Sárközy Tamás: Átalakulások – átváltozások – átrendeződések

1. Múltfeltárásból hatalomváltás

2. A Kiss-ügy mint erkölcsi probléma

2016 tavaszán robbant ki az ún. úszóbotrány. Ilyen címmel jelentek meg a lapok, a Facebookon pedig már-már élveboncolás folyt Kiss László úszószövetségi kapitánnyal szemben. Már akkor megindult az általánosítás: a sajtóban ugyanis bőségesen „felfeslett” az uszodák világának megannyi „mocskos titka”, állítólag a magyar sportélet „balkáni paravánja” mögül elemi erővel tört fel a mocsok. A Magyar Nemzetben Gazda Albert a víz alá nyomott múltra hivatkozva azt írta: „Az úszóválogatott lebukott kapitánya néhány nap alatt szimbólummá vált… A férfitársadalom és az úszósport erőszakossága, a feltáratlan múlt, a Kádár-rendszer negyedszázad után is továbbélő zárványa.” A legolvasottabb magyar bulvárnapilap Az élsport sötét oldalai címen többrészes sorozatot indított, amelyben a Kiss Lászlóhoz hasonló „szexragadozóként” felbukkant az amerikai bokszoló, Tyson, illetve a francia futballista Ribéry is. Országgyűlési képviselő hivatkozott az UNICEF 2014-es jelentésére, mely szerint a versenysportoló gyerekek hetvenhárom százaléka szenved „érzelmi bántalmazástól”, harmincnyolc százaléka fizikai bántalmazástól, és harmincegy százalékukat zaklatnak szexuálisan. Folyamatosan napirenden maradt a sportban előforduló pedofília, gyerekek szexuális zaklatása – illusztrálva a Szepesi Niki volt úszónő szexkönyvében szereplő „Kicsi bácsi” sportmasszőrrel, akiről azt is megtudhatjuk, hogy „csirkeláb tört az életére”. Felbukkan egy „édesapa”, akinek lányát az uszodában verték, és doppingra akarták kényszeríteni, ezért disszidált, és Ausztráliáig (mások szerint Kanadáig) menekült a gyermekével, majd ez a közlés már úgy formálódott át az egyik kereskedelmi televízióban, hogy akár Kiss László lehetett ez esetben is a tettes. Úgy mellékesen szó esett az úszószövetség valamikori elnökének homoszexualitásáról (Zemplényi állítólag fiatal bűnözőket hozatott ki magának a börtönből) és gazdasági bűncselekményeiről, valamint erősen kegyeletsértő jelleggel a valamikori világhírű „úszópápa” (Széchy Tamás) brutalitásáról: rugdosta, pofozta, megalázta a keze alá került fiatal versenyzőket, akik közül néhányan ezt követően valahogyan mégiscsak világbajnokok lettek, és ma is hálásak Tamás bácsinak. A vízilabdázóknál egy híres sportcsalád tagja arról filozofált, hogy milyen vicces a vízben letépni valakinek a heréjét. Egyes közírók az úszóbotrány hatására általános jelleggel bélyegzik meg az élsportot, felvetve azt a nagyszerű ötletet, hogy maradjunk távol az olimpiáktól és a világversenyektől, az ezzel kapcsolatos anyagi eszközöket pedig fordítsuk, mondjuk, az oktatásra vagy az egészségügyre (klasszikus demagógia szerintem, ugyanis az élsport devianciái ellen kell fellépni, nem pedig a sport ellen).

Mindez pedig annak apropójára, hogy egy internetes portál valahogy – napjainkra már egyértelműen látszik, hogy jogtalanul – megszerezte és nyilvánosságra hozta Kiss László szövetségi kapitány és társai ötvenöt évvel ezelőtti büntetőügyének iratait. Ezt követően felsorakoztak a táborok. A sajtó zöme Kiss László és ugyancsak teljes névvel nyilvánosságra hozott két – valamikori úszóversenyző – társa teljes körű megbélyegzését szorgalmazta. Kisebbségi ellentábor is kialakult, érdekes módon egy csoportba terelve jobb- és baloldali publicistákat: Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban, Csintalan Sándor a Hír TV-ben, Friderikusz Sándor az ATV-ben, Aczél Endre a Népszabadságban állt ki Kiss László mellett, érdemeit hangoztatva, meghurcolását elítélve. Elég gyorsan elhallgattatták őket – Friderikusztól az ATV, Aczéltól a Népszabadság határolódott el villámgyorsan, félve a nézők, olvasók többségének felháborodásától.

Engedtessék meg nekem egy szubjektív felvezetés, mintegy szerzői állásfoglalásként. Minden erőszaktól irtózom, és undorodom a pedofíliától. Messzemenően elítélem az erőszakos nemi közösülést, a nők és a gyerekek elleni, családon belüli erőszakot. Nem helyeslem az ilyen ügyek elbagatellizálását (pl. hogy az erőszakos nemi közösülés „valami túlbeszélt nőügy” lenne), a viktimológiai tanítások félreértésével a sértettek, az áldozatok hibáztatását, az erőszakos tettesek mentegetését. Hibáztatom azokat a ma is előforduló bürokratikus hatósági eljárásokat, amelyek nem lépnek fel kellő hatékonysággal a női és a gyermekjogok védelmében, és az eljárások során nem tanúsítanak kellő tapintatot a sértettekkel szemben – ún. szekunder viktimológia. (Azért megjegyzem: persze olyan eset is előfordulhat, amikor csak – például bosszúból – állítják az erőszakot, azaz a hatóságoknak ezt a lehetőséget is figyelembe kell venniük.) Igaza van Ónody-Molnár Dóra újságírónak: a magyar Országgyűlésnek már régen ratifikálnia kellett volna az erősebb védelmet adó isztambuli nemzetközi egyezményt – az áldozatok valóban nem maradhatnak magukra. Remélhetőleg a készülő új sportstratégiában a gyermekvédelem nagyobb szerepet kap az eddiginél – egyébként jelenleg a sportállamtitkárság vezetője egy volt világhírű úszónő (Szabó Tünde). Ellenszenves számomra a „férfias stílus”, az ebben bujkáló agresszivitás, durvaság, trágárság, a nagyképű, ún. macsózás, amely egyre inkább helyet kap sajnos a magyar politikában, illetve tömegkommunikációban. Amikor módom volt rá, a jégkorongszövetség elnökeként tettem is a sportban a feudális maradványok folytán fennmaradt brutális, ún. beavatási szertartások ellen (amelyek egyébként egyetemi gólyatáborokban is előfordulnak). Helytelenítem az élsport túlzott előtérbe helyezését a szabadidő- és a valódi amatőr sporttal szemben, az élsport különböző devianciáit (pl. doppingolás), az élsport felhasználását politikai manipulációkra, az e körben előforduló pazarlást, presztízsberuházásokat, a sportban tapasztalható korrupciós jelenségekkel való (pl. az ún. TAO-nál) nem kellő hatékonyságú szembeszállást.

Csakhogy mindennek mi köze van Kiss Lászlóhoz? Lényegében semmi, több mint félszázados bűnügyének felújítása pusztán ürügy. Ő Pilátus a krédóban, csakhogy ezáltal erkölcsileg likvidálták, tönkretették a bűncselekmény elkövetése és a büntetés letöltése utáni több évtizedes, igen jelentős életművét. Az eddig agyonünnepelt sztáredzőből pillanatokon belül kitaszított ember lett.

Nézzük a tényeket. 1961-ben három fiatal úszó a margitszigeti uszodában megerőszakolt egy – nem kiskorú – nőt (tehát a sajtóban ezen ügy kapcsán is emlegetett gyermekbántalmazásról szó sem volt). Az ügyben nyomozás indult, amelynek során a három sportoló előzetes letartóztatásba került. A bűncselekményt nem titkolták el, erről a Népszabadság 1961. július 22-i, a Népsort 1961. július 27-i számában beszámolt (persze az akkor szokásos hangnemben), és megjelent az FTC közleménye is, amelyben a három úszót kizárta az egyesületből. Az ügyben megszületett jogerős ítélet elmarasztalta a három sportolót – Kiss László három évet kapott. Mind a három elítélt közkegyelemmel szabadult, Kiss a harminchat hónapból mintegy húsz hónapot ült le, ha nem lett volna közkegyelem (amely 1963-ban nemcsak a politikai bűncselekményekre vonatkozott, mint híresztelik), akkor is feltehetően harmadolták volna a büntetését, azaz néhány hónap múlva mindenképp szabadlábra kerül. Ezt követően – a sportfegyelmi eltiltások leteltével – az elítéltek még (másik klubban) versenyeztek is, majd pedig amikor Kiss a törvénynél fogva mentesült a büntetett előélet hátrányos következményei alól (azaz jogi nyelven rehabilitálták), és erkölcsi bizonyítványt is kapott, az olimpiai bajnok Markovits Kálmán felkérésére (grófi származású, aligha volt a proletárdiktatúra lelkes híve) elkezdte edzői karrierjét, egyik társa pedig élvonalbeli sportújságíró lett.

