A jó felületes szerző aranyat ér. Jó tollal, jó lélekkel jó sok mindent megír, jó őt olvasni, könnyű követni. A kevésbé felületes olvasó is bízvást szeretheti őt, mert nem szakad el annyira a mindennapi tudat következetlenségétől és földolgozatlan ellentmondásosságától, mint a kortársai közül kiemelkedő, koherens gondolkodásra törekvő alkotók. Ezért az írásai szépen megjelenítik a mindenkori korszellemet uraló tisztázatlanságot, legalábbis annak valamely változatát.
A sok néven publikáló Ágai Adolf (1836–1916) is jó és felületes szerző volt. Gazdag élettapasztalattal, sokat látott, éles szemekkel, korához és mesterségéhez illő műveltséggel. Kritikus és opportunista szemmel nézte a világot. Ezért is vált be annyira kormánypárti humoristának.
Lengyelországból menekült zsidó családból származott, eltökélten jó zsidó és jó magyar apa nevelte, aki orvosi praxisa mellett magyar szépirodalmat fordított héberre, többek között Petőfit és a Szózatot. Rosenzweig József doktor a pesti evangélikus gimnáziumban, azután a piaristáknál, majd Nagykőrösön Arany Jánossal és Szász Károllyal neveltette Adolf fiát, aki már tizenkét éves korában, 1848-ban belerohant a történelembe, és – nyilván atyai közreműködéssel – felvette az Ágai nevet, hogy aztán egész pályája során más neveken publikáljon. Húzta a nagyokkal a kiszabadított Táncsics hintaját, ott lábatlankodott a forradalmi események körül, a legifjabb márciusi ifjúnak tudta magát, bámulta, ahogy őrjöngő asszonyok péppé tapossák a meglincselt Lamberg gróf hulláját, apja Buda bevétele után fölvitte a várba, ahol véres koponyák között táncoltak a honvédek, és ott sündörgött az Újépületnél, amikor Batthyány Lajost kivégezték. Tizennyolc éves korától újságot írt, Bécsben orvosi diplomát szerzett, bejárta Európa nagyvárosait.
A kiegyezés „az új magyar szabadság, a visszavívott alkotmány tavaszát” jelentette számára. Az a tavasz hozta össze az ő asztaltársaságát a Kávéforrásban, amelyben „vagy tíz fiatalember, megannyi magasra vívó legény” ütött tanyát, s amelyet riposztos dacból Kagálnak neveztek, amikor Istóczy Győző ezzel a műszóval magyarázta a magyarság elleni nagy összzsidó összeesküvést.
Még ugyanabban az évben Andrássy Gyula miniszterelnök sajtófőnöke embert keresett egy Deák- és kormánypárti élclap szerkesztésére. Miután már elég sok kiszemelt elhajtotta a sajtófőnököt, ráfanyalodtak Ágaira, aki azután megdöntötte azt a tévhitet, hogy nincs kormánypárti humor. Van az ott, ahol lehet kritikusan pártolni a kormányt és fesztelenül bírálni minisztereit. Ágai Borsszem Jankója kenterbe verte az ellenzéki Bolond Miskát. A lap népszerű volt, és nyereséges, a szerkesztője tehát nem kormánypénzért szerette a kormányt.
Ágai hétéves korától haláláig a fővárosban élt, amikor épp nem csavargott külhonban. Lelkes pesti (és csakis pesti, vagyis balparti) patriótaként, liberális européer zsidóként, magyar nacionalistaként élte itt át a nagy „városrobbanás” évtizedeit. Elsőrendű kérdés volt számára, hogy hol áll a magyar főváros Londonhoz, Párizshoz, Berlinhez és Bécshez képest. Ezek voltak a világlátott, européer budapesti polgárok referenciapontjai abban az időben. Érzelmileg viszont Ágai nagyon erősen kötődött gyermek- és ifjúkora Pestjéhez, amelyhez sokkal intimebben lehetett viszonyulni, amelyet sokkal szorosabban lehetett átfogni, mint a nagy referenciavárosokhoz rohamost hasonuló, többszörösére nőtt, századfordulós Budapestet.
Az öreg Ágai 1907-ben Porzó álnéven megírta a maga Budapestjét, részben korábbi írásainak felhasználásával. Nagyon sikeres könyv lett ez a maga korában is, a mi korunkban is. 1998 után most ismét kiadják. (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről – Budapestre, Fekete Sas Kiadó, 2017, 456 oldal.)
