Előhang: Az elnöki program

 

Január másodikán hozták nyilvánosságra tekintélyes magyar polgárok a javaslatukat, amelyben köztársasági elnökké való felkérésem mellett érvelnek.

Megtisztelő bizalom. Nincsenek olyan személyes érdemek, amelyek alapján bárki önmagát alkalmasnak tarthatná erre a tisztségre.

A magyar közjogi rendszerben a jelölés nem a polgárok, hanem az országgyűlési képviselők feladata, az elnököt az Országgyűlés választja meg idén tavasszal. Tisztában vagyok az esélyekkel, de azzal is, hogy az esetleges jelöltség lehetőségeket nyit meg és különös felelősséggel jár közös ügyeink megvitatásában.

Azokat a szervezeteket és személyeket, amelyek, illetve akik pozíciójuknál fogva a jelölés ügyében döntési helyzetben vannak, arra kérem, hogy támogatásukkal akkor tiszteljenek meg, ha az alábbiakkal egyetértenek.

1. Alkotmányos hagyományainkhoz visszatérve helyre kell állítani a köztársaságot, amelyben független intézmények biztosítják a közhatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait és alapvető jogainkat. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet népszavazás erősít meg, kifejezi a társadalom vitában álló csoportjainak közös értékeit, és békét teremt.
2. A demokratikus nyilvánosság intézményrendszerének teljes érvényesülésével és a szabad és tisztességes választásokkal biztosítani kell, hogy a választópolgároknak valódi lehetőségük legyen időről időre leváltani a kormányzati hatalom gyakorlóit.
3. A szegénység elviselhetetlen. A Magyar Köztársaságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden tagja emberhez méltó életet élhessen.
4. A korrupció maga alá gyűrte az államot. A polgárai által ellenőrzött állam a rendelkezésre álló legszigorúbb eszközökkel küzdjön a korrupció, különösen annak az állami intézményeket használó formái ellen.
5. Utóbb, az LMP javaslatára, ötödik pontként a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek képviseletének igényét is felvettem a programpontok közé.

 

(Budapest, 2017. január 4.)

 

 

A mi hetedik koporsónk

 

1. Évértékelőre kértek fel. A 2016. évre kell emlékeznem. Ha már ez a feladatom, nem tudom másként kezdeni, mint hogy ez a sokszorosan boldogtalan, haldoklásokkal és halálokkal terhelt év nem volt jó. A magyar demokráciának sem. És amikor a halálokat számolom, ezt nem szimbolikusan értem, hiszen elsőként nem a magyar demokrácia ugyancsak szívszorító, a szemünk előtt zajló haldoklására gondolok. Hanem arra, hogy ebben az évben Kertész Imre, Esterházy Péter, Kocsis Zoltán és Megyesi Gusztáv is meghalt, kettőjük, Péter és Gusztáv, a legszemélyesebb veszteségeim.

És vajon, ha nem lennénk oly szerencsések, hogy kortársaik voltunk-vagyunk, Kertésznek, Esterházynak, Kocsisnak, Megyesinek, ha tehát sok éven keresztül nem lettek volna velünk, akkor egészen azok lehetnénk-e, mint akik általuk is lettünk mostanra? (Lehet-e nem igenlő válasz arra, hogy ha Kertész Imre elkeseredett büszkeségében olykor maga vonta is kétségbe a nemzethez, Magyarországhoz tartozását, ám ha ezt magyarul tudta elmondani, akkor még ezzel a gesztussal is nem a magyar kultúrát építette-e?)

2. Ki ne emlékezne ebben a teremben a hatodik koporsóra? Ott állt akkor egy fiatalember – ma, hihetetlen bebábozódások és átváltozások után harmadjára is miniszterelnök – Nagy Imre és politikai barátai, küzdőtársai temetésén, és ezekkel a szavakkal mutatott rá a hatodik, az üres koporsóra: „A mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” Jövőbe látó szavak, valóban, nem sejtette, hogy az általa is képviselt csoportra nézve micsoda sötét igazságot mondott ki. Azt teszem ehhez hozzá, hogy itt van előttünk, persze nem testi valójában, a mi hetedik koporsónk is. Ebben a koporsóban húsz évig megvolt szabadságunk oszló teteme hever.
3. Csupán néhány napja vagyok köztársaságielnök-jelöltnek javasolt személy. Pár mondatot erről a felkérésről mindenképpen kell szólnom. Az alkotmányos államok életében, kevésbé ugyan, de ideértve a nem prezidenciális rendszereket is, a köztársasági elnök megválasztása lehet a politikai oldalak közötti küzdelem tétje. De Magyarország ma nem ilyen hely. A mai Magyarországon a jelölés értelmét mindenekelőtt abban látom, hogy reményeim szerint alkalmam lesz az eljövendő, az emberi méltóságot tiszteletben tartó, minden hatalmat kordában tartó, szolidáris Magyarországról beszélni. Ebben a perspektívában jól megmutatkozik, hogy hamis az a látszat, amely szerint ez a jelölés baloldali projekt lenne. És nem azért nem az, mert a politikai baloldal kontúrjai egyébként is elmosódottak, és jelöltté válásomhoz a magukat nem baloldalinak valló politikai auktorok támogatására is szükség lesz. Hanem azért, mert az alkotmányos Magyarország megteremtése nem az egyik politikai oldalra tartozó program, hanem minden szabadságszerető ember közös feladata, nemzeti ügy.
4. Alkotmányos szabadságaink leépülésében két sorsfordító évet jelölhetünk meg. Ami 2013 tavaszán már megtörtént szomorú eredménnyel, 2016-ra visszavonhatatlanul beteljesedett.

