Szeretem a bátor pasikat. Ők mindig tudják, mikor mit kell tenni, kimondják, ha valami nem tetszik nekik, nem törődnek a világ véleményével, mernek azok lenni, akik. Sokszor elképzeltem, hogy lesz majd egy ilyen férjem, aki először durva meg bunkó, de a zord külső érző szívet takar, megismer engem, maga mellé vesz, én begyógyítom minden sebét. Csak mi leszünk ketten, együtt harcolunk a világ ellen.
Kellett nekem egy ilyen férfi, mert én túl gyenge vagyok. Sokszor fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, csak érzem, ami van, az nem jó, abból ki kéne lépni, csak nincs hozzá elég bátorságom. Egyedül semmiképp nem tudok, talán valaki mással, aki segít, aki megmondja, mit kéne tennem ahhoz, hogy végre az lehessek, akivé mindig szerettem volna válni.
Dénest végre elcipeltem magammal egy buliba. Vagyis nem igazi buli volt, hanem egy nőnapi rendezvény, amelyet a polgármester szervezett a városunkban. A lapunk összes munkatársának ott kellett lennie minden évben. A legtöbben a párjukkal mentek, most az egyszer szerettem volna, ha Dénes is eljön velem. Persze tudom, hogy unalmasak meg közhelyesek az ilyen estek, de nekem akkor is fontos volt, hogy ott legyek. Alig volt rajtam kívül olyan, aki egyedül ment. A házasságunk kilenc éve alatt még egyszer sem kísért el, és máshova se járt szívesen. Mindig azt mondta, ő csak akkor megy bulizni, ha csajozni akar.
– Egyébként is bénán táncolsz – zárta le a témát.
Tudom, elsőre kicsit durvának tűnik a stílusa. Nem mondom, hogy nem fáj, ha ilyeneket mond, de végül is igaza van. Tényleg nem táncolok valami jól, akkor meg mit udvariaskodjon. Úgyhogy az évek alatt megtanultam elengedni a fülem mellett ezeket a szavakat.
Amikor tíz éve megismerkedtünk, egy utazási irodánál dolgoztam. Eléggé magam alatt voltam akkoriban. Mégiscsak művészettörténetet végeztem az egyetemen, tanultam fotózni is, mégsem sikerült elhelyezkednem a szakmámban.
Dénes szerezte nekem ezt az állást a Hírharsonánál, a helyi önkormányzat lapjánál. Az elején nagyon örültem, de aztán egyre jobban zavart, hogy mindennap ott kellett ülnöm a boldogkőházi városi képviselő-testület ülésein, hogy az elhízott képviselőket fotózzam. Legszívesebben otthagytam volna az egészet. Esténként panaszkodtam Dénesnek, hogy nem tudom, jól tettem-e, hogy ide jöttem dolgozni.
Ő próbált nyugtatni.
– Légy türelmes, majd kialakulnak a dolgok.
Hallgattam rá, nem is nagyon volt más választásom. Nemsokára teherbe estem, a gyerekek mellett kényelmes volt, hogy a közelbe járok dolgozni, és mindig le tudtam csípni egy-két órát a munkaidőből, ha valamit el kellett intézni a családnak. De hiába mondogattam magamnak, hogy ez van, ezt kell szeretni.
Dénes látta rajtam, hogy bánt valami, és amikor rákérdezett, bizony nem bírtam magamban tartani. Először türelmesen végighallgatott, de az egyik alkalommal üvölteni kezdett velem, hogy nem vagyok normális, én folyton csak nyafogni tudok.
– Ha ilyen érzékeny vagy, nem fogod semmire vinni! – kiabálta.
Nagyon megrémültem a szavaitól. Úgy éreztem, teljesen leleplezett, és végleg kiábrándult belőlem. Összekaptam magam, és próbáltam egy darabig inkább a sikereimmel dicsekedni. Például sokáig nem mertem az utca emberét fotózni. Mindig féltem, hogy rám ordítanak, de aztán elhatároztam, hogy ezt is meg kell tanulni. És akkor készítettem egy sorozatot a városunk piacáról. Egész jól sikerült, a főszerkesztő is megdicsért. Jó, tudom, nem a legjobb helyen jelent meg, de akkor is.