A 19. század a „városrobbanás” százada volt szerte Európában. A század végén már hatszor annyi százezernél nagyobb lélekszámú város volt a kontinensen, mint a század elején. A megkésett fejlődők loholtak az élenjárók után. Az urbanistáktól tudjuk, hogy minél később lódult neki az iparosodás, annál gyorsabban növekedtek a városok, amikor meglódult.
A robbanó városok borzasztó helyek voltak egy ideig. Mint ahogy mai is borzasztó helyek a megkésett világban – Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában – robbanó városóriások. A városok ugyan gyorsan nőttek, de a népességük még sokkal gyorsabban. Rettenetes zsúfoltságba, lakásínségbe, szörnyű közegészségügyi, közbiztonsági viszonyok és munkakörülmények közé érkeztek a vidékről föláramló emberek, akiket a megélhetési lehetőségek vonzottak, azok vidéki hiánya taszított a városba, ahol az életkörülményeik legalább annyival romlottak, mint amennyivel a megélhetési esélyeik javultak. A mortalitás jóval magasabb, a szülési ráta pedig sokkal alacsonyabb volt, mint vidéken. A városi népesség magában nemigen szaporodott, a beáramló vidékiektől nőtt olyan gyorsan a száma. A városiak nagy része tehát nem is volt még igazából városi, csak kezdő, parasztos, híg urbánus. A tősgyökeres kisebbség és a beáramló többség idegen volt egymás számára. A beáramlóknak eleve idegen volt a város, a tősgyökereseknek meg a tömérdek bevándorlótól és a rohamos változásoktól lett az.
A mennyiségi robbanást a korábban iparosodó térségekben nagyobb, a később iparosodókéban kisebb késéssel követte a minőségi robbanás. A magasabb városi életminőség megteremtésében, az infrastruktúra, a közszolgáltatások fölépítésében Anglia járt az élen, az ottani gyakorlatot követték a német városok és Bécs. A magyar városfejlődésre pedig mindezek hatottak, a közelibbek közvetlenebbül, a távolabbiak közvetettebben. Az új, világvárosi nagyságrendhez illő városi térszerkezetnek, a sugár- és körutak hálózatának kialakításában pedig az Eugene Haussmann báró vezérletével brutálisan és Európára szóló sikerrel átalakított Párizs adta a mintát. Ő bátorította a kontinens városvezetőit, hogy ne habozzanak pusztítani. Ha a középkori Párizst nem szánták eltörölni a föld színéről, akkor mi sajnálnivaló lehet a régi Pesten, amely nem is volt olyan régi, és pláne nem volt magyar? „Alig van Európának számottevő nagyvárosa, ahol a múlt század második felében legalább egy sugárutat ne nyitottak volna” – írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténetében. Nálunk a később sok névvel – manapság Andrássy nevével – jelölt Sugárút volt az új sugárút, és Porzó idejében még úgy volt, hogy lesz egy másik is a Sugárút és a Kerepesi (ma Kerepesi és Rákóczi út) között félúton.
Minden főváros állami vállalkozás, de Budapest különösen az volt. Sipos András idézi Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890–1914 című jeles dolgozatában a főváros egyesítésének negyvenedik évfordulójára kiadott 1913-as emlékkönyvből azokat a sorokat, amelyek véleménye szerint legjobban megvilágítják a város politikai helyzetét: „A főváros az egyesítés idején tipikus rendőrváros volt. (…) Csak oly feladatokat vállalt, melyek szorosan vett értelemben hatósági feladatok voltak. (…) A mai főváros egyike az ország legnagyobb vállalkozóinak. A város látja el vízzel és gázzal, nemsokára már villamos erővel is a főváros lakosságát. A város villamos kocsijain közlekedik a lakosság tekintélyes része. A város az első élelmiszerkereskedő és termelő: a városi kenyérgyár kenyérrel, az élelmiszerárusító üzem hússal, vaddal, magatermelte kolbászfélékkel, baromfival, tojással, vajjal stb., a lóhússzékek lóhússal és a városi kolbászgyárban készült kolbászáruval élelmezi a várost. (…) Körülbelül 25 000 ember lakik a város házaiban. A városé az egyetlen népszálló. A város hordja el a házi szemetet és saját fogataival fuvaroztat a városi munkáknál.” Ehhez teszi hozzá Sipos: „magát az egységes várost is az állami akarat hozta létre, és ugyancsak az állam eszközölte a »nemzeti metropolisszá« emelkedéséhez vezető nagyberuházásokat. A tudatos fővárosteremtő igyekezet (és birodalmi székvárosi ambíció) által motivált állami beavatkozás a városfejlődésbe a modern átfogó várostervezés viszonylag korai példáját jelentette.”
