanem megkívánja, belé van írva a rugalmasság, hiszen a tükrözési és önkorrekciós kedvből fakad. A nézetek, gondolatok szabadon árnyalhatók, finomíthatók aszerint, ahogy a valóság részletei megkívánják. A valóság kimeríthetetlen. Holnap mást gondolhatok, mint ma, mindig nyitva hagyom az ablakot, hogy betóduljanak a valóság friss részletei, s velük a nap mint nap felfedezett múltéi.

A Világló részletek műfaja az én meghatározásom szerint: non-fiction nagyregény. Nem nagy ellentmondás ez, hiszen köztudomású, hogy a regény műfajába majd minden belefér, és a műfaj nincs a fikcióhoz láncolva. (Jobb kultúrákban a dokumentumregény gazdag, változatos műfaj.) Esetünkben éppen a fikciótól való megszabadulás a legfőbb óhaj – hatvan év képzeletmunka után –, s az annál jóval szövevényesebb valósághoz való hozzáférés az intenció. Már amennyire ez nyelvvel, írással, emberrel egyáltalán lehetséges, hiszen senki sem kerülhet a való igazhoz egészen közel. (Legfeljebb bele kerülhet, de akkor meg nem tudja, hogy most mi van.) Azonban, hogy vannak igazságok, amelyekhez közeledni óhajunk és szándékunk, tehát van olyan realitás, ami nem az egyes szám első személyé, hanem tőle függetlenül létezik, az mégiscsak állítható: ennek a fának a létezése itt az udvarban abszolút független attól, hogy én vagyok-e, vagy sem, gondolom-e őt, vagy sem, s milyennek látom ezt a fát. Mindennap másmilyennek, de van, hogy egyáltalán nem is létezik számomra. Hasonlóképp izgathat bennünket a saját belső realitásunk, ámbár szabadságunkban áll ignorálni is.

Az elbeszélőt most az a körmetszet érdekelte, ahol a harmadik személyű és az első személyű valóság, a külső és belső realitás átfedik egymást. Nádas nagy képzelőtehetséggel megáldott ember, aki most ezt a csapot elzárta, mert annak akart utánajárni, ami a tudatvilágában és azon kívül reálisan él-hal, és ehhez azt a módot is fel kellett fedeznie, ahogy az ő tudata működik: mit takar ki, mit fed el, mit hangsúlyoz, mint ejt, egyáltalán hogyan strukturál, és mért pont úgy, ahogy. Mikor mondja fel a szolgálatot. Amikor egy fényképet látunk, tudjuk, hogy ez egy ember, egy gép meg a képet feldolgozó sötétkamra vagy számítógép produktuma. A saját emlékeinkről meg a jelenvalóságunkról azonban ritkán szoktuk elgondolni, hogy miféle tudatgép állítja elő. Nádas ebben a regényben két dolognak járt utána: 1. hogyan alakult ki az ő észleleteket feldolgozó tudata (a bio fényképezőgépe), és az hogyan működött régen, hogyan működik ma, mik a fogyatékosságai, mennyiben változott, 2. milyen lehetett az a nyers és a kulturális valóság, amibe beleszületett, amit megörökölt és amiben növekedett, ami őt föltáplálta, tehát milyen volt a környezet és a feltételrendszer a maga összetettségében. A második pontot modifikáljuk: mi az isten volt az a valóság, és mik, kik voltak azok, emberek és a faktorok, akik, amik alakították, s miért úgy, ahogy. Mi a csuda volt a korszellem, és hogy néztek ki a történelmi mindennapok. Milyen volt például a szaguk, hogyan forgatták a gyomrot, mire nyitottuk ki a szánkat. Miből van a húsom, a lelkem, így is kérdezhetünk, és ehhez fűzzük hozzá Maurice Merleau-Ponty filozófiai mondását: mindannyian a világ húsából valók vagyunk, annak gyűrődései, önmagára göngyölődései.

A tudat- és valóságkutatást, a kettő bonyolult, olykor pokoli viszonyának vizsgálatát Nádas Péter ezúttal saját magán végezte el, verifikálta, nagy műgonddal megfogalmazta és elmesélte nekünk. Ez nem ön-pszichoanalízis, ami nem lenne érdekes az olvasóközönség számára, nem is vallomás, hanem „olvasóbarát”, kommunikatív elbeszélő próza sok gondolattal, esszéregény, amely egy közérdekű emlékezeti munkáról számol be, amit alapos kutatómunka kísért. A fiktív emlékiratok után, lám, megszülettek a nem-fiktív emlékiratok, amelyek nem kevésbé regényesek. Ez a memoár abban különbözik minden más memoártól, hogy nagyon jó író írta, aki az írás szent (értsd: professzionális) cselekedetének (ami eltartott vagy tíz évig) minden jelen pillanatában formált, reflektáltan fogalmazott, az alakító munka közben költői enjambement-okkal dolgozott, vágott és kötött, ritmust adott a szövegének, prózarímeket költött belé, és ilyeténképpen egy egészen eredeti prózastruktúrát kreált, melynek kompozícióját az irodalomtudósnak szorgosan jegyzetelve kell majd fölvázolnia. Egyszóval ez az emlékirat minden ízében és tagjában mesterien kidolgozott széppróza. Minden emléke magához mérten tökéletesen megformált emlék, rajta a sokat próbált író keze nyoma. Nem tagadom a könyv memoár- és önéletírás-jellegét, amit az írói önmeghatározás hangsúlyozott, csak interveniálok.

Nádas eddigi elbeszélői és szereplői nem ő volt, hanem a regényekben és novellákban Nádas Péter biológiai énje, tudattalanja és tudata feloszlott az elbeszélői és szereplői között, szétszállt beléjük. Most azonban ezt a legyezőt összecsukta, és a nyelére koncentrált, a biológiai szerzőre, a saját nyelvére és arra a homályos, fel-felvilágló szférára, amiből ez a nyelv kihajtott, tehát a saját testére, a dependens valójára, a saját kis életének eredetére, mindenekelőtt a szüleire és a nagyszüleire, a közelebbi és távolabbi rokonságára, azokra, akikkel érintkezett, akik hatottak rá. Sok-sok-sok ember bukik így föl az árból az emlékezetben, megannyi rokon- és ellenszenv. A sajáttudat-kutatása során Nádasnak muszáj volt eljutnia a felmenőihez, hiszen a családban kezdődik az a folyamat, melyben hányódva a szerencsétlen „én” egyre magányosabbá válik, mígnem tudata – a Saját halál tanúsága szerint – végképp magára marad, és hallatlan fordulat következik majd be. És ki kellett terjeszkednie a societasra: a társaságra, a társadalomra, az országra, a világra, amilyen abban a korban volt, amikor ő megfogant, megszületett és fölcseperedett. Nádas nem korrajzot írt, hanem önéletrajzi kutatást végzett, így jutott el logikus úton-módon a korig, illetve a kor bizonyos szegmenseiig, amelyek meghatározták őt, úgy mint a világháború, a zsidóüldözés, a munkásmozgalom, Budapest ostroma, majd a zsarnokság és az annak véget vetni próbáló forradalom. Amit mi korrajznak látunk, az az ő oldaláról a saját eredetének a biotópja, származásának politikai, kulturális, pszichológiai stb. deltája, vagyis a saját forrásvidéke, ami nem tiszta.

Aki nem író, az az eredetét nem tudja úgy megfogalmazni, hogy abból azonnal komplett korrajz kerekedjék, tudniillik nem tud „festeni”, sem mondatot szerkeszteni. Olyankor megvannak az adatok, a szép, a szomorú, a megrendítő dolgok, a krónika, a személyesség, a tanúság és a tanulság, csak a szintaxis, az elrendezés, a formaképzés biztossága és a forma sugárzása, vagyis az ars hiányzik. Illetve nem is hiányzik, mert olyankor nem a szépirodalomban mozgunk, most pedig igen, javában.

Nádas minden regénye és sok elbeszélése egyúttal poétikai lecke, más szóval olyan poétikai fordulatok történnek, amelyek a szemlélet változásaiból erednek, illetve előidézik őket. Nyugodtan kimondható példának okáért, hogy az Emlékiratok könyvét jól elolvasva másképp gondolkodunk a gyermeklétről és a szerelmi vágyról, a Párhuzamosokat elolvasva másként fogjuk föl a testet és a kommunikációt, vagy ha valaki arra figyel, ötvenhatot, a Kádár-korszakot, a nyugati késő kapitalizmust. Nádastól megtanulhattuk már a részletlátást, a mikrodrámák észrevételét, és a test elzárt titkairól (a tudattalanunk hortus conclususairól) is elég sokat kihüvelyezhettünk. A Világló részletek javában önszervező formaképzése szempontjából is a részletezés az egyik legérdekesebb poétikai jelenség, ezúttal a történeti valóságé; a részletgazdagság új színben tünteti föl az eltűnt téridőket és az eltűnt pszichéket. De nem csak a szapora valóságelemekre gondolok, hanem a részletezésre mint formaelvre, azaz arra a fenomenális misztériumra, ahogy a részletek egésszé állnak össze, és a fordítva, az egész részletekké bomlik; az észlelés és a tudat folyamatos munkájára. Észlelésünk részletessége, ha belegondolunk, csodálatos dolog, pláne ahogy ezt a nyelvi gondolkodási processzus gombolyítja. Képről képre, betűről betűre olvassuk a világot, és mondatokká, orbis pictussá fűzzük össze – ennek jár most utána az író a saját példáján ebben a nagy terjedelmű metareflexióban.

„A részletek, a kicsiségek…” – Pilinszky is fölhívta a figyelmünket a részletek potenciális jelentőségére. De mi az értelme annak, hogy megtudjuk, hol volt Nádas apjának valamelyik okmányában a pont meg a vessző, és milyen csipke díszítette a hányatott sorsú családi pólyát? Vagy hogy milyen (volt) egy gyík szeme? Vagy hogy az ötvenes években egy budai iskolai tankertben milyen szép munka folyt, és még rizst is termesztettek? Benkő Juditnak hívták a tanárnőt, aki… Az író érezhetően izgalommal követi az ilyen részletekre bomlást, a tények sokasodását, a múltbéli-mostani észleletek fölépülését képpé vagy vízióvá, az észleleti, emlékezeti részletek betagolódását a nyelvbe, felolvadásukat a szellemben, vagy fordítva, az emlékképek kiélesedését, valamely részletük felduzzadását. Az emlékekből, mások elbeszéléseiből, különféle dokumentumokból származó faktumok, a nyelvi, képi, hangulati és tárgyi emlékmorzsalékok világot képző elemekké alakulnak át. A tényeket a fogalmazás teszi helyre, a mondaton múlik a tény sorsa.

Az apja lábszárán látható heg például tárgyi emlék volt. Az apa szűkszavú tanúságtételéből tudjuk meg, hogy a titkosrendőrség törte el a csontjait, amikor illegális kommunistasága miatt letartóztatták, a fia felidézi ezt a kurta tanúságtételt, és abból, ahogy az apja beszélt a sebhelyről, meg a további nyomozásokból kiderül, hogy igazából mi minden hol és miként történt, ki mit érezhetett és mint vélekedhetett, és így kerül ez a „tény” – a seb – a helyére, mondatok hosszú során át görgetve. Ennek a ténynek az lett a sorsa, hogy „világló részletté” vált a regényben, eggyé a száz közül, és bizonyára akadt olvasó, aki fájlalta. Históriai és érzelmi burkai vannak ennek a ténynek, értelmezései vannak, történetei, repedései, hézagai. Nem csak az apa, hanem a fia életéről is tanúskodik már a sebhely, sőt az országéról. Egyik jele csak annak a bántásnak, ami Nádas Lászlót érte, akit többször letartóztattak és megkínoztak, tíz munkaszolgálatot csinált végig, és négy hónapig lélegzett pincében, aztán pedig az elvtársai becsületében sértették meg. Ha ártatlan emberek tömegei valóban sorstalanokká váltak is a huszadik századi koncentrációs táborokban (Kertész Imre absztrakciója élő metafora), a bűnösöknek, a tényeknek és az emlékeknek van máig tartó és ható sorsuk.

A Párhuzamos történetek első kötetében áll: „…úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait” (I. 11.). A skizofrén Döhring fiúra vonatkozik ez a rész, akiben szintén van egy késhegynyi Nádas, amiként a nagyregény majdnem minden szereplőjében van valamennyi, akárcsak sószemnyi. Ez a részletekre bomlás ezúttal is komoly gond, de nem megbetegítő, hanem kreatív erő: mindennek még alaposabban utána lehet és utána kell járni, maguk a dolgok vezetnek, csak a formakövetelmény és az unalom vet véget egy-egy fölbontásnak, vagy kanyarít át egy másik elembe, szálba. Hogy mikor történik egy-egy részletezés abbahagyása, az nemigen racionalizálható pillanat. A formakényszer megálljt parancsol és átkormányoz, amikor „újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból és más távoli részletekhez kapcsolódnak” (I. 8.). Majd a második kötet közepén hangzik el a filozófiai és esztétikai felismerés, miszerint: „A tudat mikroszkopikus méretű és makroszkopikus méretű tartalmai között csak egy hierarchiáktól tagolt életrendben van minőségi különbség, de egy ilyen jellegű különbség se az univerzumban, se az emberi testben nem működik, s ezért nincs olyan részlet, amit a realista szemlélet nélkülözhet.” (II. 372.) Olyan gondolat ez, hogy a homlokunkra csaphatunk, és kezdhetjük kibogozni a tévedéseinket.

Nem lehet elképzelni ezt a művet túlzásba vitt részletezés nélkül s gondolatban meghúzni, mert ez a lényege: a szenvedélyes kutatás (az emlékezetben és papírok közt, könyvekben, archívumokban, fényképeken, szavak és képek után a tudatban), a processzusok résztől az egészig és vissza, az elágazások és lombosodások, vagy ama egyetlen rezzenetlen levél a fán az Egy családregény végéből. (Mily csodálatos, hogy az ifjúkori és az időskori mű összefutnak, a Párhuzamos történetek nevezetes mottójának útmutatása szerint.) Ha nem történne meg a formának és a tartalomnak ez az összjátéka, akkor az emlékirat emlékirat maradna, vagyis partikuláris jelentőségű alkotás, egy dolgozat, mely sokat elárul a magyar zsidóságról, Magyarország újkori történetéről, a kommunista mozgalomról, annak is a landlerista szárnyáról, a proletárdiktatúráról és még sok egyébről, de nem változna át műalkotássá. (Ahogy például a gyám és nagynéni, a Párhuzamosokban az erélyes Erna asszonnyá átváltozó Aranyossi Magda agyoncenzúrázott Rendszertelen önéletrajza, mely ugyanerről a családról és korról szól, nem vált azzá.) A Világló részletek azonban esztétikai tárggyá érik – ez a könyv nem (csupán) irodalomtörténeti vagy történelmi adalék, tanúságtétel, családtörténet, hanem a nádasi œuvre harmadik oszlopa, minősége la valeur de l’art lui-même. Abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy az œuvre többi darabjához hogyan viszonyítható, az itt megismert valós személyek – beleértve a kis és a nagyobbacska Nádas Pétert – és a helyszínek milyen intervenciókon átesve jelennek meg másutt, vagyis a fiktív helyek és személyek honnan erednek, tehát abból az aspektusból, hogy miféle viszonyban áll Nádasnál Wahrheit und Dichtung – mindazonáltal autonóm elbeszélői alkotás. Igaz, a csomópontjai történelmiek, nem pedig esztétikaiak.

Zsidó. Ezt a szót Magyarországon nem lehet normálisan használni, más regiszterbe tartozik, mint a jelölő szavak, ez egy szitokszó, ez egy emfatikus kifejezés, tabu és tabusértés – nagy érdeme Nádasnak, hogy ő az én fülemnek mégis normálisan használja, azaz nem kerüli, és nem is terheli túl, kiveszi belőle a hajmeresztő előítéleteket, a fene nagy pátoszt, az ősiséget, a gonoszságot, a dicsőséget, a misztikumot, a ressentiment-t, és nem elfogult a saját származása iránt. Determináltak vagyunk, kétségtelen, meghatároz bennünket a származásunk, a genetikánk, még mennyire – de hogy ezt hogyan (hang)súlyozzuk, mekkora és miféle jelentőséget tulajdonítunk neki, a fogalmainkkal hogyan bánunk vele, és hogyan viseljük, ennyit legalább szabadságunkban áll eldönteni. Nádas politikai nézetével, amiről írtam, nem lenne összeegyeztethető, ha a származását, tudniillik a színzsidó származását különleges pozitív vagy negatív hangsúlyokkal látná el: a politikai nézetével, vagyis az intellektusának a koordinátáival összeegyeztethetetlen a faji és a törzsi szemlélet. (Azt is megtanulhatjuk ebből a könyvből, hogy a politikai nézet sokkal mélyebben fekszik, mint gondolnánk, igazából a tudat egyik strukturáló elve.) Mivel ő a családjával tizenhét éves korában szakított (Kristóf szerepében írta ezt meg legjobban), így aztán a törzsi szemléletnek a familiáris változata sem köti. Nádas nem szokott úgy beszélni magáról, mint zsidóról, mert ez csak az idők távolából határozza meg őt, ami viszont az individuális életét illeti: európai és magyar, és ekként kötődik, ha kötődik, közösséghez. „Magyarnak választottam magam”, írta 1980-ban az Életrajzi vázlatban. Ezzel magyarázható – nem kerülöm ki a mostani irodalmi-közéleti vitát –, hogy a megboldogult Scheiber Sándor főrabbi az ő számára nem reprezentatív személyiség – még ha jeles tudós is –, nem törzsfőnök, akinek a makulátlanságát illő hódolattal kéne kiemelnie, hanem ugyanolyan esendő ember, mint a többi, mint az anyja, az apja, Mészöly Miklós, Winston Churchill vagy ő maga. Nem fair hazugnak nevezni valakit azért, mert másként, másmilyennek látott és ábrázolt valakit. Francis Bacon nem bírálható azért, mert egy szamárként ordító pápát festett. Ha egy festő darabokra szelve festi le a nagymamámat, mert kubista a stílusa, nem gyalázza őt ezzel. Nádas nem klasszicizáló képet rajzolt a rabbiról (nem is panteonba szánta), hanem azt igyekezett írói eszközökkel megragadni, ahogy akkor és ott, azon fiatalon érzékelte ezt a férfiembert.

Nádas Péter írói eszközei nem alkalmasak klasszicizáló portrék festésére, és az emlékezeti munkája épp a retusálás kiküszöbölését célozza. Egyik tehetsége, hogy átlát az embereken (röntgenszeme van, mondják), ugyanakkor a szokásosnál aprólékosabban képes regisztrálni embertársai külsejét, ruházatát, testi adottságait, színeit, egészen a pórusokig, és a testen keresztül természetesen a lelkületüket, talán a lelküket is. (Ez utóbbi felel arra a kérdésre, hogy valaki kicsoda.) Művészetének alapjellemzője az antropológiai realizmus, ami más, mint a lélektani, több oldalról fürkészi, tapogatja az embert és magatartását ebben vagy abban a kultúrában, és nem takarja ki az animalitást, ellenkezőleg, lényeginek veszi, akárcsak Nietzsche. Mikor regényt ír, fikciót vagy sem, Nádas öltöztet és vetkőztet, festői és szobrászi és anatómiai munkát végez, biotópot tanulmányoz (itt például Budapest tenyészetét), és ami feltárul, azt precízen ábrázolja. A figyelme – a Világló részletekből kitűnik – gyerekkora óta ilyeténképp alakult, biológiai és antropológiai irányba fordult, és később meglettek a munkaeszközök is. E tekintetben az életműben határozott fejlődés észlelhető, az ábrázolás egyre részletesebb, precízebb, finomabb, az iróniát és a humort sem nélkülöző. Az anyai nagyanya, Nussbaum Cecília lenyűgöző (Heller Ágnes szerint: dickensi) portréja a friss példa erre. (A Párhuzamos történetekben a zsidó fakereskedő felesége, a zsémbes Gottlliebné kapott számos vonást a Tauber nagyanyától.)  Az, hogy Nádas meglátja a gyűrődést a főrabbi ruháján vagy bárkién, az ő irigylésre méltó szakmai tulajdonsága: jó szeme van. Vesébe lát. S mivel nem hierarchiában gondolkodik, és nem tekintélyelvű, semmi sem akadályozza abban, hogy ezeket a megfigyeléseit-emlékeit a híres rabbiról papírra vesse. Írói erkölcse – ami pedig jól megmunkált – megengedi azt is, hogy akár a saját jó édesanyján verje el a port – apa- és anyaportréi nem kíméletesek –, nem beszélve az ön-élveboncolásairól, az önreflexiós mélységről, amihez hasonló a prózaírók közt nincs a mai magyar irodalomban. Nádas igazság iránti etikai elkötelezettsége úgy alakult, hogy feltételezi a könyörtelen mikrorealizmust. Mint a mosónők, észreveszi az ondófoltot a zsebkendőn.

Realista író, de nem mi fogjuk neki megmondani, hogy mi a realizmus, hiszen, ebből a könyvből is kiviláglik, épp azt kutatja, vizsgálja, hogy mi a reális, képes évekig utánajárni valaminek. Azt hiszem, akár fikciót írt, akár nem, a reális faggatásával és a figyelme csiszolásával telt el az élete, és nemritkán saját maga volt az alany is, meg a tárgy is. Ha az írói figyelmét valami lebilincseli, legyen az egy kő, egy személy, egy szag vagy egy hüllő, egy emlék, akkor azt ki fogja fejteni, és nem mi fogjuk megszabni, hogy az írás merre forduljon és hol tapadjon meg, milyen legyen a kutya szőre és a rabbi felöltője. Az írásnak (az írás idejének, a koncentrációnak, az író egzisztenciának) megvannak a maga esztétikai és erkölcsi törvényei, ezért tud mindig mást kiadni, mint amire számítunk. Ettől izgalmas. Ezeknek a szabályoknak maga az író is kiszolgáltatatott, hiszen még egy szimpla kritikus, én sem azt írom, amit akarok, hanem azt, ami felé maga az írás mint különös gondolkodás terel. Az írás: megismerési kísérlet.

A kritika felkapta a regény első mondatát, ami bejárat a labirintusba: „Nem volt apelláta, az ebédnek délre az asztalon kellett lennie.” (I. 7.) Azt mondta valamelyik interjújában a szerző, hogy az emlékezés tereibe bármely ponton beléphetett volna, mégis, ez az első mondat az intuíció telitalálata. A regény labirintikus szerkezetű, emésztőrendszer-struktúrájú. Az ebédeléssel kezdődik, és azzal végződik, hogy valami nagyon fontos, két eszme – a demokrácia és a köztársaság –, kiürül. Közben a kis szubjektumot hányja-veti, emészti a világ – úgy, ahogy József Attila versében áll: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.”

Én beleborzongtam az első mondatba, mert utáltam a családi ebédeket, és égnek állt a hajam az irracionális szabálytól, hogy a levesnek tűzforrónak kell lennie. A patriarchális, rendpárti, rituálisan étkezésközpontú kultúra legellenszenvesebb vonásai gyűlnek össze – az én ízlelésem szerint – ebben az első bekezdésben, és a gyerekkorom legkeservesebb órája gőzölög a becsinált levessel az asztalon. (Cigány barátom erre azt mondta, hogy ő meg éppen a húsleves hiányát szenvedte meg.) Lám, a kritikus megengedheti magának, hogy ítéleteket formáljon, az elbeszélő azonban másként, ravaszabbul csinálja, hiszen az ítélet elvágja az elbeszélés fonalát. (Scheiber Sándor ábrázolása sem ítélet.) A könyvben tehát inkább változó szempontú karakterizálások és leírások, elemzések vannak, semmint ítéletek, ámbár a reflexiók és az eszmefuttatások nem nélkülözik az értékelést, az etikai megfontolásokat és a szigort sem. Ha belépünk egy családtörténetbe, ami mindig a nagytörténelembe torkollik, s ha ezt nem szentimentális vagy kedélyes szándékkal tesszük, hanem azért, amiért Nádas, hogy megtudjunk valamit magunkról és a korunkról, akkor sok undorító, taszító érzés, idioszinkrázia fog előjönni – a szívnek kedvesebb érzések is, persze –, és temérdek fájdalom: a halottak miatt, a kudarcok miatt, a veszteségek miatt.

Kudarc, csőd és veszteség ebben a családtörténetben van elég. Az anya meg az apa karaktere, sorsa és halála – más Nádas-művek is megkínáltak már bennünket ezzel –, ahogy itt leírattak, itt-ott túlrészletezve, máshol elnagyolva, amilyen mondjuk egy Michelangelo-rajz lenne, szerintem művészi kvalitás tekintetében nagyon magasan vannak. Figyelje meg a tisztelt olvasó, hogy ami a két kötet ezerkétszáz oldalán szét van szórva, az az ő recepciójában határozott kontúrokat fog kapni. Tauber Klára és Nádas László, Tauber Arnold és Nussbaum Cecília, Mezei Klára meg a rabiátus ura – és még sokan mások – az ismerőseinkké válnak.

A familiárisból az egyetemesbe vezető utak közül a legmarkánsabb a francia út. Ez a vörös fonál a Világló részletekben. Rövidebb változatban, Halottak néma morajában cím alatt megjelent az ÉS 2005. augusztus 19-i számában, és a jelöletlen Le Vernet d’Ariège-i francia gyűjtőtábor felkutatásáról szól, ahol ötvennyolc nációból negyvenezer fogoly sínylődött, köztük Rajk László és Aranyossi Pál. Nádas egész opusának legfontosabb kérdései és válaszai gyűlnek itt össze (a második kötet első felében), amelyek a holokausztra meg a világégésre vonatkoznak, absztraktabb szinten pedig a gondviselésbe, az értelmes életbe és a humanizmusba vetett hit megfeneklésére. Nem érzelmes hitről van szó, hanem a teológia, illetve a reneszánszból és a felvilágosodásból eredő kultúra eszmerendjéről. Ennek a kultúrának a végéről.  A holokausztkutatások alapos tanulmányozása és a huszadik század végigélése során megképződik az opus paradox koronametaforája, a „halottak néma morajában”. Én tíz éve hallom.

A másik mélypont is évekig tart (sic!), és „a kommunista mozgalom önként vállalt bűntényére és katasztrófájára” (II. 91.) vonatkozik, ami elhozta a baloldal „szavahihetőségének végóráját” (II. 88.). Nádas mindkét soká tartó mélypontot családi-személyes tapasztalatból is ismeri. A személyes tapasztalás többlete, amit sikerül nekünk, a honfitársainak eredetiben – fikció nélkül – átadnia, eléri azt az vokatív intenzitást, amit Rilke vár el a nagy műtől az Archaikus Apolló-torzó című versében, felkiáltójel nélkül, inkább kérdőjeles formában: „Változtasd meg élted.” A személyes családi tapasztalat nem irodalmias irodalmi változata az, amit most kaptunk (melynek sok-sok pontját össze lehet kötni az irodalmias változatokkal, az artificiumokkal), és ez a fajta eredetiség (vagy eredendőség) a lényege.

Szerintem nem túldistancírozott, hideg, szenvtelen próza ez, ellenkezőleg, én úgy érzem, hogy teli van együttérzéssel, érzéki ottléttel, osztozással a kisfiú, aki ő volt, a testvére és a szülei bújában-bajában, katasztrófájában. Erről az a gesztus is árulkodik, hogy odamegy hozzájuk, átgyalogolván évtizedeken. Nem a nietzschei „örök visszatérés” eufóriája hajtja, hanem az a sötét belátás, hogy mindez így megtörtént, súlyosan, javíthatatlanul, értelmetlenül. A fájdalom sugarai nem fonódnak glóriává senki feje körül. Bűnösek az emberek, tévedtünk, hazudtunk. A részletek ezreire azért van szükség, hogy a múlt érzékileg, abban a szinesztéziás gazdagságában, amilyen volt, szépítés nélkül fölkerekedhessen hamvaiból. Az „etikai mimikrin”, a „megvetemedett tudaton”, az „önbecsapási” történeteken és a „politikai látszatokon”, meg azon az ízléstelen katyvaszon, amit ma magyar történelem néven forgalmaznak, áttörjön az, ami volt – ez nem kedvező ránk nézve. Ezúttal nem a művészet, hanem „csak” a megismerés végett – az ars azonban mégis kikristályosodott, mint a só.

A részletezésben egészen odáig elment az író, hogy még a gyermek Péter székletébe is bepillantást nyertünk a „memoár” lapjain. A még nyomdaillatú mű bemutatóján a Katona József Színházban Nádas épp azt a kényes részletet olvasta fel, amelyik a hajdani klistérozásáról szól. Azért választhatta pont ezt az epizódot, mert így prezentálta az írói, sőt a személyes leplezetlenségét és azt a mélyrealizmust, ami az intenciója. Mint látható, ez a mélyrealizmus nem patetikus. Szaros. Nem található meg benne „a mélypont ünnepélye”, csak a furcsán kitágult pont tartama. Emlékeztetett Nádas arra a botrányszagú íróra, aki tizenkét éve volt, amikor a Párhuzamos történetek napvilágot látott – azóta hozzátanultunk a realizmusához és az ember derékon aluli antropológiájához, a bensőséges testábrázolásához, elfogadtuk a megtagadott humán dimenzió: az animalitás leírhatóságát és ennek helyét az irodalmi kozmoszban. Egyenes ági állatiságunk és a hol rémes, hol nemes erotika realitásának felismerésétől és akceptálásától még így is elég távol vagyunk az irodalomban, a szellemben, az életben egyaránt.

Nádas nem csak „körülírta”, hanem ki is bontotta és részletezte azt a témát, amit az Erósz és Psyché uralma alatt lévő szexualitásnak is nevezhetünk – ebben az új könyvében is belekanalazott, lement egészen az ősjelenetig és a gyermek polimorf perverz erotikájáig (hommage à Freud), az ősképekig (tisztelet Jungnak), a gyermeki lény visítva vagy némán is hiperérzékeny pszichofiziológiájáig. Ez a gyerek itt nem csak Nádas Péter, hiszen akkor nem érdekelne bennünket a partikuláris kakája, hanem ez a gyerek – lezajlik, ami a nagy művek esetében – mi vagyunk. Más szóval univerzalizálódnak a viszonyok és az iszonyok, a gyerek is, meg a klistérozás is, meg az elképzelt ősjelenet, a gyerek viszonya a szüleihez, a nagyszüleihez, s az övéké hozzá. „Anus mundi” lesz a segglyukból. A „világló” genealógia strukturálisan mindenki genealógiája (legalábbis ahol nincs totemizmus és klán), azaz a viszonyrendszer mindenkié, aki nem törzsi kultúrában él. Alighanem a családi feszültségekben is osztozunk – a tartalmak természetesen végtelenül változók. Ilyenfajta univerzalizálódás memoárok esetében nem szokott megesni, ezért nevezem ezt az emlékiratot egyúttal regénynek. Lám, a regényes Emlékiratok könyve után harminc évvel meglett a valódi emlékiratok regénye, és ahogy egy kritikus mondta volt, egy családregény eleje.

A negyven évvel ezelőtt megjelent „kis” családregény a profán történelembe torkollt ­– és nincs szentség itt az „elején”, a forrásnál sem. Nincsen tiszta forrás. Nádas nem tartja kiemelt napnak a születésnapját, hanem csak azért emeli ki, hogy látsszon, mennyire rettenetesen profán, rémes nap volt az: épp ész nélkül, iszonyatos módon gyilkolásztak a világban, ahova kidugta a fejét az anyja méhéből. (Csakhamar a közvetlen közelében is ez fog történni.) Így született meg a magyar irodalom egyik legsötétebb, kegyetlen mondata, mely a ’42 őszén szülni ballagó, terhes édesanyára vonatkozik: „nekem biztosan jobb lett volna, ha véletlenül elüti egy autó vagy átmegy rajta egy villamos” (I. 381.), de máris bocsánatot kell kérnem, hogy kiragadtam a kontextusból, a száz oldalból, amibe be van ágyazva, a részletek ezrei közül, amelyek megértetik ennek az indulatnak és gondolatnak az igazát.

Genealógiában már az Ószövetség bővelkedik, Heller Ágnes azonban azt írta valahol, hogy mint gondolkodásforma tipikusan a modernitást jellemzi, mivel a családfa gyökérzete szerteágazó, nem vezethető vissza semmi Egyre – mondhatni, a modernitás genealógiája pont az ellentéte a bibliai gondolkodásnak, ahol minden az Egyből ered és az Egy felé tart. A modernitás a kisbetűs egyet is felbontja. Pontosan úgy, ahogy József Attila írta volt: „száz ezer ős szemlélget” velünk, amikor meglátunk valamit, amit ők nem tudatosíthattak. „Látom, amit ők nem láttak”, mert mással voltak elfoglalva – mondjuk vajúdással, túléléssel –, ők pedig azt tudják már, amit én még nem. „Enyém a múlt és övék a jelen”, ejti meg a kiazmust A Dunánál című versben, és a Világló részletek csillaga is lehetne a második szakasz záró két sora: „Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” Sántít mégis a hasonlat, mert Nádas Péter nem hagyja, hogy a ceruzáját fogják, hogy az ősei beszéljenek belőle, hanem idestova hatvan éve autonóm gondolkodásra, önálló vonalvezetésre törekszik. Mégis, most elmondhatja, hogy „ők én vagyok már”, hiszen Tauber Klára és Nádas László, a megrendítően nehéz halált halt fiatal szülők „tényleg” jelen vannak ebben a könyvben. Faktuálisan, hiszen a fiuk tényirodalmat írt róluk, és érzelmileg, mert a műegészből érezni, hogy kik lehettek. Mi, olvasók, megismertük őket, és itt-ott a fiuk stílusában, észjárásában, habitusában, érzelmi életének valamely áramocskájában is rájuk ismerünk. „Ebből vagyok”, „apám- s anyámmá válok boldogon”, így a költő (asszociáljunk a megboldogulásra), esetünkben azonban a prózában nincs boldogság.

„Nagyon sajnálom.” Végigfutott a hátamon a hideg, amikor a legvégén, a második kötet ötszázkilencvenhatodik oldalán balra lent megpillantottam az utolsó bekezdés utolsó mondatát. „Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom.” Az irdatlan munka után egy „es tut mir Leid”, afféle „I’m sorry”, egy udvariassági floszkula. Nem akartam hinni a szememnek. Megnéztem ennek a szövegnek az eredetijét az ÉS 2006. október 26-i számában: ott hiányzik a nagyon sajnálom, és a „fejemet” meg az „elfordítani” között szerepel egy itt kimaradt jelző: „némán”.

Jó, akkor úgy veszem, hogy Nádas még beszélni fog erről.

A köztársaság (azaz az egyenlőség, testvériség, szabadság) és a liberális demokrácia eszméi nélkül nincs meg Nádas Péter gondolkodása, ezek nélkül talán még a „szép élet” antikvitásból eredő eszménye is beroskad, és az az értelemtörténet, ami a „felvilágló” újkori humanizmussal kezdődött, véget ér. A valóság részleteinek megfigyelése, regisztrálása, kutatása, faggatása azonban olyan szenvedély, ami legalább az unalmat kifüstöli az életből, az eszmék pedig fények, légvonatok.

A napokban volt szerencsém elolvasni Heller Ágnes olvasónaplóját a Világló részletekről, és szemet szúrtak a kérdései, melyek az engem irritáló, a filozófus szerint azonban hajszálpontos – és valóban tíz éven át érlelt – utolsó három mondatra vonatkoznak: „Vajon nem ez a mondat a történet csúcsa? Nem ebben a mondatban foglalja össze az író tévedései történetét, hogy egyúttal meghaladja azokat? Nem ezzel a felismeréssel lett »bölcsebb«, mint amilyen volt? Az »eredmény« nem írja vajon át a történetet, tévedéseink történetét, ha szomorúság, megbánás és patetikus felhang nélkül is?”

Érzelmileg én még mindig nem értem a „nagyon sajnálom”-ot, és bánt, hogy ez lett a vége, annál jobban vonz az, amit az író „a fogalmiság előtti világlátás szépségé”-nek nevez (I. 40.). A Saját halál szerint ezt majd meg fogjuk kapni a halálunk óráján. Ámen.

 

 

Ujvárosi Emese

A Test szolgálata

A háztartási munka felmagasztosulása Nádas Péter memoárjában

Nádas Péter memoárja[1] felfogható egy hihetetlenül bonyolult szövésű, pazar mintázatú, plasztikus felületű, nemes anyagú szálakból szőtt brokátként, amiből egy szálat kihúzni nehéz, csaknem lehetetlen, mert az egész szervesen összetartozik. Ez a szál minden mintázatnak részét képezi, ritmusosan visszatér, struktúrát teremt, jelentéssel bír. A jelentés az európai filozófia emberképének dichotómiájával függ össze, azzal, amit Platón és Arisztotelész fogalmazott meg először, de időről időre visszatér hozzá minden fontos gondolkodó, leghangsúlyosabban Descartes: a test és a lélek kettősségének megoldhatatlan problémájához. Az emberi egzisztencia eme kettős természete áll az Annales-iskola kiemelkedő történészének, Fernand Braudelnek[2] a történelemfelfogása mögött, aki elsősorban az európai ember egzisztálásának földrajzi, klimatikus, térbeli alapjain a mindennapi élet struktúráit megteremtő tevékenységeivel foglalkozik. Nádas memoárjának szellemi horizontját az európai filozófiai és pszichológiai hagyomány rajzolja fel, távlatait a preszókratikusoktól indulva Platón és Arisztotelész, Descartes és Kant, Freud és Jung jelöli ki. A Világló részletek földrajzi tere Európán belül Németország, Morvaország, Podólia és Galícia, mint az eredet, a kibocsátás területei, Sátoraljaújhely, Gömörsid, Tiszasüly, Budapest, Pest belvárosi utcái és a Svábhegy, mint a család letelepedésének, egzisztálásának helyszínei. Ezeken a földrajzi helyeken jönnek világra, szerzik első tapasztalataikat, teremtik meg egzisztenciájukat a Neumayer-Grünfeld, Nussbaum-Tauber család tagjai, ameddig az időben vissza lehet pillantani eredetükre.[3] Az ember térfoglalása fogantatásával kezdve az anyai testben kezdődik, a pólyában folytatódik, szerencsés esetben a gyerekszobában nyer ígéretes kezdetet. A testnek ugyanis térre, levegőre, táplálékra, vízre van szüksége, a levegő hőmérsékletét a testet beburkoló textíliákkal temperáljuk, a test kipárolgásokat, váladékokat bocsát ki, vizeletet, ürüléket választ ki. Ezért a testet burkoló textíliákat tisztítani kell, amiként a környezetet is, ehhez az ember technikai kiszolgáló apparátust teremt, valamint kultúrát, hogy az egész testben létezésnek, biológiai egzisztenciának az élővilággal való zavarba ejtő közösségét leplezze. Struktúrákat hoz létre az élelmiszerek előállítására és forgalmazására, megteremti elkészítésük módozatait és helyi tradícióit, például a klasszikus, közép-európai húsleves receptjét. Ehhez szabja az elfogyasztás mikéntjét, az asztali etikett nemzedékről nemzedékre öröklődő tradícióját és a hozzá rendelt tárgyi apparátust a huszonnégy személyes ezüst asztalneműtől a menzán használatos, zsíros alumíniumkanálig. Egyszóval, a biológiai értelemben vett élet, a test szükségletei megteremtik a háztartást, annak bonyolult tárgyi, személyi apparátusával, az egész életet keretbe fogó, halálig kísérő processzusával. Civilizáció és kultúra bonyolult összjátékának dinamikája tartja mozgásban a memoár szövegét, Norbert Elias könyvének amúgy is terjedelmes példatárát tovább gazdagítva.[4]

A háztartás tehát az a fonál, amelyet ebben a tanulmányban a Világló részletekből fel kívánunk fejteni. A háztartás mint az élet meg- és fenntartásának nélkülözhetetlen, bár mindig megvetett, lenézett szegmense, gondoljunk a cselédeknek a polgári családokban elfoglalt s mai gondolkodásunkkal összeegyeztethetetlen pozíciójára. Nem véletlen, hogy a tekintélyes terjedelmű memoárban ilyen hangsúlyosan van jelen a háztartás, ez a szerteágazó, önmagát gerjesztő, sokoldalú tevékenység. A tanulmánynak nem feladata a memoár teljes gazdagságának áttekintése és elemzése, mindössze néhány háztartási tevékenységi területet emelünk ki, elsősorban azokat, amelyekre a narrátor különösen erős fényt irányít. Ezek a főzés, a mosás, a takarítás és a hozzájuk rendelt kiegészítő tevékenységek, mint a bevásárlás, a padlófényesítés vagy az ezüsttisztítás műveletei. Vannak olyan területek, amelyek mindezekkel szoros összefüggésben vannak, és a memoárban kiemelt fontosságot kapnak, ilyen például a betegápolás. A Világló részletekben megteremtett antropológia előzményeit, kidolgozásának fázisait Nádas életművének minden opusában tetten érhetjük. A memoárban elénk állított individuumok elementáris hatását, jelenlétük drámáját most annak köszönhetjük, hogy nem fiktív alakokkal állunk szemben, hanem az író családtagjaival, életének szereplőivel.

 

Főzés

„Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie. Amikor delet harangoznak, a levesnek forrón az asztalon gőzölögnie.”[5]

Ezzel a felütéssel kezdődik az emlékezésfolyam, hogy az étkezés, a közös étkezés, a családi összejövetel vagy a betegápolás szempontjából számtalan esetben rávilágítson a szöveg a test táplálásának kultúrává nemesült vagy később a történelmi körülmények következtében a puszta létért folytatott küzdelem aktusává züllesztett eseményére. Más ugyanis a Neumayer család porcelánnal és ezüsttel dúsan terített asztalánál elfogyasztani a húslevest, miután kigöngyölítettük az ezüst, monogramos szalvétagyűrűből a fényesre vasalt damasztszalvétát, és az ölünkbe terítettük, mint Nussbaum Cecíliának a Péterfy Sándor utcai gangra néző konyhájában a kockás viaszosvászonnal borított asztalról kanalazni, finom maceszgombócokra vadászva a levesben. De a legrémesebb mégis a gettóban, a puszta túlélés jegyében undorral nyelt bableves, amelynek tetejéről kanállal kell arrébb piszkálni a kukacokat. Civilizáció és kultúra van jelen a szövegben, mert az ezüst evőeszközökkel damaszt asztalneműről elfogyasztott ebédnek már nem csak civilizációs rendje, de az eszközök művészi megformálása, stílusa révén kultúrája is van. A huszonnégy személyes ezüst asztalneműt és kiegészítő tartozékait Planck József, a nevét vesztett Planck, Mezei dédapa inasa tisztította: „Szegény Planck, a dédapa inasa, (…) a hét minden napján dolgozott egész hosszú életében (…). Amikor a dédapa meghalt, s nem volt többé kit szolgálnia, a végrendelet egy komolyabb összeggel gondoskodott róla (…). Évente kétszer kereste fel a család tagjait, mint egy hazajáró lélek. Tavasszal és ősszel mindig ugyanannak a napnak a reggelén érkezett meg, és mindenütt kitisztította az ezüstneműt. Úgy jött és dolgozott, mint egy pontos óramű. Ez a művelet olykor két-három napig eltartott egy helyen. Ezüstöt még én is tisztítottam. Komoly munka.”[6] Magam is szoktam, bár ritkán. Valóban komoly. A bevásárlás is sajátos formákat ölt az ostrom alatt: a lovakból még megfagyás előtt ajánlatos kikanyarítani egy jókora, pecsenyének alkalmas darabot. Az ostrom után és az ötvenes években a sorban állás mint az árubeszerzés magától értetődő formája honosodik meg: „Álltam sorban lisztért, szénért, fáért, cukorért, tejért, vajért, kenyérért persze, olajért, élesztőért is álltam sorban”.[7] Sokféle helyszínen, változatos körülmények között, különféle ételeket fogyasztanak el a memoár szereplői, s mindegyik étkezés kitűnő alkalom a korszak, a jellemek, az atmoszféra sokoldalú bemutatására. A történelem szintén többször tiszteletét teszi a piacokon, boltokban és a konyhában, áldatlan befurakodása csak szűkölködést, nyomort és züllést generál: „Tojást, tejszínt már évek óta nem lehetett kapni. Hiánycikk, ez volt rá a szó. Tejet is csak jegyre, nekem a Svábhegyen sorban kellett állnom érte, s nemegyszer megtörtént, hogy mire odaértem, (…) addigra kiürült a nagy kanna.”[8] A hiány az ostrom alatt a receptekben is éreztette hatását. Nussbaum Cecília kispolgári, Péterfy Sándor utcai konyhájában vasárnap csak húsleves főhetett a tisztára sikált tűzhelyen: „(…) ez is a világ rendjéhez tartozott, miként a déli harangozás. Végszükségben volt a hamisleves. Ez úgy nézett ki, mintha húsleves lenne, de tökbélből főzte (…). (…) A nagyanyám jól főzött, ragyogó tisztaságot tartott, híresek voltak a befőttjei, remek kuglófokat és almás pitéket készített.”[9] A nyersanyagot a Klauzál téri vásárcsarnokban vagy a Garay téri piacon szerezte be, saját maga cipelte a kosárban, hajnaltól késő estig dolgozott, cselédje nem volt. Nussbaum Cecíliát a kötelességek precíz teljesítése tartja össze, az ő nőiessége még a stetlből hozott hagyományokon nyugszik, nyelvezete a stetl nyelve, morálja szintén.

A test önként vállalt szolgálatával építi maga köré a korlátoltság falát, ahonnan csak az időskori elbutulás felé vezet az út. Az egész családot etette, tisztogatta, ápolta egy életen át, ezt szélesebb látókörrel, emelkedettebb szellemmel nem lehetett volna tenni, magasabb intellektus fellázadt volna a cselédsors ellen. Persze ő is lázad a maga módján, amikor eszes kis unokája sajátos nyelvhasználatáért, furcsa szokásaiért csúfolja, de lázadása értelmetlen, tehetetlenül tűrnie kell változtathatatlan élethelyzetét. Bosszúja a lányai verésében ölt visszataszító, torz alakzatot, gyűrűs kezének fájdalmas pofonját szeretett kis unokája is elszenvedi. Az elnyomottak kitörése mindig visszataszító, őt egyedül a férje, Tauber Arnold érti meg, aki a maga módján szintén az élet és Tauber Janka rabszolgája az ezüstművesműhelyben. Tauber nagyapa csendben kimondott varázsigéje a „Cili”, mindig elhallgattatja a nagymama kitöréseit.

