Malaga–Szász-Anhalt, 2018. április–május
Ez évi úti kalandom is az észak-afrikai spanyol exklávéba, Melillába vezetett. Malagában szálltam át a Földközi-tenger felett tovább suhanó gépre. Indulásig többórányi időnk maradt A.-val, és ez alkalomból a tranzit hírlapboltjában oltottam cirillbetű-szomjamat. Kapható volt ott a Diario Sur orosz nyelvű heti melléklete, a Szur na russzkom. Ebből értesültem arról, hogy Cristina Cifuentes ötvennégy éves politikus asszony, Madrid kormányzó polgármestere egyszerre két kínos ügybe is belekeveredett. Egyrészt kiderült, hogy a madridi egyetem jogi karán 2012-ben szerzett diplomája nem hiteles. Hiányzik hozzá a dolgozat, továbbá az igazoló okiraton szereplő három professzori aláírásból kettő hamisított, a harmadik professzor ellen pedig csalás gyanújával eljárás indult. A másik ügy: Cifuentes 2011-ben két doboz Olay hidratáló és ránctalanító krémmel próbált távozni fizetés nélkül az Eroski szupermarket illatszerosztályáról, ám rajtakapták.
Másnap, reggeli közben, már a Földközi-tenger túlsó partján a spanyol hírtelevízió jóvoltából többször megtekinthettem azt a négyperces videót, amely azt mutatja, miként pakoltatják ki a biztonsági őrök Cifuentesszel az Eroski hátsó helyiségében a kézitáskáját. Lejátszanak még egy korábbi jelenetet: a kormányzó polgármesternő dolgozószobájának fehér ajtaja előtt állva nyilatkozik az újságíróknak, a diplomaaffér kapcsán. Nem, közli határozottan, a diploma hiteles, csak a dolgozat veszett el, és nem, nem mond le, mert erre nincs oka – majd eltűnik a fehér ajtó mögött. Két ilyen lejátszás közben politikusok és újságírók vitatják az esetet, amely nagyon is befolyásolhatja a spanyol belpolitikát. Cristina Cifuentes Rajoy kormányfő frontembere, a hat és fél milliós főváros élén az ország második legfontosabb közszereplője, a posztfrancoista Néppárt, a Partido Popular fővárosi szervezetének vezetője. Márpedig a PP szénája elég rosszul áll, többsége leheletvékony, bal felől a Podemos, jobb felől a Ciudadanos szorongatja, nem is beszélve a mindmáig megoldatlan katalán válságról.
Megvallom, engem a dolog nagypolitikai része kevésbé izgat, inkább az emberi drámára figyelek. Mert végül is mi történik? Egy hatalmasságot mutatnak napokon át többször, hatvanmilliós potenciális nézősereg előtt, rendkívül megalázó helyzetben. Több mint valószínű, hogy a hat évvel korábbi felvételt nyomásgyakorlásként dobták be a diplomabotrány után lemondani nem hajlandó Cristina Cifuentes ellen. Márpedig az asszony annak idején kifizette a krémek árát, valamint a helyszínen kirótt pénzbüntetést, s ezzel az eljárás lezárult. Persze, kérdés, hogy miért őrizték meg a biztonsági kamera felvételét, s az milyen úton jutott el az alkalmasnak talált pillanatban a médiához, mintegy megpecsételve Cifuentes sorsát, aki némi bujócska után, mint az egyébként várható és helyeselhető volt, be is jelentette lemondását. Mégis, ahogy a motozás közbeni görcsös mozdulatait, merev arckifejezését figyelem, furcsa érzésem támad. Cifuentes már 2011-ben is fontos közszereplő volt: a fővárosi közgyűlés helyettes elnöke, pártjának reménysége. A diplomára talán karrierokokból volt mindenáron szüksége. Azt azonban kizártnak tartom, hogy az olcsó kozmetikumot azért csente volna el, mert nem volt pénze. Inkább attól tartok, hogy ellenállhatatlan sikervágy ragadta magával valami után, amit csakis önmagának köszönhet, és amiért még a hátsó helyiségben elszenvedett és utóbb közszemlére tett megszégyenítést sem tekintette túl magas árnak.
***
Wolfram Tschiche teológus barátommal járjuk az Altmark városkáit, mégpedig a Tartományi Politikai Ismeretterjesztő Központ programja keretében. Feladatunk, hogy a tanuló ifjúsággal az 1968-as „prágai tavaszról” beszélgessünk, idevágó kérdéseiket megválaszoljuk. Szép helyeken járunk: Salzwedel, Aschersleben, Bismark, Stendal – innen kölcsönözte írói álnevét a Vörös és fekete szerzője, Stendhal –, régi templomok, favázas szerkezetű házak. Olykor szemembe süt a történelem, egy házon például emléktábla hirdeti, hogy X. vagy Y. hűbérúr 1237-ben kórházat épített a helyszínen – ez pár évvel a bennünket sújtó tatárjárás előtt történt. A csinos, cirádás homlokzatokat NDK-modernségű épületek váltják, a bevásárlóutcák azonban már össznémet stílust követnek, különben is kőhajításnyira van innen Alsó-Szászország, amely 1989 előtt a régi NSZK része volt – és az egykor marconamód őrzött határnak csak itt-ott muzeális nyomai látszanak. Ez a múlt is témánk lesz. Valamelyest, reméljük.
