Az elmúlásról szólt minden ezen a kiállításmegnyitón. Nem azért, mert a díszvendégkoszorúban csak a fiú, Janikovszky János képviselhette az írónőt, Janikovszky Évát, és a feleség, Radnóti Zsuzsa az írót, Örkény Istvánt. Ráadásul a méltán emlegetett legjobb (egyetlen?) követőt, Tettamanti Bélát, az imént kellett eltemetni. Ezek legföljebb biológiai tények. A száz éve született Réber László teljesítménye azonban ma, itt és most, a Döbrentei utcai remek kiállítótérben más okok miatt látszik múlt idejű csodának és igazi befejezett művészettörténetnek. Mit tudott ő, és mi az, ami a későbbiek során, napjainkban folytathatatlan lett? Miért érzünk úgy, mint a házából elűzött római polgár, aki hiába is keresne egy újonnan faragott akantuszleveles oszlopfőt a gót Alarik dúlta Örök Városban?
Az igény
Az életrajz első fele igazi és tipikus huszadik századi rémmotívumokkal pettyezett művészsors. Van benne katonaság és orosz hadifogság, elmaradt főiskola és kényszer diktálta sodródás. A krónika megemlékezik a Szabad Szájról, utána pedig a Ludas Matyiról, mint karikatúragyártásra szakosodott hivatalos vicclapról, de még ez is csak a jéghegy csúcsa. Az önképzés útján virtuózzá vergődő Réber él, ahogy tud: az ötvenes években készített humoros levelezőlap-grafikái egyébként magángyűjteményem féltett darabjai. Sanyarú lehetett ilyeneket szakmányban gyártani. Leírok egyet mégis, mert – kis túlzással – belelátom a későbbi mestert.
Egy magányos plüssmackó kivételével üres a játéküzlet polca. A létrán, fent összehúzott szemöldökű ingerült eladó. A földön halomban hever a lerámolt áru: hintaló, roller, baba, labda. Minden a padlón van, hátra van még az utolsó darab. A létra alján rövidnadrágos gyerek, főnöki mozdulattal utasítja a szolgaszerepbe kényszerített alkalmazottat. „Most azt mutassa…” bök az elárvult mackó irányába, mert a vevő úrnak semmi se elég.
Tudom, olyan vonalasan rajzolt helyzetkomikum az ábra alapja, amelybe nem zavar bele se árnyék, se satírozás, se valőrjáték. Az alapokat a cukiság professzora, Walt Disney rakta le, ezt formázta kicsit fanyarabbra a hidegháború alatt is be-belopakodó francia Jean Effel. (Saul Steinberg majd az olvadás után jön, a micimackózó Edward Shepard még polgári lakások titkos örökségeként vár újrafelfedezésre. Ők a nagy, világhírű karikatúra-kollégák.) Mégsem a rajz a lényeg, hanem az, ami lerajzolhatatlan. A vonalakat körülvevő űr, a szituációt létrehozó szellem, a Semmi.
A realitás hiánya mutálódik itt groteszk energiává, nem pedig a valódi vizualitás. Az előbbit csak tudjuk, az utóbbit csak látjuk. Az előbbi intellektuális felismerésen alapszik, az utóbbi a konkrét megrendelés érzéki megjelenésén nyugszik. Az előbbi a réberi rajzfilozófiai magatartásának lényege, az utóbbi inkább korfüggő elem.
Ami az utóbbit, az „érzéki megjelenést” illeti, a Virág Benedek galériabeli kiállítás remek válogatásának karaktere persze egészen más. Nemhogy zsengék nincsenek benne, de még a gyermekkönyvek illusztrációi is távol maradtak. (A Janikovszky- és Tamkó-Sirató-grafikákra is csak egy vitrinnyi kötet emlékeztet. A nagy egész amúgy is látható a székesfehérvári Réber Házban – lesz később is miből meríteni.) A kurátor, Révész Emese, a hazai alkalmazott grafika legprofibb és legmélyebb elemzője a Réber által megképesített „magas irodalomra” fókuszált. Karinthyra, Benjámin Lászlóra, egy-két rajz erejéig Szerb Antalra, Bulgakovra, de mindenekelőtt Örkény Istvánra meg Kurt Vonnegutra.