A média a valamikori áldozatot sem kímélte, akinek először halálhírét keltették, és kegyeleti jogokat sértő állításokat tettek vele kapcsolatban, majd később élő valóságában állították a kamerák elé. Súlyosan sértik ugyanis a sértett személyiségi jogait az olyan felvetések, hogy „szeretett kefélni”, hogy önként feküdt le a sportolókkal, és csak azért jelentette fel őket, mert nem kapta meg az általa kért pénzt. Csapó Gábor („Dudi”) olimpiai bajnok vízilabdázó (egyébként jogi doktor) poharas televíziós ízléstelensége is meglehetősen sértő volt az egykori áldozatra nézve. Másfelől megjelentek az elkövetők volt feleségei is a médiában, akik ismert élsportolók (Kaczander Ágnes és Ducza Anikó), néhány évvel a börtönből való szabadulásuk után mentek hozzá – nyilván tettük ismeretében – az elkövetőkhöz, és a nyilvánosság előtt kiálltak volt férjeik mellett.

Szerintem ebben az ügyben több mint fél évszázad után kizárólag a jogerős bírói ítélet testesítheti meg az igazságot. Egy jogerős ítéletet ennyi év elteltével nem lehet vitatni. A törvény általi mentesítés pedig azt jelenti, hogy a büntetését letöltő bűnösnek a következőkben már nem lehet felróni a bűncselekményét, őt is megilleti a személyiségi jogok védelme és az adatvédelem (aligha szép egy ismert emberi jogi harcostól „kivénhedt vaddisznónak” nevezni Kisst). Félreértés ne essék, a bűncselekmény elkövetése a törvényi rehabilitáció után is változatlanul bűn marad, erkölcstelen marad, de a jog lehetőséget ad az elkövetőnek, hogy bizonyos idő (több év) eltelte után már ne minősüljön bűnözőnek, bűn nélküli és erkölcsös életet éljen. Nem véletlen, hogy a Kiss László ellen elkövetett személyiségi jogi és adatvédelmi szabályok megsértése miatt az adatvédelmi hatóság eljárást indított, és a „további jogsértések megelőzése érdekében” (azaz már voltak jogsértések!) zárolta az 1961-es bűnügy aktáit, sőt a hatóság bírságot is kiszabott a jogtalanul eljáró adatkezelőre (aki viszont a levéltári munka védelmében tiltakozott e szankcióval szemben, és azt a bíróságnál is megtámadta). Egyébként a sajtóban a másik két sportoló teljes neve is megjelent, akik pedig aligha minősíthetők közszereplőnek (ha egyáltalán egy úszószövetségi kapitány kiterjesztő értelmezéssel annak minősíthető). Végképp tragikomikus volt, hogy miközben egy ügyvéd mint televíziós szakértő (Borbély Zoltán) az egyik sportcsatornán épp azt magyarázta, hogy a bírósági akták adatvédelmi zárolása után az abban foglaltakra nem lehet hivatkozni, a beszéde alatt bemutatták a valamikori vádiratot, Kiss nevét kisatírozva, de egyik társa nevét gondosan kiírva. Ebben az ügyben személyiségi jogi, illetve kártérítési perek indultak – egy „jogi szakértő” még azt az abszurd ötletet is felvetette, hogy a három egykori tettes, illetve az egykori sértett tömörüljön pertársaságba, és együttesen lépjenek fel a botrányt keltő bulvársajtó egyes orgánumaival szemben (hiszen így a csoportos erőszakról tudomást szereztek az elkövetők és a sértett gyermekei, unokái).

Szerintem ugyancsak abszurdum a 2010-es évek második felében azon vitatkozni, hogy Kiss László egyáltalán elkövette-e az erőszakos nemi közösülés súlyos bűncselekményét, vagy sem. Elkövette. Ebben az ügyben már az idő múlása miatt sem célszerű perújítást kérni, amit a sajtóban egyesek ugyancsak pedzegettek. Nem volt koncepciós per Kiss Lászlóék ügyében. Kisst nem azért ítélték el, mert a sértett befolyásos családból származott (nem abból származott). Nem azért jött ki a börtönből húsz hónap után, mert ügynöknek (besúgónak) szervezték be, mint ahogy egyesek ezt sejtették. Nem az olimpiai bajnok Székely Éva hozta ki a börtönből Biszku elvtárs segítségével. (Székely Éva mint az erőszakolók pártfogója? – ugye mennyire nevetséges.) Mindenkit automatikusan kiengedtek a börtönből, akire az amnesztiatörvény vonatkozott, nem kellett ehhez Biszku elvtárs (de hát „Béla bácsi” politikai ízű pere éppen akkoriban folyt, és ezzel is lehetett növelni a példányszámot). Semmilyen hiteles adat nincs arra, hogy Kiss László már az 1961-es cselekménye előtt vagy után is elkövetett volna hasonló bűncselekményt, bár állandóan felbukkannak a sajtóban újabb kvázi áldozatok, erről való sejtetések.

A csoportosan elkövetett erőszakos nemi közösülés pedig egyformán súlyos bűncselekmény volt az 1870-es évek Csemegi-kódexében, az 1961-es büntető törvénykönyvben és a jelenleg hatályos büntető törvénykönyvben – a büntetőjogi szemlélet tehát nem változott meg. Kissék viszonylag „csekély” büntetése sem arra vezethető vissza, hogy a hatvanas években enyhébben ítélték meg az ilyen cselekményeket, vagy hogy a tettesek sportolóként „protekciósok” voltak, hanem a bűncselekmény viszonylag kevéssé brutális elkövetési módját értékelte így a bíróság a máig is irányadó bírói gyakorlat szerint. Míg az erőszakos nemi közösülések jó része ma is látens marad, Kissék börtönbe kerültek, hiába voltak élsportolók.

Ha az úszószövetség a hetvenes évek elején nem engedte volna Kiss Lászlót edzőként tevékenykedni, akkor jogellenesen járt volna el. Kissék büntetőügye az uszodában közismert volt, a gyerekeiket Kisshez küldő szülők túlnyomó többsége ezzel feltehetően tisztában volt. És ezek a szülők – ma már egyértelműen látható – helyesen cselekedtek. Negyven év alatt világossá vált, hogy Kiss László rengeteget tett az úszókért, nem erőszakoskodott velük, kifogástalan kapcsolatot ápolt a női úszókkal is, elég többek között Egerszegi Krisztinával vagy Kovács Ágnes olimpiai bajnokkal való bensőséges kapcsolatára hivatkozni. Kissnek jelentős része volt a magyar úszósport kimagasló nemzetközi eredményeiben, számos úszót segített nagy sportsikerekhez. Kiss – mint ahogy erre az ún. halhatatlanok klubja vezetőjeként Kárpáti György többszörös olimpiai bajnok helyesen rámutatott – a magyar sportnak igenis halhatatlan alakja, persze nem mint volt szexuális bűnöző, hanem mint mesteredző, vagy ahogy Csurka Gergely a róla írt könyvében nevezi: edzőfejedelem. Nem igaz, hogy Kiss bűncselekményéről a magyar állami vezetés nem tudott, amikor sportsikereiért magas kitüntetésekben (így az egyik legnagyobb elismerésben, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjében) részesítette. Szó sincs a bűn eltitkolásáról, „mismásolásáról”, a nemi erőszak relativizálásáról. Milyen jogszabályi alapon lehetne visszavonni Kiss állami kitüntetéseit – több újságíró ezt követelte –, amelyeket a rehabilitálása után végzett, tisztességes és nemzetközileg kimagasló, közérdekű, az ország hírnevét növelő tevékenységéért kapott? Milyen törvényes alapon lehetne elvonni olimpiai járadékát? Kiss valamikori bűncselekménye változatlanul erkölcstelen, de ez az ember a rehabilitációja (azaz 1970) után már nem az egykori bűnelkövető, hanem – és ez egyáltalán nem az egykori bűn mentegetése és az áldozat megalázása – a magyar úszósport kimagasló nemzetközi sikereiért tisztességesen megdolgozó szakember. A Komjádi uszoda előtt kört alkotó női, emberi jogi aktivisták megalapozottan kiabálták, hogy Kiss cselekménye erkölcsileg nem évül el (persze jogilag nem elévülésről, hanem törvényi rehabilitációról van szó), de szerintem a valamikori elkövető erkölcsi elítélhetősége is – a börtönbüntetés óta eltelt öt évtizedes tisztességes tevékenysége folytán – megszűnt. Hogy „régi” jogi kifejezéseket használjak, ez esetben elválik egymástól az egykori cselekmény társadalomra való veszélyessége és erkölcstelensége (ez megmarad) a valamikori elkövetők személyes társadalmi veszélyességétől (ami viszont – ezt ötven év tisztességes magatartása igazolja – megszűnt).