A táplálékok testhez vétele, mint szakrális aktus, mint a Biblia által szigorúan szabályozott processzus, a zsidó vallás kiemelten fontos területét képezi. A kóser háztartás szabályainak betartása nem könnyű feladat, és a vallás követőinek csoportjai között is komoly nézeteltérésekre ad okot. A memoár több szöveghelye utal a tágabb család szokásainak ezen a téren tanúsított különbségeire, és olvashatunk a családon kívüli, ortodox irányzatot követő zsidók még szigorúbb szabályairól. „Ami az étkezési szokásokat illeti, hasonlóan szigorú rendet követtek a közeli Damjanich utcában és a Dembinszky utcában a nagyanyám lányai, az én nénikéim, Tauber Erzsébet és Tauber Irén háztartásában. Náluk szintén harangszóra ültek asztalhoz vasárnap, a tejes edényeket véletlenül sem keverték a zsíros edényekkel, nem úgy, mint nálunk a Pozsonyi úton, ahol ezek a szabályok nem működtek (…).”[10] „Ám tőlünk kicsit távolabb, a csikágói házakban, a város sűrűjében voltak olyan családok, ahol még ezeknél is különbözőbbek voltak a napi szokások. Ők hátat fordítottak az egész vasárnapozásnak. A déli harangozás egyáltalán nem érintette őket (…). Gyerekeik nálunk semmiféle ételt nem fogadhattak el, mert nem volt kóser, azaz tréfli volt. (…) Ezeknek a gyerekeknek nemcsak enniük nem volt szabad nálunk, de velünk még játszaniuk sem a lépcsőházban vagy az udvaron. Más iskolába jártak. Kizárólag egymással játszhattak, teljesen elkülönülve.”[11] Nagyjából ezen a hármas skálán mozog a budapesti zsidóság társadalmi megoszlása az ostrom előtt és alatt. Az első csoportba tartoznak a törvényt szigorúan betartó ortodoxok, akik számára a neológ zsidók vagy a kitértek még a gojoknál is rosszabbak. A második csoportot alkotják az étkezés kóser szabályait betartó, de a szertartásokban már inkább a neológ gyakorlatot követő, templomba csak nagyobb ünnepeken látogatók, míg a harmadik, talán legnépesebb közösség a szekularizálódott, magát asszimiláltnak vélő, a származás problémáját szándékosan elutasító, nagyrészt fiatalabb nemzedék. Radnóti Miklós vagy Nádas Péter szülei öntudatosan elutasították a zsidó közösséghez való tartozást, és ennek a csoportnak számos tagja már nem volt abban a helyzetben az ostrom után, hogy le tudta volna vonni a megfelelő következtetéseket. Ugyanis zsidóként üldözték és zsidóként pusztították el őket.

A bevásárlás és a sütés-főzés alapvetően derűs vagy legalábbis semleges hangulatú folyamata akkor válik nagyon sötétté, amikor egy tízéves kisfiúnak kell felnőnie a háztartás vezetésének feladatához, haldokló édesanyja és súlyosan beteg öccse ápolásának életkorát jóval meghaladó erőpróbájához. „Főztem rá, húslevest, sütöttem neki, piskótát vittem a kórházba. Ragyogott a büszkeségtől, hogy a tizenegy éves fia süt és főz rá. (…) Tényleg megtanultam sütni és főzni, meg kellett tanulnom, mert a nagyszüleink a közeledő újabb katasztrófa láttán megbénultak (…). Valakinek takarítania, fűtenie, főznie kellett.”[12] Itt egy minden elemében szétesett, a történelem külső, a betegségek belső rombolása által tönkretett háztartás romjait próbálja működtetni egy tízéves gyerek, heroikus erőfeszítéssel és koravén önfegyelemmel. A családtörténet azonban a háztartások szervezésének és vezetésének rendkívül gazdag változatait mutatja be, a nagypolgári, kifinomult példák közül kiemelkedik Nádas Eugénia és második férje, dr. Rendl Sándor Dobsinai úti Bauhaus villájának házvezetése a maga racionalitásával és eleganciájával. „Én ilyet addig soha nem láttam, állófogadást. Új volt a szó, új a jelenség. Arra is emlékszem, hogy csészében szolgálták fel az erőlevest. (…) A sofőr felesége látta el a szobalányi teendőket, ő szolgált fel, ezenkívül a takarításban is ő segédkezett.”[13] A becenevén, Özsiként emlegetett nagynéni délelőtti komisszióit a belváros legjobb üzleteiben intézi. Ha valami kevésnek bizonyul, telefonál, és rendel még az adott árucikkből. Szakácsnő és személyzet segíti a háztartás működtetésében. Nem sokáig tart ez az aranyidő. A Dobsinai úti villát kétszer veszik el tőlük: először a Horthy-korszak zsidótörvényei parancsolják ki őket a saját otthonukból, a háború után pedig a kommunisták teszik rá a kezüket. Ezt már nem éri meg dr. Rendl Sándor. A kitűnő szaktudású ügyvéd, a komoly egzisztenciájú, művelt, megbízható polgár kétszer lesz két különböző politikai berendezkedés áldozata, kétszer árulja el Özsit és férjét a hazájaként számon tartott állam.

 

Mosás

A testet burkoló ruha átveszi annak kipárolgásait, váladékait, az ágynemű és a fehérnemű az élet legintimebb történéseiről árulkodik. Mosni kell, meg kell tisztítani a testtel érintkezésbe kerülő textíliákat. A memoár filozófiai nézőpontból közelíti meg az emberi és polgári egzisztencia eltitkolt, szégyellnivalónak nyilvánított oldalát. A két háború közötti magyar társadalom budapesti és vidéki háztartásainak működéséről sokat megtudhatunk Gyáni Gábor, Hanák Péter, Visi Lakatos Mária tanulmányaiból,[14] de Nádas memoárja emlékezetes lapokat szentel ennek a szépirodalomban József Attilától Móricz Zsigmondon keresztül Granasztói Pál emlékiratáig sokszor megörökített háztartási munkának. A Neumayerek gömörsidi és Pannónia utcai háztartásának rendjét a memoár első kötetének 593.-tól a 611. oldalig tartó része örökíti meg. Ebből a nagymosás részletező, érzékletes, elemző leírása körülbelül hat teljes oldalt foglal el. A ház asszonya vezényli az összes háztartási munkát, ő hangolja össze a feladatokat, osztja ki, ellenőrzi a végrehajtást, dicsér és büntet. A cselédség rangsorban feljebb helyezkedő tagjai szintén ellenőrzik az alacsonyabban elhelyezkedő, alkalomra szerződtetett mosónőket, nehogy ellopjanak valamit: „De a kiscselédnek és a szobalánynak már csak azért is jelen kellett lennie a kismosásnál és a nagymosásnál, hogy az idegen asszonyokat felügyeljék, nehogy a drága holmik a kezükön eltűnjenek.”[15] A megalázó bánásmódot természetesen érzékelik az érintettek, és a maguk módján vissza is vágnak, hiszen látják, amit látnak. A szennyes ágyneműk és fehérneműk olyan intimitásokat árulnak el alkalmazóik magánéletéről, amelyeket még maguknak sem mernének bevallani. „Kényes tartalmú jelenetek zajlottak a mosónők és a háziasszonyok között, hiszen a fehérneműn, az ágyneműn és az asztalneműn ott díszelgett a nagy úri ház egész elmúlt hetének minden árulkodó pecsétje.”[16] A test minden típusú szekrétuma ott éktelenkedik a hófehér, finom vászonneműn, a mosónő pedig azzal áll bosszút, hogy hangosan panaszkodik, ő ezt a foltot bizony nem tudja „tisztára hozni”.

A Pozsonyi úton, a Németh Rózsi segítségével működtetett háztartásban is meg kellett dolgozni a tiszta ruhákért. A nagymosás napja előtt ellenőrizni, üres-e a mosókonyha, rendben hagyták-e ott a házbeliek. Szétválogatni a fehéret és a színeset, beáztatni, begyújtani a katlanban, hogy a hajnalban érkező mosónő dologhoz láthasson. Délután a mosónő még mindig mosott, estére indult el teregetni a padlásra. Finom megfigyelése Nádasnak, hogy a cselédek elveszítették a nevüket, csak keresztnevükön szólították őket, a mosónőket pedig csak asszonynevükön. Egyedül a háztartási alkalmazottként számon tartott Németh Rózsi őrizte meg mindkét nevét Nádas szüleinek demokrata szemlélete következtében.

Az éden elvesztése a svábhegyi Perczel-villába való költözéssel kezdődik. A szülők egzisztenciája meginog, Tauber Klára halálos beteg lesz, Nádas László pedig összeomlik felesége betegsége, halála és az ellene folytatott eljárás következtében. A gyerekek elárvultan bolyonganak a hideg, barátságtalan épületben, teljesen magukra hagyva. Öccse az anyahiánytól ágyba vizelő lesz, majd súlyosan megbetegszik. „(…) Szidikének ezzel kellett minden egyes másnapot elkezdeni, mosással. Olyan dolgokat kellett kimosnia, amiket nem lehet kimosni, legfeljebb megszárítani.”[17] Végül Szidike is elhagyja őket. A gyermek Nádas ahogy hazaér az iskolából, rögtön nekilát főzni, mosni, takarítani, az öccsét ápolni. A kötelező feladatok gyászmunkaként hatnak a lelkére, elzsongítják, fájdalmat csillapítanak. Ez már nem volt többé gyerekkor, bár életkora szerint egy gyereknek kellett elviselnie. A mosás a Perczel-villában több lesz, mint háztartási munka; aszkézis, önfeláldozás, figyelmének elterelése a közelgő katasztrófáról: „A szüleink olyanok lettek, mint az árnyak, a szellemek. Öcsém ettől ágyba vizelő lett, ami még siralmasabbá tette valamennyiünk életét. Minden napra egy lepedő. (…) Nem várhattam rá, hogy szüleink majd kimossák, ahogy tudtam, kimostam, lemostam, kiteregettem, szárítgattam az örökké csak langyos fűtőtesteken, áthúztam.”[18]

 

Takarítás

A nagytakarítás, mint a háztartási munkák kitüntetettje, az évente kétszer, tavasszal és ősszel elvégzett szertartás, amely az évszakokat és az emberi életet szakaszokra bontja, minden rendes polgári család életében jelen van. Az ifjú, tizenhat éves Tauber Klára kisasszony első munkahelyén ismerkedik meg a lebonyolításával, az ügyvédi irodában kell végrehajtatnia évente kétszer ezt a processzust: „Komplikáltabb feladatnak bizonyult, amikor tavasszal és ősszel le kellett vezényelnie a nagytakarításokat, mert ilyenkor gyakorlott és megbízható asszonyokat kellett a sikáláshoz felfogadnia. (…) én is csináltam elégszer Németh Rózsival, vagy később, amikor anyánk már nem élt és háztartási alkalmazott sem volt többé nálunk (…).”[19] A takarítás visszatérő motívum a memoárban, kiemelkedő jelentőséggel bír, a test, de a lélek is megtisztul az alaposan végrehajtott, a legrejtettebb zugot is feltáró takarítástól: „ (…) minden tavasszal és minden ősszel minden pesti lakást térden kúszva, forró lúgos vízzel sikáltak fel, az egész lakást, az egész várost térden kúszva felsikálták, szárazra törölték, sárga festékkel be is eresztették, (…) aztán pasztázták, (…) meztelen lábfejükre húzott padlókefével felkefélték (…).”[20] A térden végzett, nehéz fizikai munka vezeklésre emlékeztető jellege semmiképpen nem lehet véletlen, szabályos időközökben visszatérő rítus az ismétlődő takarítás. Egy olyan városban, ahol a hullákat az üres szökőkút medrébe kellett összehordani, ahol a hullák és a nyitott csatornák bűze még az ostrom után is hónapokig érezhető volt, ahol a vér, a romok portengere annyiszor borította el az utcákat, ahol a lövések nyomát még annyi ház falán lehet még látni, ahol a házak alapozásánál még most is fel nem robbant bombákra, tetemekre találnak, hidak felújításánál csontokat vet ki a Duna, muszáj takarítani. Térdre borulva, vezekelve kellene mindenkinek, ki kellene takarítani az összes zugban elbújt pormacskát, a múlt és az új század mocskát.

A Tauber Klára halála utáni nyarat Nádas gyerekraktárban töltötte, Balatonvilágoson. „Augusztus közepén térhettem haza. Itt neki kellett állnom bevásárolni, főzni, mosni, takarítani. Régóta nem volt senki a házban, aki ezeket a műveleteket elvégezte volna. S amikor láttam, hogy ez így mégsem lesz elegendő, még alaposabban kell nekiállnom, akkor az iskolakezdés előtti napokban rendes nyári nagytakarítást rendeztem a házban, rögeszmésen, kétszeri padlósúrolással, öblítővizekkel, sárga beeresztővel, pasztázással, padlókeféléssel a meztelen talpamra erősített, gondosan viaszozott kefével (…). Talán egy hétig eltartott, míg a szükséges műveletek végére értem. Igazi gyászmunka volt. A takarítás azóta is nekem való munka. (…) Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani.”[21]

Nádas önmagát, a családját, családjának történelemben játszott szerepét a legkevésbé sem kímélve elvégezte a vezeklést, a gyászmunkát, a test és a lélek nagytakarítását.

Várunk azokra, akik még el sem kezdték.

[1] Nádas Péter: Világló részletek – Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II. Jelenkor, 2017, szerk. Csordás Gábor.

[2] Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század – A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen, I. kötet, Gutta, 2004, ford. Pődör László.

[3] Világló részletek I/104–107.

[4] Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat, 2004, ford. Berényi Gábor. Társadalomtudományi Könyvtár sorozat.

[5] Világló részletek I/7.

[6] Világló részletek I/575.

[7] Világló részletek I/192.

[8] Világló részletek II/465.

[9] Világló részletek I/344–351.

[10] Világló részletek I/540.

[11] Világló részletek I/541–543.

[12] Világló részletek I/404.

[13] Világló részletek II/284–285.

[14] Polgári lakáskultúra a századfordulón, Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 10. Budapest, 1992. MTA Történettudományi Intézete.

[15] Világló részletek I/597.

[16] Világló részletek I/602.

[17] Világló részletek II/515.

[18] Világló részletek II/430.

[19] Világló részletek I/507.

[20] Világló részletek I/360.

[21] Világló részletek II/545.

Kép forrása: https://www.book24.hu/konyv/vilaglo-reszletek-i-ii

Háy János: Dózsa György unokája, a lidérces, messze fény

Különös, különös november 22. volt 1877-ben. A bábaasszony egy kisfiút segített a világra Érmindszenten. A kisfiúnak mindkét kezén hat ujja volt. A bába tudta, mit kell tenni, cérnával elkötötte a vérkeringést, a felesleges kinövések idővel leestek, de mindenki tudta, aki így születik, meg van jelölve, aki így születik: varázsló, sámán, táltos, valami különleges feladatra született ember. Mindezt a különösséget tovább erősítette a mindkét oldalon lenőtt fül. A szülők örültek, hogy lett egy ilyen gyermek, az apa, aki mélyen ápolta nemesi származását, s időlegesnek érezte, hogy egy kis zsupfedeles házban élnek, ahogyan a parasztok, ebben a fiúban látta a lehetőséget, hogy visszaáll a világrend, s a család végre oda kerül, ahová való. Mert méltatlan egy ilyen nagy múltú családnak így élni, mégiscsak Ond vezértől származnak, legalábbis Ady öccse, Ady Lajos egy tudományosnak nem tekinthető nyelvészeti fejtegetés révén (Ad, Od, Ond) erre a megállapításra jutott. A hagymázas nyelvészet meg is ihlette költőnket, s az ősi rokonságról, a rokontól való különbözőségről vizionált egy költeményt, az Ond vezér unokáját. „Egy nagy tivornyán borral, vérrel / Idéztem a halottakat / S találkoztam vad Ond vezérrel.” (Szeretném, ha szeretnének, 1909).

A szülők nem látták ezt a gyereket véznának, gyengének, csak később derült ki, hogy  lábai csenevészek, s emiatt járása mindig is bizonytalan lesz. Ezt tovább tetézték a lábfején lévő bütykök, amelyek miatt speciális cipők viselésére kényszerült. Ady fizikailag korántsem volt az a szélviharral szembeszegülő dalia, amilyennek néhány szobor, a magyar emlékezet s persze a fényképek is megőrizték. A fényképeken egy művészt látunk mesterséges művészpózokban, ha a szagát is éreznénk, az alkohol és nikotinkipárolgás mellett finom parfümök illatát éreznénk, hisz Ady megtanulta Lédától nemcsak Párizst, hanem a finom illatszerek használatát is. Kínosan ügyelt rá, hogy szerepspecifikus legyen, hogy művésznek látszódjon, kalap, gondos öltözet, révedő tekintet. Bohém élet, zsenitudat, isteni elragadtatottság, ezt sugallta környezetének. Sokszor eljátszotta, hogy épp felolvasás előtt írja meg a verset, közönség előtt kotlott, ahogyan Füst Milán nevezi ezt a látványviselkedést, máskor kávéházban vetette papírra a sorokat, s mikor készen lett, összegyűrve asztal alá dobta a verset, a fiatal nagyváradi költő, Emőd Tamás mászott a mester által lesajnált remekmű után, emlékezik vissza Juhász Gyula.

A testi hiányosságok csak később mutatkoznak meg, most ezen az apró gyereken, ami leginkább feltűnik, a hatalmas dióbarna szemek. Ezek a később legendássá váló szemek uralkodnak az arcon, ez a hatalmas és mélybarna meleg tónus, ami mindig a legelviselhetetlenebb pillanatokban is szerethetővé teszi az örök rendbontót. Az is csak később derül ki, hogy bizony a szemóriások gyenge látást rejtenek. Nagy méret és kis teljesítmény. Ezek a szemek lehetnének akár szimbólumai is Ady költészetének: gigantikus nagyság és viszonylag szerény tartalmi erő. Ezek a szemek, amelyek szimbolizálják a késői olvasó számára e költészetet, szimbolikusan végigvonulnak Ady költészetén, a világra nyíló szemek, a világot érzékelő szemek, a világot megteremtő szemek. Kapui ezek az Ady által teremtett mindenségnek, melynek centrumában az önmagától elragadtatott, ám mások által fenyegetett, egzaltált én van. Csak ezáltal létezik számára élet és világ, s mivel a valóságérzékelése ténylegesen gyenge, a világ belül épül fel, ami kívül van, az csupán a belső mindenség halvány másolata. „Konganak az elhagyott termek, / A bús falakról rámered / Két nagy, sötét ablak a völgyre, / (Ugye, milyen fáradt szemek?)”, írja A vár fehér asszonya című versben, szinte allegorikussá növelve a szemképet, s a rajta keresztül való világépítést (Új versek, 1906). Egyszerre látjuk a kiépülő világot, s magát a világépítőt is, mint oly sok későbbi versben is. A külvilág kontúrjai, a vers realitásalapja persze nem is erősödhetett meg, hisz Ady hiúsági okokból soha nem viselt szemüveget, olvasni is csak úgy tudott, hogy egészen közel tartotta a könyvet. Mert bár hiányos volt a műveltsége, olvasott, méghozzá moderneket is, Ibsent, Dosztojevszkijt, s filozófiát: Schopenhauert, Comte-ot, Spencert, s persze az oly sokszor megidézett Nietzschét.

Minden csodajel arra mutatott, hogy a nagy szemű, rossz járású kisfiú megiscsak arra lett predesztinálva, hogy visszabillentse a diósadi Ady család számára a világrendet. „Az Ady-család egyébként, írja Önéletrajzában (1913), a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg – a fiai.” Az első számú családhelyreállító a keresztségben hamarosan megkapja az András Endre nevet, amit ember nem ért, hogy mért keresztelnek valakit ugyanarra a névre, s itt megakad az Adyról gondolkodó, hogy mennyiben rejti már a keresztség is e költészet örökös ismétlésre épülő retorikai alakzatát. A helyi elemiben kitűnik, mondhatjuk így, okosságával, fürge észjárásával. Persze, ha nem lett volna belőle országos nagyság, senki nem emlékezett volna arra, hogy tényleg kitűnt-e, vagy nem, ahogyan arra sem, hogy volt neki plusz ujja. Minden életrajz retrospektív, a jelenből építi meg a múltat, ahogyan a késői elemző is az épp aktuális helyzetéből hangsúlyoz ki életelemeket vagy épp hallgat el.

Szükség volt amúgy ebben a korban a kitűnő gyerekekre, a kiegyezést követően irtózatos iramban fejlődő gazdaság és állam egyre inkább igényelte a tehetséges szakembereket. A korábbi elit nem volt képes reprodukálni a szükséges számú képzett embert. A rendszer automatikusan szívta be a tehetségeket. Ady Érmindszentről Nagykárolyba kerül gimnáziumba, bár kicsit értelmezhetetlen, hogy mit keres egy református gyerek a piarista iskolában, talán a szülők a jobb előmenetel lehetőségét láthatták a katolikus iskolában. Itt találkozik először a számára elviselhetetlen fegyelemmel, s a katolikus papság működésével, ami egy életre megalapozza egyházellenességét. Persze van haszna is ennek az iskolának, mert a fegyelem révén mégiscsak kap egyfajta alapműveltséget, amely műveltségről a túlképzett nyugatos írótársak mindig is lefitymálva beszéltek. „Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi” – írja róla gyilkos kritikájában Kosztolányi (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, 1929). A nagykárolyi évek során erősödik meg fizikailag, itt kezd verseket fabrikálni, afféle iskolai csúfolódókat, s itt ismerkedik meg egy fura fickóval, a liberális zsidó családból jövő Jászi Oszkárral. Bármilyen abszurd is, de együtt járnak katolikus hittanra. Jászi társadalomtudományi munkái, gondolkodásmódja, polgári radikális és szociáldemokrata elvei egész életében irányadók voltak Ady számára, s meghatározók a politikai publicisztikáiban, nem utolsósorban a politikai, közéleti költészetében.

Mintegy négyévnyi (1888–1892) piarista kaland után, amit Ady a legszörnyűbb diákéveknek tartott még felnőtt fejjel is, a tizenöt éves kamasz átkerül a zilahi református gimnáziumba, ahol a merev szigor után a szabad szellemiséggel, egyfajta demokratikus gondolkodással ismerkedik meg, s a ’48-as hagyománnyal, a kuruckodó patriotizmussal és lázongással. Mindez később tápja a költészetének. A kuruc dalok, tematikusan és egyszerű ütemhangsúlyos dallamukkal végigkísérik az életművet a Rákóczi vén hadnagyától (Versek, 1899) a Két kuruc beszélgetig (Az utolsó hajók, 1923). Zilahon találkozik először az alkohollal, itt szegődik mellé ez az örökös társ, s indít el ezzel a költészet mellett egy másik sikertörténetet, az alkoholos karriert. A hétvégeket már a cimborákkal a kocsmában tölti, begyakorolja a legfontosabb fogyasztási szokásokat, megismerkedik a mámor erejével, rászokik a cigarettára, megjelenik életében a szerelem, személy szerint F. Erzsike, a korai versek Zsókája, akit később így sirat el: „Akihez szólott a legelső nóta, / Zsóka mennyasszony, férjhez megy a Zsóka… (…) Maga férjhez megy édes, kicsi Zsóka / Mást fog ölelni, másé lesz a csókja… (Zsóka búcsúzója. Még egyszer, 1903). E kis idézet a nosztalgikus és játékos búcsúzáson túl jelzi, hogy Adyba a klasszikus költészeti hagyományon (Goethe, Heine, Vörösmarty, Petőfi) és a népdalokon túl milyen mélyen beleivódott a városi dalok, kuplék, sanzonok és táncdalok szöveg- és dallamvilága.

„Hétéves koromban verset írtam, írja Önéletrajzában, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban.” Zilah az önérzetépítés megalapozója. A becsvágyhoz, ami ezt a diákot fűti, szükség van belső tartásra és bátorságra, hogy meg merje mutatni magát. A zilahi évek, a tanulmányi sikerek, az iskolai irodalmi sikerek és a szerelmi kaland megerősítik, s lerakják azt a betonbiztos talapzatot, amire építve meg lehet szólalni, mert a világról beszélni öntudat nélkül képtelenség. Az alapélmény az kell legyen minden alkotó számára, hogy képes vagyok a világról hiteles és igaz állításokat tenni. Bármely pillanatban elfoghat a kétség csak az írás pillanatában nem, mert akár önhitten is, de tudni kell, hogy képes vagyok a sokezer sorból és mondatból épp azt megtalálni, amelyik elemi erővel képviseli az általam megjeleníteni kívánt valóságot.

Öntudat és szabadság, e kettő kell nekem és bárkinek ahhoz, hogy kreatív erő jelenjen meg, s ez az iskola mindkettőben megsegítette költőnket. Talán nem volt annyira szabados, mint a visszaemlékezésekből hinni vélnénk, de a szerzetesi iskola után olyan szabadságélménnyel ajándékozza meg, amely túlmutat a valóságosságán, mert hát miért lenne a szabadság érzete objektív érzet. Ady zilahi története is bizonyítja, a teher alatt nő a pálma nevelési elve csak a poroszos iskolamodell önértelmezése és nem alapigazság. Ebben a szabadiskolában ismerkedett meg Ady a klasszikus magyar irodalommal, itt találja meg magának afféle alternatív tradícióként Vajda Jánost, s itt találkozik a 20. századi magyar politikai élet egyik fontos alakjával, egy ideig magántanítványa Kun Béla, bár ekkor még nem viselte ezt a „kunfajta” nevet. A fáma szerint Ady ismertette meg valahai tanítványát a fővárosi baloldali értelmiségi körökkel, s indította el ezzel a balosodás útján, bár azt álmában sem gondolta volna, hogy halála (1919. január 27.) után pár hónappal Béluska átveszi Magyarország irányítását. Ha megéli, elszörnyedt volna, mert furcsamód a forradalom szimbolikus alakja, Krúdy elmondása szerint, már a Károlyi-forradalmat sem fogadta túl nagy rokonszenvvel.

Jeles érettségi Zilahon (1896), mert mint írja: „Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom.” Mindez arra predesztinálta, hogy az ifjú Bandi beteljesítse a szülők becsvágyterveit. Debrecenbe kerül jogot tanulni, hisz a jog ekkor a belépő a hivatalvállaláshoz, s mi mással lehetne biztonságos életet elérni, mint egy jó kis zsíros vármegyei állással, havi fixszel. „Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, írja az Önéletrajzban, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás.” Arról persze csak finomkodva szól az önbemutató szöveg, hogy nem pusztán a hírlapírás, hanem az általa „csokonaisnak” nevezett életmód is oka volt annak, hogy kimaradozott az iskolából. Újságírás és tivornyák, vannak versek is, ugyan nem túl sok, és egyáltalán nem egyéni hangvételűek. Ady egyelőre jobban látszik költőnek, mintsem költő volna. A dorbézolások során minden otthonról küldött pénznek a nyakára hág, amikor Budapesten akarja folytatni tanulmányait, a szülők kétszer is elküldik a tandíjat, de Ady mindkétszer elissza az összeget, s persze az egyetemet messze elkerüli. Végül a szülők igyekezete és egy segítő rokon révén Budapestről Temesvárra kerül törvényszéki írnoknak (1897–98). Mindenki azt reméli, ez a megvadult duhaj, kimentve a rossz társaságból, itt végre lecsendesedik, s távtanulással legalább elvégzi az egyetemet. De ez nem így történt, mert valójában a Budapestről való evakuálásával épp a társaság szabadult meg az életveszélyes rossztól. A temesvári fél év kétségkívül Ady életének legnyomorultabb időszakai közé tartozik. Rettenetesen idegennek érzi magát a főként németes városban, rühelli a munkáját, ráadásul a fizetséget már a hónap első napjaiban elissza, kölcsönökre és baráti meghívásokra kénytelen hagyatkozni. A szobáját nem fűti, de a borosflaska ott áll az ágya mellett. A korábbi duhajkodó élet helyére csendesebb alkoholizmus telepszik, némi melankóliával, bár itt sem maradtak el teljesen a nagy dáridók, közös vedelések, nők. A magány mindenesetre meghozza az első igazi verset is, a Milyen az ősz címűt. A vers már saját névre van véve (korábban vicces szignókkal látta el őket, az egyik leggyakoribb volt közülük az Adiau Bandi), mégsem igazi Ady-vers, inkább érződik benne a Reviczky-féle kiábrándult romantika, az elhagyott otthon és a szerelem utáni érzelgős siránkozás, tele idétlen rímekkel (egykoron-boldogon, reám-leány, emlékezem-kettesen), oly-jal, csókkal, oh-val, de mindenképpen vers, vagyis átlép egy határt: verspróbálkozásokból versbe lép. A későbbi Ady-képpel alig összeegyeztethető a korabeli cimborák beszámolója. Afféle vicces fickónak írják le, aki kicsit mindig be volt nyomva, és szívesen poénkodott meg olvasott fel a verseiből, amelyek nagyrészt bökversek és tréfás gúnyversek voltak, vagy épp édelgős, szentimentális szerelmes versek. Egy szekrény emlékét elevenítik fel a temesvári szemtanúk, hogy ott tartotta a számtalan verseket, amelyekből ma alig ismerünk néhányat. Talán afféle kuplék lehettek, legalábbis erre enged következtetni a temesvári szerelmet (Gál Gizit) felelevenítő Dal az interurbán telefonról. „Gizust, a kis kacért, az édest, / Tegnap zavarba hoztam ám, / Felcsengetém sürgős beszédhez, / Tudom, pirult a kisleány.” Az ilyen és ehhez hasonló sorokat könnyebb kabarébetétdalnak olvasni, mint versnek. Egyértelmű a szerzői szándék, Ady be akarja a költészetbe emelni a periferikus, a magas irodalom felől nézve silány lírát, olyan versek tapasztalatát, amelyek szemben az akadémikus költészettel valóban közszájon forogtak és hihetetlenül népszerűek voltak, mondhatni, ezek a szövegek voltak a szélesebb értelemben vett magyar költészet legelevenebb produktumai. Ez volt a kor költészeti popzenéje, ami Petőfiéknek a népdal volt. Ady ettől a nyelvi anyagtól várta az elaggott, hivatalos, hol népnemzeti, hol klasszicizáló költészet megújulását, s nem utolsósorban magának akarta a könnyed dalok olvasóit is. Mintha úgy lett volna a fejében a modern magyar költő feladata, hogy egyrészt le kell fedni a női érzelmek bulvárelvárásait, másrészt ki kell elégíteni a társadalmi, közéleti változást igénylőket, a nemzeti identitásban otthont találókat, valamint az istenhez való viszonyulást fontosnak tartókat is, mégiscsak keresztény országban élünk. Nem elitirodalomban gondolkodott, hanem olyan irodalomban, amely a legszélesebb olvasói skálát le tudja fedni. Nem volt benne semmiféle ízlés, semmiféle skrupulus e téren, nem zavarta, nem érezte kínosnak az érzelgős vagy rendkívül felszínes, primer szerelemi jeleneteket felfestő verseket. Nem érdekelték az ügyetlen rímek, amelyek révén akár népnemzeti epigon is lehetett volna belőle, vagy egy kiköpött kupléköltő, sikert akart elérni a versekkel, ez volt a vezérlő csillag. A Búcsú Siker-asszonytól című vers („Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.”) valójában a sikervágy fohásza. A félsiker nem kell, sejteti a vers, csak a mindent letaroló.

Az életrajzon keresztül bóklászva jól látszik, hogy hol milyen költészeti és gondolati alapokat sajátít el Ady, milyen tematikák akadnak bele a gondolkodásába. A temesvári fél év hozadéka, állítják sokan, Dózsa György mítosza, hisz naponta elment a helyszín mellett, ahol a parasztvezért megégették. Ez a mítosz a kurucozás mellett a másik társadalmi-történelmi háttérmítoszává válik a közéleti költeményeknek. Logikus volna a fentebbi állítás, de szövegesen ez mégsem mutatható ki. Ady bármire ha rábukkan, azonnal tematizálja az írásokban, s a Dózsa-mítosz sok évvel később jelenik meg, feltehetőleg amiatt, mert megtudja, hogy a családja rokonságban áll a szintén diósadi Dózsa családdal (innét a Dózsa György unokája vagyok én verssor valóságalapja). Ez a kis történet is mutatja, hogy Adyt mennyire izgatták a vérségi szálak, ha a verseket ilyen irányból értelmeznénk, a törzsi gondolkodás evidens nyomaira bukkannánk, a nagyvárosba keveredett farkasfalka történetét olvashatnánk ki az Ady család történetéből, amely falka átlényegül fajjá, nemzetté, néppé, magyarsággá, egy nehezen identifikálható mi-tudattá. Ezzel a mi-vel szemben vannak a szintén bizonytalan kategóriaként használt ti vagy ők. Jól példázza ezt A Hadak Útja című vers (Az Illés szekerén, 1908), amelyben a mi alatt gyülekeznek a roppant hadak, a rongyos hadak, Csaba népe, a Jövő, az Igazság, az Engesztelés, a nagy Ítélet, a Jó Sors, a Végzet, a Nép. Valójában odáig jutnak el az állítások, hogy mi vagyunk a mi, ti vagytok a ti, vagy ők az ők, de valójában fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. Nem körvonalazódik, hogy ki követelőzik, és pontosan mit akar. Mondhatni, innét ered a közéletet a mai napig leuraló mi-ők, az ideológiai elhatárolódás, amelynek használatakor soha nincs pontosan körülírva, hogy ki és miért tartozik oda vagy ide, a határvonalak az aktuális érzések és érdekek szerint változnak.

A temesvári kudarc-félévből, amit Ady persze a valóságosnál sokkal gyötrőbben élt meg, végül is az anya, a rajongott Édes hozza haza súlyos betegen. A faluban feljavul, s a következő évben ismét nekivág az útnak Debrecenbe (1898), hogy folytassa tanulmányait, de ez az út már végleg az újságíráshoz vezeti. Rendes újságíró lesz, bár a versfaragásról nem mond le, 1899-ben megjelenik első verseskötete Versek címmel, ami persze semmi feltűnést nem kelt, s költőnket egyelőre nem a magyar irodalom fároszaihoz, csak a duhajkodó újságíró-költőcskékhez teszi hasonlatossá, akik borgőzös álmokat dédelgetnek arról, hogy majd egyszer koszorús költők lesznek. Akkor bizonyára nyitott seb volt a kötetet körülvevő érdektelenség, de később Ady sem tekinti az életmű részének, sem ezt, sem a Nagyváradon megjelent Még egyszer című kötetet (1904). Az Ady-gyűjtemények azóta is következetesen az Új versekkel indulnak, holott a cím egyáltalán nem csupán a költői forradalom újdonságára, hanem a debreceni kötetcímre is utal.

Az első kötet reviczkys melankóliával áztatott versei tényleg nem olyan nagy ívűek, mint az igazi Adyk, de az olvasó, ha figyelmesen bóklászik közöttük, felfedezi azokat az alaptémákat (az ifjúság elsiratása, a szerelmi lihegés, a kávéházi világ, az élet és teremtés toposzait – egyelőre kisbetűvel, a kurucozást), amelyeket a későbbi kötetekben is fellelhetünk. Korántsem olyan radikális a különbség, mint hinni vélnénk, vagy pontosabban: radikális, de a törzsanyagnak is van olyan olvasási lehetősége, melyből a kezdő versek szervesülnek az életműbe, hisz efféle versekkel vannak tele a későbbi kötetek is, lekenve az önteltség és szimbolikus nagyotmondás kenőcsével.

A debreceni légkört nem szereti, nem passzol hozzá ez a beszabályozott város, egész életében a maradiság és a konzervativizmus fészkének tartja, s amikor lehetősége nyílik, egy ennél pezsgőbb, ugyanakkor züllöttebb világba menekül: Nagyváradra (1900). A Pece-parti Párizs, ahogyan nevezték ezt a kisvárosban nagyvilági életet élő várost, hihetetlen lendületet adott a szellemi és írói fejlődéshez. Az alig ötvenezres városban öt napilap működött, s a legkülönfélébb figurák, világot járt csavargók és kereskedők, örömlányok és álmodozó, gazdag nők, jobb sorsot kereső fiatal tehetségek, művészek és fűzfapoéták tűntek fel a váradi éjszakában, ahol a lapzártát követően az időt töltötte az ifjú zsurnaliszta. A kormányon lévő Szabadelvű Párt lapjánál a Szabadságnál kezdi, de radikális nézetei miatt hamarosan átlép a Nagyváradi Naplóhoz. Vérbeli újságíróvá lesz, problémaérzékeny, lendületes és heves cikkeket ír, szinte hadjáratot folytat az elmaradott feudális Magyarország, az avítt nacionalizmus, a hamis liberalizmus és az egyház ellen. Az eszmei alap a polgári radikalizmus. A Kanonok sorról írt, egyházellenes kirohanásokkal tarkított Egy kis séta című publicisztika (1901) meg is hozza a feljelentést és az elzárást. Kell ennél nagyobb dicsőség?! Olyan ütemben dolgozik, hogy van lapszám, amit szinte egyedül teleír. Névvel vagy épp név nélkül ír publicisztikát, verset, színházi kritikát, híreket, jegyzetet, glosszát, bármit, ami egy napilaphoz kell. Tévednek, akik Adyt afféle részeges lumpként képzelik el, naplopásból még soha nem épült életmű.

Nagyvárad Ady nagykorúsításának ideje, megindul a mítoszteremtés, amely mítoszteremtés aztán a városra is átszármazik. Várad mítosza, Ady mítosza. Az a néhány év, amit ott tölt, tulajdonképpen felrakja ezt a várost a kulturális emlékezet térképére. Ezernyi visszaemlékezés szól arról, kikkel hogyan találkozott, hogyan zajlottak az éjszakai tivornyák, hogyan és kitől kapott vérbajt, amiről egyébként mindig azt állította, a kiválasztottság bizonyítéka, hogyan ismerkedett meg a betegesen nagy szerelemmel, miként tűnt föl Diósyné Brüll Adél (Léda) a váradi utcákon és a szalonéletben, miképpen vetette ki a hálóját – valójában előző szerelmében féltékenységet kelteni akarva – az ifjú újságíróra. Aztán Ady belegabalyodott a hálóba, ez a nálánál öt évvel idősebb, érett nő neki bejött, anyafigura, aki kalauzolja abban az életben és abban a világban, amit a költő el akar foglalni. Múzsa és egyben tanácsadó, akitől immáron valóságosan is megismerheti a francia költészet megújítóit, Baudelaire-t, Verlaine-t, akikről eddig csak elmesélésből, másodkézből vagy épp Színi Gyula A dekadensek (1903) című tanulmányából hallott. Érdekes, hogy a másodkézből jövő hírnek volt előnye is. Ady a maga képzeletével keverte ki a szimbolizmust, emiatt különbözik alapvetően a francia mesterektől. Minden lemondó pesszimizmusa ellenére sem tud felzárkózni a dekadencia mögé, a versekből az életerő és az élet (helyesebben: Élet) elragadtatott istenítése ömlik ránk, még akkor is, ha a versek dizájnja nagyon is áporodott és dekadens. „Élet, óh, Isten pompázó szerelme, (…) Boldog vagyok, mert élni elhivattam”, fogalmazza meg oly sokszor az életigenlő gondolatokat (Köszöntő az életre. A Magunk szerelme, 1913). S hiába énekelte meg oly sokszor a halált, valójában önmagát messiásként értelmezi, ekként ebben a logikában a halál számára a megváltás, a provizórikus elmúlás és nem a tényleges pusztulás.

Betegesen beleszeret vagy inkább belekapaszkodik Lédába, s persze a Léda által felkínált életbe. 1904-ben utánamegy Párizsba, majd egy évet tölt itt, aztán még hat alkalommal kiutazik. A felszarvazott férjjel, Diósy Ödönnel is összehaverkodik, aki gyötrődve ugyan, de megbékél a kapcsolattal, sőt fizeti a kezelést, amikor Ady vérbaja épp Párizsban megint kiújul. Ady számára Párizs lesz az öntudaterősítő város. Bármennyire is afféle vagabund bajkeverőnek gondoljuk el őt, valójában rendkívül szorongó alkat volt. Az állandó konfrontációi inkább adódtak abból, hogy elébement a dolgoknak, hogy a feszültség kirobbantásával győzze le a félelmeit. Képtelen volt kivárni, hogy a dolgok maguktól induljanak be. Bár alapeleme volt a bohém élet, s leginkább kocsmákban érezte otthon magát, a cimborák között is inkább hallgatag volt, aki ellesi mások történetét. Talán csak a végleges részegség állapotában eredt meg a nyelve, s mutatta ki hősünk a foga fehérjét. Az esték nála a pályatársak gyalázásában és szalonzsidózásban végződtek, amint erről Krúdy Gyula, az egyik ivócimbora is beszámol. Mindez nem akadályozta abban, hogy együtt olvasson fel az előző éjjel lealázott kollégákkal, vagy hogy Hatvanynak előadja, regényt tervez a zsidóság pozitív szerepéről Magyarország modernizálásában. A fővárostól, a bennfentes alakoktól kifejezetten félt, inkább ment a Három Hollóba az Andrássy úton az Opera mellett, mint a dölyfös New York kávéházba, inkább mászott fel az Opera előtti szfinxre, mert hasonlónak vélte Lédához, majd fejét szinte szétcsapva zuhant le onnét, mintsem okoskodott a hivatalos nagyságokkal az elegáns kávéházi asztalok körül. Neki Párizs Budapesttel szemben kellett. Pestet utálta, mert úgy érezte, nem az övé. „Fény-emberem idekerültél? / Csúf Budapest a ravatalod? (…) Gyere innen Átok-városból, / Gyere, halottam, velem, / Itt nem lehet szépet álmodni, / Itt nincsen könnyes nagy szerelem”, írja a Költözés Átok-városból című versben. (Új versek) „ Kiröhögtek, megköpdöstek. // Pesti vásár, pesti kocsma, / Mintha egy rossz mese volna. / Mért is tettem? / Hisz ide én nem kellettem.” (Mért is tettem? Az Illés szekerén, 1908). Pesthez magát műveletlennek s viselkedni nem tudónak érezte. Idegenkedett az öntudatos pesti értelmiségtől, megalázottnak érezte magát közöttük, de Párizs egy adu ebben a hatalmi játszmában. Ki volt rajta kívül ennyit Párizsban? – hát kevesen, s persze ehhez jön még Bécs és Róma, Firenze, Svájc és a Riviéra, a Léda által megpénzelt utazások.

Ady a teljes világot akarta, nem egy akart lenni a jók között, hanem az egyetlen, hiszen ő a kiválasztott, a jövendőmondó, az új messiás, a próféta, a látnok. Ő a tékozló, a kitagadott, az eretnek, a kóbor legény és a városi bujdosó. Akik vele szemben vannak, a lelki pórok szürke hada, a falka, a törpék, a senkik, akik őellene acsarkodnak. Ez az öntudat és az ebből eredő feszültség generálja a versek indulatát, ebből fakad a versek egyszerű bipoláris, igen-nem ellentétére épülő látásmódja. Csak úgy tudta magát értelmezni, hogy ő egymagában a költészeti forradalom, nem irányzatok tagja, hanem az egyetlen igazi. Ennek az egyedüliségérzetnek a következménye A duk-duk affér című cikk, amiben elhatárolódik a többi modernektől. „Nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. (…) Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.” Az 1908-ban írt cikkel magára haragítja a korábbi barátokat, s persze óriási vitát vált ki az irodalmi életben. Elárultál, mondta neki Nagyváradon Dutka Ákos, a korábbi íróbarát, akivel együtt szerepeltek a nagy felháborodást keltő Holnap antológiában (1908), és elárultad a modernséget, a holnapot. A disznófejű Nagyúr legyőzött. Igazad van, mondta Ady, nekem pénz kell. Pénz és kenyér, sőt kenyér és bor, mert én vagyok az út, az igazság és az élet. A konzervatívok erre az önteltségre apellálva megpróbálják leválasztani Adyt a Nyugatról, s népnemzeti lángoszlopot faragni belőle. De Adyt nem lehet kisajátítani. Bár úgy tartja, Magyarországon csak az lehet nagy költő, aki népben és nemzetben gondolkodik (Hunn, új legenda), s e gondolkodásnak meg is teremti a versalapjait, énje nem képes maga mellé engedni másokat. A szerep, amit vállal, lehetetlenné teszi, hogy megosztozzon valakivel rajta. Nincs két kiválasztott, két próféta vagy épp két megváltó. Nem lehet egy csoport küldöttje sem, hiszen ő mindenkié.

Várad, Párizs és Léda indítja útjára ezt a narcisztikus egót, lendíti meg ezt a kicsit a romantikus sanzonköltészetbe beleragadt alkotót. Megelőzi a Nyugatot és a Nyugat szerzőit, tényszerűen igaza van abban, hogy a lírai forradalmat ő indítja, ő lesz ezáltal irigyelt és gyűlölt, ő kerül viták középpontjába. Soha, sem előtte, sem utána nem váltott ki magyar költő ekkora érzelmi indulatot. Olyan lírai térbe lép be az Új versekkel (1906), amelyik rohad az avíttságtól, amely térben még pár évtizede Reviczkyt vagy Komjáthyt gyakorlatilag lemészárolták. A kiegyezés utáni polgári Magyarország nem polgári, hanem feudális, középkori értékek mellé zárkózik fel. A szerelem csak negédes édelgés, a magyar táj afféle paraszti idill, délibábbal, gulyával, műparasztokkal, a hazafiság népnemzeti pátosz. Kiss József az ura ennek a poétikai térnek, ő a megkérdőjelezhetetlen nagyság, Arany örököse. Kiss József, akiről ma már csak azért tudunk, mert például Ady megemlíti, mondjuk, nem túl pozitív értelemben, hogy „azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen”. A kor népszerű, egyszerűségre felesküdött titánjáról, Szabolcska Mihályról csak Karinthy paródiája miatt hallottunk, Ábrányi Emilről meg nem is tudjuk eldönteni, hogy költő volt-e, vagy színész, netalán egy romantikus regény főhőse.

Ady dinamitot dob ebbe a rothadó térbe, a szerelem nála testiség és nem afféle éteri varázs, a hazafiság a nemzet fölött való vádirat, a magyar táj a kietlen magyar ugar, a verset elbeszélő én pedig egy messiás, egy mindent letaroló én, aki semmit és senkit nem vesz figyelembe, csak önmagát. Nem tartja be a viselkedési etikettet, hanem berúgja az ajtót, és felnyomja a szaros csizmát az ebédlőasztalra. Én az vagyok, aki megmondja az igazat, aki lerántja a leplet. Én vagyok az én. Nietzsche után szabadon világgá kürtöli a kiválasztottságát. Nem übermensch, hanem inkább überich, az én fölötti én. Olyan ereje van a személyiségnek, hogy az olvasó vagy aláveti magát neki, vagy rettegve eltolja magától, de nem viszonyulni hozzá nem lehet. A későbbi Nyugat alapembereit is mélységesen felháborítja ez a jelenség, Babits irtózik tőle, Kosztolányi megveti, különösen a nemzetellenessége miatt. „Mit tart a magyar-szidásról, kérdezi Babitstól egy levélben, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről… Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” Nagy a felháborodás, ugyanakkor ez az erőteljes prófétai karakter, a váteszi megszólalás kényszerűen modulálja a mellette lévő alkotókat. Ez az énszerű beszédmód ki lett tekerve a kezükből, nem véletlen, hogy Babits ezek után a költészeti objektivitás felé araszol, vagy hogy Kosztolányi egy esendőbb vers-ént játszik meg a Szegény kisgyermek panaszaiban.

