Archívum

Kezdőlap Archívum Oldal 4

Lady Chatterley versei

Lady Chatterley eloszlat egy félreértést

Az aggódást csak hagyja meg ma másnak,
uram, a centit dobja messze el!
Ön kellőképpen, úgymond, felszerelt.
Hogy szubkután vagy invazíve ásnak

a műszerükkel, mit se számít, más hat
más helyeken, de ön csak kezdje el,
ha padlizsán, ha pöttynyi kis szeder;
ha fél, hogy jobban örvendünk a fásnak:

a nyújtózásra kényszer útján rábírt,
kis zárvatermő zöld uborkaszár
is nyújthat viszketésre sürgős gyógyírt,

tehát legyen nyugodt, uram, habár…
de tényleg nem a méret az, mi számít:
a magabiztosság, mi vele jár.

Lady Chatterley festője

Most jelöljön meg!
Legyek én végül
a kiválasztott.
Our future is bright,
higgye el, kedves uram,
nekünk áll a zászló.
Fessen meg! Az leszek,
aki a képről visszanevet.
Pingáljon magáévá!
Most pedig írja, hogy örökké!
S az írás rajtam
tartson addig,
amíg tejfehér ajándéka
hasamra szárad.

Lady Chatterley a barlangban

Az eleje egyszerű. A vége az, amit
nem értek. A vér beáramlik, belső nyomás,
barlangos test. Látható, tapintható,
érzékszervvel bemérhető, konkretizálható,
íz, szag, miegymás. A kérdés nem ez.
Nem ez forgat tengelyük körül, alul,
felül, majd megint alul, izmot megfeszítve,
izzadt, mértani testeket tenyeremmel bejárva.
A szingularitás. Az felfoghatatlan. Maga
a pillanat, fodrozódó gépolaj-időben,
átfordulás, csupa határ, csupa, él,
csupa sík, aztán a semmiből, rázkódás,
hullámzás, mérhetetlenség. Egy pillanatig, soha
nem tovább, figyelemre érdemes, aztán megint
nehézkedés, csiszolódás, mechanika. Ezt a
pontot kutatom, tudományos igénnyel,
lepedőmet mosva, mosva, foltos lepedőmet,
összekent, egykor fehér, kísérletekbe belefoszlott,
szakadt lepedőmet. Nem adom fel. Nem feladható,
mert igazságként lehetetlen elfogadni mást,
mint ami azonos körülmények között
azonos eredménnyel megismételhető.

Lady Chatterley felkel az íróasztalától

Elég volt a versből. A történetekből is.
A formátlan kelttészta-időből
önkényesen szaggatni ki kört, szívecskét,
csillagot. A folyóba merítve
megőrizni egy vödörnyi vizet
a tenger sójától. Görcsösen
keresni értelmet a lehullott
és az ágon maradt levelek,
a holtak és élők folyton változó
mintázatában.
Fölállok az asztaltól.
Hogy viszkit iszom, vagy kilakkozom
a körmöm – ebben a helyzetben
egyformán helyénvaló.

(Megjelent a Mozgó Világ 2021 decemberi számában – A szerk.)

Háy János: Őszi líra

Első versszak
Az őszi líra első versszaka természeti képpel indul. A lírai én úgymond észleli a változásokat, hogy például sárgulnak a levelek, netán hullanak, kopaszodnak a fák, a parasztok betakarítják a termést, korábban sötétedik, az előbb említett parasztok ezért néha már szürkületben érnek haza, lépteik jól hallatszanak a ropogó avarban, főleg, ha vidéken vagyunk, de hát mért ne lennénk vidéken, ott vagyunk, ahol jobban ki tudjuk teljesíteni ezt a képet, esetleg még egy konyhabelsőt is tudunk mutatni, ahol búbos kemence mellett melegszenek a fáradt földművesek, és épp arról keseregnek, hogy milyen szar lett idén a termés, nehéz lesz a tél.

Második versszak
A második versszakban, ha régi versről lenne szó, tovább folytatódna a természeti kép, de már megindulna az emberi életre való átfordulás előkészítése, hogy majd a harmadik versszakban a maga teljességével kibontakozhasson egy allegória, belekeverve az élet könyörtelen törvényeit, mint általános igazságot, valamint az egyéni sors fájdalmát. De ez nem egy régi vers. Szeptember van, észleli a lírai én, s ezért az első versszakban felvetett természeti képek nem reálisak, mert a természet egyáltalán nem mutatja még ezeket az úgymond őszi jellegzetességeket, ezért felvetődik a kérdés, hogy miből tudhatja a lírai én, hogy tényleg ősz van.

Háy János (fotó: litera.hu)

Harmadik versszak
A kétségek tovább fokozódnak, szinte nyugtalanító erővel lép fel a kérdés, hogy valójában már nem is érzékeljük a valóságot a maga valóságában, hanem csak a megtanultság alapján tudjuk, mert ránézünk a naptárra, hogy egy ideje szeptember van, következésképp ősz van, holott hét ágra süt a nap, az ország tavai még mindig kellő hőmérsékleten vannak, hogy fürödhessen bennük a nyaraló, de fürdik, hát nem fürdik, mert ősszel nem szokás fürdeni.

Negyedik versszak
Ez négy versszakos őszi vers lesz a kétségek miatt, mert az észlelem-e az őszt, vagy csak mondják a tévében, hogy ősz van problémát kellett a harmadik versszakban végigbeszélni. A válasszal nem jutottunk dűlőre, ez azt jelenti, hogy a kétségeket újabb kétségekkel tetéztük. A lírai én most mégis úgy dönt, hogy egy költőnek akkor van nyár, amikor süt a nap, és fogja magát, lemegy a Velencei-tóra például, s egy nagyot úszik, mert nincs munkahelye, ki az istennyila alkalmazna egy lírai ént, biztos drogozik vagy iszik, vagy könnybe lábadó szemekkel egy őszi versen töri a fejét, mert ránézett a naptárra, és rájött, hogy ősz van. Nem, neki versből kell megélnie, és pont ez teszi lehetővé az őszi fürdőzést.

Ötödik versszak
Az előzetes közléssel szemben ez egy öt versszakos őszi vers. A lírai én soha nem tudja eldönteni előre, hogy mi fog még eszébe jutni, s így adódott, hogy a megrendülés, ami a vers végére volt tartogatva, egyre hátrébb csúszott. Megy be a strandra. Van egy olyan strand a versben, ami be van zárva, de ő nem oda megy (mondom, hogy be van zárva), hanem oda, amelyik nyitva van, de nem kell jegyet venni. Az ingyenes belépés öröme mellett észleli, milyen lehangoló az üres strand, az egymásra halmozott, magukra maradt napozóágyak, a parton összeláncolt vízibiciklik, hogy kivették a lépcsőket, amiken nyáron (ez egy visszautalás az elmúlt nyárra, általánosságban a múló időre). A lépcsőket, amiken meg lehetett közelíteni a kövek elkerülésével a vizet. Most persze a köveken egyensúlyozva kell bemászni, és ez már nem egy fiatal lírai én, mert a fiatal lírai ének nem írnak őszi verset, valamint nem mennek ősszel strandolni, inkább szexelnek a múzsáikkal vagy egy múzsával az összes. Ez a lírai hős, elmúlással a nyakában, szóval kicsit méretes hassal megterhelve, közelíti a vizet a köveken át, majd a végén megbotlik, és bevágja a bokáját, valamint váratlanul beleesik a mégsem annyira strandmeleg vízbe, s akkor mondja ki a vers utolsó sorát, hogy a kurva anyátokat, legalább egy lépcsőt bennhagyhattatok volna. Aztán kicsit átfogalmazza, mégiscsak lírai énről van szó, hogy itt van az ősz, itt van újra, nem szép tőletek, hogy kiszedtétek a lépcsőket a vízből, legszívesebben összekötném a kezeteket meg a lábatokat menyasszonyi fátyollal, és belöknélek benneteket a vízbe a legmélyebb résznél, hogy még a testetek se kerüljön elő a tavaszi olvadás idején a síri homályból. (Megjelent a Mozgó Világ 2020 novemberi számában – Nyitókép: nyirgorkat.hu)

Szelényi Iván: Angela Merkel – siker vagy kudarc?


Október 26-án ült össze a szeptemberben újraválasztott német parlament, és éppen ezen a napon jelent meg Kati Marton The Chancellor (A kancellár) című könyve. Ez az írás erre a könyvre reagál, s ennek az információira épül. Az új képviselőházban a képviselők sorában hiányzott Angela Merkel, aki 1990-ben került be a Bundestagba, s aki a megelőző tizenhat évben kancellár volt. 2021. október 26-án a karzaton talált helyet magának. Marton könyvének provokatív újdonsága, hogy Merkel 2015-ös menekültpolitikáját nemcsak erkölcsileg helyesli, de végső soron sikeresnek is gondolja.

Mivel magam is voltam menekült, életem végéig hálás leszek azért, hogy Ausztrália és az Egyesült Államok befogadott, s még meg is becsült. Ezért talán érthető, hogy számomra a merkeli „Wir Schaffen Das” megszólalás szimpatikus volt, s csak elszörnyedve tudtam gondolni az országhatáron épülő falakra és szögesdrót kerítésekre.

Szelényi Iván

A The New York Times 2021. október 26-i számában olvastam először Kati Marton könyvéről. A kritikából kiderült, Marton hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy az egymillió menekült befogadása hatalmas erkölcsi tett, s egyben jó gazdasági befektetés is volt. Én erről a kérdésről mind ez idáig nem mertem írni. Magyarországon a menekültellenes érzelmek általánosak és hevesek, s én ennek a kérdésnek igazán nem vagyok szakértője.

Kati Marton Merkel-szimpátiájának érzelmi gyökerei az enyémhez hasonlók. 1949-ben Budapesten született. Édesapja, Márton Endre jeles újságíró volt (1955-ben egy időre börtönbe is zárták hamis vádakkal). 1956-ról küldött riportjaiért magas kitüntetésben részesült. Ezek után nem várta ki a Kádár-rendszer büntetését, és a családjával együtt az USA-ba menekült. A Márton család egyébként is az üldöztetések és a be nem fogadás áldozatai voltak. Kati nagyszülei Auschwitzban pusztultak el.
Kati Marton sikeres újságíró lett, és Berlinben az ABC amerikai tévécsatorna helyi irodájának vezetőjeként dolgozott. Berlinben találkozott harmadik férjével, Richard Holbrooke-kal. Holbrooke jeles amerikai diplomata volt, Bill Clinton idején még a külügyminiszteri pozícióra is esélyes volt. Ha miniszter végül nem is lett, de egy ideig az USA ENSZ-nagykövete volt, s volt az USA nagykövete Berlinben is.

Kati Marton tehát okkal tekinthető Merkel-szakértőnek. Saját és családi kapcsolatai révén igen tájékozott a német politikában, ha tehát azt írja, hogy öt év távlatából a Merkel-féle „Wir Schaffen Das”-t sikernek kell tekinteni, akkor nagyon oda kell figyelnünk, s gondosan elemezni kell érveit és bizonyítékait, amelyekkel azokat alá kívánja támasztani.

Kati Marton úgy látja, hogy Merkel rendkívüli politikai teljesítménye azért is különleges, mert három szempontból is „kívülálló” a CDU rendszerében. Először is nemcsak „keletnémet”, de hívő és gyakorló evangélikus is, míg a CDU/CSU inkább római katolikus (minden vezető politikusuk katolikus volt). Másodsorban Merkel természettudós, 1986-ban a lipcsei egyetemen szerzett PhD-t fizikából, ilyen szintű tudományos előképzettséggel egyetlen jelentős német politikus nem rendelkezett idáig, akiknek volt felsőfokú végzettségük, főként jogászok, közgazdászok, politológusok voltak. Harmadsorban Merkel nő, méghozzá az első nő Németország történetében, akiből kancellár lett. Merkel kancellársága alatt érezhetően javultak a nők esélyei, hogy a parlamentbe jussanak, miniszterek, államtitkárok legyenek, és ez jelentős részben Merkel óvatosan „feminista” politikájának volt a következménye. Így lett Ursula von der Leyenből először hadügyminiszter, majd az Európai Bizottság elnöke.

Merkel Helmut Kohllal holtversenyben a II. világháború utáni német kancellárok között a leghosszabb ideig volt ebben a pozícióban –- megelőzve a legendás Konrad Adenauert is. Míg Kohl eléggé csúfosan (korrupciós botrányban) megbukott, addig Merkel a mai napig a legnépszerűbb német politikus, s bár 2018-ban meghozott döntése, hogy 67 évesen visszavonul a politikából, megváltoztathatatlannak tűnik, a 2021. szeptemberi választás előtt a közvélemény-kutatások szerint többen látták volna szívesebben a kancellári pozícióban, mint a pozícióért versengő bármelyik politikustársát. Visszavonulása pótolhatatlannak tűnő űrt teremt a német politikában.

2010 óta Merkel meghatározó szerepet játszott az Európai Unió politikájában is. Merkel és Mario Draghi mentették meg az eurót, ezért aztán nagy árat fizettettek Görögországgal (illetve Olaszországgal és Spanyolországgal). Számomra annak idején riasztó volt Merkel görög politikája, de utólag be kell látnom, hogy az euró megszilárdítása az Európai Unió fennmaradásához szükséges volt, s végül a görög gazdaság is működőképessé vált. 2010–12 között a „kőszívű” Angelát ismertük meg, nem azt, akit Németországban a jóságos Muttiként (anyukaként) szoktak emlegetni.

Hajlamos voltam azt gondolni, hogy Merkel hosszú politikai pályájának csúcsát 2015-ben érte el, amikor kimondta azt a három szót, ami az Európát elárasztó menekülthullámra vonatkozott. Azóta lázas viták zajlanak körülötte: „Wir Schaffen Das” (meg tudjuk oldani). Rímelt Barack Obama jelszavára: „Yes, we can” (Igen, képesek vagyunk rá”).

Kati Marton könyve beszámol arról, hogy Merkel 2015. július 15-én találkozott Rostockban egy 14 éves palesztin kislánnyal, Reemmel, akit négy év alatt Németországban gyógyítottak ki súlyos betegségéből, s akkor éppen attól tartott, hogy visszaküldik Palesztinába. Tökéletesen megtanult németül, s azt mondta, már németnek érzi magát, minden barátja német, és szeretne német egyetemre járni. Merkel valahogy így válaszolt: nehéz a politikus élete, sajnos mindenkit, aki nem az életét féltve menekült hozzánk, vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött. Nem fogadhatunk be mindenkit. A kislány erre elsírta magát, s ez megrázta a kancellárt.
Bő egy hónappal később, 2015. augusztus legvégén meglátogatott egy menekülttábort Heidenauban, és elszörnyedt az ott látottaktól. Ezt követte szeptember 4-e, amikor Budapestről a menekültek százezrei gyalog megindultak Bécs felé. Ekkor volt az a pillanat, amikor Merkel úgy érvelt, hogy „mi, európaiak, nem mondhatunk nemet a menekülteknek”. Annyi mindent megoldottunk már, ezt is meg fogjuk oldani. Isten hozott benneteket Németországban. Az európai társadalmak befogadó társadalmak. Így Merkel egy csapásra Európa keménykezű vezetőjéből annak erkölcsi prófétája lett. 2015. augusztus 31-én mondta ki először a „Wir Schaffen Das”-t.

Merkel visszavonulása a politikából nemcsak a német politikában hozott létre vákuumot, az sem világos, ki tudja átvenni azt a vezető szerepet, amit Európában játszott. Erre a szerepre az első számú esélyes Emmanuel Macron, aki nagy terveket fogalmazott meg az EU számára, amikor elnök lett, de mintha tervei megvalósításához nem rendelkezne annyi bölcsességgel, kompromisszumkészséggel és türelemmel, mint ami Merkelt jellemezte. 2021 őszén, amikor az EU legnagyobb kihívása a lengyel parlament döntése volt (Magyarország is támogatta, Merkel ellenezte), mely szerint az EU jogrendjét felülbírálja a nemzeti jogrend, az a Macron, aki választásokra készül, nem tudott, nem mert az EU-jog elsődlegessége mellett kiállni. Hogyan lehetne ez a Macron az EU mélyítése mellett elkötelezett Merkel utódja? A másik esélyes Olaf Scholz, a német szociáldemokrata párt kancellárjelöltje, s ha kancellárrá választják (2021 decemberében lenne esedékes), valószínűleg ő is megkísérli Németország vezető helyét az EU-ban megszilárdítani, és ki fog állni az EU mélyítése mellett. Harmadik lehetséges EU-vezetőként Mario Draghit szokták emlegetni, aki 2010¬¬–12-ben ezt a szerepet talán már eljátszotta. Nem világos, képes lenne-e azt a morális vezetői szerepet betölteni, ami Merkelt nagy politikussá tette. Ráadásul Draghi az olasz államelnök-választás fő esélyese, s államelnökként nehezen vállalhatna összeurópai vezetőszerepet. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Merkel pótolhatatlan Németországban, Európában és a liberális világban általában is.

Egy 2011-es kézcsók – AFP PHOTO / JOHN THYS

Amikor Merkel 2015-ben értesült az Orbán-kormány által a Keleti pályaudvaron megrekesztett, anarchikus körülmények között szenvedő menekültekről, akik kétségbeesésükben gyalog indultak Ausztria felé, ismét elmondta híressé lett üzenetét, „Wir Schaffen Das”, Németország befogadja őket. A magyar kormány a gyalogútra kelt menekülteket végül buszokkal az osztrák határra szállította, onnan már vonattal utaztak tovább Münchenbe. Merkel egy csapásra a Fidesz-kormány első számú ellenségévé vált.
A németek Münchenben nagy lelkesedéssel fogadták a menekülteket, büszkék voltak arra, hogy igen, mi, németek, ilyenek vagyunk, Merkel népszerűsége csúcsra futott, de a lelkesedés nem tartott sokáig. A jobboldali sajtó s különösképpen a szélsőjobboldali, mondhatnánk, protonáci párt, az AfD (Alternatíva Németországért) – akárcsak a Fidesz- kormány – hatalmas támadást indított Merkel ellen, Orbánék azzal érveltek, hogy ez tönkreteszi a német és a keresztény kultúrát, s kibírhatatlan anyagi terhet tesz az ország vállára. A kevesek, akik kiálltak Merkel mellett, úgy vélték, a kulturális sokszínűség jót tesz a társadalomnak, s a demográfiai értelemben öregedő német gazdaságnak éppenséggel nagy szüksége van a sok menekülő fiatalra. Öt év elmúltával a vita nem csendesedett. Arról folyik a diskurzus, hogy vajon sikerült-e a mintegy egymillió menekültet befogadni, vagy sem.
Merkel konzervatív politikusként rendkívül sokat tett a társadalom befogadóbbá tételéért, nemcsak a menekültek befogadása ügyében, hanem a liberális demokrácia általános erősítésében is. Fontos döntése volt, hogy adminisztrációjában külügyminiszter lett a magát nyíltan homoszexuálisnak valló Guido Westerwelle, de még ennél is drámaibb momentum, hogy a konzervatív kancellár támogatta az azonos neműek házassághoz való jogát.

Mindez azért nagyon szemléletes, mert úgy tűnik, a Merkel-féle modern konzervativizmus összeegyeztethető a liberális demokrácia szemléletével. Nem véletlen, hogy nem csak Merkel, de az európai konzervativizmus számos más képviselője is elhatárolta magát Orbán Viktor illiberalizmusától vagy liberalizmusellenességétől. Orbán illiberalizmusa inkább Ordo-konzervativizmusnak nevethető. Az Ordo-konzervatívok az állam közös érdekét az egyén érdekei elé helyezik (az orbáni változatban ezt az etnikai értelemben vett nemzetállami elsődlegességet kell biztosítani az egyénekkel szemben). Az olyan liberális konzervatívok, mint Merkel, bár különösen nagyra értékelik a hagyományokat (ennyiben konzervatívok), de nem az egyéni szabadságjogok megnyirbálásának az árán (ennyiben liberálisok).

A mai magyar viszonyokra aktualizálva: Márki-Zay konzervativizmusa sok vonatkozásban inkább liberális konzervativizmus, mint Ordo-konzervativizmus (lásd az azonos neműek házasságával vagy az abortusszal kapcsolatos álláspontját). Más és vitatandó kérdés, hogy mit jelent a „jobboldalisága”, az egykulcsos adórendszer melletti kiállása, illetve annak lebegtetése, hogy a határon kívüli magyarok saját képviselőt választhatnak a magyar parlamentbe.

De térjünk vissza Merkel „keletnémetségére” és vallásosságára. Merkel Angela Kasner néven 1954-ben, Hamburgban született. Néhány héttel születése után azonban családja már útban volt a Német Demokratikus Köztársaság felé. Angela édesapja, Horst Kasner evangélikus lelkész volt. Hamburgban és több hamburgi kollégájával együtt amiatt aggódott, hogy a kommunista Kelet-Németországból Nyugatra menekülő lelkészek nagy száma miatt a német hívők lelkész nélkül maradnak. Horst elhatározta, hogy mindezt „misszióként” értelmezi, oda megy, ahol az igehirdetésére a legnagyobb szükség van. A brandenburgi Templin nevű kisvárosban lett lelkész és egy kis teológiai iskola vezetője. Angela Kasner itt nőtt fel, itt járt általános iskolába és gimnáziumba, s itt ment hozzá 1977-ben első férjéhez, Ulrich Merkelhez, akitől öt éven belül elváltak. Második férje, a kancellársága alatt láthatatlan „első férj, first husband”, Joachim Sauer lett, aki ritkán mutatkozott kancellár feleségével nyilvános eseményeken, a házaspár gondosan elzárta magánéletét a politikától. Többéves együttélés után 1998-ban kötöttek a mai napig tartó házasságot. Jellemző magánéletük elsődlegességére, hogy amikor 2005-ben Merkel letette a kancellári esküjét, Joachim nem volt ott, mert éppen egy fontos kísérleten kellett dolgoznia. Angela Merkel számára a mai napig Templin az „otthon” (Heimat).
Horst Kasnerről Kati Martonnak nem sikerült sokat megtudnia. Mint írja, az apa élete „kutathatatlan” (2011-ig élt). Annyi bizonyos, hogy tagja volt a Hitlerjugendnek (mint oly sok más kortársa), besorozták katonának, de már 19 évesen nyugati hadifogságba került. Szabadulása után ment Heidelbergbe, majd Hamburgba, teológiát tanult. Keletnémet lelkészként logikailag pontos, analitikus teológiát hirdetett, és igyekezett kijönni a kommunista hatóságokkal. Mint teológus hallgatóinak mondta, „nem dolgunk a szocializmust bírálni, a reális cél a békés egymás mellett élés”. A keletnémet evangélikus egyházban egyre nőtt a kommunizmussal szembeszegülők száma, az ő szemükben Horst „vörös Kasner”-nek számított. Merkel apja politikai nézeteiről soha nem nyilatkozott, de vallásossága és analitikus gondolkodásra való hajlama nagy hatással volt rá. Vallásról gyakran beszélt, de minden alkalommal úgy, mint a liberális konzervatívok általában. Igen, vallásos vagyok, de a vallás számomra a moralitásom alapja, személyes ügyem, a vallást és az államot, a vallást és politikát el kell különítenünk egymástól.

Templini éveik alatt Angela Kasner kettős életet élt, mint annyi más vallásos ember a kommunizmus idején. Otthon Bibliát olvasott, a vasárnapi istentiszteleten vegytiszta lutheránus teológiát, annak analitikus változatát hallhatta, az iskolában pedig a marxizmus–leninizmus szovjet változatát szajkózták. Angela Kasner ez elől az orosz nyelv világába és a természettudományokba menekült. Oroszból országos versenyt nyert (ezért jutalomból rövid időre elvitték Moszkvába), matematikából és fizikából pedig a legjobb érettségizők közé tartozott Templinben. Ideáljának már ekkor Marie Curie-t tekintette (Horst Kasner édesapja is Lengyelországban született, a lengyel Curie már ezért is szimpatikus lehetett számára). Elhatározta, hogy fizikus lesz.
Az érettségi után 1973-ban felvették a lipcsei egyetem fizika szakára (a hetven elsőéves hallgató között hét lány volt), fényes pályát futott be. Már a mesterfokra írt kvantumfizikai dolgozata is megjelent egy rangos angol nyelvű folyóiratban, 1986-ban azután elnyerte a PhD-fokozatot, és Berlinbe költözött, majd 1990-ben elhagyta a természettudományos pályát, és bekapcsolódott a CDU politikájába.
Kati Marton interjút készített az egyik professzorával arról, mit gondol erről a pályaváltoztatásról. A professzor azt válaszolta: Angela nagy tehetség volt fizikában, de sok tehetséges fizikus van Németországban. A hozzá hasonló tehetségekből viszont nagy a hiány a politikában. Merkelnek a CDU-n belüli sikerei a professzort igazolták. Nem volt könnyű megjósolni, hogy az NDK-ból érkező, evangélikus felekezethez tartozó fizikus és nő mennyire lehet sikeres a párt bázisát tekintve nyugatnémet professzionális férfi politikusok világában. Arról nem is beszélve, hogy 1990-re már elvált asszony volt, s házasságon kívül – tehát bűnben – együtt élt az egyébként szintén fizikus-kémikus későbbi második férjével. A lelkész lánya – ahogy szívesen becézik – ismét szinte lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott, amikor átnyergelt a politikára.

Merkel az egyetem után a német tudományos akadémia fizikai kutatóintézetében dolgozott, kísérleteket kellett végeznie. De ő elméleti fizikus volt, s ezt a rutinmunkát nagyon unta, készen állt valami másra. 1989-ben megalakult egy DA elnevezésű (Demokrata Áttörés) párt. Ez a pártalakulat 1990 októberében beolvadt a CDU-ba. Merkel elment egy ülésre, felfigyeltek rá. 1990-ban Helmut Kohl megkereste a DA vezetőjét, Lothar de Maizière-t, s azt mondta neki, szüksége lenne egy általa jelentéktelennek vélt minisztérium élére egy keletnémet nőre, kit tudna javasolni. De Maizière Merkelt javasolta, akit Kohl nyomban ki is nevezett ifjúsági és nőügyi miniszternek. Angela Bonnba költözött. Hamar felhívta magára a figyelmet. Csodálói közé tartozott Henry Kissinger is. Kohl is megkedvelte, „kislányomnak” nevezte, s 1994-ben előléptette környezetvédelmi miniszernek. 1995-ben rendezett egy nemzetközi klímakonferenciát Berlinben, ami hatalmas siker volt (ez vezetett az úgynevezett kiotói egyezményhez.).