Látható, hogy a bulvárosodó médiával szemben a jog szakszerű érvényesítésének lehetősége egyre szűkül, hiszen erkölcsi érvekre hivatkozva a büntető törvénykönyvben meghatározott mentesítés intézménye vált most kérdésessé. A személyiségi jogi sérelmeket okozó bulvársajtóval szemben pedig az eddigi jogalkotói-jogalkalmazói fellépés (elégtételadás, helyreigazítás, kártérítés, sérelemdíj) egyelőre nem eléggé hatékony, nem tudja betölteni preventív funkcióját.

2. A Gyárfás-ügy mint hatalmi probléma

Lépjünk azonban tovább. Megalapozottan felvethető, hogy mi vezethet arra egy köztudottan bulvárújságírással (egyesek szerint revolver-újságírással) foglalkozó hírportált, hogy Kiss László több mint fél évszázados bűnügye után kezdjen kutakodni. Vélelmezhető, hogy erre valamilyen megbízás alapján került sor. És akkor szükségképp felmerül a cui prodest kérdése, mármint az, hogy talán nem is Kiss László az igazi célpont, esetleg gazdasági érdekek is közrejátszanak a felszínen emberi jogi kérdésnek látszó ügyben.

A „kinek használ?” kérdésre a választ először a Vasárnapi Hírek 2016. április 10-i számából kapjuk meg. Az újság vezércikkében a valamikor jelentős kormányzati pozíciót betöltő főszerkesztő, Gál J. Zoltán újítja fel Kis János 1987-es Társadalmi Szerződés című röpiratának akkor Kádár Jánosra vonatkozó részét: „Gyárfás Tamásnak… mennie kell.” Az újság címlapján pedig Gyárfás Tamás hatalmas fényképe áll nagybetűs címmel: Megússza? No mármost: mit vétett Gyárfás? Kérdezem: miért és milyen alapon válthatta volna le Gyárfás Tamás, mint az úszószövetség elnöke, a bulvárhír megjelenése után Kiss Lászlót a szövetségi kapitányi tisztségéből? Miért kellett volna Kiss Lászlót az úszóberkekben közismert, fél évszázaddal korábbi bűnének jogtalan megszellőztetése után a magyar úszósportból, így az úszószövetség elnökségéből is, eltávolítani?

Nem sokkal később megérkezett egy most ellenzékben lévő politikai párt, az MSZP is. Ez a párt eddig küzdött – egyébként helyesen – a civilszervezetek ügyeibe való kormányzati beavatkozás ellen, most viszont két női országgyűlési képviselője, olcsó populizmust tanúsítva, látványosan beleszólt egy sportszövetség belügyeibe. Tudniillik Gyárfás ellen sportszövetségi bizalmi szavazást sürgettek, és felmondólevél aláírására szólították fel a versenyuszoda, illetve a televízió képernyője előtt az elnököt (aki persze nem tudott volna felmondani, mert nem munkaviszonyban, hanem társadalmi megbízatásban, ingyen látja el az elnöki tisztet). Kiss ügyét felhasználva tehát megindult a támadás, most már talán az igazi célpont, Gyárfás Tamás ellen, akit lehet szeretni vagy nem szeretni, társadalmi, gazdasági, médiabeli tevékenységét különböző módon értékelni, de az kétségtelen, hogy mind anyagilag, mind világversenyek sorának eredményes megrendezésével jelentősen megerősítette és emelte a magyar úszósport nemzetközi tekintélyét. Elnöksége alatt a magyar úszósport kimagasló sikereket ért el, és az ő nemzetközi úszósportban felépített kapcsolatrendszere nélkül aligha lenne idén nyáron vizes vb az országban, amely a világ egyik legnagyobb sporteseménye.

Megalapozottan feltételezhető tehát, hogy Kiss László megalázása és kényszerítése a lemondásra – amely teljesen szükségtelen volt a nők és gyerekek jogainak, az áldozatok védelméhez, ráadásul az olimpiai után mindenki által tudottan amúgy is átadta volna a helyét Hargitay Andrásnak – az úszószövetség vezetése („összezáró férfiak” – a szövetség főtitkára akkor egyébként nő volt), valójában leginkább az elnök, Gyárfás Tamás ellen összeállt érdekcsoport akciója volt. Ez az érdekcsoport – mintegy Jean d’Arcként és egyben marketingszemélyiségként egy egészen kimagasló képességű, világklasszis sportolónőt tolva előre – kezdett küzdeni az úszószövetség elnöke ellen, azzal az alig titkolt szándékkal, hogy lehetőleg minél hamarabb átvegye a szövetség tényleges szakmai és gazdasági vezetését. Hosszú Katinka – aki a magyar jog szerint formálisan amatőr, de amerikai típusú profiként viselkedik (Iron Lady márka, az Iron Corporation különböző üzleti vállalkozásai) – edző férjével együtt eddig sikeresen vegyítette az amerikai kapitalista mentalitás előnyeit a magyar szocialista örökségből származó privilégiumokkal (mégpedig lehetőleg a hátrányok viselése nélkül). A londoni „bukás” után Rióban három aranyérmet szerző úszónő karrierje önálló feldolgozást kívánna a magyar sportjog oldaláról is, tudniillik jól mutatja sporttörvényünk hiányosságait, nevezetesen azt, hogy bár speciális munkaviszony útján kezelni tudja a profizmust a látványcsapatsportágakban (pl. labdarúgás), de erre egyelőre képtelen az egyéni sportágakban. Hosszú Katinka ugyanis amatőr licenccel rendelkezik, ugyanakkor gazdaságilag-szociológiailag egyértelműen hivatásos sportoló.

Függetlenül a műsorvezető provokatív kérdéseitől láthatóan megzavarodott elnök valóban szerencsétlen kijelentéseitől (ez is érdekes, hiszen Gyárfás régi, rutinos tévészereplő), a botrány kirobbanásakor Gyárfás Tamás nem mentegette az ATV-ben az ötvenöt évvel ezelőtti erőszakot, nem csinált bűnöst az áldozatból. Már akkor felvethető volt persze, hogy az úszószövetségben új vezetésre lenne szükség, és Gyárfás – aki a Nemzetközi Úszószövetségben elfoglalt kulcspozícióját is felhasználva kiharcolta Budapestnek a vizes vébét – lesz talán az a mór, aki a megtett kötelessége után most már mielőbb elmehet, legalábbis egyesek szerint. Az esetleges elnökváltást azonban az úszószövetség tagjainak – ezek pedig nem sportolók, nem versenyzők, hanem az egyesületek – demokratikus döntéshozatala révén lehet (kell) elérni, nem pedig jóindulatú jogvédők megtévesztésén alapuló politikai nyomással, továbbá manipulálással, revolver-újságírással, mint ami ebben az ügyben 2016 tavaszán történt.

Kiss László nem bírta sokáig, lemondott szövetségi kapitányi tisztségéről. Ezt követően Gyárfás igen ügyesen megerősítette pozícióját mind a hazai, mind a nemzetközi szövetségben – a riói olimpia előtt, az úszószövetség közgyűlésén bizalmi szavazást kért maga ellen, és fölényes győzelmet aratott.