Dénes is büszke volt rám.
– Látod, milyen kis ügyes tudsz te lenni – mondta, és megsimogatott.
Mondjuk egy kicsit olyan volt, mintha egy pincsikutyát cirógatna, de aztán elhessegettem magamtól ezeket a negatív gondolatokat, hisz ő is mondta, nem szabad ilyen érzékenynek lenni. És végső soron nagyon örültem, hogy végre bizonyítottam neki.
Igyekszem ám arra is figyelni, hogy ne csak rólam essen folyton szó. Próbálom faggatni a dolgairól, de ritkán tudok belőle bármit kihúzni. Átalában rám mordul, hogy hagyjam békén, neki nincs semmi baja, egyébként sem szeret panaszkodni. Csak azt nem értem, akkor miért mondja folyton, hogy elege van a munkájából meg az emberekből, és miért ül mindig otthon, miért nem látom soha örülni.
Sokszor eszembe jut, milyen jókat szórakoztunk együtt az elején, amikor még bulikra jártunk, és koncertekre vitt. Mennyire boldogok voltunk, együtt álmodoztunk a jövőről. De az is igaz, a jövő már itt van, és be kell valljam, a jelen vele együtt sokszor dögunalmas.
Szóval végül eldöntöttem, hogy most az egyszer nem hagyom lerázni magam. Mégiscsak nőnap van. Nem akartam a rendezvényen ott gubbasztani a sarokban, vagy egyedül ácsorogni olyanok között, akikkel alig tudtam néhány szót váltani.
– Rohadt unalmas emberek – jelentette ki.
– Nekem fontos, hogy jóban legyek velük.
– Tudom, a kapcsolatok meg a presztízs – mondta, és a presztízs szót erősen megnyomta.
Sercegett az sz és a zs hang a szájában.
– Tíz éve vagyok fotós egy vacak vidéki lapnál. Olyan nagy baj, hogy ennél valamivel többre vágyom?
– De miért kellek én ehhez?
– Te bárkivel olyan ügyesen elbeszélgetsz. Rajtam meg mindenki keresztülnéz.
– Jaj, dehogyis.
– Ki tudja, talán át tudnék menni a helyi múzeumhoz dolgozni.
– És mi tart vissza?
– Az igazgató mindig úgy tesz, mintha azt sem tudná, ki vagyok.
– Jó, legyen – mondta végül. – De megjegyzem, én sem kérlek, hogy gyere velem, ha az ügyfeleimmel tárgyalok.
– Pedig szívesen venném, ha néha magaddal vinnél.
Erre nem mondott semmit.
A rendezvényt a helyi általános iskola aulájában tartották. Amikor odaértünk, hangosan szólt a zene. Valami Dinamit nevű zenekar régi magyar slágereket játszott a színpadon. Szintetizátor, dob, gitár, lágy, búgó férfihang. A gyerekkorom jutott róla az eszembe, amikor balatoni üdülőkben nyaraltam a nagymamámmal. Az asztalokat hosszú sorba rendezték, fehér abrosszal voltak letakarva, lila és sárga művirág állt rajtuk vázákban.
A polgármester, Kardos József galambszürke, bő öltönyben fogadott minket az ajtóban. Kicsit lógott rajta az egész, ami azért volt furcsa, mert eleve akkora volt, mint egy víziló. Talán azt hitte, ettől karcsúbbnak fog tűnni.
Három szál rózsaszín szegfűt nyomott a kezembe.
– Polgármester úr! – köszönt oda Dénes. – Hogy mennek a dolgok a városházán?
– Egész tűrhetően – válaszolta.
– Meglátszik a városon, hogy jó kezekben van. Nagyon szép lett az új művelődési ház és a főtér. Végre egy ember, aki nem csak mellébeszél.
– Valahol el kellett már kezdeni – mosolygott a polgármester. – Veletek minden rendben?
– Persze. Tudod, az asszony nagyon nyafogott, hogy fél egyedül a sok ember között, úgyhogy most itt vagyunk, gondoltam, rendes leszek vele.
Összenevettek. Nem értettem, mi volt ebben a vicces, de nagy volt a sor mögöttünk, már tovább is sodródtunk, úgyhogy hagytam az egészet.