1998 fontos esztendő volt Merkel életében. A CDU elvesztette a választást, és a Schröder vezette szociáldemokrata párt vette át a vezetést. Kohl veresége után kiderült, hogy különféle korrupciós ügyei voltak, „kislánya” viszont nem állt ki mellette, sőt, írt egy újságcikket, amiben a Kohl-féle korrupciót a CDU számára elfogadhatatlannak minősítette. Az „elárult” Kohlnak mennie kellett a CDU elnökségéből, s be tudta még juttatni a maga helyére Wolfgang Schäublét, de Merkel lett a CDU főtitkára, aki már 1990-től Mecklenburg–Elő-Pomeránia képviselője volt, s ebben a pozíciójában megmaradt a politikából való visszavonulásáig (2015-ig nyolc alkalommal választották újra). De Merkelnek nagyobb ambíciói voltak, s mint Kati Marton jelezte, a későbbi Mutti könyörtelenül eljárt azokkal szemben, akik karrierének útjában álltak. Schäuble volt a következő célpont, akinek része volt a Kohl-féle korrupcióban, s ebbe ő is belebukott – természetesen Merkel hathatós közreműködésével. 2000-ben már a CDU elnökévé választották.
Az SPD csúcsvezetője, Gerhard Schröder elkövette azt a hibát, hogy 2005-ben korai választást írt ki, azt a CDU nyerte, s Merkel lett Németország kancellárja. 2010-től a német kancellár szerepe a nemzetközi politikában egyre erőteljesebb lett, 2010 után már Európa első számú vezetőjének számított, s Trump megválasztása után sokan már a liberális világ vezérét látták benne. Óriási kihívásokkal nézett szembe. Ilyen volt az euró megmentése s annak megakadályozása, hogy Görögország s esetleg más déli államok kiszakadjanak az Európai Unióból. Közreműködött a közel-keleti válság és a háborúk továbbterjedésének megakadályozásában, s külön érdeme az ukrajnai válság idején Vlagyimir Putyin féken tartása. Politikai sikerei között említik Trump elnök „kezelését” s a már említett válaszát a menekültügy kihívásaira. Érdeme annak meggátolása is, hogy a kelet-közép-európai, lengyel és magyar illiberalizmus felrobbantsa az európai uniót.

Kati Marton könyvében nagyrészt azoknak a technikáknak a leírására vállalkozik, melyekkel Merkel dolgozott. Itt terjedelmi okok miatt ezek teljes körű leírására nem vállalkozhatok, mindössze néhány példát említek.

Merkel „tudós” politikus. A tudós látja a „nagy problémát” is, de azt lebontja olyan apró részletekre, amelyekre megfelelő kompromisszumok meghozatalával, fáradhatatlan munkával „megoldást” lehet találni. Nincs tökéletes megoldás, de a rendelkezésre álló körülmények között („adatokkal”) a lehető legelfogadhatóbb kompromisszumban kell megegyezni.

Az Európai Unió egyben tartása és türelmes bővítése az egyik ilyen „nagy cél”, ezt alkalmazta az euróválság idején, s ezzel élt a kelet-közép-európai illiberalizmus esetében is. Az euróválság kitörésekor a németeket meg kellett győznie, hogy ne akadályozzák meg az Európai Központi Bankot uniós kötvények kibocsátásában (amivel úgy-ahogy enyhíteni lehetett a megszorító intézkedéseket, melyeket a görögöktől el kellett várni). Utána konzervatív német kancellárként végeérhetetlen tárgyalásokat folytatott egy akkor radikális baloldalinak számító görög miniszterelnökkel, s kialakult a kompromisszumos megoldás, az Európai Unió egyben maradt, s Görögország sok szenvedés után valamelyest stabilizálódott. Ugyanezt tette a magyarokkal és a lengyelekkel is. Kevés szóval, de világosan tisztázta, semmit nem fogad el Orbán és Kaczyński illiberalizmusából, konzervatívként kiáll a liberális demokrácia mellett. 2019-ban a Harvard Egyetem évzáróján tartott beszédében egyszerre üzent az USA-nak/Trumpnak és Kelet-Közép-Európa illiberálisainak, amikor a diákoknak – hatalmas tapstól kísérve – azt monda: „Ragaszkodjatok az értékeitekhez, legyetek nyugodtak, ne építsetek falakat, s a hazugságokat ne nevezzétek igazságnak.” Elképzelhetetlen lett volna Merkel rendszere esetében, hogy akár a magyarokat, akár a lengyeleket kizárják az EU-ból, vagy olyan helyzetbe szorítsák őket, hogy megfontolják a huxitet vagy a polexitet. Merkel mindig tárgyalni akart, olyan apróbb kérdésekre korlátozta diplomáciai vitáit, amelyekben megmaradt az esély arra, hogy a magyarok, illetve lengyelek is tegyenek engedményeket. (A brexit e stratégia látványos kudarca.) A magyar ellenzék ezt gyakran Merkel szemére veti. S bár tény, hogy Merkel a menekültek és a sajtószabadság ügyében sokszor és nyomatékosan elhatárolta magát a kelet-európai illiberalizmustól, az is nyilvánvaló, hogy kézzelfoghatóan nem sokat tett ellene. Más kérdés, hogy mennyit tehetett volna.

A háború elkerülése a másik „nagy kérdés”. Obama és sokan a NATO-ban késznek mutatkoztak nehézfegyvereket küldeni Ukrajnába. Merkel inkább tárgyalni akart Putyinnal, akivel 38 alkalommal beszélt telefonon a minszki béketárgyalások ügyében. Utána egy egész éjszakán át tárgyalt, míg végül Putyin aláírta a fegyvernyugvást. Ettől persze a Krím még orosz megszállás alatt maradt, s visszafogottan ugyan, de folyik a háború Kelet-Ukrajnában. Szíria hasonló eset. Obama – akivel egyébként Merkelnek különösen jóbaráti volt a viszonya – elkövette azt a hibát, hogy „meghúzott egy vörös vonalat” Szíria számára. Ha ezt Aszad átlépi, akkor az USA erre katonai választ ad – mondta Obama nyilvánosan is. Persze Aszad átlépte a vörös vonalat (kémiai fegyvereket használt, aminek még gyerekáldozatai is voltak). Merkel viszont tárgyalni kezdett Putyinnal, s elérte, hogy az USA nem indított új háborút Szíria esetében.
Merkel tudósként és keresztényként tudott alázatos is lenni. Ez különösen hasznosnak bizonyult Trump esetében, aki azt hitte, ellenfelét ki tudja zökkenteni egyensúlyából a rá jellemző személyeskedő agresszivitással. 2017-ben első alkalommal találkozott személyesen Trumppal a Fehér Házban. Trump a rá jellemző arcátlansággal jelentette ki: „Angela, tartozol nekem egybillió dollárral.” Merkel csendesen csak ennyit válaszolt: „Elnök úr, a NATO nem tagdíjakat fizető tagok klubja.” Trump gyorsan témát változtatott.
A legdrámaibb kihívás pályafutása alatt a 2015–16-os menekültválság volt. A kezdeti lelkesedés után a szélsőjobboldali sajtó, a neofasiszta AfD (és a Fidesz-kormány!) támadása főleg a 2015-ös kölni szilveszteri botrány után a közvélemény ellene fordult, s Muttiból sokak számára gyűlölt figura lett. Még Kissinger is bírálta azért, hogy először nem az Európai Unióhoz fordult. Mások azért bírálták, hogy nem szabott határidőt arra, meddig nyitott a német határ. (Merkel erre azt válaszolta: ha ezt tenné, akkor indulna meg igazán a roham, hogy a menekültek a határidő előtt Németországba érjenek s ebben valószínűleg igaza is volt. Legalábbis Kati Marton szerint.) Még a The New York Timesban is megjelent egy olyan olvasói cikk, amely szerint „Merkelnek mennie kell”. Kati Marton szerint ez Merkel „lutheri pillanata volt”. Luther Márton, amikor téziseit Heidelbergben 1518-ban kifüggesztette, azt mondta: „Itt állok, másként nem tehetek.” Volt-e alternatívája a holokausztért felelős Németország kancellárjának, amikor kinyilvánította: mi pedig minden menekültet megvédünk, s ha más nem, mi befogadjuk őket. Keresztényi üzenet a magát keresztények védelmezőjeként valló Orbán Viktornak.
Merkel maga is megrettent a kirobbanó gyűlölethullámtól, s már 2015 decemberében egy kicsit meghátrált. Elítélte a multikulturalizmust, s azzal érvelt, hogy a német nyelvhez és kultúrához minden bevándorlónak alkalmazkodnia kell, vagyis az integráció helyett az asszimiláció mellett tört lándzsát. Miközben Kati Marton beszámolt erről, mintha nem akart volna állást foglalni.
Vagy talán az iszlámmal van baj? Ugyan már, miért lenne? Több mint egymilliárd muzulmán él ma a világon, hamarosan többen lesznek, mint a keresztények. Vannak közöttük – elenyésző arányban – bigott fundamentalisták, de többségük erényes ember, akik könnyen integrálódnak más társadalmakba. Különösen a keresztény társadalmakba, hiszen az iszlám, akárcsak a judaizmus vagy a kereszténység, Ábrahám vallása. Nem véletlen, hogy annyi hasonlóság van a Biblia és a Korán között.
Könyvének lényegét összefoglalva, Kati Marton nem kevesebbet állít, mint hogy Merkel menekültpolitikája „transzformatív” volt. A holokausztért elsősorban felelős Németország ezzel a politikával a világ morális központjává, példaképévé vált, és végeredményben az is bebizonyosodott, hogy az egymillió menekült befogadása nem okozott megoldhatatlan terhet a 82 milliós Németország számára.

Kati Marton kiváló újságíró, könyve élvezetes olvasmány, amely elsősorban interjúkra épül. Miután elolvastam a könyvet, megpróbáltam statisztikai adatok segítségével ellenőrizni talán érzelmektől elfogultnak is vélhető konklúzióját. Úgy találtam, hogy a rideg számok is inkább alátámasztják, semmint cáfolják az újságíró véleményét. Naponta 15-20 ezer menekült kérelmének elbírálása hatalmas feladat volt, de mintegy 60 százalékuk megkapta a menekültstátuszt. Ezek többnyire fiatalok, s jó részük (különösen az irániak és a szíriaiak) iskolázottak voltak. A menekültként elismertek 20 százalékának volt egyetemi végzettsége, további 20 százaléka legalább középiskolát végzett. Ez olyan népesség, amelyre éppenséggel szüksége van Németországnak vagy Európa bármelyik államának.

Nagyobb problémát okozott a menekültnek visszaküldése hazájukba. Németországban meglepően kevés közel-keletiek által elkövetett terrorista akció volt. A legvéresebb akcióra 2016 karácsonya előtt Berlinben került sor, amit egy hatóságok elől bujkáló, kitelepítésre váró közel-keleti férfi követett el, akitől megtagadták a menekültstátuszt. Egy másik, egy müncheni bevásárlóközpontban elkövetett terrorakció elkövetője is közel-keleti származású volt, de távolról sem iszlamista, hanem inkább szélsőjobboldali militáns. A The Guardian beszámolója szerint 2019-ben olyan alacsony volt a bűncselekmények száma, mint utoljára 18 évvel korábban. Szó sincs tehát arról, hogy az egymillió menekült befogadása valamiféle bűnözési hullámot indított volna el. A 2015–16-os menekültek összességében viszonylag jól integrálódtak a német társadalomba. A munkaképes korúaknak mintegy 50 százalékának már van állása, és adót fizet. A menekültek gyerekeinek túlnyomó többsége iskolába jár, jól beszél németül (más kérdés, hogy hányan tartják meg a családi nyelvet, vagy egyszerűen asszimilálódnak a német társadalomba).

A sok kihívás ellenére Merkel a német politika egyik legnépszerűbb politikusa volt. És újabban ismét az. 2005-ben a Merkel teljesítményét jónak ítélők aránya 72 százalék volt, ez 2014 júniusára a szinte hihetetlen 86 százalékra nőtt. A merkeli bevándorláspolitika kezdeti lelkes támogatása után népszerűsége 2016–18 között mélypontra zuhant, de soha nem volt 40 százalék alatt. 2019-ben Merkel bevándorláspolitikáját a megkérdezettek 26 százaléka helyeselte, 33 százalék ellenezte. De 2020-ra a helyeslők rekordmagasságba érkeztek: ekkor már a megkérdezettek 82 százaléka Merkelt támogatta. Ebben persze szerepet játszott a koronavírus viszonylag sikeres kezelése, amiről Kati Marton részletesen beszámol. Számomra ebben az írásban a kulcskérdés az volt, mennyiben volt siker vagy kudarc a 2015-ös „Wir Schaffen Das”. Marton könyve azt mondja, amit hallani szerettem volna: ez inkább siker volt, mint kudarc.

Ha Angela Merkel teljes munkásságát értékelni akarjuk, következtetésünk a tipikusan tudományos „a pohár félig tele van, vagy félig üres” válasz. Merkelnek nem voltak világot megrengető sikerei. Igen, megmentette az Európai Uniót, de a magyar és a lengyel kormány támadásai mellett az EU nem tudott közelebb kerülni egy „mélyebb” unióhoz. Nem lett nyílt háború Ukrajnában, de az oroszok ma is megszállva tarják a Krím félszigetet, s folytatják a háborút Kelet-Ukrajnában (még ha kisebb intenzitással is, mint a minszki megállapodás előtt). Ugyanez áll a bevándorláspolitikára is. Igen, ez sikeresebb volt, mint korai kritikusai gondolták. Igen, sokan integrálódtak a német gazdaságba és társadalomba, de sokaknak még szükségük van az állami támogatásokra.

A balliberális magyar ellenzék méltatlankodása nem alaptalan. Merkel magyar és lengyel politikája egészében inkább kudarc, mint siker. Siker annyiban, amennyiben mindkét ország megmaradt az EU tagjának. De mennyivel tehetett volna többet Merkel és az EU? Látni kell, hogy a legfontosabb cél az EU egyben tartása volt, s ezt sikerült biztosítania kancellárságának utolsó napjáig. Orbán és Kaczyński a világ jövőjét illetően másodlagos figurák, a magyarok és a lengyelek nem a német kancellártól, hanem saját választópolgáraiktól kell hogy várják a liberális demokrácia helyreállítását. Sok érv szól amellett, hogy Merkel a Kelet-Európát közvetlenül érintő ügyekben megtette, amit tehetett. Persze a végső szót csak a magyar és lengyel választópolgárok mondhatják ki. Merkel hiányozni fog az európai és világpolitikában, helyét csak a felvilágosult választópolgárok tudják pótolni. Ha iskolai értékelés módján akarom zárni ezt a kis írást, akkor ez a véleményem: Merkel világpolitikai teljesítménye 4-es. Kelet-Európa-teljesítménye 3-as vagy inkább hármas alá. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 decemberi számában, nyitókép: nepszava.hu)

Huxit: élet-halál kérdés

Ara-Kovács Attilával, Magyar Bálinttal, Farkas Zoltánnal és Sz. Bíró Zoltánnal Szénási Sándor beszélget

P. Szűcs Julianna Kedves barátaim! Bármekkora szakadás volt az előző évhez képest, úgy gondoltuk, folytatjuk a Fapados szalont, amelynek régi módja, hogy együtt vagyunk, és valamennyire élővé is tesszük, a másik, hogy némiképpen szerkesztve meg tud jelenni a Mozgó Világban. E kétrétűség élteti a műfajt, tizenöt éve csináljuk. Noha egy hosszú kihagyás után kezdtük el az újabb folyamot, engedjétek meg, hogy rendhagyó módon kezdjem el a korábban bevezetett stílust és magát a Fapadost. Tegnapelőtt vesztettük el Vitányi Ivánt, aki nekem a társam volt, s a Mozgó Világ impresszumának tanúsága szerint meghatározó személyisége volt a lapnak és a magyar közéletnek is. Néhány passzust az ő cikkeiből olvasok fel. A Mozgó Világban az 1990-es rendszerváltástól kezdve tulajdonképpen a ’10-es évek elején rendszeresen megajándékozott bennünket esszékkel, írásokkal, tehát nem volt olyan nagyon nehéz dolgom megkeresni. Hadd olvassam fel ezt a kettőt, az egyik 1991-ből való.

P. Szűcs Julianna

„Új év van, új év kezdődött mind a kormány, mind a nép, mind a pártok számára. 1991 januárjára úgy helyzet alakult ki Magyarországon. Egy: lezajlott, megtörtént a politikai rendszerváltás, megvoltak az összes választások, beült székébe az új hatalom. Megtörtént a csoda, az úgynevezett forradalom. Kettő: de minden csoda három napig tart, és már egyre kevésbé látszik csodának. Mint többen ismerik fel, hogy csak a csúcson, a politikai hatalomban következett be valódi változás. A gazdaság, a társadalom változatlan maradt, a kultúrában pedig ellenforradalom bontakozott ki. Egyre többen mondják, hogy minden maradt a régiben, csak a személyek változtak. Három: a struktúra megmerevedése együtt jár azzal, hogy fent, a politika csúcsain sajátos patthelyzet alakult ki, az erők kölcsönösen sakkban tartják egymást. Lent viszont a nép, a lakosság, a nemzet, a társadalom, az állampolgárok, a tömegek, az emberek milliói, ki-ki használja az ízlésének megfelelő kifejezést, elfordultak a politikától, még mielőtt odafordultak volna. Négy: ez a patthelyzet nem az a patthelyzet, amiről Kádár János idejében beszéltünk. Ez mocsarat vagy inkább dágványt jelent, amelyben nem csupán tespedünk, hanem dagonyázunk, méghozzá a kormány és a nép külön-külön a saját kis ingoványában. Öt: helyzetünket képtelenségek sora jellemzi. Van nálunk karizmatikus hatalom karizma nélkül, kádárizmus Kádár nélkül, kapitalizmus kapitány nélkül, árutermelés áru nélkül, piacgazdaság piac nélkül, demokrácia démosz nélkül, politika polisz nélkül.” Ezt 1991-ben írta.

2010-ben pedig a következőt vetette papírra: „Vannak ma társadalom- és politikatudósok, akik szerint a jobb- és baloldal hagyományos megkülönböztetése idejétmúlt, abba kell hagyni. Én erre a következőt felelem, vitatkozhatunk róla, de egy dolgot tökéletes biztonsággal tudok, hogy az autoriter, abszolút uralomra törekvő jobboldal nem fikció, nem tudományos feltevés, hanem szigorú tény és egyre inkább az egész magyar valóság archimedesi pontja. Ehhez képest minden tisztességes középerő baloldalnak bizonyul, és vele szemben minden demokratikus erőnek közösen kell fellépnie. A közös gondolkodás és a közös cselekvés módszere a demokrácia. A kormányon lévő jobboldal azt állítja, hogy csak az egydimenziós hatalmi szerkezetben megy jól és zökkenőmentesen az átalakulás. Ez azonban csak látszateredményeket hoz, és akkor is csak rövid időre.”

Tehát az első ’91 volt, a második 2010. Ezt tulajdonképpen bevezetőnek szántam.

Szénási Sándor Bevezetőül nem kívánok okoskodni, csak valahogy elsüthető az a poén, hogy szeretettel köszöntök mindenkit, és mehetünk is haza, merthogy a kormányzó politikai elit éppen most nagyon az uniós szeretetét mutatja ki, és lassan nincs olyan miniszter vagy Orbán körüli ember, aki ne mondaná, hogy mennyire fontos az unió, tehát mennyire lehetetlen a huxit. És hát maga a miniszterelnök is úgy képzeli el magát, mint az a görög ember, aki az épületeken tartja az egész házat. Ő lenne az, mondta, az utolsó, aki a legutolsó lehulló gerendáját is megtartja az uniónak, és pusztulni semmiképpen nem hagyja. Ha ez így van, akkor tényleg nincs miről beszélni. Ha viszont mégis, akkor az az első kérdés, hogy minek tekinthetjük ezt az örömteli eseményt.

Szénási Sándor

Ara-Kovács Attila Két kérdés merül föl mindig, amikor a huxitról beszélünk. Az első úgy hangzik: valóban ki akar-e lépni Orbán Viktor az unióból, vagy sem? A másik kérdés az, hogy van-e ehhez hatalma, van-e elég ereje, befolyása, hogy ezt megtegye. Hadd foglalkozzam néhány percben az első kérdéssel. Erre a válaszom egyértelmű igen, akármi is született itt kommunikációs szinten az elmúlt időszakban, mert előtte egészen másról volt szó. Igenis, szerintem ki akar lépni, és ezt meg tudom indokolni. Amikor elkezdődött ez az folyamat, 2014-et írtunk, amikor Orbán elhatározta, hogy egy egészen más geopolitikai helyzetet lát maga körül, és ennek meg akar felelni, ki akarja használni. Ekkor jelent meg a színen Trump, ekkor jelent meg az új putyini politikának a legvéresebb része, és ekkor történt egy nagyon éles fordulat Kínában is. Ebből Orbán Viktor azt olvasta ki, hogy Európára is ilyen sors vár, hogyha nagyhatalom akar lenni, és egyetlen ember hivatott ennek a vezetésére, márpedig ő maga. Ebből kiindulva két olyan dolgot próbál megvalósítani, aminek a csődjét már látjuk, és tulajdonképpen emiatt vergődik a saját ketrecében vagy saját pályáján a miniszterelnök. Az egyik a következő: először is ismert emberré akarta magát tenni. Itt Magyarországon könnyen azt gondoljuk, hogy Orbánt már mindenki ismeri. Ebben van némi igazság, de tavaly még nem volt így. Amikor én kikerültem Brüsszelbe, merthogy európai parlamenti képviselő is vagyok, egyáltalán nagyon kevesen tudták, hogy kicsoda Orbán Viktor. Miért, önök tudják, hogy ki a máltai miniszterelnök? Nem. Tavaly ősszel, októberben viszont már nem volt olyan ember, aki ne tudta volna, hogy ki Orbán Viktor, és ne tekintette volna őt személyes ellenségének. Ezt valamilyen úton-módon akkor Orbán nem ismerte föl, továbbment és továbblépett, mégpedig abba az irányba, hogy miután ismert ember, ő legyen ennek az egész Európai Uniónak a meghatározó embere, ha nem a vezetője. Minden olyan manőver, támadás, aknamunka, amit az Európai Néppárt ellen belülről elkövetett, ezt szolgálta. Először is az volt a célja, hogy meghódítsa a Néppártot, ennek van a legnagyobb Európa parlamenti frakciója, és így az élre kerüljön. Csakhogy Európában ahhoz, hogy valaki vezető legyen, két kvalitás, két tulajdonság kell. Az egyik az, hogy nagy ország álljon mögötte. Donald Tusk sem lett volna az Európai Néppártnak például az elnöke, ha nem a negyvenmilliós Lengyelország áll mögötte. A másik nagyon fontos kritérium pedig az, hogy középről jöjjön és a középre tartson. Nyugat-Európa nem tolerál olyat, aki valamelyik szélsőség felé elmozdul. Az Európai Parlamentben két óriási frakció van, a jobboldali néppárt és a szocdem, meg mi. E két néppártnak van egy centruma, mindig együtt szavazunk azokban a lényeges kérdésekben, amelyek európai értékeket és a fontos célokat érintik. A közös munkában teljes az összhang közöttünk. Orbán ezt akarta megbontani, de belebukott. A másik kérdésre – van-e neki ereje ezt meglépni, vagy pedig nincsen – kicsit később fogok válaszolni.

Szénási Sándor Akkor valóban ki akar-e lépni Orbán?