Az Új versek valójában a gigantikus vers-én kamaszkora. Annyira kell erőltetni az ént, hogy néhol ez a pöffeszkedés teljesen lenyomja a gondolatot. Tulajdonképpen nincs is közös vagy közösségi felelősségvállalás, a vers elbeszélője csak azzal van elfoglalva, hogy a saját prófétai szerepét és jelentőségét megteremtse, szinte minden energia rámegy az én felállítására. „Ki vagyok? A győzelmes éber, / Aki bevárta, íme, a Napot / S aki napfényes glóriában / Büszkén és egyedül maga ragyog.” (Egy párisi hajnalon). Persze önkéntelen felvetődik, hogy vajon mennyiben táplálkozik az éntől való elragadtatottság a másiktól való félelemből. Mintha örök gyanú élne benne, hogy a külvilág az ő elveszejtésére tör. Mintha azért kéne kiválasztottnak lenni, hogy ne legyen módja a másiknak őt megtagadni. Előbb veszejtelek el én téged, mint te engemet. Adyban gigantikussá növekszik a vágy, ami mindannyiónkban megvan, hogy megváltassunk még életünkben, hogy valaki ragadjon ki minket a mindennapiság veszélyeiből, az énvesztéstől való félelemből. De mennél inkább sikeres a megdicsőülési szándék, annál inkább növekszik a visszahullástól való rettegés. Az énféltés válik mindenhatóvá, a narcisztikus elragadtatás lesz az irányító, a csak magunknak lehetünk a menedéke érzés. „Óh, ezerszer is csókolom / Az egyetlent, az egyetlent, / Ki megmaradt, / Aki jó volt minden helyett, / Mások helyett, / A derekat roncsokban is, / Hű magamat”, írja A magunk szerelme című versben.

Az Új versek tematikailag, poétikailag szinte mindent hoz abból, ami a későbbi Ady, néha csak érintőlegesen olyan témákat, amelyek más kötetekben ciklusnyira növekszenek, mint az élet-halál versek a Vér és aranyban, az istenes versek Az Illés szekerénben, a kurucversek a Szeretném, ha szeretnének című kötetben. De az Új versekre még nem kell egyértelmű igent mondani, sokan azt mondják, ennyi volt, és vége, nagyképű hőzöngés nem túl veretes költészetbe foglalva, de nem lett vége. Egy évre rá újabb kötet jön, ami immáron meghozza az egyöntetű sikert. Bródy Sándor az életművét adta volna a Vér és arany című kötetért (1907), majd mindenki úgy véli, ez a modern magyar költészet csúcsa, minden vers remekmű. Innéttől kezdve a Négyesy-szeminárium képzett poétái nem mernek ezzel az erővel szembeszegülni, inkább zászlójukra tűzik a költőt, aki végül 1908-tól, a lap indulásától haláláig a Nyugat szerkesztője lesz, bár tevőlegesen soha nem szállt be a szerkesztésbe, a neve csak reklámcélokat szolgált. Az Új verseket, egészen ’14-ig, minden évben újabb kötet követi. Ady ontja a verseket. Szisztematikusan szerkeszti a köteteit, ciklusokba rendezi a verseket, s minden kötetet összefoglaló verssel indít, miként Baudelaire szerkesztette a Romlás virágait. A ciklusok gyakorlatilag lefedik a költészet legfontosabb tematikáit: szerelem, halál-élet, elmúlás, nemzeti érzés, pénz, isten. Mindenkinek megadja a napi betevőt. Az érzelmes nők a szerelmi költészet legtöbbször vágyakozó, érzelgős, akár az orfeumokban is eladható darabjait kapják, a feudális Magyarországot felülírni akaró radikálisok, forradalmárok és reformerek a múlt kritikáját, a jövő várást. Kicsit olyanok ezek a közéleti versek, mintha nem lenne a ma, csak az átkos Tegnap és a leendő jobb jövő a Holnap („A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet”). Olyan életfelfogást érünk tetten, hogy a lét nem más, mint egy lehetséges jobb jövő elérése. Ady költészetének jószerével nincs jelen ideje, csak Tegnapba hulló „mája”, s egy vizionált Jövője. Ám ez a jövő félő, hogy sosem jön el, s így végül kézen-közön, tegnap és holnap között elveszik az élet.

Ha belekukkantunk a közéleti versek tartalmába és retorikus beszédmódjába, olyan érzésünk támad, hogy vezércikket olvasunk. Csupa zsurnalizmus, mintha megrendelésre íródtak volna, ahogyan a hazával foglalkozó versek is hasonlók, s a gyanúnk nem jár messze az igazságtól, hiszen sok vers épp a radikálisok összejöveteleire készült. Az újságírói mentalitás amúgy sem volt idegen Adytól. Megszokta, hogy időre kell szállítani az anyagot, és be kell férnie a megadott helyre. Nem sokat szöszölt a versekkel, papírra vetette, általában ceruzával, s aztán ment is a laphoz. A hangvétel ekként nem is különült el a cikkek hangvételétől, amely cikkek a verseknél előbb teremtették meg a harcos beszédmódot, a problémák érzelmileg felpumpált tálalását. S aztán ott vannak az istenes versek, melyeknek egy korai vonulata a beszélő istennel szembeni vagy isten melletti megteremtéséről szól. Isten a harcostárs, akit magával egynek tekint, aki az ellenségeit legyőzi (Ádám, hol vagy?) vagy akinek ott ül a balján (Az Isten balján). Különösen az életmű kezdetén történik próbálkozás a jézusi szerepkör megvétózására. Mindez logikusan következik, nem pusztán Nietzschéből, hanem a gigantikussá növelt vers-énből. Ha én vagyok a megváltó, akkor ugye nem lehet más megváltó. A pogánysággal való kacérkodás épp ebből a megfontolásból ered: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom / S a hitem: egy pogány hatalom”, „Pogány rímek, muzsikák között / Szomjazok valami örököt.” (Pap vagyok én. Vér és arany). Végül Az Illés szekerén című kötetben mintha nyugvópontra jutna az istenkérdésben, s megindul a hagyományosan értelmezett fohászversek sora, amelyekben időnként önmagát afféle istenriválisként tünteti fel, de legtöbbször a kiválasztottakra jellemző bizalmas istenmegszólítás vagy a szokványos imákra emlékeztető esdeklés uralja a verseket. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” (Imádság háború után), „Szeress engem, mert jaj, utálnak” (Szeress engem, Istenem). A szolgád vagyok, aki vétkezett, aki bűnös, hát büntess meg, hogy végre bűnhődjek, és felszabaduljak a bűnök terhe alól. Az esendő én hangja ez. Nem tudunk nem arra gyanakodni, hogy ezek a versek a másnaposság kínjában születtek, fájdalmasak ugyan, és vallanak az ember kiszolgáltatottságáról, de nem kaparnak fel mélyebb létproblémákat, mondjuk a végesség és végtelenség alaptraumáját.

Ha a fontosabb témákat és azok elbeszélési módját vizsgáljuk, egyértelmű, hogy előszeretettel figyel a publikumra, minden olvasói igénynek eleget akar tenni. Nem elzárkózó, nem célja csak a beavatott kevesekhez szólni. Népköltő akar lenni, misztikus látnok, társadalmi forradalmár, népképviseleti intézmény vagy a nemzet utolsó táltosa, egyszóval a kor Petőfije. Nem véletlen, hogy indulásakor elveti a Petőfi–Arany-hagyományt, és keres magának más, veszélytelenebb felmenőket, s talál is Vajda Jánosban és Reviczky Gyulában. Egyértelmű, hogy azt akarja, vele kezdődjön a magyar költészet, emiatt a legnagyobb frusztráció Petőfi, ez a valahai, a költészet terén zöldmezős beruházó útban van. Kiiktatni, elhallgatni vagy a bőrébe bújni. Végül az utóbbira tesz kísérletet. A kései olvasónak olyan érzése van, hogy ahol huszonhat évesen Petőfi leteszi, ott Ady huszonhét évesen felveszi a lantot, mintha egyazon életpálya kerekedne ki a két szerzőből. Mindketten az egyedüliségben voltak érdekelve, s ez a számtalan különbség mellett is hasonlóvá teszi őket. Mert különbséget bőven találunk, például Ady betegesen humortalan, szemben Petőfivel, akinek kicsattanó humora van, hogy Petőfi tényleg a népet képviselte, míg Ady demokratizmusa mindig bele van ragadva a nemesi világba, az úriságba, s főként hogy Petőfi sokkal távolabb tartja magától a versben megszólaló ént. Ady én-újítása, hogy azt a látszatot kelti, ez a versben megénekelt én tulajdonképpen Ady Endre, hogy ez a vers-én a vers és a valóság felől is, magyarán többszörösen is önazonos. Így keveredik aztán bele az életműbe az élet, amely életre csak a mű képes igazolást kiállítani. „Nem önmagáért érdekli az élet, írja Babits, hanem azért, amit jelent.” A versek mellett a legkülönfélébb életesemények is publikusak. A szerelmes versek, főként a Léda-versek egyszerűen lekövetik e szerelem történetét. Ady mint újságíró pontosan tudta, mivel és hogyan lehet a közönségre hatni, s hogyan lehet ezt a hatást befolyásolni. Akkurátusan ügyelt arra, hogy mi jelenik meg róla. Ifjú rajongók hozták ébredésekor a jelentést, ma mit írnak az újságok erről a gigantikus szörnyről. Megfelelő időben generált vitát maga körül, vagy ügyesen játszott a körülötte kavarodó vitával. Ő az első modern értelemben vett magazinsztár, aki tudatosan építette fel önmagát, az első, aki használni tudta a kor médiáját, ami természetesen a nyomtatott sajtó volt. Élete épp ebből adódóan teljes mértékben ellegendásodott, valójában már életében. Hogy mi az igaz állítás a rengeteg róla szőtt történetben, tulajdonképpen nem releváns kérdés. Az egyetlen helyes megközelítés, hogy soha nem fogjuk tudni bizonyosan, hol mi történt vele. Ez az életrajzi flexibilitás teszi, hogy a mai érdeklődő is úgy kéredzkedik be ebbe az életbe, mintha egy épp most alakuló holywoodi szupersztár életébe akarna bejutni. Ha száz történetet tudunk róla, biztosak lehetünk, hogy van egy százegyedik és százkettedik is, s hogy valójában a tudott száz is teljesen másképp volt. A különössége ennek az élettörténetnek, hogy legendás ugyan, de minden szálában kötődik valóságos elemekhez, kötődik, és mégis mindig megfoghatatlan marad. Ady épp az élete centrumba emelésével hitte elérni, hogy úgymond a könyvízű és műveltségre alapozott költészet helyett afféle életes költészetet hozzon létre. A Kosztolányit egy életre megbántó kritikájában fejti ki ezt az álláspontot. „Négy fal között, lámpafényben, ellágyulva, nem győzhetnek az éles vonalak. Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet, s mi volt benső, lírai fölfakadás? (…) A szerelme is halálos álom s fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem. Ha olcsó emberrel volna dolgunk, majdnem ráfoghatnók, hogy az eggyel-több ciklus kedvéért írt szerelmes verseket is. (…) Ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat.” (Négy fal között, 1907). A kritikában valójában igazságtalanul marasztalja el Kosztolányit, hiszen Kosztolányi korántsem volt annyira a műveltségbe és a tanultságba zárt alkotó, mint például Babits. De Babitsot nem érezte riválisnak, sőt mintha azt látta volna, hogy a modern magyar költészetnek kettős fejedelemsége van, a szakrális fejedelem ő maga, a világi ügyeket pedig Babits viszi. Ezért aztán ügyelt arra, hogy Babitsot mindig megtartsa magának, s amikor Babits is észlelte, Ady nélkül nem értelmezheti magát, mint költő, a kezdeti féltékenység, elutasítás és megvetés után maga is hívő lett. Ady viszonyának változása a magyar költészethez amúgy A duk-duk afférban érhető először tetten. Addig a klasszikusok ellen harcolt, hisz őket akarta legyűrni, most, hogy megmutatkozott a klasszicizálódás lehetősége, híve lesz a korábban megvetett Aranynak vagy épp Mikszáthnak. „Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat”, írja A duk-duk afférban, s az ellenszenve ettől kezdve a kortárs riválisok felé fordul.

Ady a kortársakkal szemben a maga költészetét életesnek véli, s talán annyiban igaza is van, hogy sem műveltségből, sem tanultságból nem táplálkozhatott, hiszen e téren eléggé felületesek voltak az ismeretei, a filozófiákat, amelyeket ismert, legtöbbször inkább kivonatokból, elmesélésekből, mintsem magukból a művekből. Itt-ott visszaköszön Nietzsche egyén- és személyiségkultusza, keresztényellenessége, de Ady tanítómestere a kocsma volt, s épp olyanná vált a tudása, amilyen minőségű a társaság volt. Nagyváradon még impulzív és a világot jól ismerő emberek körébe keveredett, de a későbbi társaság legtöbbször bizony nem a legjobb koponyák közül verbuválódott, mert Adynak a képességnél fontosabb volt a benne való hit, a dicsőítés. Olyan arcok között szeretett lenni, akik épp azt a gigantikus egót tudták visszaigazolni, amilyennek ő tartotta magát. Életes lehetett még e költészet, mert sok olyan testszerűség s a szerelem olyan nyers harca jelenik meg benne („Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, / Ajkad csupa vér. / Ma sem lesz nászunk.” Félig csókolt csók), amelyet a kor költészete szemérmesen igyekezett elkerülni, mint költészethez nem illőt. Arany e téren való zárkózottsága egyszerűen testetlenítette még a szerelmi lírát is. Ugyanakkor ez a testszerűség rögvest szimbolikussá emelkedik, a szerelmi érzés megszentelődik, Léda nem egyszerűen nő, hanem a kiválasztott hitvese, az Asszony, a Királyné, s olyan felnagyított képek között zajlik a szerelem, mint véres szív, nagy bűnök, végzet, tüzes és sajgó seb. Az egyszerű felvetés, hogy „Ugye kívánsz? Én kívánlak”, olyan környezetbe kerül, mint vad szirttető, fehér csend, alkonyat, aranyos hintó, ami inkább hoz be egy biblikus tájképet, mintsem a testi szerelem során agyonizzadt ágy képét. Másik gátja a szerelmi történet analízisének, hogy a szerelmi érzet egyben énfelszámolás is. Az egymásban való feloldódás az én megváltása, de ugyanakkor elvesztése is, nem véletlenül eleveníti fel a romantika kedvenc szerelem-halál toposzát. Azzal az elvi problémával küzd, hogy a szerelem énkiteljesedés és éneltüntetés, mely utóbbit a prófétai, látnoki, messiási vers-én nem engedhet meg magának.

Ady költészete szigorúbban nézve a legkevésbé sem életes, hisz az első és legfontosabb lépése e költészetnek, hogy a fogalmakat megemelje, úgymond a szokványlétük helyett az ideáik magasságába juttassa. Ezt szolgálják a nagybetűk, melyek időnként valóban szimbolikus érvényűek, ám legtöbbször csak a vers-én horizontján lévő kiemelkedettséget jelzik. A versek révén egy ideavilágba lépünk bele, ahol a vers-én teremti a világteret, s egyben játssza a főszerepet. Minden belső tapasztalatot a felnagyított én közvetít és szentesít. „Csak az a fontos, ami: Én / S minden csak ezért történik” (A hivalkodó ember). Az élet számára csak annyiban érdekes, amennyiben beemelhető az általa teremtett kozmoszba. A platóni ideatannal egybevág Ady világépítése, azzal a kitétellel, hogy Platón a tükörkép tükröződésének, a másolat másolatának tartotta a művészetet, míg Ady az igazi valóságnak a versben felépített világot tekintette. Az egyes valóságok csak jelzései a versek által megteremtett igazi valóságnak. Miután világteremtésről van szó, a versek sem egyszerűen költői művek, hanem szakrális szövegek. A kötetek a teremtés könyvei. Szakrális kozmoszt hoz létre, amelynek fontos pontjaira az Ady nevű megváltó egójának egy-egy darabja van felszögezve. A szakralitás érzetét tovább fokozza a rengeteg biblikus utalás és a biblikus hangnem. Ady napi olvasmánya volt a protestáns Biblia, s szemetszúróan világos, hogy onnét emeli át a profetikus beszédmódot. A világ ostorozásának és a jövendöléseknek ez az ószövetségi prófétáknál jól bevált módja Adyt is elragadja. Az ismétlések, gondolatritmusok, az erőteljes megfogalmazások, állítások, nagy teátrális mozdulatok az olvasót is belepörgetik a szövegekbe. Ez a beszédmód a zsurnalizmuson túl, ami alatt nagyon egyszerű, némikor akár demagóg állításokat is értek, a retorikussággal tűnik ki. Ez a hang, ami a Sion hegyéről szól le, nem pusztán a teremtő üzenete, hanem gyakran magának a teremtőnek a hangja. Amikor a versek ritmusát kapargatjuk, látható, hogy hol időmértéket, főként jambust követ, amiről tudjuk, hogy majdnem olyan természetes ritmus a magyar nyelv számára, mintha egyszerűen beszélt nyelv lenne, hol ütemhangsúlyos verselést, de legtöbbször e kettő mixével, vagyis a szimultán verseléssel találkozunk. Akármelyik verselés irányából olvassuk, rögvest feltűnik, hogy egyik sem következetes, még az akkurátusan felépített strófák sem következetesek, rövidebbek, hosszabbak, szerzői kedv és szándék szerint. Mintha nem a költészeti szabályrendszer, hanem a retorika szabná ki a dallamot, s emiatt van az egyszerű, gyakorta gyenge rímelés is, hisz nem csilingelést akar, zenei bravúrt, nem ez a cél, hanem hogy a mondott szöveget a szükséges helyen összerántsa a rím. Szertelenségnek és öntörvényűségnek vélhetünk néhány megoldást, holott minden azt szolgálja, hogy szinte ráragadjon az olvasóra a vers, hogy szinte ránk tukmálja a verset. Épphogy szabályt követ, csak nem költészettani szabályt, amit szintén követhetett volna, hisz Ady formakészsége pazar volt. Egy alkalommal Hatvany Lajos kérésére Szapphó egy versét pillanatok alatt lefordítja vagy inkább adysítja (Sappho szerelmes éneke. Szeretném, ha szeretnének, 1909). Megint csak a retorikusság teszi szükségessé a homályos, látomásos képeket, hisz nem az az érdekes, hogy a kép logikailag megállja a helyét, hanem hogy a maga bombasztikusságában elvarázsolja az olvasót. Nem akarjuk keresni az értelmét, mert jobb, ha marad megfejtetlen, titokzatos. A logikát nélkülöző víziók és látomásos képek hozzák az Ady-versek sikeres és kínos darabjait, kínos fordulatait is. Némelyik vers olyan, mintha eleve paródia lenne. Már az Új versekben hemzsegnek az efféle darabok (Az utolsó mosoly, Vén faun üzenete, Ihar a tölgyek között, Ha fejem lehajtom), s a számuk a Vér és arany kötet után csak szaporodik. Ijedten kapjuk el a szemünket néhány zűrzavaros nyelvi szörnyszülöttről: „Nincsenen a Nincsen, / Ismert álca hazug arcon, / Bilincs a bilincsen, / Régi nemzet-fojtás.” (Nem nagy dolog. Ki látott engem?, 1914); „A mi epokhás, szegény szivünk / Vérével, óh, csak csoda esnék, / Fűthetnők majd javult unokák / Égnivágyó és erős testét / Új szent Januáriusok.” (Örökkön így volt. Ki látott engem?, 1914); „…nevettelek sokszor (…) Balga kötések balgult frigyesét” (A veszélyek Istene. A Magunk szerelme, 1913); „Sokított Sokhoz az Elég, / S hozzám a Béke illenék”, „Én vagyok fájdalom-kamat” (Akik helyén éltem. Ki látott engem? 1914); „Piros nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap” (A föltámadás szomorúsága. A minden-titkok versei, 1909); „Jaj, be szép, hogy vagyok, / Jaj, be szép, hogy vagynak. / Jaj, be szép, hogy minden Való szép, / Jaj, be szép a Szép.” (Szép a szép). Sorolhatnánk a nyelvi szörnyeket, amelyek közé időnként a nagy hírű versképeket – mint az ős Kaján vagy a disznófejű Nagyúr – is odatartozónak érezzük, tulajdonképpen találomra felüthetjük bárhol a köteteket, számosat találunk, amelyek kapcsán Kosztolányi azt írja: „Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy »érthetetlen«. Az a baja, hogy érthető.” (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Én Kosztolányival szemben inkább úgy vagyok, hogy nem akarom érteni, maradjon titok, minek leleplezni, amire olyan könnyen rányitok.

A titok amúgy is központi anyaga ennek a költészetnek. Ezt A minden-titkok versei (1910) kötetciklus- és kötetcímben is manifesztálja. (Csak mellékes megjegyzés, hogy Ady minden kötet- és verscíme is három szóból áll, e biblikus eredetű szándék következménye ebben a címben például a teljesen indokolatlan szóösszetétel: minden-titkok.) A szakrális szövegeknek alapvetésük, hogy az értelmezési tartományuk rendkívül sokszerű. Ekként válhatott Ady egymástól teljesen idegen csoportok képviselőjévé, egyszerre lehetett és lehet a vallásos emberek bálványa, a polgári radikalizmus, netán a proletárforradalom szószólója vagy épp a legkonzervatívabb fajban, nemzetben gondolkodó eszmeiség vezéralakja. Bárki a zászlajára tűzheti, csak hinni kell benne. Ez költészetének vonzása és egyben taszítása. Ady szakrális világpótlék, ám ha a mi világunk szekuláris, nem tudunk mit kezdeni vele, ha a mi énünk híján van a gigantikusság igényének, ez a költészet elrettent. Ha a hazához való viszonyunkba nem férnek bele a „vérem népe, magyar népem”, a „magyar az űzött magyarságban”, a magyar Bábel ostoba kora, az életem magyar átok, a Halál-tó Magyarország, a „csuf és borus csak az az életemben, ami magyar”, és sorolhatnánk a kitételeket, akkor nem tudjuk hazaszerető szívünkre emelni ezt az alkotót. Énhiányos korban vagy hősmentesített övezetben akár megmentőnk is lehet, utolsó kortyunk a költő által oly sokszor megidézett pusztában, de amennyiben nem igényelünk vezért az énünk mellé, inkább megmosolyogjuk ezt a versbeszédet, s kevéssé érezzük, hogy a modern magyar költészet kezdetéről van szó, inkább hogy a 19. századi romantikus versideál utolsó nagy dobásáról.

Az a vad akarat, amivel a nagy versek születnek, az a felhőtlen egyértelműség, ahogyan Ady beszél a világról, hogy nem kérdőjelez meg szerepet, feladatot, azt, hogy ki beszél a versben, és miért – hiába vágyunk erre, már nem sajátja a mai embernek. A kétségek és a bizonytalanságok sokkal finomabban monitorozott emberképet követelnek az irodalomtól. Sem közéleti, sem szerelmi költészetében nem lelünk otthonra. A szerelmes versek túlnyomó többsége megmarad az érzelgősség terepén, amiben, mint másutt is, az önszeretet dominál. „Áldott csodáknak / Tükre a szemed / Mert engem nézett” (Mert engem szeretsz), „Magam szeretem, ha szeretlek” (Add nekem a szemedet), írja Lédának, s alig van olyan mélységű vers, mint az Elbocsátó szép üzenet, ami könyörtelenül végigtapogatja az érzelmet. Hogy is akarna olyat írni? Minden boncolgatás, minden konkrétság szűkíti az olvasóréteget. Így hát marad a romantikus sematizmus, teletűzdelve kicsit levitézlett szavakkal: csókok, dalok, riadások, reszkető vagy vén lélek, s giccseffektekkel: „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”, „Parfümje szálldos csókosan körül” (Egyedül a tengerrel. Vér és arany, 1907), „S arra jött egy régi sóhaj” (Két hajdani szeretők. Vér és arany, 1907). Mintha emlékkönyvet lapozgatnánk.

A politikai költészetről, ami egyébként Adynak a legnagyobb elismerést hozta, s egyben alapvetően legyengítette esztétikai értelmezését, e versekről az az érzésünk, hogy nem létezik már az a pont, ahonnét ezeket a nemzetvádakat vagy jövővágyakat el lehet mondani. Sokszor látszik egyértelműen, hogy ezek a közéleti gondolatok, középosztályból érkező megszólalások tudnak mélyen együtt érezni, sajnálni, de épp a hitelességükben kételkedünk. A forradalmat és új világot áhítozó versek, a proletárnyomort megfogalmazó szövegek, amilyen például az Álmodik a nyomor vagy a Proletár fiú verse (Szeretném, ha szeretnének, 1909), nem a proletároknak szólnak, hanem az őket szánó értelmiségnek. Némelyik, mint Az őszi rózsák, A csillagok csillaga, a Dózsa György unokája, a direkt agitációval riasztja meg a kaszát-kapát épp egyenesíteni nem akaró olvasót. Ritka öröm, ha mégis egy jól eltalált, bár didaktikus darabra bukkanunk, mint amilyen A grófi szérűn című (Az Illés szekerén, 1908). A kurucozás pedig, ami egyik fő vonala ennek a nemzetféltő és jövőt váró költészetnek, már a kereteivel is elrémíti az embert, vagy – a rossz allúziók ellenére is – az olvasó elneveti magát Tyukodi pajtás, Esze pajtás vagy Bottyán testvér megéneklésén.

A cikkekben is hemzsegnek a mai olvasó számára rosszízű népnemzeti kategóriák, a magyar faj és fajta átka és erénye. „Ady legmélyebb gyökerében, éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt”, írja róla Babits. Természetesen az önértelmezés is ebből indul ki. Én vagyok a kiválasztott, aki nem kell nektek, mert „korán jöttem én ide”, mert olyan faj vagytok, amely faj nem érhet föl ahhoz, aki kiválasztatott. Erre alapozza egyik leghíresebb írását, A magyar Pimodánt, amelyben Ady – elsőként a magyar irodalomban – megpróbál az alkoholizmus mögé ideológiai hátteret rakni. A zseni kontra közösség ellentmondása semmiképp nem oldható fel másképp, csak a mámorral, és a magyar poétáknak, mint a példaként felhozott Csokonainak, szemben a Pimodán Hotelben kokaint szívó franciákkal, a bor jutott, ami feledtetni tud valóságot, kibírhatatlan magyar Ugart. A kicsit bő lére eresztett esszé ennek az életérzésnek az összefoglalása keverve a magyar fajra, nemzetre és magyarságra utaló kitételekkel, amitől az ember kicsit elpirul, mert az elmúl század miatt nem tud már ilyen szavakat naivan olvasni, s amúgy sem képes a nemzeteket úgy lajstromozni, mint egy kutyakatalógusban a kutyákat. Melyik fajta miben jó és miért, mi a jellegzetessége akár külsőben, akár lelki alkatban, mert a nemzetek épp nem a fajtatiszta kutyákra hasonlítanak, hanem inkább a korcsokra, amelyekben összevissza keverednek a fajták jellegzetességei. A kicsit önsajnáló és locsogó írás mégis tartalmaz egy fontos kitételt, ami művészetlélektani szempontból alapvetés: az alkotó mindig traumatizált személy, valahol érzelmileg vagy idegrendszerileg deficites, a világ és ő nincs harmóniában, az alkotás célja nem más, mint a belsőben megélt világsérülés helyrehozatala. Ám ez a sérülés sosem orvosolható. A szándék egy-egy műben megcsillantja a megoldás lehetőségét, ám az alkotó visszahullik a traumába, hisz a mű csak a saját érvényességét tudja elérni, s nem megoldás az alkotó belső sérüléseire. Hiteles mű addig születhet, amíg a trauma képes energetizálni az alkotót, hogy ideig-óráig kilépjen a traumakörből, ha ez az erő kioltódik, a trauma maga alá temeti a legjobb alkotót is, s nyomja bele a privát sérelmek és az önsajnálat vermébe.

Ahogy haladunk előre a kötetekben, egyre inkább érződik, hogy valami kezd kihunyni ebben a retorikában, s az első, erősnek mondható négy könyv után egyre üresebb versekkel találkozunk, amelyekben immáron csak az adyzós póz marad, de végképp megszűnik a tartalom, sőt megszűnik az az erő, ami miatt hinni tudtunk benne. Örök kérdés, hogy mennyi narcizmus szükséges ahhoz, hogy egy alkotó higgyen a megnyilvánulás szükségszerűségében, meddig dagadhat az én, s mikor jut el oda, hogy a felpuffadt egótól már egyáltalán nem látszik a világ. A Magunk szerelme (1913) című kötetben például az Elbocsátó szép üzeneten kívül jószerével csak rossz versek vannak. A koncentráció teljesen kihunyt. Talán magyarázható ez az alkoholbetegséggel is, s az ebből adódó idegi és lelki kifáradással. Egyre gyakrabban kell szanatóriumba mennie, hogy kicsit összetákolják, már nem elég az Édeshez visszamenni a faluba, hogy kicsit rendbe jöjjön. Korábban ez volt a menedék, ahogyan befutott, sikeres költőként írt Önéletrajzban is utal rá, nincs állandó lakhelye. „Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”

A Lédával történő végső szakítást követően (1912), nem tud megállapodni senki mellett, alkalmi nők és rövid életű szerelmek tarkítják az életét, s persze az örökös italozás, duhajkodás. Anyagilag ellehetetlenül. Hiába a barát és mecénás Hatvany Lajos, aki mellesleg kétszer is megveszi az életmű jogait, majd a költő halála után visszaadja az özvegynek, elindítva ezzel az özvegy és Ady szülei között a jogokról szóló szégyenletes pert, nincs az a pénz, ami elég volna egy ilyen életmódhoz. A háború hoz végül fordulatot a költészetében. A háború, amelyet kortársaival ellentétben, az első perctől ellenez, magára véve ezzel újra és megint a nemzetellenesség vádját. A két utolsó kötet a Hatvany által szerkesztett A halottak élén (1918) és a Földessy Gyula által a hátrahagyott versekből összeállított Az utolsó hajók, ami a halála után jelenik meg, 1923-ban, szinte teljesen híján van a szimbolikusságnak, eltűnnek a nagybetűs főnevek. Sokkal szikárabb és neutrálisabb a vers-én kezelése, sokkal mélyebb a figyelem a külvilágra. Lehet is mélyebb, hisz most a külvilág hozza az erőt, recseg-ropog a korábbi pozitív eszmék ácsolata. Ezzel együtt mintha Ady is belefáradt volna a túlhizlalt én fenntartásába, ahogyan belefáradt az életébe is. Hirtelen esendőnek látszik, és kicsinek, akit emiatt aztán könnyebb szeretni. A háború újravillanyozza a látásmódot, és kis reményt sejtet az új kapcsolat és házasság. De a Csinszkával kötött házasság botrányosan rossz. Ady szinte gyűlölte a nőt, akit a szabadsága korlátozójaként élt meg, afféle csendőrként az életében. Persze Csinszka is úgy érezte, hogy nagyon elcseszte az életét, amikor rajongásból hozzáment egy szifiliszes, alkoholista baromhoz. Ady ekkor már hat, aztán nyolc liter bort ivott naponta. Részegen ócsárolta a feleségét, s örökösen a váláson törte a fejét, de már erőtlen volt ahhoz, hogy bármit is változtasson az életén. Egy dologra tudott csak koncentrálni, hogy a napi adag ital meglegyen, s megírja még a szükséges verseket. „Ady E. berúg, írja Füst Milán a naplójában, a tiszteletére rendezett banketten, – dúrva a feleségével – aki fínom, kedves és gazdag nő – s már némi melanchólia mutatkozik rajta: a lelkesedését, mikor a dolog komoly kezdett lenni, elkezdte bánni – de nem táncolhatott vissza s a bánás most már az undorig nő.” A versek, amelyek ebből a kapcsolatból születtek, mert bármilyen is volt a viszonyuk, Ady inspiráló anyagként használta a „szerelmüket”, mint ahogyan minden alkotó minden vele történtet alapanyagnak tekint, a versek már nem tudtak úgy felizzani, mint a Léda-versek, inkább lettek afféle könyörgések az ápoló nénihez, hogy tartsa életben a szegény öreg és beteg embert, rimánkodás az éphez és fiatalhoz. Elég csak a legismertebb példa, az Őrizem a szemed rezignált, belenyugvó, lemondó sorait felidézni. A Léda-versek bujaságához és szenvedélyes hangjához képest ez visszalépés a testetlen és erőt vesztett költészetbe.

Az irodalomkritika a két utolsó kötet kapcsán hatalmas fordulatról beszél, az első kötetekhez mérhető költői erőről, a szimbolikus, szecessziós hang elhalásáról, a modernebb, expresszív kifejezésmód megjelenéséről, olyan új poétikai szituációról, ahonnét akár a teljes költészet is újraolvasható. Ám az a gyanú réved fel az emberben, hogy a kritika képtelen mit kezdeni egy avítt vátesszel, s új kulcsot szeretne találni Adyhoz, hogy ne kelljen evakuálni a nemzeti panteonból. Mert e két utolsó kötetben, minden változás mellett, kevés a jó vers, ami pedig jó, inkább értelmezhető a romantika felől, mint az expresszionizmus irányából. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára (A halottak élén, 1918), ez az elsöprő erejű vészt látó remekmű inkább Vörösmarty Előszavára rímel és nem a kor expresszionizmusára. S ekként a visszavont szimbolikusság ellenére épp e romantikus látásmód miatt szervesül a két kötet az életműbe. Hisz Ady valójában a romantikát melegíti fel, sőt felforralja újra, fűszerezi szecessziós életburjánzással és szimbolikus világépítéssel, s ez az attitűd tud hatni a kor olvasóira. A romantikus túlzások lenyűgözik a kortársakat, s olyan erővel hatnak, hogy nincs ki rákérdezzen, mi is ez tulajdonképpen, ki beszél a versekben, ki ez a megátalkodott éngenerátor, és kihez szól valójában. A kor embere szívesebben áll be egy megváltó árnyékába, mint egy költőébe. Amikor ezt írom, nem tekintem magam szobordöntögetőnek, mégis van bennem félelem, hogy vallásgyalázó lettem. A mai napig nem hunyt ki bennünk a félelem, ha kritikailag fordulunk felé, hogy valahol megbűnhődünk, hogy életbe lép a tízparancsolat második pontja: „Az Úrnak a te istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” Az öntudatát kereső nemzetnek viszont épp egy ilyen szakrális hősre volt szüksége. Valójában Ady az egyetlen, igazán nagy romantikus költőnk. A feudalizmusból épp kitántorogni kezdő nemzetnek pont erre a karakterre volt szüksége, egy zászlóvivőre, aki hatalmas hévvel a romantika nagy gondolatait újramondja és kiegészíti a modern ideológiák elvárásaival.

A Saint-Michel Boulevard-on megyek, épp a kávéház előtt, ahová Ady járt inni, eszembe jut a jelenet, amikor a magyar szobrász cipeli haza a részeg költőt a szállodába, kopog a feje a lépcsőn, ahogy vonszolja fel a testet, s hogy másnap hogyan kuncsorgott térden állva Léda előtt, hogy csak most az egyszer bocsásson meg. Vajon, gondolkodom ott, ahol az ősz annak idején beszökött, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz (Vér és arany, 1907) vagy a Kocsi-út az éjszakában (Szeretném, ha szeretnének, 1909), hogy miképpen tudta az a rossz szekér, mondjuk az élet (vagy Élet), kirázni ebből a kötőből azt a pár tucat remekművet.

Spiró György:  Széljegy  (komédia)

Szereplők:

Nő

Ügyvédnő

Mama

Ingatlanos

 

Színhely:

Iroda. Balról ajtó. Két fotel, előtte dohányzóasztal. Odébb szemétkosár üresen. Íróasztal, rajta notebook lezárva, kisebb nyomtató, telefon. Az asztal mögött karosszék.

 

 

Első jelenet

(Ügyvédnő – ötvenes – a széken ül, telefonál.)

ÜGYVÉDNŐ       Odalent ki vagyok írva, 14-es kaputelefon, de az is ki van írva… Holnap tizenegykor? Remek, addigra mindenképpen ideérek… Akkor várom… Viszontlátásra.

(Leteszi a telefont. Előveszi a táskáját, kiveszi a tükröt, megnézni magát, nincs megelégedve. Rúzsoz. Kopognak az ajtón.)

ÜGYVÉDNŐ       Igen? Tessék! (Visszateszi a rúzst és a tükröt.)

(Bejön Nő, ötvenes.)

NŐ    Jó napot…

ÜGYVÉDNŐ       Jó napot…

NŐ    Nem volt senki az előtérben…

ÜGYVÉDNŐ       A titkárnő már hazament. – Te vagy az?

NŐ    Akkor tényleg te vagy az!

ÜGYVÉDNŐ       (feláll) Nahát, még ilyet!

NŐ    Szia!

(Ügyvédnő kijön az asztal mögül, összeölelkeznek.)

ÜGYVÉDNŐ       Hát ez hihetetlen!

NŐ    Hát ez tényleg!… Mentem az utcán, felnéztem, és a nevedet látom!… Gondoltam, ez csak te lehetsz… Éppen nyomtam volna a gombot, de jöttek kifelé, én pedig benyomultam…

ÜGYVÉDNŐ       Ülj le, mivel kínálhatlak…

NŐ    De nem akarlak zavarni…

ÜGYVÉDNŐ       Éppen végeztem mára…

NŐ    Nem akarlak feltartani…

ÜGYVÉDNŐ       Van valami piám, én nem iszom, mert vezetek, de te nyugodtan…

NŐ    Nem szoktam, köszönöm… Nem vezetek, nincs kocsim, de nem iszom… Ez nem igaz, nem szoktam erre járni, te mióta?

ÜGYVÉDNŐ       Elég régen… Eleinte béreltem, aztán megvettem… A többi szobában is ügyvédek vannak, bérlik tőlem… Úgyhogy ez már saját… Nem jó, ha otthon dolgozik az ember, jobb, ha el kell járni valahová…

NŐ    Puritán…

ÜGYVÉDNŐ       Nem a külcsín számít, hanem a belbecs…

NŐ    A Cvetók!…

ÜGYVÉDNŐ       Azt mondta, hogy ez sajnálatos módon kimaradt Az ember tragédiájából.

NŐ    Azt mondta, hogy Arany ezt is beleírhatta volna Az ember tragédiájába. A külcsín meg a belbecs…

(Nevetnek.)

ÜGYVÉDNŐ       Mi van veled? Mi volt veled? Mesélj!

NŐ    Semmi különös… Nem is tudom… Hülyén alakult…

ÜGYVÉDNŐ       Hülyén szokott alakulni…

NŐ    Kár, hogy sose volt osztálytalálkozónk.

ÜGYVÉDNŐ       Nincs, aki megszervezze. Nekem nem volt kedvem hozzá.

NŐ    Bennem néha felmerült, de nekiállni, összegyűjteni a címeket, a telefonokat… Úgyhogy nem… Persze ha lett volna mivel büszkélkednem…

ÜGYVÉDNŐ       A lakónyilvántartóban kellene kutakodni… www.nyilvantarto.hu.

(Kis csönd.)

NŐ    Azért az utcán felismertelek volna!

ÜGYVÉDNŐ       Á, hol vagyok én már magamtól… Sok idő ez… Több mint harminc év…

NŐ    De, tényleg, felismertelek volna, csak nem szoktam erre járni… – Azt tudtam, hogy ügyvéd lettél…

ÜGYVÉDNŐ       Te a nyelvekkel… Gyerekek?

NŐ    Van egy gyerekem… Iszonyúan édes… Még kicsike… Nekem nem lett, és hol volt pali, hol nem volt pali, de éppen volt pali… Úgy döntöttem, hogy ideje örökbe fogadni… Kicsit tiltakozott, neki a puncim kellett, nem a gyerek, de végül belement… Akkor aztán elkezdtünk ügyintézni…

ÜGYVÉDNŐ       Azt mondják, idegőrlő…

NŐ    Több mint egy évig tartott… Mire megkaptuk a papírokat, és a miénk lett, a pasasom lelépett… Így is, úgy is elment volna, a gyerek csak meggyorsította… Életem legjobb döntése volt… Addig egyik döntésem se jött be, de ez a kicsi kölök voltaképpen megoldott mindent…

ÜGYVÉDNŐ       Ja, a gyerekek. Csak aztán felnőnek. És annyi.

NŐ    Mondták, hogy neked több is van.

ÜGYVÉDNŐ       Három darab. Három apától. Felnőttek, úgyhogy most már végképp mindegy.

NŐ    Három gyerek!

ÜGYVÉDNŐ       Két fiú, egy lány.

NŐ    Az enyém fiú. Iszonyú édes.

(Kis csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Kétszer voltál férjnél, igaz?

NŐ    Igen.

ÜGYVÉDNŐ       Ismerem az ügyvédeidet…

NŐ    A tied is kicsi szakma lehet. Érthető, hogy nem hozzád fordultam…

ÜGYVÉDNŐ       Hát persze.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       (nevet) Amikor a Suhajda az oroszóra elején elkezdett pakolni… Megvárta, amíg bejött a tanárnő, akkor fogott hozzá… A Suhajda felvette a kabátját, hangosan azt mondta, hogy „Csókolom, tanárnő”, és hazament!

NŐ    A tanárnő nem merte észrevenni… Fel se mert nézni… Azt válaszolta, hogy „Szervusz, fiam”…

ÜGYVÉDNŐ       És a Suhajda már ott se volt!

NŐ    Egyszer se jött vissza az órára… A tanárnő még percekig belebújt az osztálykönyvbe… Fel se nézett, csak a mutatóujját emelte fel: látlak!

ÜGYVÉDNŐ       Látlak ott hátul, Kamcsatkán!

(Nevetnek.)

NŐ    És amikor a Cvetók megfogta a kilincset, amelyik lejárt, belülről… És levette…

ÜGYVÉDNŐ       És kidobta az ablakon!

NŐ    Előtte megkérdezte: „Kidobjam?” Mire az osztály: „Tessék kidobni!”

ÜGYVÉDNŐ       És kidobta! És lakatost kellett hívni, hogy kimehessünk a teremből!

NŐ    A Cvetók kiabált le az udvarra, hogy „szerezz egy lakatost, fiam!”…

(Nevetnek.)

NŐ    Emlékszel a Galántaira?… Mindenki bele volt zúgva… Te is…

ÜGYVÉDNŐ       Én nem annyira…

NŐ    Dehogynem, egész éjszakákat mászkáltál a háza előtt… A felesége még ki is kiabált néha, hogy hess, picsába, kurva macskák…

ÜGYVÉDNŐ       Ki is öntött valamit… Ti meg, hülyék, huhogtatok, ahelyett, hogy nyávogtatok volna!

NŐ    Találkoztál vele aztán? A Galántaival?

ÜGYVÉDNŐ       Valamikor később összefutottunk… Volt valami ügye.

NŐ    Szép volt, okos, jó szagú… A Galántai… Hogy bele voltam zúgva… Évekkel később is álmodoztam róla.

ÜGYVÉDNŐ       Annyira nem volt jó szagú a Galántai…

NŐ    Mi van vele? Hol él? Mit tudsz róla?

ÜGYVÉDNŐ       Azóta egy vén fasz lehet. Mennyi most, hetvenöt? hetvenhat? De már akkor egy vén fasz volt, a Galántai.

NŐ    Még évek múlva is eszembe jutott…

(Csönd.)

NŐ    (feláll) Én csak egy fél percre… Megláttam a névtáblát, gondoltam, hátha te vagy az…

ÜGYVÉDNŐ       Én vagyok.

NŐ    Jó, akkor én megyek is.

(Ügyvédnő is feláll.)

NŐ    Szóval ügyvéd lettél… Azt tudtuk, hogy jogi karra jársz…

ÜGYVÉDNŐ       Favágás. Évekig válópereket vittem, pár éve ingatlanban nyomom… De az is csak favágás. Semmi kreatív. Nem kell gondolkozni.

NŐ    Ingatlan? Kéne nekem egy ingatlanos.

ÜGYVÉDNŐ       Dunát lehet velük rekeszteni.

NŐ    Nem ismerek egyet sem.

ÜGYVÉDNŐ       Olyat kérdezz, akinek jók a tapasztalatai. Rengeteg a csaló.

NŐ    Hát persze. Mint mindenütt és mindenben.

ÜGYVÉDNŐ       Isteni, hogy beállítottál… Biztos összefutunk valahol…

NŐ    Neked nincs egy ingatlanosod? Épp cserélni akarok… Vagy ha nem is cserélni, azt mondják, az nem szokott összejönni, de venni és eladni.

ÜGYVÉDNŐ       Igen, a csere, az nem nagyon megy.

NŐ    Tényleg! Ha ingatlannal foglalkozol, te biztosan tudsz ajánlani…

ÜGYVÉDNŐ       Biztosan tudok, de neked hogy ajánlanék, osztálytársnak, barátnőnek! Mi barátnők voltunk…

NŐ    A legjobb barátnők… Nem is nagyon értem, miért lett vége.

ÜGYVÉDNŐ       Más egyetem, más közeg…

NŐ    Attól még nem kellett volna.

ÜGYVÉDNŐ       Vidéken szültem.

NŐ    Nem mondták.

ÜGYVÉDNŐ       Nem volt könnyű nekem akkoriban… El akartam bújni.

NŐ    Aztán hallottam, hogy feltörtél.

ÜGYVÉDNŐ       Az csak a pénz.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Nagyon jó, hogy bekopogtál! Tényleg! – Szia!

NŐ    Szia!

ÜGYVÉDNŐ       Itt megtalálsz. Vagy a neten. A nevem egybe, és gmail.com. Vagy a skype-on, elöl a keresztnév.

(Összecsókolóznak.)

NŐ    (kifelé indul, megáll) Kéne nekem egy ingatlanos. Mondjál már nekem valakit.

ÜGYVÉDNŐ       Nem merek én ajánlani senkit. Miért, nem férsz el a gyerekkel? Lett egy pasi?

NŐ    Nincs pasi, és elférek a gyerekkel… De az van, hogy abban a lakásban történt meg velem minden hülye kapcsolat… Még a szüleim fizették be, ott lakom huszonöt éve… És unom…

ÜGYVÉDNŐ       Más lakásban ugyanaz történt volna. Miért, rossz környék?

NŐ    Jó környék, szép lakás… De én mégis szabadulni akarok… Ott ment el az életem… Legalább vénségemre… És hátha lesz még másutt valami… Valaki… Érted…

ÜGYVÉDNŐ       Olyankor költöznek a leggyakrabban, amikor már megromlott a kapcsolat, hátha az új helyen rendbe jön… És akkor születik a legtöbb gyerek. Hogy majd a gyerek megoldja. Nem oldja meg.