– Erről beszélek. Neked ez olyan simán megy – súgtam inkább a férjemnek, ahogy beléptünk a terembe.
– Van egy tervem, amiben szeretném a segítségét kérni – mondta, miközben az embereket pásztázta. – Egyébként a város továbbra is egy koszfészek, ez a balfasz két év alatt nem intézett semmit. Ezek mind EU-s projektek voltak, amiket jóval az ő ideje előtt adtak be támogatásra. Nem is értem, mivel tölti a napjait.
Csak fél füllel hallgattam. Körül akartam nézni a teremben. A plafonon színes lampionok himbálóztak, diszkógömb forgott körbe. Lila, sárga, kék fény világította meg a termet. A falon egy nagy poszteren hatalmas vörös rózsa, csillogó Boldog nőnapot! felirattal.
– Iszonyú gagyi ez az egész – súgta Dénes a fülembe.
Egyetértettem vele, de kezdtem feszült lenni amiatt, hogy rosszul fogja érezni magát. Talán mégis jobb lett volna egyedül jönni.
– Legalább valami normális zene szólna. Ezeknél harminc éve megállt az idő. Igénytelen népség, nem csoda, hogy így néz ki a város.
– Ne is törődj vele – próbáltam nyugtatni.
A teremben láttam a jegyzőt, a polgármester asszisztenseit, az önkormányzati képviselőket, és persze ott voltak a kollégáim, a tanítónők, óvónők, konyhások, takarítónők.
– Odamegyünk köszönni? – kérdeztem a férjem.
– Te csak menj, én mindjárt jövök. Ott egy ismerősöm – mondta Dénes, és már el is tűnt a szemem elől, anélkül, hogy megkérdezte volna, vele akarok-e tartani.
Köszöntem a kollégáknak, és beszélgetni kezdtem az egyik munkatársnőmmel, Kovácsné Erikával. Hivatalosan még a férje nevét viselte, de valójában már évek óta külön éltek. Azt mondta, erre azért van szükség, mert az egyedülálló nőket mindenki át akarja verni. Idősebb volt nálam öt-hat évvel, volt két gyereke, akárcsak nekem, és elég sok gondja volt a tinédzser korú fiával. Sokszor beszélgettünk a gyereknevelésről, ami persze főként abból állt, hogy hallgattam a rémtörténeteit. A fia tizenhét éves volt, de még csak a kilencediket végezte. Az anyja a harmadik gimnáziumba íratta át, mert a gyereket nehezen lehetett fegyelmezni, az is előfordult, hogy meglopta a saját szüleit.
Erika most is gyorsan belemelegedett az aktuális problémája részleteibe. Egy idő múlva ránéztem az órámra. Húsz perce hallgattam a locsogását. Bólogattam, de a szememmel közben Dénest kerestem. Nem láttam sehol. Talán lelépett, futott át a fejemen, de aztán magamra szóltam, hogy ilyet azért nem tenne.
– Ne haragudj, de muszáj megkeresnem a férjem – szakítottam félbe hirtelen Erikát.
Miközben ide-oda járkáltam a teremben, a polgármester felment a színpadra, hogy megtartsa a nőnapi köszöntő beszédét. Elmondta, hogy a nők nélkül semmi sem működne. A nők amellett, hogy nevelik a jövő nemzedékét, keményen dolgoznak is. Hogy valójában mi vagyunk az erősebb nem, és nem lehet elégszer megköszönni a nők munkáját. Ez a város sem tartana sehol a nők nélkül. Maczkónét, a helyi könyvtár igazgatóját és Csontosné Szürke Klárát, a hímzőkör vezetőjét hozta fel példának, akik állhatatos munkájukkal nap mint nap azon dolgoznak, hogy az apró gyermekekből kiművelt emberfők váljanak.
– Reméljük, ha ezek a gyermekek felnőnek, tudásukat városunk, Boldogkőháza javára fordítják majd – mondta Kardos.
Aztán arról beszélt, hogy mennyire hisz a közösség erejében és abban, hogy együtt sokra vagyunk képesek, mert az asszonyok táplálják és nevelik a gyerekeket, a férfiak pedig mindezt a város építésével hálálják meg.