Magyar Bálint

Magyar Bálint Amikor a huxit kérdéséről beszélünk, többnyire szakpolitikai vitát szoktak folytatni, ami abból a kérdésfelvetésből indul ki, hogy Magyarországnak jobb vagy rosszabb, ha bent vagy kint vagyunk. Szerintem ezek a viták teljesen feleslegesek, hiszen ha már elkezdünk erről vitatkozni, az már azt jelentheti, hogy ez egy nyitott kérdés. Pedig nem az. A szakpolitikai paradigmában lefolytatott vitának ugyanis az a mögöttes feltételezése, mintha a vitázó felek egyaránt Magyarország érdekét képviselnék, csak éppen a véleményük tér el abban, hogy azt melyik megoldás képviseli jobban. Ezzel az első kérdés az, hogy kik is a vitázó felek. Én azért nem kedvelem különösebben azt, hogy Orbánnak a friss nyilatkozataira próbálunk reagálni, mert ez olyan, mintha a váltóáramról akarnánk eldönteni, hogy melyik irányba megy. Ezzel szemben viszont az Orbán által képviselt ideológiai paneleknek nincs értékkoherenciájuk, csak a politikai funkcionalitás koherenciája fedezhető fel. Orbán inkább csak beleszagolt a levegőbe, s azt teszteli, hogy mi a tűréshatárunk egy esetleges kilépési kísérletnél. Hasonlóan, ha Orbánt miniszterelnöknek nevezzük, emögött a kifejezés mögött ami a formális pozíciójára, és nem az informális szerepére utalunk, akkor akaratlanul is olyan feltételezéssel élünk mintha a célja a közjó szolgálata lenne, és ha nem tudja ezt megfelelően szolgálni, akkor éppen téved, akkor ezzel beragadunk a kormánykritikai paradigmába.  Ebben a keretben pedig a korrupciós esetek is csak devianciának, nem pedig rendszerkonstituáló elemnek számítanak. Márpedig szerintem Magyarországnak ma nem kormánya van abban az értelemben, hogy az a közjót szolgálná, hanem bűnszervezete, ami egészen más értékstruktúrában mozog, mint amiben egy közjót szolgáló kormány mozog. Orbán tevékenységének ikermotivációja a hatalomkoncentráció és a személyes vagyonosodás. Ha viszont egy bűnszervezet áll az ország élén ‒ ennek most ne foglalkozzunk a szociológiai, antropológiai szerkezetével, amit én maffiaállamnak hívok, klánszerű fogadott politikai családi szerkezetbe rendezett elittel – akkor annak a tevékenységét ennek a szervezett felvilágnak a gyarapodási és biztonsági érdekei határozzák meg. Ők viszont nem egyszerű rablók, hanem letelepedett rablók – az angol politológiai szaknyelv szerint stationary bandits. Nem portyázó magyarokról van szó, akik kifosztják a nyugat-európai kolostorokat, megerőszakolják az apácákat, aztán hazamennek a szajréval, hanem le akarnak telepedni, ahol a rablás és járadékoltatás stabil uralmi viszonyait kívánják maguk számára biztosítani. Ennek különböző fázisai vannak. A személyes vagyon felhalmozása, ez az első.  Ezt követi a vagyon tisztára mosása, harmadrészt hogyan lehet biztosítani a rabló rendszer fenntarthatóságát, és végül pedig hogyan lehet elkerülni az államot uraló bűnszervezet büntethetőséget. Mert amikor szociológusként bűnszervezetről beszélek, akkor ezt nem egy morális ítélet, hanem a hatályos büntetőjogi szabályozás alapján teszem. Az Európai Unió és Orbán viszonyában ez a meghatározó dimenzió. Persze, amiről Attila beszélt, az jogos, hogy amikor egy ország legmagasabb hatalmi pozíciójába kerül valaki, akkor hajlandó túldimenzionálni magát, és képzelődni arról, hogy ő regionális középhatalommá, az EU-t meghatározó személyiséggé válik, de ez természetesen az EU GDP-jének kevesebb mint egy százalékával nem megy. De számára az igazi kérdés az, hogy az Európai Unióból meddig jönnek jelentős források, amelyek fölött gyakorlatilag szabadon rendelkezik. És amikor nemzeti szuverenitásról beszél, az Orbán számára csak annyit jelent, hogy ne szóljanak bele abba, hogy ő milyen autokratikus politikai viszonyokat tart fönn, illetve hogy hogyan lopja el, hogyan nyúlja le a forrásokat, hogyan transzformálja át a közpénzeket magánpénzekké. Ez a program van nemzeti színekbe csomagolva. Más autokráciákban rendszerint a természeti erőforrások, az olajjövedelmek jelentik az autokráciák rendszert fenntartó anyagi bázisát. Nálunk az EU lenyúlható forrási jelentik az autokratikus rendszer stabilitását biztosító – lenyúlható és klienseknek osztogatható – anyagi forrásokat. Egészen mostanáig az EU úgy gondolta, hogy a kormánynak adott érzékenyítő tanácsokkal kell küzdeni a korrupció ellen.  Ez annyira volt életszerű mintha oroszlánokat akartak volna meggyőzni, hogy legyenek vegetáriánusok. Mondván, hogy mégis milyen csúnya dolog felfalni az antilopot, miután utolérted, ahelyett, hogy békésen élne az állatok békés közösségében. A kérdés Orbán számára az, hogy amikor Európa megérti az Orbán rezsim lényegét, és a büntethetőség reális esélyként jelenik meg, akkor hogyan mentse ki magát. Mert Orbán előtt azért felrémlik annak a képe, hogy mi lett a sorsa az ilyen autokratikus kísérletek megdöntött szereplőinek: Janukovicsnak Ukrajnából, Plahotnyuknak Moldovából, Gruevszkinek pedig Észak-Macedóniából kellett menekülnie. Utóbbi kimenekítésében a magyar titkosszolgálat is rendesen részt vett. De hát Orbánnak esze ágában sincs egyedül menekülni a már kisíbolt vagyon után. Neki nem az a stratégiája, hogy egy kis bőrönddel elhúzzon, és a Bahamákon vagy Belizén meghúzza magát. Ha erre kerülne sor, ő az országgal akar kilépni. Tehát, ha egészen leegyszerűsítjük a kérdést, az van, hogy amíg vannak ellopható források és nincs büntetőjogi felelősségre vonás, bent vagyunk. Amikor már nem lesznek elvonható források, de itt tényleges realitás a büntetőjogi felelősségre vonás lehetősége, akkor pedig kint akarunk lenni. És ehhez előre fel kell építeni a stratégiát. A nemzeti szuverenitás ideológiája valójában nem más, mint egy bűnszervezet büntethetetlenségi igényének eufemisztikus kifejezése. Orbán számára a nemzeti szuverenitás az, hogy ő autonóm bűnöző, és ezért őt senki ne vonhassa felelősségre. Ilyen alkut lényegében autokraták internacionáléjában lehet megkötni, hogy amikor államközi üzleteket kötünk, azok egyben magánüzletek is legyenek. Nem kérdezzük egymástól, ki hogyan csapolja meg ezeket a pénzeket, és nem kérdezzük meg azt sem, hogy mit csináltok a saját embereitekkel, milyen autokratikus eszközökkel tartjátok fönt a hatalmatokat. Orbán pedig magától értetődően nem akarja elveszteni a csaknem korlátlan hatalmát. Az európai uniós elvek szellemében pedig a szabad választások maguk után vonhatnák a büntethetőséget is. Látni lehet, hogy számára a választás élet-halálharc kérdése, ezért manipulálja azt. Vagy teljhatalma van, vagy börtönben ül. Ha éppen van még mentelmi joga, akkor a családjnak és a fogadott politikai családjának egy jelentős része. És nem azért, mert bárki is bosszút akar állni, hanem azért, mert a hatályos büntető törvénykönyv szerint nem végezhetnék másutt. Ha ez valós veszély, akkor előkerül a huxit. A probléma csak az, hogy a magyar társadalom nem EU-ellenes. S mivel a propagandájuk Brüsszel-ellenes nyelvezettel született meg, most kénytelenek a Brüsszelezésről lefordulni, és ráfordulni a direkt EU-ellenességre. Ez olyan, mint egy az egész országra kiterjesztett OKJ-s képzés: hogyan tanuld meg utálni az EU-t. Ilyenkor pedig jöhetnek a huxitlufik, hogy teszteljék az agymosás eredményességét. Érdektelen, hogy tesz-e Orbán olykor-olykor EU-s hűségnyilatkozatot, a feladat az, hogy előkészítsék a terepet arra, hogy amikor már nem tudnak Geréb- vagy trójai faló szerepben bent lenni az EU-ban, és netán menekülni kellene, akkor ne egyedül kelljen menekülniük, hanem magukkal ránthassák az egész országot. Vagyis nyilvánvaló, hogy Orbán személyes érdeke ebben az ügyben is felülírja az ország érdekét.

Szénási Sándor Nézzük ennek, ahogy szokták mondani, a külpolitikai vonatkozásait. Nem is annyira külpolitika talán, ami Oroszországot Magyarországgal vagy éppen Kínával összeköti, mondjuk, az egyívásúak szövetsége vagy pedig egy sajátos, inkább általunk érzett, de nem bizonyított függési rendszer, amiben eddig legalábbis az volt a mondás, hogy sem Kínának, sem Moszkvának nem érdeke az, hogy Magyarország kívül legyen az unión, hiszen falóként csak akkor faló, hogyha belül van, kívül egyszerűen egy rakás gerenda, amire nagy szükség különösebben nincsen.

Sz. Bíró Zoltán

Sz. Bíró Zoltán 2010-től, ebben a most már több mint egy évtizedes periódusban, van egy érdekes pályája a magyar–orosz kapcsolatok alakulásának. Nem volt nyilvánvaló és egyszerű feladat Orbánnak Moszkva bizalmát elnyerni. Attila utalt rá, hogy 2014-től érzékeli azt a jelentős fordulatot, ami a magyar külpolitikában bekövetkezik, és ennek kétségtelenül egyik fontos eleme, hogy az oroszok épp 2013–2014 fordulóján, tehát az ukrajnai válság időszakában mennek bele a paksi üzletbe. Ne felejtsük el, hogy az elvi megállapodást 2014. január végén írják alá. Egy évvel korábban Orbán január közepén ugyanúgy ott volt Moszkvában, de akkor nem jött össze az üzlet. Azt hiszem, annak, hogy 2013 elején még elég erős az oroszok bizalmatlansága Orbánnal szemben az lehetett az oka, hogy ellenzékben folyamatosan rendkívül kritikusan nyilatkozott a putyini Oroszországról, arról az Oroszországról, amelyik akkor még nem annektált területeket, a vezető nyugati hatalmak keresték vele a kapcsolatot, és volt még némi remény arra, hogy – „történelmi türelmet” tanúsítva iránta – mégiscsak elindul a lassú demokratizálódás felé, legalábbis ezt sejtette, minden ellentmondásosságával együtt, Putyin első két elnöki ciklusa. 2013–14 fordulóján, amikor az oroszok a magyar miniszterelnök tenyerébe csaptak – bár személyesen nem ő írta alá a megállapodást, hanem egyik minisztere – óriási szerepe volt annak, hogy Moszkva tudta, hogy meddig hajlandó elmenni a 2013 őszétől kibontakozó ukrajnai válságban. És azt is tudta, hogy ha messzire megy, annak következményei lesznek, és valószínűleg átmenetileg elszigetelődik, ez pedig felértékelte egy olyan EU-ország jelentőségét, amely kész vele olyan szenzitív területen is együttműködni, mint a nukleáris energetika. Ez az utóbbi definíciószerűen feltételezi a kölcsönös és hosszú távú bizalmat. Ha egy ország EU- és NATO-tagként elköteleződik ezen a felettébb érzékeny területen, az nekünk – gondolhatták Moszkvában – később hasznunkra lehet. És részben igazuk is lett. Az orbáni Magyarország az ukrajnai válság kezdet kezdetétől külön úton halad és „kibeszél”, folyamatosan bírálja a közös EU-s szankciós politikát. Azt a politikát, ami hatékony csak akkor lehet, ha azt egységesen képviselik. Orbán ebből a közös politikából „beszélt ki” folyamatosan, és azt hajtogatta, hogy az EU döntésével „lábon lőtte magát”. Ez azt jelentette az ő és politikaitársai előadásában, hogy a szankciós politika nem annyira Oroszországnak fáj, mint amennyire Európának. Megjegyzem, arányaiban is a németek viselték a legnagyobb terhét a szankciós politikának, és nem mi. Azok az adatok, amelyekkel Szijjártó szórakoztatta a magyar közönséget, nagyságrendekkel múlták felül a tényleges veszteségeket. Elég ezzel kapcsolatban a tekintélyes bécsi gazdaságkutató intézet 2015-ös kutatására utalni. Az pont egy nagyságrenddel mérte a magyar veszteségeket az alatt, mint, amit a magyar külügyminiszter terjesztett. Tehát azt állítom, hogy Oroszország számára az EU-t megosztó Magyarország kétségtelenül politikai értéket képviselt, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány arra soha nem szánta el magát, hogy az EU-s szankciók meghosszabbítását blokkolja. De a folyamatos „kibeszélés”, ami azt jelentette az orbáni retorikában, hogy nem kellenek a szankciók, helyettük tárgyalni kell, tökéletesen megfelelt Moszkvának. Számukra ennél örömtelibb forgatókönyvet el se lehetett volna képzelni. Ráadásul ez a „tárgyaljunk, és felejtsük el a szankciókat” koncepció, már csak azért is furcsán hangzott, mert Moszkva a Krím ügyében folyamatosan, a legmagasabb szinten azt hangoztatja, hogy nincs itt semmi tárgyalnivaló, ez lezárt kérdés. Szerintük ez az ügy egyértelműen és végérvényesen eldőlt, és ha nem is ilyen kategorikusan, de közel hasonló dolgokat gondol Kelet-Ukrajnáról is. Másképpen fogalmazva: Orbán ötlete aemmi mást nem jelentett volna, mint annak elfogadását, hogy egy erősebb állam a 21. század elején következmények nélkül megcsonkíthat egy szuverén államot. Egyébként máig értetlenül állok azelőtt, hogy miért töltheti el eufórikus örömmel egy hatalmas kiterjedésű ország lakosságának jelentős részét, hogy sikerült újabb, nem különösebben nagy területhez jutniuk. Oroszországnak a már meglévő 17 millió négyzetkilométerhez sikerült 27 ezret szerezni, ami  összterületük 0,15 százalékának felel meg. Őszintén szólva a 21. század elején ez azért kevés helyen okozna ilyen euforikus élményt. A XIX. században ez még érthető lenne, de manapság? Ennek ellenére a hivatalos orosz propagandának sikerült ezt fontos és nagyon jelentős eseményként előadnia. Tehát rövidre fogva én azt gondolom, hogy Oroszország számára, ha volt jelentősége Magyarországnak, akkor ez a magyar kormány folyamatos „kibeszélésből”, az EU iránti részleges illojalitásából fakadó jelentőség volt, és abban a pillanatban, amikor elhagynánk az Európai Uniót, és a „politika senki földjére” kerülnénk, ezt a jelentőségünket is azonnal elveszítenénk. De, ami ennél is fontosabb, az az, hogy Magyarország egy ilyen lépéssel nagyon komoly kockázatoknak is kitenné magát. A „politika senki földjére” kerülés azt jelentené, hogy ugyan ezzel még nem kerülnék Moszkva érdekövezetben, de Oroszország befolyása nyilván nőne, már csak azért is, mert az is kérdésessé válna, hogy az Európai Unió elhagyása után megmaradunk-e a NATO-tagnak. De az biztos, hogyha az Európai Uniót magunk mögött hagyjuk, akkor a „kollektív Nyugatba” való ma még meglévő mély gazdasági és politikai beágyazottságunk jelentős mértékben csökken, és közvetlen biztonságunk is kérdésessé válna. . Ezen a „politika senki földjén”, ahová ebben a pillanatban kerülnénk, furcsa dolgok történhetnének. Itt azért érdemes különbséget tenni Kelet-Közép-Európa és Kelet-Európa között. Az utóbbi alatt értve a posztszovjet térség európai részét, tehát a balti államokat, továbbá Ukrajnát, Belaruszt és Moldovát.  Persze jelentős különbség van az utóbbi három és a balti államok helyzete között is, ha másért nem, azért, mert a balti államok EU- és NATO-tagok, míg a másik három szovjet utódállam nem. Épp Ukrajna és Belorusz példája mutatja, hogy velük – nem EU- és nem NATO-tagként – mi tehető meg. De hasonló riasztó példát a Balkánról is fel lehet hozni. 2016 októberére szeretnék emlékeztetni, amikor az orosz katonai hírszerzés bizonyítottan – a montenegrói főügyészség külön főügyészt bízott meg ennek az ügynek a vizsgálatával – puccskísérlettel próbálta a nyugatos kormányt megbuktatni, és helyére oroszbarát vezetést tenni. Tehát nem lehet tudni, hogy Magyarország, ha kilépne az EU-ból és a korábbiaknál jóval kiszolgáltatottabbá és sebezhetőbbé válna, mire számíthatna Moszkvától. Meglódulna-e az orosz vezetés politikai fantáziája, és tenne-e kísérletet arra, hogy Magyarországot ellenőrzése alá vonja? Nem tudjuk. Nem feltétlenül kellene ennek bekövetkeznie, de kizárni sem lehet. Nem beszélve arról, hogy egy esetleges kilépés minden olyan későbbi kormány számára, amely mögött a Nyugattal széleskörű együttműködést kereső választói akarat áll, nehéz lenne az EU-ba történő visszakerülést elérni, többek között azért is, mert azt nagy valószínűséggel Moszkva a maga eszközeivel próbálná megakadályozni, de legalábbis lassítani.

Szénási Sándor Ide még visszatérünk, meg hát van egy nagyon fontos kérdés, amiről eddig nem beszéltünk, ez pedig a közhangulat, nyilván vagy legalábbis annak jelentős része és annak az uniópártisága. Farkas Zoltánt szeretném kérdezni egy olyan mondattal kapcsolatban, ami ugyan nem egy nagyon fontos szereplőtől hangzott el, Lánczi úrtól tudniillik, de nem tudjuk, hogy ki mikor vagy milyen indulattal, milyen fölkérésre beszél a dolgokról. Tehát ő azt mondta, hogy lassan nettó befizetők leszünk. Hát minek ott maradni? Elég világosan elárulta, hogy miért vagyunk ott tulajdonképpen, de mintha indokát adná annak, hogy ideje kilépni, mert már nem kapunk több pénzt, és lehet, hogy azt gondolják, hogy ez jól fog hangozni az uniót szerető magyarok előtt is, hogy hát vége a lóvénak.

Farkas Zoltán (forrás: nol.hu)

Farkas Zoltán Szerintem az már csak látszat, hogy benne vagyunk az Európai Unióban, azóta ugyanis, hogy 2012 novemberében elkezdődött az európai és monetáris unió elmélyítése a bankunióval, az európai uniós ügyészség létrehozásával és sok más intézményi változással, gyakorlatilag semmiben nem veszünk részt. Bennragadtunk egy fura gazdasági együttműködésben, lemondva olyan előnyökről, mint amit az európai stabilitási mechanizmus nyújt, ahonnan adott esetben, ha bajba kerülünk, érdemi támogatást kapnánk. A magyar kormány blokkolja az együttműködés kiterjesztését, és kimondatott az is, hogy a szuverenitásunkból semmi többet nem hajlandó föladni. Ha van egy olyan Európai Unió, amelyik azért küzd, hogy mélyítse az integrációt, és van egy magyar kormány, amelyik azt mondja, hogy köszönöm szépen, itt megállok, mert az én ideáltípusom a nemzetállamok Európája, ami egyébként nem létezik, akkor Magyarország már a szónak ebben a szűk értelmében most sem tagja az Európai Uniónak. Egyébként, ha igaz az a felvetés, amit szoktak mondani, és ami politológiai közhely, hogy a mostani állapotunkban nem vennének föl, akkor ez is azt jelenti, hogy már nem vagyunk a tagja, legfeljebb virtuálisan. Hoztam én is egy idézetet Vitányi Ivántól, aki a Küszöbemberben ezt írta: Orbán Viktor a kötcsei beszédben kimondta, hatékonyabbnak tartja a diktatúrát a demokráciánál, azóta a gyakorlatban is ezt teszi, lépésről lépésre halad ebbe az irányba. Én még nem láttam diktatúrát az Európai Unión belül. Lehet, hogy lesz majd olyan világ, amelyben nemzetállami diktatúrák fogják alkotni az Európai Uniót, bár a történelmi tapasztalat azt mutatja, vajmi kevés esély van arra, hogy ez működőképes legyen. Vitányi tiranniának vagy nagyon szellemesen felvilágosulatlan abszolutizmusnak nevezte a magyarországi viszonyokat. Az utóbbival a feudális örökség továbbélésére utal. Varga Mihály pénzügyminiszter – azért ne felejtsük el, hogy az ő módosító indítványával került be az Alaptörvénybe, hogy Magyarország fizetési eszköze a forint, amit csak kétharmaddal lehet megváltoztatni, tehát még egy kisebbségben lévő Fidesznél sincs esély arra, hogy az euróövezetbe belépjen Magyarország –, azt mondta, hogy az évtized végére, amikor számításai szerint már nettó befizetői leszünk az Európai Uniónak, a tagság kérdése új nézőpontot kaphat. Mit jelent az, hogy új nézőpontot kaphat? Nagyon érdekes a helyzet, mert közben a Magyar Nemzeti Bank azt mondja, Magyarország akkor fog belépni az euróövezetbe, ha a magyar gazdaság fejlettsége eléri az uniós átlag 90 százalékát. Ez nyilván képmutatás, hiszen olyan feltételrendszert vázoltak fel, amelyet sehol senkinek nem kell teljesítenie. De a Magyar Nemzeti Bankban legalább nem gondolják, hogy az euróövezeten kívül kell maradni. Elképzelem ezt a dicső jövőt, hogy Magyarország ezzel a szélsebes gazdasági növekedéssel ‒ ironizálok ‒ eljut majd az uniós átlag 90 százalékáig. Akkor majd hirtelen valaki azt mondja, itt az idő, hogy belépjünk az euróövezetbe. Majd másvalaki azt mondja, itt az idő, hogy kilépjünk az Európai Unióból, mert nem éri meg, mert nem támogatást kapunk, hanem mi fogunk befizetni. Akkor most mi van? Tegyük hozzá azt a szörnyűséget, amelyet Fritz Tamás írt, hogy most már érdemben beszélni kellene arról, hogy szuverén módon lépjen ki Magyarország. Ez mérhetetlenül aggaszt, és aggaszt még valami, aminek látszólag semmi köze ehhez az egészhez. A Mozgó Világban írtam tavasszal, amikor kitört az első számú futballháború, és amikor a magyar kormány nem az esélyegyenlőséget, az equal playt és a sokszínűséget valló Gulácsi és Hrutka mellé állt, hanem a kirekesztő Petry Zsolt mellé, hogy szerintem ez jelzés. Adott egy népszerű téma, a labdarúgás, egy valódi konfliktus, el lehet-e fogadni a szivárványcsaládokat, ezt mind arra használják fel a vezető kormánypárti politikusok, hogy megdolgozzák a közvéleményt, igyekeznek unióellenessé tenni. Azóta minden alkalommal, amikor a szurkolók botrányt okoznak, az a miniszterelnök, aki hisz abban, hogy a labdarúgás Magyarország nemzeti sportja, azonnal elkezd gőzerővel agitálni az Európai Unió ellen. Egyébként aznap, amikor a parlament elfogadta a családvédelminek nevezett, ámde valójában kirekesztő törvényt, hívtam P. Szűcs Juliannát, hogy ez a szakítás kezdete, mert ebben nem lesz megegyezés Brüsszellel. Azt is mondtam, hogy most kezdték el igazán átformálni a közvéleményt, hogy valahogy kivezessék Magyarországot az EU-ból. Most már valóban csak egyetlenegy komoly kérdés adódik, bár szerintem ez a legkomolyabb mind közül, hogy meg lehet-e dolgozni a magyar közvéleményt, hogy kilépjünk. Itt rengeteg analógiát kínál a brexit. Voltam Londonban, láttam nagy brexitpárti tüntetést, szívesen elmondom, hogy milyen analógiákat látok, de nem akarom végérvényesen elvenni a kedveteket. Szóval szerintem még egy gazdasági uniónak a tagjai vagyunk, az Európai Uniónak mint olyannak már nem.

Szénási Sándor Hát akkor most több kérdés van annak alapján, amit mondtatok, egyrészt mintha elindult volna egy olyan folyamat, amit Magyarország kezdeményezett, de az unió hajt végre, hogy tolja kifelé magából talán Magyarországot. Nem tudom, hogy ez valójában így történik-e, de azok a blokkolások, amelyeket most itt az unió hajt végre velünk szemben, azok mintha valami ilyesmit mutatnának. A másik ez a politikai senki földje, ez mennyire gazdasági senki földje szerintetek? A keleti nyitásról olyan nagyon sok pozitívumot nem lehet elmondani. Nyilván az, hogy nem történt semmi, az sem igaz, de hogy az uniós piacokat bármi is helyettesíteni tudná, azt én kívülállóként, laikusként nem nagyon hiszem. Tehát mit gondoltok a keleti nyitásról?

Sz. Bíró Zoltán A keleti nyitás orosz vonatkozásáról mondanék néhány adatot nagyon röviden. Van egy hosszú periódus 2002-től 2008-ig, vagyis a globális válságig, amikor is a két ország közti kereskedelmi forgalom nagyon jelentősen nőtt, és 2008-ban, tehát a globális válság első évében csúcsra ért. Ebben az évben a két ország közti teljes kereskedelmi forgalom értéke csaknem 14 milliárd dollár. Valójában nem az összforgalom az igazán érdekes, hanem a magyar export alakulása. Nos, az ekkor majdnem négymilliárd dollárt tesz ki.  Tízmilliárdos az importunk, mert még magasan vannak az energiaárak, és nagyon sokat vásárolunk belőle. De ami fontos, az a kivitelünk. Az viszont azóta se közelítette meg a négymilliárdos csúcsot. Hiába tűnik nagyon szívélyesnek a magyar-orosz viszony ennek gazdasági hasznát a magyar társadalom nagy többsége semmilyen módon nem érzékeli. Vagyis keleti nyitás ide, keleti nyitás oda, a Fidesz-kormánynak azóta sem sikerült a magyar kivitelt a négymilliárd közelébe emelni. Az is felettébb beszédes, hogy – szemben a kormány eredeti ígéreteivel – a paksi beruházásban a magyar részvételi arány aligha éri majd el az egyharmadot. És arról sincs szó, hogy komoly magyar üzleti expanzió valósult volna meg Oroszországban. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy a keleti nyitás Oroszország vonatkozásában semmiféle látványos eredménnyel nem járt. Ez az állítólagos nyitás nem járt jelentős magyar üzleti sikerrel, nem húzta fel a magyar gazdaságot húzza, nem bővítette jelentősen piacainkat, nem teremtett nagy számban új munkahelyeket. És még egy utolsó megjegyzés. Miért is kellene Oroszországhoz közelednünk? Az orosz gazdaság már jó ideje meglehetősen gyengén teljesít. Attól kezdve, hogy Moszkva 2013–14 fordulóján belekeveredett az ukrajnai válságba, gazdasága igencsak rosszul muzsikál. Ettől kezdve máig volt három recessziós éve, és összességében növekedésének üteme mindvégig alacsonyabb volt, mint a globális átlag. Tehát Oroszország attól kezdve, hogy beleavatkozik az ukrajnai válságba, nem felzárkózóban, hanem leszakadóban van. És egyelőre a kilátásai sem tűnnek különösebben ígéretesnek.

