(szubjektív futballjegyzetek)

(duci gyerekek sportja) Egy jó húsban lévő kisgyermek Cegléden a szőlőlugas alatt épp „bejut” a futballvébé elődöntőjébe, 1966-ban járunk, anyám minden magyar gól után kirohan, mert nem bírja elviselni a buhogást. A meccseket Szepesi György „közvetíti”, a győztes (szerénységem) a végén mindig átrohan a káposztaágyáson, anyám (milyen kár, hogy akkor még nem volt videobíró) mindezt szomorúan nyugtázza, és miután felmutatja a képzeletbeli sárga lapot, leverten takarítja el utánam a romokat. Aki ennyire szereti a futballt, meg tudja enni a spenótot is, mondja a „pálya” mellett a nyári konyhában. És tömi belém a szörnyű állagú zöld anyagot, mert valami dilinyós újság azt írta, hogy sok benne a vas. Ez volt az első jelentős élményem a futballról.

Amikor évekkel később már a szintén túlsúlyos öcsémmel kergetjük a labdát, és lugasunk fürtök nélkül árválkodik, mert szétrúgtuk, ölre mentünk egy-egy „rosszul megítélt” tizenegyes után. A gólokat még kamaszkorunkban is „közvetítettük”, hiszen biztosak voltunk benne, hogy Szepesi György kedveli a duci játékosokat (is). Kedvelte, mert a legenda szerint ő hozta haza Puskás Öcsit, akinek a disszidálás után állandó súlyproblémái voltak. Igaz, ez nem akadályozta meg abban, hogy 1960. május 18-án Glasgow-ban a Hampden Parkban a Real Madrid színeiben négy gólt rúgjon az Eintracht Frankfurtnak a 7:3-ra megnyert BEK-döntőn.

Ezt a meccset 135 ezer néző előtt játszották (l. a Hatvanegy néző című betétet valamivel lentebb), a négy Puskás-gól mellett Alfredo Di Stéfano hármat rúgott, ez lehetett a futball múlt századi nagy korszakának záróderbije, utána kezdett elkopni az Aranycsapat győztes játékrendszere, az Arsenal által kitalált WM továbbfejlesztett változata (a 4-2-4), s jött helyette a kispasszos védekező futball meg a letámadás sokféle kombinációja. Puskás világraszóló glasgow-i négyeséről egyébként a korabeli magyar lapok (a Népszabadság és a Népsport is) szerény mínuszos hírben számoltak be, Puskást (meg a Barcelona akkori sztárjait, Czibor Zoltánt, Kocsis Sándort és a korábban távozott Kubala Lászlót) nem volt divat itthon emlegetni. Amikor Almási Tamás elkészítette a Puskásról szóló dokumentumfilmjét, megkérdeztem a rendezőt, volt-e itthon pártutasítás arra, illetve fellelhető-e dokumentum arról, hogy Puskást nem volt szabad emlegetni. Almási átnyálazta ugyan a pártarchívumokat, de nem talált semmi konkrétumot erre vonatkozóan. A sajtó fegyelmezetten betartotta a szocializmusban széles körben kimunkált szabályt, magától igazodott az elváráshoz, így jelentéktelenítette az egykor ünnepelt, de aztán az országot elhagyó szupersztárokat.