Budapest állapota Bécshez képest jelképezte Magyarország pozícióját a Monarchián belül; Budapest állapota Európa legnagyobb, példaadó metropoliszaihoz képest jelképezte Magyarország pozícióját Európában. Amikor tehát a kritikusan kormánypárti Porzó 1907-ben Budapestről ír dicsőítően és bírálóan, akkor annak a közel négy évtizedes stabil és egypárti liberális kormányzás reprezentatív állami vállalkozását értékeli, amelyet az 1905-ös ellenzéki győzelem és politikai válság megtört.
1905-ben születik meg a kor reprezentatív szimbóluma is, a Kompország: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. (…) Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre. (…) Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)
Ami Adynál végzet és tragédia, az Ágainál kezelni való fogyatkozás és anekdota. Ágai Budapestje két parton terül el. Mindkettőn, amelyek közt a komp jár. Ezt érzékelteti Porzó anekdotája a francia úrról, aki a Szuezi-csatorna megnyitására utazik Budapesten keresztül. Amint a hajójáról a partra lépett, a nyüzsgő hordárok kitépték a csomagjait a kezéből, a szegény francia az „egymás hátuljára ágaskodó” lovak közé szorult, „egy háromszínű karszalaggal ékeskedő férfiú pedig ismeretlen nyelven rettentően közibe ordított a tömegnek, hogy »röndnek muszáj lönnyi«, és akkor a francia úr fölsóhajtott: »Voici l’Asie qui commence!« (Itt kezdődik Ázsia.)” Aztán amikor Szuezből tart hazafelé, és a sok Európán kívüli viszontagság után a pesti partra lép, „szolgálatra kész karok nyúltak feléje, s kényelmes hintók sokasága kínálkozott”, takaros fogadóba jutott, ahol a vendéglős és minden cselédje franciául szólt hozzá, s amikor a szép lépcsőn fölvezették a csinos és kényelmes szobájába, „boldogan így kiáltott fel: »Voici l’Europe qui commence!«”
Kérdés, mit mondott volna ez az úr, ha mentében lép Budapest „európai” partjára, és jöttében az „ázsiaira”. Ezzel a lehetőséggel Porzó nem foglalkozik, viszont a történetet így kommentálja: „Úgy van valóban: a Kelet és Nyugat mesgyéjén állunk. Ez a jellege Budapestnek. Alig sikerül neki idecsábítani, s még nehezebbjére esik lekötni az idegent, azt a komoly utazót, akit nem csupán a czigányzenével fűszerezett esték vonzanak, de aki keresi egy ország fővárosában mindazt, ami rámutat egy nemzet valójára: keresi az eredetiséget s a nemzeti irányt vett, a nemzeti irányban haladó, nemzeti színben nyilatkozó polgárosodás nagy művének központját.”
A mű más pontján viszont az idegen megtalálja azt, amit itt nem: „Aki idegen most jő közibénk, az, kivált ha régebben ismeri már Budapestet, bámul e rohamos fejlődésen, úgy európai külsején, mint magyaros színén.” Na de viszont: „Azt mondhatnák elleneseink, hogy ami benne előkelő, nagyvárosias, az nem magyar; s ami benne magyar, az se nem előkelő, se nem nagyvárosias.” És ezektől az ellenesektől érdemes tanulni. Mert valóban: „Budapest már nem német, de még nem magyar. Fővárosunk nem eredeti alkotás, hanem utánzat. Ami a Keletre vall benne, az nem a stíl; ami európai benne, az nem a rend.” Vagyis európai stílusú keleti rendetlenség uralkodik itten.