Farkas Zoltán Hadd fűzzek hozzá néhány adatot. Amióta a keleti nyitás tart, az Európai Unió részesedése a magyar exportból folyamatosan nő, és ezt a brexit sem tudta súlyosan visszavetni. A brexit előtt a magyar export 81 százaléka, az import 74 százaléka kötődött az Európai Unióhoz. A brexit után már csak az export 77 százaléka és az import 71 százaléka. Régebben azt szoktuk mondani, hogy a külkereskedelem kétharmada az EU-val folyik, és a többi az egyéb. Valójában az EU részesedése nagyjából a négyötöd volt, ami azért nem bagatellizálható. Egy kicsit ezzel függ össze, hogy ki lehet-e maradni az integrációból, el lehet-e menni a senki földjére. Röviden: nem. Véletlenül rábukkantam a New York Timesban egy 1866-os cikkre. Amikor Kossuth Lajos sereget akart toborozni, hogy majd az első adandó alkalommal nekirontsunk Ausztriának, miközben Deákék már a kiegyezésen dolgoztak, a New York Times arra figyelmeztette Magyarországot: nagyon vigyázzon, mert ha az Ausztriával való kapcsolatait elveszíti, akkor a senki földjére kerül, és egy sokkal rosszabb hatalom érdekszférájába sodródik. Azt nem nagyon hiszem, hogy ez a sokkal rosszabb hatalom ma is éppen Oroszország lenne, mint a XIX, században. Viszont van egy másik tényező is. A minap volt a Nemzetközi Közgazdasági Társaság online világkongresszusa, ezen Dani Rodrik és más divatos szakértők azon elmélkedtek, hogy a világgazdaságban Kína és az Egyesült Államok ádáz versenye folyik. A legtöbb fejlődő országnak előbb-utóbb választania kell, hogy hova akar csatlakozni. Nem tudom, hogy így van-e, vagy sem. Azt viszont tudom, hogy a hangadó magyar politikusok egy része, Matolcsy Györggyel az élen, vakon keresi Kína barátságát és a Kínához való lecsatlakozás lehetőségét. De hogy ebből az következik-e, hogy Kínát látják győztesként ebben az új világgazdasági rendben, vagy nem, arról fogalmam nincs. Mindenesetre feltűnő, hogy olyat egyetlenegy kormánypárti politikus sem mondott már tíz éve, hogy részt akar venni az Európai Unió elmélyítésében.

Ara-Kovács Attila

Ara-Kovács Attila Kínában éltem a 90-es évek elején, amikor még élt Teng Hsziao-ping, és akkor volt egy nagyon érdekes mondás: a távoli tüzeket közeli vizekkel nem lehet eloltani. Ma is igaz ez, és akármit gondolunk a jelenlegi pekingi vezetésről, ők sem gondolják ezt másképp. Az látszik, nagyon tetszett a két nagyhatalomnak az, hogy Orbán udvarolt nekik, de nem vették egy pillanatra komolyan, ez diplomáciailag látszik. Köszönöm azt, amit a Zoli mondott, mert tulajdonképpen bevezeti a második kérdésemre a választ, azt, hogy van-e Orbánnak, lesz-e Orbánnak hatalma a kivezetésre, egyértelmű a válaszom, hogy nincs. Egyrészt Zoli erre megválaszolta a kérdést, gazdaságilag a dolog élet vagy halál kérdése. Ha bent maradunk, élet, ha kint vagyunk, halál. De én nem értek annyit a gazdasághoz, egy másik dimenziót említenék, a biztonságot. Magyarország európai uniós tagországokkal van körülvéve. Az a két ország, amelyik nem európai tag, igyekszik az Európai Unióba így vagy úgy. Lehetetlen, hogy ráadásul olyan nemzetekkel körülvéve, akik a konkurenciáink voltak történelmileg, meglépjük, és akik nagyon eminens Európa-pártiaknak mutatkoznak már évek óta, meg tudnánk ilyet lépni. Erre int egyébként az elmúlt, mondjuk, december és március vége közötti periódus, amit szerintem azok a történészek, akik később ezzel a korszakkal foglalkoznak, nagyon érdekesen írhatnak meg. Tulajdonképpen Orbán Viktor decemberben azt hitte, hogy neki még mindig bérelt helye van a mérsékelt jobboldalon Európában, és éppen ezért labdába tud rúgni. Ugyanakkor én például az egyik PiS-es kollégámmal, akivel véletlenül jóban vagyok, karácsony előtt találkoztam. Beszélgettünk, mi van Magyarországon, Lengyelországban, és azt mondja, nem várom el öntől, hogy megértse, miért kell átalakítsuk a jogrendszerünket, de azt elképzelheti, hogy hogy érezzük magunkat egy csónakban tolvajokkal. Ez egy PiS-es, tehát egy jelenlegi kormánypárti, többször volt miniszter, most kint van Brüsszelben. Amikor végül is márciusig megérett Orbánban a gondolat, hogy otthagyja a néppártot, amelyik egyébként kidobta volna, ha nem hagyja ott, akkor kezdte el gründolni a szélsőjobboldalt, hogyha előre nem tudta volna a centrális jobboldalt átalakítani, akkor szélsőjobbról próbálja meg. Ez komoly fejtörést okozott nekünk több szempontból, egyrészt mint magyarnak, evidens, másrészt mint európainak, mi lesz a parlamenten belül, ha ez sikerül neki? Ők lesznek a harmadik legnagyobb frakció, és oda kell rájuk figyelni. És szinte kéjjel láttuk azt a vesszőfutást, amiben először Szijjártó járta körbe Európát, utána Orbán utazgatott ki találkozva szélsőjobboldali vezetőkkel, és akik tulajdonképpen Salvinival az élen gyakorlatilag bohócot csináltak belőle. Jelen pillanatban szinte szimbolikusnak tekintem azt, hogy mi történt a múlt héten, másfél hete Rómában. Kimegy Orbán találomra, a pápa nem engedi be arra a bizonyos vatikáni találkozóra, és utána nem akar vele találkozni Salvini. És a magyar diplomácia belülről, tudom, ezerrel és fővesztés terhe mellett dolgozott, hogy valakit kerítsen elő, na, hát sikerült Georgia Melonit előkotorniuk, aki egy maroknyi fasiszta élén áll, és ő volt az egyetlen, aki Orbánnal egy lépcsőn találkozott. Szóval még szimbolikusan is megvan az, hogy ez az ember, mármint Orbán és a rendszere elszigetelődött. Az előbb említettem a PiS-példát, a lengyelekre sem számíthatnak. Én érzékelem, és Zolival sokszor beszéltünk az elmúlt több mint fél évben arról, hogy érzékelünk valami feszültséget a magyar–orosz kapcsolatokban, a bizalmatlanság visszatérését. Nem tudjuk, hogy mi miatt. Az is benne van, hogy ők, az oroszok számoltak azzal, hogy győz az ellenzék jövőre, vagy pedig tulajdonképpen Trump bukásával Amerikában nagyon jelentős a változás, lényegi változásról van szó a struktúrában. Trumpnak nem sikerült az intézményeket megváltoztatni, de meg tudta zavarni a működésüket. Bidenék jelen pillanatban ezt a működést állítják helyre, és azt hiszem, hogy nagyon jól. Én nagyon-nagyon intenzíven olvasom az ottani sajtót és a belső elemzéseket, és a régi igazi nagyoknak a felelősségét látom visszaköszönni, ami engem is meglep, mert tulajdonképpen én sem hittem Bidenben. Azt hittem, hogy egy túl öreg ember szenilitással megverve stb., és talán még Trump is győzhet, le is győzheti. Aztán láttam, hogy nem erről van szó.

Magyar Bálint Szerintem kínai és amerikai párharc várható, ha húsz, harminc, negyven, vagy ötven évet nézünk. Ha Európa és Amerika szövetsége nem épül ki és nem lép magasabb szintre, akkor ezt a harcot, ezt a háborút nem tudja Kínával szemben hosszú távon megnyerni. Ez létkérdés lesz. Ez az Orbán-rezsim sorsa szempontjából döntő történet, mert az Európai Unión belüli elszigetelődés most szerencsés módon kiegészült az amerikai nyomással is. Amerika eljut oda, hogy ha Európát nem tudja szoros, cselekvőképes szövetségesként maga mellett tudni, akkor képtelen lesz egyedül megvívni ezt a harcot. Ez a jelenlegi intézményi struktúrában, amiben az EU van, nem megoldható. De visszatérve a mi helyzetünkre, világos, hogy Orbán mozgástere e globális geopolitikai konfliktus miatt szűkül, és azt látjuk, hogy a vészkijáratot keresi. Na mármost, ha megint visszatérünk ahhoz a kérdésfelvetéshez, hogy ha Orbán a politikai senki földjére kerül, az gazdaságilag fönntartható-e, előnyös-e Magyarországnak, akkor megint öntudatlanul beragadunk abba a paradigmába ami azt feltételezi, hogy a kormányt a haza sorsa érdekli. Őt a hatalom fenntarthatósága izgatja, és ha egy potenciális huxittal gazdaságilag rosszabb helyzetbe is kerülünk, ezt hatalomtechnikailag ellensúlyozhatja,   hogy már EU-s kötöttségek nélkül a fizikai erőszaknak azt a szintjét gyakorolhatná szabadon, amit Belorussziában, Oroszországban gyakorolnak, és így próbálhatja meg a rendszerét stabilizálni. Az egyensúlyi helyzetek másképp néznek ki, hogyha az emberi jogok, a demokratikus intézményrendszerek működnek, vagy ha kikapcsolhatják ezeket. Miközben Orbánt nem az érdekli, hogy az országnak jó-e gazdaságilag, vagy nem, ha kilépünk az EU-ból, még most is tesz egy kísérletet arra, hogy Kelet-Európából az EU-n belül egy zsaroló blokkot építsen ki, ami biztosíthatná a büntethetetlenségét.  Ezért is nagy hiba volt nekünk adni az EU-s bővítési pozíciót, mert Szerbia, Ukrajna, Moldávia és Észak-Macedónia mellett kiállva félautokratikus, autokratikus rendszerek jelen állapotú csatlakozását támogatva, lehet piszkos szövetségeket kötni: kölcsönösen nem szólunk bele abba, hogy mit csinálunk otthon, de együtt majd hatékonyabban tudjuk zsarolni az EU-t. Ezt a 2004-es bővítéskor nagyon elszúrta az EU, előbb kellett volna a mélyítés és utána a bővítés. Orbán kísérlete mindenesetre veszélyes, mert igenis át lehet nevelni egy országot, és ennek kulcseleme a nyelv. Az ellenzéknek az volna a feladata, hogy a választási küzdelemben hangsúlyozza, Orbán ki akarja vinni az országot az EU-ból. És a senki földjén nem lesz semmilyen nemzeti szuverenitás, Magyarország idegen autokraták vazallusa lesz.

Szénási Sándor De kinek a vazallusa?

Magyar Bálint Az oroszoké vagy a kínaiaké.

Szénási Sándor Hát az sem mindegy.

Magyar Bálint Magyarország számára létkérdés, hogy bent maradjunk. Orbán számára meg az a létkérdés, hogy ne legyen leültetve. Mindent el fog követni, hogy a személyes politikai mozgásterét megóvja, és rafináltan csinálja, ezért minden esetre felturbózza az EU-ellenes ideológiai átnevelést. Az ellenzék pedig még azt sem követeli teljes erővel, hogy csak népszavazással lehessen kilépni a szövetségi rendszerekből. Abban a pillanatban, mikor Orbánék elutasítják, hogy népszavazással lehessen kilépni az EU-ból, attól kezdve teljesen mindegy, hogy mit mond Orbán. Legitim módon lehet képviselni azt, hogy valójában a saját egyéni érdekei szerint akarja eldönteni, hogy kimegyünk-e, vagy nem. A kilépési folyamat elkezdése pedig színtisztán kormányügy, elkezdheti, utána a döntés erről parlamenti ügy, és még azt sem tudni, hogy kétharmados vagy feles többség kell-e hozzá. Ha megnyeri a választást, minden előfordulhat, mert négy év rohadtul sok idő. Az ellenzéknek világosan képviselnie kellene, hogy ez valójában Nyugat és Kelet, demokrácia és autokrácia harca. S nekünk demokráciában élni csak az EU-n belül van esélyünk. Ráadásul ha nyugati keresztény kultúrkörről, civilizációról beszélünk, akkor az az EU-n belül van és nem kívül. És akkor nem keresztényüldöző autokratákkal kell szövetkezni a világban. De hát ehhez világos, egyértelmű beszéd kéne, amelyből nem lehet kihagyni a fő cselekvőnek, egy állami bűnszervezetnek a motivációit. Ha elhallgatom a motivációit, akkor gyakorlatilag indirekt propagandát csinálok neki, és vita tárgyává teszek olyan kérdést, ami nem erről szól. Az ellenzék kormánykritikai paradigmára épülő, visszafogott nyelve olyan, mintha egy erőszakos nemi közösülőről azt mondanám, hogy túltolta a huncutkodást, vagy ha egy bankrablóra, hogy a pénzfelvétel nem szakszerű módját választotta.

Szénási Sándor De a tizenegy év alatt az intenzív kampányok mellett sem sikerült átállítani az országot. Most mitől lehet?

Magyar Bálint Brüsszel-ellenes kampány volt, és nem direkt EU-ellenes.

Szénási Sándor Jó, továbbra is az a kérdés, hogy átállítható-e a magyar társadalom?

Farkas Zoltán Londonban 2019. március 29-én hatalmas brexitpárti tüntetés volt, aznap kellett volna Theresa May miniszterelnöknek kiléptetnie az Egyesült Királyságot az Európai Unióból. Előtte volt a parlamentben egy szavazásszéria, ám valamennyi kilépési variációt elutasították. Belecsöppentem Londonban egy akkora tüntetésbe, amekkorát pályám során még nem láttam. Ezek az emberek kivétel nélkül azt követelték, hogy az Egyesült Királyság lépjen ki. Azonnal! – skandálták. Sokakkal beszélgettem, nagyjából össze lehet rakni a bennük kialakult képet. Nagyon sokan voltak a walesiek, akik abban a hitben demonstráltak, hogy ha az Európai Unióból kilépnek, visszanyerik a halászat szabadságát, és újra lesz acéliparuk. Homogén fehér tiltakozó csapat volt, színes bőrűt gyakorlatilag nem láttam köztük, de londonit is alig. Skótot is csak elvétve. A tüntetésre az Egyesült Királyság különböző városaiból, vidékeiről fel lehetett bringázni vagy túrázni, mozgásban volt a fél ország. Az emberek magabiztosan ismételgették, hogy a brexittel visszanyerik a szuverenitásunkat. Ők fogják intézni a saját dolgaikat, minden jobb lesz. Aki látta a Brexit: The Uncivil War című filmet, rácsodálkozhatott, hogyan állította egy zseniális informatikus kommunikátor az ország egy részét a brexit mellé. Elment azokhoz, akikhez addig nem jutott el a politika, végigtalpalta a vesztes országrészeket, és meggyőzte az ott élőket egy érthetetlen, vagy igenis nagyon sokjelentésű jelszóval – Take Back Control –, ez elég volt ahhoz, hogy az Európához ezer szállal kötődő Egyesült Királyság kilépjen. Mi a helyzet Magyarországon? A Medián nemrég azt kutatta, kik szavaznak a Fideszre, kikből áll a Fidesz bázisa. Többségében az alacsony végzettségűekből, a vidékiekből. Ők soha egy hangot nem fognak hallani Magyar Bálint maffiaállamáról. Szerintem rájuk két tényezőnek lehet hatása. Az egyik az, amire mindenki érzékeny, hogy lopnak. A másik, ha ráéreznek, hogy egzisztenciálisan veszélybe kerülhetnek. Ha az történik, ami a járvány idején, hogy hetekre leáll néhány autógyár. Erre lehet mondani, hogy nem érkezik Kínából alkatrész. De ha a kilépés esetén minden leáll – már bocsánat, most természetesen eltúlzom a dolgokat –, azt egyből mindenki megérti. Magyarországon minden évben cirka másfél milliárd eurót kap az agrárium, ebből van a szektor szinte teljes jövedelme. Azért azt csak észreveszik, ha leáll az uniós agrártámogatás. Ráadásul azt Brüsszel közvetlenül folyósítja, még át sem folyik a magyar költségvetésen. Ezek a fő köznapi érvek az uniós tagság mellett. Egyébként nekem tetszik az az ellenzéki indítvány, hogy csak népszavazással lehessen kilépni az EU-ból. De hadd kérdezzem meg, hogy az elmúlt néhány évből ki tud fölsorolni legalább kettő darab ellenzéki indítványt? Ez nem vizsgáztatás, bocsánat. Amikor a szociális népszavazás előtt Orbánék benyújtották a rezsicsökkentéstől a gázárcsökkenésen át a nem tudom én milyen indítványokat, félévente, évente megismételve azokat, akkor ettől zengett az ország. Most, ebben az elképesztő médiamonopóliumban nincs olyan fontos ellenzéki törvényjavaslat, amely a Fidesz szavazóbázisához eljutna. Tudom, hogy erre értelmiségi körben rávágják, igenis el lehet olvasni a különböző portálokon, hogy mi történik az országban. Csakhogy az ő szavazóbázisuk nem olvassa el. Az a szörnyű benyomásom, hogy az a közel hárommilliós tábor, amelyik évek óta együtt van tartva, csak nagyon lassan kopik. Márpedig a választások kimenetele azon múlik, hogy tényleg mindannyian a Fideszre fognak-e szavazni. Nekik valamit mondani kellene. Milyen eszközökkel? Az ellenzéknek a nyakába kell vennie az országot, mint a brexit hívei tették az Egyesült Királyságban? Mindegy, hogy ezt Jakab Péter teszi meg a Jobbik aktivistáival, akik most a legfőbb szövetségeseink, vagy Magyar Bálint jár Battonyától Nemesmedvesig. Mérhetetlenül szkeptikus vagyok. Azzal a mondandóval, hogy itt lopnak, ez maffiaállam, azokat is meg lehet győzni, akik még vakon hisznek Orbánnak. De el kell jutni hozzájuk.

Sz. Bíró Zoltán Oroszország kapcsán egy hanyatló ország sorsát rajzoltam fel, amelyik annak ellenére, hogy hanyatlóban van, három körülménynek köszönhetően egy ideig nagyon hatékonynak és nagynak tud mutatkozni. Egyfelől, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja – néhány kivételtől eltekintve – gyakorlatilag szankcionálhatatlan. Másfelől még mindig Oroszországnál van a világ nukleáris arzenáljának majdnem fele. És végül, de nem utolsó sorban, egy ideje destruktív hatalomként lép föl, és ebben a szerepben sokkal hatékonyabbnak tud mutatkozni, mintha valamit konstruktív cél érdekében cselekedne. Az utóbbihoz sokkal több türelemre, pénzre és egyéb erőforrásra van szükség. Ezzel szemben destruálni sokkal könnyebb, káoszt teremteni és fenntartani jóval kisebb ráfordítással is lehet. A hanyatláshoz egy apró adalék. A napokban tartották Vlagyivosztokban azt a távol-keleti gazdasági fórumot, ahová maga Putyin is elzarándokolt, de jellemző módon – és ez mutatja Oroszország mélyülő politikai és gazdasági elszigetelődését –, hogy sem a japán miniszterelnök, sem az első számú dél-koreai vezető nem jött el, holott nagyon várták őket. És nem voltak jelen a nyugati parti Amerika vezető gazdasági szereplői sem. Tehát, ami miatt ott tartják e találkozót, az semmilyen módon nem nyert visszaigazolást. Nos, ezen a fórumon több felszólaló, köztük German Gref – aki a legnagyobb orosz kereskedelmi és egyben lakossági bank, a Szberbank elnök-vezérigazgatója, míg korábban csaknem egy évtizeden át a szövetségi kormány gazdasági minisztere volt – gyakorlatilag megkongatta a vészharangot amikor arról beszélt, hogy húsz-huszonöt éven belül nem lesz szükség Oroszország legfontosabb exportcikkére, és egyben legjelentősebb valutaforrására, a kőolajra és a földgázra. Tehát a szénhidrogén-exporton alapuló gazdasági növekedésnek, ami egyébként már ma sem sem jelent gyors növekedést, belátható időn belül vége lesz. És ha Oroszország ezeket a bevételi forrásait nem tudja mással kiváltani, akkor hanyatlása csak gyorsulni fog. Sándor kérdésére visszatérve azt tudom mondani, hogy időről időre bele-bele nézek és hallgatok a magyar közmédiumokba, és egy ideje az a benyomásom, hogy műsoraikban Oroszország a halott ember státuszában van, tehát róla vagy jót, vagy semmit mondanak. Vagyis a kormány felügyelte médiumokból vajmi keveset lehet megtudni a tényleges oroszországi helyzetről, miközben Amerikát, meg Nyugat-Európát, és persze Brüsszelt folyamatosan bíráljuk. Róluk, a mi szövetségeseinkről hetet-havat össze lehet hordani, de Oroszországról egy rossz szavunk nincs. Még azt is elfogadnám, hogy ne bírálják Moszkvát, de legalább tárgyilagosan számolnának be az ottani helyzetről a közmédiumok. Erre azonban hiába várunk. Hogy meg lehet-e fordítani a jobboldali közönséget, ami most el van ragadtatva Putyintól, holott hagyományosan mindig is bizalmatlan volt a Szovjetunióval, és általában az oroszokkal szemben, nem tudom. Mindenesetre azt figyelmet érdemlő teljesítménynek gondolom, hogy Orbánnak sikerült saját táborával elfogadtatnia, hogy Oroszország „jó ország”, jobb, mint a Nyugat. Persze úgy könnyű ezt megtenni, ha e közönség nagy része alig tud bármit is erről az országról.

Ara-Kovács Attila Nem magyar példákat akarok felhozni, hanem két nagy-britanniai esetet. Együtt utaztam a brexit előtt három brit kollégával, akik tulajdonképpen Faras-pártiak voltak, és ők mondták azt, amit Zoli hallott a tüntetésen, nem akarják Európát, egyedül akarnak lenni, folytatni tovább a vállalkozásaikat, nekik ne mondja meg az EU, hogy mit halászhatnak, és mit nem. Mondtam, hogy jó, jó, de hát nem az EU mondja meg, hanem a természet. Hát ki fog pusztulni, és akkor miből élnek? Ó, ugyan, uram! vagy kolléga, dehogy! Hát a Jóisten ezt meg fogja oldani! Tehát ez volt az egyik történet. A másik pedig a saját történetem, többünk története, amikor a britek elhagyták a parlamentet. Nehezen búcsúztunk el tőlük a formalitás kedvéért, de megkönnyebbültünk. A britek biztonságpolitikailag mindig szembementek azzal, amit Európa képviselt. Mindig volt valami furcsa Thatcher-szag a levegőben, mindig volt valami, ami konfliktust idézett elő. Ez jelen pillanatban nincsen már így.

Szénási Sándor Szerintetek a jövő évi választások mennyiben hozhatnak változást? Tegyük föl, hogy a legjobb forgatókönyv valósul meg, és az ellenzék a maga tarka összevisszaságában meg viszonylag kevés koncepcióval összeáll, kormányt tud alakítani. Miféle helyzet lesz ez az unió, az uniós jelenlét szempontjából? Tekintve, hogy nagyon sokan föltételezik azt, hogy Orbán természetesen úgy megy el, hogy maradni fog, tehát folyamatosan számolni kell az ő létező mélyállamával meg az ő személyének a jelenlétével, és hát egy föltételezhetően viszonylag gyengén, mert kevés eszközzel működő kormány lesz itt. Tehát mintha egyfajta kettős hatalom lenne. Ez hogyan érintheti Magyarország EU-s politikáját?

Farkas Zoltán Sokféle elképzelés van. Az egyik a teljes közjogi parlamenti puccs, bocsánat az elnevezésért, tehát az, hogy vissza kell térni a 2010 előtti állapotokhoz, mert minden, ami azóta történt, illegitim. A másik véglet, hogy nem kell azonnal olyan messzire menni, van néhány dolog, amiben közjogi változtatás nélkül is elképzelhető a fordulat, és az uniós politika ilyen. Tehát az, hogy az új kormány kezdje újraépíteni az uniós kapcsolatokat, vegyen részt az integráció elmélyítésében. Úgy gondolom, hogy ez axióma, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen. A többit majd meglátjuk. Viszont eszembe jut egy 2002-es emlék, akkor Medgyessy Péter miniszterelnök titkárságát Draskovics Tibor vezette. Amikor az Orbán-hívők már sokadszor voltak kint az utcán, azt kérdezte tőlem, hogy ez most már örökké így lesz? A jóléti rendszerváltás jelszavával megnyerték a választást, ők alakítanak kormányt, és döbbenten látják, hogy bár a választóik hallgattak rájuk, de van egy másik Magyarország is, amelyik ott zúgolódik az utcákon. Fogalmam nincs, hogy mi lesz ebből, mi ennek a képletnek a feloldása. Nagyon rokonszenvesek a közjogi fejtegetések, Vörös Imréé és másoké, az alaptörvény és a sarkalatos törvények illegitim mivoltáról. Ugyanakkor a Fidesz azt is megpendítette, hogy Áder után Trócsányi lesz az államfő. Egy igazi jogtudós. Majd megnézem, amikor megküzdenek egymással. Amikor az Országgyűlés feles többséggel annullálja az alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket, akkor a köztársasági elnök nagy vidáman aláírja, mert rájön, hogy milyen igazatok van?