A meccsnek azonban nem lett vége, folytatódott az olimpia után is. A miniszterelnök, aki korábban többször nyilatkozott Kiss László és Hosszú Katinkáék összeütközése ügyében, sőt közvetíteni is kívánt a felek között, az augusztusi játékok után beszédesen hallgatott Gyárfásról. Várható volt, hogy Hosszú Katinka kiemelkedő, több aranyérmet érő olimpiai teljesítménye és a többi úszó viszonylag mérsékelt eredményei után az úszószövetség vezetéséért vívott küzdelem folytatódni fog, mégpedig a Gyárfással szemben álló érdekcsoport jelentős megerősödése jegyében. Ami a szakmai részt illeti, aligha vitatható, hogy Hosszú Katinka menedzsmentje sikeresen vezette be – más klasszikus sportágak, a tenisz és az atlétika után – az állandó versenyzéssel való felkészülés technikáját, amellyel jelentős pénzdíjakat nyert el, és erre férjével és edzőjével sikeres üzleti vállalkozást indítottak. Ezt a felkészülési és versenyzési módot azonban nem lehet általánosítani, valamennyi úszóra alkalmazni, tudniillik a magyar úszósportban a hagyományos felkészülési modellel is jelentős eredményeket értek el (pl. Cseh László). A helyzet egyben jogi rendezést is kíván: Hosszú formálisan a Vasas amatőr versenyengedélyével rendelkező sportoló volt az olimpián, aki a szövetségtől kapott rajtengedéllyel indult a különböző pénzdíjas versenyeken. Azt pedig semmilyen szövetségi vezetés sem tűrheti el, hogy egy versenyző egyszerűen ne álljon szóba a szövetségi kapitánnyal (még ha többszörös olimpiai bajnok is), akár Kiss Lászlónak, akár Hargitay Andrásnak hívják a szakmai vezetőt. Az olimpia után a Hosszú–Tusup-vállalkozás saját úszóegyesületet alapított – miért kapja továbbra is a Vasas a Hosszú Katinka után járó állami juttatásokat?

2016 nyarán egyébként a kvázi hollywoodi sztori is tovább dagadt Kiss László ügyében. Százhalombattán megfosztották díszpolgári címétől, és a tévékamerák előtt levakarták Kiss László nevét a valamikor róla elnevezett sportuszoda homlokzatáról, egyben az uszoda előtt a kocsiját is megrongálták. Kisst a róla szóló könyvben nagyszerű embernek nevező százhalombattai polgármester (egyébként PhD tudományos fokozattal rendelkezik) nem állt ki az edző mellett, beleegyezett a százhalombattai detronizálásába. A gyerekmolesztálás vádja ugyanakkor szép lassan – talán a világversenyeken elért fényes sikerek hatására is – az úszókról kezdett átsugározni a kajak-kenusokra is (lásd az állítólag kiskorú lányokat molesztáló híres nagykanizsai edző médiában történt „leleplezését” – az ellene indult büntetőeljárás viszont bűncselekmény hiányában időközben megszűnt, a vádat nem sikerült bizonyítani). A kiváló média-tanácsadók még nagyszerűbb ötletére pedig egy könnyed hepiend is kialakult: a néhány héttel korábban még koncepciós pert és perújítást emlegető Kiss virággal a kezében csókolt kezet az idős sértettnek bocsánatért esedezve, amit lényegében meg is kapott a valamikori áldozatától.

Erre az évre Kiss László ügye lényegében elhomályosult, viszont 2016 végén aktuálissá vált az „élúszók” 2017-es évi pénzügyi támogatásának kérdése. És – talán ezért – az olimpia utáni szélcsend után váratlanul (mert a papírforma szerint ez csak az idei, júliusi vb utánra volt várható) Hosszú Katinka november közepén megírta levelét, amelyben Gyárfást, mint főgonoszt, azonnali lemondásra szólította fel. Gyárfás először felvette a kesztyűt, nem mondott le, mire a Hosszú-stáb hét pontban vázolta a követeléseit, meglehetősen általánosan, konkrétumok nélkül, tulajdonképpen csak az úszószövetségi döntéshozatal demokratizálódását követelve. Ehhez pedig később több élversenyző (Verrasztóék, Gyurtáék, Kapás Boglárka) csatlakozott, bár mérsékelt lendülettel, mellőzve a Gyárfás személye elleni kirohanásokat. Ezután – némileg váratlanul – lépett a kormány is, nem zavartatva magát politikailag attól, hogy egy évvel korábban Gyárfást a baloldal támadta. Bár a miniszterelnök és a sportállamtitkárság először eléggé homályosan nyilatkozott, a Nemzeti Sport újdonsült főszerkesztője (Szöllősi György), aki a felcsúti Puskás Akadémián folyatott tevékenysége folytán meglehetősen erős kormányzati támogatással rendelkezik, igen élesen lépett fel Gyárfással szemben, lényegében ugyancsak azonnali lemondását követelve. Hosszúék a pólójukra kiírva, a kanadai rövid pályás vébén látványos demonstrációt kívántak végrehajtani a magyar szövetség elnöke ellen, ez viszont már Gyárfás nemzetközi tekintélyét is kikezdte volna. Ezért közvetlenül a kanadai vébé előtt Gyárfás meglehetősen nehézkesen, több lépcsőben, de azért lemondott.

A kormányzatnak viszont a budapesti vizes vébé miatt egyelőre még szüksége van Gyárfásra, elsősorban a nemzetközi szövetségben betöltött vezető pozíciója miatt. Ezért a kormány nem minősítette sötét erőnek Gyárfást, mint ahogy Hosszú Katinkáék, és nem is adott a Hosszú-érdekcsoportnak fontos tisztségeket az úszószövetség vezetésében. Orbán Viktor látványosan elismerte Gyárfás érdemeit, Gyárfás pedig bent maradt az úszó-vébé Seszták Miklós vezette szervezőbizottságában (bár már nem társelnökként, hanem valójában tanácsadóként). Ugyanakkor a kormányzat informálisan Bienerth Gusztáv kormánybiztost „jelölte” az úszószövetség új elnökének, amit Gyárfás – akivel a Nap TV egykori székházának megvásárlásával feltehetően jó üzletet kötött Mészáros Lőrinc cégcsoportja, amely az Echo TV-t kívánja ide helyezni – morgolódva ugyan, de tudomásul vett. Nem szervezkedett tovább, bár az úszók közgyűlésén a többség feltehetően még mindig őt támogatta volna valamilyen módon (például a szavazás eredménytelenné tételével). Érdekes módon Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője ezután is belekötött Gyárfásba, a Nap TV volt székházának felújítására kapott állami támogatás visszafizetését követelve, holott a jóval korábban kötött szerződés szerint a székház nem az állam részére való elidegenítése esetén ez a támogatás automatikusan amúgy is visszajárt volna.

A 2017. januári úszószövetségi közgyűlés – némileg komikus körülmények között, hiszen a demokraták örömére a Hosszúék által kiharcolt demokratikus és titkos voksoláson a három jelölt közül csak Bienerthre lehetett szavazni, és a szavazólapon csak az igen szó szerepelt) – megválasztotta Bienerth Gusztávot elnöknek, akit Gyárfásnak kellett volna bemutatnia a Nemzetközi, illetve az Európai Úszószövetség vezetőinek. Bienerth nekilátott az úszószövetségi elnökség és az apparátus átalakításához. A főtitkár lemondott, egyes Gyárfáshoz kötődő elnökségi tagok pedig kiváltak (így Kiss László is). Bienerth pedig úgy rendezte el Hosszúék Hargitay Andrással szembeni fellépését, hogy nemcsak Hargitay, hanem a további vízi szakágak szövetségi kapitányainak megbízását is megszüntette. Sós Csaba szakmai alelnök lett, mintegy általános szövetégi kapitány és az edzőbizottság vezetője, a bizottságba pedig Shane Tusup is bekerült (kérdéses, hogy hajlandó-e ott megjelenni). Az elméletileg is kiválóan képzett, egykori sikeres úszó Sós Csaba egyben a Testnevelési Egyetem tanszékvezetője és a TFSE (a Magyar Testnevelési Egyetem Sportegyesülete) elnöke, így feltehető, hogy alelnökként és az edzőbizottság vezetőjeként jórészt formális a kapitányi funkciója, és elsődlegesen koordinálásra, néhány élsportoló, elsősorban a Hosszú-csapat szakmai igényeinek kielégítésére hivatott.