Az egységes magyar nemzetállamot, a megbonthatatlan magyar politikai nemzetet reprezentáló főváros magyarsága mindig is égető kérdés volt. És napjainkig az maradt. Porzó idejében még mindenki tudta, hogy az egyesített magyar főváros helyén kevéssel azelőtt még három német város állt. És igaz ugyan, hogy a Porzó által ismert legújabb népszámlálás „85 százalék magyarságot állapít meg Budapesten”, de „az ő magyarosodása erősen emlékeztet a ragasztott bajuszra: a magyarosság csak külsőleg tapad rá, még nem vált benne vérré”. Az 1900-as népszámlálás szerint a magyar anyanyelvűek száma Magyarország népességében mindössze három százalékkal haladta meg a nem magyar anyanyelvűekét. A főváros tehát sokkal magyarabb volt, mint az ország egésze, de azóta már tudjuk, hogy egy város lakossága nem lehet annyira magyar, hogy a vérmagyarok magyarnak tekintsék. Porzót egyébként a „magától és örömest” magyarosodó német magyarsága emlékeztette erősen a ragasztott bajuszra, a későbbiek folyamán viszont azok domináltak, akiket a maguktól és örömest ágaisodó rosenzweigek magyarsága emlékeztetett a ragasztott bajuszra.
Porzó – könyvének előszava szerint – „azt a rohamos haladást” kívánta „apró rajzokban (…) feltüntetni”, amelyet Budapest főleg az előző harminc évben „a közel és távolabb állók méltó bámulatára tanúsított”, s mely „csodálatraméltó haladás Budapestünket Európa legszebb s legrendezettebb fővárosai sorába emelte”.
Batthyány kivégzésének színhelye például, miután az Újépületet 1897-ben lebontották, „Európa legszebb tereinek egyike” lett, amely a Szabadság nevet kapta.
Miután Porzó számba veszi azt a fejlődést, amelynek során városa a gyerekkori hajóhídtól eljutott a hat állandó hídig, amelyek mellé már további kettőt terveztek, megállapítja, hogy „merész ívezetű, széles hidak dolgában, Budapest a legfejlettebb világvárosokkal is vetekszik, ha ugyan felül nem múlja őket”. (Az Erzsébet híd valóban a világ első acélpilonos lánchídja és a maga korában a világ legnagyobb nyílású függőhídja volt.)
Továbbá: „a világ legszebb s legnagyobb fürdővárosa lesz Budapest, ha ugyan nem az már is”.
Porzó ellátogatott az állatkórházba, „melynél különb felszerelésű Európában az idő szerint kevés volt”. De nemcsak az állatok gyógyításában, hanem ölésében is az élen járunk: „A budapesti vágóhíd valóságos minta-intézet. Nincs, tán a chicagóit kivéve, mely fölülmúlná.”
A város húsközpontja mellett a tejközpontját is irigyli a nagyvilág: „Nemcsak Németországban, de Angliában is fölzendült annak dicsérete. Az Aylesbury Dairy Farmers Association Londonból e szókkal köszöntette: »El nem mulaszthatjuk kimondani, hogy ottani (budapesti) szervezetüket valóban mintaszerűnek valljuk«. Németország első szaktekintélye pedig (Fleischmann professor) így nyilatkozik: »Nagyvárosi tejcsarnok szervezésében önök túlhaladtak minket, németeket. Jó soká fog tartani, míg mi oda jutunk, ahová önök Budapesten már elérkeztek«.”
Amióta pedig a villamosközlekedés is megindult: „a helyi közlekedés tekintetében az elsők között vagyunk Európában”.
A közrendészet és köztisztaság terén „akkora haladást tanúsít fővárosunk, mint az újabb metropolisok között egy sem”.
Ezenfölül: „Eldicsekedhetünk vele, hogy postai szolgálatunk kitűnő. Nem áll mögötte a londoninak sem.”
A kompváros egykoron nem volt kompváros. Mert mindkét partján Kelet uralkodott. A „keleti rondaság”: „Magának a két partnak képe, kivéve azt a kőkoczkával kirakott kétszáz öles kikötőt, melynek vasgyűrűibe fűzték a hajókötelet: a keleti rondaságnak volt panorámája. Rommá lett bútor, viseltes csizmaszár, cserép, agyonvert macska s egyéb megnevezhetetlen lom és hulladék – szóval mindaz, amit egy város élete magából mint fölöslegest kilök, az ide került s kietlen dombok lánczolatában terpeszkedett végig, egész le a Sóházig”. (Vagyis a mai Fővám tér vonaláig, ahol a Só és a Sóház utca őrzi a régi Sóhivatal emlékét.)