NŐ    Hát persze, tudom én…

ÜGYVÉDNŐ       Ne költözz te sehová. Örülj, hogy fedél van a fejed fölött. Nagyon könnyű elveszíteni. Mindjárt felnő a gyerek, te így is, úgy is ott maradsz egyedül…

NŐ    Jó, hát nyilván…

ÜGYVÉDNŐ       Két-három évente költöztem nagyobb házba… ilyen medence, olyan edzőterem, erkély, terasz, kacsaláb… Ilyen kert, olyan kert… Ilyen kilátás, olyan panoráma… Hegyvidék, dombvidék… De az ember két hét múlva sehol se néz kifelé az ablakon, akár be is lehetne falazni… A vakablakra ragasztott tájképes tapéta ugyanannyit ér… Hathavonta új tájkép, és a költözés meg van oldva… Kétévente cseréltem a kocsimat nagyobbra, hogy végképp ne tudjak parkolni a városban… Egy darabig elvan az ember azzal, hogy berendezi, de aztán egyszer kész lesz… Semmire se megoldás. Fél pillanatig bírok csak örülni, ha nagyot kaszálok, de aztán semmi…

NŐ    Nagymenő lettél, mi?

ÜGYVÉDNŐ       Akkor nem itt ülnék, hanem Sausalitóban szivaroznék.

NŐ    Az hol van?

ÜGYVÉDNŐ       San Franciscó-i öböl, a Golden Gate túlpartja. Egy kaliforniai Szentendre. Tiszta giccs az egész, a turistáknak.

NŐ    De jártál ott?

ÜGYVÉDNŐ       Hol nem jártam? De nem ott élek. Ahhoz be kellett volna szállni a privatizálásba, tanácsadónak a pártokhoz… nyelveket kellett volna tudni, hogy odakint moshassam a pénzüket…

NŐ    A Cvetók elég jól megtanított minket angolul.

ÜGYVÉDNŐ       Rá kellett volna feküdnöm, már nem hiányzott sok, de lusta voltam, és jöttek a gyerekek… Ki kellett volna menni Brüsszelbe, mert csak ott lehetett igazán nagyot kaszálni…

NŐ    Most mondtad, hogy csak pillanatokra tudsz örülni a pénznek.

ÜGYVÉDNŐ       De nem mindegy, hogy mennyinek!

NŐ    Az a Brüsszel is undorító lehet.

ÜGYVÉDNŐ       Miért, az nem undorító, hogy átverem az ügyfeleimet? Ráadásul apróért… Kisstílű lettem… Sokszor gondoltam rá, hogy ha nincs a te kóros ambícióhiányod, más lett volna a pályám…

NŐ    Miattam nem lettél gazdag?

ÜGYVÉDNŐ       Annyi a pénzem, mint a pelyva, de lehetne százszor több is… Úgyhogy nem lettem nagymenő…

(Csönd.)

NŐ    Ha lenne egy vidéki ház, akár felújítandó, nagy kerttel, vagy telekkel, jó levegőn, ami jót tesz a gyereknek…

ÜGYVÉDNŐ       Miért, beteg?

NŐ    Nem, hála istennek.

ÜGYVÉDNŐ       Akkor minek?

NŐ    Persze a kék busz vonalán, mert nem tudok vezetni… Hogy kint is legyünk, bent is legyünk… Lehetne kutya, macska… A gyereknek… Minden, ami nekem nem volt… Hinta a kertben… Libikóka a kertben… Nincs ilyen ház a kínálatodban? Úgy harminc-harmincöt millióig el tudnék menni, ha eladom a lakásomat, persze… Jó környék, most magasak az ingatlanárak… Nem tudsz ilyen házat?

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       De tudok.

NŐ    Na ugye! Mondom én! – Hát ha ez nem a végzet, akkor semmi! Megyek az utcán leszegett fejjel, véletlenül felnézek, és mit látok? A nevedet! – Van ilyen ház!

ÜGYVÉDNŐ       Van. (leül)

NŐ    (leül)

ÜGYVÉDNŐ       De mondom, nem jó, ha barátnak vagy családtagnak… A foglalkozást és a magánéletet ajánlatos elválasztani…

NŐ    Hol van? Mekkora?

ÜGYVÉDNŐ       Már éppen mentem volna… Adok egy névjegyet, gyere vissza máskor, előtte egyeztetjük…

NŐ    Csak van rám még két perced.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Közvetlenül a városhatárnál. Szinte alpesi levegő. A kék busz öt perc gyalog. Nagy ház, persze meg kell csináltatni, mert gazdasági épületnek épült. Csöveket, villanyt, mindent… Mókusmező.

NŐ    Hol van az?

ÜGYVÉDNŐ       Megmutatom a térképen, ha akarod. Nyissam ki a notebookot?

NŐ    Ha már éppen mentél volna, akkor majd eljövök máskor… Hivatalosan…

ÜGYVÉDNŐ       (elővesz egy névjegyet) Hívjál fel, és megbeszéljük, mikor… Kiviszlek kocsival, és megmutatom… Persze talán jobb, ha busszal mégy ki, hogy mennyire van messze…

NŐ    Nyugodtan vigyél ki, mert ha megtetszik, akkor úgyis sokat fogok buszozni…

ÜGYVÉDNŐ       Igaz.

(Nő elveszi a névjegyet, elteszi. Feláll.)

NŐ    Akkor felhívlak.

ÜGYVÉDNŐ       Jó.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Nem puszilkodunk, mert ügyfél lettél.

NŐ    Hát persze. Akkor hívlak! (kimegy)

ÜGYVÉDNŐ (áll, hezitál, majd a mobilján tárcsáz) Szia. Kapás van. Mókusmező.

(Kikapcsolja a notebookot, lezárja, felveszi a táskáját, kimegy.)

 

Második jelenet

(A szín üres. Kisvártatva bejön Nő és Ügyvédnő.)

NŐ    Mindig amerikai konyhát szerettem volna, mint a filmekben… nagy tér, látni, ahogy süt-főz valaki, odakint meg a kert… Nekem olyan pasas kell, hogy ülök a hatalmas ebédlőasztalnál, ő kötényben süt-főz, sürgölődik, és én nézem… Mint a moziban…

ÜGYVÉDNŐ       Kötényben?! A pasas?

NŐ    Igen… Pucéran…

(Nő leül a bal oldali fotelbe, Ügyvédnő az asztal mögötti székre, kinyitja a notebookot, bekapcsolja.          )

NŐ    Az a jó, hogy mindent meg lehet tervezni, még a falakat is… Hogy ennyire üres… Kéne majd egy tervező, aki micsoda, az is egy szakma…

ÜGYVÉDNŐ       Épületgépész.

NŐ    Az, az! Biztos van neked épületgépészed.

ÜGYVÉDNŐ       Van. De nem nagyon olcsó.

NŐ    Nem minden évben csináltatok terveket. – Még valami, nagyon fontos. Nekem ne baráti alapon intézd ezt a dolgot. Hadd fizessem meg az ügyvédi díjat.

ÜGYVÉDNŐ       Ne viccelj már, felvet a pénz.

NŐ    Akkor is. Baráti alapon ne.

ÜGYVÉDNŐ       Neked egyáltalán nem kéne csinálnom… Van egy csomó ügyvéd, tudok ajánlani.

NŐ    Ne sértsél meg, jó? Meg fogom érdeklődni, hány százalék az ügyvédi díj, és megkapod. Nem mondod meg?

ÜGYVÉDNŐ       Nem.

NŐ    Jó. Akkor megérdeklődöm.

(Csönd, Ügyvédnő velünk szemben a képernyőt tanulmányozza.)

ÜGYVÉDNŐ       Azért van egy csomó hátránya… Nincs alápincézve, úgyhogy elég hideg… Melléképület volt, istálló vagy cselédház, meg nem mondom…

NŐ    Jó, majd szigeteltetek… Padlófűtést is lehet csináltatni… Lehet, nem?

ÜGYVÉDNŐ       Biztosan lehet…

NŐ    Mezítláb fogunk közlekedni a házban, a gyerek meg én…

ÜGYVÉDNŐ       Érdemes lenne kutat ásatni, és szippantót hívni, olcsóbb, mint a vizet bevezetni… A kútásás is engedélyköteles ugyan, és meg is adóztatják, méghozzá évente, de így is megéri…

NŐ    Vezessék csak be a vizet. Mit tudom én, milyen lenne az a kútvíz, arzénes vagy fekáliás, jobb, ha bevezetik.

ÜGYVÉDNŐ       A vezetékes víz is engedélyköteles… Mint minden… Azért egy ilyen vadregénynek megvannak a hátrányai…

NŐ    De a kilátás!… körben a hegyekre… egy lanka közepén… Hihetetlen… Ennyire közel Pesthez…

ÜGYVÉDNŐ       A busz csak negyedóránként jár, este félóránként…

NŐ    De jár, és közel a megálló! Egy kis erdei séta…

ÜGYVÉDNŐ       Éjszaka egyedül nem nagyon kellemes…

NŐ    Nem kell éjszaka egyedül mászkálni.

ÜGYVÉDNŐ       Ott már nincs is közvilágítás.

NŐ    Viszek zseblámpát. Vagy világítok a mobilommal. – A végállomáson van közért és patika!…

ÜGYVÉDNŐ       Befelé csak egy útvonal van, bedugulhat.

NŐ    Nem muszáj csúcsforgalomban közlekedni…

ÜGYVÉDNŐ       A gyerek iskoláját meg kell majd oldani…

NŐ    Biztos van a környéken – és mindenért kárpótol a levegő! – Utánanéztem, mi volt ez a Mókusmező régen. Úgy hívták, hogy Eichelwiese… Láttam a neten egy 18. századi térképet… Ebből lett a Makkosmező… És amikor a hatvanas években parcellázni kezdték, a Makkosmező nem volt nekik elég elegáns, akkor lett Mókusmező, hogy ne a röfögő disznóra gondoljanak a népek, hanem a helyes kis mókusra…

ÜGYVÉDNŐ       Mindig mindenkit át akarnak verni. Nem is feltétlenül rossz szándékból, hanem ösztönből. Csak úgy. Általában sikerül.

NŐ    A gyereknek nem is merem megmutatni, szóba se hozom, amíg nem a miénk… Mert mi van, ha mégse sikerül, de ő már megszerette…

ÜGYVÉDNŐ       Ne is mutasd meg neki, persze. – Talán nem ártana, ha megnézné egy statikus.

NŐ    Minek? Jó állapotban van.

ÜGYVÉDNŐ       Nem tudom, például hogy nincsenek-e vályogtéglák beépítve, ilyenek…

NŐ    Á, nem, akkor nem maradt volna fenn… És nem is akarok emeletet ráépíteni, elég nekünk az a százhatvan négyzetméter… Kilencvennel több, mint a mostani lakásom… Őrület! És micsoda álomszép helyen!

ÜGYVÉDNŐ       Szerencse kell, hogy ilyet találj…

NŐ    Ja! (a táskájából kivesz egy szerencsepatkót) Emlékszel?

ÜGYVÉDNŐ       (kis csönd) Az enyém is megvolt sokáig, de annyit költöztem, hogy…

NŐ    Én csak egyszer. Most fogok másodszor. – A tiéd.

ÜGYVÉDNŐ       Köszönöm, de inkább maradjon a tiéd…

NŐ    Neked hoztam. Én már eleget láttam.

ÜGYVÉDNŐ       Köszönöm. (átveszi a patkót, leteszi az asztalra) Akkor kaptuk, amikor ballagás után utoljára felmentünk az osztályterembe… Lelki fröccs is volt…

NŐ    „Sose feledjétek: azért olvassatok sokat, hogy…”

(Innentől kórusban.)

NŐ, ÜGYVÉDNŐ         „…ne váljék kietlenné a lelketek!”

(Nevetnek.)

NŐ    Mondtam anyámnak, hogy felbukkantál… Borzasztóan örült… Tudod, mennyire szeretett!… Kérdezte, hogy mi van veled… És üzeni, hogy látogasd meg…

ÜGYVÉDNŐ       Köszönöm szépen.

NŐ    De tényleg, boldoggá tennéd!

ÜGYVÉDNŐ       Persze, örömmel, csak be kell osztani…

(Csönd. Kint lépések, balról bejön Ingatlanos, negyvenes férfi.)

INGATLANOS    Szia!

ÜGYVÉDNŐ       Az ingatlanos.

INGATLANOS    Csókolom!

NŐ    Jó napot.

INGATLANOS    (leveti magát a szemközti fotelbe, kigombolja a bőrkabátját) Nem akartam késni, szerintem nem késtem…

NŐ    Nem késett.

INGATLANOS    Na szóval, csókolom, meg tetszett nézni, ugye? Hogy tetszett?

NŐ    Nagyon.

INGATLANOS    Isteni hely. És ilyen árért!… Amikor minden ingatlan csak megy fölfele!… Ha jól vagyok értesülve, gyerek is van… Hát az a gyerek odalesz… Egy privát állatkert… Etetheti a vadmalacokat, amikor ott vonulnak át… Csak arra kell ügyelni, hogy a kerítés elég magas legyen, különben átugrálnak az őzek, és lezabálják a fakérget… – Az árat mondtad, ugye?

ÜGYVÉDNŐ       Mondtam.

INGATLANOS    Nem kell rögtön az egészet, a fele ráér kulcsátadáskor…

NŐ    Erről még nem beszéltünk.

INGATLANOS    Hát pedig alapvető, kezicsókolom. Ilyen árért és ilyen fizetési feltételekkel!… Csak az eleje sürgős… És készpénzben…

NŐ    Mármint hogy mi a készpénz?

INGATLANOS    A foglaló. Az legyen készpénz.

NŐ    A foglaló?

INGATLANOS    Négy milla. Kápé. És az elég sürgős, mert a többi ingatlanomnál van, ahol éppen be kell fizetni, meg ki kell fizetni, a vállalkozót, az anyagot, az ilyen-olyan engedélyeket…

NŐ    Négymillió?

INGATLANOS    Készpénzben. Foglaló. – Elmondtad neki, mi a foglaló?

ÜGYVÉDNŐ       Még nem.

INGATLANOS    A foglaló, kezicsókolom, az nem előleg, hanem a komoly szándék alátámasztása. Általában a vételár tíz százaléka szokott lenni. Ha nem lesz az üzletből mégse semmi, akkor a duplája jár vissza, tehát magának nem a négymillió, hanem nyolc. Mármint ha a mi hibánkból nem jön létre az üzlet. Ha viszont a maga hibájából nem jön létre, akkor az a négy milla nálam marad. És magának elúszott.

NŐ    Ja, a foglaló, az ilyen, hallottam róla. Igen.

INGATLANOS    Mert a foglaló, az nem előleg. Az előleg nem jár duplán vissza, ha bármi történik. Jó ezt előre tisztázni. És a foglaló nem is a törlesztés első részlete. Én mindig mindent előre tisztázok. És hát a foglaló, az kápé, mert a többi várhat még a számlán, de a foglaló, az nem tud várni.

NŐ    Igen.

ÜGYVÉDNŐ       A foglalót általában ügyvédi letétbe szokták helyezni.

INGATLANOS              Óvatosságból. De hát ahogy hallom, közöttünk nincsen óvatosság, mert jó ismerősök tetszenek lenni…

NŐ    Osztálytársak voltunk.

INGATLANOS    Hát az tényleg, igazán! – Osztálytársak!

NŐ    Harminc éve ismerjük egymást… Harmincöt…

INGATLANOS    Az már egy dolog! Nekem is pár éve lett volna a húszéves érettségi találkozóm, de elmaradt, úgyhogy majd néhány év múlva lesz megtartva… Addig nem öregszünk, vagy csak nagyon visszafogottan… Építőipari szakközép… Már egy csomóan nem is élnek, halálra itták magukat… (nevet) Mi elég korán kezdtük… Na szóval, a foglaló nekem elég gyorsan kéne, csókolom, mert nagyon sok végén égetem a gyertyát, itt is kell egy-két milla, ott is kell egy-két milla, aztán persze minden megvan, persze, de van úgy, hogy az egyik helyről pár napra kölcsönadok magamnak a másik helyre… kamatmentesen… Mindenki ezt csinálja, hogy menjen a szekér…

NŐ    Ismer maga épületgépészt? Aki megtervezi a csöveket, a fűtést, a vizet…

INGATLANOS    Ismerek, hát hogyne ismernék, kezicsókolom, tudok én hozni szakembert, amennyi csak kell… Igényes vevőnek igényes munkát.

ÜGYVÉDNŐ       Nem árt azért körülnézni a piacon.

INGATLANOS    Az sosem árt. Annyira semmi se lehet sürgős. Csak a foglaló. Vannak más érdeklődők is, tetszik tudni, akik letennék a foglalót…

NŐ    Nem is mondtad.

ÜGYVÉDNŐ       Nem mondtam.

INGATLANOS    Csak azért említem, mert van, amelyik öt millát perkálna le azonnal…

NŐ    Ötmilliót?

INGATLANOS    Hát persze, mit tetszik gondolni, egy ilyenért?! Az ilyet veszik, mint a cukrot!

NŐ    Ötmilliót, készpénzben?

INGATLANOS    Persze, kezicsókolom.

NŐ    Ha ilyen nagy az érdeklődés, miért nincs már eladva?

INGATLANOS    Hát ez az, kezicsókolom, nagyon jó a meglátás, az éleslátás kitűnő! – Mert csak most került a piacra! Azért!

NŐ    Ez annyira új?

ÜGYVÉDNŐ       Nemrég örökölték.

INGATLANOS    Az a helyzet, kezicsókolom, hogy én örököltem. Most a múlt héten.

NŐ    Huh. A magáé?

INGATLANOS    Az enyim. Én árulom.

NŐ    Azt hittem, maga a közvetítő, aki jutalékért…

INGATLANOS    Általában hogyne, ahogy tetszik mondani. De ez most nem általában, ez a kivétel. Úgyhogy ez után én nem is kapok jutalékot. Magamtól? Egyik zsebemből a másikba? Á, nem. Úgyhogy ez a kivétel. Különben olyan négy-öt százalék lenne, vagy akár tíz-tizenöt, megállapodás szerint. Nem én vagyok a piacon a legdrágább, tessék nekem elhinni.

NŐ    Ilyet örökölni!… A szülei?

INGATLANOS    A feleségem. Meghalt szegény. Vagyis én most özvegy vagyok.

NŐ    Őszinte részvétem.

INGATLANOS    Nem sok időt voltunk együtt. A kórházban vettem el a halála előtt három nappal, másnap végrendelkezett, két nap múlva meg is halt.

(Csönd.)

NŐ    Talán nem illik, de mi baja volt, hogy ilyen fiatalon?

INGATLANOS    Annyira nem volt fiatal, hetvenéves. Élhetett volna még, de hát azért ez már kornak számít, ugye.

NŐ    Hetvenéves?

INGATLANOS    Hát igen. A hetvenegyedikben. Még él az anyja, az kilencven múlt, és nagyon eleven.

NŐ    De maga mennyi? Negyven?

INGATLANOS    Olyasmi. Ez már nekem a negyedik özvegységem, kezicsókolom. Mindegyik feleségem idősebb volt nálam. Engem az ilyenek vonzanak. Nem vagyok pedofil, éppen ellenkezőleg, hogy is hívják az olyat, ami én vagyok?…

ÜGYVÉDNŐ       Gerontofil.

INGATLANOS    Az, az! Hozzájuk vonzódom, hát mit csináljak? Bűn ez? Nem bűn! És soha semmilyen bíróság nem talált kivetnivalót, pedig mindig bepereltek a rokonok, persze, és mégse! Hát mi közük van hozzá, hogy három napot éltünk házasságban, vagy ötöt, vagy éveket? Én mindet látogattam, különben nem írják alá, tanúk előtt, a végrendeletüket! És hiába támadták meg, soha nem sikerült nekik! Mindegyik feleségem észnél volt, amikor aláírta! Sok ám a rosszakaró, ha örököl az ember. Nem bírják elviselni, hogy mért nem ők! Hát mert nem ők! Azért!

(Csönd.)

NŐ    Ez a mókusmezei ház, ez egy hetvenéves asszonyé volt?

ÜGYVÉDNŐ       Ez is, meg még néhány ingatlan… Mindegyik elég jó helyen… De azok téged szerintem nem érdekelnének…

(Csönd.)

INGATLANOS    Én csak kettőt örököltem, a másik négyet az anyjára hagyta, mégis be akar perelni… Kilencvenéves múlt, és még pereskedni akar! Megüzente! Mi? Hát nem egy jó fej? Na de hát tudjuk, hogy nem az a vénséges hülye néni akar pereskedni, hanem a maffia. A nénit tolják előre, de a lakásmaffia akarja megszerezni, az egyik a sok közül. Az egyik nemzetközi. Vannak, tetszik tudni, a hiénák. Mindenért nyomulnak. Nincs az a lerobbant sufni, ami ne kellene nekik. Meg is értem. Le kell hajolni, fel kell szedni, arany vagy csikk, mindegy. Szóval jó, ha gyorsan tetszik adni foglalót, mert akkor igazságosan tudom eldönteni, hogy magának-e, vagy a másiknak-e. És akkor nem lehet azt mondani, hogy én részre voltam hajolva.

(Csönd.)

NŐ    És mikor kéne?

INGATLANOS    Hát, ha nem is most azonnal, de két napon belül.

NŐ    Honnan szedjek össze két nap alatt négymilliót, készpénzben?! Nekem nincsen pénzem! Ez kétévi nettó fizetésem!

INGATLANOS    Értem én, kezicsókolom, én akkor megyek is, nagyon örültem a találkozásnak… (ülve marad)

NŐ    Úgy gondoltam, hogy meghirdetem a lakásomat, és ha az érte járó összeget átutalják, utána tudok utalni én… Vagy ilyen nincsen?

ÜGYVÉDNŐ       De van. Persze hogy van.

INGATLANOS    Ilyen a többség. Nem is kell most a teljes összeg, csak a foglaló.

NŐ    Csak! Négymillió készpénzben, két nap alatt!

ÜGYVÉDNŐ       Nehogy azt hidd, hogy rábeszéllek. – (Ingatlanoshoz) Kétévi fizetése.

INGATLANOS    Hát igen…

(Csönd.)

NŐ    Én nem vagyok jómódú. Megélek, de nem vagyok jómódú. Műszaki fordításból élek, azt nem fizetik agyon.

INGATLANOS    Ja, hogy fordító tetszik lenni… Nyelvek! Jó lehet.

(Kis csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       (Nőhöz) Nagyon szép telek, de lesz még ilyen.

INGATLANOS    Most ugye a feleségem rokonai perelni akarnak, és ha lesz erről döntés, akkor széljegyzetbe kerül… Mármint hogy az ingatlan per alatt van.

ÜGYVÉDNŐ       Perfeljegyzés, úgy hívják.

INGATLANOS    De ez nem megy olyan gyorsan. És aki megveszi, mielőtt a széljegyzet rákerülne, az jóhiszemű vásárló, és az övé marad.

ÜGYVÉDNŐ       Lehet ilyen szerződést kötni, csak rizikós… A vevő ráfázhat… Persze perelhet… A perfeljegyzési bejegyzés nem akadálya az elidegenítésnek. Az elidegenítési tilalmat a felperesnek külön kell kérelmeznie.

(Csönd.)

NŐ    Ha elég gyorsan lefizetem a foglalót, az enyém lesz?

INGATLANOS    Meg tetszett érteni. Nem mindenki ilyen gyors felfogású. Elismerésem.

(Csönd.)

NŐ    Honnét vegyek én négymilliót? Két nap alatt?! Anyám háromévi nyugdíja! Nekem kétévi fizetésem!

INGATLANOS    Az a helyzet, hogy az ötmillió jobb lenne. A másik ügyfél annyit bír letenni. Foglalónak.

NŐ    Hát az már szinte mindegy, négymillió vagy ötmillió.

ÜGYVÉDNŐ       Az már tényleg mindegy, ha nincs rá esély…

(Csönd.)

INGATLANOS    Vannak mindenféle konstrukciók… Hitelkonstrukció, tetszik érteni. A volt feleségem ilyeneket intéz egy bankban.

NŐ    Ő is meghalt már?

INGATLANOS    Nem, ő él, csak rég nem lakunk együtt. Ő annyi idős, mint én vagyok. El vagyunk válva. Úgyhogy tőle nem örököltem, sőt én fizettem őneki… Megkérdezhetem tőle, van-e valamilyen kedvező kölcsönkonstrukció… aránylag alacsony kamatozású, sok évre… Hívjam fel?

ÜGYVÉDNŐ       Ne hívd fel, mert saját erő úgy is kéne… És az nincs, ha jól értem.

NŐ    Hát nem nagyon van. Máról holnapra élünk…

INGATLANOS    Ilyen a többség, értem én. Ezért kell a személyi hitel.

NŐ    Nem lehetne várni, hogy átgondoljam?

ÜGYVÉDNŐ       Nincs sok értelme. Az ilyesmi nem átgondolás kérdése. De legalább tudom, hogy milyen házra vágysz, és ha legközelebb lesz, majd szólok.

INGATLANOS    (kigombolja a kabátját) Ilyenkor adják el a dugi ékszert, vagy vágják be a zaciba. Ki szokott derülni, hogy mégis többet ér, mint gondolták. A becsüs sem mindegy, van ilyen is, meg olyan is. Szólhatok egy havernak, negyven évet húzott le a szakmában, látott már minden csudát. Egyszer egy valódi Tintorettót vittek hozzá, nem hitt a szemének… Hívta a szakértőket, nézték, hát nem egy Tintoretto?! Na akkor gyorsan el is adta, nehogy már betörjenek hozzá, mert az ilyesminek híre megy, úgyhogy a harmadik vevőtől lopták csak el, bár addigra kiderült, hogy mégse Tintoretto, hanem csak a műhelye, de így is négyszázszorosára ment fel az ára…

(Csönd.)

NŐ    Két nap nem lesz elég.

ÜGYVÉDNŐ       Nem kell erőltetni, ha nem megy könnyen. Ne verd magad adósságba egy életre. Valami készpénzed maradjon, mert bármikor bármi beüthet. Betegség, baleset…

NŐ    Igen, de annyira szép hely…

ÜGYVÉDNŐ       Bánom már, hogy kivittelek.

NŐ    De nem, nagyon hálás vagyok, az ilyet látni kell!

ÜGYVÉDNŐ       Sok a négymillió, belátom…

INGATLANOS    Inkább öt. Egy napig se marad nálam, szét kell rögtön osztanom ide meg oda… De mondom, egy jó kis személyi hitel, és meg van oldva…

ÜGYVÉDNŐ       Esetleg én is segíthetek…

NŐ    De nem, nem, szó se lehet róla! Az üzlet meg a barátság két külön dolog!

INGATLANOS    A személyi hitel lenne a legegyszerűbb… Minden bankban vannak olyan konstrukciók, amik nem nyilvánosak… A haveroknak, a politikusoknak, a családnak, ilyeneknek… Mondom, a volt feleségem ezzel foglalkozik, és az engem nem mer átvágni, mert elharapom a torkát…

NŐ    Nem tudom, mi nem szoktunk adósságot csinálni…

INGATLANOS    Maradinak tetszenek lenni, pedig az a legjobb üzlet, adósnak lenni! Meg tetszik venni azt a házat Mókusmezőn, és két hét múlva tovább tetszik adni ötven százalék felárral! Rengetegen ebből élnek! Őszinte leszek, én is ebből élek… Ebből van a bőrkabátom, miért, nem jó? És van még otthon ugyanilyen három! Egy közepes érettségivel!…

NŐ    Az nem úgy van, hogy ha valaki eladja az ingatlanát, adózni kell utána?

ÜGYVÉDNŐ       Ha a szerzést követő öt éven belül adja el. De az adó a nyereség után évente progresszíve csökken… És öt év múlva nulla.

INGATLANOS    És ha nagy a különbözet a vételi ár meg az eladási ár között, és persze az eladási a nagyobb, a felét nem kell bevallani, annyit még elnéznek, a másik fele meg bőven belefér! És tovább tetszik lépni egy drágábba, és így tovább! Mennek fel az árak, amíg ilyen vacak a kamat! És ha még fel is tetszik újítani egy kicsit, akkor aztán még nagyobb a felár. – Na mindegy. Akkor én most megyek is. (feláll, gombolkozik) Szia, csókolom!

NŐ    Várjon egy kicsit…

INGATLANOS    Tessék csak nyugodtan tűnődni, van rá két nap… És mindent meg tetszik tudni beszélni nélkülem is az ügyvédnővel, én megbízom benne… (kimegy)

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       A két nap tényleg nem reális.

(Csönd.)

NŐ    A magamét már meghirdettem… A Mókusmező éppen kijönne belőle, ha egyben kifizetik… Aztán valahogy ellaknánk, amíg megcsinálják, lavór, ásványvíz, spirituszfőző… Elég nagy ház, egy-egy sarokban meg lehetne húzódni, és fokozatosan megcsináltatni… A gyerek biztos élvezné… Azt biztosan lehet, hogy pont aznap utalnak nekem, amikor én is utalom… A teljes vételárat a vevőm is, meg én is…

ÜGYVÉDNŐ       Azért beletelik egy-két nap, amíg átmegy a rendszeren…

NŐ    De a foglalóra nem gondoltam…

ÜGYVÉDNŐ       A foglaló nem kötelező…

NŐ    De ha mások megelőznek?…

ÜGYVÉDNŐ       Ezért mondom, hogy lesz még ilyen… Ne lovald bele magadat pont ebbe…

NŐ    De nem, ez nekem pont jó! Éppen ilyenről álmodtam! Illetve nem is mertem volna ilyenről álmodni… De ez a ház az! És van benne valami végzetes, hogy pont erre jártam, és hogy pont itt van az irodád… Megtörténhetett volna, hogy nem veszem észre! És akkor elszalasztom! Rossz belegondolni!

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Nem kell minden szavát elhinni, nagy hóhányó…

NŐ    Látszik rajta.

ÜGYVÉDNŐ       Én nem bíznék meg benne. Lehet, hogy nincs is másik vevője.

NŐ    Miért ne lenne? Csak a telek maga is megéri, ezen az áron!

ÜGYVÉDNŐ       Na most amit mondott a széljegyzetről… Vagyis a Cé lap… A perfeljegyzés… Nincs az a végrendelet, amit meg ne lehetne támadni. Én nem tudom, mije volt annak a hetvenéves nőnek, és ki mindenkit hagyott hátra, de bármi van is a végrendeletben, az egyenes ági rokonoknak jár a köteles rész. Az anyjának is. Én nem tudom, hogy az mennyi. Nem tudom, voltak-e gyerekei. De minden végrendelet megtámadható.

NŐ    Hát persze.

(Csönd.)

NŐ    De hát ha én jóhiszemű vevő vagyok? Nem ezt mondta?

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Az az autószalon, ahol a legutóbbi néhány kocsimat vettem, alig használt terepjárókat árul. Németországból hozzák be, eredetvizsgálat, törzslap, minden tiszta, és mégis előfordul, hogy már ők lopott kocsit vettek a német partnerüktől, és hiába volt rendben minden, és hiába volt a magyar vevő jóhiszemű, sőt a magyar autókereskedő is jóhiszemű, és nem vette észre, hogy a motorszámot átütötték, ha kiderül, hogy lopták a kocsit, mert akkor az utolsó tulajdonostól veszik el. Aztán lehet perelni az összes közvetítőt évekig, volt kocsi, nincs kocsi.

NŐ    Még jó, hogy nincsen terepjáróm.

(Csönd.)

NŐ    Tőled is elvették?

ÜGYVÉDNŐ       Tőlem nem tudják elvenni, mert én mindig új kocsit veszek.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Nagy kókler ez, hidd el nekem, egy szörnyeteg, egy házasságszédelgő… Behízelgi magát a haldokló vénasszonyoknál, akik azt se tudják, mit írnak alá.

NŐ    Hát én nem leszek olyan hülye, mint azok az öregasszonyok… Én inkább egyedül maradok… Már most is egyedül vagyok, és kibírom…

ÜGYVÉDNŐ       Én a hatóság helyében kivizsgálnám, mivel veszi rá a vénasszonyokat, hogy az utolsó hetekben hozzámenjenek feleségül… Négy egyforma eset azért már feltűnhetne nekik…

NŐ    Á, azok a rablásokat se vizsgálják, a betöréseket se… A gyilkosokat se képesek megtalálni…

ÜGYVÉDNŐ       Hát igen.

(Csönd.)

NŐ    Jó, hát nem tudom… Talán az anyám…

ÜGYVÉDNŐ       Csókoltatom… Még mindig ott lakik?

NŐ    Ott. Neki egyedül túl nagy, de nem akarom kiszakítani a közegéből… Ott élte le az egész életét…

ÜGYVÉDNŐ       Szép lakás. Megér most vagy negyvenet… Többet is…

NŐ    Nem tudom…

ÜGYVÉDNŐ       Persze nem szerencsés, hogy egy idős asszony megtakarítását…

NŐ    Nem tudom, hogy lehetne… – Jó, megyek a gyerekért… Hívlak… Most még ne adjátok oda másnak…

ÜGYVÉDNŐ       Nem adjuk oda.

(Nő el.)

 

Harmadik jelenet

(Jön Ügyvédnő, Ingatlanos.)

INGATLANOS    Ha tényleg összeszedte, akkor van ott még több is! Hajtsunk rá, ne álljunk le… Mondjuk, a másik vevő ráígért plusz kétmilliót…

ÜGYVÉDNŐ       El nem tudom képzelni, honnét vette.

INGATLANOS    A személyi hitelt se ejtsük…

ÜGYVÉDNŐ       (leül az asztalhoz) Kínos az egész, hogy régi barát…

INGATLANOS    (leül a szemben lévő fotelbe) Miért, a többi nem volt sajnálni való? Tiszteletre méltó személyek egytől egyig, ők is egyenlőnek és szabadnak születtek, megvoltak az emberi jogaik, aztán mégis hogy ráfáztak! Jól kinéznénk, ha az érdemeik szerint válogatnánk közülük! Vegyük figyelembe a szociális helyzetüket? Hogy mennyire hasznosak a társadalomnak? A szívem szakad meg némelyikük láttán, de mégis erőt veszek magamon! Nagy pénzt csak a szegényekből lehet kifacsarni, mert a gazdagok attól gazdagok, hogy nem hagyják magukat megkopasztani! Mindig így volt, mindig így lesz! Te is tudod, ebből élsz! Hát akkor?!

(Jön Nő és Mama.)

NŐ    Jó napot. Szia.

MAMA       Szervusz, édes lányom! Hadd nézzelek! Te se lettél fiatalabb!

ÜGYVÉDNŐ       (feláll) Csókolom! Még ilyet!

INGATLANOS    (feláll) Kezicsókolom!

MAMA       Jó napot. – Mondom a lányomnak: én is megyek, ezt látnom kell! Nem örült, úgyhogy bocsássák meg neki, hogy itt vagyok, nem ő tehet róla…

ÜGYVÉDNŐ       De nem, én örülök…

MAMA       Én nem szólok bele semmibe, ti csak tegyétek a dolgotokat! – Maga is csinálja, amit kell!

INGATLANOS    Csinálom én, kezicsókolom.

MAMA       Ne zavartassa magát!

INGATLANOS    Nem zavartatom. – Tessék már leülni, kezicsókolom. Kávét, vizet? Valami rövidet?

MAMA       Nem, nem, semmit, nem akarok zavarni. (leül) De hát nem hagyhattam, hogy ennyi pénzzel egyedül mászkáljon az utcán… Kifigyelik a bankban, aztán az utcán kitépik a táskát a kezéből… Mégis más, hogy ketten… Nincs mivel hozzáláncolni a testéhez a táskát… Az első felét tegnapelőtt vittük be a bankba, a második felét tegnap… Mert mind a kétszer vele mentem… Mondom neki: édes lányom, te intézed, a te életed, de én még ez egyszer vigyázok rád… Elvégre jórészt az én pénzem… Meg a lovagomé. Lett nekem a férjem halála után, te emlékszel a férjemre, ugye, lányom, lett egy rajongóm… Mindennap felhív… A lakásomba nem engedem be, azt már nem, de naponta beszélünk… Megnézettem a neten, melyik az állami bank, hogy oda vigye – egy magánbank még képes, és abban a két napban megy csődbe… Az udvarlóm is ezt javasolta… És ne hagyja, hogy a pénztáros lebeszélje azzal, hogy magas a kezelési költség… Annyit a biztonság megér… Nem is lehet aludni ennyi készpénzzel a lakásban…

NŐ    Én kibírtam volna.

MAMA       Én nem bírtam volna ki.

NŐ    Az én lakásomban lett volna a pénz.

MAMA       Én akkor se bírtam volna nyugodtan aludni! – Mert az ő lakásába is betörhetnek, épp amikor készpénz van otthon, nem? Nemcsak az enyémbe! És ahhoz is ragaszkodtam, hogy amikor ma kivesszük, csatoljon fel néhány övet… Mert még én se vagyok garancia, hogy el bírom hajtani a támadókat… Én is adtam két övet… Gyűrje be a pénzt… Az ostrom után anyám is ezt csinálta, minden fiatal nő… És szénnel kenték be az arcukat, ne szúrjanak szemet az oroszoknak… És kabátot is vegyen fel, azzal nem kelt feltűnést… Mint a strandon, amikor a törülköző alatt öltözik át az ember… – Előveheted.

NŐ    Bocsánat, ha elfordulna…

(Ingatlanos elfordul. Nő kikapcsolja a szoknyáját, egymás után öveket vesz le magáról, amelyek a borítékokat szorították a testéhez. A borítékokat az asztalra teszi. Visszaöltözik.)

NŐ    Remélem, nem számoltuk el.

INGATLANOS    Hát, kezicsókolom, minden elismerésem a maguké… Ilyen rövid idő alatt, csókolom, ez magyar rekord… De legalábbis ifjúsági…

MAMA       Aranyos ember. Számolja meg. – Számold meg te is, édes lányom! Mi is ketten számoltuk meg! És a bankban is leszámolták!

ÜGYVÉDNŐ       Akkor biztos megvan…

MAMA       Mindenkit mozgósítottam… A lovagomat is… Ettől még nem fog megnőni a szarva, a lakásomba továbbra se léphet be, de még akkor hiányzott több mint félmillió… Amikor mondta a lányom, mennyi kéne, és hogy reménytelen, énbennem azonnal felment az adrenalin. Mi az, hogy reménytelen?! Mi ahhoz voltunk szokva, én meg a férjem, hogy mindent nekünk kell megoldani, és meg is oldottuk. Eltartottuk a szüleinket, magunkat, a gyerekeinket – nekünk csak egy gyerek jött össze, de most a generációról beszélek… A lakást mi vettük nekik, mert ők nem lettek volna képesek összekaparni… Valahogy annyira gyámoltalanok!… Persze nem olyanok az idők… De mégse bírnak önállósulni, nem bírnak leszakadni…

INGATLANOS    Azért ne tessék az egész generációra általánosítani… Ismerek egy csomó havert, akik a farkastörvények között is helytállnak!

MAMA       Aranyos ember. Maga biztos jól keres.

INGATLANOS    Nem panaszkodhatok, kezicsókolom.

MAMA       De nyilván meg is dolgozik érte. – És persze kikérdeztem, mi ez a ház, hol van, megéri-e… Már menekült volna, de én még kérdeztem, kérdeztem… – Ugye?

NŐ    Kérdeztél…

MAMA       Na akkor mondom neki: vigyél tőlem, kislányom, bármit, ha annyira akarod, ha ez tenne boldoggá, ha ez az életed álma… – Az győzött meg, hogy te intézed, édes lányom. Akkor a legjobb kezekben vagyunk… Máskülönben halálra aggódnám magam, és bele se mentem volna, de így te vagy a garancia…

ÜGYVÉDNŐ       Én igazán…

MAMA       A jegygyűrűmet nem fogadta el, a bolondos gyerek… De a képeket igen… Annyira megszokta őket, hogy eszébe se jutottak volna magától… Nekem viszont eszembe jutottak. Odanéztem a falra, és rögtön eszembe jutottak. És adtam neki egy szemeteszsákot, amibe belefértek, olyan nagy feketét, a spájzban van egy csomó… Ott maradt a helyük a falon, a képeknek, kérdezte, nem fogom-e elsírni magam, ha odanézek… Én pedig azt mondtam neki, hogy mindig örülni fogok, ha odanézek, mert az jut az eszembe, hogy neki jó… Áldozatot hozni gyönyörű dolog. A legszebb. Ahogy eddig is erről szólt az egész életem, az ő boldogságáról, amit ő nem talált meg. – De te megtaláltad a számításodat, édes lányom, ugye? Hány gyereked is van, három?

ÜGYVÉDNŐ       Három.

MAMA       Három saját?

ÜGYVÉDNŐ       Három saját.

MAMA       Mert neki egy nem saját van. De édes gyerek, nem mondhatom, hogy nem édes. Csak még kicsike, és ha én nem leszek, akkor tényleg nem tudom, hogy mi lesz velük. – Nem könnyű ez ebben a világban. A tieid már felnőttek, édes lányom, mi?

ÜGYVÉDNŐ       Fel.

MAMA       Akkor te már szabad vagy… – A ház a magáé, ha jól tudom…

INGATLANOS    Én öröklöm. Igen.

MAMA       Na és te hogy laksz, mint laksz, édes lányom?

ÜGYVÉDNŐ       Nem panaszkodhatok.

MAMA       (Ingatlanoshoz) Nagyon helyes volt kislánynak, nekem elhiheti. És illedelmes. Mindig megitta a kakaóját, nem úgy, mint ez. Őneki nem volt túlcukrozva. És akkor beszélt, ha kérdezték. Kerek mondatokban. Nemcsak hogy mmm meg mmm. Ezt nehéz elérni a maiakkal. Az a kiskölök is, hát nem könnyű, és ki tudja, milyen géneket örökölt, hogy mi van benne, hogy majd mi tör elő belőle, azt élő ember meg nem mondja. Ez az egy. Ettől lehet félni. Ezeknek a vérükben van – nem mindegyikben, de – különben… Na, szóval mindent összeszedtünk. Mindent. A lovagom is beszállt, de neki fogjuk visszaadni legelőször. Kérdezte, hol van a ház, amikor felhívtam, mondtam: Mókusmező, erre mit mond? hogy ismeri a környéket, oda kirándult a szüleivel gyerekkorában! Mármint az apjával, aki természetjáró volt, baloldali… Egy barátnőm ajánlott egy uzsorást, egyéves lejárat, tizenöt százalék… Azt fogjuk bírni… Én mindig a fogamhoz vertem a garast, és ha én nem spórolok, semmi se lett volna, a lakásodat se bírtuk volna összeszedni, pedig apád nem keresett rosszul, de takarékoskodni nem bírt… Ugye akkor még csak az önrészt kellett, mennyi volt az akkor? Hetvenezer, talán, és nagy OTP volt rajta… Azt már te nyögted ki, elismerem… – Ma is abban lakik, abban laknak, a gyerekkel. Egy pasas is elférne, de pasas, az nincs. – Neked van pasasod? Kivel is jártál akkoriban, érettségi előtt? Magas, fess fiú volt, itt van a neve a számon… Ő még nem járt senkivel, legalábbis nem mondta… Neked biztos előbb mondta, mint nekem… Csak aztán nehogy az legyen, hogy megcsináljuk a házat, és hirtelen megjelenik egy pasas, és beköltözik, anélkül, hogy egy szalmaszálat keresztbe tett volna… Engem a guta ütne meg.

NŐ    Számolja meg, számold meg!

INGATLANOS    Megszámolom… Akkor ez azt jelenti, kezicsókolom, nem kell a személyi hitel?

NŐ    Nem kell. Látja, megvan.

INGATLANOS    De én hátha mégis tudok egy jobb konstrukciót. – (Mamához) Tessék idehallgatni. Felvesz a lánya kölcsönt jóval kisebb kamatra, és az uzsorásnak a magas kamatozású hitelt úgy tetszenek visszafizetni… Az állam is ezt csinálja, amikor tőzsdézik… Biztos van abban a hitelszerződésben, amit az uzsorással tetszett kötni, olyan klauzula, hogy az előtörlesztésért kedvezmény jár…

MAMA       Én ezeket a dolgokat nem értem. Nem is az én kompetenciám.

INGATLANOS    Ez most mennyi, amit össze tetszett gyűjteni, hatmillió?

NŐ    Milyen hatmillió? Négymillió!

INGATLANOS    Nem mondtam? – Nem mondtad? – A másik vevő hatmilliót tesz le, holnapra ígérte… – Nem mondtuk?

NŐ    Négymillióról volt szó!

MAMA       Én is négymillióról tudtam.

ÜGYVÉDNŐ       A négymillió bőven elég, és már itt van. Aki előbb teszi le, azé a ház. Én is négymillióra emlékszem.

INGATLANOS    Jó, akkor az én hibám, tényleg azt se tudom, hol áll a fejem, annyi minden. A kivitelezők, a tervezők, a vevők, az eladók… (feláll) Jó, akkor én mindjárt viszem is, csak aláírom az átvételi igazolást…

NŐ    A pénz nem marad itt?

INGATLANOS    Nem, kezicsókolom, hát éppen ezért készpénz, és nem utalás, mert nekem fizetnem kell mindenfélét… De az átvételről a drága ügyvédnő mindjárt kinyomtatja az elismervényt, én aláírom, és el tetszenek tenni…

ÜGYVÉDNŐ       Talán nem említettem, hogy elromlott a nyomtatóm. Vis maior.

INGATLANOS    Nem baj, megírom kézzel, az ugyanolyan érvényes. (kivesz egy papírt a nyomtató tálcájából, elvesz egy tollat, lehajol, állva írni kezd) „Átvételi elismervény foglalóról”. (felnéz) Nekem nagyon szép ákombákom betűim vannak, nyomtatott nagybetűkkel írok, azt remekül el lehet olvasni.

NŐ    Tanú is kell?

INGATLANOS    Majd az ügyvédnő drága. Ma már elég egy tanú is.

NŐ    Nem két tanú kell?

INGATLANOS    Az régen volt, kezicsókolom, ma már egy is elég.

NŐ    De akkor rendben van a négymillió?

INGATLANOS    Rendben, ha az ügyvédnő drága akarja… Nekem ugyan kikaparja a szememet az a boszorkány, akinek szintén kéne a Mókusmező, de hát isten neki…

ÜGYVÉDNŐ       Nem kell kínlódni a kézírással, az internetről le lehet tölteni a formanyomtatványt, és ha megjavítják a nyomtatómat, utólag kitöltjük. – Rosszul tudod, hogy egy tanú elég, mert továbbra is két tanú kell. Majd szerzek másik tanút utólag.

NŐ    Nagyon köszönöm! Az jó lesz…

ÜGYVÉDNŐ       Mégis komolyabb, ha ki van nyomtatva, és nem egy összefirkált sajtpapír!

MAMA       Komolyabb, hát persze! Komolyabb!

INGATLANOS    (abbahagyja az írást, felegyenesedik) Jó, hát ahogy tetszenek akarni… Ha az én írásom nem elég jó… Ugyanolyan érvényes, mint a nyomtatott! Végrendeletet is lehet kézzel írni! Nekem ebben van tapasztalatom!

ÜGYVÉDNŐ       A nyomtatott formanyomtatványban minden rubrika benne van, az eladóé, aki a foglalót kapja, a vevőé, aki a foglalót adja, és az ingatlan adatai is szabadon vannak hagyva… Megvan a gépben. Kitöltöm, és amint megjavítják a nyomtatót, kinyomom.

