Krízishelyzetben felbillennek a stabilnak hitt értékek, hitek, normák, még a törvényeket is könnyebb átírni, és az individuumok elvesztik kontúrjaikat. Lefoszlik a személyiség máza, alatta feltárul valami sokkal mélyebb, félelmetesebb. Az ösztönök napvilágra kerülnek, egyszerűbb és kézenfekvőbb lesz a másikról tudomást sem venni. A test határai eltűnnek: a testi sértés gördülékeny, magától értetődő lesz, egyszerre mozduló embereket gyűjtőnévvel lehet illetni, jogaik és hangjuk egyaránt elenyészik, szétporlik a káoszban. Az állam hatalmasra nő, a hatalom önfejlesztő organizmussá válik, s már minden az ő nem múló éhségét táplálja.
Ilyen krízishelyzetet rögzít Mundruczó Kornél filmje, a Jupiter holdja. Címével egyszerre eltávolítja és karnyújtásnyira közelíti a rettenetest: földöntúli valóságról sző balladát, amely mintha egy Európé nevű holdon játszódna. Jégpáncélja alatt változatos élet lüktethet, de a zord körülmények s a Jupiter elementáris magnetoszférája eltorzítanak mindent. A szerencsés esetben szabad szemmel is látható Európé a földi kontinens párdarabja: ilyennek tűnik sokkal közelebbről a krízisben vonagló földrész, amelyet migráns szabadcsapatok ostromolnak, autoriter rezsimek fojtogatnak, és már államainak polgárai számára is egyre élhetetlenebb.
A Jupiter holdja szemtelen film. Műfajokkal, klisékkel zsonglőrködik, folytatva Mundruczónak az előző filmjével, a Fehér istennel (2014) elkezdett gondolat- és látványmenetét. Itt a társadalmi dráma, a thriller, a sci-fi keveredik a groteszk stíluselemeivel, sőt még a szatirikus disztópiába és megváltástörténetbe is belekóstolunk. Spirálisan épül fel a film, az egyenes vonalú egyenletes mozgástól ódzkodik, mint egy égitest: mindig több nézőpont, esemény, karakter között vergődik, ha úgy tetszik, több gravitációs erő hat rá, s pályáján hol az egyik, hol a másik erősebb – ez a rendező tudatos célja volt –, görbülete pedig követi a sok főszereplős történet polifóniáját. A menekült fiú, az őt segítő-kihasználó orvos és a mindkettejüket üldöző nyomozó, valamint az orvos szeretője, a kórházi főnővér történetét váltogatva, lázasan lüktető és mesterségesen lenyugtatott jelenetek követik egymást. Ahogy az egyetlen hosszú beállításban végigpörgetett autós üldözést lezáró koccanásnál, vagy a metróban egy terrorista által végrehajtott robbanás utáni lassú felemelkedésnél, vagy a szállodai akciójelenetet lezáró „angyali üdvözletnél” – a felfokozott állapotot mindig egy visszafogott követi, a megnyugvás pedig eksztázisba csap.
Egyszerre él kiszámítható és a befogadást, szemlélődést támogató eszközkészlettel a direktor, a következő pillanatban azonban újabb stílus- és műfajváltással a néző összezavarására, komfortzónájának megtörésére törekszik. Ez ugyan kézre áll neki – ha van rendező Magyarországon, aki görcs nélkül képes egyikből a másikba átlépni, zsánereket összefolyatni és szétbogozni, Mundruczó Kornél biztosan az –, de a Fehér istennel ellentétben mintha maga is összezavarodna néha, mit szeretne állítani vagy kétségbe vonni. Így lesz a Jupiter holdja rengeteg felkiáltójelből egyetlen hatalmas kérdőjel, amelyre a választ nem csupán a lezáratlan lezárással szembesülő nézőnek, de a kusza forgatókönyvet részben jegyző rendezőnek kellene megadnia. Ezt azonban sajnos elmulasztja.