Magyar Bálint Én úgy érzem, hogy rendszerváltó kereslet van, megfelelő rendszerváltó kínálat még nincs. A kínálaton azt értem, hogy egy olyan módon összeállt csapat, akik tudatában vannak annak, hogy nincs tartalék a rendszerben, amit elherdálhatnak. Egyelőre kitolják az igazán komoly összefogás határidejét az előválasztás  utáni időkre. Ami a jogállami átmenetet illeti, az egy nehéz kérdés, mivel az autokratikus rendszerekből való kimászás forradalmi úton szokott történni. Az Európai Unió egy ilyen típusú utat biztos nem tud elfogadni, mert akkor tolerálnia kéne a jobboldali típusú forradalomi utakat is. Hozzám Vörös Imre elképzelése áll a legközelebb, ami a két szélső pólus között helyezkedik el. Nevezetesen, hogy az alaptörvényből bizonyos passzusokat ki lehessen egyszerűen feles többséggel iktatni. De még mostanáig sem történt meg, hogy az ellenzéki pártok fölkértek volna közösen egy jogász csapatot, hogy letegyék e kérdés megoldására a konkrét alternatívákat. Ez tipikusan olyan kérdés, amit elég bajos nyilvánosan megvitatni. 1989-ben egy hasonlóan heterogén társaságot két hét alatt összehoztunk ellenzéki kerekasztal címén. Ne mondja nekem senki, hogy a Bajcsy-Zsilinszky Társaság meg a hol egyesülő, hol széteső kisgazdák, szocdemek együtt az MDF-fel meg velünk, az SZDSZ-szel egymáshoz jobban illő társaság lett volna. Mégis ki lehetett nevezni Sólyom Lászlót meg Tölgyessy Pétert, hogy tárgyaljon az EKA nevében, és számítani lehetett arra, hogy az EKA közösen nyilvánuljon meg a megvitatott kérdésekben. Most pedig évek óta bizalomépítés címszó alatt olykor egymást püfölik az ellenzéki pártok, és pár perces kommunikációs előnyökre hajtanak. Ebben az a tragédia, hogy a kormányzóképességükbe vetett hitet ássák alá. Ha a kormányzóképességüket nem tudják fölmutatni a választás előtt, akkor a választók jelentős része félni fog attól a káosztól, ami jön. A káosztól, és a várható erőszaktól is. Ugyanannyira tud félni attól, hogy csak kicsivel nyerik meg a választást, mint attól, hogy elveszítik, mert a szeme előtt lebeg a Fidesz által mozgósítható fekete inges futballhuligánok képe… De nemcsak a kormányképes összefogás hiánya probléma. 2013 óta hozzászoktam ahhoz, hogy értelmiségi társaságban is hasztalan próbálok a nyelv fontosságáról beszélni. Az, hogy rendszerkritikai paradigmában mozogsz, annak van nyelvi kifejeződése. De ezt még a mi értelmiségi társaságunk is képtelen összekapcsolni. Úgy viselkednek, mintha a rendszerváltást meg lehetett volna a „szocialista demokrácia javítása” típusú fogalmi keretben is vívni. De ez nagyon nem így van, mert azok a kifejezések és szavak, amiket használunk, magukban hordják azt, hogy minek tekintem a másik felet. Na most, ha rendszerváltásban gondolkodok, az azt is jelenti, hogy a másik felet illegitimnek tekintem. Mert ha egy bűnözőt miniszterelnöknek, egy állami bűnszervezetet meg kormánynak nevezek az olyan mintha egy bankrablót tisztelt ügyfélnek hívnék. Ráadásul, akivel mi küzdünk, az 2002 óta nyíltan illegitimnek tekinti minden kritikusát és ellenfelét. Ezzel szemben a mi oldalunk, amikor párbeszédről, konstruktív ellenzékiségről beszél, ami gyakorlatilag behódolás és beragadás a kormánykritikai paradigmába. Orbán kiiktatta a rendszerkritikus nyelvet, és az ellenzék csak azokat az agymosó nyelvi formulákat szajkózza, amivel politikai nyelvújításként Orbánék előjönnek. Megfelelő nyelv nélkül az ellenzék képtelen valódi rendszerkritikus szereplővé válni. És nagyon nincs igazad, Zoli abban, amit mondtál a rendszermegnevezésekről. Korábban te is Hann Bandit idézted. Nos, Bandiék 2017-ben felmérték, hogy a különböző rendszer-megnevezésekből mit választanak az emberek. És ott a hét megnevezés között szerepelt a maffiaállam, a teljes ellenzéki és bizonytalan társaságban a legtöbben ezt választották. Budapesten 11 százalék választotta, a vidéki városban 24, a falvakban pedig 19 százalék. Ha ebből leveszed vidéken azt az 50-60 százalék fideszest, akkor az ellenzéki és bizonytalan szavazóknál is magasan vezetett. Miért? Mert a hétköznapi életükhöz az kapcsolódott, a maffia mintázatát látta a polgármester, a helyi vállalkozó, a fideszes képviselő stb. összefonódásában, akik egy fogadott családként lerabolják, amihez csak hozzáférnek. Az erőszakosság és mohóság együtt érzékelhető ebben a kifejezésben. Ezzel szemben a mi értelmiségi társaságunk a „drága Bolgár úr” műsorában fasisztázik, miközben a rendszer természetesen nem fasiszta, és mindössze két százalék választja ezt a meghatározást. Eközben a liberális értelmiség szídja a Mari nénit, hogy nem érti. Pedig Mari néni rohadtul érti ezt. Csak az ellenzék képtelen ezen a nyelven szólni hozzá. Az ellenzéki szereplők meg csak össze–vissza rögtönöznek a rendszer-legitimitásnak a megkérdőjelezésére alkalmas megnevezés híján. Most például az egyik új divat, hogy feudálisnak nevezik a rendszert. Csakhogy nem az, mert a feudális rendszer legitim, s nem bűnöző rendszer volt. És pont ez a vízválasztó a rendszerkritikus paradigma és a kormánykritikus paradigma között, hogy ezt a rendszert, amiben élünk, ezt egy bűnszervezetnek tekintem-e, mert valójában az. Nem azért, mert én gyűlölöm őket, hanem azért, mert a hatályos jogszabályok szerint bűnözők. És ha ezt a politikai elit nem hajlandó ezzel az erővel képviselni, akkor hiába sorjáz föl szegény Hadházy Ákos is naponta újabb és újabb korrupciós eseteket, mert az olyan, mint amikor egy marék gyöngyöt tartok a kezemben. Az ugyanis még nem nyaklánc, eldobom és széthullik. Az a vékony fonal, ami összetartja a sok gyöngyöt egy nyakláncon, az a nyelv, és ezt képtelenek egyszerűen belátni. És ez a dolog azért bosszantó, mert az, hogy kétharmada lett a Fidesznek ’14-ben és ’18-ban, csak az ellenzéken múlott. Ha most az ellenzék elveszíti a választást, melynek megnyerése lehetséges, Orbán növeli az elnyomást, növeli az egzisztenciális függőséget, és beragadunk egy autokratikus rendbe.  És tovább folyik majd a tehetségek elmenekülése az országból, és már egyre gyengébb intellektusú emberek kerülnek be a politikába, és maradnak ott, akik képtelenek felnőni ahhoz a feladathoz, amit el kellene látniuk. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 októberi számában)

Csepeli György: Belzebubbal a Sátán ellen

Trevor Nunn megtörtént eseményekre épülő filmje mesterien elegyíti a schilleri receptből jól ismert ármányt és szerelmet, beépítve a történetbe a második világháború végén létrejött helyzet nagy erkölcsi dilemmáját. Magával ragadóan mutatja be a brit felső osztályból egyetemre került fiatalok baloldali szubkultúráját, melynek követőit a fasiszta Belzebub és a kommunista Sátán közötti választás kényszerével szembesítette. A harmincas évek végén, amikor még javában zajlott a spanyol polgárháború, Mussolini pedig Etiópiát rohanta le, Hitler birodalma sorra falta fel a szomszédos országokat, a Cambridge-i Egyetem diákjainak szó sem volt dilemmáról. Megváltoztatva a megváltoztatandókat, a dilemma jóval később, a második világháború vége után jött el. A harincas években a cambridgei-i elitegyetem diákjai Dovzsenko és Eisenstein filmjein lelkesednek, kételkedés nélkül elhiszik Kamenyev, Zinovjev és a többiek önmagukra súlyosan terhelő abszurd vallomásait, s csak egy pillanatra ingatja meg őket hitükben a Sztálin–Hitler-paktum.

Ez volt az a légkör, melyben a Cambridge-i Egyetem diákjai, majd végzettjei felajánlották szolgálataikat a szovjet kémhálózatnak, s magas állami beosztásaikban folyamatosan szállították megrendelőiknek annak az államnak a titkait, amelynek a polgárai voltak. Az elithez tartozás, a radikális baloldali attitűd, a kémkedés izgalmai által megemelt adrenalinszint mellett e szubkultúra része volt az angol elitegyetemek férfitestekbe zárt világától sosem idegen homoszexualitás, mely csúcsra járatta a rejtőzés, a bujkálás, a hamis identitás kémkedéshez eleve nélkülözhetetlen gyakorlatait.

Lindsay Shapero forgatókönyvében a jól megírt, pergő történet az események sűrűjébe viszi a nézőt, megmutatva az utóbb szovjet kémként leleplezett tehetséges fiatal fizikuslány töretlen karrierjét a brit atombomba kifejlesztésével megbízott kutatócsoportban. Az eredeti történetben Melita Noorwood volt a titkárnő neve, aki a filmben Joan Stanley néven a harmincas évek végétől kezdve folyamatosan informálja Moszkvát az éppen készülő, majd elkészült atombomba titkairól. Az atombombát persze nem a britek, hanem az amerikaiak készítették és robbantották fel végül, de a filmből az derül ki, hogy a brit fizikusok is tudtak annyit a bombáról, amennyi a szovjet megrendelőket érdekelhette.

Joant tehetséges fizikushallgatóként magával sodorja a radikális baloldali egyetemi szubkultúra. Felsőbb kapcsolata egy magas rangú külügyminisztérumi hivatalnokká avanzsált egykori diáktársa, aki egy egyiptomi fiúba szerelmes, amit házassággal leplez. Joan szerelme a Németországból Nagy-Britanniába menekült zsidó fiú, akit olthatatlan vágy vonzott az abszolút Jó megvalósulását ígérő szovjet társadalmi kísérlethez. A szerelmet azonban összetöri az ármány, a Szovjetunióból kiábrándult fiút megöli a KGB. Mire véget ér a világháború, Joannak is nyilvánvalóvá válik, hogy a kommunizmust építő országban semmi sem történik, amiért érdemes lenne az életét kockáztatnia. Napnál is világosabb lesz számára, hogy a nagy társadalmi kísérlet eredménytelen, s megvalósulása nem ígér jót a világnak. De jelent, amíg jelenthet, s a közelítő lebukást úgy kerüli el, hogy útlevelet és új nevet szerez leplezett homoszexualitása miatt rettegő felső kapcsolatától. Nyilvánvaló, hogy anyagi ellenszolgáltatást nem kapott s nem kap. Szolgálatának motivációja ideális, nem zsarolják, nem kényszerítik. Teljesen tisztában van azzal, hogy akit szolgál, az maga a Sátán.

A thrillerként hirdetett filmben az izgalmak forrása nem Joan rejtőzése, bujkálása, majd szerencsés megmenekülése a nyomába szegődött M5 kopóitól. Az izgalom forrása, hogy nem tudjuk, miért nem hagyja abba Joan a kémkedést. Mi viszi rá, hogy a megváltozott helyzetben, amikor a Szovjetunió már nem szövetségese hazájának, továbbra is kockáztassa életét, fényképezze a titkos dokumentumokat, táplálja a titkokra csillapíthatatlanul éhes moszkvai Minótauroszt?

Judi Dench csodálatosan alakítja az idős Joant, aki már rég maga mögött hagyta kémmúltját, s egyszer csak becsengetnek lakásába a kémelhárítás ügynökei. Joan körömszakadtáig tagad, de végül szembesül a bizonyítékokkal, és nem marad más lehetősége, mint a teljes beismerő vallomás. Ez a vallomás az, ami messze az átlagos kémtörténetek fölé emeli a filmet.

A korábbi háborúkban mindegyik hadviselő fél joggal tarthatta magát a Jó helytartójának, akivel szemben a másik a Rossz megtestesítője volt. Mint Pascal írja egyik példázatában, ha valaki megölt egy embert, a Pireneusok egyik oldalán gyilkosnak, a másik oldalán hősnek számított. Senki sem volt se jobb, se rosszabb a Deákné vásznánál. Világos volt a határ a hadviselő felek között, s aki az ellenfél javára kémkedett, mint például Mata Hari az első világháborúban, maga is tudta, hogy ha elkapják és leleplezik, akkor hazaárulóként halálra ítélik és kivégzik.

A második világháború azonban gyökeresen megváltoztatta ezt a helyzetet. A lakásának kapuján kilépő, letartóztatott Joant a felháborodott szomszédok hazaárulónak tartják. Az összesereglett riporterek előtt azt mondja, hogy ő nem Mata Hari, s nincs semmi oka arra, hogy elfogadja a hazaárulás vádját. Azzal érvel, hogy amikor a Szovjetunió Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal együtt Hitler ellen harcolt, akkor a Szovjetunió nem számított ellenségnek, a titkok, amelyeket szovjet megbízóinak átadott, „házon belül maradtak”. Bármilyen gonosz és kegyetlen volt Sztálin, Hitlert nélküle nem lehetett volna legyőzni.

De miért kémkedett Joan Stanley a Szovjetunió javára 1945 után is, amikor az egykori szövetségesből már ideológiai és politikai ellenfél lett? A film intellektuális csúcspontja, amikor a „vörös ügynök” azzal igazolja tettét, hogy ha az atombomba az USA monopóliuma marad, a bomba birtokosai nehezen álltak volna ellen a kísértésnek, hogy újra alkalmazzák. Joan nem tudott napirendre térni a Hirosima és Nagaszaki lakosaira hullott két atombomba okozta mérhetetlen pusztulás és szenvedés tényei fölött. Hirosima és Nagaszaki elpusztítása Joan szemében a Sátán műve volt.

A két atombomba bevetése iszonyatos erkölcsi szakadékot nyitott meg Joan (és sok más, hasonlóan gondolkozó kortársa) alatt. Korábban Hitlert tekintették Sátánnak, akit csak Sztálin, a Belzebub segítségével lehetett legyőzni. A Rossz veresége azonban nem jelentette a Jó győzelmét, aminek bizonyítéka Joan szemében a győztesek egyike, az USA által bevetett atombomba volt. Ezzel az USA is belépett az ördögök seregébe, ugyanoda, ahol Hitlernek és Sztálinnak korábban már bérelt helyük volt.
Az atombombák ledobását követően Joan úgy érezhette, hogy Isten meghalt, nincs többé az emberi világban Jó, csak Rossz. Úgy gondolta, hogy az atombomba a Sátán műve. S ha a Sátánnak van atombombája, miért ne lehetne Belzebubnak is? – kérdezte magától. Azért folytatta a kémkedést, hogy a Szovjetuniónak is legyen atombombája, miáltal az ellenfelek kölcsönösen elrettenthették egymást a bomba bevetésétől.

Lukács Györgynek valószínűleg nem volt igaza 1918-ban, amikor keresztülhazudva magát az igazságig, a kapitalizmussal szemben a kommunizmust választva Belzebubbal akarta kiűzni a Sátánt. A dialektikus etika a Lukács által kigondolt absztrakt térben nem működik, de a brit kémnő története azt mutatja, hogy van olyan konkrét helyzet, melyben csak ez az etika érvényes. Ha Belzebubnak és a Sátánnak egyidejűleg van atombombája, akkor nem fogják azt egymás ellen bevetni, mert tudják, hogy mindketten elpusztulnak. Joan tette ezen a felismerésen alapult.

Joan Stanley 1945-ben félreismerte a helyzetet. A Jó nem tűnt el, csak elrejtőzött a Rossz kulisszái mögé. A „vörös ügynök” magyarázata ebben az esetben nem kétségbeesett reagálás Isten halálára, hanem egyszerű önigazolás. A film nagysága abban van, hogy nyitva hagyja a dilemmát.

A vörös ügynök. Angol életrajzi dráma, thriller. 101 perc, 2019. Rendező Trevor Nunn, forgatókönyvíró Lindsay Shapero, operatőr Zac Nicholson, zene George Fenton. Szereplők Judi Dench, Stephen Campbell Moore, Sophie Cookson, Tom Hughes, Ben Miles, Robin Soans, Laurence Spellman, Tereza Srbova, Caran Owens. (kép: port.hu, in: Mozgó Világ 7-8, 2019 nyár)

Révész Sándor: A legalsó tepsiben az anatómián

Mondhatjuk-e, hogy ami ma Magyarországon van, az nem normális állapot? Mondhatjuk-e, hogy ami a posztkommunista államok többségében van, az nem normális állapot? Lehet, hogy az adott állapot átlátását, értelmezését éppen az nehezíti, hogy feltételezzük valamely állapotról, hogy az a normális. Lehet, hogy ezt a feltételezést kellene feladnunk ahhoz, hogy leírhassuk és megérthessük, mi az, amiben vagyunk. Esetleg abból kellene kiindulnunk, hogy egyszerűen csak különböző állapotok vannak, amelyekben a különböző államok működnek, s ezeket nem lehet normálisakra és nem normálisakra felosztani, pláne nem vágyaink és értékeink szerint?

Egyszerűen csak tudomásul kell vennünk, hogy ezek vannak, le kell írnunk őket, s aztán ennek a leírásnak a birtokában kell elgondolkodni arról, hogy mit tegyünk, mit tehetünk?

Nem gondoltam volna, hogy ehhez a kérdéshez fogunk eljutni két évtized múltán, amikor Magyar Bálint cikkében (Magyar Hírlap, 2001. február 22.) azt olvastam, hogy „Simicska Lajos APEH-elnöki kinevezésével új fejezet kezdődött a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúra történetében”, s „ami azóta történik, az a demokratikus intézményrendszer keretei között maffiamódszereket alkalmazó állam, azaz a »szervezett felvilág« szisztematikus kiépítése”.

Akkor úgy tűnt, hogy az SZDSZ vezető politikusa (nem sokkal azelőtt még az elnöke) az ellenzéki narratívába vezet be egy hatásosnak tűnő elemet, a maffiaállamot, amelyet ilyenként alkalmaztak többen Oroszország, Szerbia, Albánia, Románia jellemzésére (l. pl. Bányai Péter: Az eredeti demokráciától a maffiaállam felé, Kolozsvár, 2005). Bokros Lajos a szomorú emlékezetű MDF¬¬–SZDSZ-lista vezetőjeként a 2010-es választási kampányban már a „fülkeforradalom” előtti Magyarországot is maffiaállamnak minősítette egy kampányrendezvényen. (Százhalombattai Tükör, 2010. április 8.)

Magyar Báint

Aztán ahogy megjelentek 2013–2015 között Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam címmel a Magyar Bálint által szervezett, szerkesztett és bevezetett kötetek, majd kijött A magyar maffiaállam anatómiája című könyve, egyre inkább kibontakozott, hogy nagy igényű és nagyszabású eszköztár épül az egész posztkommunista világ leírására. Ez most a Pénzügykutató Intézet fiatal kutatójának, Madlovics Bálintnak a társszerzőségével el is készült. (Bálint Magyar and Bálint Madlovics: The Anatomy of Post-communist Regimes, CEU, Budapest – New York, 2020, 808 o.) Angolul készült, de már fordítják magyarra (is). Ebben a leíró fogalomrendszerben a maffiaállam a helyére kerül, és már nem kap olyan nagy hangsúlyt.

A szerzők szerint a liberális kiindulópont, mely szerint a liberális demokrácia az állam normális állapota, lelkileg gátolja (moral inhibition) a posztkommunista társadalmak történelmi és kulturális örökségének teljes számbavételét, s ez vezet ahhoz a képzethez, hogy normális esetben egy lineáris fejlődési úton jutnak el a posztkommunista államok a liberális demokráciába, hogy ennek alapfeltételei nagyjából adottak vagy megteremthetők, s hogy ettől az úttól való elhajlások csupán múló gyermekbetegségek (teething problems).

Révész Sándor (fotó: hvg.hu)

Ez volt a tranzitológia kiindulópontja, melyből az következett, hogy a posztkommunista államok állapotát a liberális demokrácia fogalmaival, az átmenet végpontja felől elemezzük. Amikor azután szembe kellett nézni azzal, hogy a posztkommunista országok többnyire nem a liberális demokráciába való átmenet állapotában vannak, nem arrafelé haladnak, akkor a tranzitológiai felfogást a hibridológiai váltotta fel, mely ezeket a rendszereket a liberális demokrácia elemeinek és az annak ellentmondó elemeknek valamiféle keverékeként, valamilyen inkonzisztens rendszerként írta le.

Ezen is túl kell lépni ahhoz, hogy a kialakult rendszerek sajátosságait egy konzisztens fogalomkészlettel leírjuk. Erre tesz kísérletet ez a méretes mű.

A kiindulópont szerint a rezsimek közötti különbségeket első fokon az határozza meg, hogy a társadalmi cselekvés három szférája, a politikai, a gazdasági és a közösségi mennyire és milyen módon van vagy nincs elválasztva. Ha nincs önálló gazdasági szféra, akkor például nem létezhet a politikától független tulajdonlás, tőke, termelőerő, nem létezik gazdasági erő politikai erő nélkül és fordítva, akkor nincs a politikai hatalomtól független civil szféra sem, akkor tehát a liberális demokrácia alapfeltételei hiányoznak, mert a politikai hatalomnak minden szférára ki kell terjednie, nem lehet olyan korlátozott, amilyennek liberális demokráciában lennie kell. Tehát a végrehajtó hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok sem működhetnek.

A kommunista diktatúrákban a társadalmi cselekvés ezen szférái nem lehettek szétválasztva, hiszen a politikai szféra felügyelte az egész állami vagy kvázi állami (szövetkezeti) tulajdonban lévő gazdaságot, a párt tartott igényt az egész közösségi szféra meghatározására, működtetésére és ellenőrzésére.

Következésképpen a kommunista diktatúrában e szférák autonómiájának kultúrája nem bontakozhatott ki, és visszafejlődött még azokban a nyugatiasabb országokban is, ahol ez nagyobb mértékben megvolt.

A politikai szereplők ebből az antiliberális kultúrából érkeztek, ez határozta meg attitűdjeiket. A rendszerváltás során létrejöttek ugyan e három szféra elkülönült intézményei, de az azokat működtető aktorok, mindenekelőtt a politikai szereplők informálisan e kulturális örökség szerint értelmezték a feladatukat és hatáskörüket. Márpedig ahol a szereplők domináns módon a társadalmi cselekvés szféráinak összejátszását (collusion) vagy összeolvadását (merger) képviselik, ott a liberális demokrácia bukásra van ítélve. A szférák szétválasztásának (egybeolvadásának) mértéke makacs társadalmi tényező, igen nehezen változik. Márpedig nem a formális intézmények, hanem azok informális használati módja az, ami domináns módon befolyásolja az államközösség (polity) működését. Az informális intézményeké a főhatalom (supremacy) a formálisak fölött.

A rendszerváltást lelkesen átélt liberális értelmiségi itt megrendül. Ez az értelmiség ugyanis abszolút intézményhívő volt (voltunk). Minden reményünk arra épült, abban hittünk, hogy az intézmények működési logikája formálja fokozatosan a maga képére a társadalmat. Ez az illúziótlan mű pedig azzal szembesít minket, hogy a társadalom működési logikája formálja a maga képére az intézményeket. És be kell látnunk, hogy amilyen könnyű ez utóbbira példát találni, olyan nehéz az előbbire.

A szférák összeolvadásából következik, hogy a gazdasági és közösségi tevékenységekhez politikai támogatás (patronálás) szükséges, a politikai elitnek pedig lehetősége van rá, hogy patronálás útján kiterjessze a hatalmát valamennyi szférára. Ily módon patronális rendszerek jönnek létre. Ezeket a Magyar–Madlovics-nevezéktanban patronális demokráciának nevezik, ha több kompetitív patronálási piramis működik (multi-pyramid system), amelyek reális választási és hatalomváltási lehetőséget nyújtanak; és patronális autokráciának, ha csak egy patronálási piramis létezik (single-piramyd system), mert a többit beolvasztották, marginalizálták, alávetették, kinyírták. Azért minősül Orbán Magyarországával szemben például Kaczyński Lengyelországa demokráciának, mert Magyarék megítélése szerint ott még létezik komoly alternatív politikai erő, patrónusi hálózat, nálunk pedig már nem.
A patronalista örökség tekintetében a szerzők három csoportra bontják a posztkommunista társadalmakat. A legerősebb patronalista örökség Albániára, Örményországra, Azerbajdzsánra, Fehéroroszországra, Bulgáriára, Grúziára, Kazahsztánra, Kirgizisztánra, Észak-Macedóniára, Moldovára, Romániára, Oroszországra, Tádzsikisztánra, Türkmenisztánra, Ukrajnára, Üzbegisztánra maradt, a közepes erősségű Észtországra, Lettországra, Litvániára, Szerbiára, Szlovákiára, a legkevésbé erős pedig Horvátországra, Csehországra, Kelet-Németországra, Magyarországra, Lengyelországra, Szlovéniára.

Mint látjuk, a felbomlott szövetségi államokon belül különbségek voltak. Csehszlovákia és a Szovjetunió utódállamai két, Jugoszlávia utódállamai három különböző csoportba tartoznak. Valószínű, hogy az egyben maradt országokon, például Magyarországon belül is meg lehetne állapítani regionális különbségeket. A vidéki Magyarország vélhetőleg más csoportba tartozna, mint Budapest.
Mindenesetre Magyarországot induló pozíciója nem determinálta arra a helyre, ahová került.

Kornai János 2019-es osztályozása szerint a fenti 27 országból kilenc az, amelyet már nem mondhatunk patronális demokráciának, csak patronális autokráciának: Örményország, Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Kazahsztán, Oroszország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán – és Magyarország. Valamennyi a Szovjetunió része volt, és a legerősebb patronalista örökséget hordozza – Magyarország kivételével. Magyarország az egyetlen, amelynek a második és a harmadik csoportból sikerült autokráciává süllyednie.

A patronalizmus mértéke függ attól, hogy az elnöki hatalom mennyire erős, hogy a választási rendszer mennyire arányos, s hogy az adott ország mennyire tartozik az Európai Unió vonzáskörébe. Magyarországra a három hajlamosító tényező közül csak az egyik érvényes, a már 2010-ben is eléggé aránytalan választási rendszer, amely azóta még sokkal aránytalanabb lett. Ezek szerint ez döntő tényezővé vált.

Ezeknek az ideáltipikus jellemzőit vizsgálják és vetik össze az állam, a különböző szereplők, a politika, a gazdaság és a társadalom szintjén nagyon sok tényezőt sorra véve, tömérdek táblázat és ábra segítségével, míg végül az utolsó tematikus fejezetben felrajzolják, miként mozogtak és hová érkeztek ebben a háromszögben az egyes országok a kommunista diktatúra pólusától indulva.
A rendszerek és rezsimek egzakt leírására alkalmas teljes körű eszköztárat kínál ez a súlyos mű, amely kellő türelemmel és étvággyal egyben is fogyasztható, de leginkább kézközelben tartandó, kézikönyvként használandó.

Ebben a soktényezős, sokdimenziós leírássorozatban vannak heurisztikus és vitatható elemek egyaránt szép számmal. Ezek közül itt csak néhányat tudunk kiemelni.