(horvát kontra) Ma már nincsenek duci játékosok, helyettük kigyúrt atléták cikáznak keresztül-kasul a pályán. Az oroszok például Vlagyimir Putyin hazai rendezésű tornáján másfélszer többet futottak egy-egy meccsen, mint a spanyolok, a németek vagy az argentinok. Mitől tudnak ezek ennyit futni? Sok spenótot esznek? A nagy loholás aztán végül mégsem vezetett eredményre (csak az hiányzott volna, ezzel a pocsék, középszerű futballal!). A jó védekezés viszont sokat hozott a konyhára. Ebből áll a mai foci, mondták a szakértők fanyalogva. És azzal érveltek, hogy kevesebb a gól, mint korábban. Persze hogy kevesebb. Mert kiegyenlítettebb a mezőny. Azok a csapatok, amelyeket hajdan könnyedén ki lehetett tömni, ma már nem jutnak ki a világbajnokságra. Ilyen a magyar is. Ha mi most a nyáron ott lettünk volna, bizonyosan jobb lehetett volna a gólátlag. De hát nem voltunk ott. Csak képletesen, áttételesen, kanyargós árukapcsolásokkal. Mert amikor Orbán Viktor megszimatolta, hogy a horvátok a végén akár még világbajnokok is lehetnek, elkezdett Duna menti futballkultúráról beszélni (mondván, hogy a horvát foci „a mi kutyánk kölyke”). Aminek az lett a vége, hogy a horvátok eléggé hálátlanul megüzenték, ők nem stadionokat építenek, hanem inkább fociznak. Ezért aztán érdemes volt Mészáros Lőrincnek a magyar adófizetők milliárdjait beletolni Eszéken a horvát futballba!

(jövőbe mutató köpködés) Mielőtt végleg elmerülnénk a futball rejtelmeiben, szögezzük le, hogy egy olyan országban elmélkedünk erről, amelynek vezetői mániásan és irreálisan sokat költenek erre a játékra, aminek aztán legendásan kevés (sokszor konkrétan nulla) az eredménye. Múlt századi mozgékony, sporttal feldobott diktatúráinak tempója kezd meghonosodni, amikor színházak, kórházak és úthálózat építése helyett stadionokat gründol az elit, és talpnyalók sürgölődő hadát találjuk a vidéki és budapesti egyesületek pénzes eredménytelenségének hátterében. Nincsenek ingyenes nagyvárosi wifihálózatok, nem használjuk energiatermelésre a napsütést, nem beszél az ország angolul, nincs pénz oktatásra, kirugdossák az elégedetlenkedő orvosokat, és jövőépítő lehetőségként olykor felmerül akadémiai kutatóintézetek megszüntetése is. Csak az nem merül fel sohasem, és aki megpendítené, azonnal a nyakát szegné, hogy az ország mindenható vezetőjének passziójára ne költsön az ország annyi pénzt. Orbán Viktor, akár a durcás kisgyerek, megy előre leszegett fejjel, kisvasutat épít, és számolatlanul önti a pénzt a Duna menti futballkultúrába. Sok-sok fotó készül erről a dacosan ostoba önpusztításról: az ország leggazdagabb vezetői, köztük bankárok és magas pozícióban lévő közhivatalnokok, Orbán és Mészáros Lőrinc társaságában köpködik a szotyihéjat a felcsúti stadion lelátóján. Metaforikus köpködés; az összenyálazott ország tragédiája.   

(banán) Kevés volt a gól a vébén? De hát a francia–horvát meccsen éppen hét esett, nem is akármilyen, a francia–argentinen meg hat. A kiábrándítóan jól védekező franciák – akikről a magyar kormányzati politikusok azt mondták, voltaképp afrikaiak – a döntőben négyet rúgtak. Mellesleg éppen azoknak a horvátoknak, akik között szigorúan véve több volt az „idegen”, mint a franciák soraiban. Napokon át ment erről a vita, amiből annyit szűrtem le, hogy a magyar politikai elit képtelen haladni a korral, most is úgy kezdett „négerezni”, mintha csak a hatvanas években volnánk. Ebben az évtizedben bukkantak fel a színes bőrű játékosok az angol pályákon, s ehhez az időszakhoz köthető az első banánok bedobálása (állítólag a liverpooli Everton egyik meccsén történt). Ezt az angol futballhuliganizmus évtizedei alatt úgy próbáltak leszerelni, hogy óriási, felfújható banánokra cserélték a „majmoknak való” eledelt, amivel a rasszista szurkolótáborok fogadták az ellenfél színes bőrű játékosait.

Érdekes, a hazaiakat sohasem.