Az Újvásár tér (Erzsébet tér), amikor a vásár múltán lebontották róla a ronda bódékat, „ismét sívó pusztasággá lett (…). Közepén egy rozzant kút, mely csak hosszas rángatásra ontott magából gyanús ízű s kétes színű vizet. A kút tetejében este mocskos olajlámpás pislákolt”.
A Nemzeti Múzeum előtti térség, ahol ’48-ban dübörgött a történelem – „ronda, puszta udvar volt az akkor s nem, mint ma, gondozott kert”.
Na és a Lukács! „A libapásztor-lányból lett királykisasszony semmi ahhoz a változáshoz mérve, mely az eleganczia szárnyaira emelé a budavidéki parasztság ősi »lyukas« fürdőjét.”
A Városligetben hajdanán „gazdátlan volt a tó jege. Nem törődtek vele, télen fejszével kihasított koczkáit a közeli korcsmárosok hordatták vermeikbe. Persze mocskos, baczillustól nyüzsgő jég volt, mely a soha ki nem kotort iszapos tó medréből került használatba hygienikus czélból. Ma már nem az ipart szolgálja a városligeti tó, pedig betonos öblén tisztább jég terem ez idő szerint. De hiszen a jég-művek nyaranta egész torlaszokban gyártják az üvegtiszta, átlátszó koczkákat.”
És mielőtt létrejött volna ama messze földön csodált tejközpont: „szakértő vizsgálók a következő eredményre jutottak. Hoztak a piaczra 58% vízzel kevert, 10% lefölözött és 7% szaga vagy íze miatt élvezésre alkalmatlan tejet. Legártalmatlanabb része nem a 100 000 liter víz volt, melyért évente 360 000 forintot fizettünk – pedig ez a legártalmatlanabb víz is csak úgy hemzsegett a baczillustól. (…) A főváros közelében bűzhödt vermekben 7000, kiírva: hétezernél több tehenet tartottak csupa merő moslékon. Ilyen anyaállat a borjúnevelésre képtelen. A moslékban föloldott nagy mennyiségű sók és savak: mint az állati mirigyek váladékainak egyikébe, átszármaznak a tejbe is, és a gyomorba kerülve, vérhast okoznak. Ami pedig a borjú halálával jár, az a gyermekben is kárt teszen.”
Megemlékezik Porzó arról a pesti orvosi egyetemről is, amelyből az ifjú Ágai Adolf a bécsibe menekült diplomát szerezni. Annak „bonczoló-szobájában” „a nyárnak déli óráiban is homályban dolgoztak (…) a legények. Vízvezetékül szolgáltak pedig a Loidl famulus meg az ő legénye, akik vödrökben czipelték oda a hulladék öblögetésére szükséges vizet”. Az egész intézményről pedig: „híjával csaknem minden föltételnek, mely a betegnek felgyógyulására s egészségének épentartására mellőzhetetlen (…), ha azt a csudálatra méltó változást tapasztalom, mely az orvosi-, általában a természettudományi intézetek körül végbement: csak rut álomképnek látom a múltat, mint amely még ezelőtt alig negyven évvel keserítette szívünket, sértette minden igaz embernek érzetét”.
A jelennek is megvannak a maga rútságai, s ezt legérzékenyebben az a filantróp orvos érzékeli, aki gyakorta kitört a pályaelhagyó Ágaiból. E rútságok feladatként is, fogyatkozásként is benne vannak az ellenmondásosan korszerűsödő egészségügyben. Ott van például a leányanyák Mária utcai menedéke, „melynek vendéglátó födele alatt szükségtől sanyargatott, vagy előítélettől üldözött nő szüli világgá az ő kis gyermekét”, s amely „egy romlott, avas társadalom fonák erkölcséért nem lakoltatja az áldozatot s megtévedésének áldatlan, ártatlan gyümölcsét”.
A szebb jelen magas minőségét képviselő kórház betegei a jelen társadalmának nyavalyáit hordozzák. A „szederjes ajkú kis nagybeteg (…) keskeny csövét a szegénység nyirkos pinczelakásának valami láthatatlan, erjesztő gomba-paránya feszegeti”, „az a fagyos, vézna kis teremtés, akit a szívtelen falusi dajka koplaltatott, s hogy ne nyavalyogjon, pálinkás kenyérrel altatott el: most kábultan szendereg cselédsorban levő, hajadon anyjának száraz emlőjén, mely meg-megrándul a csöndes zokogás alatt. Itt szinte naponkint fordulnak elő súlyos bűnesetek (…) megannyi sújtó vád a társadalom ellen.” Új gyerekgyilkos is érkezett az új időkkel: az agyhártyalob. Az agyhártyalobban haldokló gyerek „ki tudja, mióta sínlődött már, míg napszámos szüleinek (…) egy kis pénzecskéjük akadt, hogy a gyereket ide fölhozzák”, a lassú, de olcsó kenyeres hajókkal, miután kiengedett a zajló Duna. Ha korábban engedett volna ki, megmenthették volna a gyereket – mondja az orvosa.