A patroniális autokrácia egyetlen piramisának tetején a csúcspatrónus áll, a befogadottakból álló politikai család (adopted political family) feje. Ez a politikai család, amelybe nincs szabad belépés, és amelyből nincs szabad távozás, a közjótól függetlenül, domináns módon a politikai elit érdekei szerint gyakorolja az uralmat. A közjótól való függetlenség egyben a világnézettől, ideológiától való függetlenséget is jelent, mivel ezek a közjó mibenlétére vonatkoznak. Az érdekkövetés eszköztárából semmilyen hasznosítható elem, így az ideológia felhasználása sem hiányozhat. Ennek megfelelően a patronális autokrácia (a kommunista diktatúrával vagy a konzervatív autokráciával ellentétben) nem idológiavezérelt, de ideológiaalkalmazó rezsim. (Kaczyński idelógiavezérelt Lengyelországa ebben a tekintetben is különbözik Orbán Magyarországától. Ezért tekintik azt Magyarék a konzervatív autokrácia felé elhajló demokráciának.) Egy ideológiaalkalmazó rezsim az alkalmazott ideológiát is, a hozzá csatolt ellenségképet és politikai célpontjait is az optimális érdekkövetés igényei szerint változtathatja, miután az uralkodó politikai családnak nincs ideológiai kötődése.

A patronális autokrácia ideáltípusa a maffiaállam, amely minden tekintetben ennek a rezsimtípusnak a legkifejlettebb változatát testesíti meg. Minden tekintetet itt most nem tudunk sorra venni, csak a mű tanulmányozására tudjuk biztatni az olvasót, ha a klánállam, a neoszultanisztikus és a ragadozó (predatory) állam mibenlétére kíváncsi. Itt most csak a bűnöző állam (criminal state) meghatározását kapcsoljuk a maffiaállamhoz.

A Magyar–Madlovics-nevezéktanban a korrupt állam az, amelyben a megbízott személyek személyes haszon végett visszaélnek a hatalmukkal. Ez a visszaélés alkalmi, a korrupció ebben a rezsimben deviáns elem, nem alakul ki tartós korrupciós hűbéri láncolat. A foglyul ejtett államban (captured state) már kialakulnak állandó korrupciós hűbéri láncolatok is, és a korrupció a rezsim strukturális eleme. A bűnöző államban a korrupció a rezsim meghatározó alkotó (constituting) eleme, ott a korrupció a politikai vállalkozásnak alárendelt, monopolizált gyakorlat. A bűnöző államot a politikai család bűnszervezetként – kvázi maffiaként – kormányozza. A maffia immáron nem állam az államban, mint Olaszországban, Japánban vagy az Egyesült Államokban, hanem maga az állam. A maffia patronálását nem önkéntesen, hanem kényszer és erőszak hatására veszik igénybe a hatáskörébe tartozó egyének és vállalkozások. Így van ez a maffiaállamban is, amelynek a hatóköre kiterjed az egész országra, egymás után a gazdaság különböző szektoraira, a közszolgáltatás és a kultúra különböző ágazataira, a társadalom különböző rétegeire, különös tekintettel a leghátrányosabb helyzetűekre, akiknek az életlehetőségeit az határozza meg, hogy elfogadják-e és megszolgálják-e a korábban alanyi jogon, lojalitási feltételek nélkül járó támogatást a korrupciós hűbéri láncolat alján.

A kényszerítésnek, a korrupciós láncolatba való bevonásnak olyan állami eszközei vannak, amelyekkel az egyszerű maffia nem rendelkezik: a normatív eljárások egyedileg megkülönböztető (diszkrecionális) döntésekkel való helyettesítése, a törvényalkotás, az állami újraelosztás, az ellenőrző mehcanizmusok, az igazságszolgáltatás diszkriminatív és protekcionista, azaz a patronáltakat kedvezményező, a nem patronáltakat büntető működtetése.

Ennek az enciklopedikus eszköztárnak a kidolgozása nagy teljesítmény, de van rajta javítanivaló. Ezek közül itt a következőket említeném.

A konzervatív autokrácia nincs igazán integrálva ebbe a rendszerbe. A szerzők rendszerint a liberális demokrácia, a kommunista diktatúra és a patronális rendszerek jellemzőit vetik össze, állítják szembe egymással a különböző ábrákban és táblázatokban. A konzervatív autokráciáról szinte semmit nem mondanak. Ez annál is inkább hiányzik, mert a patronális rezsimek egy része (kivált a lengyel és a magyar) konzervatívnak deklarálja magát, és ezt a deklarált önképet a patronális és konzervatív rezsimek jellemzőinek sokoldalú összevetésével lehetne lebontani.

A könyv borítója

A másik és nagyobb probléma a kommunista diktatúra jellemzésével van. A jellemzések természetesen ideáltípusokra vonatkoznak, nem várhatjuk tőlük, hogy az egyes rezsimeket, rendszereket pontosan leképezzék, hiszen minden típuson belül számos variáns létezik, és az ideáltípustól valamilyen mértékben mindegyik eltér. De a jellemzőknek mégis olyan ideáltípust kell megjeleníteniük, amelyek általában és alapvetően megfelelnek a jellemzett rezsimek gyakorlatának. A kommunista diktatúrákat olyan ideológiavezérelt rendszereknek írják le, amelyekben a formális intézmények dominálnak. Ez teljes mértékben ellentmond a történelmi tapasztalatoknak.

Az ideológiavezéreltség csupán a kommunista diktatúrák előtörténetét és megengedő értelmezésben is legfeljebb a kiépítését jellemzi. A pártállami diktatúrák működtetésére, fenntartására az ideológiaalkalmazás volt a jellemző. A társadalmat nem vezérelték a marxista–leninista ideológia által leírt kommunista állapot irányába, hanem ezt az ideológiát igen változatosan és változékonyan úgy alkalmazták, ahogy azt az állampárt hatalmának fenntartásához jónak látták.

Az sem áll, hogy a kommunista diktatúrákban a formális intézmények domináltak volna. A formális döntéshozó, törvényalkotó intézményeknek, a parlamenteknek, az elnöknek vagy az elnöki testületeknek még sokkal kevésbé volt érdemi szerepük, mint a patronális autokráciákban. Az állami, párt- és társadalmi szervezetek döntéshozó testületei az esetek túlnyomó többségében nem hozták, hanem szentesítették csupán a döntéseket. Az informalitásnak volt döntő szerepe minden szinten.

Ez azért is fontos, mert éppen ez volt az az örökség – a pragmatikus elvtelenség, az informalitás, a kézi vezérlés, a vezérelv – amely a liberális demokrácia esélyeit olyannyira csökkentette a posztkommunista (helyesebben posztpártállami) társadalmakban.

Az utolsó tematikus fejezetben a szerzők arra vállalkoznak, hogy meghatározzák néhány ország mozgását a rezsimek háromszögén belül. Az eredmény arra utal, hogy az eszköztár egyes országokra való alkalmazásának a módszertana még kidolgozásra vár.

Képtelenség az 1990–1994-es és az 1994–1998-as ciklust a liberális demokrácia pólusán összevonni. 1990 és 1994 között biztosan nem volt Magyarországon liberális demokrácia. Egyrészt nem is lehetett, mert a gazdaságban csak fokozatosan alakult ki a magántulajdon túlsúlya. A kormányban és a kormánypártban az antiliberális erők voltak túlsúlyban. Igen jelentős volt az ideológiavezérelt nacionalisták befolyása. Alkotmányellenes eszközökkel kisajátították és a szélsőjobboldal kezére adták a közmédiát, melyek liberális elnökeit durva koncepciós eljárással távolították el. A kormány durván beavatkozott a sajtóviszonyokba. Brutális támadás folyt a kormány hatalmát valamelyest korlátozó köztársasági elnök ellen, a kormány (többek között) szélsőjobboldali csoportokat mozgósított az elnök lejáratására. Folyamatosan kijátszották a kétharmados törvényeket, messzemenően kihasználták a rendszerváltás előttről érvényben maradt és a liberális demokráciával összeegyeztethetetlen jogszabályokat, és javában zajlott az a privatizációs folyamat, amely szorosan összeláncolta a társadalmi cselekvés politikai és gazdasági szféráját. A rendszerváltás utáni politikai elit egyik legantiliberálisabb, „rendpárti” személyisége Boross Péter belügyminiszter majd kormányfő, aki belügyminiszteri minőségében a titkosszolgálatokhoz delegálta „tanácsadóként” az ellenzéket megsemmisítendő nemzetáruló bagázsnak tekintő pofoszos aktivistákat . Számos alkalommal megakadályozták parlamenti vizsgálóbizottságok létrehozását vagy érdemi működését.
Hogyan lehet ezt a ciklust egy kategóriába vonni az 1994–1998-assal, amelyben a leginkább tiszteletben tartották és érvényesítették a liberális demokrácia normáit a rendszerváltás utáni Magyarországon? Hogyan lehet a 2002–2010 közötti időszakot távolabbra tolni a liberális demokrácia pólusától, mint az 1990–1994-eset? S hogyan lehet ilyen csekély a különbség a Magyar Bálint kultuszminiszteri részvételével kormányzó Medgyessy-kormány és az első Orbán-kormány között, amelyet Magyar Bálint, mint fentebb idéztük, már akkor maffiamódszereket alkalmazó és a szervezett felvilág, vagyis a bűnöző állam kiépítésén munkálkodó rezsimnek minősített? (Megjelent a Mozgó Világ 2020 11/novemberi számában)

Szent-Iványi István: Ifjúkori évek az állambiztonsági iratok tükrében

Hogyan lettem célszemély?

Történetem origója, a kezdet napja 1980. szeptember 12. Ha vezettem volna saját naplót (persze nem vezettem), bizonyosan semmi érdemlegeset nem jegyeztem volna föl e napról. Pedig ez volt az a fontos nap, amikor a Szervek kitartó és megtisztelő figyelmét Kocsis Lajos fedőnevű társadalmi megbízott (a továbbiakban fn. tmb.) szerény személyemre irányította. Én persze mit sem tudtam arról, hogy a Kedvesem Espresso félhomályában tanácskozó két egyén, a már említett Kocsis Lajos fn. tmb. és Udvardi Ernő rendőr főhadnagy, a III/III-4-a alosztály munkatársa éppen rólam és az előző nap nálam tartott lakásszemináriumról beszélnek. Kocsis elmondja tartójának, hogy Geréby György csoporttársam meghívása alapján vett részt egy szemináriumon, amit eredetileg Szabó Miklós tartott volna, de ő végül nem jött el. Helyette Szilágyi Sándor számolt be friss lengyelországi tapasztalatairól, a KOR egyik vezetőjével (a tmb. a nevére nem emlékezett) és a Szolidaritás aktivistáival történt találkozójáról. Szilágyi a jelentés szerint nagy mennyiségben hozott haza röplapokat és más dokumentumokat. Ezt követően Szilágyi még beszélt a Szegényeket Támogató Alap működéséről, és elmondta, hogy aznapra volt egy meghirdetett rendezvény, ami számára ismeretlen okokból elmaradt. Ehhez kapcsolódóan a házigazda (én) a jelentés szerint azt „javasolta, hogy ők is hozzanak létre egy »segélyező« csoportot. A jelenlévők beleegyezése után vállalta, hogy elvégzi majd a könyvelést, azaz a pénzösszegek bevételezését és kifizetését. Az idő előrehaladására való tekintettel a részletek megbeszélésére nem került sor.” A négyoldalas, bőbeszédű beszámoló (csak nem sorra fizették?) az este állítólagos hullámzó hangulatára is kitért.

Kocsis lelkesedését a vállalt feladata iránti kötelességtudat mellett a bosszúvágy is fűtötte Szilágyival szemben, aki korábban elcsábította a feleségét, és a tmb. szemmel láthatólag ezen még mindig nem tudta túltenni magát.

Bár Kocsis jelentésének középpontjában Szilágyi Sándor (Saci) állt, Udvardi számára az igazán érdekes információ a szeminárium maga, annak résztvevői és a számukra akkor még ismeretlen házigazda volt. Az írásos értékelésben kiemelte, hogy a tmb. rendkívüli találkozót kért az ügyben, információi operatív értékűek. Társaságunk felkeltette az érdeklődését, kíváncsi volt arra, hogy kinek a befolyása alatt áll a csoport, Szilágyi jelenléte véletlen volt-e. Adott egy sereg feladatot a buzgó tmb.-nek. Intézkedésként javasolta Szent-Iványi adatainak a nyilvántartásban történő ellenőrzését, a III/III-2 osztály és a „Kéregetők” fn. foglalkozó vonal tájékoztatását.

A leadott jelentések szerint tmb. és tartója gyakran találkoztak a Kedvesem Espressóban, aminek az azonosítása némi bizonytalanságba ütközik, ugyanis Kedvesem Espresso Budapesten nem volt. A Váci utcai Kedves Espresso akkoriban kedvelt hely volt, csak 1983-ban nyílt meg a helyén a Fontana Áruház. Ezenkívül a Bartók Béla úton nevezetes hely volt a Ma Cherie, ami magyarul kedvesemet jelent, akár ez is lehetett a helyszín. Ez a presszó egyébként később a besúgói találkozóknál sokkal fontosabb események helyszínévé vált: itt alakult meg 1988-ban a Fidesz, és akkoriban több nagy érdeklődést kiváltó sajtótájékoztatóra is ebben a presszóban került sor.

Kocsis rendkívüli jelentése beindította az állambiztonsági gépezetet. A másnapi jelentésben is szerepelt az információ, de ebben már Szilágyit meg sem említették, a „Történész” elmaradt előadására utalnak (tévesen, hiszen a „Történész” fn. nem Szabó Miklóst, hanem Vígh Károlyt illette, aki úgy került ide, ebbe a történetbe, mint Pilátus a krédóba). A Napi jelentés már a résztvevőkre (10 fő egyetemistára) és rám koncentrált. Intézkedésként pedig elrendelte személyemre az előzetes ellenőrzést. Nem sokkal később (1980. október 3-án) már egy ún. Objektum Dossziét is létrehoztak 11-OD-4884 számon, „Az ún. repülő egyetem keretében az ifjúság körében ellenséges fellazító tev(ékenységet) kifejtő személyek és kapcsolataik” címmel. A dosszié első bejegyzése az én meglehetősen sovány és tartalmatlan jellemzésem, amely a szikár életrajzi adatokon túl összesen két rövid mondatot szentelt nekem: „Jellemzése szerint fejlődésére nagy hatással volt családi helyzete. Értelmi fejlettsége, felfogóképessége az átlagon felüli.” Csalódást keltően szerény profil, ennél azért színvonalasabb munkát vártam volna a Szervektől. Ekkor kaptam a Segélyező fn. bizalmas nyomozás célszemélye eposzi jelzőt is. Innentől az iratokban általában ezen a néven emlegettek, de nem voltak mindig következetesek, mert gyakran az eredeti nevemen, máskor Sz. István néven szerepeltem.

Szent-Iványi István

Kocsis következő jelentését október 22-én adta le a lakásához közel eső Déryné Eszpresszóban. Ennek tárgya már egyszerűen: A Szent-Iványi István féle összejövetel, amelyre egy nappal korábban került sor. Az tmb. ügybuzgalma elismerésre méltó, az eseményről azonnal jelentett. A találkozón Pető Iván tartott előadást a Szovjetuniónak a második világháború után fizetendő jóvátételről. Kocsis részletesen felsorolja, hogy kik voltak jelen, csupán (Hodosán) Róza és (Mohai) Tamás kapcsán nem tudta azonosítani a családi nevüket. A tartótiszt ismét dicséretben részesítette Kocsist, külön kiemelte a látókörükben lévő Pető Iván fokozódó aktivitását. A tmb. feladata, hogy továbbra is kísérje figyelemmel az összejöveteleket, szerezze be a hiányzó családneveket. Az információt megküldték a III/III-2-a alosztálynak.

A szorgalmas tmb. egy hét múlva megint jelent tartótisztjének, ismét a Déryné Eszpresszóban az újabb összejövetelről. Ez alkalommal arról számolt be, hogy a találkozón Szabó Miklós kezdte meg előadás-sorozatát a kelet-európai kommunista pártok történetéről, a hitleri Németországról és a sztálini rendszerről.

A jelentés kiegészítése tartalmazza, hogy a tmb. néhány nappal később beszélgetést kezdeményezett Szent-Iványival, aki őt fokozott titoktartásra figyelmeztette (óh, milyen naiv voltam akkor!), majd hozzáfűzte, hogy tudomása szerint az egyetem vezetése a rendőrséggel együttműködve szeretne bejuttatni embereket az ilyen csoportokba. (Jónak mondtam, éppen annak, aki már bejutott!) Ezért a jó munkáért újabb dicséretet kapott Kocsis. A jelentést a hivatali elöljárók is annyira fontosnak találták, hogy a november 5-i Napi operatív információs jelentés első oldalán közölték. Majd nem sokkal később a jelentés a mi szemináriumunkkal már a Belső ellenséges elemek tevékenysége fejezetben foglalkozott, és különösen nehezményezték Báró fn. célszemély történelmi előadásait (az én megfejtésem szerint ez Szabó Miklós előadásaira vonatkozott).

Kocsis a következő általam ismert jelentését december 4-én adta át Udvardinak, már megint a Déryné Eszpresszóban. A besúgott szemináriumi összejövetelre december 2-án került sor, Pető Iván volt az előadó, aki ez alkalommal az 1945 után létrehozott Gazdasági Főtanács működéséről beszélt. Az előadást követően a jelenlévők megvitatták a Diákparlament ülésének eredményeit. A jelentés szerint: „Szent-Iványi és társai ugyanis arra készültek, hogy javaslataik, elképzeléseik elfogadtatásával az eddiginél nagyobb befolyást szereznek az egyetemi fiatalok körében. Törekvéseik sikertelennek bizonyultak, Szent-Iványi szerint elszigetelődtek.” Itt szükséges rövid időre átvenni a szót a tmb.-től, mert ő ezen a ponton a „költészetnek” tett komoly engedményt a valósággal szemben. A szeminárium résztvevőinek többségével együtt dolgoztuk ki a Hallgatói Képviseleti Rendszer nevű diákönkormányzatiság és érdekképviselet tervét, ezt ismertettük a Diákparlamenten, ahol a hallgatóság egyáltalán nem utasította el a tervet, és szó nem volt elszigetelődésről. Az igaz, hogy később a mi tervünkből nem lett semmi, csoda is lett volna, ha sikerül, de nem a diákok támogatásának hiánya, hanem a KISZ és az egyetemi vezetés bürokratikus fondorlatai miatt.

Udvardi főhadnagy ismét dicséretben részesítette Kocsist, és feladatul szabta számára, hogy szerezzen be újabb információkat a belső ellenzék tevékenységéről.

A Napi jelentés ebből az időből a Belső ellenséges elemek tevékenysége címszó alatt beszámol egy Tanár fn. bizalmas nyomozás célszemélyének előadásáról is, ami szintén az én lakásomban történt volna, de én erre egyáltalán nem emlékszem. A beszámoló szerint a Tanár „egy szervezett csoport alakítását tervezi Radikális Tanulmányi Társaság néven. Szerinte ugyanis az ellenzék eddig »ad hoc összeszövetkezései« nem elégségesek, szükséges egy olyan mag, mint ez a társaság, amely köré már lehetne tömörülni.

Elképzelése, hogy először a fiatalság helyzetét értékelnék, majd a magyarság-Nyugat témakör keretében azt vizsgálnák meg, hogy mi a lakosság nem hivatalos, cenzúrázatlan véleménye: szeretné-e a kapitalizmust vagy sem.” A Tanár a vezetőségben szeretné látni Kis Jánost, Szalai Pált és Szilágyi Sándort. Pár héttel később már arról írt a Napi jelentés, hogy a Tanár visszalépett az ötlettől, és a diákok is visszautasították a részvételt. A mai napig rejtély számomra, hogy ki lehetett ez a titokzatos Tanár, és mi volt ez a jelentés alapján meglehetősen bizarr terv, amitől végül elállt. Nem zárható ki, hogy ez is az ügynök túlbuzgalmának gyümölcse, és a jelentésnek semmi valós alapja nem volt.

A Békecsoport és a Dialógus

1981 őszén forrongott Nyugat-Európa, legalábbis mi innen úgy láttuk. A nagyobb városokban sorra tartottak gigantikus béketüntetéseket, békemeneteket és élőláncokat. A legnagyobb ezek közül novemberben Amszterdamban volt, ezért a tüntetéshullámot kiváltó okot el is nevezték hollanditisznek.

A valódi ok azonban a NATO 1979. decemberi kettős határozata volt, amely válaszként született az időközben Kelet-Európában (így hazánkban is, csak akkor éppen erről még mit sem tudtunk) nagy számban telepített szovjet SS-20, ill. SS-21 közepes hatótávolságú nukleáris rakétákra. A nukleáris erőegyensúly veszélyesen megbillent Európában, ezért a NATO úgy döntött, hogy leszerelési tárgyalásokat kezdeményez a Szovjetunióval, és amennyiben ez nem vezet eredményre, megkezdi a korszerű Pershing-2 rakéták telepítését Nyugat-Európában. 1981-ben Genfben megkezdődtek a leszerelési tárgyalások, de ezek teljesen eredménytelenül, időhúzó jelleggel zajlottak, így azután 1983-ban elkezdődött a Pershing-2 rakéták telepítése. A nyugati békemozgalmak nem kevés szovjet háttérsegítséggel (ennek a története ma már jól ismert) 1981 és 1983 között hatalmas tömegrendezvényeken tiltakoztak a telepítés ellen, követelték a nukleáris fegyverek leszerelését, a legradikálisabbak az adott ország (leginkább az Egyesült Királyság) NATO-ból történő kilépését is.

E hírek nem maradtak hatástalanok, jóllehet számunkra az első számú minta még mindig a Szolidaritás mozgalom és az NZS, a lengyel független diákszövetség volt. 1981. november 17-én, az ELTE bölcsészkari Diákparlament ülésén Nóvé Béla egyetemi hallgató javaslatot tett egy budapesti független egyetemi békedemonstráció megrendezésére. A javaslat a diákok körében nagy tetszést aratott. Közvetlenül a békefelhívás történetének lezárulta után írott beszámolómban ezt írtam: „A hozzászólásokból az a kép rajzolódott ki, hogy a békemenet az általános és kölcsönös leszerelés jegyében, a teljes önkéntesség és személyes felelősség alapján, társadalmi szervezésben tartassék meg.”

Tíz önként jelentkező rögtön létre is hozta az ún. Békecsoportot, akiket megbíztak azzal, hogy szövegezzenek meg egy felhívást, és keressék meg az Országos Béketanácsot. Ennek a Békecsoportnak én is tagja voltam, és ez a csoport már másnap, azaz november 18-án felhívást intézett a fővárosi egyetemistákhoz és főiskolásokhoz.

A felhívásban világossá tettük, hogy: „A célok tisztasága érdekében ügyelünk a spontán társadalmi jelleg megőrzésére. Számítunk a hivatalos szervek támogatására is. Felhívással fordulunk hozzátok, hogy csatlakozzatok a kezdeményezéshez. Válasszatok az önként jelentkezők közül békecsoportot, amely közreműködik a békemenet megszervezésében. Várunk mindenkit, aki magáénak érzi a kölcsönös európai leszerelés ügyét.”

A felhívás záradéka leszögezi, hogy „Amennyiben kezdeményezésünket a felhívásban foglaltaktól eltérően használják fel, vagy a szervezést kisajátítják, a szervezőcsoport automatikusan feloszlik, a tagok közös nyilatkozatban határolják el magukat a történtektől.”

Az ügy mellé állítottuk a kezdetben bizonytalan dékánt, Diószegi István történészt, igaz, ő úgy tudta, hogy mindez a Béketanács egyetértésével történik, és a hatóságoknak sincs kifogásuk a tervvel szemben. Nyíltan nem is volt, de valójában mindent megtettek az ellehetetlenítésére.

Az állambiztonságiak kezdettől gyanakodva nézték a szerveződést, és ez tükröződik abban, hogy a Belső ellenséges elemek tevékenysége alatt tárgyalta a Napi jelentés a mi ügyünket. November 18-án a következőket írja: „B(alog) Katalin és T(ardos) Ágnes, a Segélyezők f. bizalmas nyomozás célszemélyének aktív kapcsolatai óriási győzelemként értékelik, hogy az ELTE BTK Ifjúsági parlamentjén a békeüzenetre vonatkozó javaslatot elfogadták és bizottságot hoztak létre annak megvalósítására. Ugyanígy értékelik azt is, hogy az intézményi parlamentbe megválasztott küldöttek egyharmada Sz. I. embere.

Azt tervezik, hogy a béketüntetés gondolatát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem ifjúsági parlamentjén is felvetik.”
Később a jelentés megütközve ad hírt arról, hogy a Bölcsészkaron több helyen is kifüggesztették a felhívást, majd ezt írja: „A felhívás terjesztésével a BTK dékánja is egyetért, mert Segélyező azt mondta neki, hogy a demonstrációt az Országos Béketanács is támogatja.”

A Békecsoport jóindulatát és együttműködési készségét bizonyítandó november 20-án felkereste az Országos Béketanács elnökét, Sebestyén Nándornét, aki a beszámolóm szerint „rokonszenvezett a kezdeményezéssel és támogatásáról biztosította a békecsoportot”. Ezt követően a békecsoport küldöttségei november 21-én felkeresték a három egyetem (BME, SOTE, MKKE) diákparlamentjeit, és ott ismertették a felhívást. Bár a békemenet gondolatát mindhárom egyetem diákparlamentje támogatta, önkéntes szervezők kijelölésére sehol nem került sor, hanem az adott egyetem KISZ Bizottsága vállalta a szervezés lebonyolítását.

A Napi jelentés néhány nappal később úgy értesült, hogy „A Segélyezők fn. biz. nyomozás célszemélye és az ELTE Bölcsészettudományi Karán létrehozott »békebizottság« tagjai a másik három egyetem (BME, SOTE, MKKE) diákparlamentjén végrehajtott szervező akciójukat nem kellően sikeresnek értékelik.

A további teendőkről tartott megbeszélésükön felvetődött, hogy nyilatkozatukat még november 25-e, a KISZ KB Intéző Bizottságának ülése előtt megjelentetnék valamelyik napilapban. Elhatározták, hogy felkeresik a budapesti egyetemeket és főiskolákat újabb csatlakozó személyek felkutatása céljából.”