INGATLANOS    Jó, hát akkor megyek is. Ha ki lesz nyomva, aláírom. Akkor viszem. (a táskájába tömi a borítékokat)

NŐ    Számolja meg, könyörgök!

MAMA       Igen! Tessék megszámolni! Nehogy aztán utólag!…

INGATLANOS    Ha nem működik a felek között a bizalom, kezicsókolom, akkor megette a fene az egészet. Én így vagyok beállítva, nekem nem a papírmunka az erényem, hanem az emberismeret. Az van nekem. Akiben én megbízom, abban meg lehet bízni. – Én a kedves lányában az első pillanattól megbíztam. Azt persze nem hittem, hogy össze tudja szedni időre, nem tudtam, hogy maga van a háta mögött, és hát nem úgy néz ki, már ezer bocsánat és elnézést, mint aki ennyit össze bír kalapozni, de én mégis megbíztam benne, megérzés, és mit tesz isten, be is jött. Az ilyen ártatlan embereknek szoktak kölcsönt adni, és megbíznak bennük, hogy ha törik, ha szakad, visszatérítik. Csak a határidő volt most nagyon rövid. De hát sikerült, és ennek én örülök a legjobban. (Elkapja és megcsókolja Mama kezét. Kezet fog Nővel, hosszan rázza a kezét, odaint Ügyvédnőnek, megáll.) Nagyon fontos: ha a vevő hibájából nem jön létre az ügylet, akkor a foglaló teljes összege az eladónál marad! Ha pedig az eladó hibájából hiúsul meg az ügylet, akkor a vevőnek a foglaló kétszerese jár!

NŐ    Tudom!…

INGATLANOS    Csak hogy ne legyen tévedés. (el)

(Csönd)

MAMA       Milyen kedves fiatalember. Neki halt meg a felesége?

NŐ    Neki.

MAMA       Szegény ember. – Hát akkor…

ÜGYVÉDNŐ       Azt is lehet, hogy amíg rossz a nyomtatóm, átküldöm neked a fájlt, kinyomtatod, behozod, kitöltjük a rubrikákat kézzel, mert úgy is érvényes, ha olvasható, és én aláíratom a tanúkkal…

NŐ    Ráér, amikor megjavítják.

ÜGYVÉDNŐ       De mintha némi kétely merült volna fel.

MAMA       Nekünk te vagy a garancia, édes lányom. Az nekünk bőven elég!

NŐ    Úgy tudtam, hogy ilyenkor az ügyvédnél marad a pénz… Hogy hívják az ilyet…

ÜGYVÉDNŐ       Ügyvédi letét.

NŐ    Igen. Azt hittem, hogy itt marad letétben.

ÜGYVÉDNŐ       Persze, így is lehet. De ahhoz le kell papírozni. Megcsináljuk, amikor csak akarod. Mondom, nyomtasd ki, amíg az én nyomtatómat megjavítják… Vagy hívjam fel a mobilján, hogy jöjjön vissza a pénzzel?

NŐ    Nem, dehogy…

MAMA       Mi nem vagyunk gyanakvók. Én bizalmatlan vagyok, mert megtanított az élet, de gyanakvó, az nem vagyok. Minél tovább él az ember, annál több gonoszságot tapasztal, de a reményt sose szabad feladni. Ez az én alapelvem.

ÜGYVÉDNŐ       De szívesen visszahívom, még nem jár messze. Nem kerül semmibe.

NŐ    Ne, az most már megalázó lenne.

ÜGYVÉDNŐ       Elég régen csinálja, nemigen lehet megbántani…

MAMA       Édes lányom, gyere majd fel hozzám, elbeszélgetünk… Ha akarod, csinálok neked kakaót.

ÜGYVÉDNŐ       Köszönöm szépen, kakaót inkább ne.

MAMA       Akkor kapsz tejszínhabos kávét. Nekem nem szabad, de neked csinálok.

ÜGYVÉDNŐ       Köszönöm szépen!

MAMA       Akármikor megfelel… Odaszólsz, ha van egy félórád, és fogadlak. Én mindig ráérek.

ÜGYVÉDNŐ       Köszönöm szépen.

MAMA       Te is jöhetsz, de ha dolgod van, elleszünk mi kettesben.

NŐ    Nem, én nem feltétlenül…

MAMA       Nem nagyon látogat, ez az igazság.

NŐ    Dehogynem.

MAMA       Unja az anyját. De hát ez az öregek sorsa. – Add meg neki a számomat, én nem tudom kívülről. – Bármikor jössz, odacsöngetsz fél órával előbb, és lesz minden. A kiskölöknek úgyis csinálok mindenfélét. – Akkor én nem is akarok tovább zavarni, a pénz át lett adva, úgyhogy én csak emiatt… Örülök, hogy semmit se változtál. Édesem, adhatsz egy puszit! Ide az orcámra!

(Ügyvédnő arcon csókolja Mamát.)

ÜGYVÉDNŐ       Ne tessék még menni, annyira régen…

MAMA       Én nem akarok a ti üzleti ügyeitekbe beleszólni, az idős ember neve hallgass. Ennek így kell lennie. – Milyen szimpatikus fiatalember! Jó lett volna egy ilyen a családban…

NŐ    Anyuka!

MAMA       Szerintem még mindig nem késő. Az a pár év, amivel fiatalabb nálad, nem sokat számít… – Jól néz ki még, nem?

ÜGYVÉDNŐ       Jól néz ki.

MAMA       Az ember a közepén néhány évtizedig kortalan… Te is letagadhatsz tíz évet…

ÜGYVÉDNŐ       Ugyan…

MAMA       Szerettem volna unokát, egy igazit… Nem biztos, hogy késő, ma már vannak mindenféle hormonkezelések… Én folyton mondom neki. Akkor legalább tudnám, hogy azok az én génjeim, az mégis jobb… – Ne vágj pofákat! Ez a szimpatikus fiatalember nagyon nézett téged… szinte bámult…

NŐ    Öregasszonyokban nyomja, az olyanokban, mit te vagy!

(Csönd.)

MAMA       Jó, akkor megyek. Szervusztok, gyerekek! Jó volt megint így látni benneteket!

(Mama el. Csönd.)

NŐ    Hát igen. – Az a per, amiről szó volt… Hogy még nem is az övé az ingatlan…

ÜGYVÉDNŐ       Holnap reggel azzal kezdem, hogy bemegyek a földhivatalba, és kérek a tulajdoni lapról másolatot. Bárki kikérheti, engem ott ezer éve ismernek, úgyhogy pillanatok alatt ki fogják adni… A másolat az ingatlan legutolsó érvényes állapotát tükrözi. Kinek a tulajdonában van, meg van-e terhelve kölcsönnel, van-e rajta valakinek zálogjoga, ilyenek. Az is be van jegyezve, ha per alatt áll. Ha az ingatlan tiszta, nyugodtan meg lehet venni. Gyere be holnap reggel, hozd magaddal a kinyomtatott megállapodást a foglalóról, és ha a tulajdoni lap rendben van, kitöltjük. És szerzek két tanút, azzal nem kell törődnöd.

NŐ    Köszönöm szépen! Nagyon jó. Hányra jöjjek?

ÜGYVÉDNŐ       Azok a Budafoki úton fél nyolckor kezdenek… Mire ideérek, lesz olyan negyed kilenc – fél kilenc… Inkább fél kilenc… Nyitásra ott leszek.

NŐ    Borzasztóan aranyos vagy… Az öröklés, a köteles rész… Ha kiderül, hogy más örökös is van… Az engem hogy fog érinteni?

ÜGYVÉDNŐ       Úgy tudom, hogy két ingatlant örökölt, és a másik a nagyobb értékű. Ez a Mókusmező akkor is megmarad neki, ha az örökség felét elperelik tőle. De majd megkérdezzük tőle. Addig nem is írjuk alá.

NŐ    De a foglaló…

ÜGYVÉDNŐ       Ha valamiért nem írjuk alá, akkor visszaadja. Több mint tíz éve dolgozunk együtt, de olyan még nem fordult elő, hogy foglalót vagy előleget vissza kellett volna adnia. Soha nem adott vissza foglalót. Soha.

NŐ    Akkor jó. – És ha közben elköltötte?

ÜGYVÉDNŐ       Nem megy az olyan hamar. És ha már kiadott belőle, pótolja máshonnét.

NŐ    Jó. Akkor holnap reggel. Kösz!

(Kimegy. Sötét.)

 

Negyedik jelenet

(Ügyvédnő az íróasztalnál. Jön Nő.)

NŐ    Szia!

ÜGYVÉDNŐ       Szia! Kikértem a tulajdoni lap másolatát. Ez pedig a megállapodás a foglalóról, kitöltöttem, és az összes aláírást megszereztem, a két tanúét is, meg ővele is összefutottam reggel, és ő is aláírta… Már csak neked kell. A te adataidat most pótlólag írjuk be.

NŐ    Remek. Megjavult a nyomtatód?

ÜGYVÉDNŐ       Reggel megcsinálták. De még este buliban voltam, ott nyomtam ki, mert elküldtem magamnak a formanyomtatványt e-mailen, és a társaságban szereztem tanúkat… (kis csönd) Tessék, a tulajdoni lap. (nyújtja)

NŐ (elveszi, leül a fotelbe, tanulmányozza) Cím, helyrajzi szám… „Gazdasági épület”…

ÜGYVÉDNŐ       Mondtuk, hogy az.

NŐ    Igen.

ÜGYVÉDNŐ       Nincs rajta széljegy.

NŐ    Nincs.

ÜGYVÉDNŐ       Akkor aláírhatod a foglalóról… Három példány. (feláll, odaviszi, átadja, Nő visszaadja a tulajdoni lap másolatát)

NŐ    Kösz.

(Ügyvédnő visszaül az aszal mögé.)

NŐ    Ezek a tanúk?

ÜGYVÉDNŐ       Igen. Ott voltak a buliban.

NŐ    Én még alá sem írtam.

ÜGYVÉDNŐ       Hát persze, különben most nem kéne aláírnod.

NŐ    És a te neved hol van?

ÜGYVÉDNŐ       Az én nevem nem kell. Majd az adásvételi szerződésen. Nem én vagyok az eladó, hanem az ingatlanközvetítő, aki most egyébként nem közvetítői minőségében van jelen, hanem tulajdonosként. Ti ketten állapodtatok meg a foglalóról. Ez megfelel az igazságnak.

NŐ    Ja. (csönd) Te nem is vagy benne?

ÜGYVÉDNŐ       Én nem kellek hozzá. Annyiban kellettem, hogy kora reggel ő is bent volt a földhivatalban, és akkor aláírattam vele is. A tanúkkal még az este… De én mint ügyvéd nem kellek hozzá… Ügyvéd nem kell szinte semmihez, ügyvéd vagy közjegyző nélkül is érvényes megállapodást lehet kötni az ilyen ügyekben. – Nyugodtan írd alá. Ha miatta nem jön létre a dolog, visszakapsz a négy- helyett nyolcmilliót.

NŐ    Tudom, ilyen a foglaló. (aláírja)

ÜGYVÉDNŐ       A személyazonosságid számát is írd oda…

NŐ    Nem tudom kívülről… (kotorászik a táskájában, előveszi)

ÜGYVÉDNŐ       Nem árt, ha nyomtatott betűkkel is aláírod mind a három példányt, mint ő is, meg a tanúk is…

NŐ    Igen… (beírja, leteszi az asztalkára, csönd)

ÜGYVÉDNŐ       Akkor ezzel megvagyunk… (rámosolyog)

(Csönd.)

NŐ    Anyám lovagja lediktálta, mi mindent kéne még megkérdeznem…

ÜGYVÉDNŐ       Csak tessék.

NŐ    Máris! (előveszi a papírt, kiteregeti)

ÜGYVÉDNŐ       Tekintélyes listának látszik.

NŐ              Az öregúr ideges lett, amikor meghallotta, hogy az eladó elsétált a foglalóval… Ő ugyan nem jogász, de főmérnökként sok mindenhez ért… Kiabált velem a telefonban.

ÜGYVÉDNŐ       Vannak ilyen öregurak.

NŐ    Röstellem, hogy most kezdem firtatni… Ezek nem is az én kérdéseim…

ÜGYVÉDNŐ       Te csak kérdezz nyugodtan, amire tudok, válaszolok.

NŐ    Ha nem tudom átutalni a teljes vételárat határidőre, mert az én lakásomért nem fizetett valaki, akkor mi van? Bukom a foglalót?

ÜGYVÉDNŐ       Előfordulhat. Olyan reális határidőt kell szabni, ami alatt megveszik a lakásodat, és minimum annyiért, amennyit neked kell fizetned. Persze valamennyi készpénz plusz részletfizetés szokott lenni… Az egészet ritkán teszik le, és akkor sem a ti köreitekből, már bocsánat… Te sem az egészet fogod azonnal kifizetni, és a te lakásodat sem készpénzért veszik meg egyben… hitelt kérnek, ilyen-olyan állami támogatást… A hitelszerződést be kell mutatniuk a banknak… Széljegy kerül a tulajdoni lapra, ami majd lekerül, amint kifizették… Te is kérj foglalót, mondjuk ugyanannyit.

NŐ    Négymilliót?

ÜGYVÉDNŐ       Ha megadják?! És ha a vevőd hibájából nem tudod eladni a lakásodat, illetve a Mókusmezőt az eladó hibájából nem szerzed meg, akkor nyersz a dolgon négy- plusz négymilliót…

(Kis csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Az nyolc. Szoktak ezzel trükközni. (kis csönd) Persze te nem fogsz trükközni…

NŐ    Hát nem. (kis csönd) Még nem kérdeztem meg, hány százalék az ügyvédé.

ÜGYVÉDNŐ       Attól függ. Baráti alapon szerény a százalék.

NŐ    Mégis, mennyi?

ÜGYVÉDNŐ       Ha azt is én csinálom, legyen egy százalék.

NŐ    Huszonötmillióból kétszázötvenezer?

ÜGYVÉDNŐ       Olyasmi. A Mókusmező is annyi lehet…

NŐ    Félmillió a kettőért?

ÜGYVÉDNŐ       Ha mindenáron ügyvédi díjat akarsz fizetni. Én felajánlottam, hogy megcsinálom ingyen, barátságból.

NŐ    Nem, nem, a barátságot ebből ki kell zárni.

ÜGYVÉDNŐ       Akkor félmillió.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Azt is lehet, hogy ő veszi meg a te lakásodat. Szokott ilyet csinálni. Vagyis cseréltek. Az ő ingatlana lesz a tiéd, és a te lakásod az ő nevére kerül. Pénz nem is mozog. Ha azonos az érték, akkor vagyonszerzési illeték sincs…

NŐ    Csere?

ÜGYVÉDNŐ       Persze. Megnézi a lakásodat, és ha megfelel neki, akkor cseréltek. Még az is lehet, hogy a tiéd az értékesebb, és akkor te kapsz pénzt tőle. Az ilyesmit el szoktuk hallgatni, hogy ne kelljen adót fizetni utána. A foglaló pedig be lesz számítva a vételárba, ahogy kell.

NŐ    Ez nincs felírva a kérdések között…

ÜGYVÉDNŐ       Még egy fifikás főmérnök se gondolhat mindenre.

(Csönd.)

NŐ    Mi ebben nektek az üzlet?

ÜGYVÉDNŐ       Nekem az ügyvédi díj. Nem mindig vagyok olyan olcsó, mint neked. Ha ő hozza a vevőt, jutalékot kap. Ha ő a vevő, felújítja, és úgy árulja, nagyot lehet kaszálni rajta. Megvannak a mesterei, neki olcsón dolgoznak, és nincsenek bejelentve. Románok, ukránok… Bár ma már a magyarok is… Az ellenőrök, akik a feketemunkát jelentik fel hivatalból, nem kerülnek sokba… Egy huszonötmilliós lakást felújít másfél millióért, és eladja harminckettőért. Persze nem annyi szerepel a szerződésben, mint amennyit kap érte, mondjuk csak huszonhat, azt el szokták fogadni, vagyis alig fizet illetéket. Több mint ötmillió nyereség egyetlen lakáson, két-három hónap alatt, és persze nem egyetlen lakással foglalkozik egyszerre.

NŐ    Miért nem vagyok én vállalkozó?

ÜGYVÉDNŐ       Mert téged kinyírnának.

(Csönd.)

NŐ    Nem vagyok elég okos?

ÜGYVÉDNŐ       Hát nem nagyon.

(Nevetnek.)

NŐ    Végig kitűnők voltunk, mi ketten! De ahelyett, hogy rivalizáltunk volna, jóba lettünk… Hogyhogy nem vagyok elég okos?

ÜGYVÉDNŐ       Mert téged a leghülyébb is átver. Nem bírsz annyira primitíven gondolkozni, mint ők. A legvacakabb trükköket is beveszed.

NŐ    Én?

ÜGYVÉDNŐ       Az egy másik világ. Felírhat a mamád lovagja még húsz ravasz kérdést, és lehet három diplomája, lehet hites könyvvizsgáló, gyanakvó, rosszhiszemű, lehet ő maga is csaló, de őt is azonnal átveri az első idióta. Ti értelmiségiek vagytok. Úgyhogy fogalmatok sincs.

NŐ    És te honnét ismered ezt a világot?

ÜGYVÉDNŐ       Szakma. Szemlélet. Elég sokáig tartott, amíg leküzdöttem magamat odáig.

NŐ    És érdemes volt?

ÜGYVÉDNŐ       Nem annyira unalmas, mint más foglalkozások. Vadászat. Pótlék sok minden egyéb helyett.

(Csönd.)

NŐ    Én is, ezzel a házőrülettel…

ÜGYVÉDNŐ       Eléggé belelovalod magad.

NŐ    Anyám hódolója is óvott.

ÜGYVÉDNŐ       Lehet, hogy már késő.

NŐ    Lehet.

(Nevetnek. Jön Ingatlanos.)

INGATLANOS    Csóóókolom, szia! Kicsit késtem, de nem is voltunk megbeszélve…

NŐ    Nem…

INGATLANOS    Hát akkor ugye minden rendben, a kivonat rendben, a foglaló rendben, reggel aláírtam…

NŐ    Nem tudtam, hogy már reggel aláírta, mert nekem azt tanácsolták, hogy nagyon nézzem meg, amikor aláírja…

INGATLANOS    Tessék akkor engem jól megnézni, csókolom, mert én írtam alá.

NŐ    Tanúk jelenlétében, személyesen kell aláírni, a pénz átadásakor…

INGATLANOS    Aláírjam még egyszer?

(Csönd.)

INGATLANOS    Jó, én aláírhatom… De akkor két aláírás lesz rajta. Az szabályos? De akkor új tanúkat is kell szerezni, hogy a jelenlétükben… Nem két tanú, hanem négy tanú… Ennyire nem tetszik bízni bennünk?

NŐ    Nem arról van szó…

INGATLANOS    Nem gondolom, kezicsókolom, hogy ekkora mértékű rosszhiszeműségre okot adtunk volna.

NŐ    Nem azt mondom…

ÜGYVÉDNŐ       Jó, akkor ezt tépjük el, itt van az az üres megállapodás, amit a barátnőm hozott magával, kitöltöm, aláírod a jelenlétében, ő is aláírja, és szerzek tanúkat valahol…

INGATLANOS    Nehéz ekkora bizalmatlansággal megküzdeni, főleg lelkileg. Pedig én éppen azt akartam mondani, hogy megveszem a maga lakását, és akkor maga megveheti az enyémet. Cserélünk, és minden eljárás le van rövidítve. De hát nem muszáj.

ÜGYVÉDNŐ       Ezt már én is felvetettem.

INGATLANOS    Ugye. Elég észszerű. Bármit veszek is, úgyis felújítom, és a pénzemnél vagyok. Előtte azért persze megnézném, mert ki tudja. Nagyszoba kilátással a tűzfalra, vécé a folyosó végén… Volt nekem még magánál is ártatlanabbul néző kuncsaftom, akiről aztán kiderült, hogy bizony-bizony! – de nem akarom még ezzel is megbántani…

(Csönd.)

NŐ    Engem megölnek, ha nem teszem fel a kérdéseket…

ÜGYVÉDNŐ       Hát persze… – A jövendő mostohapapa kérdéseket állított össze…

INGATLANOS    Csak tessék.

NŐ    A legfontosabb: hogy nem létezik foglaló önmagában, csak a teljes szerződés részeként.

INGATLANOS    Igen. És?

NŐ    Mi még nem is szerződtünk a házra. A szerződésben mindennek benne kell lennie… Hogy mikor kötöttük, mi a tárgya, mennyiért, milyen ütemezéssel fizetek… Helyrajzi szám, cím, tulajdonos adatai… És hogy tehermentes-e, vagy van rajta széljegyzet…

ÜGYVÉDNŐ       Ezt valójában perfeljegyzésnek hívják, ami merőben technikai lépés… A széljegy minden olyan eljárási kérelem, ami a tulajdont illeti. Lehet tulajdonjog fenntartás, ami nem teljes védelem, lehet függőben tartás, ha részletfizetés történik, ez csak hat hónapig védi a tulajdonjogot…

NŐ    A lényeg az, hogy az ingatlanon van-e teher.

ÜGYVÉDNŐ       A jelzálogjog külön ügy, ahhoz járulhat az elidegenítési tilalom, bár nem mindig, csak ha a felperes kérelmezi. De itt van a tulajdoni lap kivonata, ma reggel kértem. Tehermentes, és nem esik elidegenítési tilalom alá.

NŐ    És ő a tulajdonos? – Maga a tulajdonos?

INGATLANOS    A tulajdonos igazándiból én vagyok, mert végrendeletileg rám hagyták… Ha tetszik kérni, legközelebb elhozom a végrendeletet…

ÜGYVÉDNŐ       A tulajdon még az elhalálozott nő nevén van, aki azonban személyesen írta alá a végrendeletet… amit majd elhoz…

NŐ    Megnézhetem?

ÜGYVÉDNŐ       Tessék.

(Nő elveszi a kivonatot, amelyik egyszer már volt a kezében. Most alaposabban megszemléli.)

NŐ    Ez női név…

INGATLANOS    Még jó! A legutóbbi feleségemé! Erről beszéltünk. Meg tudom mutatni a házassági anyakönyvi kivonatot. Legközelebb azt is elhozom. A végrendeletet is el fogom hozni. A halotti bizonyítványt bemutattam a közjegyzőnek. Azt is el tudom hozni, hacsak nem maradt nála.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ:      Hogy világos legyen: létezik végrendeleti öröklés, és van törvényi öröklés. Utóbbinak a kedvezményezettjei az egyenes ági rokonok… Gyerekek, unokák, szülők, ha még élnek… A teljes vagyon ötven százaléka az övék, ha követelik… Nem is mindig szokták követelni… Jelen esetben nem tudjuk, hogy az mennyi, mert nem csak az a ház van a hagyatékban.

INGATLANOS    Lehet, hogy pont az a ház nem érdekli őket.

NŐ    Itt az van nekem felírva, hogy „hagyatéki eljárás”… Az már megvolt?

INGATLANOS    Mi az hogy! Erről beszélünk! A néni mamájának a jogi képviselője úgy nekem támadt a közjegyzőnél, hogy a fal adta a másikat! Hogy a végrendelet hamis, hogy én kiforgatom az ügyfelét a vagyonából, hogy megöltem a feleségemet, és ilyenek. És a feleségem testvérei közül is ott volt három aggastyán… Nem tetszik tudni elképzelni, mi volt ott! Majdnem ökölre mentek! A közjegyző az asztal alá bújt félelmében! (nevet)

ÜGYVÉDNŐ       A hagyatéki eljárás nincs még lezárva, ezért van a néni nevén az ingatlan. A néni az, aki meghalt, mint feleség. Nem mondtuk? De mondtuk. Ettől még a végrendelet érvényes. A jog szerint el lehet adni a várományt is, jelen esetben az örökölt ingatlant, erről érvényes szerződést lehet kötni; ha a váromány per alatt van, akkor függő jogi helyzet jön létre, ami nem ritkaság. Feltételhez köti a szerződés a tulajdonszerzést, ha beáll ez meg az… Felfüggesztés jön létre, a tulajdon még nem az eladóé, és még nem a vevőé, de a szerződés él, és annak a vevőnek, aki előbb kötötte meg a szerződést, más vevőkkel szemben előnye van… Ha az öröklés életbe lép, az első vevő viszi… És ha perlik, ő fogja megnyerni…

(Csönd.)

NŐ    Visszatérek oda, hogy a foglaló átadásakor kell aláírni a szerződést, és mindenki akkor és ott írja alá, a tanúk is.

ÜGYVÉDNŐ       Ez így életszerűtlen. De hát itt van a megállapodás a foglalóról, már csak a te aláírásod hiányzik.

INGATLANOS    Vagy azt tetszik akarni, hogy hozzam vissza a négymilliót, számoljam le, írjuk meg a szerződést, írjuk itt alá, hozzunk fel két járókelőt, ők is írják alá, és akkor én is számoljam meg, és úgy vigyem el? Ezt tetszik akarni?

NŐ    Ez lenne a legjobb.

(Csönd.)

INGATLANOS    Hát persze. Nincs is semmi akadálya, csak hát én már azt a pénzt elköltöttem, ahogy előre megmondtam. – Megmondtam, igaz? Nem árultam zsákbamacskát. – Úgyhogy néhány napig várni kell.

(Csönd.)

NŐ    Nem volt felelőtlenség azonnal elkölteni?

INGATLANOS    De, biztosan az volt. De kérdezem én, kezicsókolom: nem volt felelőtlenség odaadni nekem? Belenyomni az enyves mancsomba? Minden papír nélkül?

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       Azt javaslom, hogy lépjünk tovább.

INGATLANOS    Én szívesen továbblépek, de meg kell mondanom, hogy a gyanúsítás nem esik jól. Mivel szolgáltam rá? Három nappal ezelőttig nem is tetszett engem ismerni. A létezésemről sem tetszett tudni. És máris csaló vagyok? Miért, mitől? Árulok egy ingatlant. Ennyi. Miért, maga nem lehet csaló? Honnét tudjam, hogy nem azok küldték-e magát, akik az én várományomat akarják kifacsarni a kezemből? Akik képesek azt állítani, hogy veréssel kényszerítettem ki a feleségemből a végrendeletet? Akit áldozatosan ápoltam majdnem egy teljes hétig, és ott halt meg szinte a kezeim között! Ott se voltak, nem is látták! Hogy agyba-főbe vertem, és ezért halt meg! Hogy kiloptam a kórházból! Hogy nem is volt a tudatában, mit ír alá! Lehet, hogy maga is azt fogja állítani, hogy erőszakkal szedtem el a pénzét! És úgy követeli vissza tőlem! És azt fogja hazudni, hogy mind a négy öregasszonyt ismerte, akik a javamra végrendelkeztek, és hogy mind a négyet vertem, mint a répát! Hogy személyesen látta! Ott volt! Mind a négyszer!

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       A végrendelet érvényes, és még csak most fogják megtámadni. Illetve a közjegyzőnél már megtámadták, ezért nincsen még hagyatéki végzés, emiatt nem lehetett az új tulajdonost bejegyezni. A felperes keresetlevélben fogja kérni a perfeljegyzés beírását, amikor a pert is megindítja, vagy már kérte is. Néhány nap eltelik, amíg az ügy eljut a bíróságra, akkor a bíró kitűzi a tárgyalást, vagy tárgyalást egyáltalán nem is tűz ki, mindenesetre előbb-utóbb végzést hoz, ez néhány hét vagy hónap is lehet, és ő, a bíró küldi el a végzést a Földhivatalba. Ott aztán bejegyzik vagy a végrendeleti tulajdonost, vagy a felperest, aszerint, ahogy a bíró döntött. (csönd) Persze ezt is meg lehet támadni. Mindent meg lehet támadni.

(Csönd.)

NŐ    Azt hiszem, jobb lenne, ha visszahozná azt a pénzt… És visszacsinálnánk ezt az egészet. Meggondoltam magam. Vissza lehet lépni egy szerződéstől, nem?

INGATLANOS    Jó, tépjük el a megállapodást, úgyis hamis rajta az aláírásom, hogy ne legyen érvényes. (csönd) Maga szerint. (csönd) A tanúk azt se tudták, mit írnak alá. Nyilván. És nem is létező személyek. Rendben van. Én becsületszóra visszaadom a pénzét, de nem azonnal, hanem amikorra összekaparom. Én ezt megígérhetem, aztán vagy tartom a szavamat, vagy sem. Maga szerint nyilván nem tartom, mert én egy csaló gazember vagyok. Nem lep meg, hogy ezt gondolja rólam, de nem esik jól. Csak azért, mert én proli vagyok. Rég megszoktam, hogy az olyanok, mint maga, lenéznek és megvetnek. Mit mondott, mi maga, fordító? Az én apám is fordító volt! A vasútnál! El is csapták, és nem azért, mert részeg volt! Fél kézzel már nem tudott dolgozni, csak a piát emelgette… Az apám, a fordító!…

(Csönd.)

NŐ    Fordítok látástól vakulásig. Favágás az egész életem. Én is proletár vagyok! Lehet, hogy a maga apja járt jobban!

INGATLANOS    Hát az ki van zárva, hogy az én apám bárkinél jobban járt volna, a vasútnál! Magának fingja sincsen, kezicsókolom!

NŐ    Unom, hogy mindenki a származásával jön – a nehéz gyerekkorával – bőven volt idejük ledolgozni!

ÜGYVÉDNŐ       Túlérzékeny, lelke van neki. A zord külső érző szívet takar.

INGATLANOS    Annyit azért hadd mondjak el, kezicsókolom, hogy az ingatlanbetyár nem úgy néz ki, mint én. Az ingatlanbetyárok bemennek a kocsmába, és akinek már nincs pénze, annak fizetnek néhány rundot, aztán adnak neki kölcsön háromszázezer forintot, csak egy aláírást kérnek érte, hogy az illető háza a fedezet. Azok két-három hét alatt elverik a kölcsönt, van, aki két-három nap alatt, és már költözhetnek is a házukból a családjukkal kifele. Négy-ötmilliós házak. Azt is csinálják, hogy betesznek valamit az italukba, és úgy íratják alá a szerződést. Aztán perelhet az illető, sose kapja vissza a házát. Csak úgy mondom, kezicsókolom, hogy ezek a módszerek. Egyszerűek, de hatékonyak. Talán van valami kis különbség köztük és köztem. (felkapja a foglalószerződést, széttépi) Most aztán újra lehet írni, én itt írom alá, az ügyvédnő lesz az egyik tanú. Tessék kimenni a lépcsőházba, tessék fogni valakit, az lesz a másik tanú.

ÜGYVÉDNŐ       Még egyszerűbb, ha a mamád udvarlójának is eleget teszünk, igaza van, írjuk meg a teljes szerződést, hogy a foglaló abba legyen belefoglalva, a legszabályosabban. Csere, te a lakásodat adod a mókusmezei házért, és egyetlen fillért sem kell fizetned, és ha nem a te hibádból jön létre, kapsz nyolcmilliót. Mindjárt kinyomtatom.

NŐ    Én nem tudom a lakásom árát…

ÜGYVÉDNŐ       Jó környék, a ház állaga közepes, a lakások négyzetmétere átlag négyszázötvenezer forint.

NŐ Honnét tudod?

ÜGYVÉDNŐ       Az ügyvédek letölthetik a tulajdoni lapot.

INGATLANOS    Jó, legyen a négyzetmétere négyszázhetvenezer. Hetven négyzetméter az harminckét millió. Felújítom, és eladom ötszázharmincért. (csönd) A maga házát is fel kell újítani. Léteznek olyan kedvezményes hitelkonstrukciók, amiket nem szoktak reklámozni, a volt feleségem tud ilyet szerezni… Ezt már mondtam. És akkor elfelejtem, hogy olyan csúnyán tetszett velem beszélni.

(Csönd.)

NŐ    De amíg felújítom, hol lakom a gyerekkel?!

ÜGYVÉDNŐ       Azt mondtad, meghúzódtok egy sarokban… Miért, a mamádnál nem lehet? Bőven elfértek a gyerekkel, két szoba cselédszoba hall… És nem kell örökké…

NŐ    Én nem túrom ki az anyámat a saját lakásából!

ÜGYVÉDNŐ       Ő kimegy a cselédszobába, nektek marad a két szoba. Jó nagyok. Ha pedig a mamád ki akarna jönni, rá kell zárni az ajtót.

NŐ    Az én anyámra?! Széthasítja!

ÜGYVÉDNŐ       Akkor meg kell kötözni.

NŐ    Kicsodát?! Csak nem fogom száműzni az anyámat a cselédszobába!? A saját lakásában!

ÜGYVÉDNŐ       Akkor te mégy a cselédszobába. Mindig szerény voltál és önfeláldozó – és akkor kifogásod is lesz, miért nem lehet pasasod – mert nem férne be a cselédszobába… és amíg ez a helyzet fennáll, addig legalább megnyugszik a lelked.

NŐ    Milyen jól ismersz.

ÜGYVÉDNŐ       Mindig gyáva voltál élni. – A Galántai óta. Azt hitte a Galántai, hogy vagány csaj vagy, mert jól néztél ki, és merészen szövegeltél – de csak a komplexusaidat rejtegetted a vagánysággal, a riadtságodat – Jobb is neked a cselédszoba – jobb mindent a külső körülményekre hárítani – a ház, az bátor lépés lett volna – de az nem a te stílusod.

INGATLANOS    Tudok segíteni. Nem kell sokáig kibírni anyukát. Két hét alatt mindent megcsinálnak az embereim, és jutányosan. Víz, villany, burkolás, minden meglesz. Tessék csak rám bízni, én ebben utazom. A sittet nem is kell messzire vinni, rögtön ott le lehet rakni az erdő szélén, ahol szokták… Úgyhogy anyuka még észbe se kapott, hogy hisztiznie kéne, máris el tetszettek költözni!

(Csönd.)

NŐ    (Ügyvédnőhöz)     Te az én lakásom adatait is kikérted? Még nem is adtam megbízást! Hogyhogy?!

ÜGYVÉDNŐ       Bárki betekinthet, ha kéri.

NŐ    De én nem kértem!

ÜGYVÉDNŐ       Érdekelt, hogy van-e rajta teher, vettél-e fel kölcsönt, amit szoktak mostanában. Nem akarunk bonyodalmakat, mi csak tehermentes ingatlannal foglalkozunk.

NŐ    Én a pénzemet akarom vissza. Nem akarok házat, semmit! A négymilliót akarom vissza!

(Csönd.)

INGATLANOS    Tessék felfogni végre, hogy az a pénz már nincs meg. Nem is igen lesz meg. Én bizony nem mászkálok ennyi készpénzzel, még elköltöm valami baromságra. Rögtön odaadtam a melósoknak, akiknek tartoztam, azok meg biztosan rögtön elitták. Úgyhogy a négymilliót soha nem tetszik visszakapni, kezicsókolom. Kizárólag akkor tetszik visszakapni, ha meg tetszik venni a házat, mert annak az árába be lesz építve. Ez az egyetlen módja.

(Csönd.)

NŐ    Átadtam tegnap négymilliót! Nem is a dupláját kérem vissza! Nem is volt szabályos a szerződés! Még a hamis elismervényt is összetépte – hogy képzeli?! – Hogy képzeled?! Letagadjátok?!

ÜGYVÉDNŐ       Nem tagadtuk le.

INGATLANOS    Magának mi nem tagadunk le semmit. Mi csak mások előtt fogjuk letagadni. És ha tetszik hozni hamis tanúkat, mi is hozunk. Mi ebből élünk, kezicsókolom. Kemény világ ez, tetszik tudni, a farkastörvényeivel.

ÜGYVÉDNŐ       Akkor jársz a legjobban, ha elengeded azt a rongyos négymilliót. Akkor nem megy rá a lakásod is. Megmondtam előre.

NŐ    Ugye viccelsz?

ÜGYVÉDNŐ       Persze hogy viccelek. Mindjárt visszaadjuk a pénzedet.

INGATLANOS    Ne már!

NŐ    Otromba vicc. Nem a te stílusod.

ÜGYVÉDNŐ       Add vissza neki, ne sírjon, aztán lépjünk tovább.

(Csönd.)

ÜGYVÉDNŐ       (Ingatlanoshoz) Most összeszartad magad, mi? (Nőhöz) Nincsen ma már színvonal, a viccet sem értik. A legnagyobb vicc az, hogy lefoglalóztál valamit, ami nincs is az eladó nevén… Az ilyesmi az én praxisomban is ritka.

NŐ    De hát bíztunk benned!

ÜGYVÉDNŐ       Nem én akartam. Én óvtalak.

NŐ    Hogy lehetsz ennyire aljas?! (csönd) Nem voltál te aljas!

ÜGYVÉDNŐ       Becsületes voltam. De ledolgoztam.

INGATLANOS    Hogy tetszik ezentúl a kedves mama szemébe nézni, kezicsókolom? A gyereke szemébe, a kedves mama udvarlójának a szemébe? El tetszett herdálni a megtakarításukat! A múltjukat, a jövőjüket! A bizalmukat! Micsoda dolog ez?! Az ember esze megáll!

(Csönd.)

NŐ    Elképesztő! Hihetetlen!

ÜGYVÉDNŐ       Ha nagyon szívózol, majd egybehangzóan tanúsítjuk, hogy öngyilkosságot akartál elkövetni a jelenlétünkben. Kihívjuk a mentőt, megmutatjuk magunkon a harapásod nyomait, addigra lángolni fognak. Bevisznek, odabent leszedálnak, úgyhogy nem leszel magadnál, amikor kiszáll a bíró, aki szóban felolvassa a végzést. Fellebbezni nem tudsz, mert még mindig nem leszel magadnál, és benn maradsz. Újra meg újra leszedálnak és bezárnak, mert kevés az ápoló. Nincs az az isten, aki néhány hónapon belül ki tudna hozni.

(Csönd.)

NŐ    De hát te nem ilyen voltál! Okos voltál, kedves, tehetséges, a legjobb barátnőm! Az egyetlen! Mi voltunk a Cvetók kedvencei! És soha nem kellett megjátszanunk magunkat egymás előtt, adhattuk azt, akik voltunk!

ÜGYVÉDNŐ       Én most is azt adom, ami vagyok. Te is azt adod. A csaló legyen csaló, az áldozat legyen áldozat.

NŐ    Rablók! Gazemberek! Feljelentést teszek!

ÜGYVÉDNŐ       Jó, most már húzzál el. Nekem drága az időm. Itt gatyázunk órák óta – mit gondolsz, mennyi időm van nekem egy ügyfélre? Feljelentesz!? Mi is megtehetjük! Kinek fognak hinni?

INGATLANOS    Az van, kezicsókolom, hogy nagyon könnyű előzetesbe vitetni akárkit. Nekünk tetszett esni késsel, vagy lövöldözni tetszett az irodában, és kész. Hiába tetszik majd rikoltozni, hogy keressék meg a golyónyomokat, azoknak ilyesmire nincs idejük. Aztán ott lehet üldögélni az előzetesben a kábítósok meg a kurvák között, és a vizsgálati bíró nem hívja be hónapokig. A bírót pedig nem lehet ám kényszeríteni. Mit tetszik gondolni, hányan rohadnak az előzetesben ártatlanul, anélkül, hogy lett volna tárgyalásuk? Tessék megtippelni. Tessék bátran megtippelni.

ÜGYVÉDNŐ       Negyven százalék teljesen ártatlan. Több mint a harmaduk.

INGATLANOS    Bizony ám.

NŐ    Folyjék ki a szemetek, dögöljetek meg kínok kínjával…

ÜGYVÉDNŐ       Neked még az ügyvédi díjat is elengedem, mert nekem van szívem. Bárki máson behajtatnám.

(Nő kirohan. Csönd.)

INGATLANOS    Na. Ezt most egész simán megúsztuk. Szerinted följelent?

ÜGYVÉDNŐ       Nem fog följelenteni.

INGATLANOS    Nem áll lesben, hogy hátba szúrjon?

ÜGYVÉDNŐ       Nem kerülhet börtönbe, mert intézetbe viszik a gyereket. Uzsorahitelt vesz fel, az anyjának meg a pasasnak rögtön megadja az adósságát, azt fogja hazudni, hogy mégse tetszett neki a ház, és halálra dolgozza magát, hogy becsülettel törlesszen. Nincs az az áldozat, amit meg ne hozna a gyerekért, az meg úgy fogja gyűlölni, mintha a vér szerinti anyja lenne.

(Kis csönd.)

INGATLANOS    Ki az a Cvetók?

ÜGYVÉDNŐ       Jó fej tanárunk volt. Angol–orosz. A Blum. Mi Cvetóknak hívtuk, ami oroszul virágot jelent, akárcsak a Blum németül… Mi voltunk a Cvetók palántái. (magyarázza) A virágpalánták. Mi ketten. Szép jövőt jósolt nekünk.

(Csönd.)

INGATLANOS    Na, megyek a kórházba, fogtak nekem egy vénasszonyt, rózsadombi özvegy, nem akarom kihagyni.

ÜGYVÉDNŐ       Van itt még valami.

INGATLANOS    Ja! (előveszi a pénzes borítékokat) Számolj le kétmilliót, a maradék az enyém.

(Ügyvédnő kiveszi a pénzt a borítékokból, és az asztalon számolni kezdi a pénzt.)

INGATLANOS    Két-kétmillió három nap alatt, nem rossz teljesítmény.

ÜGYVÉDNŐ       Ismerős volt, azért tartott ilyen soká. (számol, oszlopokba rakja a húszezreseket)

INGATLANOS    Haverok szerint az állam kétnullás leértékelésre készül.

ÜGYVÉDNŐ       Ezek bármire képesek. Förtelmes ország. (számol, egyszerre megdermed, csönd)

INGATLANOS    Mi van?

ÜGYVÉDNŐ       Mindegyiknek hetvenhét a vége… Mindegyiknek… (felugrik, visszaül, vizsgálja a bankjegyeket) A többi szám is azonos… Mindegyik darabon… Hamis! (felugrik) Hamis pénzt adtak neki a bankban! Hamisat!

INGATLANOS    Muti?!

(Ügyvédnő dermedten ül. Ingatlanos vicsorog.)

INGATLANOS    Hú basszák meg! – Az rendben van, hogy mi, de hogy az állam is, hogy még az állam is! Ilyen pofátlanul!? (csönd)

ÜGYVÉDNŐ       A rohadt életbe.

INGATLANOS    Nem a mama udvarlója volt? A régi vágású úriember?

ÜGYVÉDNŐ       Hülyék azok hozzá! – Rábasztunk.

INGATLANOS    A kurva életbe. – Ők azért még jobban rábasztak.

(Csönd.)

INGATLANOS    Mennyire résen kell lenni ma már, hogy de mennyire résen kell lenni! Hú, de milyen embertelen világ ez ma már! – Figyelj, apránként el tudjuk passzolni.

ÜGYVÉDNŐ       Veszélyes. Ezen nem fogunk lebukni. Annyira nem nagy összeg.

INGATLANOS    De bassza a csőrömet. Mi van, ha eladom az egészet féláron? Vannak ukrán vevőim, átveszik valódi hrivnyáért. Vagy rubelért, az biztosabb.

ÜGYVÉDNŐ       Nem. Hazaviszem, elégetem.

(Csönd.)

INGATLANOS    Nem egy jó nap. – Na, megyek.

ÜGYVÉDNŐ       Én is mindjárt megyek, csak egy telefon.

INGATLANOS    Akkor szia! Majd szólj, ha van valami.

ÜGYVÉDNŐ       Oké. Szia!

(Ingatlanos el.)

ÜGYVÉDNŐ       (tárcsáz) Csókolom, a Mókusmező ügyében… Igen, meg lehet nézni… Az iroda címét tetszik tudni? Az, az! Odalent ki vagyok írva, 14-es kaputelefon, de az is ki van írva… Holnap tizenegykor? Remek, addigra mindenképpen ideérek… Akkor várom… Viszontlátásra.

(Leteszi a telefont. Röviden rúzsoz, a rúzst és a tükröt visszateszi a táskába. A pénzt is a táskába gyömöszöli. A szerencsepatkót gesztusok és érzelmek nélkül kidobja a szemétkosárba. El.)

Lipovecz Iván: Európa: Brexit-reflexiók

 

Egy értékközösség konfliktusos útja

 

2017. június 8-án végképp eldőlt, hogy az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót, és ezzel hatalmas sebet üt az elmúlt közel hatvan évben formálódott európai gazdasági és politikai rendszeren. A döntés, hogy legyen Brexit, természetesen már egy évvel ezelőtt megszületett, amikor a népszavazáson részt vett mintegy harmincnégymillió ember, és a voksolók ötvenkét százalékos többsége igent mondott az unióból való kilépésre. De Theresa May kormánya a Brüsszellel folytatandó tárgyalások megkezdése előtt lényegében újabb felhatalmazást akart kapni, és ezért idő előtti parlamenti választást kezdeményezett, a győzelem biztos tudatában. Csakhogy a magát Margaret Thatcher reinkarnációjának érző miniszterelnök alaposan elszámította magát: a tory kormány hajszál híján megbukott.

Ha Amber Rudd – aki egy éve Mayt követte a belügyminiszteri székben – a maga körzetében nem nyer mindössze háromszáz szavazattal (az összes ott leadott voks 0,6 százalékával!) munkáspárti ellenfelével szemben, vagy ha az észak-írországi unionisták nem kapnak két mandátummal többet, mint a legutóbbi választáson, akkor a konzervatívoknak nem lett volna meg a kormányzáshoz szükséges többségük, és a Brexit igencsak kétségessé vált volna. (Nagyon érdekes epizódja a történetnek, hogy tavaly Észak-Írországban a többség a kilépés ellen szavazott, most viszont azok a protestáns unionisták – a hírhedt Ian Paisley tiszteletes mai fundamentalista utódai – szereztek többséget, akiknek egyáltalán nem fáj, hogy az Ír-sziget két része közé újra sorompó kerül.)

A toryk ellenfelei: a szavazataik számát tíz százalékkal növelni tudó Munkáspárt, a két és fél millió szavazat dacára is csak tizenkét parlamenti mandátumhoz jutott liberális-demokraták és a sokat vesztő, de még így is a harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező párt helyére befutott skót nacionalisták egyformán Brexit-ellenesek. És eléggé valószínű, hogy Theresa May bukása esetén a dolog visszafordítására tettek volna lépéseket. Persze azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a népszavazáshoz képest négy százalékkal alacsonyabb választási részvétel talán azzal is magyarázható: a Brexit-pártiak közül sokan úgy gondolhatták, hogy Theresa May így is, úgy is győzni fog, és elindítja a kilépési folyamatot.

Nagyon meleg volt 1972-ben azon a júliusi szombaton, amikor a brüsszeli Egmont-palotában sor került az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség első kibővítésének ünnepélyes aktusára. Én előző nap, épp a kánikula miatt, egy szál trikóban szálltam fel a Brüsszelbe induló repülőgépre, összes ruházatom a feladott bőröndben volt. Zaventemben, a repülőtéren derült ki, hogy a csomag elveszett. Semmi gond, vigasztaltak, ha megjön, rögtön utánam küldik a szállodába. Csakhogy ez másnap délig nem történt meg. Szégyenszemre abban a szabadidő-öltözetben kellett elmennem az eseményre, és egy pillanatig sem voltam biztos benne, hogy ilyen külsővel fel fognak engedni a díszterem karzatára, ahonnan a sajtó képviselői kísérhették figyelemmel az aláírási ceremóniát. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyetlen „ajtónálló” sem akadt fenn a kinézetemen. Akkor, fiatal rádiós újságíróként szembesültem először azzal: mit jelent a szabadság fogalma a mindennapok nyelvére lefordítva.