A 16-17 éves középiskolás fiúk és lányok, érettségizők várják, hogy megszólaljunk. Tschiche először mindig bemutat egy tízperces dokumentumfilmet, amelyen korabeli híradóképeket lehet látni. Alexander Dubčeket az 1968. május elsejei felvonuláson, népszerűsége teljében, Leonyid Brezsnyevet, amint tárgyalás közben gesztikulálva magyaráz valamit, majd a tankokat látjuk augusztus 21-én a Vencel téren és a kétségbeesetten tiltakozó tömeget. Kortanúk is megszólalnak, egykori nyugatnémet politikusok, cseh értelmiségiek, szovjet tábornokok. Utána Tschiche felteszi a kérdést: mi volt a „prágai tavasz”? Ezt többnyire zavart hallgatás követi, majd jövünk a kisegítő kérdésekkel. Valaki egyszer csak megszólal: „emberarcú szocializmus”. Egy másik azt mondja: „szovjet invázió”. Na, biztatja őket a teológus, csak szovjet? Meglepetésünkre fejkendős arab kislány rukkol elő a Varsói Szerződéssel. Közös munkával tíz perc alatt összeszedjük az öt bevonuló tagállamot, igaz, valaki Olaszországot is közéjük sorolná. No és a NATO tagállamai? Némi csend után mondják be Nagy-Britanniát, az NSZK-t, Franciaországban már nem annyira biztosak. A Szovjetunió – persze, Oroszország, Moszkva a fővárosa. Ki volt a képen látható Brezsnyev? Politikus. És mi az, hogy „emberarcú”, mi az, hogy szocializmus? Ám minden alkalommal előbukkan egy izgatott serdülő, aki Marxot és Lenint említi, dicsérőleg.
Marad az ismeretterjesztés, Tschiche kérdez engem, én pedig megpróbálok mesélni a hatvanas évekről. A Beatlesre lelkes bólogatás a reakció. Erre elmesélem a modern táncok – rock and roll, tviszt – körüli hajcihőt, megemlítem a kötelező diáksapkát, lányoknál az iskolaköpenyt és a térd alatti szoknyákat – nevetnek, értik. Szóba hozom a katonai drillt, a szabad utazás hiányát – furcsállják, helytelenítik. De hát ez még mindig nem a „prágai tavasz”. Végül arra biztatom őket, hogy az interneten keressék meg A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmet, az egy szerelmi történet, emberi sorsokról szól, abból többet meg fognak érteni. Mind a nyolc iskolában felírjuk a táblára a film címét – néhányan beróják a füzetükbe. Barátságosan, olykor látható érdeklődéssel hallgatnak, a poénokon mosolyognak, de mintha nem nagyon fognák fel az egészet, a korszakot, amelyben pedig szüleik, nagyszüleik éltek. Ettől a jó szándékú fejcsóválástól őslénynek érzem magam. A vége mindig udvarias taps, kitódulnak a teremből, odakint előveszik az okostelefonjukat, ez itt egy óra volt, jöhet a következő. Május van, ideje a júniusra gondolni, nyakunkon az érettségi.
***
Nem nagyon tudok hozzászólni a most folyó Marx-vitához. Alig akad olyan érv vagy ellenérv, amelyet már ne olvastam volna valahol. Valamint: Marx nekem olyan, mintha távoli, idegen földben eltemetett nagybácsikám volna. Valahogy a családhoz tartozott, rengeteget pletykáltak róla, az eszéről, mely úgy vágott, mint a borotva, az erőszakosságáról, a nyomoráról, arról, hogy a feleségét megcsalta a szobalánnyal, akit mellesleg teherbe ejtett, hogy zsidó létére antiszemita volt, és Kossuthot ki nem állhatta. Plasztikusan leginkább Franz Mehring leírása maradt meg bennem, aki szerint hatalmas felsőtesttel és rövid, vékony lábakkal áldotta meg a Teremtő, vagyis külsőre, így mondja Mehring, „félbemaradt óriás” volt. És egy időben – erről a család már csak suttogva beszélt – furunkulus keletkezett testének oly helyén, mely az őt figyelő porosz titkosrendőrség szempontjából nem lehetett közömbös.
Élt egy rossz világban, amelyet jobbá akart tenni, és amelyet a kor fogalmi keretei között elég pontosan írt le. Voltak grandiózus meglátásai és rossz ötletei, mély történelmi elemzései és gyűlölködő magánlevelei. Utópiáját, szemben a jövő államáról álmodó pálya- és olykor vetélytársaival – Proudhonnal, Owennel, Louis Blanc-nal – sohasem tudta kifejteni (lásd „félbemaradt óriás”). Szellemi örökségén tucatnyi szocialista irányzat veszett össze, s ezek egyike hatalomra kerülvén, néhány mondata kedvéért, államosította. Nekem a dolog így jön le. Márpedig száz év múlva a legszebb eszmék is védtelenek a megvalósításukra irányuló kísérletekkel szemben.