Kérdés, hogy mit hoz a jövő. Az uszodaépítések, -átépítések miatti szűk vízfelülettel kapcsolatos konfliktusok az iszonyatosan felturbózott Dagály (Duna Aréna) úszókomplexum átadásával nyilván csökkennek, az úszásoktatás, illetve az utánpótlás-nevelés körüli, (szürkegazdasággal összekötött) problémák, valamint az élsportolók versenyeztetési kérdései viszont megmaradnak. Gyárfás örökös tiszteletbeli elnökké választása is bizonytalan, jövőbeli időpontra tolódott az úszószövetségben. Nagy kérdés, hogy Bienerth multinacionális cégeknél szerzett kőkemény menedzsertudása érvényesülni tud-e ebben az egyesületi világban: valósággá válik-e a konfliktusok rendezése, vagy csak lufi marad. „Nagy levegő – tiszta víz vagy mocsár?”, tette fel megalapozottan a kérdést az egyik napilap.

Aligha vitatható, hogy a Dagály úszókomplexum beruházása, illetve a több helyszínes, monumentális vizes vb lebonyolítása (úszóversenyek a medencében és a Balaton nyílt vizén, vízilabda, műugrás, szinkronúszás), amely a világ egyik legnagyobb és a televíziók által százmilliókhoz eljuttatott sporteseménye (egyébként ez, mint referencia, eredetileg arra volt hivatott, hogy alátámassza Budapest pályázatát a NOB őszi szavazásán az olimpiai játékok megrendezésére), gazdaságilag is óriási üzlet. Ebből viszont Gyárfás Tamást – Kiss László ügyének felmelegítésével mesterségesen keltett erkölcsi felháborodás nyomán elindult eseménysorozat eredményeként – kiszorították, de feltehetően nem egészen úgy, ahogy ezt Shane Tusup stábja képzelte. Ezért úgy vélem, hogy a gazdasági és szakmai harc a vébé után folytatódni fog az úszószövetségben – az úszásoktatási piac újrafelosztásáért Hosszú Katinkáék már elkezdték a küzdelmet (megindult az összecsapás Darnyi Tamás úszóiskolájával).

1. Fogalomváltozások a politika „elvadulása” jegyében

Orbán Viktor mondta egyik beszédében, hogy a világpolitika elvadult – hasonló jelenségek azonban megfigyelhetők Magyarországon is. A következőkben ezt az elvadulást–radikalizálódást–populizmust (és ennek helytelenségét) szeretném érzékeltetni néhány fogalom átalakulásán. Mint talán látni fogjuk, ezek az átalakulások szervesen összefüggenek egymással.

1. Magyar–magyar ember

Korábban elég világos volt minden. A magyarok Istenére esküdtünk, és a kilencvenes évek végén, az első Orbán-kormány alatt is egyértelmű volt a Berlusconi Forza Italiájából honosított jelszó: „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” A miniszterelnök ebben következetes: a 2016-os évértékelő beszédét is így fejezte be.

Ugyanakkor azonban, valamikor 2014 körül, ez a fogalom elhomályosult, már nem annyira a magyarokról, hanem a magyar emberekről beszélnek a politikusok (mégpedig nemcsak a kormányoldalon, hanem az ellenzék képviselői is), ez az új kommunikáció. Mindez persze feléleszti bennem a kisördögöt: ha vannak magyar emberek, akkor vannak magyar állatok is, ezen nemcsak a Magyarországon őshonos állatfajtákat értve. De a kisördög mellett az összeesküvés-elméleteken pallérozott agyamban feléledt az a gyanú is, hogy esetleg a magyar emberek köre csekélyebb lehet a magyar állampolgárok köréhez képest, hiszen egyébként miért kellene eltérni oly sokszor a korábban használt, egyértelmű fogalomtól.

Mostanában sajnálatos módon feléledt a politikában és a kommunikációban az a meglehetősen morbid székely vicc és szólásmondás, amely egyébként mellesleg a magamfajta sörivókra nézve is sértés (a ser nem ital – Sörközi Tamás voltam sokáig), miszerint az asszony nem ember. Az erős férfi az asszony „ura” – és lám, lám, a magyar kormányban nincs is női miniszter, eltérően nemcsak a nyugat-európai, hanem a többi visegrádi ország gyakorlatától (lásd a lengyel miniszterelnököt). Sanda gyanúm szerint további baj lehet, mondjuk, a horvát, a szlovák stb. nemzetiségű honfitársaink magyarságával is, nem beszélve a cigány (körülbelül két évtizede romának nevezett) állampolgártársainkról. Ez pedig súlyos hiba – Magyarországon mindig kevert összetételű volt a lakosság, például Petőfi Sándor költeményeit Szerbiában Aleksandar Petrović verseiként olvassák fel. Az 1949-es aradi vértanú honvéd tábornokok közül többen nem tudtak magyarul, és az aranycsapat játékosai közül többen sváb származásúak voltak, így a világon legismertebb magyar futballistát, Puskás Ferencet Purczeldként anyakönyvezték a születésekor (viszont spanyol állampolgár – Pancho – is volt a halálakor). Félve említem meg Hidegkuti Nándort, akinek eredeti neve Kaltenbrunner volt – ezzel a náci háborús bűnösre emlékeztető névvel viszont valóban nem lehetett élsportoló valaki az ötvenes években. Végül, ha jól tudom, a Magyar Köztársaság jelenlegi vatikáni nagykövetét Habsburg-Lotharingiai Eduárdnak hívják, és állítólag meglehetősen hiányos a magyar nyelvtudása.

Közbevetett történet. Karácsony környékén gyermekeimmel és unokáimmal elmentünk egy igen jó kínai vendéglőbe – sokszor jártam Kínában, szeretem a távol-keleti kosztot. A vendéglő kertjében egy magamfajta európai számára kínainak tűnő kislány játszott, ezért azt mondtam a legkisebb unokámnak, hogy csatlakozzon hozzá játszótársként. Nemsokára odajött hozzám a kislány, és azt mondta: bácsi, kérem, én nem kínai, hanem magyar kislány vagyok. Itt járok magyar iskolába, itt fogok dolgozni. És mondotta mindezt színtiszta, szép magyar nyelven és kiejtéssel. A nemrégen bemutatott Az állampolgár című film Afrikából érkezett színes bőrű főhőse is magyarnak érzi magát.

Szinte minden magyarban van egy kis „idegen” vér. Magyarország lakossága – a százötven éves török hódoltság és a Habsburg Birodalom népeinek keveredése folytán – sosem lehetett és ma sem homogén, bár az kétségtelen, hogy a keveredés alapvetően Európán belüli volt. De az utóbbi évtizedekben letelepedett több tízezres kínai kolóniával – amely előnyöket és hátrányokat egyaránt hozott Magyarországnak: munkát vesz el a hazai kisvállalkozóktól, ugyanakkor olcsó áraival segíti a kiskeresetűek létfenntartását – már az Európán kívüli kultúra is belépett hazánkba. (Némileg több kínai tartózkodik itt állandó jelleggel, mint arab, afgán vagy afrikai „migráns”.) A „törzslakosság” hagyományos európai, keresztény kultúrája mellett – kiegészítőként – már a multikulturalizmus (szerintem megállíthatatlanul) is megjelent.

A következtetés számomra: legyünk csak egyszerűen magyarok. Nincs magyar magyar, örmény magyar, cigány magyar – „ember” (utóbbit egyes, magukat nagyon a nép fiainak érző politikusaink embörnek ejtenek ki). Magyar pedig az – függetlenül elődei származásától –, aki magyar állampolgár, továbbá aki magyarnak érzi magát, aki Magyarországért kíván dolgozni, alkotni. Hogy is mondja Esti hídfő című műsorában, a Lánchíd Rádióban Csintalan Sándor? „Jó estét, magyarok! Magyarul tudók, magyarul értők, magyarul beszélő és érző svábok, görögök, tótok, szerbek, zsidók.”