2013 tavaszán módosították negyedszer az alaptörvényt. A 2011-ben elfogadott alaptörvény már eredeti formájában is letért a demokratikus jogállamiság nyomvonaláról, azaz nem volt a szigorú értelmezés alapján teljes értékű jogállami alkotmány. Ebből a szempontból viszont a negyedik módosítás mérföldkőnek is tekintendő. Ugyan megkülönböztethetünk jobb és rosszabb minőségű rendszereket a jogállami alkotmányok körében is, sőt a jogállami alkotmány mércéjét nem megütő rezsimek között is vannak rosszak és még annál is rosszabbak. A negyedik módosítás azonban megszüntette a jogrendszer alkotmányos minőségét. A szándék kiterjedt húsz esztendő alkotmánybírósági joganyagának eltüntetésére, aminek következtében alapvető viszonyítási pontok elenyészhetnek. Az alkotmányos mérce megszűnésével a jog morális rétege széthullik, alkalmazhatatlanná válik. A felekezeti diszkrimináció alaptörvénybe foglalása továbbá lerombolta az állam világnézeti semlegességét és a polgárok lelkiismereti szabadságát. A hajléktalanság büntethetősége elpusztítja az alkotmányosság egyik kiindulópontját, az emberek egyenlő méltóságának ideáját. A család fogalmának embertelen leszűkítése alapján az unokáikat nevelő nagyszülők sem család már Magyarországon. A politikai reklámok alaptörvénybe foglalt súlyos korlátozása, a kormányzati propaganda korlátlan szabadsága mellett, súlyos csapást jelent a szabad és tisztességes választások esélyére.

Noha a magyar közjogi rendszer a negyedik módosítás után is tartalmaz alapjogi katalógust, ennek kikényszerítése az államrezonnal szemben már nem garantált, a rendszer maga távol került a demokratikus jogállam követelményeitől, feloldhatatlan feszültségei miatt tartalmi értelemben már nem alkotmány.

A 2016-os év ugyancsak mérföldkő, talán a bukása előtt ebben az értelemben az utolsó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének történetében.

Nem szabad lebecsülnünk a posztmodern autoriter rendszerek túlélési képességét. Életciklusuk szakaszolása bizonyosan csak bukásuk után lesz egyértelmű. Kiváló szakértők még azt is vitatják, hogy az ilyen rendszer demokratikus eljárások igénybevételével egyáltalán meghaladható-e. Mások szerint a NER még nem jutott el saját zenitjére. Ismert olyan álláspont is, hogy valójában a magyar néplélek kifejezője ez a sajátos hűbériségen alapuló, személyek uralmát megvalósító rendszer, és emiatt hosszú életű lesz.

A magam részéről mindezt másként látom. Ez a politikai rendszer korábbi, még emelkedő ciklusában morális elvekre, politikai eszményekre, a jó kormányzást megalapozó értékekre hivatkozott. Ennek jó ideje vége van, és ez a változás a 2016-os évre vitathatatlanná lett. Mára a rendszer legfőbb törekvése nem a kiválás, hanem az elvegyülés, a mimikri használata. Korábban másutt kifejtettem, itt csak ismétlem, hogy a rendszer ezzel az átváltozással, véleményem szerint, eljutott a pangás korszakába, azaz túljutott életciklusa delelőjén. Nem véletlen a szóhasználat, igen, miközben a hasonló analógiákat korlátozottan tartom csak használhatónak, a rendszer mostani állapotának előképeként a brezsnyevi pangás korszakára gondolok. A NER, ellentétben a szovjettel, válságának exportálására képtelen, agresszivitása ezért önsorsrontó módon – ebben az évben a civilek lesznek agressziója célpontjai – befelé fordul. De azt ne kérdezze senki, hogy meddig tart még a pangás korszaka. Nincs ugyanis minden kérdésre válasz. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Az viszont elég biztosan látható, hogy nem belső fejlődés, valamiféle evolúciós folyamat, a NER lassú átalakulása hozza el a majdani jogállamot. A Nemzeti Együttműködés Rendszerétől tehát meg kell szabadulnunk.