De mi is történt akkor az Egmont-palotában? (Az épületet egyébként német tulajdonosai az első világháború után kénytelenek voltak eladni Brüsszel városának, az pedig negyven évvel később továbbadta a belga államnak, amely azóta is reprezentációs célokra használja.) Nagy-Britannia, Dánia és Írország EGK-hoz való csatlakozásának szentesítése. (Eredetileg Norvégiának is ott lett volna a helye, de a norvég közvélemény népszavazáson nemet mondott a kialkudott csatlakozási feltételekre.) Vagyis egy olyan, valóban történelmi esemény zajlott le, amely három vagy négy évvel azelőtt még teljesen elképzelhetetlen lett volna.

Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke ugyanis korábban ezt minden eszközzel megakadályozta. A második világháborúban a németekkel szembeni francia ellenállás vezetőjét 1958 végén választotta meg a Nemzetgyűlés a népszavazáson elfogadott új francia alkotmány alapján létrejött Ötödik Köztársaság elnökévé. (Öt évvel később, amikor már közvetlenül választottak köztársasági elnököt Franciaországban, De Gaulle-t megerősítették pozíciójában.) Még egy éve sem volt a hivatalában, amikor híres strasbourgi beszédében kijelentette: „Az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa, a teljes Európa az, ami meg fogja határozni a világ sorsát.”

Az üzenet egyik része világos volt: Charles de Gaulle Európájába a Szovjetunió, illetve az általa vezérelt kelet-európai szövetségi rendszer is beletartozik. (Ami mindössze három évvel a magyarországi események után eléggé figyelemkeltő kijelentés volt.) Igazi pikantériája azonban az üzenet másik felének volt: ha csak az egybefüggő kontinens jelenti Európát, akkor a Brit-szigetek nem tartoznak oda. Lehet, hogy De Gaulle-nak, aki valamikor Londonból irányította a franciaországi ellenállást, komoly személyes sérelmei adódtak. Ennél valószínűbb azonban, hogy ő nagyon is tisztán látta: a valódi távolság sokkal nagyobb annál a harmincnégy kilométernél, amit Calais és Dover között mérnek a Csatorna két partja közt. A történelmi ellenségeskedés évszázadai már rég elmúltak, Anglia és Franciaország éppen hogy szövetségesei voltak egymásnak a megelőző ötven évben, Németországgal szemben. Mégis: De Gaulle – I. Napóleon után százötven évvel, első francia államfőként – elutazott Németországba, hogy kezet rázzon Adenauer kancellárral, majd 1973-ban aláírták a további együttműködést szolgáló Élysée-szerződést. Viszont a britekről hallani sem akart. De Gaulle-nak előbb meg kellett buknia (ez formálisan az 1969-es lemondásával következett be, de valójában már a ’68-as párizsi diáklázadások után diszkreditált személlyé vált), majd egy évre rá meg is kellett halnia ahhoz, hogy a brit közös piaci csatlakozás napirendre kerülhessen.

Aminek a szükségességéről egyébként maguk az angolok sem lehettek maradéktalanul meggyőződve. A makacsul elutasító francia álláspont pedig ellenlépésre sarkallta őket. Így jött létre 1960-ban az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA), hét ország laza szövetsége Nagy-Britannia vezetésével. Ez azonban köszönőviszonyban sem volt az EGK-val. A tagállamok közt létesült vámunió kizárólag ipari árukra vonatkozott, és azok közül sem mindegyikre. A mezőgazdaságot, amely a Közös Piac működésének évtizedeken át az egyik legfőbb területe volt, egyáltalán nem vonták be az EFTA bűvkörébe, mint ahogyan a „három szabadság”, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának elérését sem célozták meg. A legnagyobb különbség pedig abban nyilvánult meg, hogy az EFTA-ban nem hoztak létre állandó intézményeket. Ezzel szemben az EGK, majd az Európai Unió egész működésének, szerves fejlődésének, az integráció kiteljesedésének egyfelől előmozdítói, másfelől garanciái ezek az állandó „oszlopok”: a bizottság, a parlament és – legújabban – a tanács.

Az EFTA-országok valószínűleg egy percig sem gondolták komolyan, hogy szervezetük életképes lesz az EGK-val szemben, és valamennyien igyekeztek az utóbbi felé. Csatlakozásuk végül is négy etapban megtörtént: 1972-ben a fent említett „egmonti” hármak, a nyolcvanas években Portugália, s végül 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország. Mára az EFTA-nak négy tagja maradt: Izland, Liechtenstein, Norvégia, Svájc – de ők is erős szimbiózisban vannak az EU-val az Európai Gazdasági Térség keretében.

A francia–brit szembenállás elmúltával a hetvenes-nyolcvanas években sokáig arra lehetett számítani, hogy nemzetiségi feszültségek roggyantják meg a nyugat-európai integráció alakuló rendszerét. Ilyen „forró krumpli” volt például Korzika. A Franciaországhoz tartozó szigeten, ahol Napóleon is született, a 18. század közepén, a Genovához tartozás idején keletkezett a világ első demokratikus alkotmánya, megelőzve még az Egyesült Államokét is. Viszont a sziget helyzete még kétszáz évvel később sem volt rendezve. Az 1976-ban alakult Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FNLC) terrorakciókkal próbált nagyobb nyomatékot adni követeléseiknek. Az 1991-es Korzika-szerződésben biztosított autonómia még nem jelentette a végső megoldást, az önálló régió jogának megszerzése a 2000-es évekre maradt. Az FNLC csak tavaly jelentette be, hogy felhagy az erőszakos cselekedetekkel – „de ez nem jelenti, hogy letesszük a fegyvert”, fűzték hozzá.

Bár az 1972-es autonómiamegállapodással vége szakadt a terrorakcióknak Dél-Tirolban, Andreotti olasz miniszterelnök még 1985-ben is arról beszélt felháborodottan, hogy „nagynémet” törekvéseket lehet észlelni az észak-olaszországi tartományban. Miután az első világháború után az Olaszországhoz csatolt terület miatt Rómának évtizedeken át Ausztriával volt viszálya, annak rendezése nélkül aligha kerülhetett volna sor utóbbi 1995-ös EU-csatlakozására. A legnagyobb ilyen típusú feszültség azonban kétségtelenül a katolikus (észak)ír republikánusok és a protestáns unionisták konfliktusából adódott.

Ez ugyanis nem egyszerűen az Egyesült Királyság „belügye”, de az ír–brit viszony – tehát két EU-tagállam kapcsolatának – elmérgesítője is volt. Még akkor is, ha az Ír Köztársaság soha nem vállalt közösséget az Észak-Írország függetlenségéért terrorcselekményekkel küzdő Ír Köztársasági Hadsereggel (IRA). De hát Dublinban mégiscsak ugyanaz a Sinn Féin a politikai élet egyik meghatározó pártja, mint amelyik Belfastban az IRA úgynevezett nem katonai szárnya (és amelynek képviselői a londoni Westminsterben nem hajlandók felesküdni a királynőre). Az 1998. évi úgynevezett nagypénteki megállapodás jogszerűen pontot tett a fizikai háborúskodás végére, az ellenségeskedés azonban nem szűnt meg, és annak az előírásnak, hogy Belfastban közösen kormányozzanak, a rivális felek egyre kevésbé képesek eleget tenni.

Emlékezetes, hogy a hetvenes években nemcsak vallási, illetve etnikai, de kifejezetten ultrabalos ideológiai töltetű terrorszervezetek is felütötték a fejüket Nyugat-Európában: a Vörös Brigádok Olaszországban, a RAF az NSZK-ban, a malukui betelepülők Hollandiában. S bár egy időben – átmenetileg és helyileg korlátozottan – komoly kihívásokat jelentettek a demokratikus intézményeknek, végül is a társadalom számára kezelhető keretek közt maradtak.

Ezt azért sem árt felidézni, mert napjainkban egy egészen másfajta, nem belső eredetű, hanem kívülről vezérelt terrorhullámmal kell az EU országainak megküzdeniük. Amely, lévén egy – saját kultúrájuktól idegen – világvallás nézetrendszerétől átitatott, nemcsak súlyos fizikai fenyegetés, de egyben szellemi kihívás is. Hogyan lehet az egyén szabadságára épülő, a társadalom tagjai által megválasztott testületek működésén alapuló, a felsőbbrendűség lehetőségét par excellence tagadó emberi közösség eszméit sikerrel szembeállítani az alávetettséget mint legfőbb attribútumot középpontba állító vak engedelmességgel.

Mint ahogyan 2004 óta az EU saját története is részben erről szól. Az akkori, egyszeri tízes bővítés felettébb merész vállalkozás volt, utólag nézve igencsak felemás eredményekkel. Már a kiindulópontok is: a németek mindenképp „benn” akarták tudni Lengyelországot, ezért könnyen engedtek mások követeléseinek. London Máltát és Ciprust favorizálta, az északiak a Baltikumot. A kelet-közép-európai „kis négyes” (Magyarország–Szlovénia–Szlovákia–Csehország) iránt a többség igazából közömbös volt, ezek az országok önmagában a rendszerváltással „érdemelték ki”, hogy tárgyaljanak velük. Ráadásul ezt bővítési biztosként az a Günter Verheugen végezte, aki a nyolcvanas években a szocdem–szabaddemokrata szakításnak köszönhette politikai karrierje indulását az NSZK-ban – miután látványosan otthagyta az „áruló” Genscher külügyminisztert, meredeken jutott egyre feljebb az SPD-ben –, de akinek közelebbi ismeretei ezekről az országokról nem voltak. Mint egykori liberális, örült minden hírnek, amely a szabadság fokozódásáról szólt. És nem tudta, hogy egy olyan térséggel van dolga, ahol a demokratikus fejlődést előbb a hitleri, majd a szovjet rendszer nem megakasztotta, hanem helyettesítette, mivel demokratikus berendezkedés a második világháború kitörése előtt sem létezett.

Márpedig az EU – ahogyan németül mondják – „Wertegemeinschaft”, az értékek közössége, és ezeket az értékeket minden esetben mindenki „magával hozza” a közösségbe, és nem ott sajátítja el. Ma már jól látható, hogy ennek a demokratikus közmegegyezésen alapuló, a fékek és ellensúlyok rendszerét jól működtető, az emberi jogok tiszteletének feltétlenül elsőbbséget adó értékrendszernek Kelet-Közép-Európában komoly hiányosságai vannak. Amiről a csatlakozáskor vagy tudomást sem vettek, vagy szemet hunytak felettük.

És itt kanyarodunk vissza a Brexithez. Az Egyesült Királyságban tizenhét és fél millió embernek – akiknek a legkülönfélébb motívumaik lehettek, hogy miért így döntöttek – egyszerűen elege lett az egészből, és a kilépésre szavazott. Bizonyára sokan voltak közöttük, akiket a tudatlanság vagy a személyes sorsuk feletti elkeseredés vezérelt. De nagy részüknek nagyon is határozott elképzelésük lehetett. Ők ötven meg hatvan évvel ezelőtt szerettek volna egy exkluzív klub tagjaivá válni, olyan országokkal közösen, ahol a dolgok úgy nagyjából a helyükön vannak, ahol az adott szó is szerződést jelent, és ahol a partnerek egyenlőnek tekintik egymást. Erről a mostani EU-ról viszont azt gondolják, hogy keleti irányban az egész egy nagy német érdekövezet, feneketlen hordó, amelyből számolatlanul folyik el a pénz az azokat kézen-közön eltüntető népességek felé. A közösségi költségvetéssel majd negyven évvel ezelőtt már Margaret Thatchernek is sok baja volt, folyton visszakövetelt a brit befizetésekből, mert méltatlannak találta, hogy London tartson el bárkit is.

De Gaulle fenntartásait most látszik beigazolni az idő. Azzal a különbséggel, hogy a francia nemzeti hős annak idején egy általa félt expanziónak próbálta útját állni. A mai valóságban viszont az Egyesült Királyság az, amelyik nem akar „több Európát” magára engedni.

Kende Péter: A liberális demokrácia átütő sikere

A franciaországi választásokról – II.

 

A francia választásokról szóló előző cikkemben (Mozgó Világ, 2017/6.) az új elnök beiktatásáig jutottam el, jelezve, hogy a folyamat második részére (a nemzetgyűlési választásra) júniusban kerül sor. Beszámolómat tehát ez utóbbi befejezése után készítettem, ezúttal abból indulva ki, hogy olvasóközönségem az eredményekről – legalábbis nagy vonalakban – már tájékoztatást kapott a megszokott hírcsatornái révén. De talán itt is célszerű megállapítani, hogy a június 11-én és 18-án, két fordulóban lezajlott képviselőválasztás is az elnökválasztásból győztesen kikerült Emmanuel Macron – és vele együtt a liberális demokrácia – átütő sikerét hozta.

Az 1958-ban létrejött Ötödik Köztársaság választási rendszere a nemzetgyűlésnek nevezett képviselőház küldötteinek kérdésében dönt, ez a kétkamarás parlamentnek csak az első kamarája, alsóháza (a második a szenátus). A rendszer egyéni választókerületekre épül (ezekből 577 van, ennyi képviselő ül ugyanis a nemzetgyűlésben), kétfordulós és szimpla többségi. Ez azt jelenti, hogy ha az első fordulóban a regisztrált jelöltek valamelyike a kerületi listán nyilvántartott szavazók voksának több mint ötven százalékát megszerezte, akkor már el is nyerte a képviselői címet és funkciót, a második fordulóra ott már nem is kerül sor. A jelöltek közötti harc azonban az esetek túlnyomó részében a második fordulóban dől el, amikor már az egyszerű többség is elegendő (vagyis az, hogy a másik jelölt kevesebb szavazatot kapjon). Az első fordulóban bármely nagykorú állampolgár indulhat jelöltként, még csak nem is kell ott helyben laknia. Az illetőnek nem kell feltétlenül valamely országos vagy regionális párt támogatásával rendelkeznie, függetlenként is versenghet körzete szavazóinak kegyeiért (hacsak valamilyen korábbi bírói ítélet nem fosztotta meg őt a megválaszthatóság jogától). A valóságban a képviselőjelöltek túlnyomó többsége valamelyik működő, többnyire országos párt nevében és jóváhagyásával indul, de törvényesen ez nem feltétel.

Lássuk tehát, hogy a júniusi választáson milyen pártok vagy azzal egyenértékű más mozgalmak játszottak kisebb-nagyobb szerepet! A szokástól eltérően a „középnél” kezdjük, tekintve, hogy az idei választásokon az itt helyet kereső pártok és mozgalmak nyerték el a legtöbb képviselői helyet. Két ilyen csoport volt: a Macron által még elnökké választása előtt létrehozott La République En Marche (LREM, szabad fordításban: A Menetelő Köztársaság; a magyar sajtóban a Köztársaság Lendületben elnevezést használják), valamint a François Bayrou délnyugat-franciaországi politikus által 2007-ben alapított Modem, azaz a Demokratikus Mozgalom. Ez utóbbi nem sok sikert könyvelhetett el az azóta eltelt évtizedben, viszont a Macronnal idén tavasszal kötött szövetségének köszönhetően többszörösére növelte parlamenti képviselőinek számát. Szemben Macronnal, aki – mint ezt már előző cikkemben kiemeltem – újonc a francia politikában, Bayrou régi róka, aki időben megérezte, hogy az új elnöknek nagylelkűen felajánlott „szövetség” előnyös lesz a maga és pártja számára. Ha csak a megszerzett képviselői helyeket számítjuk, akkor ez így is lett, a Modem tényleges politikai befolyása szempontjából viszont már nem annyira. Valamilyen, a sajtó által felkapott korrupciós ügy miatt Bayrounak, aki az egyik legfontosabb tárca várományosa volt, két pártbeli miniszterjelölt társával együtt alig néhány órával az új kormány hivatalos megalakulása előtt tanácsosabbnak látszott lemondania, miközben a Modem és az LREM közti szövetség megmaradt. Ezzel szinte egyidejűleg, paradox módon, a kormány támogatására bejelentkezett a jobboldali térfélről a jövendőbeli ellenzék legfontosabb pártjának (LR, lásd alább) egyik, „az új kormánnyal konstruktív együttműködésre kész” – és ezáltal addigi pártjából kiszakadó – csoportja. Mint látható, „középen” a helyzet most még eléggé képlékeny.

De Macronhoz visszatérve: ő Bayroutól eltérően nem „középpártként” határozta meg a mozgalmát, hanem olyan politikai irányzatként, amelyik se nem jobb-, se nem baloldali, hanem a legjobb bal- és jobboldali elképzelésekből merítve mindig a „progresszív irányba” mozog. Erről 2017 elején Forradalom címen könyvet is közzétett. A mű címe (és tartalma is részben) vitatható, ezzel együtt mégis kijelenthető, hogy Macron megjelenése és vakmerő kezdeményezése forradalmi átalakulást indított el Franciaország politikai viszonyaiban…

A középről jobbra kanyarodva, a legfontosabb politikai erő a De Gaulle által 1958-ban alapított mozgalom[1], amelyet gaullistának szoktak nevezni, de amely az elmúlt hatvan évben annyiszor cserélt nevet, hogy azokat még felsorolni is túl hosszadalmas lenne. A magyar származású, de magyarul nem beszélő Sárközi (Nicolas Sarkozy) elnöksége óta a mozgalom Les Républicains (LR – Köztársaságiak) néven fut, ami annyiban zavaró, hogy a többi jelenkori francia párt vagy mozgalom is „köztársaságinak” tekinti magát, még a jobboldalon is, hát még attól balra! A névtől függetlenül az 1958 óta eltelt hat évtizedben legtöbbször és leghosszabb ideig ez a jobbközéphez tartozó párt kormányozta Franciaországot vagy egymagában, vagy más politikai erőkkel szövetségben. A 2012 előtti több mint fél évszázadban, vagyis François Hollande elnöksége előtt, a baloldalinak számító irányzatok csak Mitterrand hosszú elnöksége idején (1981–1995) voltak hatalmon, de a parlament választotta kormányzat még ekkor is kétszer került jobboldali vezetés alá.[2]

Tovább haladva jobb felé már csak egyetlen pártalakulat érdemel említést, éspedig: a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Front (FN). Ez a párt az elmúlt években, Marine Le Pen mérsékeltebb vagy legalábbis retorikailag mértéktartóbb vezetése alatt, az „alapító atya” (ez a kifejezés itt nagyon is helytálló…) korszakát jóval meghaladó tömegbefolyásra tett szert. Az új vonal sikerének – és főleg parlamenti képviseletének – azonban határt szab az a körülmény, hogy magával a párttal még mindig senki vagy majdnem senki nem kíván szövetkezni. A fentebb leírt kétfordulós választási rendszer mellett ez a körülmény rendkívül erősen korlátozza e párt választási esélyeit, lehetséges képviselőinek számát. Néhány sorral lejjebb, ahol a különféle irányzatok számszerű eredményeiről lesz szó, ez nagyon világosan ki fog tűnni.

Most pedig térjünk át a baloldalra. Ezen a térfélen valaha – 1968-ig, és csökkenő mértékben bár, de valamennyire még Mitterrand első elnöki ciklusa előtt is – a kommunista párt (PCF) volt a vezető erő. Volt olyan országos választás, amelyen ez a párt a szavazatok több mint negyedét szerezte meg. A regionális (municipális) választáson pedig számos körzetben és különösen az ipari munkások körében olyan mértékben aratott, hogy úgyszólván az élet minden szférája felett ellenőrzést tudott gyakorolni. Befolyása a szellemi életben is nagy volt, aminek magyarázatát két tényezőben kell keresni. Az egyik: a marxista ideológia lenini változatának térhódítása (a szovjet érdekszférába került területeken túl elsősorban a „latin” országokban, azaz Franciaországban és Olaszországban, de még a spanyol nyelvű Dél-Amerika egy részében is). A másik: a 19. századi forradalmiság francia tradíciója, amely 1789-től 1870-ig, sőt még a 20. század első, nagyobbik felében is (egészen a Szovjetunió összeomlásáig), rányomta bélyegét Közép- és Nyugat-Európa baloldali értelmiségének gondolkodására.[3]

A szovjet politikai és társadalmi rendszer – a gazdaságról nem is szólva – azonban 1989 és 1991 között összeomlott, és ezt követően, de sok tekintetben már jóval előtte, a nyugati kommunista pártok befolyása is csökkent, aminek következtében egész Európában úgyszólván mindenütt a szocialista (németül szociáldemokrata) pártok lettek megint a politikai baloldal vezető erői, illetve képviselői. Nagy-Britanniában, az NSZK-ban és a skandináv országokban ez már korábban is így volt, Franciaországban viszont csak a hatvanas évek végétől. 1971-ben, Mitterrand vezetése alatt a francia Szocialista Párt teljesen újjáalakult, 1981-től kezdve pedig fontosabb kormányzati tényezővé vált, mint 1936 óta bármikor.[4] Ehhez a változáshoz még az is kellett persze, hogy a kommunista párt számszerűleg is és a befolyását illetően is visszaszoruljon. Sokak véleménye szerint ebben állt a Mitterrand-korszak legfontosabb (mindenesetre legmaradandóbb) politikai teljesítménye. Mitterrand első kormányában, 1981-től 1986-ig még voltak kommunista miniszterek. A szocialista elnök halálos ölelése azonban törpe párttá zsugorította az 1945 utáni évtizedek domináns baloldali erejét.

A baloldalhoz visszatérve: ott a szocialisták mellett még némi szerepet játszó pártok és mozgalmak csak részben politikaiak. A környezetvédők például, akik francia földön a szocialistákkal szoktak együttműködni, máskülönben valamilyen pártpolitikán túli eszmét követnek, ennélfogva (is) eléggé sokszínűek. Egyiküket, az egyik leghíresebb, egzotikus kalandozásairól ismert francia környezetvédőt (aki semmilyen párthoz sem tartozik) a kormányalakításba fogó Macron a kormányfő mellett kiemelt szerepet játszó államminiszterek egyikének nevezte ki. Ez egyelőre szerencsés választásnak tűnik – de ennek a történetnek is várjuk meg a végét…

 

Számszerű eredmények és összegzés

Összegzésemet egy olyan megállapítással kezdeném, amely a júniusban befejeződött választás legfontosabb jellegzetességét emeli ki. Ez pedig az, hogy a tárgyalt esemény a maga egészében, elejétől a végéig a liberális demokrácia szabályai szerint folyt le. Ennél nem volt több, de kevesebb sem. Ez már önmagában véve is optimizmusra hangol, különösen egy olyan történelmi helyzetben, amelyet számos európai és más országban a populizmus felívelése és a demokrácia visszaszorulása jellemez. Hiszen a Trump-jelenség nem egészen egyedülálló, a Brexitben is számos jele volt és van a helyi érdekű populizmusnak, Európa keleti felében pedig Orbán és Kaczyński nyomán nyugtalanító felívelésnek indult a szuverenizmus legkorlátoltabb, Európa- és liberalizmusellenes formája. Franciaországban Macron győzelmével egy ezzel teljesen ellentétes irányú folyamat indult el, méghozzá a földindulás erejével.

A politikai struktúrákat illetően a nemzetgyűlési választás legnagyobb újdonsága egy addig (2016 tavaszáig) nem létező mozgalom színre lépése és parlamenti pártként való megszerveződése, majd pedig átütő erejű diadala az addig színen lévő pártok és az azokat megtestesítő, vezető személyiségek fölött. Ez már önmagában is szemlélhető úgy, mint a demokratikus szabadság érvényesülésének eklatáns példája, hiszen nemcsak helyet kaphatott egy új politikai tehetség, akinek „forradalmasító” fantáziája – minden merészségével együtt – teljesen belefér a demokratikus eszmerendszerbe, hanem egy olyan, addig mozdíthatatlannak tartott beállítottságot is átadtak a múltnak, mint amilyen a bal- és a jobboldal szükségszerű szembenállásának sémája.

A politikai erők versenyéből azonban egyetlen pillanatra sem zártak ki senkit, és nem is szorítottak más módon háttérbe. Ennek köszönhetően olyan képviselőház állt össze, amelyben minden valamennyit is számító politikai erő képviselethez jutott. Persze nem az addig megszokott szerkezetben és arányokban. A politikai porondon eddig egymást váltó két történelmi párt összeomlott: a Szocialista Párt képviselőinek a száma a tizedére zsugorodott, a jobboldali ellenzékből nagy reményekkel indult gaullista párt alig több mint száztíz képviselői helyet szerzett (a pontos számokat lásd alább), s a még így összeálló frakcióból is kiszakadóban vannak azok, akik készek az új kormányzat támogatására, azoktól távolodnak el, akik ellenzékiségüket régi elképzeléseik szellemében kívánják gyakorolni. (Amikor e sorokat papírra vetem, a helyzet egyébként mindkét pártban olyan képlékeny, hogy a belső viszályok kimenetele egyelőre fölöttébb bizonytalan.) Az új szerkezet meghatározó jellegzetessége természetesen a köztársasági elnök színeiben megválasztott képviselők – azaz a kormánypárt – abszolút többsége, amely gyakorlatilag megnyitja az utat a meghirdetett reformok előtt, ha nem is a megvalósításuk, de legalábbis a biztos parlamenti támogatottságuk szempontjából. Magyar szemmel ez nem tűnik rokonszenvesnek, de csak azért, mert ilyen többsége 1990 óta egyetlen demokratikus szellemű pártnak sem volt, és mert a Fidesz 2010-ben szerzett hasonló mértékű többségéhez szemérmetlen visszaélések kapcsolódnak. Hogy mekkora a két helyzet közötti különbség, azt csupán egyetlen ténnyel fogom érzékeltetni. Az Ötödik Köztársaság gyakorlatában az elnök megválasztása megelőzi a képviselőkét. Az elnöknek viszont nyomban ki kell neveznie a kormányfőt, még azelőtt, hogy az új képviselőház összeállna. Nos, Macron elnök megválasztása másnapján a gaullista ellenzék egy tagját (Edouard Philippe-et, az északfrancia kikötőváros, Calais polgármesterét) bízta meg a kormány vezetésével, de a vele együtt kinevezett miniszterek közül is többen tartoznak más párthoz, mint az elnök mozgalmához. Még az egyik legfontosabb tárca (a gazdasági) vezetésére is egy ismert gaullista személyiség kapott megbízást. Hasonló többpártiság jellemzi a választás után kinevezett kormányt is, amelynek összeállítására és vezetésére megint a gaullista Edouard Philippe kapott megbízatást. E sorok írásakor azonban az új nemzetgyűlés még nem ült össze, ennélfogva bizalmi szavazásra sem került sor, nemhogy vitára, amelyben fény derült volna a képviselők végleges hovatartozására.

Az idei választás eredményeként született parlamenti szerkezetnek még egy újdonságáról kell röviden említést tenni. Eddig csak a korábbi vagy a mostani fontosabb pártokról esett szó. De 2017 kora nyarán számottevő képviselethez jutott két szélsőség is: a radikális szélsőbalt megtestesítő Mélenchon pártja (amely az Engedetlen Franciaország nevet viseli), valamint a Marine Le Pen vezette szélsőjobb, a Nemzeti Front. Ez utóbbi ugyan nem tudott annyi képviselői helyet szerezni, mint amennyi egy szabályos parlamenti frakcióhoz kell, de egy nyolcas csoport formájában mégis jelen van az új képviselőházban.[5] Mind a két irányzat vadul Európa-ellenes, szuverenista és liberalizmusgyűlölő, de csak a Nemzeti Front nyíltan nacionalista és menekültgyűlölő, Mélenchon (csupán) az „elitet” küldené a pokolra, és „a munkástömegek lázadásával” fenyegetőzik. Az, hogy ez a két szélsőség mire fogja vinni, e pillanatban még nem tudható.

Lássuk tehát most az új nemzetgyűlésbe bekerült pártok számszerű képviseletét!

Balról jobbra haladva először is Mélenchon szélsőbaloldali pártja foglal helyet a képviselőházban. Az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) tizennyolc mandátumot szerzett, ez pedig létszámát tekintve már egy szabályos frakció, de ha a kommunisták ezúttal is csatlakoznak hozzájuk, akkor a teljes létszám huszonnyolc főre emelkedik. A Szocialista Párt egymagában huszonkilenc mandátumot szerzett (ez kevesebb mint hat százalék, szemben az előző, 2012-es választáson elért több mint ötven százalékkal), de ha az elenyésző számú, fél tucatnál is kevesebb „radikálszocialista”,[6] továbbá néhány környezetvédő is csatlakozik hozzá, akkor e csoport létszáma negyvennégy főre duzzadhatna. Ez azonban valószínűtlen, mert egyelőre inkább arról van szó, hogy a szocialista színekben megválasztott képviselők egy része is a kormánytöbbséghez szeretne csatlakozni.

A középre áttérve vessük első pillantásunkat Macron elnök „a menetelők” (La République En Marche – Köztársaság Lendületben) néven emlegetett győztes pártjára, amely a 308 megválasztott képviselővel és a vele szövetséges Modemmel együtt (negyvenkét fő) abszolút, több mint hatvankét százalékos többséget szerzett az 577 küldöttet számláló képviselőházban. Ami, ha nem is precedens nélküli a több mint fél évszázados múltú Ötödik Köztársaságban, de egy új párt és egy „kezdő politikus” sikereként mégiscsak impozáns. S ez talán még nem is minden, mert a szavazásoknál e többség még kiegészülhet a gaullista LR, azaz a Köztársaságiak mintegy negyvenfőnyi, magát „konstruktívnak” nevező csoportjával, amely késznek nyilvánította magát az új kormány pozitív hatású és már régen időszerű reformelgondolásainak támogatására, sőt – mint már említettük – a megválasztott szocialista frakció néhány tagja is fontolgatja a kormánytöbbséghez való csatlakozását.

Ilyen arányú támogatottsággal már régóta nem rendelkezett egyetlen kormányzat sem. A politikai kommentátorok azonban joggal figyelmeztetnek arra, hogy a szavazatok és a képviselők többsége nem jelenti „az utca támogatását” is egyben, különösen egy olyan országban nem, amelynek egy aktív része igencsak fogékony a szociális demagógiára.[7] A sikeresen megválasztott elnöknek és a parlamenti többséget maga mögött tudó kormányzatnak ezzel is számolnia kell. Minden jel szerint Macron elnök nagyon is tisztában van ezzel a ténnyel, s ennek megfelelő gondossággal készíti elő a legkényesebb, szociális kihatású törvényeknek az illetékes szakszervezetekkel való előzetes, alapos és gondos megvitatását. Tanulmányai és korábbi tisztségei erre őt messzemenően felkészítették. Mint ahogy gazdasági miniszteri múltja – a rövidsége ellenére is – felkészítette őt az Európai Unió keretei között való politizálásra.

A választási eredmények áttekintéséhez azonban szólnunk kell még néhány szót a jobboldali térfélről is. Ehhez két párt tartozik: a gaullista LR és a Nemzeti Front (FN). Az LR eredményeit igencsak megtépázta a gaullista elnökjelölt (Fillon) korrupciós botránya és az ebből származó kudarca a választási folyamat első fázisában. Eredetileg ez a párt fölényes győzelemre számított a 2017-ben véget érő elnöki ciklus lejártával. Ehelyett a szavazatok és a nemzetgyűlési mandátumok mintegy huszonkét százalékával kell megelégednie.[8] Ami pedig a Nemzeti Frontot illeti, a tíz százalékot közelítő eredménye ellenére is csak nyolc képviselői helyhez jutott, ami ugyan sokkal több, mint amennyivel ez a párt valaha is rendelkezett, de ez a nemzetgyűlés teljes létszámának mindössze másfél százaléka, s még egy önálló frakció megalakításához sem elegendő. Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy Marine Le Pennel az élen e csoport tagjai nagyon erőteljesen fogják hallatni a hangjukat az új nemzetgyűlésben.

 

Ezzel elérkeztem összegzésem utolsó pontjához, amely nem más, mint Emmanuel Macron európaisága. Giscard d’Estaing óta nem volt Franciaországnak ilyen határozottan (és nemcsak érdekből) Európa-párti vezetője. Ami azért meglepő, mert Macron olyan pillanatban került a francia állam élére, amikor a politikai ügyek minden megfigyelője Európa „kimerültségéről” értekezett, s ennek okait próbálta megfejteni. E sorok írója úgy gondolja, hogy nem az európai gondolat merült ki, hanem azok, akik Európa fontosabb országaiban az államügyeket intézik. Megnyugtató tudni, hogy a kontinentális és demokratikus Európa mindkét vezető országában ez most nincs így. S az sem véletlen, hogy Macron fontosságát elsőnek Angela Merkel vette észre. De még ennél is többről van szó: Macronnal az élen Franciaország visszanyerte vezető és kezdeményező szerepét Európában s ezáltal (föltehetően) a nemzetek közötti kapcsolatok világában is.

Én személy szerint azt remélem, hogy a Macron–Merkel-kettős végre rendbe hozza szűkebb kontinensünk ügyeit. És ebbe az is beletartozik, hogy nagyon-nagyon nyomatékosan választás elé állítja azokat a kelet-közép-európai tagállamokat, amelyek a nemzeti szuverenitás jegyében illiberális politikát folytatnak, és visszaélnek a nettó befizető EU-s tagországok elnéző jóindulatával.

[1] Pontosabban újraalapított, mert pártként ez az irányzat már a Negyedik Köztársaságban is létezett.

[2] Mégpedig azért, mert az elnöki ciklus akkor még hét évre terjedt ki, de a képviselőház mandátuma változatlanul öt évre szólt, s mindkét közbeeső választáson (1986, 1993) a jobboldal győzött.

[3] Amint fentebb láttuk, e tradíció hatása nemrégiben még a liberális-demokrata Macron elnök könyvcímének megválasztásában is megcsillant…

[4] Ez a megállapítás azonban csak politikai értelemben igaz. Szellemi befolyás tekintetében korábbi ereje nem állt vissza, s ez csak részben vezethető vissza saját gyengeségére. Ennél fontosabb ok az a körülmény, hogy a politikai eszmék egyre kisebb szerepet játszanak a kultúrában és a társadalmak életében.

[5] A francia parlamenti szabályok értelmében szóhoz jutnak ugyan a független egyéni képviselők is, de hatékonyabban tehetik meg ezt azok a pártok, amelyek annyi mandátumot szereztek (tizenötöt vagy ennél többet), amennyivel már elismert frakciót lehet alakítani.

[6] Ez a párt a múlt század elejéről maradt fönn mind a Negyedik, mind az Ötödik Köztársaságban. Önállóan ma már nem tud létezni.

[7] Azt is intő jelzésként kell figyelembe venni, hogy a nemzetgyűlési választás második fordulójában a regisztrált választók több mint fele maradt távol az urnáktól (talán első ízben a háború óta). Még ha ez részben magyarázható azzal is, hogy az első forduló után sokan már eleve lefutottnak tartották ezt a meccset, a tény azért tény marad: ezúttal az istenadta nép kisebbsége hozta létre a parlamenti többséget.

[8] Még a többségi választási rendszerben is elképzelhető arányos képviselet a közepes eredményt elérő pártok esetében.

„Orbán semmilyen európai vonatra nem akar felszállni” (Balázs Péterrel, Jeszenszky Gézával és Kovács Lászlóval beszélget Pikó András)

 

Pikó András A beszélgetést pár nappal a brüsszeli NATO-csúcs után rögzítjük, amely talán a legnyilvánvalóbban tudatosította a magyar közvélemény számára is, hogy mennyire megváltozott az a világpolitikai környezet, amelyben az Európai Unió a saját jövőjét keresi a mostani válsághelyzetben. Mintha Angela Merkel mondatai Donald Trumpról és az atlanti szövetségesek megváltozott viszonyáról hirtelen jöttek volna, de voltak ennek az irányváltásnak előzményei. A Juncker-féle öt forgatókönyv már hónapok óta napirendre vette a kérdést, hogy merre megy Európa, de az Európai Parlamenten belül is legalább három forgatókönyv készült a legnagyobb kihívások, a biztonságpolitikai és a menekültügyi helyzet, a gazdasági integráció elégtelenségéből adódó belső feszültségek, valamint a politikai populizmus térnyerése miatti politikai válság kezelésére. Önök ezek közül a veszélyforrások közül melyiket tartják a legfontosabbnak?

 

Kovács László Magyar politikusként és korábbi külügyminiszterként nem tudom mással kezdeni, mint Magyarország és Európa viszonyával. Európába és különösen az Európai Unióba történő harmonikus beilleszkedésünk jelenti biztonságunk és fejlődésünk alapvető feltételét. A magyarság és Európa viszonya több mint ezeréves probléma, de még ma is felvetődik. Pár hete egy cikkemre jött egy olyan komment, amely szerint én meghamisítom a történelmet, mert az előző ezredfordulón valójában István király volt a hazaáruló, aki kiárusította Magyarországot a Nyugatnak, és Koppány volt a magyar érdekeket és értékeket képviselő hazafi. Ezek szerint vannak, akik még mindig itt tartanak. Én azt reméltem, hogy a rendszerváltás ezt a vitát végleg lezárja. Annál is inkább, mert már a rendszerváltás előtt, 1981 és 1989 között volt nyolc olyan évünk, amikor Magyarország ugyan még tagja volt a szovjet blokknak, tagja volt a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, ám alig észrevehetően, de azért egyértelműen kibontakozott a magyar külpolitikában a nyitás a Nyugat irányába. Ezzel megdőlt egy sok évtizedes tabu, miszerint Magyarországon be lehet vezetni óvatos reformokat, de a szovjet külpolitikától egy centivel sem lehet eltávolodni. Ebben a nyolc évben meglehetősen messzire kerültünk a szovjet külpolitikai irányvonaltól, és nem történt semmi bajunk. A rendszerváltás után viszont ezek a lépések jelentős előnyt adtak Magyarországnak a szovjet blokk többi országával szemben. Az euroatlanti szervezetekhez mi csatlakozhattunk a legkönnyebben. A rendszerváltás utáni húsz évben eldőlni látszott, hogy Magyarország végleg beilleszkedik a fejlett demokratikus országok sorába. 2010 óta viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Azért is érdekes ez a mostani beszélgetés, mert bár különböző kormányokban és időszakokban töltöttük be a külügyminiszteri posztot, de tapasztalataim szerint a véleményünk sokkal inkább egybeesik a jelenlegi helyzetről, mint ahogy azt korábban gondoltuk volna.

 

Balázs Péter Nagyon fontos kérdés, hogy Magyarország 2010 után miért kanyarodott le arról az útról, amely megnyílt számunkra Európában. Közben Európa is változik, irányt vált, s ez új megvilágításba helyezi a kérdést, hogy van-e esélye annak, hogy felzárkózzunk, utolérjük Európát, hiszen ha ez megtörténne végre, az a jelenlegi problémáink zömét kezelné, és tulajdonképpen beteljesítené a rendszerváltást.

A kérdésre válaszolva én azt gondolom, hogy számos belső és külső oka van annak, hogy most, ezekben a hónapokban az Európai Unióban gyökeres változások körvonalazódnak. Vannak belső okok, mindenekelőtt a Brexit, hiszen arra még nem volt példa, hogy egy nagy tagállam kiváljon a közösségből. Belső okként kell kezelnünk a migrációt, amelynek hulláma átvonult Európán, de valószínűleg nem ez volt az utolsó ilyen hullám, ezért föl kell készülni a folytatásra. Mint ahogy belső problémaként reagál az unió arra is, hogy a jogállamiság normáitól, alapvető értékeinktől egyes tagállamok látványosan eltérnek – ebben épp Magyarország vezeti a mezőnyt.

Ugyanakkor vannak nagyon fontos külső körülmények is. Ilyen az új amerikai elnök sajátos stílusa és kiszámíthatatlansága. Nem lehet már ugyanúgy építeni a transzatlanti kapcsolatra, mint ahogy Trump előtt tehettük. Komoly kihívás Oroszország expanzionizmusa, amely egyre nagyobb méreteket ölt, közben Törökország elfordul Európától, már nem errefelé keresi a boldogulását, és az arab tavasz is átformálta a déli szomszédságunkat. Annak, hogy most ilyen erősen vetődik fel a „merre tovább?” kérdése, van egy sajátos apropója is: a következő választási év az EU-ban 2019 lesz, amikor EP-választást tartanak, és bizottságváltás is lesz. Akkor mindenképpen belefutunk majd a politikai bénultságba, ez már 2019 elejétől érezhető lesz. Így tehát 2018 az utolsó év, amikor még érdemi döntéseket lehet hozni, elsősorban a következő hétéves költségvetésről. Azt mindenképpen meg kell tárgyalni a nagy őrségváltásig. A válságok hatásai és az erre adott válaszok is összekapcsolódnak – ennek jegyében jelent meg a német álláspont arról, hogy az uniós fejlesztési pénzek elosztását össze kellene kapcsolni a normák betartásával, a jogállamiság számonkérésével. Nagyon izgalmas év áll előttünk.

 

Pikó Sajátos dinamikát kölcsönöz az európai politikának, hogy mindezek a válsághelyzetek azonnali reakciókat és válaszokat követelnének, és látszik is, hogy az új felállású német–francia tandem a kommunikációban ezt a fajta tettrekészséget próbálja érzékeltetni. Ugyanakkor az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusa akadályozza a gyors és hatásos döntéseket. Ha a nagy, fontos kérdésekben huszonnyolc tagállamnak kell egyaránt igent mondania, akkor tulajdonképpen hiába a nagy elhatározás, nem fognak tudni együtt fellépni, hiszen mindig lesz valaki, aki megbontja ezt az egységet. Mire számítsunk majd, hogyan kezelik ezt az ellentmondást: nagy, akár szakításig is vezető, látványos konfliktusokkal vagy apró, alig észrevehető politikai alkukkal, amelyek legalább egyben tartják az uniót?

 

Jeszenszky Géza A történelem konfliktusok és háborúk története, csak ezt ma már hajlamosak vagyunk elfeledni. A ma élő, nálam jóval fiatalabb emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen a háború. Igaz, hogy a tévéképernyőkön sok szörnyűséget látunk, igaz, hogy az elmúlt időszakban Afrikától kezdve Ázsiáig mindenhol szörnyű háborúk dúltak, de azok messze zajlottak le. Európa abban az illúzióban él még ma is, hogy a háború itt elképzelhetetlen. Ilyenkor komoly veszély, hogy a béke előnyeit elfeledve, megnőnek az államközi ellentétek. Európa megengedi magának azt a luxust, hogy az ellentétek és a közös értékektől eltérő utak esélyei felerősödhetnek. Ennek ellenére történészként is úgy látom, hogy a most körvonalazódó európai válaszoknak van közös eredőjük, mégpedig az a tapasztalat, amely visszanyúlik a 20. század két szörnyű háborújához: Európa csak egységesen tud megbirkózni a nagy problémákkal. 1990-ben még úgy látszott, hogy nemcsak Európa, hanem szinte az egész világ egységes abban, amit liberális demokráciának szokás nevezni, tehát a többpártrendszerben és az emberi jogok tiszteletében, és ha megszűnt a nagyhatalmi szembenállás, akkor az ENSZ be tudja tölteni azt a hivatását, aminek szánták 1945-ben. A rendszerváltozáskor abban is hittünk, hogy képesek leszünk megbirkózni azokkal, akik felrúgják a nemzetközi szabályokat. A remény ezen periódusa túl rövid volt. Most nagyon komoly problémákkal küzdünk, ezekről mind szó esett már. De ha ezekből nem tudunk együttesen, összefogva kilábalni, abból óriási bajok lehetnek. Nemcsak az, hogy a problémákat biztosan nem oldjuk meg, de az is napi tapasztalat lehet ismét, hogy az egymás közötti ellentétek hová vezethetnek, akár itt, Közép-Európában is. A NATO-nak sok előnye van, de ezek közül számunkra a legnagyobb, hogy ha nem is oldotta meg az új tagállamok közötti történelmi vitákat, de tartósan elsimította őket. Gondoljunk csak Törökországra és Görögországra, de gondolhatunk arra is, hogy a NATO nagyban hozzájárult és a jövőben is hozzájárulhat ahhoz, hogy a közép-európai nemzetek valódi szövetségesként, közösen birkózzanak meg a problémáikkal, ráadásul az európai nagyhatalmak egyetértésével és támogatásával. Ha ez nem így történik, azért persze felelős lesz az Európai Unió is, meg az a bizonyos döntéshozatali mechanizmus, amely helyes elvként keresi a konszenzust, és vétójogot biztosít minden egyes tagállamnak. De valóban, amikor huszonnyolc ország között az értékek tekintetében csak a szavak szintjén van egyetértés, és a gyakorlatban azt látjuk, hogy vannak, akik kilógnak a sorból, akkor nagyon nehéz fenntartani azt a fikciót, hogy létezhet közös fellépés, pláne konszenzusos döntés. Ma már nem sok szó esik az EBESZ-ről, de emlékszem, annak működésében is érvényesült a vétóelv. A 90-es évek elején arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a működésképtelenségig is vezethet, ezért ha hatékonyak akarunk lenni a biztonsági kérdésekben, akkor módosítani kell a szabályon. Fölmerült, hogy legyen vétó, kivéve az érintett országot. Vagy legyen vétó, de csak akkor, ha egy vagy két államnál többen élnek a vétójogukkal. Az uniónak is meg kell találnia erre a problémára a megoldást. Lehet, hogy az USA megváltozott magatartása és az orosz veszély együttesen fogja meghozni az ehhez szükséges kijózanodást.

 

Pikó Elképzelhetőnek tartanak egy ilyen szakítást a vétóelvvel az unió döntéshozatali mechanizmusában?

 

Kovács Ez részben már megtörtént. Az elmúlt években a lisszaboni szerződés egy sor dologban megváltoztatta az elvet, és a vétóval szemben ma már a megerősített együttműködés elvét alkalmazzák, vagyis elegendő a tagállamok masszív többségének együttes döntése. A fejlődés iránya, úgy gondolom, az lesz, hogy a vétó egyre inkább háttérbe szorul. Az Európai Bizottság tagjaként eltöltött öt év alatt már tapasztaltam ezt a folyamatot. Előfordult, hogy adóügyi biztosként észszerű javaslatot terjesztettem elő a bizottság nevében a Gazdasági és Pénzügyek Tanácsában, de a dán miniszter vétózott, és mire megszólalhattam volna, már le is vették a napirendről a javaslatot. Keserű csalódásként éltem meg ezt, emiatt is nagyon támogattam azokat a törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy a vétó helyett inkább a megerősített együttműködés elvét alkalmazzuk, mégpedig úgy, hogy az egyetértő tagállamok elkezdik az új szabály alkalmazását, a vétózó országok számára pedig nyitva marad a lehetőség a későbbi csatlakozásra.

