Mint visszhang a barlangban – körülbelül úgy szoktak a magyarországi események eljutni ide. Hosszú, hangos, kongó ismétlések, majd egyre halkuló hangok közvetítik, hogy mi történik „odaát”. Megértés, átvétel, egyetértés, igazodás. Ha van is kritika, kommentár, az általában alig hallatszik, némi morgás imitt-amott a zugokban, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Mindig ugyanazok a szűk, baráti körben morgók, mindig ugyanazok a népes kórusban támogatók. Jól hallható vitapartnerek, Magyarországra való „visszabeszélés” már rég nincsen. Mivel általában a közbeszéd, a nyilvános vita eltűnt a magyar közéletből, így a széleken élőknek már rég nincs lehetőségük, sem módjuk az (ellen)véleményre. Végleg odalett a Népszabadság halálával – időről időre még visszakísért az Élet és Irodalom oldalain és itt, a Mozgó Világ rovatában. (Nehéz feladat itt írni. A magyar közélet halotti torán újra és újra megszólalni.)
Az utóbbi időben azért akadt még néhány gesztus, amely igazán áttörte a falat: Nágó Zsuzsa és Bús Ildikó újságírók tiltakozása, a kettős állampolgárságról való lemondás például a menekültellenes kampány vagy a menekültellenes népszavazás kapcsán. Elszórt jelei annak, hogy az elnémulás, az egyet nem értés, az elégedetlenség érik, fel-felsejlik, és várhatóan kitör majd. Minél később, annál erősebben. Fiatalok, észre nem vett emberek, pályán kívülre szorítottak. Makacsok, kitartók, ellenállók. A jövő emberei.
Az áprilisi budapesti tüntetésekre, a CEU elleni intézkedéssorozatra bizonyos értelemben már készültek „ideát”, Erdélyben. A visszhang kórusa semmiképp sem volt olyan erős és egyetértő, ahogyan az a korábbi években megszokott volt. Az elmúlt hónapokban – az RMDSZ jelentős közreműködésével – a magyar közmédia és az általa irányított hírszolgáltatás az elvárásoknak és az ellenőrzésnek megfelelően szórta a híreket. Vagy éppen nem szórta, hanem elhallgatta, eljelentéktelenítette a tüntetéseket. A véleményrovatokban, hozzászólásokban megjelentek a kormányzati propaganda által előregyártott vádak és félelmek az idegen, külföldi hatalmakról, a bértüntetőkről, akik pénzért vesznek részt a magyarországi tiltakozásokon, demonstrációkon. De az első igazi, érdemi állásfoglalás, túl az előregyártott, hamisított hírek ismétlésén, az volt, amely a CEU támogatásáról szólt. Még pályán lévő egyetemi tanárok, még pályán lévő újságírók, alkotók tiltakoztak. Olyanok is, akik egyébként nem vállalnak egymással semmilyen közösséget, akik politikai ügyekben élesen szemben állnak egymással. Ez a romlási folyamat és a CEU fenyegetettsége összehozta őket. Furcsa érzés ez a közös platform, kérdés, hogy meddig tart, mire elég. Mindenképp: most kellene beszélni egymással, ha vannak még közös szavak, egymásig eljutó érvek.