De a „hajdan szelleme” az új egészségügy új otthonaiban is kísért. Az új kórházat (ez ugyan nincs megnevezve, de nyilván a kiegyezés után épült első modern fővárosi kórházról, a Szent Istvánról van szó) éppoly rossz helyre építették, mint a régit. Kitették „a szállások bűzének, a vágóhíd bomlott véréből kiszabadult emanácziónak, a közel bőr-, spódium-, gyertya- s enyv-gyárakból áramló ronda levegőnek, melyben orgiákat ülnek a legyek miriádjai, s pathogen Bacillus a gyilkos Spirillával víg lakodalmat csapnak”.
A szegények, kik föntebb a társadalom ártatlan áldozatai voltak, más lapokon a bűnösökhöz soroltatnak. Mert a magyar faj ugyan (amikor nem egykézik) szapora, de „fölnevelni nem szereti csemetéit – de nem is tudja. A gyermek teher az ő nyakában. Nem éri föl ésszel, hogy annak idején hű s kitartó munkaerőt lel benne. Ha látod egy parasztasszonynak szép kis gyermekét s dicséred, milyen ügyes, kedves, száz közül kilenczvenkilencz ezzel fog felelni nyájaskodásodra: »Az ám, bár az Istenke magához venné!« S mennyit zúz össze éven át a szárazmalom, hány ég oda kenyérsütéskor, hányat marczangol szét a sertés, hány fúl bele a kútba, a tóba! Ha kisebbszerű betegség éri, elkuruzsolnak rajta a javasasszonyok. S mikor kivételesen s nagykésőre orvosi segedelemhez fordulnak: már hasztalan járnak.”
És miként az emberek, azonképp az állatok körében is a szegénységből támad a legtöbb betegség, rossz táplálékból, hosszú és korai munkából, nyirkos, sötét ólból. Az ember meg állatként bánik az állattal, s midőn embergyógyászati kutatások során iszonyatosan megkínozza őket, még arról is megfeledkezik, hogy kegyelemdöféssel hálálja meg a sok gyötrelmet, amelyet a kutya vagy a nyúl „az emberiség jóvoltáért elviselt”.
Porzó leszámolja nekünk, hogy mennyire megnőtt a fővárosban lemészárolt marhák, kecskék, birkák és sertések száma, amióta 1872-ben a szabályozatlan húsipar tömérdek kis magánvágóhídját kiváltotta a nagy központi vágóhíd (melynek „emanácziójáról” az új kórház kapcsán szó került). Ezen vágóhíd négyszázezer ember ellátásáért felel, s azért csak ennyiéért, „mert a másik 400 000 lakosnak vajmi ritkán kerül hús az asztalára, és pedig nem azért, mert növényevő”.
De a húst evő húsevők is csak a silányát eszik, mert a marhák javát Bécsbe viszik, ahol „jobb áron kél”. Az előkelő budapesti vendéglők pedig igényes és tehetős vendégeik számára Bécsből hozatják (vissza) a magyar húst. Megállapítván, hogy „nagy marháink” mind Bécsbe gravitálnának, Porzó tolláról fölszáll a paradox sóhaj: „Oh, sanyarú idők, oh, termő hazám!”
Szó esik még arról is, hogy az erősödő tudomány, amely élelmünk egészséges minőségének biztosítására bevettetett, a hamisítók által is korszerűen használtatik. „Ugyanaz a tudomány, mely, megváltva a hulladékot, illatot szűr belőle s királyi bíbort a gázgyárak mocskából: ugyanaz a tudomány faggyúból fejti a vajat, elhányt bocskorból a gelatint. S ha meg tudja csinálni a természet, hogy a trágyából szedi virágainak bájoló színeit: meg tudom csinálni én is, hogy díszre hozom a csatakot s jó szagra a bűzt! – mondja a kevély ember.”