Legyünk büszkék magyarságunkra, hagyományainkra, gazdag és különleges nyelvünkre, történelmünk arra érdemes pillanataira (ide nem értve sem a Tanácsköztársaságot, sem Szálasi nemzetvezető testvér uralmát). De az egészséges magyar nacionalizmus nem csaphat át sovinizmusba, nem mi vagyunk a bokréta a világ kalapján. A 21. század elején ép elmével már nem lehet magyar kultúrfölényre hivatkozni a Kárpát-medencében – ugyebár Magyarország Alaptörvénye is hivatkozik a józan észre. Árt a magyarságnak az a virtuskodó, kurucos „ősmagyar”, aki Dunaszerdahelyen egy szlovák bajnoki focimeccsen azt ordibálta magából kikelve: „Szlovákok, nincsen nektek hazátok!” Nekik is van, nekünk is van – egyenrangú európai polgárok vagyunk.

A jelenlegi román államfő szász (német) származású – már az is csoda a hagyományos eszmerendszer hívei számára, hogy a „román román” többség egyáltalán megválasztotta köztársasági elnöknek (no de Sárközy Miklós, alias Nicolas Sarkozy is francia elnök lehetett, nem is beszélve az afrikai nagyszülőkkel rendelkező amerikai elnökről, Obamáról). A romániai magyar politikusok is Klaus Johannistól várták Romániában a nemzeti kisebbségek, így a székelyek ügyének felkarolását az elnök származása miatt. Tévedtek, Johannis Románia államfője, és ebben az értelemben románnak bizonyult.

2. Polgári Magyarország, avagy/és a kisemberek, az utca emberének Magyarországa

A Fidesz alapító atyáit a nyolcvanas évek végén még egyetemistaként ismertem meg. Az fogott meg bennük, hogy a bomló szocializmus kádári, nyárspolgári Magyarországa helyett egy nyugatosodó, valóban polgári Magyarország vezetői kívántak lenni. Az első Orbán-kormány kifejezetten a polgári Magyarország jelszavával került hatalomra – más kérdés, hogy szerintem eredeti, „kommunista” múltjuk ellenére a későbbi ún. ballib kormányok, így a Horn- vagy a Medgyessy-kormány is egyértelműen polgári kormányzást folytatott. És a magyar társadalom többsége – elsősorban az értelmiség, leszámítva a népnemzeti irányzat néhány szélsőségesen elfogult képviselőjét – a rendszerváltáskor nemcsak a nyugati bérekhez kívánt felzárkózni, hanem a nyugat-európai civilizációhoz, a szociális piacgazdasághoz és a jóléti államhoz is. Sokan látták már akkor is persze a „Nyugat” – időközben még fel is erősödött – devianciáit, túlhajtásait, dekadens vonásait, de a magyarság e kérdésben egyáltalán gondolkodó többsége alapvetően nyugatias polgári társadalomban kívánt élni.

Sajnálatomra a polgári kormányzás eszméje a 2010-es kétharmados parlamenti többséget eredményező választás óta fokozatosan elkopott. A keményen dolgozó „kisember”, az „utca embere” lett az etalon, őt kell a kormányzatnak képviselnie, az ő akarata a közakarat. Egy, a kormánypárt radikális szárnyához tartozó politológus – aki egyébként igen érdekes és értékes könyvet írt a kormányzás/tudásról – egyenesen politikai terméknek, azaz leegyszerűsítve kommunikációs trükknek minősítette a polgári Magyarország eszméjét (G. Fodor Gábor). Az „átlagember”, a „tömegember” lett a „trendi”, hozzá kíván szólni a politikai kommunikáció uralkodó irányzata.

És valóban: a kommunikációban elhalványult a polgár, előrekerült a „kisember”, aki állítólag keményen dolgozik. A köztelevízió állandóan ezt sugallja: a politikának az utca egyszerű emberének igényeit kell kielégítenie, hiszen ők képezik a „teljesítményképes nemzetrészt” (szörnyű kifejezés). Az emberi jogok tisztelete, a jogállamiság eszméi nem korlátozhatják a népakaratot, amelyet kizárólag a választásokon győztes parlamenti pártok képviselnek.

A szerintem kiváló újságíró, Stumpf András néhány éve készített Kövér Lászlóval egy interjút a Heti Válaszban. Az Országgyűlés elnöke a népszuverenitás elsődlegességét hangsúlyozta, a pozitív értelemben vett populizmus szükségességét a hagyományos polgári hatalommegosztási eszmével, a fékek szükségességével szemben. És az újságíró feltette a kérdést: ha a nép túlnyomó többsége feleslegesnek, költségesnek ítélné meg a négyévente esedékes választást, és, mondjuk, csak húszévente kívánna választáson részt venni, akkor a parlament elfogadna egy ilyen törvényt? A házelnök erre azt felelte, hogy az lehetetlen. Stumpf rákérdezett: miért? A válasz leegyszerűsítve így hangzott: mert mi demokraták vagyunk. Ez az egyébként hihető, szimpatikus, személyes álláspont azonban szerintem kevés: a hatalomkoncentrációval, a hatalommal való visszaélés csábításával szemben intézményes biztosítékok, fékek is szükségesek, akár jogilag az államfő, az Alkotmánybíróság, valamint az igazságszolgáltatás szervezetrendszere, akár informálisan a média, a civilszervezetek, végül akár a nemzetközi kontrollszervek révén.

A vezető személyiséget és az intézményrendszert sem helyes egymással úgy szembeállítani, mint ahogy ezt egyes politikai elemzők teszik. Annyi persze az intézményfétissel szembeni bírálatukban megalapozott, hogy főleg az én idősebb nemzedékem Hitlerrel, Sztálinnal, no meg a csodakopasz, Rákosi pajtással kapcsolatban fel-feltörő emlékei miatt hajlamos irtózni a vezetői tekintélytől, holott igenis szükség van karizmatikus vezetői egyéniségekre a kormányzásban, a gazdaságban, a kultúra és a tudomány területén egyaránt. De az is egyértelmű: a karizmatikus vezető sem léphet túl a polgári társadalom civilizációs intézményrendszerén, azon belül kell tevékenykednie. Nem vezér, hanem vezető állami tisztségviselő.

Nyilván nem helyes az alapjogi fundamentalizmus, valamint az államhatalmi fékek olyasféle eltúlzása (ellenhatalmak), amely lehetetlenné teszi a hatékony és törvényes kormányzást. Nem lehet a jogokat a kötelezettségektől elszakítani, a jogokat rendeltetésszerűen kell gyakorolni, az azokkal való visszaélés tilos. Nem helyes túlhajtani az individualizmust, az emberi önmegvalósítást, a közösségi értékeket, érdekeket is figyelembe kell venni. Piacgazdaságban kell élnünk, tisztességes piaci versenyre van szükség, erős civil gazdaságra és társadalomra. Ugyanakkor a modern állam már nem lehet éjjeliőr-állam, közérdekből szükség van állami beavatkozásra mind a gazdaságban, mind a kultúrában és más humán területeken. Az állam szerepe persze ugyancsak nem lehet túlzott, nem hozhat létre „irányított gazdaságot”, államkapitalizmust, államosított civil társadalmat. A megváltozott társadalmi-gazdasági-világpolitikai viszonyok között, a globalizált turbókapitalizmusban nyilvánvalóan már nem lehet tisztán liberális társadalomszervezési elvek alapján kormányozni, de azért a demokratikus intézményrendszer nem válhat puszta díszletté – ebben az értelemben nem helyeselhető az „illiberális állam” koncepciója. Az alaptörvény is tiltja a hatalomkoncentrációt, elismeri az államhatalmi ágak elkülönülését és a jogállamiságot – ezek pedig liberális kiindulású alapelvek.

Az állam a közjó szolgája, közérdekből cselekszik. No de mi a közérdek? Amit az utca embere éppen gondol? Amilyen az aktuális közhangulat? Aligha hiszem. A kormányzat mindenekelőtt a kezébe kerülő tömegkommunikációs eszközökön keresztül manipulálni tudja az utca emberének akaratát, azon – még akár Joseph Goebbelsig is visszavezethető – eszme jegyében, amely szerint a tömegkommunikáció alapfeladata annak elérése, hogy az „emberek” azt akarják, amit „mi” (azaz a politikai vezérkar) akarunk. És erre – a lakossági hangulat, illetve népakarat befolyásolására – az internet jóval több és hatékonyabb lehetőséget ad, mint a korábbi kommunikációs eszközök. A „digitális édenben” a Facebook jelentős mértékben manipulál, megjelentek a világhálón a kommentszoftverek, a kommentútmutatók, a hírek önkényes és pártos tematizálása, illetve eltüntetése, az álhíreszteléssel való tömegbefolyásolás.

