Ennek az eseménynek nincs politikai felhangja. Más kérdés, hogy ma Hódmezővásárhely nevét leírni már önmagában is jelentést hordoz, és az is valószínű, hogy a Várkert Bazárban rendezett Vásárhelyi művészélet 1900–1990 című tárlat mintha akaratlanul is többet kapott volna most tavasszal a közfigyelemből. Itt egy alföldi mezőváros, amely még csak nem is volt „burg” – merthogy falak nem vették körül –, csak „oppidum”, a földek szélén összefutó utak kereszteződésében megállapodott település. Egy hely, amelynek nincs egyeteme, mint Szegednek vagy Debrecennek, nincs színháza, mint Kecskemétnek vagy Szolnoknak, és még kiemelt turisztikai nevezetessége sincs, mint Makónak a hagyma vagy Jászberénynek a Lehel kürtje.
Vásárhely „csak” a festészetétől lett az, ami. Képzavarral élve: kulturális csúcs a síkon elterülő „nagy sömmiben”. Ami persze akkor is erős rejtély, ha tudjuk, hogy itt őrzik a Munkácsy-örökséget hitelesen továbbvivő Tornyai Józsefek és Endre Bélák teljesítményét (századelő), hogy itt állították ki az újklasszicizmustól és fajmagyarkodástól tartózkodó, ideiglenes menedéket találó Koszta Józsefek és Rudnay Gyulák mélytüzű vásznait (két világháború között), hogy itt szikkasztotta szikáran szomorúvá az őszi tárlatok főszereplőinek, a Kurucz D. Istvánoknak és a Németh Józsefeknek a stílusát (hatvanas évek), valamint itt lehetett megfigyelni az agráriumból táplálkozó vizualitás Kádár-kori alkonyát, a Fejér Csabák és Patay Lászlók egyre verejtékezőbb igyekezetét (a nyolcvanas évektől kezdve még jó sokáig).
Korábban is rendeztek már olyan nagy kiállítást, amelynek ez volt a rejtett mondanivalója: „Vásárhely nem csak volt, de van, és mindig lesz.” Az 1979-es műcsarnoki tárlat dolgozta ki először és alaposan ezt a gondolatot, és nyilván nem utoljára. Az „örök Vásárhely” mindig fölbukkant, és föl is fog bukkanni, ha éppen időszerű megmutatni a magyar művészet mozgékonyan globalizált vonulatával szemben valami ősi, nyakas mozdulatlanságot. Ez most megint időszerű. Csak talán éppen nem úgy és nem azért, ahogy a rendezők, Marosvölgyi Gábor és Nagy Imre, valamint a produkciós vezető, Fertőszögi Péter megálmodta.
Ez a zavaros tulajdonosi háttérrel rendelkező és profi kurátori gárdát nélkülözni kénytelen intézmény (Várkert Bazár? KOGART? Vagy mindkettő együtt és egyik sem?) legföljebb néhány ahá-élményt tett hozzá a velünk élő közhelyekhez. Például, hogy a boldog békeidőben itt vendégeskedett a nagybányainak számító Iványi Grünwald Bélától a másféle Alföldhöz szokott Fényes Adolfig sok jó festő. Hogy a trianoni Magyarországon itt talált pillanatnyi nyugalomra az erősen avantgárd Frank Frigyestől a kommunistagyanúba keveredett Ferenczy Béniig jó pár kakukktojásnak számító nagy egyéniség. És hogy az aczéli korszak éveiben itt próbálkozott saját úttal az expresszív szürrealista Kondor Bélától a kommersz modernbe belekeveredő Nagy Gáborig jó néhány formát bontó személyiség… Szóval a parttalan Vásárhely-koncepció arra jó ugyan, hogy a lényeg körvonalait elbizonytalanítsa, arra már kevésbé, hogy „a létező vásárhelyiségről” való tudást el is mélyítse.
Különösen akkor, ha a tárlat kiszerelése csapnivaló. Hagyján, hogy a láthatás napjáig nem jelent meg katalógus, és ezért egy lelkiismeretesebb recenzensnek illik a kiállított száznegyvenhét művet önkezével kijegyzetelni. (Vessen magára, ha ügyelni akar a részletekre.) Még az is elmegy, hogy a folyosóra hányt dokumentumfotók aláírása trehány, s éppen annak a Pogány Ö. Gábornak a személyazonosságát tévesztette el – pedig a tar koponyája miatt eddig azt hittem, eltéveszthetetlen –, akinek elég sokat köszönhetett a „vásárhelyiség” ügye. (Végül is nem innen kell ráismerni az urbánus-népi ellentétet kiélező fontos művészettörténészre, aki mellesleg a budapesti Nemzeti Galéria főigazgatója volt sok évtizeden keresztül.) De ez semmi. Én is sok évtizede járok kiállításokra, de hogy egy fekvő téglalapra komponált festményt – jelen esetben Barcsay Jenő harmincas években készült tájképét – függőlegesen akasszák szögre, ilyet még nem láttam. Ehhez kevés a vakvéletlen. Ehhez véletlenül vaknak is kell születni.