Ama Budapest, amely Porzó szerint Európa legszebb s legrendezettebb fővárosainak sorába emelkedett, ugyancsak őszerinte a világ fogadására még nem érett meg: „Ázsiai állapotok s európai árak: ez a mi nyavalyánk.” Egyetlen szalon gyakorolta itt „európai értelemben (…) a vendéglátást”, de már az sincs meg. „Internaczionális”, fényes mulatóhelyek sincsenek: „elismert hazaáruló létemre odáig megyek, hogy nem bánnám, ha tisztán az idegenek számára szerkesztenék meg az est programját” az Orfeumban. És szeretne még Porzó „bérkocsist, aki nem zsarol”, „bő landauert, melyben elfér egy egész család”, és még „tiszta omnibuszt is akarok, hogy legyen abba befogva két eleven ló s ne ostornyéllel galvanizált holt gebe”. S nem kellene kötélre fűzött, boldogtalan gyerekeket sem vezetgetni az utcán az idegenek orra előtt, mert az idegenektől eltekintve sem jó rendőri politika nyilvános megalázással „kitaposni” a fiatal bűnösökből „a szemérem és megbánás utolsó gyökérszálait”.
Ami Porzó látókörén teljesen kívül esik, az az egész városfejlődés motorja: az ipar. Nem mintha nem tudná, hogy az. Írja ő, hogy egykoron „mindössze két gyári kürtőnek a füstszalagja ha repkedett” a város fölött, a hengermalomé meg a „czukorfinomítóé”, az új kornak meg „temploma a gyár, tornya a kürtő, s áldozati füstje a kőszén parazsából gomolyodik az ég felé”. Ám ebbe a templomba Porzó nem jár, gyülekezetét nem ismeri.
A bánat és az öröm könnyei összefolytak, amikor a három városból egy lett. „Házmán Ferencz, az utolsó budai polgármester, a zokogástól csak szaggatottan mondhatta el búcsúbeszédét. És vele sírtak a budai városatyák és mind az öreg budai polgárok. A pesti városházán történt az emlékezetes lemondás. És midőn a felavató lakomán is folytak még a könnyek, ezek már csak örömkönnyek valának.” Porzó nem említi, de mi tudjuk, hogy Házmán (Hassmann) Ferenc volt Buda és Pest egyesítésének egyik legelső kezdeményezője. Még azelőtt, hogy Kossuth árnyékában átszelte az óceánt, hogy jó távol legyen, amikor távollétében halálra ítélik. Az általa is szorgalmazott haladás veszteségét siratta a derék német, aki először szólalt meg a budai városi tanácsban magyarul.
Így siratja Porzó is a régi Pestet. Vagy legalább félig így: „Pusztulunk és épülünk.”
Porzó nem tud más fiatal városról, ahol olyan gyorsan pusztulna a régi, mint amilyen gyorsan pusztul a régi Pest. Még a régi utcaneveket is sajnálja. „Vegyes érzelmekkel szívében nézi az ember egy rohamosan fejlődő városnak elomló, régi utczáit s keletkező új tereit. Illik örülni az ifjú holnapnak s el kell andalodnunk a bús tegnapon. Köszöntjük az újat, búcsúztatjuk a régit.” Legnehezebben a Grassalkovich-palotát búcsúztatja, mely a ferences templommal szemben állt a régi Hatvani utcában, s amelynek a fentebb magasztalt, világelső Erzsébet hídra rávezető sugárút utolsó szakaszának kialakításakor kellett eltűnnie a régi városmaggal együtt, és amelyet lehetett is sajnálni, mert annak a Mayerhoffer Andrásnak volt a késő barokk remekműve, aki a gödöllői Grassalkovich-kastélyt is tervezte. Porzó szerint a Grassalkovich-palota barokk homlokzata többet ért, „mint amennyit a Sugárút (az Andrássy út – R. S.) egész építészete”.
Bizony, „a kérlelhetetlen újkor félrenyomja a kedves múltat s elszórja, mint a polyvát”. Az a tömérdek rondaság, melyet szerzőnk a régi Pestből fölidéz, egyben maga a kedves múlt.
