Pető Iván (forrás: nepszava.hu)

A történész a szakma normái szerint feltárja a tényeket, analizál, rámutat a mélyebb, korábban esetleg ismeretlen összefüggésekre, de nem feladata, hogy ítéletet hirdessen a múlt szereplői felett, még akkor sem, ha a tényekből esetleg egyértelmű a következtetés. Ungváry Krisztián új, Horthy Miklósról szóló monográfiája vállaltan eltér ettől a normától, hiszen műve alcímében is kiemeli: az egykori kormányzó felelősségét vizsgálja. De a Horthyról elnevezett huszonöt éves időszak, valamint a kormányzó és hazai politikus kortársai megítélése nehezen tekinthető pusztán történelemnek, amikor megítélésükről egymást kizáró vélemények állnak egymással szemben – igaz, éppen a tudományos igényű történelmi munkákban, néhány kivételt nem számítva, nincsenek szélsőséges nézetkülönbségek.

Ungváry a történészek között nem egyedül vallja, amit előszavában ír: Horthy személye „ma sem múlt, hanem egyfajta »élő történelem«”. A 2010 óta hatalmon lévő politikai erők – mondja – fontosnak tartják, hogy „jelenlegi pozíciójukat az 1944 előtti Magyarországhoz, illetve Horthy Miklós személyéhez kössék, és jelen tetteiket a múltra hivatkozva igazolják”. Ehhez hozzátehető: ez nem pusztán elszálló szavakat, de egyebek közt közpénzből, maradandónak szánt szobrokat, emlékműveket is jelent, és a szándék szerint iskolai oktatást is a monopolizált tankönyvkínálattal.

Érdemes azt is megemlíteni: 1945 óta sokszor változott az említett huszonöt év hivatalos megítélése. Az 1945 utáni koalíciós időszak valamennyi érdemi politikai pártja élesen elhatárolódott a Horthy-korszaktól, azt folytathatatlannak látta, abból indult ki, hogy új rendszert kell teremteni – hogy milyet, abban persze mást és mást gondoltak. A kommunista rendszer – mint azt Ungváry is jelzi – az utolsó időszakában túllépett a korábbi Horthy-fasizmus minősítésen, sok tekintetben reális, árnyalt képet lehetett már rajzolni nemcsak a tudományos művekben, de az oktatásban is. Mindez szerepet játszik abban, hogy még a tájékozottabb közönség jelentős része sincs tisztában meghatározó faktumokkal, nem látja a tények és a vélemények között húzódó határvonalat. Jócskán indokolt tehát, hogy a témában járatos történész vállaltan nem eredeti kutatásokra, hanem tudományos művekben feltárt tényekre támaszkodva, az 1920 és 1944 közötti időszak néhány meghatározó kérdésében a nyilvánosság elé tárja, szerinte milyen teljesítményt nyújtott a korszak névadója. Miben milyen felelőssége vethető fel, tehát miért megalapozatlan minimum hősként, az új generációk lehetséges példaképeként, de még jelentős államférfiként is emlegetni. Ugyanakkor kiemelendő, Ungváry következetesen felelősségről és nem bűnökről beszél, holott van történeti irodalma Horthy háborús bűnöskénti felelősségre vonhatóságának is, illetve annak, hogy ez miért maradt el.

Ungváry Krisztián (forrás: gondola.hu)

A könyv forrásokra hivatkozva vizsgálja a kormányzó cselekedeteit, ennek alapján fogalmazza meg véleményét a felelősségről, vagyis nem világszemléletét, értékrendjét elemzi, azt adottnak tekinti, ilyesmire csak a döntései vagy éppen azok hiánya fényében utal. Nem törekszik Horthy politikai pályája egészének elemzésére, és még csak a negyedszázados időszakon belül sem célja minden fontos döntésénél az államfő álláspontjának vizsgálata. Ezzel együtt is hiányolható néhány fontos ügyben, mondjuk, a frankhamisításban, pontosabban a bűnösök „kezelésében” vagy az 1931-es statáriumban az államfői felelősség felvetése.