Egyébként is, mint ahogy azt a híres amerikai publicista, Walter Lippmann írta: a közérdek az lenne, amit az emberek akkor választanának, ha csak racionálisan gondolkodnának, és önzetlenül, jóindulatúan cselekednének. Ez pedig nincs így. Egyébként is: a közérdek, a közjó relatív, hiszen más rövid távon és más hosszabb távon. A különböző társadalmi csoportok érdekei is különbözőek, a világnézet, az ideológia is sokrétű, mást és mást tekintenek közjónak az „emberek”. Ferenc pápa számára érthetően az elsődleges közérdek a menekültek, a rászorulók segítése – ugyebár a magyar politika jelenlegi uralkodó irányzata is keresztény Magyarországot akar építeni. Ugyanakkor a nemzeti államok vezetése is közérdeket kíván szolgálni, amikor akár a rossz emlékű kerítéssel (vasfüggöny) is védekezik az ellen, hogy több százezer ember átgyalogoljon az országukon. A humanitárius közérdek tehát ütközhet az állam gazdasági és biztonsági érdekeivel – így a kettő között kell különböző tendenciák összeegyeztetése útján középutat keresni. Helyesen fejtette ki Lévai Anikó: az ő feladata a segélyszervezetben, hogy segítse a rászorulókat, a férjének pedig, hogy biztosítsa az államrendet, az államérdek érvényesítését.

Nyilvánvalóan a kormányzatnak figyelembe kell vennie a közhangulatot, a lakosság vélelmezett többségének véleményét, de nemcsak azt. Egy országban igenis lennie kell egy olyan politikai, tudományos, kulturális elitnek, amelyik kivételes esetekben, a jövő szolgálatában szembe mer menni a lakosság többségének éppen aktuális hangulatával, képes túllépni az eltúlzott populizmuson. Ennek a szemléletnek a kormányzásban kell érvényesülnie, mégpedig akkor is, ha ez népszerűségvesztéssel jár a kormányzó erők számára (általában persze csak átmenetileg). Természetesen az elit nem szakadhat el a „néptől”, nem hanyagolhatja el jelentős társadalmi rétegek érdekeinek a szolgálatát (ebben az értelemben megalapozott és egyben sikeres volt Donald Trump bírálata a washingtoni politikai elit többségével szemben, amely elhanyagolta a lecsúszó fehér középosztály érdekeinek képviseletét). No de, a ló túlsó oldalára sem szabad átesni, így a legprimitívebb, a pillanatnyi többség ösztöneit kielégíteni. (Egyébként is kicsit bornírt, ha milliomosokból, milliárdosokból álló kormányok kívánnak fellépni a „kisemberek” érdekében az elit ellen.)

2. Korrekt–inkorrekt és esetleg akár korrupt?

Egyre erősebb a magyar kormányzati kommunikációban, hogy szakítani kell a politikai korrektséggel. Ehhez tartozik az a politológiai irodalomban is megnyilvánuló felfogás, hogy a kulturált modor, az illem nem politikai kategória, és a politikai erkölcs is más, mint a mindennapi erkölcs, sokkal többet megenged. Így viszont a politika a „népnek” eladható-eladandó demagógia és manipuláció világává válik, amelyben egyáltalán nem kell szégyellni, ha a sikerhez, a győzelemhez ez az út vezet.

Ezt az álláspontot nem tudom elfogadni. Mit jelent ugyanis az, hogy korrekt? A nyelvtani értelmezés szerint megbízható, szavatartó, tisztességes magatartást, amely természetesen egyáltalán nem zárja ki az őszinteséget vagy a határozottságot. Valóban nincs szükség tabukra. Ugyanakkor a határozott álláspontot udvariasan is ki lehet fejezni, a fair play szabályait betartó politikai-kormányzati döntés is lehet hatékony. A politikai beszéd lealacsonyodása, káromkodásba való átesése, valamint az udvariatlan „beszólások”, sértegetések, továbbá az átfogó hazudozás, mint politikai fegyver, az egész társadalom morális állapotát rontják, továbbterjednek a társadalom mélyebb rétegeibe. A nemzetközi kapcsolatokat is rontja a diplomáciai udvariasság otromba mellőzése. Nem helyes, mert félrevezető, ha egy politikus azt állítja magáról, sőt ezt gyakorlattá is teszi, hogy ő igenis inkorrekt. Az amerikai PC álszentségéhez-álliberalizmusához természetesen nem kell igazodni, de a politikai beszéd méltóságát is meg kell őrizni (a gyereket így is nevén lehet nevezni, mint ahogy ezt Trump elnök igényli), a morál politikai elrelativizálásáig pedig semmiképp sem szabad eljutni. A tisztességtelen módszerekkel elért győzelem az eddigi történelmi tapasztalatok szerint hosszabb távon múlandó.

Nem vitás, hogy Amerikában a nyelvhasználatra kialakított politikai korrektség (PC) eszméje számos vadhajtást is tartalmazott – aligha lehet sértő például, ha a hallását elvesztett emberre azt mondom, hogy süket, mert ezzel nem kívánom megsérteni emberi méltóságát; miért kell azt feltételezni, hogy a sükettel egyben a szellemi fogyatékosságra is utalok, ezért muszáj a siket szót használnom helyette? (A legtöbb európai nyelven efféle ü–i típusú betűcserés megoldást nem is lehet véghezvinni.) Vagy miért kell a nemek egyenjogúságának elvezetnie a koedukált vécéhez? A PC rengeteg csacsisággal járt, mesterségesen keresett sérelemokozást, tiszteletlenséget ott, ahol valójában senki sem szándékolta. Nem sértő a magyarországi romákra, ha az évszázados hagyományoknak megfelelően cigányprímásról beszélek, vagy az évtizedek óta az étlapon szereplő cigánypecsenyét rendelem meg az étteremben. Tudniillik ezzel nem sértem meg a cigány állampolgártársaim emberi méltóságát, nem leszek rasszista – a cigányok is cigányzenekarról beszélnek. Ugyanakkor a PC megalapozott bírálata nem vezethet el inkorrekt politikai technológiák elfogadásához, illetve a polgári humanizmus értékeit kifejező, kulturált beszédmódnak a politikai gyakorlatban való elvetéséhez.

Némileg elborzadtam ezért, amikor egy általam sokra becsült társadalomtudós kollégám lényegében és leegyszerűsítetten azt állította, hogy amit egyesek korrupciónak neveznek, az a jelenlegi kormányzás lényege. Ismerem Lánczi Andrást, és tudom, hogy ezzel a mondattal nem azt kívánta mondani, hogy helyesli a büntetőjogi értelemben vett vesztegetést, a csalást, a csúszópénzek rendszerét, a gazdasági kriminalitást. Lényegében a kormányzat új elitátépítési törekvéseit, piacátrendezési akcióit, a Tellér Gyula által harmadik eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett, a politikai híveik gazdagodását támogató kormányzati törekvést kívánta magyarázni, elfogadtatni. No de miért kell az emberek többsége számára egyértelműen negatív tartalmú korrupció szót egészen más értelemben használni? Tényleg használ-e ez a politikai gyakorlatnak? Nem vitás, hogy a modern politikához, kormányzáshoz speciális nyelv is tartozik, a beszédmód, a stílus a kormányzati gyakorlat része. De a nyelvet, a kifejezéseket, kategóriákat – az évtizedek óta megszokott köznyelvhez viszonyítva – átalakítani, ellenkező értelemben használni nem helyes a politikában sem.

Az említett harmadik eredeti tőkefelhalmozás – még ha törvényesen történik is, például a piacátrendezést törvényekkel megalapozva – nemcsak morálisan, hanem gazdasági szempontból is igen vitatható, hiszen erőszakos hatalmi beavatkozást jelent a piaci viszonyokba, és így – mint ahogy Chikán Attila többször kifejtette – rontja a verseny gazdaságfejlesztő erejét. A javakat nemcsak megszerezni, hanem rendeltetésszerűen, hatékonyan is kell működtetni – aki közhatalmi-politikai támogatással, érdemtelenül és aránytalanul gazdagodik, erre általában nem képes.