A szervezők arról értesültek, hogy a KISZ KB november 25-én egy békedemonstrációra szóló felhívást tesz közzé, ezzel ellehetetlenítve és kisajátítva az eredetileg független kezdeményezést. Ezért újabb találkozót kértünk Sebestyén Nándornétól, A találkozón én is részt vettem, erről így számoltam be:

„Sebestyén Nándorné elképzelhetőnek tartotta, hogy az akkor már csaknem biztos KISZ KB-felhívás mellett a bölcsészkari kezdeményezés megtartsa eredeti jellegét… A küldöttség feltételesen tárgyalt a békemenet lebonyolításának időpontjáról (december 15-20 között valamikor) és útvonaláról (kölcsönösen helyesnek vélték az Ismeretlen Katona Sírjától induló és az Országházig tartó útvonalat.”

A december 3-i Napi jelentés megnyugvással írja, hogy a három egyetem (BME, SOTE és MKKE) korábban tartott ifjúsági parlamentjei „Sz. István kapcsolatainak felhívását mind a három egyetemen elutasították és a KISZ-re bízták a békedemonstráció megrendezését.” A Segélyező kapcsolatai „kijelentették, hogy ha a KISZ megpróbálja kisajátítani a kezdeményezésüket, akkor attól elhatárolják magukat”.

A várakozásoknak megfelelően a KISZ KB november 25-én kibocsátotta a saját felhívását, amelynek már semmi köze nem volt az eredeti kezdeményezés céljához és tartalmához: a Sportcsarnokban rendezendő békenagygyűlést hirdettek meg, abból a Békecsoportot teljes egészében kihagyták.

A Békecsoport tagjai még tettek egy elkeseredett kísérletet, és újból felkeresték Sebestyén Nándornét, aki „elmondta, hogy fáradozásai nem jártak a kívánt eredménnyel, a közelebbről meg nem nevezett illetékesek nem járultak hozzá a békemenet engedélyezéséhez.”

Ezzel az eredeti kezdeményezés teljesen kilátástalan helyzetbe került, amit mi is kénytelenek voltunk belátni, és november 26-i ülésünkön a Békecsoport feloszlatásáról döntöttünk. Ezt a döntést az ELTE november 28-i diákparlamenti ülésén felolvastuk, és ezzel gyakorlatilag a Békecsoport beszüntette a tevékenységét.

Egy erősen őrzött ország illúziója

Néhány nappal később már így adott hírt erről a Napi jelentés: „Az ELTE ifjúsági parlamentjén a »békecsoport« tagjai bejelentették saját feloszlatásukat. Indoklásul közölték: miként az alapítónyilatkozatukban leszögezték, csak akkor szervezik meg a békemenetet, ha más szerv nem csinál hasonlót. További indokuk szerint a Béketanács üdvözölte ugyan kezdeményezésüket, de közölte azt is, hogy utcai demonstrációra nincs szükség.”

Természetesen miután a Béketanács és a KISZ úgymond átvette a kezdeményezést, az rögtön elhalt, és a tervezett decemberi békedemonstrációból nem lett semmi, helyette egy állampárti rendezvényt tartottak a Sportcsarnokban, amelyen értelemszerűen már szó sem volt a keleti leszerelésről, csak a Pershingek elleni tiltakozásról.

A kezdeményezés mégis fontos tanulsággal szolgált számunkra. Felcsillantotta a legalitás határán vagy az ún. „szürke zónában” megvalósítható független politizálás lehetőségét. Ez túl csábító lehetőség volt ahhoz, hogy ne tegyünk egy próbát vele. Ezért 1982 tavaszán több körben folytattunk megbeszélést barátaimmal, ismerőseimmel – az állambiztonsági nyelv szerint kapcsolataimmal – egy független békecsoport vagy mozgalom létrehozásáról. Ezeket a kötetlen és közvetlen eredményre nem vezető megbeszéléseket hónapokon át folytattuk változó összetételű társaságokban, magánlakásokban.

A birtokomban lévő iratok tanúsága szerint ezeknek a megbeszéléseknek hosszú ideig nem sikerült felkelteni a Szervek érdeklődését (vagy ezekhez az iratokhoz nem jutottam hozzá), és ez lehet az oka, hogy a Napi jelentésekben sem találunk róluk szóló híreket egészen 1982. június 9-ig, amikor is ezt írják: „A Segélyező fn. bizalmas nyomozás célszemélye és elvbarátai arról tárgyalnak, hogy a bécsi békefesztivál meghiúsulása ellenére miként lehetne a »magyarországi békemozgalom« csíráit életben tartani. Egy olyan összejövetelt terveznek, amelyen egy, az ősszel létrehozandó »béke-klub« előkészítéséről tanácskoznak. Tervüktől függetlenül az Országos Béketanáccsal fennálló kapcsolatukat nem akarják megszakítani, mert úgy vélik, hogy az egyes dolgokban hasznukra lehet.” Néhány nappal később a Napi jelentés egy újabb információval egészíti ki a korábbit: „Újabb információ szerint a tanácskozást Segélyező lakásán tartanák, ahová meg akarják hívni az ANC-csoport tagjait is.” A jelentés megjegyzi, hogy az ANC, azaz Anti-Nuclear Committee budapesti középiskolások szervezete, akiknek célja a nyugati békemozgalmakkal történő kapcsolatfelvétel. A csoporttal kapcsolatos operatív munkát a BRFK áb. szerve végzi.

A Dialógus Békemozgalom végül sok-sok ilyen megbeszélést követően formálisan 1982. szeptember 2-án alakult meg, én is az alapítók egyike voltam.

Az alapítók között volt a már korábban megismert Kocsis Lajos fn. tmb. is, aki mondhatni, hogy az előkészítés egyik legaktívabb szervezője és kezdeményezője, valósággal a motorja volt. Ma már sejtjük, hogy neki minden bizonnyal más célja és elképzelése (ill. megbízatása) volt ezzel a szervezettel, mint a többi alapítónak. Ám erről akkor még nekem és társaimnak sejtelmünk sem volt.
Időközben egy új ügynököt állítottak rám. A Filozófus fedőnevű ügynök (ő már nem tmb., hanem ügynök volt) Bálint Ferenc főhadnagynak jelentett szorgalmasan. Bálint Ferenc a III/III-2-a alosztály munkatársa volt ekkor. Filozófus az első általam ismert jelentését 1982. szeptember 21-én adta, ám ebben még nem túl sok konkrétum volt. Elmondása szerint Szent-Iványi és társai „baráti társaságukat jól megválasztják, nehezen megközelíthetők, kizárják a holmi egyszerű hallgatókat”. Az már érdekesebb információ, hogy „ezek a diáktársak titkos összejöveteleket tartanak, külföldi kapcsolatokat ápolnak, például a Lengyelországban élő diáktársaikkal. Véleménye szerint ezek az összejövetelek nem a haladás érdekében történnek.” Bálint főhadnagy elégedett, operatív értékűnek nevezi a jelentést, mert tükrözi Szent-Iványi egyetemi hallgatótársai általi megítélését, és az ügynök feladatául szabja, hogy keresse a kapcsolatot Szent-Iványival, valamint a Dialóg (sic!) Békecsoporttal.

Az ügynök következő általam ismert jelentését tartótisztjének október első felében adja át. Ez a részletes jelentés a Dialógus Békecsoport Ruzsa Ágnes lakásán történt megbeszéléséről szól. A jelentés beszámol arról, hogy „a Szent-Iványi-Csökmei kettős szerint a Béketanács csak az MSZMP-nek megfelelő platformot kíván kialakítani, ezért elutasítják. Ruzsa szerint sem lehetnek vérmes remények, míg a többség szerint sikerül színvallásra kényszeríteni a hivatalos szerveket.” Bálint főhadnagy szerint ez a jelentés is operatív értékű, mert tartalmazza azokat a működési elveket, amelyek elhatárolják a csoportot az Országos Béketanácstól.
Filozófus fn. ügynök október 20-án ismét új információkkal jelentkezik. A részletes jelentést a tartótiszt nagyra értékeli. Megállapítja, hogy a Dialógus aktivistái továbbra is rendszeresen tartanak összejöveteleket, terjesztik az Angliában elkészült jelvényeiket, az egyetem állami és pártvezetésétől kapott instrukciókat nem fogadják el. Itt egy közbevetendő megjegyzés: én nem tudok ilyen instrukciókról, de ezek szerint volt közöttünk, aki kapott instrukciókat, csak ezt nekünk nem árulta el. A főhadnagy fontosnak minősíti az ügynök kapcsolatát Szent-Iványi Istvánnal, és utasítja arra, hogy vegyen részt a Dialóg (sic!) Békecsoport munkájában, az „ellenforradalom” évfordulójával kapcsolatos információkat pedig soron kívül jelentse.

A Dialógus Békecsoport nemcsak a nyugati szervezetekkel kereste a kapcsolatot, hanem a keletnémet békemozgalommal is, ami az ottani evangélikus egyház védőszárnya alatt működött. Kézenfekvő volt, hogy velük is együttműködjünk, mint a keleti blokk egyedüli jelentős és ténylegesen független békemozgalmával. Csakhogy az együttműködés nemcsak nekünk, hanem országaink állambiztonsági szervezeteinek is eszébe jutott, akik az elvtársi internacionalizmus jegyében a mi ügyünkben is felvették egymással a kapcsolatot. Ennek köszönhetem azt a vékony Stasi-dossziét, amit a keletnémet állambiztonság állított össze velem kapcsolatban.
Az első bejegyzés a keletnémet állambiztonsági minisztérium Kienberg nevű vezérőrnagyától származik, aki a két ország állambiztonsági szerveinek 1978-ban megkötött együttműködési megállapodása alapján engedélyezi, hogy a Szocialista Kelet-Európa Bizottság (Sozialistisches Osteuropakomitee) Magyarországgal kapcsolatos „ellenséges” tevékenységéről készült összefoglalót a magyar elvtársakkal megosszák. A dokumentum „streng geheim” (szigorúan titkos) minősítést kapott, és jelzi, hogy a bizottság egyik tagja (alighanem Hubertus Knabe, a nevet a nálam lévő iraton kitakarták) állítólag 1982 júliusában három héten át Magyarországon tartózkodott, és tudomásuk szerint hét ellenséges személlyel, köztük velem is találkozott. Az ügyben illetékes Damm vezérőrnagy szeptember 22-én magyar partnerének, Roszol alezredesnek, akit egyébként Drága Roszol elvtárs! (Werter Genosse Roszol!) megszólítással illet, megküldi a dokumentumot, és kéri, hogy amennyiben az illető magyarországi tevékenységéről tudomása van, arról feltétlenül tájékoztassa. Roszol alezredes nem kapkodta el a választ, csupán november 3-án válaszolt táviratban Damm elvtársnak, amiben pontos adatokat közöl a kért személy magyarországi tartózkodásáról, majd megerősíti, hogy az illető találkozott velem, aki ellenséges tevékenység miatt operatív ellenőrzés alatt állok. Egyúttal megerősítik, hogy az iratban szereplő hét személy az ellenséges ellenzéki csoportosulás meghatározó szereplői. Damm elvtárs továbbítja az információkat Kienberg vezérőrnagynak, aki az értékes információkért cserében újabb fontos információs csomag átadását javasolja a magyar elvtársaknak, Damm vezérőrnagy november 18-án újabb levelet küld Roszol elvtársnak, és annak melléklete az a szigorúan titkos dokumentum, ami egy részletes információs jelentés az „ún. független magyar békemozgalomról”. Ebben a dokumentumban ismét megneveznek, mint a Dialógus egyik vezetőjét, de friss információ alapján már azt is tudják, hogy jelenleg Bécsben vagyok egyéves (valójában 9 hónapos) osztrák ösztöndíjjal. Damm elvtárs felhívja a figyelmet az anyag szigorúan bizalmas kezelésére a forrás védelme érdekében.

Ennyi van a Stasi-dossziémban, pedig éppenséggel lehetne több is. A két állambiztonság sem működött tökéletesen együtt, hiszen a hazai anyagban van jelentés arról 1983-ból, hogy „A bizalmas nyomozás alatt álló Sz. István részletesen beszámolt az őt felkereső két NDK állampolgárnak a Dialógus csoport tevékenységéről, az őket ért rendőri zaklatásokról. Az NDK állampolgárok hasonlóképpen nyilatkoztak hazai viszonyaikról.” Az intézkedés rovatban az áll, hogy felderítik a két személyt, és tájékoztatják az NDK áb. (állambiztonsági) szerveket. Nos, ez aligha történt meg, mert akkor a Stasi-dossziémban benne lenne. Egyébként több NDK-ból érkező békemozgalmárral is találkoztam abban az időszakban, köztük Markus Meckel teológussal, későbbi honvédelmi miniszterrel, aki ma is jó barátom, arra viszont már nem emlékszem, hogy ő a két német egyike volt, vagy egy másik alkalommal találkoztunk. Ha jól emlékszem, akkor a kapcsolatot vele Balog Zoltán református lelkész (jelenleg püspök, korábban miniszter) hozta össze.
Mint a jól értesült német belügyesek a dokumentumban jelezték, 1982 őszén osztrák állami ösztöndíjjal Bécsbe tettem át a székhelyemet, és 1983 nyaráig nem is tértem haza.

A kulcsszó a bomlasztás volt – Ebben profik voltunk

Ebben az időszakban a szervek érdeklődése is lankadt irányomban, és az egész időszakból csupán egyetlen rólam szóló bejegyzés található a Napi jelentések között. 1983 tavaszán részt vettem egy a Római Klub égisze alatt Salzburgban megrendezett konferencián, amely a béke és a leszerelés kérdéseivel foglalkozott. A konferencia felkért hozzászólója voltam, de hozzászólásom nem nyerte el a Szervek tetszését. Ezt így értékelték: „Ellenséges hangvételű felszólalásában élesen bírálta a magyar politikai rendszert és felszólította a jelenlévőket, hogy fogadjanak el egy, a keleti rendszerek ellen tiltakozó nyilatkozatot.” Ez nagyjából korrekt összefoglalója a mondandómnak. A javasolt nyilatkozatot egyébként nem fogadták el, és ha jól emlékszem, akkor helyette a zárónyilatkozatban egy mondat erejéig kitértek a kelet-európai országok elnyomó gyakorlatára.

Ausztriai ösztöndíjam idején az itthoni történésekből, így a Dialógus további történetéből is, távollétem miatt kimaradtam, de az otthonról érkező hírek egyre nagyobb aggodalommal töltöttek el. 1983 áprilisában megkezdődtek a rendőri zaklatások az aktivistákkal és az ideérkező külföldi vendégekkel szemben. Akkor persze még nem tudtuk, hogy mindennek az MSZMP KB PB március 29-én elfogadott határozata volt az oka. Ekkor vetettek véget az addig engedékenységnek és bizonytalanságnak. A határozat beszámol arról, hogy „Az elmúlt év szeptemberében megjelent a magát »független magyar békemozgalomnak« tekintő Dialógus békecsoport, amelyhez főként egyetemisták és fiatal értelmiségiek tartoznak. A csoport nem rendelkezik jelentősebb tömegbefolyással, de hatása növekvő. Jelenleg Budapesten, Szegeden, Debrecenben és Pécsett működnek Dialógus csoportok.” Majd azt is meghatározza, hogy mi a teendő a békemozgalommal kapcsolatban: „Ha e csoportok tevékenysége törvénybe ütközik, államunk alapvető érdekeit sérti, akkor adminisztratív eszközöket is alkalmazni kell. A békemozgalom különböző megnyilvánulási formái nem lehetnek a külső és belső politikai ellenzék fórumai. A magyar békemozgalomnak egységesen az Országos Béketanács irányítása alá kell tartoznia, rajta kívül álló mozgalmak nem legalizálhatók.”

Kocsis Lajos fn. tmb. rögtön megértette az idők szavát, és még áprilisban kilépett a Dialógus vezetéséből, majd nem sokkal később szembefordult a mozgalommal. Nyilatkozatában, amit az Országos Béketanácsnak, a londoni END-nek, a Dialógusnak és Ancsel Éva marxizmusoktatónak küldött el, már konspiratív ellenzéki csoportnak nevezte a Dialógust. Ezt a gesztust az OBT azzal hálálta meg, hogy a Béketanács klubja vezetőjének nevezte ki.

Amikor 1983 nyarán hazatértem, a Dialógus felszámolásának végjátéka folyt, a hősies utóvédharcokban alig vettem részt, csak mellékszereplő voltam, az irataim között csupán egyetlen feljegyzés szól erről az időszakról. 1983 őszén egy Dialógus-rendezvényre látogatott Gert Weisskirchen német szociáldemokrata képviselő. Erről a Napi jelentés így számol be: „részt vett a Dialógus békecsoport összejövetelén, ahol egy nyilatkozatot készítettek és azt – megegyezésük szerint – az NSZK-ban hozzák nyilvánosságra. Ebben az SPD és a Dialógus nevében kijelentik, hogy mindkét ország kormányát elítélik, mivel azok nem tesznek meg mindent a rakétatelepítések megakadályozására. G. Weisskirchen a bizalmas nyomozás alatt álló SZ. ISTVÁN-nal együtt felkereste H. (Hegedűs) András »F« dossziés személyt.” Ekkor ismertem meg Gert Weisskirchent, akivel azóta is tartom a baráti kapcsolatot, és találkozásaink során gyakran felmerül az első kalandos, konspiratív találkozónk története.

„Kiutazása jelenetős közérdeket sért”

Amikor 1982 őszén tele tervekkel, várakozásokkal megérkeztem Bécsbe, mint a bécsi egyetem vendéghallgatója, meglehetősen kevés pénz és egy ajánlólevél lapult a zsebemben. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennek az ajánlólevélnek milyen nagy jelentősége lesz a továbbiakban. Nagybátyám írta, és címzettje régi közeli barátja, Gogolák Lajos bécsi történészprofesszor volt.

Nem sokkal érkezésem után kötelességszerűen felkerestem Gogolák Lajost és feleségét, Trudit, hogy átadjam nagybátyám szívélyes üdvözletét és az ajánlólevelemet. Az első találkozást hamarosan újabb követte, és rövid idő múlva a Gogolák házaspár bizalmába és szeretetébe fogadott engem. Ez teljesen kölcsönös volt, én is nagyon megszerettem őket. Lenyűgözött Lajos impozáns műveltsége, szakmájának mélyreható ismerete, sziporkázó elméje és szeretetre méltó, kicsit frivol, olykor bohém személyisége. Nem kevésbé imponált nekem Trudi asszony határozottsága, egyenessége és mégis emberséges, meleg személyisége.

A kapcsolat hazatérésem után sem szakadt meg közöttünk: főleg levélben, időnként telefonon beszéltünk egymással.
Lajos már bécsi tartózkodásom idején is rá akart beszélni arra, hogy maradjak Bécsben, ott fejezzem be az egyetemet, és kezdjek tudományos karriert. Én akkor mégis úgy gondoltam, hogy otthon van dolgom, családom, barátaim, és hazatértem.

Nem sokkal hazaérkezésem után, 1983 szeptemberében a hatalom eltávolította Kulin Ferenc főszerkesztőt a Mozgó Világ folyóirat éléről, és a teljes szerkesztőség szolidaritást vállalt vele. Amikor nem tudták elérni Kulin visszahelyezését, tiltakozásuknak a teljes szerkesztőség távozásával adtak nyomatékot. Közeli kapcsolatban álltam a Mozgó Világ szerkesztőségével, több szerkesztővel, szerzővel baráti volt a viszonyom, ezért evidens volt számomra, hogy ebből a tiltakozásból nekem is ki kell vennem a részem. A Mozgó Világ az egyetemisták körében is nagyon népszerű folyóirat volt, a másfeledik nyilvánosság talán legfontosabb bástyája, amit mindenképpen szerettünk volna megvédeni. Barátaimmal, egyetemi társaimmal úgy döntöttünk, hogy egy több egyetemre kiterjedő tiltakozó akciót és aláírásgyűjtést indítunk a Mozgó Világ megmentése érdekében.

A tiltakozás központja értelemszerűen a Bölcsészkaron volt, de jó néhány más egyetemen, főiskolán is folyt az aláírásgyűjtés. Mi a félemeleti büfé előtti folyosón, egy nagy tiltakozó plakát alatt gyűjtöttük nyilvánosan az aláírásokat. Egyre-másra teltek be az ívek, amikor előbb a kari KISZ-bizottság egyik korifeusa jelent meg, aki le akart beszélni minket az akcióról, a kísérlet természetesen eredménytelenül végződött. Kisvártatva azonban megjelent Pölöskei Ferenc, a kar feldúlt dékánja néhány komor és számunkra ismeretlen férfi társaságában. Üvöltve közelített felénk, majd letépte a plakátunkat, és utána az aláíróíveket igyekezett felmarkolni a büféből kölcsönzött pultról. Ennek egy ideig ellenálltam, huzakodtunk egy darabig, majd kénytelen voltam engedni. A Bölcsészkar épületét perceken belül rosszarcú belügyesek sokasága lepte el, és az állambiztonságiak azonnal lezárták a bejáratokat, oda aznap már senki nem léphetett be.

Ezzel azonban nem zárult le az incidens. Néhány nap múlva ajánlott levélben tudatták velem, hogy hallgatói jogviszonyomat felfüggesztették, fegyelmi eljárást indítanak ellenem, addig pedig az egyetem épületébe nem léphetek be. Ezek után izgalmas, szorongó várakozással eltelő hetek következtek számomra.

Néhány hét múlva sor került egy zord hangulatú fegyelmi tárgyalásra, aminek a végeredménye rácáfolt a baljós előjelekre, és kedvező volt: utolsó szigorú fegyelmi megrovással megúsztam az akciót, lediplomázhattam. A kedvező ítéletben nagy valószínűséggel komoly szerepe volt hallgatótársaimnak is, akik a várakozás heteiben felkeresték a dékánt, és ülősztrájkot helyeztek kilátásba arra az esetre, ha engem eltávolítanak. Ma úgy gondolom, hogy valószínűleg nem a karon és nem is az egyetemen dőlt el a sorsom, de a döntés hátteréről azóta sincs pontos információm.

Meglepő, hogy erről az esetről, ami abban az időben alighanem a legnagyobb „csínytevésünk” volt, a rólam szóló jelentésekben alig valami olvasható. Összesen két hír, azok közül is egyikük téves, a másik irreleváns. A megbízhatónak tekintett és ellenőrzött információ szerint a „Védd meg a Mozgó Világot!” feliratú plakátokat én készítettem. Ez nem igaz, mert azokat Nóvé Béla és hallgatótársai készítették. A jelentés másik híre szerint az egyetemisták között azt terjesztem, hogy a „kultúrpolitika következő célpontja a Medvetánc lesz”.

Engem az a kérdés foglalkoztat, hogy tényleg csak ennyi és ráadásul ennyire pontatlan információja volt az állambiztonságnak az akciónkról, vagy ezeket a pontos és részletes információkat időközben megsemmisítették, esetleg a nem hozzáférhető anyagok között van? Ahhoz, hogy pontos képet alkothassunk az állambiztonság működéséről, képességeiről, hatékonyságáról, ezekre a kérdésekre ismernünk kellene a választ.

Az egyetem befejezése után két évig semmilyen álláslehetőséghez nem jutottam. Feketén, vagy ahogy ezt akkor neveztük, négerként dolgoztam, fordítottam, kódoltam, kérdezőbiztos voltam, de szilárd egzisztenciára nem tudtam szert tenni.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben született atyai jóbarátom és jótevőm, Gogolák Lajos mentőakciója, aki egyéves ösztöndíjat harcolt ki nekem Bécsben. Igen ám, csakhogy hiába volt ösztöndíjam, útlevelem nem volt hozzá. Hosszú kálváriát jártam végig, de útlevelet így sem kaptam. A Napi jelentésekből meglehetős részletességgel rekonstruálható a történet. Az 1984. április 13-i Napi jelentés beszámolt arról, hogy „Gogolák Lajos, a bécsi Karl Renner Intézet tanára (téves, a bécsi egyetem Közép-európai Intézetének volt a tanára) közölte Sz. Istvánnal, hogy tanulmányait hivatalosan is előkészítik és a magyar szervek akadékoskodásának elhárítása érdekében, szükség esetén örökbe fogadja Sz. Istvánt.” Információjuk szerint Gogolák azt is közölte, hogy az osztrák külügyminiszter átadta az ügyet az MNK külügyminiszterének, és a kérdés az osztrák–magyar belügyminiszteri találkozón is felmerül majd. Minderről az osztrák nagykövet fogja tájékoztatni Sz. Istvánt. A jelentés szerint ez az információ állítólag megbízható, ellenőrzött.

Egy következő jelentés azt állítja, hogy Gogolák Lajos továbbra is sokoldalúan segíti Sz. István pályafutását: Bécs polgármesterének segítségével egy 10 hónapos ösztöndíjat eszközölt ki számára. Ez megint téves információ lehet, mert az ösztöndíjat az Österreichische Forschungsgemeinschaft ajánlotta fel, amihez a polgármesternek nem sok köze lehetett.

A Napi jelentés szerint ebben az időben Gogolák magyarországi kapcsolatait is igénybe vette, hogy ösztöndíjakat biztosítson Sz. István számára. „Korábban Berend T. Iván segítségét kérte, aki – tájékoztatásunkat követően – a kérést nem támogatta. Gogolák jelenleg Ránki György történész segítségére számít, aki előzetes ígéretet tett arra, hogy 1985. szeptemberétől biztosít ösztöndíjas állást Sz. Istvánnak.” Mondanom sem kell, hogy ebből sem lett semmi, de ebben szerepe lehetett annak az intézkedési utasításnak, hogy „akadályozzák Sz. István ösztöndíj kérelmeinek megvalósítását.”

Egy következő Napi jelentés, még mindig 1984-ből tudni véli, hogy „Sz. István újabb kísérleteket tesz elutasított ösztöndíj kérelmének felülvizsgálatára. Kapcsolatot keres az MTA elnökéhez, remélve, hogy annak közbenjárása számára kedvező döntéshez vezet. Intézkedés: – végrehajtják a korábbi akadályozási tervnek megfelelően kidolgozott intézkedéseket.” Nem kerestem kapcsolatot Berend T. Ivánhoz, és nem is találkoztam vele, ezért nem volt mit megakadályozni, persze a kiutazásomat eredményesen megakadályozták.