Horthy szerepét Ungváry többnyire konkrét döntéseinél elemzi, olykor a tekintélyéből, pozíciójából adódó általános felelősségét, mulasztásait emeli ki. Ennek tükrében merül fel: elkelt volna a műben egy ismertetés a kormányzó státuszáról, formális jogairól és arról, hogy gondosan épített, a szerző által sem vitatott tekintélye miből adódott, hogyan vált a szerepével nem egészen szinkronban álló névadójává a huszonöt éves korszaknak. Ezt nem váltja ki, hogy az elemzett, az ország sorsa szempontjából meghatározó témák, döntések vizsgálatakor Ungváry jelzi a kormányzó adott ügyben meglévő jogkörét, mozgásterét. Ez utóbbi szempont alapján egyébként visszatérően bemutatja Horthy választási lehetőségeit is, és nemcsak a döntéseket és következményeiket tárja az olvasó elé, hanem kitér az alternatívákkal járó, feltételezhető fejleményekre is.

Horthy általános felelőssége alapján tárgyalja a könyv a két világháború közötti magyar politika sarkalatos szempontját, a revíziós törekvést. Úgy látja, a kormányzó nagymértékben felelőssé tehető azért, hogy a magyar társadalomban Trianon sokkja után, a lehetséges kiutat illetően nem vált árnyaltabbá a kép. Az ezeréves határok helyreállításának igényén és szándékán túlmenően a politikai vezetés nem alakított ki reálisan képviselhető nemzetiségi politikai koncepciót, holott, mint köztudott, a történelmi Magyarország lakosságának nagyobb része nemzeti kisebbségekhez tartozott. Horthy kellő tekintéllyel rendelkezett, hogy befolyásolja a közhangulatot – írja Ungváry –, de ő a nemzeti szupremácia jelszavának hangoztatása és saját, a történelmi határokat majdan visszaszerző hadvezéri kultuszának építése közben nem foglalkozott a visszaszerzendő területek nem magyar lakosságának sorsával, önrendelkezési igényével, mint ahogy fel sem merült számára, hogy a revíziót a magyar etnikum egyesítésének szándékára redukálva képviselje.

Ungváry egyértelműnek látja és mutatja be: Horthy felbujtóként és kegyelmet gyakorlóként is elmarasztalható a fehérterror miatt. Itt az első pillanatban félreérthető megfogalmazásba ütközik az olvasó, amikor ezt írja a szerző: „olyanoknak is kegyelmet adott, akik teljesen ártatlan embereket gyilkoltak meg, sőt a gyilkosságok során raboltak is…”. E helyen azonban nem a rablás és gyilkosság bűncselekményi súlyát jelzi a sőt, hanem azt, a rablásokra még a kormányzói amnesztia sem volt érvényes.

A békeidőszakot tárgyalva a revízió említett ügyén túl a könyv bemutatja a kormányzó antibolsevizmusából eredő, a politikai ráció érvényesítését akadályozó lépéseit, valamint a háborúhoz vezető út inkonzisztens döntéseit, egyebek között Bárdossy miniszterelnöki kinevezését. Erről azt írja: „Kereshetett volna olyan személyt is, aki nem hisz feltétlenül a német győzelemben, annál is inkább, mert ebben maga Horthy sem hitt…”

Ungváry a kormányzó felelősségét egyértelműnek ítéli a Szovjetunióval szembeni hadiállapot deklarálásában, és nem pusztán politikai értelemben látja ezt hibásnak, hanem jogi szempontból is, mondván, a kassai bombázás nem teremtett alapot e lépéséhez. Az úgynevezett kiugrási kísérlet kudarca és lényeges elemeiben amatőrsége eléggé ismert. „Az, hogy egyáltalán próbálkozott valamivel, inkább mellette szól, még akkor is, ha az akció és az előkészítés egyes részletei kifejezetten dilettánsak voltak” – olvashatjuk most. A szerző felveti: amikor Horthy 77 évesen, fiával zsarolt helyzetben aláírta lemondását, eljárása emberileg érthető, de a vezetőtől, az önmagát ízig-vérig katonaként prezentáló politikustól elvárható lett volna, hogy az államérdeket helyezi előtérbe, amivel nem legalizálja a puccsot, nem megadja magát, és az akkor már aligha kétséges kimenetelű háború utánra érdemeket szerez az országnak.