Aryan Dashni szír menekült a polgárháborús Homszból igyekszik biztonságosabb vidékre apjával, Muraaddal, ám szerencsétlenségükre ezt a szerb–magyar zöldhatáron keresztül kísérlik meg. A nyitójelenet egy hatalmas, szaggatott lélegzetvétel, amely csaknem a tüdőben reked: a teherautóról csónakra szálló menekültekre lecsap a határrendőrség, a csónakokról a folyóba esnek, a vízből a partra vergődnek, majd az erdőben nyargalnak tovább. Mint egy űzött szarvast, Aryant is sarokba szorítják egy ködös tisztáson, László, a rendőr három golyót ereszt a mellkasába, majd a többi szökevény után ered, észre sem véve, hogy a fizika törvényei meghajlanak Aryan körül. Először csak a vére, majd egész teste az égbe emelkedik, s öntudatlan állapotban pörög a tengelye körül, végül az ágak között a földbe csapódik.
Nem csupán az űzött vad, a természet és a szakralitás találkozása, a bűvös és varázstalan vadász motívuma, de a természetfölötti tudományát pénzre váltó mágus – egy valódi és egy hamis próféta megkettőzött alakja – is felidézi Enyedi Ildikó filmművészetét. Mundruczó más mellékösvényről, de hasonló útra téved, mint a kilencvenes évek misztikus magyar filmjének reprezentánsa: a testről mindinkább a lélek felé fordítja tekintetét, a realitás helyett a szürreális foglalkoztatja. Ám Enyedivel szemben nem törekszik a gondolati egységre, a biblikus és skolasztikus utalások e filmben csupán illusztratívak. Aryan jézusi karaktere, Muraad ács szakmája, az angyalok térkitöltésének problémája, szembeszegülésük a gravitációval, mint a dialógusok többször előkerülő, ám tartalmatlan eleme, a cipőkötés és az áldás a toronyház tetején – csupán a vallástalan korral szembeszegezett tétel építőkockáinak tűnnek. Nem érdekli a rendezőt, mi idézte elő a valóság elgörbülését: a következményekkel törődik, azzal, hogy mit kezd egy végletekig szekuláris, sőt hittagadó közeg a megmagyarázhatatlannal, s milyen sors vár az idegenre – aki nem csupán menekült, de immár földöntúli is – a kirekesztők földjén.
Utóbbiak reakciója szintén kiszámítható: üldözni, sőt megsemmisíteni igyekeznek Aryant, akad azonban, aki inkább anyagi javakra váltaná képességeit. A menekülttábor lecsúszott orvosa, Stern doktor körbehordozza őt a mutatványokért fizetni hajlandó betegei között, ám az így gyűjtött pénz az orvos egy műhiba miatt visszaesett karrierjének előrelendítése helyett nagyobb célt kezd szolgálni. Egyre szorosabb köze lesz Stern megváltásához, a cipelt bűnöktől való megszabaduláshoz, a belső megtisztuláshoz – ahogy a fiatalember és a középkorú férfi mentori–pártfogolti, majd atyai–fiúi kapcsolata is az angyal és a halandó aszimmetrikus viszonyává fordul át. A kiégett, kíméletlen László mindvégig a nyomukban van, és úgy látszik, egyikük sem ússza meg ép testtel és lélekkel. Abban a végítélet által gyötört városban, ahol gépfegyveres kommandósok utaznak a tömegközlekedési járműveken, ellenőrző pontokon igazoltatják a járókelőket, házkutatási engedély nélküli magánlaksértésre hatalmazzák fel a rend őreit, s a politikai-vagyoni elit dekadenciája mind élesebb kontrasztot alkot a lepusztult lakónegyedek nyomorával, a pályaudvarokon összezsúfolódó menekültek alkalmi sátortáborával, a halál belovagolására nem kell sokat várni.