Egy újabb Napi jelentés arról ír, hogy „Szent-Iványi István kiutazásának engedélyezése ügyében további közbenjárás várható Karl Blecha osztrák belügyminiszter részéről. Szent-Iványi támogatói között található még dr. Erhardt (sic!) Busek, az ÖVP elnökhelyettese, Bécs alpolgármestere, akinek hagyományosan jók a kapcsolatai a magyar ellenzékkel.” Egy 1984. november végi Napi jelentés szerint: „Bécsi nagykövetségünk november 20-án jelentette a KÜM-nek, hogy KARL BLECHA osztrák belügyminiszter a magyar nagykövet közbenjárását kérte SZENTIVÁNYI ISTVÁN kiutazásának engedélyezése ügyében, akinek az Österreichische Forschungsgemeinschaft ajánlott fel ösztöndíjat.”
Egy újabb jelentés ebből az időből: „Gogolák arra ösztönzi Szent-Iványit, hogy kiutazási ügyét akár Kádár elvtársig is vigye el, ha nincs más megoldás.” Nem emlékszem, hogy Lajos bátyám bármi ilyet szorgalmazott.

  1. február elején arról számol be a Napi jelentés, hogy a „Segélyezőt fogadta Ausztria magyarországi nagykövete és tájékoztatta, hogy hazánk Külügyminisztériumától miniszteri aláírással az osztrák külügyminiszternek címezve útlevél kérelmét pozitív elbírálásban részesítő levelet kapott. Segélyező tervezi, hogy az információ birtokában ismételten felkeresi a BM Útlevél Osztályt – és hivatkozva a fentiekre – ügyének számára kedvező elbírálását kéri.”
    Természetesen ezek után sem kaptam meg a kiutazási engedélyt, de ne vágjunk a dolgok elébe.
    Az első kérelmemre az elutasító határozatot 1984. szeptember 20-i keltezéssel kaptam meg. Az elutasítás indoklásában az szerepelt, hogy az 53/1978/XI.10./MT sz. rendelet 6.§ /1/ bekezdés alapján „külföldre történő utazása jelentős közérdeket sért”. Aláírás Bürös Lászlóné rendőr ezredes. Lajos bátyámtól kapott biztató információk alapján nem hagytam annyiban a dolgot, és azonnal fellebbeztem a határozat ellen. A következő elutasító határozat keltezése 1984. október 24., az indoklása szó szerint megegyezik az előzővel. Aláírás Drucker Tiborné rendőr ezredes. Még mindig reménykedtem abban, hogy itt valami tévedés van (hiszen nem ismertem a Napi jelentésben már jelzett akadályozási terv részleteit), ezért 1984. november 21-i keltezéssel Horváth István belügyminiszternek címeztem a felülvizsgálati kérelmemet. Ebben arra hivatkoztam, hogy: „Meggyőződésem szerint az elutasítás indoklása tartalmilag megalapozatlan, formailag nem kielégítő. Ezért arra kérem Belügyminiszter urat, hogy eme méltánytalan és visszás döntés ügyében rendeljen el felülvizsgálatot.”
    A belügyminiszter nem válaszolt a kérelmemre. Nem sokkal azután, hogy az osztrák nagykövet arról tájékoztatott, hogy a kérelmemet pozitívan bírálják el, 1985. február 15-i keltezéssel dr. Kecskés Lászlóné rendőr alezredes aláírásával elutasító választ kaptam a miniszteri felülvizsgálati kérelmemre. Arról értesítettek, hogy a felülvizsgálat megtörtént és „Az eljárás során megállapítást nyert, hogy kérelmének elutasítása jogszerű volt. Külföldre történő utazása a továbbiakban sem engedélyezhető, mivel az jelentős közérdeket sért.”
    A történethez tartozik, hogy az őrlő várakozás során személyes meghallgatást kértem az illetékesektől. A hivatalban Drucker Tiborné rendőr ezredes fogadott. Inkább látszott fásult pártkádernek, mint munkáját hivatásának tekintő rendőrnek, aki a meghallgatásom során egy pillanatig sem leplezte az ügyem iránt érzett és a vonásaira is kiülő közöny és ellenszenv egymást sűrűn váltó kifejezését. Rögtön kijelentette, hogy a jogszabályok szerint nincs indoklási kötelezettsége, nem kívánja semmilyen érvvel alátámasztani, hogy utazásom miért és mennyiben sért jelentős közérdeket. Amikor én mégis tovább forszíroztam ezt a dolgot, azzal zárta le a rövid és eredménytelen meghallgatást, hogy „Tudja maga nagyon jól, hogy miért nem utazhat ki, talán még jobban is, mint mi.” Ez bizony elég elkedvetlenítő válasz volt a kérdésemre.

Ezzel kattant a zár a zárka ajtaján, és a kattanás azt üzente, hogy akkor Te most itt fogsz élni bezártan a ketrecben. A Sors kegyes volt hozzám, mert a bezártság nem tartott sokáig – 1988-ban, a világútlevél bevezetésével honfitársaim millióihoz hasonlóan én is kiszabadultam a zárkából.

Végjáték a macska-egér háborúban

Feltűnően kevés rám vonatkozó állambiztonsági iratot kaptam a nyolcvanas évek második feléből. Ennek részben oka lehet az, hogy állítólag az iratmegsemmisítések zöme éppen ezt az állományt érintette, de az is ok lehet, hogy én az iratokat meglehetősen régen igényeltem, és akkor a levéltárosok a feldolgozásnak még az elején tartottak. A kérésemet megújítottam, de még nem kerültem sorra, tehát bőven lehet, hogy ezt a fejezetet később alaposan át kell írnom. A kevés iratból még kevesebb tűnik igazán relevánsnak. Csupán néhányat mutatok be ezek közül.

Az 1987. október 29-i, 191. számot viselő Napi jelentés a Belső ellenséges tevékenység első, kiemelt hírében arról számol be, hogy „Bilecz Endre szellemi szabadfoglalkozású (Nyüzsgő /Miszlivetz Ferenc/ kapcsolata) szűk körben azt állította, hogy mintegy 10-12 személy, akik egy össznemzeti irányzathoz sorolhatók, elkezdték egy elvi program kidolgozását, amely hasonlatos a Kis János-féle társadalmi szerződéshez. Ennek kiindulópontja a Bibó-féle radikális nemzeti irányzat, témakörei egyebek között: helyünk Európában, radikális tulajdonreform, a demokratikus intézményrendszer egyértelmű megfogalmazása, életképes kombináció keresése a társadalmi önkormányzat számára és ezzel összefüggésben mozgalmak.

B. Endre álláspontja, hogy a csoportnak élesen el kell határolódnia egyrészt a »Pozsgai-Bihari-féle alkotmánykommunista koncepciótól«, másrészt az idősebb népi nemzedéktől, amelynek tagjai – név szerint említette Fekete Gyulát és Kósa Ferencet – »tisztességtelenül kokettálnak a hatalommal«…

Állítása szerint a csoport tagja többek között: Lengyel László, Krasznai Zoltán (közgazdászok), Elek István, Csengey Dénes (írók) valamint Bába Iván és Szent-Iványi István. Szándékuk szerint az »elvi program« nyers szövegét meg kívánják vitatni a kollégiumokban és egyéb közösségekben. Ennek megszervezéséhez számítanak Nyüzsgő segítségére.”

Ez már az átmenetet megelőző forrongó időszakban történt, akkoriban mindannyian sokféle körben, társaságban vitattuk meg a közeljövőre vonatkozó tereinket, reményeinket. A jelentésben megnevezett valamennyi szereplővel kapcsolatban voltam, gyakran találkoztunk, vitatkoztunk, de konkrétan egy „elvi program” kidolgozásáról nem tudok, abban én bizonyosan nem vettem részt.
A Napi jelentés 1988. szeptember 21-i száma szerint „Szent-Iványi István Nyugat-Berlinben tartózkodása időszakában létrejött egy akcióbizottság, amely november 15-re egész Európára kiterjedő megemlékezéseket tervez. A bizottság felhívást bocsátott ki, amelynek aláírására több országból prominens személyek felkérését tervezik.”

1988 nyarán egy hónapot Nyugat-Berlinben tölthettem egy fiatal társadalomtudósok számára felkínált nemzetközi ösztöndíjjal. Kapcsolatba kerültem a taz (Tageszeitung) szerkesztőségével és több térségünk iránt érdeklődő politikai aktivistával. Adtam egy interjút is a taz-nak és ebben szorgalmaztam egy nemzetközi, keleti és nyugati emberi jogi aktivistákból álló bizottság felállítását a romániai súlyos jogsértések elleni tiltakozásra. Javasoltam, hogy november 15-én, a brutálisan levert brassói munkássztrájk emléknapján egy nemzetközi tüntetéssorozatot tartsunk mindenütt a román nagykövetségek előtt. A felhívásban tiltakoztunk a román kormány elnyomó politikája ellen és élesen elítéltük a falurombolási programot. A kezdeményezést a taz felkarolta, közölte is a felhívást, de aztán tudomásom szerint az ügy elhalt. Mindenesetre Budapesten tartottunk egy nagy tüntetést a román nagykövetség előtt november 15-én. A Kádár-rendszer (bár a miniszterelnök ekkor már Grósz Károly volt) utolsó szégyenletes cselekedete is ehhez kapcsolódik, ugyanis ez volt az utolsó brutális rendőri erőszakkal szétvert tüntetés a kádárizmus alatt.
A Napi jelentés nem kevés késéssel, 1988. november 24-én közli a november 13-án megalakult Szabad Demokraták Szövetsége ügyvivőinek és az Országos Tanács tagjainak névsorát. Az ügyvivők között az én nevem is megtalálható, egyúttal közlik, hogy a Tanács alakuló ülése november 26-án lesz a Kossuth Klubban.

A Napi jelentés 1989. június 5-i száma hírt ad arról, hogy „Az SZDSZ június 3-án mintegy 150 fő részvételével országos szervezői találkozót rendezett. A szervezési kérdésekről Béki Gabriella számolt be. Kijelentette, hogy az SZDSZ-nek jelenleg mintegy 3200 tagja van, 70 %-a budapesti. …A folyosói beszélgetések során elhangzott, hogy Szent-Iványi István vezetésével létrejött egy »külügyi bizottság«, amelyet, mint egy »árnyékkormány külügyminisztériumát« akarják működtetni. Állításuk szerint ennek első lépéseként Szent-Iványi június 2-án másodmagával látogatást tett a kanadai követségen.”

Az SZDSZ ügyvivői különböző reszortokért feleltek. Nekem Magyar Bálint javaslatára a külügyek jutottak. Akkor berzenkedtem ellene, mert a belpolitika sokkal izgalmasabbnak tűnt, az igazán fontos dolgok az Ellenzéki Kerekasztal-, ill. a Háromoldalú tárgyalásokon történtek és bár a Háromoldalú tárgyalások I/6-os munkacsoportjában én is részt vettem, de annak csak mellékszereplője voltam. A külügyeket viszont hamar megkedveltem, és több mint három évtized után hálás vagyok Magyar Bálintnak, mert egy új, talán mondhatom, hogy életre szóló hivatás lehetőségét kaptam tőle.

A Napi jelentés 1989. június 6-i száma beszámol arról, hogy az Osztrák Néppárt a „Hidak a jövőbe” című fórumára névre szóló meghívást kaptam. A rendezvényt június 9–11. között tartották Bécsben, ezen több párt is képviseltette magát, jelen volt Antall József későbbi miniszterelnök is, akivel a konferencia alatt emlékezetes és tanulságos beszélgetéseket folytathattam.
A Napi jelentés 1989. június 7-i száma közli, hogy „Tamás Gáspár Miklós elkészítette az SZDSZ »Szabadelvű Klub« alapító levelét és a »Szabad Demokraták« című kiadványban való megjelentetés céljából eljuttatta Szent-Iványi Istvánnak. Tamás Gáspár Miklós és Szent-Iványi István azzal a céllal kezdeményezték a Klub létrehozását, hogy az SZDSZ jobboldalaként ellensúlyozzák a szervezetben a Heiszler Vilmos-féle demokratikus szocializmus és a Kis János-féle radikális centrum túlzott befolyását.” Végül kezdeményezésünk a Liberális Klub nevet kapta, a találkozók helyszíne Droppa Gyuri jóvoltából a Szemlőhegyi Barlang Klub volt, aminek akkoriban ő volt a vezetője. Az év hátralévő részében ez volt a legnépszerűbb telt házas rendezvényekkel rendszeresen működő SZDSZ-fórum. Kedvelt találkahelye volt az SZDSZ konzervatív-liberális szárnyának, de a párt tagjai, szimpatizánsai is nagy számban látogatták. A klub szellemi hagyományait vitte tovább az SZDSZ parlamenti frakcióján beül 1991-ben létrejött Konzervatív-Liberális Platform, amelynek alapítói között volt Tamás Gáspár Miklós és jómagam is. Az 1990-es választási kampányban megritkultak a Klub rendezvényei, mindenkinek volt más dolga elég, majd a választások után lassan megszűnt ez a klub.

Említésre érdemes előzmény, hogy az egyik Napi jelentés még 1981 nyarán azt állította, hogy „Sz. István, a Segélyezők fn. bizalmas nyomozás célszemélye »jobboldali konzervatív beállítottságú ellenzékinek« minősíti magát. Csoportja a magyar ellenzéktől külön áll, de saját terveik, céljaik érdekében kapcsolatot tart velük.” A jelentés első mondata származhatott tőlem, mert valóban a politikai identitásom ennek megfelelt, a második mondat viszont valószínűleg az állambiztonsági elemzők műve.

A 122. számú Napi jelentés (1989. június 26-án) tudni véli, hogy „Bába Iván, Krasznai Zoltán, Jezsó István és egy Zsolt keresztnevű személy Magyar Liberális Unió néven szervezetet terveznek létrehozni, melyet később párttá alakítanának. Elképzelésük szerint ennek a »liberális szövetségnek« mindenekelőtt támadnia kell az államstruktúrát, a pénzügyi és elszámolás rendet, s a föld esetleges újraosztásával el lehetne érni, hogy a veszteséges gyárak, üzemek munkásai köréjük tömörüljenek, hiszen kistermelőként saját maguknak tudnának kialakítani életfeltételeket… Krasznai fel kívánja venni a kapcsolatot a különböző szervezetek liberális csoportjaival: az SZDSZ-ből Szentiványit és társait, a FIDESZ-ből Orbán Viktort (a maga polgári demokratikus ötletével és csoportjával) akarja felkeresni, a kisgazdapártot pedig – úgy véli – képviselheti Jezsó és Bába. Az új egyesület létrejöttével természetesen mindenki kilépne a saját eddigi pártjából, illetve szervezetéből… Abban mindannyian bizonyosak, hogy a tömegeket vonzani tudják, s ők lesznek az egyetlenek, akik riválisai és ütőképes ellenfelei lehetnek az MSZMP-nek a választásokon.” Úgy emlékszem, hogy nagyjából ebben az időben Bába Iván valóban megkeresett engem ezzel az elképzeléssel. Emlékeim szerint tartózkodóan reagáltam a javaslatra. Akkor az SZDSZ ügyvivője voltam, egy létező, lendületben lévő párt egyik elkötelezett vezetője, ezért semmilyen más pártalapítási elképzelést nem mérlegeltem komolyan. Az átalakulás éveire egyébként jellemző volt, hogy naponta jöttek létre új, többnyire tiszavirág-életű formációk (pártok, egyesületek, mozgalmak stb.) vagy azokra vonatkozó tervek, és ugyanolyan gyorsan tűntek el mások. Ez a terv is egyike volt a rövid ideig életképesnek tűnő, de aztán hamvába holt kísérleteknek.

A nyolcvanas évek végére a megfigyelők és a megfigyeltek közötti évtizedes macska-egér háború lassan a végéhez közeledett. Az 1990. január 5-én kirobbant Dunagate botrány egy hosszú és küzdelmes korszakot zárt le, és egyben az üldözött Jerry egér győzelmét hozta Tom macskával szemben.

Következtetéseim

Hiszek abban, hogy a részleges és töredékes ismeretekből is levonhatók érvényes következtetések a nagy egészre vonatkozóan. Most erre teszek kísérletet.

Az első következtetésem triviálisnak hat, talán mégsem felesleges leszögezni. A kádárizmus korszakában erősen tartotta magát az a mítosz, vagy inkább össztársadalmi szorongás, hogy „ezek mindent tudnak”.

Természetesen sokan gondoltuk azt, hogy ez már csak ismeretelméleti okokból is lehetetlen, és ezt az empirikus tapasztalatok sem támasztották alá, de mégis csak az állambiztonsági iratok ismerete alapján van megalapozott tudásunk arról, hogy mennyire alaptalan volt ez a feltevés. Természetesen és szerencsére messze nem tudtak mindent a hatóságok, sőt. Fontos következtetés, hogy valójában annál is kevesebbet tudtak, mint amit a szkeptikusok gondoltak róluk. Számukra fontos, lényegi, sokszor kézenfekvő információknak, összefüggéseknek nem voltak birtokában. Tegyük hozzá: szerencsére. Meglepő tudatlanságot árultak el számos esetben, ezt az én irataim is igazolják. Fontos akciókról vagy azok részleteiről nem tudtak semmit: az én esetemben ilyen volt az 1982. januári kiterjedt budapesti röplapakciónk, ilyen volt a Láthatatlan Kollégium története és az én tevékenységemnek számos, fontos részlete.

Egyébként ők is tisztában voltak a tudásuk hiányosságaival, és állandóan gyötörte őket az a szorongás, hogy valami lényegesről lemaradtak, valami fontos dologról nincs tudomásuk. Ez legalább nem volt alaptalan.

Második következtetésem az elsőt egészíti ki. Feltűnően és meglepően sok téves információval rendelkeztek, azaz sok mindent rosszul tudtak. Ez az ő szempontjukból talán még veszélyesebb is volt, mint ha valamiről nem tudtak semmit, mert félrevitte az operatív munkát. Ráadásul gyakran minősítették ezeket a tévinformációkat ellenőrzött, megbízható információknak, tehát feltehetően az elemzéseikben, az operatív munka tervezésében is ezekre a téves vagy félinformációkra támaszkodtak. A tévinformációk nagy száma az állambiztonság munkamódszeréből, információszerzési gyakorlatából immanensen következett. Mivel az információk jelentős hányada ügynöki jelentésekből származott, nagyon sok volt benne az ún. hearsay, hallom-mondom információ. Nem beszélve az ügynök személyéből és szubjektivitásából származó torzulásokról. Az információt torzíthatta az ügynök értelmi, ill. szövegértési képessége, intelligenciája, beágyazottsága, személyes érzelmei, esetleg saját agendája (az én anyagomban is van példa arra, hogy az ügynök személyes sérelmeit bosszulja meg a jelentésben tudatosan torzított, a bosszú céljára használt információkkal). Valószínűleg nem rendelkeztek annyi ügynökkel, hogy képesek lettek volna többszörösen ellenőrizni, fact-check eljárásnak alávetni a bejövő információkat, ezért gyakran fogadtak el ellenőrzött, megbízható információként téves tartalmakat.
Az ügynökök gyakran „költöttek”, fantáziával egészítették ki a jelentéseket. Sok okuk lehetett erre: volt, aki tudatosan dezinformált, s volt, aki csak teljesítménykényszerből használta a fantáziáját, amit nem tudott, azt kitalálta. Ezért került be, nem csak az ügynöki jelentésekbe, de a párt és állami felső vezetésnek szánt Napi jelentésekbe is sok fantáziatermék, nem létező események, összefüggések, kitalált párbeszédek. Továbbá a Napi jelentéseknek lehetett manipulációs célzata is, amivel a III/III. főcsoportfőnökség a pártvezetést kívánta a számára kedvező vagy kívánatos irányban befolyásolni. Szükségük volt saját létük igazolására is, ezért érdekeltek voltak a Napi jelentésben szereplő hírek termelésében és felnagyításában is.

Harmadik következtetésem, hogy az elhatározott intézkedések több alkalommal nem valósultak meg. Az itt bemutatott iratok közül jól mutatja az a példa, amikor a főcsoportfőnökség döntött arról, hogy négyen nem utazhatunk ki Lengyelországba 1981 júliusában, mi azonban háborítatlanul kiutaztunk, visszajöttünk és sok „felforgató” anyagot magunkkal hoztunk. Mi történt ebben és sok más hasonló esetben? Csupán rendszerhibáról, a rendszer diszfunkcionális működéséről van szó, vagy az történt, hogy magasabb szinten felülbírálták a döntést? Erre ma még nincs válasz, pedig a rendszer működése szempontjából fontos lenne tudni, hogy ezen meg nem valósut intézkedéseknek mi volt a valódi okuk. Az is érdekes, amikor a III/III. főcsoportfőnökség feltehetően felülírta a politikusok döntését, már ha tényleg ez történt. Amikor a magyar külügyminiszter levélben tájékoztatta osztrák kollégáját, hogy kiutazásomnak nincs akadálya, akkor az tételesen ellentmondott a főcsoportfőnökség azon intézkedési döntésének, hogy meg kell akadályozni az ausztriai kiutazásomat. Ebben az esetben az ő döntésük érvényesült. Mi történhetett? A külügyminiszter tájékozatlan volt, vagy csak egyszerűen meg akarta téveszteni osztrák kollégáját, esetleg a két döntéshozó központnak eltérő volt az álláspontja az ügyemben, és ebben az állambiztonság bizonyult erősebbnek? Nem tudom a választ, pedig a rendszer egészének a működése szempontjából fontos lenne.

Negyedik következtetésem az internacionalista együttműködés gyengeségére és esetlegességére vonatkozik. Bár az én Stasi-aktám jelzi, hogy valamilyen szinten működött az elvtársi segítségnyújtás, de ez korántsem volt teljes körű és tökéletes. Tevékenységemnek sok kapcsolódása volt elsősorban a lengyel ellenzékhez, a keletnémet békemozgalomhoz és a Láthatatlan Kollégium révén és azon túl is sok felvidéki magyarhoz. Az irataimban csupán egyszer történik utalás, hogy egy találkozómról lengyel ellenzéki aktivistákkal tájékoztatják a lengyel állambiztonságot, ugyanakkor még utalás sincs a csehszlovák STB-vel történő együttműködésre, és még a legjobban működő elvtársi kapcsolat ellenére is csak esetleges a Stasi és a III/III. kapcsolata. Arra nem találtam utalást, hogy rendszeresen tájékoztatták volna a partnerszervezeteket, és arra sem, hogy érdemi információkat kaptak volna tőlük. A Stasival való együttműködésre is csak a Gauck-bizottságtól kaptam információt, a nálam lévő hazai iratokban ez nem szerepelt. Mi lehetett ennek az oka? Egymásban sem bíztak ezek a szervezetek? Vagy egyszerűen ez hiányzott a szervezeti kultúrából? Ennek az alapos feldolgozása is megérne egy misét.

Az ügynökökről is ejtsünk néhány szót. Sokféle típusuk volt az ügynököknek, mint ahogy a beszervezésnek is sokféle mintázata van, az ügynökök motivációi is eltérőek lehettek. Ennek ma már kiterjedt irodalma van, én csak egy kiegészítő adalékkal tudok szolgálni. A rám állított ügynökök közül csak kettőnek ismerem a jelentéseit, azok közül is csak a rám vonatkozókat. Személyesen egyiküket (Kocsis Lajos fn. tmb.) közelről is megismertem, a másikukat (Filozófus fn. ügynök) csak nagyon felületesen. Mindketten az ügynökmunka szorgalmas robotosai voltak. Jelentéseik, különösen Kocsis jelentései a vállalt feladat iránti alázatról, szorgalomról, elismerés utáni vágyakozásról és megfelelési kényszerről árulkodnak. Jelentéseikben nyoma nincs a kényszeredettségnek, az alibizésnek a „megúszásra” törekvésnek. Vágytak a tartótisztek elismerésére, akik ezzel nem is fukarkodtak. Különösen Kocsis volt szorgalmas, aki, ha értékes információkra bukkant, azonnal rendkívüli találkozót kért, önként jelentkezett. Gyakran írt négy-öt oldalas részletgazdag, igényesen kimunkált, olykor tudálékos jelentéseket. Láthatólag mindketten tudatni akarták az állambiztonsággal értelmiségi mivoltukat, fitogtatni akarták tudásukat. Jelentéseiben keveredik „költészet és valóság”, olykor-olykor használták a fantáziájukat, kiszínezték az információkat, és Kocsis esetében még a személyes sértettségen alapuló elfogultság is tetten érhető. Valószínűleg az ügynökvilág elitjéhez tartoztak, ők voltak a leghasználhatóbbak, és még ők sem voltak igazán jó, megbízható besúgók. Az ügynökök munkájának színvonala érdemben befolyásolta az állambiztonsági szervek hatékonyságát, eredményességét. Sokat elárul erről ennek a két ügynöknek a tevékenysége is.

Végezetül talán a legfontosabb következtetés arra a kérdésre vonatkozik, hogy mennyire tekinthetők hiteles forrásnak az állambiztonsági iratok. A megfogalmazott fenntartások nyomán könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy semennyire, vagy csak kismértékben. Saját irataim beható tanulmányozása alapján ezzel semmiképpen nem érthetek egyet.

Az egyértelmű, hogy önállóan, forráskritika nélkül ezek sem számítanak hiteles forrásnak. Ám ez szinte minden forrásról elmondható. Az állambiztonsági iratok hitelességét talán leginkább a memoárirodalom, az oral history és a naplók hitelességéhez érdemes hasonlítani. Önmagukban nem számítanak perdöntő bizonyítéknak, de több forrással egybevetve, kiegészítő forrásként nagyon is értékes dokumentumok, amelyeknek tanulmányozása, feldolgozása nélkülözhetetlen a közelmúlt történelmének megismeréséhez. Különösen fontos szerepük lehet a társadalom mikrotörténelmi megközelítését képviselő kutatásokban. (Megjelent a Mozgó Világ 2022 novemberi számában – A szerk. – Fotók: Fortepan)

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Csepeli György: Ahol nem vagy, ott vagy

0
A karantén miatt a mozirajongókra kényszerített másfél éves Netflix-diéta után különös örömöt kínált az újonnan kinyitott Puskin mozi. A mozi bejáratánál az egykori határátkelőhelyeken...