Az RMDSZ megpróbált a maga túlélésre berendezkedett módján igazodni a sorhoz, amelyről egész biztosan senki sem tudja ma még, hogy hova, merre halad. A CEU-botrány kirobbanása után jelentős késéssel Kelemen Hunor kiadott egy suta közleményt, a kolozsvári mesebeli okos leány módjára, hoztam is, meg nem is, adtam is, meg nem is logika szerint. A CEU fontos – írta Kelemen Hunor –, de „ugyanakkor” nem lehet „kétségbe vonni” a parlament döntési jogát, hogy milyen egyetemek működhetnek az állam területén. A néhány, kapaszkodót kereső, politikai konfliktusokat kerülő mondat bármilyen körültekintően volt is megfogalmazva, mégis érvénytelenné tette az elmúlt harminc év kisebbségi politikájának eddig meg nem kérdőjelezett alapjait. A kulturális autonómia iránti igényt, a közösségi önrendelkezés különböző formáira tett kísérleteket, az oktatási, tanulási szabadságot célzó erőfeszítéseket, a kisebbségi jogi biztosítékokat: nagyjából mindazt, amiért az RMDSZ létrejött a rendszerváltás után, és amiért a legkülönbözőbb összetételű romániai törvényhozásokkal, kormányokkal folyamatosan birkózott. Ennek a magyar kormány hatására tett romániai magyar visszavonulásnak a drámaiságára, jelentőségére nem figyelt senki. Ha figyelt is, élt az a kollaboráns, önfelmentő magyarázat, mely szerint, ami elhangzik, az nem annyira fontos és nem annyira meghatározó, ez a dolog nem pont úgy van, ahogy a válságnyilatkozatok erről szólnak. Fenn kell tartani a hatalmi látszatot, és közben, a háttérben szép csendben, magánutakat, magángesztusokat keresve meg lehet úszni. Kelemen Hunor állásfoglalása után még egyszer, utoljára (mindig azt mondom, hogy utoljára) megkerestem saját képviselőimet, kortársaimat, azokat a politikusokat, akik nemrég kerültek a civil és kulturális életből a politikai életbe. Arra kértem őket, hogy jelezzék, politikai szinten is, ez a királyhoz is, császárhoz is beszélő viszony most nem működik. Az a politika, ami az elmúlt harminc évben működött – együttműködni a mindenkori magyar kormánnyal, amennyire csak lehetséges – most nem tartható. A jelenlegi magyar kormány ugyanis a rendszerváltás óta nem látott módon omlik össze. Az RMDSZ pedig az utóbbi hónapokban a lehető legképtelenebb kéréseket, utasításokat is vonalasan, vigyázzállásban hajtotta végre. Akkor igyekszik „jóban lenni” az Orbán-kabinettel, amikor mindenki, a Szövetség saját szavazói is menekülőre fogták. Kellemetlen, ingerült beszélgetések voltak: szemtől szemben nem lehet feloldani a disszonanciát, hogy mást gondol az ember, és mást képvisel politikailag. Pillanatok alatt törtek össze évtizedes barátságok. Nem az első ilyen veszteség, de ez, a mai középgeneráció (nemzedékem), most hullik darabokra.
Ez a zavar, a tehetetlenség és a félelem nem csak az erdélyi politika szintjén mutatkozik meg. Miközben egyetemi tanárok sora tiltakozik a magyar kormánynál a CEU-t érintő intézkedések ellen, aközben az egyetemek, tanszékek, intézetek intézményesen hallgatnak. Nehéz követni, hogy ez a folyamat hogyan dőlt el. Hogy van az, hogy egy egyetem, ahol az oktatók, dolgozók jelentős része ellenáll, saját munkatársaival szemben nyilvánul meg, vagy éppen hallgat. Kis kolozsvári epizód világít rá némileg arra, milyen az alkuk és fenyítések rendszere. Épp tüntetnek Budapesten, „János, ne írd alá” – harsogja a köztársasági elnöknek címzett kérést-követelést a főváros, amikor a kolozsvári konzulátuson díjátadás zajlik. Áder János által adományozott magyar állami elismeréssel díjaznak helyi egyetemi tanárokat, értelmiségieket. Öltöny, frizura, pezsgőspohár, mosolyogva pózolás a fotósok előtt. Egyetlen szó sem hangzik el arról, hogy közben a kolozsvári kollégák petícióznak, hogy a budapesti kollégák tüntetnek, hogy áll a vártán az egész akadémiai világ, kontinenseken át. Békés, ünnepélyes, meghitt örömködés zajlik a konzulátuson. A résztvevők egyike néhány éve könyvet írt a Szabadságról. Belenéztem: a lapszélét évekkel korábban dühös jegyzetekkel írtam tele. Ennek a káosznak, amit most átélünk, ennek az etikai bukásnak alapos elméleti háttere és alapja van.