Mint ebből is kitűnik, Mundruczó társadalomképe olyan tükör, amelynek sajátos a foncsorozása. A múlt a jövőre vetül, és egy alternatív jelent idéz elő, akárcsak Vlagyimir Szorokin regényében (Az opricsnyik egy napja), ahol IV. Iván cár opricsnyinarendszere a jövőben valósul meg újra, s ennek társadalomkritikája a mai Oroszországra hullik. Mundruczónál épp így néz ki napjaink migrációs krízise a kelet-európai diktatórikus örökség a közeli jövőbe projektált másában; amiatt olyan hátborzongató, mert ennek a Magyarországnak a lehetőségét már a gyomrunkban érezzük. Szorokin tabudöntögető, posztmodern stílusművészete évek óta követhető a Mundruczó-féle Proton Színház előadásain, a külföldi vendégrendezéseken és fokozatosan a filmeken is. Nem véletlen, hogy Mundruczó megvette A jég című Szorokin-regény megfilmesítési jogait, és színházban is feldolgozta már. Színház és film a Jupiter holdjában is összeér: a Látszatélet díszletezése és formai megoldásai ugyanúgy visszaköszönnek a vásznon, mint az antwerpeni Winterreise a bicskei menekülttáborban felvett videoinstallációi, amelyekből a kezdetben Felesleges ember munkacímű filmterv kiindult. Szorokin és Mundruczó világa pedig majd akkor kapcsolódik össze teljesen, amikor a filmrendezőnek a Fehér istennel megkezdett és a Jupiter holdjával folytatott „hittrilógiája” A jéggel lezárul. Előtte azonban egy hollywoodi kitérő vár Mundruczóra: a tervbe vett Deeper mélytengeri sci-fi klausztrofóbiás hallucinációival következetesen továbbviheti – és tiszta zsánerfilmmé desztillálhatja – az elmúlt évek kísérletezését.
A Jupiter holdja széttartó, már-már széteső munka, amelynek nem tesznek jót a belésűrített idővetületek, teológiai elmélkedések, irodalmi utalások, filmes és filmen túli hivatkozások. (Csak egy példa a sok közül: Muraad és Aryan felkarján egyaránt félbevágott hegedűt ábrázoló tetoválás látható, és nemegyszer jelentőségteljesen közelít rá a kamera. Mit kezdjen a néző e képi információval, ha nem tudja, hogy az apát alakító David Yengibarian kiváló jazz- és világzene-előadóművész, a fiút játszó Jéger Zsombor pedig zenészcsaládban nőtt fel, és rendszeresen hegedül?) Működőképességét és azt, hogy hibáival együtt le tudja nyűgözni a közönséget, Rév Marcell bravúros kamerakezelése, a Cserhalmi György (a rendőr), Merab Ninidze (az orvos, magyar hangja: Bálint András), Balsai Mónika (a nővér) és Jéger Zsombor vezette kiváló színészi gárda teszi lehetővé. E tényezők még többet nyomnának a latban, ha a spirális szerkezete miatt gyakran leülő történetet a felesleges szálak kiiktatásával és korai lezárással feszesebbre vágták volna.
„Ebben az országban még a jótett is egy csapásra szörnyűséges bűnné változik!” – írja Alekszandr Beljajev A repülő emberként magyarított, Ariel című sci-fijében (ford. Gellért György). A repülő ember egy másik krízishelyzetben, 1941-ben jelent meg, egy évvel az író éhhalála előtt a nácik által lerohant Szovjetunióban, Leningrád megszállt puskini kerületében. Tudjuk, hogy Mundruczót eredetileg ez a könyv indította el a Jupiter holdja felé, majd az indiai (és amerikai, angliai helyszíneken játszódó) történetből egy európai menekültdrámába oltott fantasztikumot alkotott. A kötetnek egyébként már született orosz–ukrán filmfeldolgozása (Jevgenyij Kotov, 1992), és Mundruczót se vonzhatta a melodrámai hangvétel, sem Ariel, a repülő fiú különös képességének „tudományos” háttere. Ariel sokadik rabságából menekül el sikeresen a regény végén – Aryant azonban, aki könnyűszerrel átröppenhetne a határzárakon, eldöntetlen helyzetben hagyjuk magára.
A Jupiter holdja is epizódja lesz a még formálódó életműnek, amelynek következő állomásait ugyan sejtjük, de fordulatai éppúgy ködbe burkolóznak, mint Ariel végső szökése a hajón.
Jupiter holdja. Színes magyar filmdráma, 123 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró Mundruczó Kornél; operatőr Rév Marcell; társ-forgatókönyvíró Wéber Kata; vágó Jancsó Dávid; zeneszerző Jed Kurzel; szereplők Merab Ninidze, Jéger Zsombor, Cserhalmi György, Balsai Mónika, David Yengibarian.
Kép forrása: https://szinhaz.org/zenes-szinhaz/opera-zenes-szinhaz/2017/06/23/operatortenelmi-rekordteljesitmeny-budapesti-wagner-napokon/