– Megújult a játszótér, a főtér és a művelődési ház. Végre nem kell a hatalmas kátyúkat kerülgetni a főúton – sorolta a polgármester.
Miközben beszélt, arra lettem figyelmes, hogy az első sorokban csak férfiak hallgatják a beszédét. Mind a városházán dolgoztak, és hasonló bőre szabott zakót viseltek, mint Kardos, aki felettük állt a színpadon.
– Asszonyok, ez a pár szál virág csak jelképes gesztus a hálánk jeléül – folytatta a beszédét a polgármester. – Úgyhogy inkább azt kérdezném, van-e velem kapcsolatban valami kifogásuk? Bármi, amin szeretnék, hogy változtassak?
Jókedvű moraj futott végig a termen.
– Talán az, hogy egyek többet? – válaszolta meg a hallgatóság helyett a kérdést, és a nyomaték kedvéért megsimogatta a hasát.
A közönség soraiból kacagás hallatszott. Aztán taps következett.
Ekkor vettem észre Dénest. A vécéhez vezető üvegajtó előtt guggolt, és egy nővel beszélgetett.
– Mindenhol kerestelek – mondtam neki.
– Ne haragudj. Hadd mutassam be Ágit, még a gimiből ismerjük egymást.
Kezet fogtunk.
– Ági most a Petőfiben dolgozik a titkárságon.
– Nagyszerű.
– Azt mondja, hogy náluk is nagyon ócskák már a számítógépek, lehet, hogy az igazgató a közeljövőben szeretné a gépparkot megújítani.
Bólintottam. Értettem, hogy Dénes bizniszelni akar vele, abban bízik, hogy az iskola rajta keresztül rendeli meg az új gépeket. Jól jött volna neki egy nagyobb üzlet.
Amikor megismerkedtünk, minisztériumokkal állt szerződésben egy külföldi cég hazai beszállítójaként. Csodáltam, hogy milyen magabiztosan tud tárgyalni ilyen nagy emberekkel. Mindig arra vágytam, bárcsak én is képes lennék ilyen határozottan fellépni. Velük is kemény volt, sokszor szidta őket, amiért nem elég hatékonyak a területükön. Azt mondta, többet tehetnének az országért. Úgy tűnt, elfogadják tőle a kritikát, és én büszke voltam rá, hogy ezzel segíti az ország fejlődését. Ennek ellenére folyton őrlődött, jó döntés-e, hogy ilyen embereknek dolgozik, szeretett volna inkább a piacról megélni, de a kormányváltás után igencsak megcsappantak a megrendelései.
– Rémes volt ez a beszéd – jelentette ki Dénes. – Még hogy mekkorát fejlődött a város. Meg a nők állhatatos munkája. Úristen.
Ágira néztem, de úgy tűnt, nem ütközött meg Dénes szavain.
– Az új idők szele még nem ért el idáig – mondta, aztán a terem szélén megjelenő pincéreket figyelte.
Hatalmas, gőzölgő levesestálakat vittek az asztalokhoz. A vendégek lassan elfoglalták a helyüket.
– Ülhetnénk egy asztalnál – jegyezte meg Dénes Ágira nézve.
– Sajnos ültetési rend van, tudod, ez még a nyolcvanas évek – mosolygott rá a nő.
– Persze – mondta Dénes a fejét csóválva. – Akkor később folytatjuk – szólt oda Áginak, majd rám nézett.
Örültem, hogy így alakult. Nem akartam, hogy Dénes egész este ezzel a nővel csacsogjon. Ez általában nem gond, de most az egyszer mégiscsak miattam volt itt.
Leültünk a helyünkre. Az asztalon nagy fehér tálakban ott állt már a húsleves csigatésztával. Mindenki kiszolgálta magát. Aztán következett a húsgombóc paradicsomöntettel és főtt krumplival, meg a somlói galuska.
A mellettünk lévő székek egy darabig üresen álltak. Már a desszertnél jártunk, amikor letelepedett egy pár a szabadon maradt két helyre. Rájuk néztem, és egy nagyot nyeltem.