Lehetne mindezt másképp? Mi lenne, ha az RMDSZ, ha a marosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi egyetemek testületileg ellenállnának annak a veszélynek, amely egyértelműen őket is fenyegeti? Victor Ponta demonstrálja a tüntetés napjaiban, mit is jelent ez a fenyegetettség. Nem telik el huszonnégy óra, hogy cikket írok arról: a CEU-törvény romániai alkalmazása az erdélyi magyar közoktatásra katasztrofálisan hatna, a volt miniszterelnök arról nyilatkozik, szívesen bevezetné Romániában is a Fidesz törvényét. Néhány halvány reakció követi Ponta szavait, ezek szerint a törvényt úgy, itt, Romániában mégsem lehet bevezetni, mint Magyarországon. Ha lehetne is, nem érintené az erdélyi magyar felsőoktatást. Lassan, kényszeredetten követik egymást a kimagyarázások, de azért mindenki érzi, tudja, hogy a mélyben baj van. Néhány nap múltán Victor Ponta a magyar közmédiában is feltűnik. Ha már a magyar közösségre veszélyes politikai ellenfél Romániában, Magyarországon legalább megpróbálják szövetségesként szerepeltetni. Ez ma az államközi logika és stratégia. Ponta rááll a játékra: ott folytatja a magyar kormány által abba nem hagyott sorosozást, ahol az Romániában folytatható. Magyarországon nem érzik, hogy bukott romániai politikussal igazolják a most bukó magyar politikát, a Victor Pontával szembeni ellenérzések azokban is kételyeket ébresztenek, akiket korábban a magyarországi sorosozás meggyőzött. Nem érzik, nem értik, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy egy romániai politikus szájából a sorosozás magyarellenességet jelent. Vagy már egyáltalán nem fontos az, hogy Magyarországról kormányzati szinten támogatják a romániai magyar közösségek elleni támadást.
Ez az a pillanat, amikor a rendszerváltás után először a még mindig lábon lévő erdélyi magyar politikának kellene radikális fordulatot tennie, eddig nem gyakorolt szerepet felvállalnia. Ma a magyar kormány ellen felszólalni – az elérhető összes nemzetközi szinten is – a jogbiztonságért, a szabadságjogokért (ideértve az oktatási és kisebbségi jogokat) alapérdek. Stabilitást képviselni, működőképes politikai modellt nyújtani az instabil, működőképtelen magyar közállapotokkal szemben kívülről, Erdélyből: lenne erre esély, mód. Csak a politikai felismerés, a bátorság és az elkötelezettség hiányzik hozzá. Az az elszántság, hogy az elmúlt néhány év zsákutcáit elhagyja az RMDSZ. Elhagyja a magyar nacionalizmussal való kokettálást, a szervezeten belüli korrupciót-kontraszelekciót, leszámoljon a Fidesz által beejtőernyőzött megbízottakkal, akik kézivezérlésűvé, a magyar kormány engedelmes alárendeltjévé tették ezt az egykor szebb reményű szövetséget. Újra kellene gondolni a román pártokkal és ellenzékkel fenn (nem) tartott viszonyt. Vissza kellene térni valahova, a négy-öt évvel ezelőtti állapotokhoz, és újra kellene, lehetne kezdeni az építkezést. Nem csak itt, Erdélyben és Erdélyért, de Magyarországért is. Valamikor, négy-öt éve, még az is felvetődött, erdélyi köztársasági elnök ülhet a Sándor-palotába. Azóta nincs már a közéletben erre alkalmas jelölt, nincs is rá akarat. S a Sándor-palota fala is csak arra jó, hogy festékkel dobálják a szavakkal már meg nem elégedő tiltakozók.
Erdélyben ott volt a lehetőség a politikai túlélésre, újrakezdésre a magyar és az erdélyi közélet számára is. Ez a lehetőség most vetél el. Csendes, tragikus veszteség.