A megszabadulás nem feltétlenül a választási naptár dátumaihoz kötődik. A 2018-as év a választás éve. A ma oly valószínűtlennek tetsző ellenzéki választási siker nem egyetlen nap és nem is a választási kampány eredménye lehet. Az ellenzék választási sikere csak akkor lehetséges, ha sokkal a választások előtt, 2017-ben a lelkekben a rendszer már megbukik.

A pangás idején, mivel a hatalmasok nemhogy cselekedeteiket, de szavaikat sem igazítják az erkölcsi törvényekhez, megnehezedik az alkotmányos kritika lehetősége is. Egyszerűen szólva, unalmas lesz, unalmas lesz, unalmas lesz, ha újból és újból elmondjuk, hogy Röszkén, Ásotthalomban, ugyanúgy, mint bárhol, minden emberi lénnyel úgy kell bánni, mint mindannyiunk közös méltóságának hordozóival. Egyre unalmasabb arról beszélni, hogy az alkotmányosság eszményeivel nem lehet összeegyeztetni azt, ha a kormányzati károkozásokat mérséklő, az állami mulasztásokat és önzéseket enyhítő civilek tevékenységét hazaárulásnak minősítik, a civilek áldozatvállalását kriminalizálják. A szabadságról szóló beszéd karaktere ezért változóban van. Egyre meddőbb arról beszélni, hogy ahelyett, amit a nemzeti együttműködés nevében helytelenül megtesznek, melyek lennének az adott helyzetben az erényes és helyes politikai cselekedetek. Viszont egyre erősebb láttató ereje van az olyan beszédnek, amelyik például arról szól, hogy miképpen jutottunk ide, miféle mulasztásokat követett el a törvénygyár, amikor az önkormányzati törvényt ostobán módosította, majd az Alkotmánybíróság, amikor az alapjogok követelményei iránti teljes érzéketlenségről tanúbizonyságot téve, az alkotmányossági kontrollon átengedte azt a felhatalmazást, amelynek alkalmazásával megeshetett az ásotthalmi – paródiába hajló – csúfság: a muszlimok és a melegek kitiltása a településről. És mindez éppen a mi országunkban.

A szabadság építményét a mostani romok eltakarítása után nem lesz egyszerű újraalkotni. Az biztos, hogy téglát téglára helyező aprómunkára, szívós erőfeszítésre van szükség. Miközben építeni szeretnénk, egyúttal óvnunk is kell a szabadság maradékát. A megmaradt autonómiákat meg kell védenünk és meg kell őriznünk. Elmúlt szabadságunkat pedig ne gyűlöljük, a Negyedik Köztársaságot, nem megismételve a Harmadik Köztársaság által elkövetett hibákat és züllöttségeket, az 1989–90-ben létrehozott alapok felhasználásával kell felépítenünk.

 

(A Bibó István Közéleti Társaság 2017. február 5-i ülésén szabadon elmondott évértékelő rekonstruált változata.)

 

 

Az igazságról szóló beszéd soha nem erőtlen

 

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak, a Diplomáciai Testület Tagjai, Kedves Vendégek, Tisztelt Újságírók (ideértve az Országgyűlésből kitiltottakat is)!

Elnöki programom egyetlen mondatban is összegezhető:

Legyünk bármilyen meggyőződésen, legyünk bármelyik párt szavazói, mindannyiunknak jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni! Az emberek szeszélyesek, ezért az emberek uralma alatt kiszámíthatatlanabb az életünk annál, mint amikor intézmények kormányoznak.

Amikor megköszönöm az engem jelölő pártok és képviselőik támogatását, köszönöm azt is, hogy a támogatás tényével a meghirdetett elnöki programomat is támogathatónak találták. Mivel a programom rendszerkritikus program, ugyancsak megköszönöm, hogy támogatásukkal hitet tettek tartalma mellett.

Köszönetet mondok továbbá az elmúlt hónapokban mellettem álló segítőknek, feleségemnek, családomnak, Székely Sándornak, Gulyás Balázsnak, Krasztev Péternek és Mellár Tamásnak.