Egy irodalmi Atlantiszra, amely még a nyomtatott könyv kifinomult fogyasztóira számíthatott. Azokra a régimódi olvasókra, akik még a puccsszerűen hatalomra került tablet-laptop-mobil rezsim előtti világban beszereztek egy könyvespolcot, szemükkel végigcirógatták a – ma már fillérekért kapható vagy kidobásra ítélt – kedveseiket, és beleborzongtak, hogy egy szofisztikált vonal folytatása lehet egy írott sor, és fordítva, hogy a mondat kacskaringója egy tollal húzott ravasz labirintusban végződhet.
Ők voltak a papíremberek, és a szöveghez kapcsolódó képigényüket is ez az anyag határozta meg. „A papír annyival tökéletesebb és annyival tökéletlenebb műszer az embernél – írta egy aforizmájában Halász László pszichológus –, hogy szintén elbír mindent, de minden meg is látszik rajta.” A Mozgó Világ büszkeségei közé tartozik, hogy éppen e mű kapcsán – még 1992-ben – személyesen kérhette föl Rébert e sorok illusztrálására. El is készült a munka: e passzushoz például egy négyzetet rajzolt, benne egy szájként működő gondolatjellel, egy jobb szemként ható kötőjellel továbbá a bal szem helyén egy szamárfülre emlékeztető behajtással. A papíremberen ugyanis minden meglátszik, mert érzékenyített matériából készült. Az új barbárság jelenkorában a képdömping le is váltotta szegényt.
A stílus
A szakirodalom megegyezik abban, hogy a képzőművészet és az alkalmazott grafika közötti senki földjén parkoló Réber olyan kifinomult és minimalista vonalkultúrán nyugvó alapanyagot használt, amelyben a képzelet szabadon mozoghatott. Szokás vele kapcsolatban Ország Lilit, Bálint Endrét vagy Deim Pált emlegetni a hazaiak közül, Giacomettit, Nicholsont és persze Kleet a külföldiek közül, vagyis az egzisztencializmussal fűszerezett posztszürrealistákat, az avantgárd második hullámának világháborús élményekkel terhelt képviselőit és a hiperurbánus értelmiségieket.
Lenne ebben valami, ha a művész remegően húzott sötét nyomhagyásai nem térnének le minduntalan a professzionális autonómia ösvényéről, és ha nem engedne a humor, azon belül is a legfeketébb szarkazmus elementáris vonzásának. Ezen a kiállításon az illusztrációk között is annyi a koporsó, a csontváz, az akasztott ember, a halálhörgés, siralom, hogy a szív majd megszakad a röhögéstől. Antisznob devianciájával elérte, hogy életében ne vegyék egészen komolyan. Egy nemzeti galériabeli Műhely-kiállításon kívül nem hívták soraik közé a bennfentesek. A képzőművészet reguláris hadserege nem számolt képességeivel. Hiába, mindig gyanús, ha valaki nonkonform, és a tehetségén túl ráadásul szerethető. Így járt kicsit Karinthy, így járt kicsit Örkény, és nagyon így járt kongeniális illusztrátoruk, Réber László.