Ennél is nagyobb jelentőségű az a változás, amely a szorosabb integráció támogatói és ellenzői közötti erőviszonyokban történt. Egy évvel ezelőtt sokan aggódtunk a populizmus előretörése miatt. Tényleg úgy nézett ki – Orbán Viktor ezt meg is fogalmazta –, hogy 2017 a lázadás, a hagyományos pártok és a hagyományos politikák elleni lázadás éve lesz. Reális veszélynek látszott, hogy a populisták néhány országban választást nyerhetnek, ami akár az európai integráció szétesését is jelenthette volna. 2017 azonban nem lett a lázadás éve. Nem lett az se Ausztriában, se Hollandiában, se Franciaországban, mert mindenütt visszaszorultak a populisták. Ma már senki nem gondolja komolyan azt, ami két éve még reális lehetőségként merült fel, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) kormányra kerülhet az országban.

Ha már szóba került a német–francia tengely, akkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a két kulcsország közötti együttműködés független attól, hogy azokban épp a bal- vagy a jobboldal kormányoz. Ez fontos stabilitási tényező az európai politikában. Én változatlanul hiszek az európai integráció jövőjében: nyilván kell rajta változtatni, módosítani, finomítani, de nincs észszerű alternatívája. Hiába hangoztatja Orbán Viktor, hogy az Európai Unió ebben a formájában fenntarthatatlan, hogy a nemzetállamoknak kell visszaadni szinte minden jogot. Ez az európai integráció végét jelentené, amit ő valószínűleg nem bánna, de meggyőződésem, hogy nem efelé haladunk.

 

Balázs Minden rendszernek, így az EU-nak is van egy konfliktuskezelő kapacitása, ami megoszlik a belső és a külső konfliktusok kezelése között. Egy jó minőségű rendszer mindig több konfliktust old meg, mint amennyit termel. A rossz ennek az ellentéte, tehát termeli a konfliktusokat, ahelyett, hogy megoldaná őket.
Az Európai Unió most olyan helyzetbe került, amelyben hirtelen megszaporodtak a külső konfliktusok. Ez egy teljesen új helyzet, nemrég még az unióról is el lehetett mondani azt, amit Helmut Kohl mondott Németországról a 90-es évek közepe táján, miszerint Németországot a történelme során először csupa barát veszi körül. Ez igaz volt az unióra is nagyjából az ezredforduló tájáig. Ez a helyzet megváltozott. A szövetségi rendszeren belül említettük már a Brexitet, említettük Trumpot, de ott van az ukrajnai helyzet, közvetlenül a határok mellett. Ez bizony forró háború. A Krím erőszakos térnyerése nagy kihívás, az uniónak is állást kellene foglalnia. Általános tapasztalat, hogy az ilyen külső konfliktusok erősítik a belső összefogást. Ez történt az európai integráció kezdeteinél is, ott a szovjet fenyegetés játszott olyan szerepet, amelynek hatására az alapító hatok nagyon erősen összefogtak. Én most valami hasonlót érzékelek Európa magországaiban: a sok külső fenyegetés, a szír helyzet, a török magatartás és még sok minden más hatására megérett egy nagyon kemény elhatározás a német–francia párosban, de szélesebb körben is, hogy ebben a helyzetben minimálisra kell csökkenteni az egymás közötti konfliktusokat. Ez tükröződik a Juncker-féle fehér könyvben: az öt forgatókönyv között vannak olyan álvariánsok is, amelyeket csak azért szerkesztettek be a dokumentumba, hogy kiemeljék azt a kettőt, amely mögött valódi politikai szándék húzódik, és amelyek valódi megoldást jelentenek a többség számára. Az öt forgatókönyv közül biztosan nem megoldás, hogy mindent folytassunk ugyanúgy, mint eddig. Az sem elégséges, hogy koncentráljon az unió a belső piacra, tehát valójában marad a két igazi üzenet – ezek mellett már politikai állásfoglalások is elhangzottak. Az egyik, hogy gyorsítjuk az integrációt minden területen, de kevesebben, tehát az unió nem vár senkire; a másik, hogy mélyítsük az integrációt, de kevesebb területen. Valószínűleg szelektív gyorsítás következhet – a periféria pedig majd megkeresheti a maga helyét, és eldöntheti, hogy mit szeretne.

 

Pikó Az előző kérdésem pont arra irányult, hogy vajon nyílt konfliktussá alakulhat-e a periféria és a magországok közötti viszony? Orbán Viktor nagy ambíciója, hogy megszervezze a visegrádi négyekkel a perifériát annak érdekében, hogy a saját érdekei szerint „reformálja” meg az uniót – ez akár a nyílt konfliktus lehetőségét is előrevetítheti.

 

Jeszenszky Amikor 1994. április 1-jén benyújtottam Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Uniónak, akkor az még egységes szervezet volt. Épp akkor bővült Ausztria és Svédország csatlakozásával, a jövő nagy ígéretének számított Magyarország és a többi csatlakozó számára is, hogy ebben a közösségben lehetünk. Ennek számunkra nemcsak gazdasági jelentősége volt, de politikai is. Fel kell tennünk tehát a kérdést: történt-e bármi olyasmi, ami Magyarországot és más országokat arra sarkall, hogy önként mondjanak le erről az egységről? Lehet-e az az érdekünk, hogy kikerüljünk abból a szövetségből, amely a leggazdagabb és legerősebb nemzeteket egyesíti? Ha ezt gondolja a magyar kormány, bármelyik magyar kormány, akkor én azt végzetes hibának tartom. Remélem, hogy a magyar társadalom, amelyet sok tudatlanság jellemez és sok téveszme gyötör, ellenáll ennek a politikának. Látjuk a különböző kutatásokból, hogy az Európai Unió népszerű intézmény, és talán nem csak a pénz miatt. Úgy gondolom, azért azt ösztönösen érzik az emberek, hogy nekünk is szükségünk van barátokra, hogy nem lenne jó, ha tényleg egyedül maradnánk.
Mint a Visegrádi Együttműködésben is aktív szerepet vivő egykori miniszter, persze nagyon örülök, ha a visegrádiak szövetsége erősödik, de ez ne azon az áron történjen, hogy a visegrádi négyek szembemennek az unióval. Hiszem, hogy ez nem is fog bekövetkezni. Szomszédunk a legkisebb tagállamok közé tartozik, de gazdasági téren máris szépen lehagyott bennünket. Szlovákia miniszterelnöke, akit sok hasonló vonás jellemez, mint a magyar miniszterelnököt, legutóbb nagyon határozottan kijelentette, hogy Szlovákia igenis a maghoz fog tartozni, és hogy őrült az, aki az országon kívül vagy belül azt javasolná, hogy érdemes onnan kitáncolni. Lehet, hogy ma úgy tűnik, mintha Lengyelország álláspontja közelebb állna a magyar véleményhez, de az biztos, hogy a csehek sem akarnának kimaradni az unióból, és szerintem a lengyelek sem. Lengyelországban van egy nagyon erős, egyébként a Fidesszel egy pártcsoportban politizáló konzervatív liberális ellenzék, amely korábban már kormányzott, ráadásul Tusk személyében az Európai Unió egyik vezetőjét is adja. Úgyhogy Lengyelország, amely ugyancsak nagyon sokat köszönhet az Európai Uniónak, hosszú távon biztosan nem válna az európai integráció ellenfelévé, hiszen az a jelenlegi lengyel kormány vesztét, belpolitikai vereségét jelentené, ha csatlakozna egy ilyen EU-ellenes irányvonalhoz. Magunkra maradunk, ha a kiválást választjuk, ebben a másik három visegrádi ország nem lesz a partnerünk.

 

Pikó A kérdés úgy vetődik fel, hogy ha akarunk, csatlakozhatunk, és mehetünk tovább a maggal, vagy pedig úgy, hogy képesek vagyunk-e továbbmenni a magországokkal?

 

Kovács Mind a két lehetőség fennáll. Az uniós csatlakozást illetően hatpárti egyetértés volt a magyar belpolitikában, senki sem vitatta ennek a szükségszerűségét és helyességét. Akkoriban a többsebességes Európa elképzelését számunkra károsnak tekintettem. Akkori értelmezés szerint ez ugyanis képletesen azt jelentette volna, hogy a tagállamok egy része luxusvagonokban ül, míg a többiek, köztük mi is, valahol hátul, a tehervagonokban utazunk. Ez nyilvánvalóan nem volt vonzó jövőkép, ezért sokáig egyértelmű és vitathatatlan volt a magyar külpolitikában, hogy nekünk a magországokhoz kell tartoznunk. Azóta számomra is egyértelműbb lett, hogy a többsebességes Európa-koncepció nem szükségképpen kirekesztő jellegű. A lényeg, hogy amelyik ország akar és képes csatlakozni az integráció magjához, az megtehesse. Ez történt az euró bevezetésekor is. Ma már látjuk, hogy alaptalanok voltak azok a félelmek, amelyek szerint az euró sikerét veszélyeztette volna, ha néhány ország kimarad belőle. A schengeni rendszer is működik, annak ellenére, hogy néhány ország földrajzi vagy más okokból nem csatlakozott. A helyes többsebességes Európa-felfogás tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű, lehetőséget biztosít azoknak az országoknak, amelyek ma nem képesek vagy valamilyen megfontolás miatt nem akarnak csatlakozni az integráció valamilyen új területéhez, hogy később, amikor a helyzetük vagy kormányuk felfogása változik, csatlakozhassanak.

A visegrádi négyeket illetően egyetértek Jeszenszky Gézával, ez az országcsoport szerintem sem lesz ebben a formájában az integráció lassítója vagy gyengítője. Nemrég alkalmam nyílt megkérdezni a cseh miniszterelnöktől, akit még pénzügyminiszter korából ismerek, hogy valóban támogatja-e Orbán Viktor unióellenes álláspontját. Azt felelte: nem támogatja, mert nem ért vele egyet. A szlovák és a lengyel álláspontot is pontosan elemezte Jeszenszky, én is így látom. Az Orbán Viktor által felvázolt integrációellenes visegrádi összefogás szerintem csak fikció, melyet a magyar miniszterelnök szeretne valóságként látni.

Megdöbbentő egyébként, hogy Orbán Viktor álláspontja mennyire meghatározza a kormánypárti képviselők gondolkodását. A parlamenti folyosókon folyamatosan azt hallani tőlük, hogy adják ide a pénzt, ami jár nekünk, és hagyjanak minket békén. Nehogy már Brüsszel döntse el, hogy mire költjük az uniós támogatást, kisvasútra vagy stadionokra, vagy éppenséggel, mondjuk, az oktatás fejlesztésére. Ezt a felfogást a jelek szerint megelégelte az Európai Unió. Még az Európai Néppárt is. Legutóbb, a Magyarországgal kapcsolatos vitában kiderült, hogy a jobboldali Néppárt már nem védi meg tagpártját, a Fideszt, és azt a politikát, ahogy Magyarországot ma kormányozza.

 

Pikó De ha ez a többsebességes Európai Unió megvalósul, az az európai közösség felől mennyiben támaszthat új feltételeket a magyar külpolitika számára? Fontos lesz az uniós egység, ezért komoly feltételeket támasztanak majd, rigorózusan és sokkal hatásosabban fogják követelni a jogállamiság érvényesülését, vagy bizonyos, számukra is fontos gazdaság érdekek miatt benn maradunk ugyan a klubban, de páriaként, aki annyira sem fontos, hogy konfliktust okozzon?

 

Balázs A két sebesség nem a vagonok minőségében különbözik majd, inkább, maradva a hasonlatnál, az egyik gyorsvonat lesz, a másik meg személyvonat, de ugyanoda tartanak majd. Az én problémám, hogy Orbán Viktor sem a gyorsvonatra, sem a személyvonatra nem akar fölszállni. Az egészet kívülről nézi, és egyáltalán nem akarja megreformálni. Egy reform úgy néz ki, hogy valaki javaslatokat dolgoz ki, konstruktív gondolatai vannak, hozzászól a napirenden lévő forgatókönyvekhez. Amit a magyar politikában látunk, azok nemleges válaszok, elutasítások és visszautasítások. Anélkül hogy valamilyen alternatív megoldással vagy javaslattal előállnánk.

 

Pikó De erre hogyan reagál majd a másik fél? Azt feleli, hogy rendben, mondjatok mindenre nemet, csak maradjatok benn a klubban, és minél kisebbre szorítja vissza a konfliktusok lehetőségét, vagy pedig beleáll a vitába, és keményen válaszol?

 

Balázs A másik fél egyelőre meglepetten áll és bámul. Lassan ébred rá, hogy van egy újfajta kategória a tagok között: az, aki mereven visszautasít mindent. Most fogalmazódnak meg először és nyíltan azok a gondolatok, hogy renitensekkel máshogy kellene tárgyalni. Egyébként Orbánnak az unióval kapcsolatos nézetei a német AfD-vel és a francia Nemzeti Fronttal egyeznek. Amikor májusban az Európai Parlamentben Magyarországról vitáztak, annak végén Nigel Farage kitárt karokkal lépett oda Orbánhoz, és azt mondta, hogy „welcome in the club!”. Tehát hogy hozzájuk kellene csatlakoznia, mert aki így beszél, annak valóban ott a helye.

Orbán visegrádi egységfrontkísérlete látványosan megbukott. Május 26–28-án volt Pozsonyban a GLOBSEC nevű nagyszabású biztonsági konferencia, amit azért hozok szóba, mert nagyon jellemző volt a záróaktusa. Míg az elején még ott volt a négy visegrádi külügyminiszter, a végén Fico és Sobotka, valamint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke zárta a konferenciát. Nyoma sem volt a magyar és a lengyel kormány képviselőjének. A szlovák kormányzati képviselők a háromnapos konferencia alatt, ahányszor csak szót kaptak, mindig kihangsúlyozták, hogy hogy ők már a gyorsvonaton ülnek, hiszen ők már az euróövezethez tartoznak. Minden jel szerint ugyanis a gyorsítás az eurózónára fog épülni. A csehek most elgondolkodtak azon, hogy nem kellene-e meggyorsítani az euróövezeti csatlakozásukat, mert ők is úgy látják, hogy az elitklubba az euró a belépő. Erre fog ráépülni egy szorosabb gazdaságpolitikai egyeztetés és egy másfajta szervezeti megoldás, hiszen már az is fölmerült, hogy az eurózónának legyen külön pénzügyminisztere, hogy kellene külön parlament, és ami a legfontosabb, külön költségvetés. Ha ez így megvalósul, ha létrejön az intézményi elkülönülés, akkor sokkal nehezebb lesz az átjárás a két külön sebességű csoport között. Menet közben nem lehet majd egyszerűen átugrani a gyorsabb változatra, az sokkal körülményesebb, bonyolultabb lesz. Ezzel tényleg elkezdődik majd Európa szegmentálása.

Az alapelvek tekintetében viszont nem lesz két sebesség. Tehát, ha azt hiszi a magyar kormányfő, hogy alapelveket is meg lehet sérteni, mert attól a mi helyünk még biztos a lassúbb vonaton, nos, ez nem fog menni. A demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének tekintetében csak egy sebesség létezik, és kötelező elvárás ennek teljesítése.

 

Pikó Ezt mindig hangoztatják, és valóban úgy tűnik, hogy a Néppártban is megérett egy keményebb álláspont a magyarokkal kapcsolatban, hiszen ahogy Kovács László is említette, a parlamenti vitában a néppártiak harmada kiszavazott. De a német néppárti képviselők nem! Újhelyi István szocialista EP- képviselő is azt nyilatkozta, hogy be kell látni, Merkel pártja még mindig fogja Orbán Viktor pártjának a kezét. Meddig még?

 

Jeszenszky Ez sem új jelenség az európai politikában, legemlékezetesebb ebből a szempontból az, ami a hitleri Németországgal kapcsolatban volt tapasztalható a harmincas évek végéig. Az agresszort, a veszélyes nézeteket és politikát képviselő politikust először mindig megpróbálják megbékíteni. Sztálinnal is így jártak el először. Ez a politika, tudjuk, soha sehol nem volt sikeres.

A mai helyzet azért, hála istennek, nem olyan, mint amelyik világtragédiához vezetett. Orbán Viktor politikája, amelyet – sajnálattal – ma nem tudok én sem képviselni, holott két ciklusban is voltam nagykövete, nem állítható tartalmi párhuzamba ezekkel a példákkal. De a probléma kezelése hasonló. Vele szemben az Európai Néppárt még mindig a békítést folytatja, de azért a türelem látványosan fogyatkozik. A legutóbbi nyilatkozatok, épp a frakcióelnök, Weber részéről, nagyon komoly figyelmeztetések voltak.

Valóban nemcsak az a kérdés, hogy akarunk-e a gyorsabb vonaton utazni, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e teljesíteni ennek a feltételeit. Most talán nem, de ha nem is akarjuk, ha leteszünk erről a célról, akkor azzal csak magunknak ártunk. Olyan ez, mint amikor egy tehetséges diák eldöntheti, hogy az erős osztályba menjen, vagy inkább a gyenge osztályt válassza, és hát nem kétséges, hogy az erősebb osztály ösztönzőbb, gyorsabb és nagyobb teljesítményre sarkall. Nagyon szomorú, ha Magyarország nem akar egy komolyabb követelményeknek megfelelő társaság tagja lenni.

 

Pikó Vajon az EU előtt álló kihívások nagy feladatai felülírják-e a hagyományos politikai mechanizmusokat, megoldásokat, viselkedéseket? Lehet, hogy az EU már nem engedheti meg azt a luxust, hogy ilyen körülmények között az idők végezetéig békítgesse a renitens tagjait?

 

Kovács Szerintem már ez helyzet. Igaz, hogy végül is a németek nem szavaztak Orbánék ellen, bár nagyon sokan voltak, több mint húszan, akik kimentek a teremből a szavazás során. Azt, hogy közöttük vajon hány német képviselő volt, nem tudom, de az tény, hogy az Európai Néppárt frakciója nem védte meg Orbán Viktort. Figyelmet érdemel az Európai Néppárt frakcióvezetőjének kemény nyilatkozata, hiszen ő bajor keresztényszocialista, és ők eddig sokkal megértőbbek voltak Orbán Viktor iránt, és támogatták. Úgy érzem, hogy ma már a populizmus veszélye miatt, a putyini politika mint kihívás miatt a Néppárt is arra kényszerül, hogy szigorúbb legyen Orbánnal szemben. Putyin ugyanis reális fenyegetést jelent az Európai Unió számára, amit a németek biztos nem vesznek szívesen. Ezt a szempontot erősíti az Emmanuel Macron és Angela Merkel közötti egyetértés és szoros együttműködés is. Ez a francia–német tengely kevésbé lesz elnéző az Orbán-kormány politikájával.

 

Pikó Én még mindig ott tartok, hogy vajon, nagyon egyszerűen megfogalmazva ezt a kérdést, ha gyorsítani és mélyíteni akarja az integrációt az EU, akkor szüksége van-e kerékkötőkre?

 

Balázs Az Európai Parlamenttől indultunk, és ez az intézmény egy hatalmas színpad: sokan nézik az előadást, és az előadás nagyon látványos. De látnunk kell, hogy amikor politikai viták zajlanak, azok tulajdonképpen a virtuális térben lebegnek. Az Európai Parlamentben nem lehet hatalmat szerezni, és nem lehet hatalmat veszíteni, ellentétben a nemzeti parlamentekkel, ahol vérre megy a küzdelem, tehát ott valódi cirkuszi játékok folynak a gladiátorok között. Az Európai Parlamentben nem lehet veszíteni. Nekem mindig is túl egyszerű volt az a magyarázat, hogy az a tizenkét fideszes szavazat kell az Európai Néppártnak. Miért? Hiszen anélkül is meglenne a többsége! Ennél sokkal komolyabb megfontolások lehetnek az elnéző német álláspont mögött. Látni való, hogy az EP-ben az otthoni politika fontos üzeneteit képviselik a pártok, és ha a németek ma így viselkednek, az azt jelenti, hogy a CDU–CSU még nem engedte el Orbánt és a Fideszt.

 

Pikó De mégis miért lehet a német belpolitikában fontos szempont Orbán megtartása?

 

Balázs Elsőre furcsán hangozhat, amit mondok, de én egyre inkább azt látom, hogy nem fontos. Naponta nézem a német közszolgálati híradót, és azt látom, hogy Angela Merkel bizony Beata Szydłót simogatja. Gyakran hívja át Németországba kiállításmegnyitókra és más eseményekre. Egyértelmű, hogy nekik Lengyelország fontos. Magyarország annyira már nem, hogy sok energiát fektessenek a magyar kapcsolatba, annak megváltoztatásába. Inkább mintha elengednék most egy kicsit a kezünket, úgyis jön majd választás, meglátjuk, hogy mi történik. Nem vagyunk frontország, ide a NATO nem telepített az orosz expanzióval szembeni erőket, nincs tengerszorosunk, nincsenek olajkútjaink sem. Tulajdonképpen nem vagyunk túl érdekesek.

 

Pikó Ha a migrációs helyzet megváltozna, újra fontosak lennénk?

 

Balázs A migrációs helyzetben éppen a német diplomáciának köszönhetően zárult le a balkáni útvonal. Amíg a törökök együttműködnek, ebben nem lesz változás. Azért minden látszat ellenére a törököknél a politikai gondolkodás messze túlmegy a napi szájtépésen, mert nekik is igen komoly érdekeik állnak az együttműködés mellett: a ciprusi helyzet, a kurdok helyzete, és folytathatnám a sort. Nem rontanak ajtóstul a házba, érdekük az EU-val kötött egyezmény betartása. Egyébként is: a migráció tekintetében Magyarország megint csak nem volt tényező, mert a helyzetet érdemben nem tudtuk befolyásolni. Összeurópai nézőpontból mindössze annyi történt, hogy óriási költséggel és hatalmas természeti károkkal fölépült a dupla kerítésünk, amely néhány méterrel odébb tolta a migrációs útvonalat. Egyetlen migránssal sem érkezett kevesebb Németországba, mint annak előtte, épp csak más ösvényeket kellett választaniuk.

 

Pikó Azt hiszem, felvázoltuk azt a megváltozott európai feltételrendszert, amelyben a magyar külpolitikának a nemzeti érdekeket kellene szolgálnia. Már eddig is megfogalmazták a jelenlegi külpolitikai irányvonallal szembeni általános kritikájukat, ezért azt kérdezem, hogy önök szerint, mérlegelve a kockázatokat, képes-e a kormány és – személyesen a külpolitikát általánosan irányító – Orbán Viktor a korrekcióra?

 

Jeszenszky Az utóbbi két-három évben arra a megállapításra jutottam magamban: annak ellenére, hogy Orbán láthatóan nagyobb külpolitikai aktivitást mutat, mint korábban, ez a külpolitika teljes mértékben alá van rendelve a belpolitikai érdekeknek. Ez a külpolitika azt a célt szolgálja, hogy a hatalmat megtartsa, hogy győzzön a következő választáson. A jelenlegi magyar külpolitika emiatt nagy részben kommunikációs színjáték, amely azt a célt szolgálja, hogy előhívja a magyar társadalomban meglévő szabadságharcos hagyományokat, attitűdöket, és ezt a társadalmi mozgósítást a kormány a saját hatalmi céljai szolgálatába állítsa. Ezért aztán nekimegyünk Brüsszelnek, és frontot nyitunk szinte mindenkivel szemben. Tegnap részt vettem egy könyvbemutatón, amelyen a Hegymenet című tanulmánykötet szerzői beszélgettek. Csaba László barátom az Antall-kormány egykori honvédelmi miniszterének a szavaira utalva azt mondta, hogy most nem a körkörös védelem, hanem a körkörös támadás külpolitikáját folytatjuk. Ez amennyire vicces, legalább annyira tragikus. Nekünk mindig barátokra volt szükségünk, és persze lehet az ezzel ellentétes politikával rövid távú belpolitikai sikereket elérni, különösen ha mindez párosul egy nagyon intenzív, agymosó médiapolitikával, de előbb-utóbb az emberek fölébrednek. Meglehet, hogy későn, és már nagyon rossz helyzetben, tényleg kimaradva az európai magból. De ez csak tragédiához vezethet! Tulajdonképpen azért vagyok itt, azért kell ezekről beszélgetnünk, mert ez ellentétes azzal a politikával, amelyben a rendszerváltozáskor mindannyian egyetértettünk. Voltak akkor is vitáink, én jobban örültem volna, hogy ha több egyetértést és több támogatást kaptunk volna az akkori ellenzéktől, talán ezt utólag már mások is belátják, de ami ma van, hogy az ellenzékkel nemcsak a külpolitikában nem konzultálnak, de a gazdaságpolitikában sem, hogy negligálják a szakértelmet, nincsenek tanácsadók, csak bólogató Jánosok, nos, ez elfogadhatatlan. Épp emiatt nem látom esélyét a korrekciónak sem. A kormány részéről nincs erre szándék, a szakértők oldaláról meg nincs lehetőség az értelmes párbeszédre.

 

Kovács Az valóban csoda lenne, ha a 2018-as választás előtt a magyar külpolitikában változás történne. Nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hogy lassan mindenkivel szemben állunk. Ez egy hosszú, módszeresen felépített folyamat volt. Hadd idézzem fel a legfontosabb állomásait: kezdődött a kötcsei beszéddel, amelyben ugyan nem volt szó külpolitikáról, de jelezte Orbán Viktor szándékát a demokrácia és a jogállam leépítésére. Ez egyértelműen előrevetítette a konfliktusok lehetőségét az Európai Unió intézményeivel. A második állomás a 2010 nyarán tartott nagyköveti értekezlet volt, amelyen a miniszterelnöki nyitóbeszédben elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy: „A Nyugat hanyatlik. Kialudt a fáklyája. Keletről fúj a szél”. Ezen nemcsak én döbbentem meg, de azok a körülöttem ülő külügyi vezetők is, akik a magyar külpolitikát szolgálták már az Antall- és a Horn-kormányok idején is. A következő nagyköveti értekezleten már az hangzott el, hogy Oroszország nekünk nemcsak gazdasági partnerünk, de a szövetségesünk is. Ez nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Hillary Clinton, aki az Egyesült Államok külügyminisztereként járt nem sokkal később Budapesten, a találkozásunk alkalmával meg is kérdezte: igaz-e, hogy a magyar kormányfő Oroszországot Magyarország szövetségesének nevezte? Megerősítettem, hogy valóban ezt mondta, és megemlítettem azt is, hogy amikor a nagyköveti értekezleten rákérdeztem, hogy a szövetség milyen közös értékrendre épül, akkor a magyar kormányfő a kereszténységre hivatkozott. A következő nagyköveti értekezleten hirdette meg Orbán Viktor a keleti nyitást a magyar külpolitikában, majd egy évvel később az illiberális államokat magasztalta, név szerint megemlítve Putyin Oroszországát, Erdogan Törökországát, Alijev Azerbajdzsánját és Nazarbajev Kazahsztánját. Ezek az illiberális államok a magyar kormányfő szerint hatékonyabbak, mint a liberális demokráciák. Orbán Viktor azt is mondta egy kazahsztáni látogatásán, hogy ő otthonosabban érzi magát ott, mint Brüsszelben.

 

Pikó De ezek ön szerint nem üres gesztusok csupán? Itt politikai meggyőződésre kell gyanakodnunk?

 

Kovács Ezek a személyes hatalmi érdekeket szolgáló politika és az autoriter berendezkedés iránti rokonszenvet kifejező megnyilatkozások. Orbán Viktor ebbe a sorba képzeli el Magyarországot, ezt tekinti Magyarország számára követendő példának.

 

Balázs A külpolitika tettrekészségét a közvélemény általában azon méri le, hogy egy teljesen váratlan eseményre vagy helyzetre hogyan reagál. Pedig a külpolitika igazi minőségét az mutatja, hogy hosszú és unalmas tárgyalásokon keresztül milyen hosszabb távú pozíciókat épít fel az országnak szinte a következő generációig elmenően, hová épül be, milyen erőforrásokat tesz hozzáférhetővé, milyen erős védelemre tesz szert, milyen barátokat szerez. Ilyen szempontból én azt látom, hogy az Orbán-kormány alatt, különösen 2014 után, a külpolitika szétesett, szétdarabolódott: az EU-ügyek Lázár Jánoshoz kerültek, a külgazdasági ügyek és egyfajta szóvivőség maradt a külügyben, az igazi külpolitika pedig a miniszterelnök kezébe került. Tehát három részre szakadt, és nem áll össze egységes egésszé. Ennél is nagyobb probléma, hogy ez a külpolitika súlyos orientációs tévút. Hadban állunk a szövetségeseinkkel, főleg az Európai Unióval, amelyet támad és gyaláz a miniszterelnök. A nemzeti konzultációnak csúfolt kérdőív egyik fő céltáblája Brüsszel, holott, ne feledjük, ez az európai kormányzati képviselők találkozóhelye. Ez a külpolitika eljátssza azokat az esélyeinket, amelyek az európai felzárkózással kapcsolatban még mindig fennállnak, tehát még mindig nem lenne késő, hogy visszakapaszkodjunk. Orbán folyamatosan gyanús társaságba keveredik. Látszott, hogy rendkívül élvezte az Új Selyemút-csúcstalálkozót Pekingben, és elég megszégyenítő, sőt megalázó helyzetben láttuk őt képeken és videón is épp most, a NATO-csúcson.

 

Pikó Eléggé egyedül volt.

 

Balázs Nagyon egyedül volt. A kamera elkapta azokat a pillanatokat, amikor ide-oda lépegettek séta közben a vezetők, majd fölálltak egy családi fotóra, mindenki beszélgetett valakivel, közben Orbán magában kullogott vagy épp ágaskodott, hogy valaki közelébe kerüljön, de vagy nem vették őt észre, vagy nem akarták észrevenni. Látványosan elszigetelődtünk. Nagyon örülök, hogy hétfőn itt volt a kenyai külügyminiszter, mert Kenya szép ország, de jobban örülnék, ha uniós és NATO-tagállamok külügyminiszterei adnák egymásnak a kilincset Budapesten. De nem ez a helyzet, nem jönnek ide, és nem is fogadják a magyar kormányfőt vagy a külügyminisztert.

 

Pikó A külpolitika alakításában nemcsak a politikai irányításé a felelősség. Ebben a katasztrofális eredménytelenségben mennyire tehető felelőssé a külpolitikai szakma teljesítménye, vagy másképp fogalmazva, mennyit butult az elmúlt években a magyar külügyi apparátus? Mennyire képes információt, hátteret biztosítani a felelős döntéshozatalhoz, működik-e egyáltalán az információcsere a szakapparátus és a döntéshozók között?

 

Jeszenszky Azt nem tudhatjuk igazán, hogy most hogyan működik. Csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni. Washingtonban képviseltem Magyarországot, ez mindig is nagyon fontos ország volt, és ezért nagyon sok üzennivalóm volt haza. Akkor azt tapasztaltam, hogy sok fontos jelentés vagy üzenet látható módon nem jut el a miniszterelnökhöz. Volt egy védőfal, ami bizonyos értelemben érthető, mert egy miniszterelnöknek nemcsak külpolitikával kell foglalkoznia, de egyértelmű volt, hogy szelektálnak az információk között. Azok, amelyek alátámasztották a politikáját, átmentek a falon, azokat meg, amelyek nem támasztották alá, kiszűrték. Mostanában elég nagy visszhangot váltott ki, hogy az egyébként Orbán szűk környezetéből érkező washingtoni nagykövetet, Szemerkényi Rékát alig másfél év után ripsz-ropsz hazarendelték. Korábban ő volt az, aki Orbán számára az információkat szűrte és szelektálta, most viszont neki kellett rossz híreket jelentenie, akár a nagyon várt Trump–Orbán-találkozóról, akár a CEU-ügy fogadtatásáról – nos, most is az üzenet hozóját, küldőjét hibáztatják. Óriási kockázata van a külpolitikában annak, ha egy vezető úgy dönt, bármennyire jó intellektuális képességekkel rendelkezik is, hogy nem igényli az összes releváns információt. Az információhiány rossz döntéseket szül. A jó vezetőnek igenis meg kell osztania a felelősséget, fontos, hogy hallgasson a tanácsadóira, fontos, hogy minél több szempontú, akár ellenkező véleményt is halljon, hiszen annál több esélye van arra, hogy jó és megalapozott döntést tudjon hozni. Erre most esély sincs, a nagyköveti gárdában hatalmas változások mentek végbe, nagy tapasztalatú embereket nyugdíjaztak, leváltottak, elküldtek, eltanácsoltak, és én ugyan egyetemi oktatóként nagyon örülök, ha fiatalok kerülnek fontos pozíciókba, de a külpolitikában a túlzott fiatalítás nagyon kockázatos dolog. Ha nagyköveti posztokra, külügyminisztériumi belső posztokra harmincéves, külpolitikai tapasztalattal nem rendelkező fiatalok kerülnek, azok még rá vannak szorulva, hogy csak azt tegyék és mondják, amit elvárnak tőlük. Egy nagykövet ma nem nyilatkozhat önállóan, jóváhagyást kell kapnia erre Budapesttől, ami végső soron a miniszterelnököt jelenti. Akár jelentéktelen, apró kérdésekben is a legmagasabb helyről kell a jóváhagyás. Egy jól működő rendszerben mindenki tudja, hogy mi a dolga. Engem is piszkáltak annak idején, talán Kovács László is, hogy Antall viszi a külpolitikát, és én csak végrehajtom. Nem, én mindig elmondtam, hogy nekünk azonos a felfogásunk, végtére a tanítványa is voltam, úgyhogy Antallnak nem kellett engem utasítgatnia vagy esti telefonokban elmondania, hogy mit csináljak. Én azt képviseltem, amit ő vallott, és nem a parancsára, hanem mert osztoztam a közös célokban.

 

Kovács Nekem soha eszembe se jutott, hogy Antall József és Jeszenszky Géza között valamilyen diszharmónia lenne. Azt vettem észre, hogy ugyanúgy gondolkoznak, Jeszenszky Gézáé a külpolitika iránti felelősség, és természetesen nem kerülhet, de nem is került szembe Antall József világképével. Ugyanezt éreztem én Horn Gyulával kapcsolatban. Akkoriban sokan kérdezték tőlem: nem kellemetlen, hogy a főnököd, a miniszterelnök, korábban külügyminiszter volt? Épp ellenkezőleg, megkönnyítette a dolgomat, mert pontosan ismertem a gondolkodását, és tudtam, hogy mi az, amit előre jelezni kell neki, mielőtt lépnék, és mi az, amiről elég utólag tájékoztatni. Soha nem volt köztünk semmiféle konfliktus, a nézeteink abszolút azonosak voltak. Eszembe se jutott volna olyasmi, mint amit Martonyi János kihirdetett egy nagyköveti értekezleten, hogy onnantól kezdve a nagykövetek munkáját úgy fogják mérni, hogy mennyire keményen reagálnak a fogadó ország Magyarországot kritizáló nyilatkozataira. Döbbenten néztem, hogy például a londoni magyar nagykövet panaszos leveleket írogat majd a vezető angol lapoknak? Hát ilyen gyakorlatot korábban afrikai országok nagykövetei folytattak. Ezzel az elvárással el is lehetetlenítették a nagyköveteket, mert ezek után azt gondolhatták róluk a fogadó országokban, hogy ezek csak postások, nem kell őket komolyan venni.

Balázs Péter említette, hogy nemrég járt itt a kenyai külügyminiszter, és ezt a kormánypárti magyar sajtó nagyon fontos diplomáciai eseménynek állította be. Korábban Magyarország nemzetközi súlyát az jelezte, ha a meghívásomra délelőtt Colin Powell, az amerikai külügyminiszter tartott előadást a magyar nagyköveteknek, délután meg Javier Solana, az uniós külkapcsolatokért felelős biztos.

Szánalmas, hogy a magyar közvélemény egy része, miközben nem rajong Orbán belpolitikai teljesítményéért, mennyire szimpatizál ezzel a szabadságharcos mázzal leöntött, nemzetvédőként eladott külpolitikával. Sokan úgy gondolják, hogy Orbán Viktor ezzel tényleg Magyarország érdekeit védi.

 

Pikó De ez belpolitikai siker.

 

Kovács Igen, az. Ez egy olyan külpolitikának feltüntetett játék, amely csupán Orbán Viktor családjának és szűk baráti körének érdekeit szolgálja.

 

Balázs Nemcsak a külpolitikai stratégia hiányzik a valódi nemzeti érdekek szolgálatában, de a végrehajtás eszközrendszere is. Ez lényegében két pilléren nyugszik, az egyik a munkatársak, a másik a rendszer, amelybe az embereket tesszük. A munkatársakat egy ekkora ország, mint mi, részben kiválogatja – valamikor volt a külügyben egy nagyon igényes felvételi rendszer, ma már tudomásom szerint nincs ilyen –, részben pedig ő maga képzi ki, ez kiváltképpen hiányzik. Képezni kell, mert nincsenek kész emberek, holott jól indult a dolog, mert Magyarország megtartotta a korábbi gárdát, köztük az IMO-sokat is, miközben Németországban azonnal kirakták mindet a külügyből.

 

Pikó Elnézést, de kikről beszél?

 

Balázs Az IMO-sokról, akik a moszkvai diplomáciai akadémián végeztek. Egyébként nagyon jó oktatást kaptak, de Németországban az egész gárdát elbocsátották, hiába írtak közös levelet annak idején, hogy szeretnék tudásukkal a hazájukat, az egyesített Németországot szolgálni. De nem kértek belőlük. Mi Magyarországon megtartottuk őket. Megnéztem a külügyben, hogy kik voltak IMO-sok, csakhogy tudjam, és jó szakembereket találtam.

 

Jeszenszky Ezzel kapcsolatban Antallnak az első nagyköveti értekezletén, 1990 nyarán volt egy nagyon fontos megjegyzése: azok közül, akik a Szovjetunióban végeztek vagy tanultak, lehet, hogy egyeseket beszerveztek, és ügynökök lettek, de aki a szovjet valósággal valóban megismerkedett, az biztos, hogy nem lett szovjetbarát.

 

Balázs Ez szellemes, igen.

 

Kovács Horn Gyulára például ez abszolút igaz volt.

 

Balázs Ez valóban többekre is állt, de hát Orbán belső köreiben is vannak olyan rangos diplomaták, akik IMO-sok voltak. Az MDF-kormány frissítést is hozott, felvett olyan embereket, akikből aztán jó diplomaták lettek, és a két csapat összecsiszolódott. Ez kezdett erodálódni már az első Orbán–Torgyán-kormány alatt. Most pedig tényleg tapasztalat és tudás nélküli emberekkel cserélték le a hozzáértőket. De hogy beszéljünk a rendszerről is: egy ekkora országnak, mint Magyarország, nem lenne szabad túlterjeszkednie a világ államainak körülbelül egyharmadán. Ez hatvan-hetven képviseletet jelent, ez az egészséges méret, erre van szükség. Természetesen ott kell a képviselet, ahol az hatással lehet Magyarország érdekérvényesítésére, és annyi képviselet kell, amennyit finanszírozni tudunk. Orbánék messze túlterjeszkednek ezen a körön. Nyakra-főre nyitnak nagyon távoli, egzotikus helyeken képviseleteket, gyaníthatóan azért, hogy valakiket oda helyezzenek. De még ezen is túltesz a kereskedőházak hálózata, ami teljesen értelmetlen, mert messze túl vannak a magyar actio radiuson, a hatósugarunkon. Egy kereskedőház nem az Audinak vagy a Mercedesnek kell, hanem a magyar kis- és középvállalatoknak. Azok érdekérvényesítése nem ér el olyan helyekre, ahová a repülőjegyet sem tudják megfizetni, nemhogy az áru fuvarozását! Kár a pénzért. Ezenkívül úgy látom, hogy tényleg a büntetőjogi felelősség határát súroló, saját számlás vásárlásokkal foglalkoznak, tehát az állam árut vásárol azzal, hogy majdcsak sikerül valahogy eladni, hitellel vagy hitelgaranciával finanszíroznak olyan műveleteket, amelyek nagyon gyanúsak. Úgyhogy se ember, se rendszer, se stratégia.

 

Pikó Önök elképzelhetőnek tartják, ismerve a magyar társadalom elköteleződését az Európai Unió és általában Európa iránt, hogy Magyarországot ki lehessen vezetni az unióból? Egyáltalán: önök szerint lesz erre politikai akarat?

 

Jeszenszky Fél évvel ezelőtt erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy ez elképzelhetetlen, hiszen annyira irracionális, annyira ellentétes a magyarság nemzeti érdekeivel. Valóban, már vannak olyan jelek – elsősorban a miniszterelnök és a hozzá szuperlojális apparátus részéről –, amelyek előrevetíthetnek egy ilyen jövőt. De azért ezt cáfolja, hogy még a közelmúltban is elhangzott olyan miniszterelnöki megnyilatkozás, hogy mi egy erős Európai Uniót kívánunk. Ez a már megszokott kettős beszéd: másként viselkednek a vezetők külföldön, különösen a brüsszeli csúcsértekezleteken, majd onnan kilépve már egész mást mondanak a hazai sajtónak. Ha a magyar társadalmat vagy annak jelentős részét sikerül meggyőzni, hogy valóban Brüsszel a mi nagy ellenfelünk, ha túl sokan mennek lépre, akkor már nem váltana ki megdöbbenést és ellenállást az sem, ha akár csak sértődésből Magyarország valami ehhez hasonló radikális lépést tenne. Itt beszéltünk elég sokat az Európai Néppárt és a Fidesz viszonyáról. Ott már nagyon sokan el tudják képzelni azt, hogy ha az Európai Néppárt elengedi Orbán kezét, akkor ezt érzékelve gyorsan ki is lép a Néppártból, és csatlakozik egy másik frakcióhoz. Volt már ilyen az ő pályáján. Valamikor Orbán a parlament európai bizottságának elnöke volt, aztán a Liberális Internacionálé alelnöke lett, és mielőtt a Liberális Internacionálé leváltotta volna a posztjáról, kilépett onnan. Azután volt az Európai Néppárt alelnöke is, és amikor már elég sok fenntartás volt vele szemben, és várható volt, hogy legközelebb már nem választják meg alelnöknek, akkor gyorsan visszalépett. Komoly veszélyt jelent az, hogy a magyar társadalom hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy az unión kívül is van élet. Lehet, hogy van élet, de az nem az az élet, amelyre vágyunk, és amelyre szükségünk van.

 

Kovács Eszembe jut egy 1994 elején történt beszélgetésem a Fidesz egyik legmarkánsabb, ma is magas tisztséget betöltő vezetőjével, akivel egy államfői vacsora keretében egy asztalnál ültünk. És miután már megettük a levest, de még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, föltettem hát azt az ostoba kérdést, hogy mondd, amikor magatok között vagytok, akkor a Fideszt még mindig liberális pártnak gondoljátok, vagy már inkább konzervatívnak? A következő választ kaptam: „Tudod, mi az ilyen kategóriákra, hogy liberális, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, konzervatív, magasról teszünk. Minket egy dolog érdekel: a hatalom.” Amikor később itt járt Wim Kok holland miniszterelnök, akkor én már az ellenzékbe került MSZP elnöke voltam, és a személyes találkozónkon megkérdezte, hogy tulajdonképpen, mi is ez a Fidesz? Hogy jött létre? Idéztem neki ennek a fideszes vezetőnek a mondatait, mire Wim Kok: köszönöm, mindent megértettem a Fidesszel kapcsolatban.

Azt hiszem, ez azóta sem változott. Végtére is a Fidesz teljhatalmú urának, vezérének, Orbán Viktornak a személyes és hatalmi érdekeitől, a hozzá tartozó szűk kör érdekeitől függ az, hogy Magyarországot adott esetben kivezeti-e az Európai Unióból, vagy olyan politikát folytat, amely miatt egyszerűen kirekeszti önmagát. Utóbbi esetben még azt is mondhatja, hogy kérem, hát ilyen ez az Európai Unió. Kizártak bennünket, mert azt mertük tenni, ami a mi nemzeti érdekeinket szolgálta.

 

Balázs Az EU-ból ki lehet lépni, az angolok most megmutatják, hogy miként kell a gyakorlatban alkalmazni az 50. cikkelyt. De azt is megmutatják, hogy mi a következménye a kilépésnek, ők is most ébrednek rá nagyon sok mindenre, amivel korábban nem számoltak. Ezzel együtt Anglia nem lehet precedens senki számára, tudniillik egy szigetről van szó, amelyik a kontinenstől nyugatra úszik az Atlanti-óceánban, közös nyelvet beszél az Egyesült Államokkal és egy világbirodalom kapcsolatrendszerének az örököse. Tehát egészen más helyzetben van, mint például a szárazföldbe mélyen beágyazott Magyarország, amelynek a legtöbb szomszédja EU-tag. Nem is tudjuk elképzelni, milyen sorsra jutnánk, ha Magyarországot kivágnánk innen, mint egy puzzle-darabot. Ezzel együtt nem tudom kizárni, hogy Orbán fejében ez a gondolat forog, mert láthatóan gyűlöli ezt az európai klubot, nem szeret oda járni, és lehet, hogy addig feszíti a húrt, amíg sikerül neki egy ilyen visszafordíthatatlan szituációt előállítania. De akkor a Kossuth térből lesz a budapesti Majdan.

 

Pikó Nem túlzás ez?

 

Balázs Ezt abszolút így gondolom. Ukrajnában is az történt, hogy Janukovics nem írta alá a társulási szerződést, és erre az emberek utcára vonultak. Ha Kijevben ez megtörtént, akkor Budapesten sokkal inkább megtörténne, és akkor már nem piknikhangulatú demonstráció lenne, hanem – ne adj’ isten – véres tüntetés.

 

Mihályi Péter: Hol élünk? Az Orbán-rendszer logikája

Amit tudunk, és amit nem

 

Tulajdonképpen a feladat egyszerű. Elég Orbán Viktor gondolkodásmódját megérteni. A 2002-es választási vereséget követően Orbán a Fideszt diktatórikus módszerek alkalmazásával vezérelvű, monolit párttá alakította át, amihez hasonló tartósan, egy évtizednél is hosszabb időn át, soha nem működött a magyar történelemben. A Fideszben csak a pártelnök véleménye számít, nincsenek frakciók, irányzatok, ambiciózus, közel egyenrangú helyettesek és az élre törni kívánó ifjútörökök. Ezért van értelme Orbán-korszakról és Orbán-rendszerről beszélni – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történészek Horthy-korszakról és Kádár-korszakról beszélnek. A három autokrata, paternalista rezsim között persze vannak lényeges különbségek is. Horthynak nagyobb volt a mozgástere a nemzetközi politikában, mint akár Kádárnak vagy Orbánnak, viszont – pártok felett álló kormányzóként – kevesebb végrehajtói hatalom koncentrálódott a kezében. Horthy miniszterelnökei számottevő, relatív autonómiával rendelkeztek, Kádár miniszterelnökei viszont csak bábok voltak. Orbán Magyarországon pártelnökként is és miniszterelnökként is korlátlanul szuverén. Csak az országon kívüli külső erőviszonyok korlátozzák.