Miként kedves múlt a ló, „az asszony után” „a legszebb alkotása a természetnek”, amelyet kiszorít a „pöfögő automobil”, „a franczia, angol, de különösen amerikai műhelyekből származott csodaszekér”, amely „ijesztő módon szaporodik”, és amelyet nemsokára a léghajó fog kiszorítani. Ez a jóslat ugyan nem jött be, de bejött az a másik, ha nem is léghajóval, hogy elérkezik majd a „légi háború a szárazföldi és tengeri mészárlások után”.
A „közök, sikátorok és kutyaszorítók” tömkelegébe széles irtásokat vág „a szabályozással járó nyughatatlan vállalkozás”. Elsirathatjuk a ráczvárosi apró házakat és a kicsi palotácskákat. „A kisvárosi, szinte családias közösségben egymás mellé szorult födelek alatt egész külön élet folyt a maga külön emlékeivel, múlt századokba visszahajló szokásaival, elmaradt ízlésével. Frissebb szellő s egy kevéske magyar lélek csupán alkotmányos életünk megújhodásával, ha származott bele.”
A Zugligetben is megváltozott minden. „Már villaváros váltotta fel a kevés, otromba házaktól megszakított, kies vadont. Gazdája van itt már minden földfalatnak (…) villámmal, gázzal világított utczák épültek egymás fölött; ajtó, kapu csak erélyes csöngetésre nyílik; lombos árnyékba leheveredni nem lehet sehol, de nem is szabad. Mert itt minden a másé.”
Díszes kerteket látunk ott, hol korábban a puszta semmi volt, „alantas és mocskos viskókbul három- s négyemeletes paloták nyúlnak föl a magasba”, s ha nem is tetszenek ezek igazán a szerzőnek, elégedetten látja bennük a gyarapodás biztató jeleit. Elsüllyedt az a világ, amelyben „egymás között és egymásnak éltek (…) a pestbudaiak”, s idegen csak elvétve vetődött „ebbe az európai forgalomból teljesen kilódult »keleti« városba.”
És vég nélkül idézhetnék még hasonló sorokat ettől a nosztalgikus haladártól.
Apám élete nagyjából akkor kezdődött, amikor Ágai Adolfé végződött. Köpe Bálinttal egyidős gyerek volt még, amikor ott sürgött 1930. szeptember elsején a hatalmas tüntető tömegben, amelybe belelőttek. Ő nem volt se jó, se rossz szerző, képzettség és műveltség tekintetében nem állítható Ágai mellé, de volt valami hasonlóság Ágai haladár liberalistasága és az ő haladár kommunistasága között. Apám vég nélkül tudott beszélni arról, hogy milyen ronda és nyomorúságos volt a ’45 előtti világ. Annál többet csak ifjúsága Csikágójáról és Városligetéről beszélt. Velük volt tele a szíve. Csikágó minden házáról, a Városliget minden zugáról elérzékenyülve mesélte, hogy az milyen volt, mi volt ott és ki volt ott. Csikágó összes kis mozijáról tudta, hol volt, meddig volt, mikor hogy hívták. Fújta a harmincas évek összes slágerét, könnyes szemekkel nézte a régi filmeket, amikor már adták őket a tévében a nyolcvanas, kilencvenes években. Azok a filmek, azok a színészek, az az apolitikus, pszeudo-dzsentroid, kispolgári világ – az volt az ő álomvilága.
A reflektáltság-reflektálatlanság sokféle fokozatában élhetünk együtt ellentétes irányú késztetéseinkkel. Mindenesetre fájdalmaktól fájdalmas veszteségek nélkül szabadulni nem lehet.
A mély hallgat. Amikor ellentmondásos érzelmeink és ítéleteink mélyére nézünk, elveszítjük a kapcsolatot a dinnyehéjas, fecsegő felszínnel. Elveszítjük azt, amiről fecseg.
Minden korszaknak nosztalgia tárgyává kell válnia. A Kádár-korszaknak is. Mert a múltat a távolság, mint Porzónál is látjuk, akkor is megszépíti, ha rondaságának, életképtelenségének, ártalmasságának tudata megmarad és eleven. A mélyebb elemzés a nosztalgia tárgyát szétboncolja és megszünteti. Ilyen nosztalgiapusztító elemzéseink vannak a Kádár-korról. Nosztalgikus leírásaink is vannak, amelyekben a Kádár-kor nosztalgiája kádárista nosztalgiává válik, és úgy pusztítja a szabadabb jelent.
Ami leginkább hiányzik, az a Kádár-kor antikádárista nosztalgiája. A Kádár-kor Porzója.