Ami nagy hiba volt a szakma részéről, de nagy szerencse a mai néző számára. Talán az installációt tervező Babos Bertalan Zsilinek, talán a grafikus Rakusz Tamásnak, talán az elmúlt korból származó, váratlanul érkező üzenetnek tekinthető, hogy ez a „kisművészeti” skatulyába dugott teljesítmény egyszeriben „nagyművészeti” ambíciókat mutathatott föl. Az ember nem gondolta volna, hogy egy eredetileg pár centis illusztráció (egy férfi és egy női sziluett) kibírja a nagyítást, sőt kibír maga körül egy kopott barokk fakeretet is. Hogy az egyik akasztott embert ábrázoló rajz kitágulhat, bemászhat egy kibelezett tévékészülékbe, és onnan hökkentheti tovább nézőjét. Hogy egy másik akasztott ember – egész testén a napok múlását jelző rovátkákkal együtt – felkúszik a falra, és freskóméretre átmásolva nagyszerűen sokkolja alkalmi vendégét. Hogy egy állólámparajz egyszerre csak gondol egyet, és nemcsak szárba szökken, de a térbe is kilép, szoborrá válva szakít korábbi létmódjával.
Persze, aki figyelmet szentelt Réber művészi életrajzának, egy-egy látvány előtt nem is csodálkozott nagyon. Végül is, ama bizonyos egyetlen nemzeti galériabeli kiállításán minimal artos nagyplasztikákkal is szerepelt. A műtermében plasztilinból készült szobrok is sorakoztak. A Pannónia Filmstúdió pedig – miután az ötvenes években vezető szinten is kitanulta az animációt – két testesebb mű megvalósításában is segítette. (Vetítik is őket a kiállítás egyik apró termében.)
Mekkora energia feszült hát ezekben az ártatlannak tetsző, apró méretben születő és elszabadult vonalakban! Az újság és a könyv börtönéből kiszabadulva az ő rajza úgy izmozik, mint a palackból kiszabadult dzsinn a szegény halász előtt. A szegény halász (a néző) pedig jól megtanulja: igaz ugyan, hogy a „small is beautiful”, de a „big” viszont „strong”. Nagyon „strong” a Döbrentei utcában.
Az individuum
Az egyik egypercesben írta Örkény: „Amin vitatkozunk, nem is olyan bonyolult. Egészen egyszerűen is megfogalmazható: Egyformák vagyunk-e mi, rizsek? És mit hoz a jövő? És milyenek lesznek a leszármazottaink?” (Egy rizsszem panaszai) Az összbenyomás olyan, mintha Réber művészetének központi kérdése is e metafora köré épült volna. Révész ezt műveltebben mondja, Heideggerre és Sartre-ra hivatkozva írja tanulmányában: „az anonim tömeg-ember elvont, bábszerű figura, minden egyéni vonást nélkülöző, sematikus lény. Másutt épp a különálló személyiség megtestesítője, magába zárt, a külvilágtól erős körvonalakkal elhatárolt létező… képi megfelelője.” Ez grafikai teljesítményének lényege.
Kik vagyunk? Milyenek vagyunk? Vagyunk-e egyáltalán? Ilyen kérdésekkel művészek manapság azért foglalkoznak ritkán, mert kevéssé rentábilis filozófiai kérdéseken töprengeni. Gondolom, nem is kifizetődő. Kötelékben repülve esélyesebben élik túl a sanyarú időket, a csoportszolidaritás segíti az érdekérvényesítést, törzsi viszonyok közepette életveszélyes az „egyrészt-másrészt” dilemmákkal nehezíteni a rögös utat.
Réber luxusa intellektualitásában rejlett. Még csak nem is kérkedett magányos stílusával, és tudomásom szerint nem is nagyon panaszkodott gúzsba kötő munkaviszonyai miatt. Ha felkínálták neki az üres helyet, telipötyögtette ábráival. Ha tehette, örömmel vállalt nagyszerű írók mellett szerzőtársi szerepet. Álruhában járt, mint gőgjét rejtő igazi művész, következésképpen igazi álruhás remekműveket alkotott. Ma erősebbek, mint a saját korában. (Nyitókép: Illusztráció Lázár Ervin Hétfejű tündér c. könyvében, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1973)
„Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!” Réber László (1920–2001) irodalmi illusztrációi. Virág Benedek Ház, Döbrentei u. 9. Nyitva: 2020. jún. 28. – okt. 1. Kurátor: Révész Emese, látványtervező: Babos Bertalan Zsili.
*