– Legalább a kaja jó, nem? – szólt oda a nőnek a férjem, aki bizonytalanul mosolygott rá. – Ha már ilyen irdatlan nagy baromságokat beszélt a polgi – tette hozzá Dénes.
A nő a férjére nézett. Egy pillanatra megállt a számban a falat.
– Igaz, ami igaz, tényleg ódivatú volt egy kicsit a nyitóbeszéd – bólogatott a férfi.
– Na látod, drágám, más is így gondolja – jelentette ki Dénes.
A szomszédaink megint elhallgattak. Fogalmam sem volt, mit mondjak.
– Tudják, az a baj ezzel az országgal, hogy mindenki gyáva ahhoz, hogy felvállalja a véleményét. Folyton megy az udvariaskodás, a birkatempó, aztán marad minden úgy, ahogy van. Ez a város sem lenne ilyen középszerű, ha teret adna több új dolognak.
Az asztal alatt megrúgtam a férjem.
– Valami rosszat mondtam? – nézett körbe Dénes.
– Dehogyis – mondta a férfi, és megtörölte a szája szélét.
– Tudják, a feleségem mindig rosszul érzi magát az ilyen helyzetekben, folyton azt hiszi, alkalmazkodni kell mások hülyeségéhez.
– Ugyan, miket beszélsz – mosolyogtam a többiekre, és újra bokán rúgtam Dénest.
– Most mit rugdosol? – kérdezte nevetve a férjem. – Tudják, ez is jellemző rá. Helyes nő, csak olyan, mint az átlag magyar, gyáva felvállalni a véleményét.
– Na, most már elég – mordultam rá.
A színpadon újra megszólalt a zene. A nő a pódium felé tekingetett.
– Nem megyünk táncolni?
– De, szívesen – mondta a férje.
Felálltak, és elköszöntek.
– Később folytassuk, nagyon örültem a találkozásnak – mondta Dénes a férfinak, miközben kezet fogtak.
– Hogyne, szívesen, magam is nagy híve vagyok az őszinte beszédnek – jegyezte meg a férfi.
– Ezt miért kellett? – támadtam Dénesre, amikor elmentek.
– Mit?
– Tudod te azt nagyon jól.
– Jaj, ne légy már ilyen érzékeny. Egyébként is, minek játszod az eszed? Képtelen vagy mások előtt természetesen viselkedni.
– És szerinted ezzel segítesz? – kérdeztem tőle.
Megvonta a vállát.
– Tudod te egyáltalán, ki volt ez a férfi?
– Gőzöm sincs.
– A múzeum igazgatóhelyettese.
– Miért nem mondtad? Majd beszélek a fickóval. Szerintem szimpatizált velem.
– Meg ne próbáld!
– Most mit vagy úgy oda? Lehet, hogy egy kicsit hülye voltam, de ez csak engem minősít.
– A férjem vagy!
– Attól még nem vagyunk összeragadva. Egyébként is szánalmas, hogy ennyire félted a karriered – jegyezte meg, aztán dühösen a szemembe nézett. – Tudod, így kezdődnek az ócska kis kompromisszumok. Ilyen kis hazugságokkal.
– Értem, ezért te mindent megteszel az ellenkezője érdekében.
– Tanuld meg, hogy azt az embert veszik komolyan, akinek markáns véleménye van.
– Ki kíváncsi itt a te véleményedre?
– Te akartad, hogy eljöjjek.
Felálltam az asztaltól.
– Most hova mész? – szólt utánam a férjem.
– Nyugodtan menj haza, úgyis szar a buli – vetettem oda neki.
Odamentem a táncparkettre. Az egyik kollégám, Szőke Ferenc, akinek a nevével ellentétben sötétbarna haja, dús barkója és sűrű, barna harcsabajsza volt, egyedül ácsorgott a táncoló párok mellett. Rámosolyogtam.
– Szabad? – kérdezte.
– Nem valami jó a ritmusérzékem – válaszoltam aggodalmaskodva.
– Én sem vagyok épp a parkett ördöge – sóhajtott, és megfogta a kezem.
Táncolni kezdtünk. Egész jól ment, bár néha ráléptem a lábára. Ilyenkor egymásra nevettünk.
Kép: Csizik Balázs