Talán a szélsőjobbhoz való viszonya és antiszemitizmusa volt az a két terület, ahol valamilyen fejlődés látszik Horthy nézeteiben – írja Ungváry. A leírásból kitűnik, nem is annyira a kormányzó nézetei módosultak, mint inkább az őt körülvevő világ alakult át. A harmincas évek végére világossá vált számára, hogy a fennálló rendet belülről egyedül a szélsőjobb veszélyezteti, 1938-tól a zsidóellenes kezdeményezések, törvények pedig túlléptek Horthy antiszemitizmusán, nem azonosult ezekkel, igen szerény aktivitással, szűk korlátok között fékezni igyekezett hatásukat.

A kötet legnagyobb terjedelemben a német megszállás időszakával foglalkozik. Itt Ungváry Horthy személyes felelősségnek vizsgálata mellett meglehetős részletességgel mutatja be a magyar politika mozgásterét. Véleménye élesen szemben áll a mai magyar politikai vezetés részben az Alaptörvény preambulumában is megfogalmazott interpretációjával, miszerint a német megszállással megszűnt a nemzeti szuverenitás, így a magyar politikának nincs érdemi felelőssége a történtekben. A könyv bizonyítja, létezett manőverezési lehetőség, sőt, olykor éltek is vele a döntéshozók. Ráadásul a zsidóság deportálása aktív magyar közreműködés nélkül egyenesen kivitelezhetetlen lett volna. Bemutatja, hogy Horthy mit tudhatott vagy minimum sejthetett a zsidók sorsáról, miközben egészen 1944 júniusáig nem tett semmit a deportálások ellen, de ekkor sem használta érdemben hatalmát, viszont passzivitásával legitimálta a történéseket. Ungváry súlyosan felelősnek látja Horthyt a hazai németség – ahogy nevezi – elárulásáért, a jelentős részben kényszerre épülő SS-sorozás tudomásulvételéért. Jelzi, hogy fajvédő nézetei alapján az antiszemitizmus és a németellenesség jól megfért egymással, s hogy a háború utánra, a revíziós álmok mellett, azzal aligha összeegyeztethető, tiszta fajú, így német és zsidómentes Magyarországot vizionált.

A könyv Összegzés előtti zárófejezete a budapesti zsidóság Horthy általi „megmentését” tárgyalja – így, idézőjelben –, egy, a kormányzó elleni vélt puccsal szemben tett lépésekkel összefüggésben, nem vitatva Horthy fellépésének jelentőségét, de a történtekből éppen azt a következtetést vonja le, hogy korábban is lett volna lehetősége a deportálások leállítására, vagy legalább a munkaképtelen gyerekek, idősek és a nők megsemmisítő táborokba hurcolásának megakadályozására.

Ungváry a könyv Összegzésében, Horthy felelőssége magyarázataként úgy fogalmaz: a kormányzót jellemhibái, instabilitása, az önkontroll elvesztése, vágyvezérelt gondolkodása mellett a csekélyebb szellemi horizont, a diplomáciai érzék és a politikai műveltség hiánya, az utolsó időszakban pedig már a kezdődő szenilitás is jellemezte. Bár a formákat illetően konzervatív volt, elvi szempontok nem nagyon foglalkoztatták, döntéseit ösztönösen, zsigerből hozta.

A Horthy-apologéták természetesen ettől a műtől sem változtatják meg véleményüket a kormányzóról. Ebből a szempontból is érdemes megemlíteni, a kiadó a könyv bemutatójaként vitát szervezett a szerző és a Veritas Intézet vezetője, Szakály Sándor között, amely a YouTube-on elérhető. A tényeket illetően csak szerény nézetkülönbség mutatkozott, de – ahogy mondani szokás – a felek álláspontja nem változott. Az újságírói kérdésre, hogy hogyan értékelnék egészében Horthy teljesítményét, Ungváry egykettedet, Szakály négyest említett. Ettől függetlenül, a bizonytalankodó, a tényekre is figyelő közönség, a témák árnyalt megközelítésére is kész tanárok a könyvvel legkevesebb elgondolkodtató forrást vehetnek a kezükbe. (Nyitókép: filmarchiv.hu)

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége 1920–1944. Budapest, 2020, Jaffa Kiadó. 224 oldal, 3999 forint.

*

A kritika a Mozgó Világ nyári duplaszámában (7-8/2020) jelent meg. A folyóiratot Budapesten a Láng Téka Könyvesboltban és a Libri üzleteiben, vidéken az igényes könyvesboltokban és a Relay standjain lehet megvásárolni, de a legbiztosabb az előfizetés. (A Szerk.)