De hát túlbővített művészlista ide, dühítően slampos produkció oda, fölpuhított vezérmotívum ide, esetleges válogatás oda, azért még egy tehetségtelen kiállítás is ki tudja fecsegni az iskola titkát. Különösen akkor, ha az aktuális hírek még új megvilágításba is helyezik a régen elmúltnak tetsző mentalitást. Vásárhelynek volt két művészettörténeti pillanata, enélkül nem lehet megírni a magyar festészet alakulását. És ez akkor is óriási dolog, ha ez a két pillanat egymástól távol esett, és ha ma már az akkori súlyt, invenciót, erőt értelmetlen számonkérni.
Volt egyszer Tornyai János, aki megfestette a tárlaton is látható Bús magyar sorsot (1908). Egy göthös lovat, ezt az Ady ihlette „véres, tajtékos pányvás ménet”, akit úgy tereltek a lávaszín felhők alá és a sárgára szikkadt ugar közepébe, hogy összeroppanása nem kérdés. Annyi esélye sincs, mint Goya homokviharba került kutyájának, mert az legalább fölszegi a fejét. Tornyai lova tudja a jövőjét: bele van az festve nemcsak ingatag lábakon álló sovány testébe, de a könyörtelenül meghúzott horizontba, a súlyos ítéletet sejtető vetett árnyék mélysötétjébe, a hamu-parázs-füst árnyalatban úszó puszta tájba, és még inkább abba a hiányba, amely lemaradt a képről. Nincs itt egy árva itató, egy távlatot megélő madár, és főként nincs itt a klorofillzöld természet egyetlen parányi jele sem. Ez bizony nem szimbólum, nem metafora, hanem allegória a javából. Attól olyan csodálatos, mert nem akar másnak látszani, mint ami: az agyongátolt parasztélet büntetőtelepe, a magyar ugar. Nagy kép.
Aztán alig negyven évvel később volt egyszer Kurucz D. István, aki megfestette a tárlaton is látható Gubásokat (1945). Ezt a négy szekerező, szőrös posztóba burkolt, magába forduló férfiembert, akiket kitakart lovaik úgy hordoznak végig a vásárhelyi utcán, hogy nem kell látniuk, hallaniuk semmit. Csak gyeplőt, ostort kell fogni, hátukat betámasztani, fejfedőjüket szemükbe húzni jó mélyen. Tudják, amit tudnak, de megtartják maguknak. Tornyai gebéje még az iszapos, süppedő olajfestékben tántorgott. Kurucz parasztjai nem drámáznak: száraz, agyagos, szálkás tojástemperában utazzák végig a várost. Árnyékot sem hagynak maguk után, az ég sem bajoskodik fölöttük, különben is alig látszik. Van a képen ház, apró szemű ablakkal, padlás tetővel, járda járókelőkkel, kerítés jó hosszú deszkákból összeszögelve. Minden van, ami Alföld, és semmi sincs, ami idill. Pont nem olyan, mint a népi naiv festészet. Hadd ne kelljen már beléjük magyarázni történetüket, pláne történelmüket! Ha a szűk szemrés és a szorosra zárt száj, a kupacban egyesült testek és a magány miatt különülő arcok nem fejeznék ki, amit 1945-ről amúgy sejtünk, akkor kár lett volna a jelenetet – novella vagy film helyett – megfesteni. Jó, hogy így történt. Ez is nagy kép.
A két festmény majdnem mindent előadott, ami a vásárhelyi művészetről röviden megtudható. Azért csak majdnem mindent, mert rajtuk kívül sokuk ábrázolta Csongrád tartásosan komor és cifrától irtózó világát. A kényszeres keretektől roskadó szobabelsőt (Endre Béla), a kékre meszelt, titkot takaró házat (Kohán György), a gereblyéjét fegyverként szorongató fiút (Németh József) és az agyonnyűtt testét lemosó öreget (Szalay Ferenc). Akik ebből a vásárhelyi paradigmából kitörtek, vagy rajtavesztettek, mint a finomkodó Fejér Csaba és a részletekbe felejtkező Csikós András, vagy a vásárhelyiség rejtélyes stigmájától is kénytelen-kelletlen elidegenedtek, mint az elvont szerkezetekre érzékeny Barcsay Jenő és a parasztként is világ-absztraktot művelő Tóth Menyhért. Ők is nagyok, de nem igazán idetartozók.
Vásárhely ugyanis történelmi kategória maradt. Szegénység kellett hozzá, és öntudat. Elnyomás is, meg az elnyomás utálata is. Leginkább pedig a képzőművészetnek az az alázatos és mégis rátarti tisztelete, amely a képrobbanás korában lehetetlen és hiteltelen mórikálásnak hat, mert az az élmény már elmúlt. A tárlat utolsó szobája tele is van efféle próbálkozással. Csupa reménytelen eset.
Valami azért ebből a paraszt-polgár készségből, mint magatartásból, úgy látszik, mégis megmaradt. A művésztelepet szervező Tornyai János így írt a Hódmezővásárhely című lap 1900. április 15-i számába, a húsvéti mellékletbe: „Én egy nagyon egyszerű vásárhelyi paraszttól tanultam, hogy az első forgács nem bodorodik, a második már bodorodik.”
Az események azt mutatják, hogy a bodorodás, azaz egy közösség önszervezésének erkölcsi képessége máig megmaradt. Nem föltétlenül a képzőművészetben.
Vásárhelyi művészélet 1900–1990. Budapest KOGART – Hódmezővásárhely Tornyai János Múzeum. Várkert Bazár, Testőrpalota, 2018. február 19. – április 29.
Kép forrása: https://www.varkertbazar.hu/kiallitasok/vasarhelyi-muveszelet-1900-1990