Legyünk igenis korrektek a kormányzásban is. A kormány ne csatlakozzon a neomachiavellista irányzatokhoz, nevezetesen ne fogadja el, hogy a vélt és sokszor kétséges kvázi közérdeket, a kisemberek állítólagos „akaratát” megvalósító cél elérése, az erre való törekvés szentesíti a nemtelen eszközöket. A polgár, ha valóban polgár, ezt nem ismerheti el. A valódi polgárnak tehát el kell utasítania a politika elvadulását, eldurvulását. Ahogy mondják a híres operettben: az „illem és jó modor a fő, engem (minket – S. T.) nem ront meg az idő”.

4. Jogszolgáltatás helyett igazságszolgáltatás?

A politikai kommunikációban – főleg a többségi közvélemény által sérelmezett bírói ítéletek után – állandósultan felmerül, hogy a bíróságok ne jogot, hanem igazságot szolgáltassanak. A juriszticizmus, a jogi konstruktivizmus nem kerülhet a nép akarata fölé, sőt, mint ahogy Shakespeare mondja A velencei kalmárban: „Nagy igazságért egy kis jogtalanság igazán elviselhető.” E felfogás szerint a jogállamiság nem gátolhatja a nép igazságvágyának kormányzati kielégítését. A politika pedig sokszor társadalmi, történeti igazságszolgáltatást vár el a bíróságoktól, bár erre a bírósági jogalkalmazás természeténél fogva nyilvánvalóan alkalmatlan.

Természetesen a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak egyaránt az objektív igazság érvényre juttatására kell törekednie. Igazságot teljes értékűen azonban csak Isten tud szolgáltatni, a bíróság nem. Ennek oka pedig alapvetően a bizonyítási teher. Polgári perben a követelését a felperesnek kell bizonyítania, és ha ez nem sikerül (pl. kölcsönt adott, de ezt a kölcsön felvevője letagadja, tanú nincs, az ügylet szóban történt), hiába van igaza, elveszti a pert. Büntetőügyben a bíróság csak abban és azokkal szemben tud ítélkezni, amit, illetve akiket a vádirat vádlottként megjelöl. Emellett a vádat teljes egészében az ügyésznek kell bizonyítania, és ha ez a védelem cáfolatával szemben nem sikerül, akkor a vádlottat bizony fel kell menteni (holott esetleg tényleg bűnös). A büntetőeljárás nem célozhat politikai-erkölcsi-történeti felelősségre vonást, kizárólag a konkrét bűncselekmény bizonyítása esetén lehet a vádlottat elítélni. A bíró emellett döntési kényszer alatt áll. Mondjuk, ha három komoly szaktekintély szakvéleménye eltér egymástól, akkor nem mondhatja azt, hogy nem tud dönteni. Valamelyik szakvéleményt el kell fogadnia, és lehet, hogy nem az a szakvélemény felel meg az objektív igazságnak. A másodfoknak, illetve kivételes esetekben a legfelsőbb bíróság, a Kúria előtt folyó eljárásoknak éppen az a rendeltetésük, hogy a perben hozott, jogerőssé váló ítélet a legjobban megközelítse az igazságot – viszont ezek az eljárások időigényesek, ekkor viszont az a kifogás, hogy miért nem dönt gyorsabban a bíróság.

Végképp nem helyénvaló a bírói ítélkezést tömegkommunikációs, illetve politikai oldalról befolyásolni. Ezért tartom abszurdnak, hogy egy volt bíró a vörösiszapügyben közvetlenül a másodfokú ítélet előtt televízióban és rádióban az elsőfokú ítélet helybenhagyása mellett „kampányolt”, majd amikor a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte ezt az ítéletet, számos újságíró, illetve politikus, sőt egy híres bíró is úgy kommentálta a táblabíróság ítéletét, hogy a hatályon kívül helyezés abból a célból történt, hogy az új eljárásban a vádlottakat elítéljék, mert csak ez lehet a helyes ítélet, ezt kívánják a sérelmet szenvedett emberek, illetve a közvélemény. (A másodfokú ítélet egyáltalán nem foglalkozott a vádlottak bűnösségének vagy ártatlanságának kérdésével, az elsőfokú ítélet indoklását kifogásolta.)

Távol-keleti, latin-amerikai diktatórikus rendszerekben szokás tömegszerencsétlenségek esetén, hogy a szerencsétlenségért felelősnek vélt vállalati vezetőket rövid úton letartóztatják, és sommásan néhány hét alatt már el is ítélik, a perek többségében halálra. Tömegszerencsétlenség esetén személyes felelősnek mindenképp kell lennie, és rövid idő alatt igen súlyos büntetéseket kell kiszabni – ezt követeli a „nép” (és tényleg: többször követeli is). Ez azonban a 19. századi francia forradalom után kialakult európai civilizációban, polgári keresztény államokban nem szokás és nem is fogadható el. A balesetért felelős vállalatot objektív alapon elmarasztalja a polgári bíróság, mint veszélyes üzemet (kártérítésre kötelezi), de a büntetőperben csak azok a vállalati vezetők ítélhetők el, akikre nézve konkrétan bizonyítani lehet a büntetőjogi értelemben is fennálló gondatlanságukat. Polgári keresztény államban igenis tisztelni kell az emberi jogokat, a vádlottakét is, nemcsak a sértettekét. Nem lehet eljutni oda, amit gyilkos humorral Szilágyi Ákos vázol fel: „A nép igazságának semmi köze a formális jogon alapuló igazságszolgáltatáshoz. A nép ítélőszéke… nem lacafacázik… nem hagyja futni a bűnösöket. Még akkor sem, ha jogilag ártatlanok. Aki pedig ellenáll az igazságszerető nép bölcsességének, aki nem átall jogi formulákra, az ártatlanság vélelmére, törvényekre, jogrendszerre, demokráciára hivatkozni, hátráltatni a gazság azonnali kiderítését, az magára vessen. Könnyen ő is a vádlottak padján találhatja magát, ott, ahol fakó arccal megsemmisülten a nép ellenségei ülnek.” (A populista mesebeszéd morfológiája I. A történelem ítélőszéke. Élet és Irodalom, 2009. június 24.)

Nyilvánvalóan vannak téves bírói ítéletek, mint ahogy vannak rossz cikkek, illetve téves politikai döntések is. A bűncselekményt elkövetők emberi jogainak a védelmét sem lehet úgy eltúlozni, hogy, mondjuk, az állam köteles a norvég tömeggyilkos, Breivik börtönbeli luxusigényeit kielégíteni. De mindenképp jogállami keretek között kell maradni, és biztosítani a befolyásmentes, független, kizárólag a törvénynek alávetett bírói ítélkezést. Tudniillik e körben nem a népakarat a legitim, hanem a bírói döntés.

Azt, hogy milyen veszélyes dolog a nép állítólagos igazságát a jogilag megállapítható igazsággal szembeállítani, jól bizonyítja Hóman Bálint ügye. A neves történelemtudóst miniszteri-politikai tevékenysége miatt 1945-ben háborús bűnösként bíróság elé állították, és életfogytiglani börtönre ítélték. 2015-ben viszont a perújítás során a Fővárosi Törvényszék felmentette, mert a vádban szereplő háborús bűncselekményeket nem követte el. Ez azonban – bár egyesek az ítéletet így kommentálták – nem Hóman politikai rehabilitációja, hanem csupán azt jelenti, hogy bizonyítható volt, hogy a háborús bűncselekményt nem követte el. Ettől még a történelmi, politikai és erkölcsi felelőssége természetesen megmaradt. Nem történelmi, csak jogi igazságszolgáltatás történt, amelyet annak idején Riesz István mint igazságügy-miniszter azzal az indokkal utasított el, hogy: „A háborús bűnösök ügyének elbírálása nem jogi, hanem elsősorban politikai kérdés… ezek a bűnösök nem várhatnak igazságot, csak megtorlást.” Azt, hogy hová vezethet ez a felfogás, sajnos Riesz is megtapasztalhatta a saját bőrén: törvénytelenül letartóztatták az 1950-es évek elején, megkínozták, majd a börtönben halt meg, mert nem tették lehetővé, hogy hozzájusson a gyógyszeréhez.