Ha a populizmust olyan megosztó ideológiának fogjuk fel, melynek lényege, hogy a társadalmat jókra és rosszakra osztja, s a jók, akik a nemzet érdekét képviselik, azok az „egyszerű emberek”, a rosszak pedig a „korrupt elit”-ek, akkor sem a Horthy-rendszer, sem a Kádár-rendszer nem volt populista, ám az Orbán-rendszer nagyon is az. A Horthy-rendszer a „mi” és „ők” ellentétét leginkább a Trianon-probléma, a területi revízió kontextusában értelmezte, vagyis nem belül, hanem kívül kereste az ellenséget; ehhez képest az antiszemitizmus, a kereskedelem és a pénztőke lenézése csak járulékos ideológiaként szolgált. A Kádár-rendszer pedig azért nem volt populista, mert a régi elitet már a Rákosi-rendszer megfosztotta minden hatalmától és társadalmi presztízsétől. Ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó.

De azért mégsem olyan könnyű koherens módon, tényekkel is alátámaszthatóan feltárni az Orbán-rendszer belső logikáját. Politikusoktól kevés olyan memoárt és őszinte interjút olvashattunk, amely elárulná az egyes döntések hátterét. Azt viszont mindenki látja, hogy Orbán és alvezérei gyakorta nem mondanak igazat sem az okok, sem a célok tekintetében. A miniszterelnök egy alkalommal maga is elárulta, hogy kormánya folyamatosan kettős játékot játszik: pávatáncot jár. Van, pontosabban szólva feltételezhető, hogy létezik még két további fontos magyarázat, amelyről keveset, sőt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Az amerikai politológiai zsargon szóhasználatával ezek a „known unknown” dolgok. Egyfelől nem ismerjük azokat a pszichiátriai-pszichológiai vizsgálati megállapításokat, amelyek az elmúlt két évtizedben születtek az esetenként súlyosan patológiás tüneteket mutató miniszterelnökről.[1] Másfelől nem tudjuk azt sem, hogy van-e alapja azoknak az elmúlt hónapokban megerősödött híreknek, melyek szerint Putyin orosz elnök titkos dokumentumokkal zsarolja a magyar miniszterelnököt. Ha ezekre egyszer fény derül, lehet, hogy mindent egészen másképpen fogunk látni. És végül itt vannak, illetve itt lehetnek az ún. „unknown unknown” tények, vagyis az olyan magyarázó tényezők, amelyek létezését még csak nem is sejtjük. (Egy fontos magyar történelmi példát idézve: 1989 előtt senki sem tudta, hogy a Szovjetunió 1963-tól Magyarországon is tárolt kisebb hatótávolságú taktikai nukleáris fegyvereket, s ezzel alapvetően behatárolta a NATO politikai mozgásterét. Erre a lehetőségre Magyarországon senki sem gondolt.)

Elismerve ezeket a korlátokat, e cikk fő állítása az, hogy az Orbán-rendszer lényege az önszabályozó piac intézményeivel szembeni bizalmatlanság, a nyílt gazdasági, politikai és kulturális verseny elutasítása és az a vak hit, hogy a jó vezető minden helyzetben biztosan meg tudja mondani, hogy mi az ország érdeke. Orbán nézetei 1994 óta nem sokat változtak, választási sikereit pedig annak köszönheti, hogy elvei nagymértékben azonosak a Jobbik, az MSZP, az LMP és több más, kisebb baloldali párt értékeivel.[2] Orbán bizonyos értelemben Torgyán József és a két háború közötti kisgazdapárt örököse: mai szavazóinak többsége a tízezer főnél kisebb települések lakója. Az már csak történészek számára fontos részlet, hogy az „illiberális állam” eszméjével Orbán a 2014-es választás előtt nem mert előállni. Csak nyáron, csak a választások után „coming out”-olt a nevezetes tusnádfürdői beszéddel.

Ez a bal- és jobboldali nézetazonosság a gyakorlatban, amikor a véleményeket szavazatokra kell átformálni, fontosabb, mint a felsorolt pártok és a Fidesz között kétségtelenül fennálló véleménykülönbségek – például a külpolitika terén. És ez az alapvető világnézeti azonosság magyarázza azt is, hogy Orbán és a Fidesz minden belső gátlás és a közvélemény értetlenkedése nélkül át tudja venni riválisai politikai ötleteit: a különadókat a szocialista párti pénzügyminiszterektől, a rezsicsökkentés gondolatát a Jobbiktól stb. Arra is mutatunk majd példát, hogy az MSZP vett át valamit a Fidesz programjából.

A populizmus sikerének éppen az az egyik titka, hogy egy időben, egy kommunikációs térben ugyanazok az üzenetek érik el a választópolgárt a bal- és jobboldali populisták táborából: X párt korrupt, Y párt nem tud kormányozni stb. Miért ne hinnék el ezt a választók, ha mind a két oldalról ugyanazt hallják?

 

 

Orbán szelektív antikapitalizmusa nyolc pontban

 

  1. A jövő felélése, ez minden populista és paternalista osztogató politika létalapja – legyen az akár baloldali, akár jobboldali. Annak feltételezése és ígérete, hogy a gazdasági korlátok átléphetők. Vagy úgy, hogy az állam az arra méltók javára elosztja a gazdagok vagyonát, vagy hitelből vagy külföldi segélyből fedezi a többletkiadásokat. Ez történt a Horthy-korszakban, az 1945-öt követő bő egy évtizedben, majd pedig a Kádár-korszakban is. Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutásának egyik fontos oka az volt, hogy Magyarország eladósodottsága a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán rövid időre fenntarthatatlanná vált, s emiatt a szocialisták népszerűtlen megszorításokra kényszerültek. Történelmi szerencséje volt Orbánnak, hogy éppen az ő regnálása idején érkezett Magyarországra az Európai Unió tizenkétezermilliárd forintot kitevő, vissza nem fizetendő támogatása – méghozzá úgy, hogy ennek legnagyobb része 2010 után folyt be. Ez a relatív arányait tekintve a Marshall-segély méreteit is sokszorosan meghaladó pénzfolyam minden bizonnyal legalább 2020-ig hasonló ütemben fog áradni.

A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 2010 után a kormányzati szektor nettó adóssága reálértéken számítva nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen, huszonhét százalékkal nőtt. Másképpen szólva: a lakosságnak és a vállalatoknak muszáj volt törleszteniük, de az állam nem húzta összébb a nadrágszíját. A jövő felélésével egyenértékű az is, ami a magánnyugdíjpénztárak háromezermilliárd forintos felhalmozott tőkéjével történt. Ez úgy jelent többletadósságot, hogy a 2011-ben elköltött pénzt évtizedeken át elnyújtva kell többletnyugdíjként kifizetni a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe visszaléptetett nyugdíjasoknak. És folyamatban van már két új gazdaságélénkítő, eladósodásprojekt, a Paks 2. megépítése és a Belgrád–Budapest vasútvonal rekonstrukciója orosz, illetve kínai állami hitelből. Az elkövetkezendő nyolc-tíz évben e két gigaprojekt együtt további ötezermilliárd forintnyi pluszpénzt jelent az Orbán-kormány számára. Mindezek ellenére a sok befolyt ingyenpénzből, az elkonfiskált nyugdíjpénzből és a felvett hitelekből nem képződött többletberuházás. Annak ellenére, hogy 2010 és 2016 között a GDP tizenkét százalékkal nőtt, a beruházások éves volumene 2016-ban 2,5 százalékkal elmaradt a 2010-es érték mögött!

Hova került akkor ez a rengeteg pénz? A válasz egyszerű, de nagyon más, mint amit a kormánykritikus közvélemény gondol: alapvetően a keresetek és a nyugdíjak emelésére ment el minden forrás. Az elmúlt hét évben minden családban nőttek a reálkeresetek (már ahol volt kereső). A növekedés tizenkilenc százalék volt a gyermektelen családokban, huszonkét százalék az egygyermekeseknél, harmincegy százalék a kétgyermekeseknél és több mint ötven százalék a három, illetve több gyermeket nevelő családoknál. A nyugdíjak és a nyugdíjszerű ellátások tizennégy százalékkal nőttek, vagyis úgyszintén gyorsabban, mint a tizenkét százalékos GDP-növekedés. Ha bárki azt kérdezi, hogy mitől népszerű 2017-ben Orbán Viktor, akkor tehát itt a válasz. Bár az emberek jelentős része a kocsmában is meg a tévében is szívesen hallgatja és terjeszti is a gazdasági természetű panaszait (rosszabbul élünk, egyre több a szegény, egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek stb.), amikor a közvélemény-kutatóknak kell válaszolni, vagy a fülkében behúzni az x-et, akkor a többség a saját anyagi helyzetét tekinti meghatározónak. Az pedig javul. Csak ritka, kivételes történelmi helyzetben szokott előfordulni, hogy a választók gazdasági alapú motivációit valami más szempont felülírja. Ahogy ezt annak idején Bill Clintonnal bebifláztatták a tanácsadói, csak ez számít: „It’s the economy, stupid!”

 

A keresetek és egyéb makromutatók reálértékének alakulása
2010–2016 között (2010 = 100)

 

Forrás: A szerző számításai KSH- és MNB-adatok alapján.

 

  1. A Fidesz 1994-es kudarcából tanulva, Orbán Viktor gyorsan belenyugodott abba, hogy a magántulajdon, különösen a külföldi tulajdon, a multinacionális vállalatok jelenléte nem rokonszenves a magyar választók többségének. Ez volt a helyzet már a rendszerváltás idején is (1988–1990), a későbbiekben, a tapasztalatok birtokában, csak nőttek az ellenérzések. Ettől kezdve Orbán erre a közérzületre építette pártja politikáját, s vélhetően saját magával is elhitette, hogy a választóknak igazuk van. Erre a fundamentumra épült rá a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a globalizációellenesség, az Európai Unión belüli további integráció elutasítása, majd pedig legújabban a menekültek és a bevándorolni szándékozók elleni félelemgeneráló, agresszív kampány, a „sorosozás” és a CEU elleni szellemi keresztes háború is.

A kapitalista rendszertől való tudatos elhatárolódás a magyarázata annak, hogy – szemben az 1998–2002-es időszakkal – Orbán Viktor második és harmadik miniszterelnöksége idején a Fidesz törölte kommunikációs szótárából a „polgár” kifejezést is, és helyette leginkább „az emberek” és/vagy a „magyar családok” szófordulatot használja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy – szemben a harmadik köztársaság alkotmányával – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben sem a „magántulajdon”, sem a „piacgazdaság” kifejezés nem szerepel, és ennek folyományaként az új, 2014-ben hatályba lépett polgári törvénykönyvben sem. Ezért törölték az Alaptörvényből a „szociális piacgazdaság” kategóriáját is. Úgy érezték, hogy a jelző és a jelzett szó, más és más indíttatásból, a választók többségének egyaránt ellenszenves.

A közgondolkozásban és Orbán fejében is ott él a pénztőkével, a bankokkal és a tőzsdével szembeni bizalmatlanság, az a 19. századi naiv gondolat, hogy a kézzelfogható anyagi termelés, a föld művelése vagy a gyári futószalag melletti munka valamiképpen alapvetőbb és értékesebb, mint a kereskedés vagy a szolgáltatások általában. Az orbáni politika úgy lett kitalálva, hogy elhalássza az MSZP-szavazók egy részét. Bár azok a korábbi baloldali szavazók, akik alapjában véve mindig is bizalmatlanok voltak a magántulajdonnal és a kapitalista piacgazdasággal szemben, ettől még nem lettek automatikusan Fidesz-szavazók, sokan elpártoltak az MSZP-től, és az LMP-hez vagy a Jobbikhoz közeledtek. A Fidesz szempontjából már ez is politikai nyereség. Bauer Tamás kifejezését kölcsönvéve[3], én is a szelektív antikapitalizmust tartom az Orbán-rendszer gondolati alapkövének. Ez azért is megvilágító erejű megnevezés, mert ebben a fogalmi keretben világosan látszik, hogy Orbán álláspontja nem sokban különbözik az MSZP balszárnya által 1989 óta megszakítás nélkül képviselt állásponttól. Éppen ez a lényeg: nem generálisan kapitalizmusellenes az Orbán-rendszer, mint ahogyan a Horthy-korszak sem volt az. Mivel a Kádár-rendszer a kapitalizmus teljes tagadására épült, nyilván a Fidesz ide nem térhetett vissza, miképpen az MSZP vagy az LMP sem.

A szelektív piacellenesség azonban 2010 óta nemcsak retorika és ideológia, hanem nagy horderejű, jövedelmeket, vagyonokat és piaci lehetőségeket újraelosztó törvények és kormányzati intézkedések egész sora. Idetartoznak a különadók, a minimálbér folyamatos emelése, az ingyenes kéményseprés, az ingyenes állami hírszolgáltatás (MTI), a vasárnapi boltzárlat, a plázastop, a budapesti tőzsde és a szerencsejátékok államosítása, a tizenharmadik havi nyugdíj – általában véve mindaz, amit a kormányzat éveken át előszeretettel nevezett unortodox gazdaságpolitikának. Ezek majd mindegyikénél kimutatható, hogy a baloldali pártok is csináltak vagy követeltek valamikor valami ilyesmit. Az antikapitalizmus definíció szerint antiliberalizmust jelent, és megfordítva, az illiberális állam csak antikapitalista lehet. Ez a kettő, ha nem is szinonimák, de mindenesetre ugyanannak a dolognak a két aspektusa.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy mind ez idáig a szelektív antikapitalizmus nem tudta visszafordítani a történelem kerekét. A magyar gazdaság erejét és termelő potenciáját jelentő vagyon ma is éppen úgy ötven-száz multinacionális cég tulajdonában van, mint 2010-ben. A gazdaság nyitott és exportorientált éppen úgy, mint azelőtt. A hatályos gazdasági törvények minden lényeges területen ma is EU-konformnak mondhatók, mert – ha három-négy éves vita után is – Brüsszel minden jogi csatát megnyert Budapesttel szemben.

 

  1. A választás útján betölthető törvényhozói pozíciókon, illetve az Országgyűlés által kinevezett intézményvezetők körén túlmenően Orbán számára fontos cél volt a lehető leggyorsabb és legnagyobb mértékű elitcsere az üzleti szférában is. Ez egyaránt fontos volt az olyan nagyvállalatok esetében, mint a közműcégek és a pénzintézetek, a médiavilág vállalatai (pl. a TV2 kvázi államosítása), de az olyan kisebb vállalkozásoknál is, mint a dohányboltok vagy a patikák. Az állami intézményekben – az Alkotmánybíróságtól az általános iskoláig – szervezeti átalakításokkal, kényszernyugdíjazással érte el a régi vezetők leváltását, illetve új személyek kinevezését. Az elitcsere koncepciója volt az alapja annak a 2014-es – mára már hamvába holt – ötletnek is, hogy Budapestről minél több minisztérium költözzön vidékre.

Jelentős mértékben az elitcsere szempontjai határozták meg az EU-s források elosztását, és – kb. 2013-tól kezdve – a civil szervezetek ellen irányuló lejárató kampányokat is. Fontos szerepet kaptak ebben az elitcserekampányban a vállalkozói érdekképviseletek is, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara stb. Ezek a szervezetek a második és harmadik Orbán-kormány idején évente több mint húszmilliárd forinttal gazdálkodhattak, amelynek legalább a fele közvetlenül a költségvetésből érkezett, míg a másik fele kényszer alatt befizetett tagdíj vagy hozzájárulás volt. Nem meglepő, hogy ennyi pénzért cserébe a legtöbb munkáltatói érdekképviseleti szervezet mindvégig töretlen lojalitással szolgálta a második és harmadik Orbán-kormányt.

Orbán Viktor a keresztény-nemzeti tradicionalizmus ideológiai talaján álló, szükségszerűen új elitről 2009-ben beszélt részletesen a nevezetes kötcsei beszédben – melynek kulcsszava is az „elit” és az „erő” volt –, de röviden már megemlítette abban az 1994-es Debreczeni-interjúban is, amelyben nyolc-tíz kiválasztott magyar nagyvállalkozó politikai támogatásának fontosságáról beszélt.[4] Erről egyébként alkalmanként más Fidesz-vezetők is beszéltek: a privatizáció át van szőve korrupcióval, ezért az ilyen módon szerzett vagyont vissza kell szerezni. 2017-ben a Jobbik óriásplakátjain látható ugyanez a gondolat.

Az „elmúlt nyolcévezés”, a 1989–2010 közötti történések visszafordítása egyfajta nemzeti kultúrharc is, kísérlet a Horthy-korszakkal való folytonosság megteremtésére. Erre bizonyíték a már idézett kötcsei beszéd címe is (Megőrizni a létezés magyar minőségét), illetve Orbán egyik kedvenc szófordulata, a magyar észjárás.[5] E tekintetben Orbán az Antall József és Boros Péter által 1990–1994 között képviselt történelmi narratívához és az azt kísérő szimbolikus politizáláshoz tért vissza, mint ahogyan azt ő maga egyébként számos alkalommal is hangsúlyozta. Ehhez a narratívához kapcsolódik a vonzódás a protekcionista gazdaságpolitikához.

 

  1. Hét év alatt alapvető átalakulások mentek végbe a közszférában is. Az Alaptörvény teljes mértékben megszüntette a társadalombiztosítás – vagyis a nyugdíj-, az egészség- és a munkanélküliség elleni biztosítás – rendszereinek még megmaradt, viszonylagos függetlenségét, jogalapot teremtve arra, hogy pillanatnyi politikai elhatározásoktól vezérelve, a kormány tetszése szerint állapítsa meg a nyugdíjakat, a gyógyításra rendelkezésre álló pénzösszeget, illetve a munkanélküli-segélyezés feltételeit.

2010 őszén megszűntek a régiók. Értelemszerűen ez is a centralizáció irányába mutató fejlemény volt. A kistelepülésektől mintegy ezer feladat- és hatáskört – például az áldozatvédelemmel, a jogi segítségnyújtással, a lakáscélú állami támogatásokkal, családtámogatással összefüggő feladatokat – a jogalkotó lépésről lépésre a járási szintre telepítette. Az Alaptörvény – településnagyságtól függetlenül, főszabályként – törölte az alapjogok közül a települési önkormányzatok önállóságát és ebből következően a tulajdonhoz való jogát is. A várható, esetleges ellenállást – egyéb eszközök mellett – a kormány azzal tartotta kordában, hogy beígérte a GDP közel öt százalékának megfelelő, kétharmad részben devizában denominált önkormányzati adósság átvállalását. A 2011–2014 között, négy ütemben, szándékosan csepegtetett módon végrehajtott szerződésátvállalás összesen 1345 milliárd forinttal javította több mint 1900 település pozícióját, illetve ugyanennyivel rontotta a központi költségvetését.

Különösen sokat vesztett a főváros – azon túlmenően is, ami minden települési önkormányzatot érintett. A kórházak államosítása százötvenmilliárd forint értékű ingatlanvagyontól fosztotta meg az önkormányzatot; a Városliget kilencvenkilenc évre való átengedéséért sem kapott egy fillért sem, mint ahogyan a Dagály fürdő és a Kossuth tér átadásáért sem. 2016-tól állami lett a budapesti Erzsébet tér, miután az V. kerületi önkormányzattól az állam tulajdonába került az Erzsébet téri Kulturális Központ és Park, közkeletű korábbi nevén: a Gödör. Az államosítás fenyegetése alatt álló BKV-tól a kormányzat előbb a nyereséget termelő agglomerációs üzletágat vette el (ezt a száz százalékban állami Volánbusz-cégcsoport kapta meg), majd 2017-ben a kormány a MÁV-nak adta át a HÉV-vonalakat működtető céget is. Több területen – így például a szemétszállítás piacán – az átszervezések szándékoltan arra irányultak, hogy a főváros kevesebb forráshoz jusson a saját tulajdonú vállalatain keresztül. Összességében a 2009-es 480 milliárd forintos szinthez képest 2016-ra Budapest bevételei (nominális értékben) 228 milliárd forintra, vagyis kevesebb mint felére csökkentek.

 

  1. Az már a második Orbán-kormány első tizennyolc hónapját követően világos volt, hogy a gazdaság versenyszektorát közvetlenül érintő döntések beleilleszkedtek egy a tulajdonosváltásnál is tágabb kört érintő központosítási stratégiába. Csökkentették a minisztériumok számát, és összevontak számos (relatíve) független állami intézményt. Az állami szférán belüli intézményi koncentráció azt is szolgálta, hogy a kormányzat felborítsa a korábban kialakult belső elosztási arányokat, és teljes körű vezetői váltást hajtson végre. Ezt a célt szolgálta az állami tisztviselők jogállásáról elfogadtatott 2016-os új törvény is, illetve az a gyakorlat, hogy szüntelenül növekszik az „állami vezetők” besorolás alá tartozó tisztviselők (miniszterek, államtitkárok, biztosok stb.) száma. 2016 őszén már 275-en voltak, lényegesen többen, mint 2010-ben. A kormány természetesen nem centralizációról vagy koncentrációról beszélt, hanem a bürokrácia elleni harcról.

Számos jel mutat arra, hogy 2010-től ez az elitcsere-koncepció minden más korábbi megfontolást, elméletet felülír. Noha nem ez volt a közvetlen cél, 2010-től szisztematikusan zajlik a jogállamiság (rule of law, Rechtsstaat) felszámolása az aktuális, napi politikai célok által meghatározott területeken. Így és ezért került be számos Fidesz-politikus beszédébe a náci ideológus, Carl Schmitt „igazságos állam”- (gerechte Staat) koncepciója is, amely legitimálja a visszamenőleges jogalkotást és a szándékosan diszkriminatív törvényeket. Mára már elfelejtődött, de érdemes megemlíteni, hogy a „jó állam” és az „új államalapítás” koncepcióját 2010 táján Stumpf István és Navracsics Tibor szállította Orbánnak – cikkek, tanulmányok és nyilvános előadások formájában.

A központosítási, államosítási intézkedések – jogszabályváltozások és üzleti tranzakciók – több területen találkoztak az ágazatban dolgozó szakemberek indokoltnak mondható javaslataival. Ez volt a helyzet – például – a víziközmű-szektorban, a csatornázás, a szemétgyűjtés, a kéményseprés esetében, a fémhulladék-kereskedelemben, a budapesti taxiszolgáltatás területén, az állami közmédiában vagy éppen a mezőgazdaságban, ahol valóban szükség van koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi. A bankszektoron belül ez a megfontolás a takarékszövetkezeti bankok esetében is jogos volt. Végeredményben kormányzati segítséggel támogatott koncentráció zajlott le az állami földek bérbeadásánál, a dohányboltok államosításánál és – különösen erőteljes módon – a szerencsejáték-automaták üzemeltetési piacán is.

 

  1. A közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások közvetlen célja a fogyasztói árak feletti kontroll visszaszerzése volt. Ha az állam a tulajdonos, akkor a gáz, a villany, a víz, a szemétszállítás stb. ára szinte tetszés szerint határozható meg (l. rezsicsökkentés), legfeljebb azzal kell a kormánynak törődnie, hogy a tulajdonába visszakerült cégek veszteségét valamilyen keresztfinanszírozási technikával előbb-utóbb pótolja. A korábbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a fogyasztói árak témáját könnyen lehet a választási harc középpontjába állítani. Durva leegyszerűsítéssel: amelyik párt alacsonyan tudja tartani a gáz és a villamosenergia árát, vagy pláne csökkenteni, az megnyerheti a választásokat. Más kérdés, hogy amikor ez a politika elkezdődött, 2012-ben az infláció makacsul öt-ha százalék között ingadozott. Akkor még senki sem számított arra, hogy két éven belül „begyűrűzik” Magyarországra is a defláció, és így 2014-re az infláció éves átlagban is mínusz 0,2 százalékra csökkent, s ezzel kikerült a közérdeklődés fókuszából.

 

  1. A történéseknek van egy külpolitikai dimenziójuk is. 2010 után sorozatban születtek olyan projektek és jogszabályok, amelyek már a megszavazás pillanatában is nyilvánvalóan ellentétesek voltak az uniós joggal vagy valamely már közismerten előkészítés alatt álló EU- rendszabállyal. Ezek közül a legfontosabb a paksi atomerőmű orosz fővállalkozással tervezett bővítése, illetve a Belgrád–Budapest vasúti projekt. Mindez beleillett az Orbán-kormányok konzekvensen folytatott, Brüsszel-ellenes kommunikációs kampányába is.

Ez a szelektíven antikapitalista politika Magyarország nyugati szövetségesei között is erős különbséget tett: többnyire kedvezett a német tőkének és szembement az amerikai tulajdonú vagy eredetű, Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok érdekeivel. De ez nem volt konzekvens. A Budapest Bank magas áron történő visszavásárlása – például – kifejezetten szívességi gesztus volt az amerikai General Electricnek (GE). Hasonlóképpen az amerikai cégek érdekét szolgálta a bányászati törvény 2014 végi – lényegében titokban tartott – módosítása, amely megnyitotta az utat a palagáz kitermelése előtt, továbbá a 2016-tól érvényes új társasági adóhitel konstrukció bevezetése, amely szintén a GE-nek kedvezett. Ugyancsak ilyen erőteljes baráti gesztusnak tekinthető a magyar állam – saját tőkéhez viszonyított – 161 százalékos árfolyamon történő tizenöt százalékos részesedésvásárlása az osztrák Erste Bankban 2016 augusztusában.

A „keletre nyitás” jelszavának jegyében Orbán már 2009 őszétől nyíltan oroszbarát politikát folytatott (vagyis már akkor, amikor még ellenzékben volt), ám kezdetben ez sem tűnt éles fordulatnak a korábbi kormányok viselkedéséhez képest. Ide vezethető vissza a Mol huszonkét százalékának megvásárlása és a biztonsági (stratégiai) földgáztárolók visszavásárlása, amire 640 milliárd forintot költött az ország – kb. az egyharmadát az összes államosítási kiadásnak. A Kína felé való nyitás is része volt ennek a stratégiának. Mindez felemás eredményeket hozott. Egyfelől sikerként számolhatta el a második Orbán-kormány, hogy 2016 novemberére reális közelségbe hozta a Belgrád–Budapest vasúti projektet. Másfelől viszont – bár az Orbán-kormány erőltette, Magyarországnak 2012-ben nem sikerült bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, amihez nyilvánvalóan szükség lett volna orosz és kínai támogatásra is. Ugyancsak kihagyták Magyarországot az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapításából, valamint a 16+1 Befektetési Alapból, amelyet Kína és tizenhat európai ország hozott létre 2016 végén.

  1. Az államosítási-visszavásárlási döntések egy részéről nyilvánvaló és/vagy sejthető, hogy a tranzakció lényege valójában a Fidesz-közeli üzleti körök anyagi megsegítése-megmentése volt. Ezek közé tartozott az MKB Bank visszaállamosítása, majd gyors eladása, a Rába és a Bakonyi Erőmű visszavásárlása, az FHB Jelzálogbank két veszteséges pénzintézetének megvásárlása, a Gránit Bankban és a Széchenyi Bankban történő állami tulajdonszerzés, illetve az a sok milliárd forintos – részben az állami szférán belül végrehajtott – ingatlantranzakció, amelynél a vevő a Magyar Nemzeti Bank volt. Ez volt a lényege a dohányboltok betiltásának és az újonnan kitalált koncessziós jogosítványok látszatverseny formájában történő értékesítésének is (l. dohánymutyi). Ilyen „szívességi államosítás”-sal próbált 2015 tavaszán – mint utóbb kiderült, sikertelenül – megmenekülni a csődtől és a börtöntől a Quaestor pénzügyi csoport és annak vezetője, amikor a cég irányítója, a tényleges többségi tulajdonos felajánlotta cége ingyenes átadását Orbán Viktornak.

Ennek a gazdaságpolitikának fontos része az a gyakorlat is, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Így zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Eme gyakorlat folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.

E rendelkezések, illetve az alkalmazott eljárásrendek többsége nyíltan vagy burkoltan szembement az EU elfogadott szabályrendszerével, az acquis communautaire-rel, ezen belül pedig különösen a diszkrimináció és az állami támogatás tilalmával, valamint az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának jogelveivel. A kormány azonban abból indult ki, hogy a Brüsszellel folytatandó jogviták éveket vesznek igénybe, és egyébként sem biztos, hogy az Európai Bizottság minden apróbb jogsértésre reagálni fog. Addig viszont érvényesülhet az, amit a magyar kormány akar.

 

 

Miért, miért, miért?

A szelektíven antikapitalista, piacellenes intézkedések egyesekben azt a képzetet keltik, hogy a változások véletlenszerűek, nincs is mögöttük koherens világkép. Sokan képviselik azt a nézetet is, miszerint mindennek az oka a gátlástalan populizmus, amelyen azt értik, hogy a politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, vagyis szándékosan hazudnak. Orbán tehát nem jobb, nem rosszabb, mint bárki más, aki hatalmon van – ilyen a világ, ilyen a politika. Szerintem nem ez a populizmus lényege. Mint e szöveg elején írtam, találóbb a populizmust a közvélemény megosztására törekvő stratégiaként jellemezni. Másfelől én azt is fontosnak tartom, hogy a téves, leegyszerűsítő nézetek terjesztői az esetek jelentős részében tényleg azt gondolják, amit mondanak. Sokszor Orbán Viktor is. A körülöttünk lévő világ ugyanis hihetetlen mértékben professzionalizálódott, nincs olyan ember, aki egyaránt ért a gazdasághoz, a joghoz, a történelemhez, a sporthoz stb. Nem könnyű belátni, hogy az egyszerű és közérthető magyarázatok szinte bizonyosan tévesek.

Egy harmadik – az előbbi kettőnél sokkal alaposabban kidolgozott – magyarázat szerint az Orbán-rendszer lényege a magántulajdonosok közötti hatalomátrendezés. Évek óta ezt az értelmezési keretet használja Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Mind ez idáig az ismertté vált tények ezt – szerintem – nem támasztják alá kellő erővel. A privatizáció gyakorlatilag már jóval 2010 előtt leállt, azóta kevés állami vagyon került magánkézbe. Arra is kevés példa van, hogy egy-egy visszaállamosított magáncég gyorsan új tulajdonosokhoz került, olyanokhoz, akik a Fideszhez közel álltak. Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonlóak gyors meggazdagodása ellenszenvet keltő, de vagyonuk nemzetgazdasági méretekben továbbra sem jelentős. Tény, hogy volt bőven manipuláció a termőföldárverések során is, mert a földek jelentős része bérleti formában Fidesz-közeli gazdálkodókhoz került, ám a szétosztott földterület összességében kevesebb, mint az ország szántóterületének egy százaléka. Valójában az Orbán-kormány továbbra is akadályozza a földbirtok-koncentrációt, vagyis azt, hogy a magyar mezőgazdaság professzionális nagyvállalkozások keretében működjön. Ez választási szempontból számukra kedvező, de így soha sem lesz versenyképes az ágazat.

A magyar társadalom egyenlőtlenségei sok szempontból aggályosak, de – mint a Tárki legfrissebb, 2016-os elemzéséből kitűnik – az alapprobléma mégiscsak az, hogy a magyar társadalom en bloc Európa szegényebb feléhez tartozik. Gazdagjaink még annyira sem gazdagok, mint a környező országok gazdagjai, nyugati mércével pedig pláne nem.

Vagyis, minden látszat ellenére, Orbán szeme előtt célként nem saját vagy elvbarátainak meggazdagodása lebeg: nem a lopás a fő cél. A maga világképe szerint ő igenis az ország gyarapodását szeretné biztosítani. De mivel nem hisz a piaci versenyben, és nem bízik az állam közvetett irányítói képességében és a normatív szabályozásban sem, már 1998-ban sem volt számára más lehetőség, mint a kézi vezérlés, a döntések saját kézbe való centralizálása.

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság még inkább megerősítette Orbánt harmadikutas, kisgazda szellemiségű, antikapitalista nézeteiben. Idevágó közgazdasági nézeteit a miniszterelnök 2012-ben a The Wall Street Journal hasábjain fejtette ki. „Amikor minden jól megy, az állam szerepét a gazdaságban korlátozni kell. Amikor válságban vagyunk, más a helyzet. De az államnak a természetes monopóliumokkal kapcsolatban – például azzal, hogy a gázvezeték vagy az áram eljut az emberek lakásába – még akkor is van némi szerepe, amikor minden jól megy. Az államnak ezeket vagy megfelelően kell szabályoznia, vagy meg kell tartania és működtetnie kell a monopóliumokat. Az EU megpróbálta ezt versenyszférává tenni, de ez alapvetően lehetetlen.” Ezzel a tényleg „egyszerű és közérthető” érveléssel az a probléma, hogy nem vet számot azzal, hogy amennyiben az állam nemcsak egy, hanem több ágazatban is ugyanezt a logikát követi, akkor végeredményben olyan nagy közvetlen befolyással fog rendelkezni a gazdaságban, ami már nagyon közel viszi a rendszert a szocialista tervgazdasághoz. Ezt akár Orbán is végiggondolhatná, de valószínűleg soha nem gondolta végig.

A monopóliumokkal kapcsolatos nézeteinek megerősítését Orbán elsősorban Matolcsy Györgytől hallhatta sokszor és nagy nyomatékkal. A 90-es évek második felében az egykori MDF-es gazdaságpolitikus a Privatizációs Kutatóintézet nevű, néhány fős cégben dolgozott, rendszeresen részt vett a nagyobb állami tulajdon mellett kardoskodó Magyar Energetikai Társaság fórumain, és ezáltal a „nemzeti energetikusok” legfontosabb politikai összekötőjévé vált. Az 1998-as választásra készülődve Matolcsy egy energetikai program kidolgozására kérte fel ezt a csapatot, amely már akkor nagyobb állami szerepvállalást, centralizációt, a privatizáció leállítását, az MVM és a minisztérium megerősítését sürgette, valamint deklarálta azt az elvet, hogy energiaszolgáltatásra minden magyar állampolgár jogosult. A tervekből azonban ekkor még semmi sem valósult meg, mert az 1998-as kormányalakítás idején Matolcsy semmilyen posztot nem kapott. A befolyása csak 1999-től nőtt meg, amikor bekerült Orbán tanácsadói közé, majd 2003-ban még inkább, amikor az egykori ifjú MSZMP-s formálisan is belépett a Fideszbe.

Matolcsy György – és az ő befolyásának hatására – a miniszterelnök is megkedvelte a központinak látszó, valójában azonban decentralizált, összehangolatlan és ezért szükségszerűen ágazati és területi szétforgácsoltságot eredményező tervezés gyakorlatát. Az első ilyen „terv” az egész nemzetgazdaságot átfogó Széchenyi-terv volt, amelyet Matolcsy György 2000-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként fogadtatott el. Hasonlóan átfogó koncepciónak szánták a Szent István-tervet, amelyet az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor rendelt meg a Professzorok Batthyány Körétől, s amelyet a Matolcsyhoz közel álló Magyar Szemle Alapítvány adott ki. A 2010-es kormányváltás után már sorra születtek a jobban vagy kevésbé ismert, történelmi személyiségek nevével összekapcsolt, különféle ágazati és regionális tervek (Semmelweis-terv, Rombauer-terv, Darányi Ignác-terv stb. – összesen legalább húsz „terv”-nek nevezett koncepció). Hasonló elvi alapon születtek a különféle ágazati vagy akár termékszintű országos stratégiák is – csak valamilyen okból a kormányzati kommunikáció a „stratégia” szót választotta a „terv” helyett.

Orbán Viktor a bér- és jövedelempolitikában is nagymértékben szimpatizál a hosszú távú tervezéssel. Ennek példája az ún. életpályamodellek kidolgozásával és bevezetésével kapcsolatos döntések sorozata, vagyis az a politikai ígéret, hogy egyes társadalmilag különösen értékesnek mondott szakmák esetében (könyvtáros, pedagógus, rendőr, tűzoltó stb.) évtizedekre előre meg lehet és meg kell mondani, hogy milyen jövedelem és beosztási fokozat emelkedésére számítson a pályakezdő. Ez a koncepció már a Fidesz 2006-os választási programjában is benne volt, amit azután az MSZP is beépített a 2010-es választási programjába. Ezen a ponton lehet tetten érni a folytonosságot a késő Kádár-rendszer paternalizmusával, ami azt sugallta, hogy az átlagemberek is és az állam által kinevezett menedzserek csak végezzék szorgalmasan, gondolkodás és kockázatvállalás nélkül a munkájukat. Ne akarjanak beleszólni a jövő alakításába – vagyis a politikába –, mert az első számú vezető elgondolásai alapján minden szakmai és társadalmi csoport jövője „sínen van”.

 

 

Kész a leltár?

 

Úgy tűnik, hogy három kormányzati ciklus elég volt arra, hogy Orbán Viktor kiépítse a maga autokrata, populista, paternalista, szelektíven antikapitalista, keresztény-nemzeti tradicionalizmussal átitatott, antiliberális politikai berendezkedését. Ez hasonlít is elődeiéhez, meg különbözik is azokéitól. A történeti folytonosságot és a különbségeket, valamint a gazdasági növekedés terén elért teljesítményt az alábbi táblázat foglalja össze.

 

Az elmúlt száz év autokratikus rendszerei: hasonlóságok és különbségek

 

Horthy-rendszer

(1920–1945)

 Kádár-rendszer

(1956–1989)

 Orbán-rendszer

(1998–2002, 2010–2016)
Autokrácia, paternalizmus + + +
Populizmus – – +
Általános antikapitalizmus (piacellenesség) – + –
Szelektív antikapitalizmus + – +
Keresztény-nemzeti tradicionalizmus + – +
Gazdasági növekedés üteme Ausztriához képest lényegesen gyorsabb lényegesen lassúbb kimutathatóan

gyorsabb

 

Nehéz elképzelni, hogy még milyen társadalmi változásokat fog véghezvinni az Orbán-rendszer, ha 2018 után is hatalomban marad. Márpedig erre jó esélye van – egyebek mellett azért is, mert az ország gazdasági teljesítménye relatíve nem volt rossz az elmúlt tizenegy évben. Ha csak egyetlen mutatót ragadunk ki – az osztrák életszínvonalhoz való közeledést –, akkor egyértelmű, hogy az Orbán-rendszer eddig sikeres volt. Igaz, mint ezt fentebb bemutattuk, az uniós ingyenpénzek és az államadósság növelése nélkül ezt nem lehetett volna elérni, de ez a körülmény a választók többségét aligha befolyásolja.

Ha az eddig eltelt tizenegy év csak arra szolgált volna, hogy Orbán saját embereinek – Magyar Bálint maffiahasonlatának szóhasználatával élve: a „fogadott család” tagjainak – játssza át a legfontosabb vállalatokat, a termőföldet és az erdőket, az ő emberi részesüljenek a közbeszerzés áldásaiból, akkor viszonylag könnyű dolga lenne az Orbán-korszak utáni idők kormányainak. De nem ez a helyzet! Miközben a gazdaság alapszerkezete változatlan maradt, gyökeresen megváltozott a magyar állam gépezete. Minden szinten szinte minden: az önkormányzatok helyzete, az iskolarendszer, az egészségügy, a kultúra finanszírozása, a választási törvény, a jogalkotás, a bűnüldözés apparátusa, a családok helyzete – és még hosszan lehetne sorolni. Orbán jövőbeni bukásától számítva is legalább egy évtizedbe fog telni, mire mindezt vissza lehet csinálni, és helyreáll a harmadik magyar köztársaság rendje.

Az 1989 óta eltelt közel három évtized egyik legfájóbb tanulsága, hogy a közvélemény számára érzékelhető erővel megjelenő baloldali és a jobboldali populizmus egymást erősíti – méghozzá többé-kevésbé egyforma arányban. Ennek nyomán morzsolódott fel a magára maradt, két oldalról megtámadott liberális gondolat, maga az SZDSZ, és ezért nem jött létre jelentős szavazóbázisra támaszkodó új liberális párt sem. Azzal, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szélsőjobboldali populizmus elleni harcot állítja programjának középpontjába, s ezzel szemben baloldali populista érveket vonultat fel, illetve baloldali populista politikusok példáját említi követendő mintaként, aligha lesz képes megváltoztatni a szavazati erőviszonyokat.[6] Belzebubbal nem lehet kiűzni az ördögöt. A populista rendszerek bukását vagy külső beavatkozás, vagy a belső gazdasági helyzet drámai és tartós romlása szokta előidézni.

[1] A feltételezés alapját az a tény adja, hogy számos tévéfelvétel készült a miniszterelnökről, amelyeken olyan kényszeres nyelv- és szájmozdulatokat tesz, amelyek súlyos pszichés problémákra és erős pszichiátriai gyógyszerek használatára utaltak.

[2] A bal- és jobboldali populista antikapitalizmus sok évszázados magyar történelmi gyökereiről már hosszabban írtam e folyóirat 2015. júniusi számában.

[3] Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága, Élet és Irodalom, 2017. márc. 3.

[4] Tölgyessy Péter is azt állítja, hogy a régi elit leváltásának és a személyéhez garantáltan hű, új elit megteremtésének szükségessége valójában már 1994 óta alapcél volt Orbán számára. Az elitcsere, az őrségváltás egyfelől hatalomtechnikai lépéssorozat volt, de másfelől egyfajta szavazatvásárló, politikai-ideológiai ígéret is: „El kell venni a rosszaktól a tulajdont, a javakat, az álláslehetőségeket, az életlehetőségeket, a sajtót, a gazdaságot, mindent, és oda kell adni a jó magyaroknak. A jó magyarok a Fideszhez közel álló elitek, akik majd jó teljesítményt fognak nyújtani, és ezzel a Fidesz ideológiája szerint tulajdonképpen az összes magyar jól jár majd.”

[5] Maga a szófordulat Karácsony Sándor 1939-ben megjelent tanulmánykötetének címét idézi.

[6] Tegyünk igazságot! című programjának első mondatában olvasható: „(…) meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust és újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket.” Aktuális pozitív példaként Botka az amerikai Bernie Sanders és a német Martin Schulz nevét említi.

A 7-8. szám tartalma

A hedonista elbúcsúzott

A műveiről illene írni. Az elejétől a fináléig. Arról a hat karcsú könyvről, amely  végérvényes nyomatékot adott életének, és amelyből ötnek megalkotását szerencsénk volt végigfigyelni. A nyitánytól, még „a közös időnk” előtt megjelent Ikerbukfenc kötet (1981) első versének első szakaszától, egészen az utolsóig, a Dackorszak (2016) gyűjtemény utolsó versének utolsó soráig. Az elsőben még „Papírt és ceruzát fogott, / a jobb felső sarokban elindult, … érezte: halad.” Az utolsóban, ahol már nem haladt és nem ment sehová, mert sejtette: „Igen, megfellebbezhetetlen, / és a vége persze … milyen bután, /és hirtelen”. Persze, azért a záró sorban –  jellemzően  – rákérdezett még: „de hol egy kényelmes koporsó?” Hiába, összerezzenünk.

A verseiről sokat fognak írni, ebben a Mozgó Világ szerkesztői és olvasói joggal hisznek. A lapzárta után íródó nekrológgal egy időben a facebook felrobbant: vagy fél tucat méltatást kiposztoltak azonnal. Akik ismerték és szerették (sokan ismerték és szerették), már halála napján nekiláttak az irodalomtörténeti munkának.

Itt és most – hiába illene – nem lehet a verseiről  írni. Harminchárom éven keresztül volt kollégánk, munkatársunk, jóban-rosszban cimboránk. E pillanatban nem költői teljesítménye, hanem fizikai alakja fog hiányozni. Az viszont nagyon.

Pipere honvéd. A hajdani főszerkesztő helyettesünk, Hovanyecz Laci (meghalt) csúfolta így, e címmel egyszersmind megjelenítve az anekdoták hősét, a folyton tisztálkodó anti-sorkatonát, aki svejkesen pimaszul a seregnek ott tartott be, ahol tudott. Mozgó Feri. Az egykori olvasószerkesztő, Schreiber Gyuri (meghalt) zrikálta így, mert az örökös jelzővel kombinált szószerkezet jól jellemezte szolidaritásából fakadó hiperaktivitását és csetlésekből-botlásokból kibontakozó bájos ügybuzgalmát. Bömbike. A néhai versrovatvezető, Berkes Erzsi (meghalt) nevezte így, valószínűleg  gátlástalanul kieresztett és gáttalanul hömpölygő iszonyú erejű beszédhangja okán. Sose orrolt meg a minősítések miatt. Elvárta, sőt követelte, hogy szeressék, merthogy alaphangon ő is mindenkit szeretett. Ezen interakciói sokszor sikeresek voltak, néha nem. Utóbbi esetben kiabált, csapkodott, rongálta magát, a világot, meg akit ért. De sose rosszaságból. Mező Feri jó ember volt. (Sajnos ezúttal ő halt meg.)

Mi, a megmaradt régiek és a csatlakozó újak már nem ragasztottunk rá újabb neveket. Méltányoltuk a benne dúló szenvedélyeket, mert hát ilyen „bömbikének” kell lennie egy protestáns hitviták szellemében kiérlelt költőnek. Elfogadtuk a benne tomboló és ártó nedvekkel fölturbózott „mozgót”, mert hát így kell karban tartani a vele egy asztalhoz ülő, nekünk dicsőséget hozó, és amúgy az övéhez hasonló nehéz életű írókat.

Leginkább a „piperéjét”  szerettük. Pontosabban azt a vele született, gyerekszagú tisztaságburkot, amely megóvta őt a világ ártó, piszkos, karrierképző ravaszkodásaitól. Ha akart volna, se tudott hazudni. De nem is akart. Kényelemből, önzésből, praktikus okokból. „Mily jó, hogy farmerhez, pulóverhez nyakkendő / nem illik – nincs mi félrecsússzon.” – írta egyik ódája végén, legjobb kötetében, A hedonista búcsújában.

Furcsa hedonizmus volt az övé. A sült kolbászt inkább kívánta, mint a bélszínt. Az autóján könnyebben adott túl, mint a biciklijén. Nagyobb örömmel nyaralt a tóparton nudizálva, mint többcsillagos szállóban feszélyezetten. (Hülye azért nem volt, Párizsért rajongott,  és valami rejtélyes okból Biarritzért.)

Szegény volt, sokat, sokszor, sokáig dühöngött emiatt, de gazdag szegény volt. Végig tudta, hogy ami neki fontos, az vagy majdnem ingyen van, vagy úgyis megvehetetlen. Így aztán legboldogabb akkor volt mostanság, amikor pici szobájában letöltött jó zenéket hallgatva, széles baráti körével művekről beszélt, írt, csevegett, és közben olcsó borokból kevert magának pompás fröccsöket. Nem volt hosszú, nem volt túlságosan könnyű és nem volt nagyon örömteli élete. De elég szép ahhoz, hogy hiánya a Mozgó Világnak – s ezen belül személyesen nekem – fájdalmasan hiányozzék. Amíg még vagyunk, amíg még élünk.

P. Szűcs Julianna

 

 

1...252627...2926. oldal a 29-ból

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Csepeli György: Maszek népirtók

Rab László - 0
Ha valakikre áll a Marxnak tulajdonított mondás – „nem tudják, de teszik” –, akkor a népirtók azok. A népirtásokhoz népek kellenek, elkövetők és áldozatok....

P. Szűcs Julianna: Végre egy őszinte szobor!

Decemberi versek

A májusi szám tartalma

Népszerű kategóriák

© DemIT