Lássuk tehát az elnöki programot:

A demokratikus nyilvánosság intézményrendszerének teljes érvényesülésével, az emberi jogok garantálásával, a szabad és tisztességes választásokkal biztosítani kell, hogy a választópolgároknak valódi lehetőségük legyen időről időre leváltani a kormányzati hatalom gyakorlóit.

A szegénység elviselhetetlen. A Magyar Köztársaságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden tagja emberhez méltó életet élhessen.

A korrupció maga alá gyűrte az államot. A polgárai által ellenőrzött állam a rendelkezésre álló legszigorúbb eszközökkel küzdjön a korrupció, különösen annak az állami intézményeket használó formái ellen.

Ehhez hozzáteszem, hogy a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek védelme is fontos része ezeknek az állam működését meghatározó alapvető elveknek.

Sokan gondolják, hogy a jogállamiság kérdései távol állnak az emberek mindennapos gondjaitól. Én ezt másként látom. Akár a harmadik világbeli viszonyokat idéző szegénységre, akár az ellopott magánnyugdíjpénztári vagyonra, trafikokra, akár Kishantosra és bármely más törvényesen elrabolt földre, az elcsent tan- és sajtószabadságra, a kultúra szabadságára vagy más konfiskált fizikai és szellemi tulajdonunkra, jószágunkra gondolunk, be kell látnunk, hogy a hatalmasok személyes önzésével szemben csakis a független intézmények védelmében bízhatunk. Korrekciókkal, bűneit magunk mögött hagyva persze, a Harmadik Köztársaság hibáit kijavítva, mielőbb vissza kellene térnünk a ’89–90-es alkotmányos mozgalmunk értékeihez, egészen röviden szólva, a parlamenti demokráciához. Ugyanakkor régen itt van az ideje, hogy korlátozzuk a hatalommal rendelkezőknek a hatalom nélküliek iránti, a gazdagoknak a szegényekkel szembeni, valamint az egészségeseknek a nem egészségeseket elutasító, a férfiaknak a nőket sértő, a nemzeti többségnek a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló, továbbá a jelenleg itt élő nemzedékeknek az elkövetkező nemzedékekkel szembeni önzését.

Szabad és szolidáris Magyarországot szeretnénk. Az én eszményem a lehető legkevesebb állam és a minél több szolidaritás.

Jogainkat nem az államtól kaptuk. Azért illetnek meg minket, mert embernek születtünk. Olyan országot szeretnénk, amelynek minden polgára egyformán kedves gyermeke, legyen bár politikailag középen, vagy álljon valahol szélen, akár legszélen. Az állam tehát minden polgárát minden ügyben ugyanolyan méltányos és egyenlő bánásmódban részeltesse. Az egyenlő méltóságról beszélek. Ebből az is következik, hogy a menekültügy tekintetében pedig morálisan és alkotmányosan csak az a politika igazolható, amely a szülőföldjükről elüldözöttekre úgy tekint, mint a miénkkel azonos méltóság hordozóira. Csak az jó menekültpolitika, amely az emberiesség erkölcsi és jogi követelményeinek megfelel. Ugyanakkor nem minden emberséges menekültpolitika egyúttal jó politika is, hiszen a politika művészete sokféle szempontot érvényesít.

Minden közviszály a zsarnokság előszobája. Mintha mostanában másoknak is eszükbe jutna Machiavelli híres tanácsa: „A bölcs fejedelemnek, ha erre alkalma nyílik, ravaszul valamilyen ellenséget kell szereznie, úgy, hogy azzal végezvén, hatalma növekedjék.” Ha a fejedelem ellenséget keres, akkor tegnap a migráns, ma a rossz oligarcha, holnap a Soros, holnapután pedig Te magad leszel az ellenség.

Az országok csak békében fejlődnek. A belviszály háborús pszichózist állandósít, ez pedig minden fejlődés legfőbb gátja. A magyar történelemben példátlan fejlődést és kulturális pezsgést eredményező Kiegyezés évfordulójának évében erre feltétlenül gondolnunk kell. Le kell végre zárnunk a történelmi és a modern Magyarország hívei között dúló több mint száz éves viszályt, melynek száz éve még súlyos tétje volt, de a konfliktus alapja mára teljesen megszűnt, a vita kihűlt, és ezt az újabb kiegyezést lélekben elő is segíti, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere mindkét felet megcsalta. Én, ha a társadalmi békére gondolok, rendszerint egyetértve, mindig Babits Mihály szép márciusi verse jár a fejemben: „Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!” Azonban a békességnek vannak kulturális előfeltételei: a nyomorral, a korrupcióval, a megfélemlítéssel, az elnyomással, a környezet pusztításával például soha nem szabad békét kötni. A béke továbbá nem csend, ellenkezőleg a békében folyamatos a vita, a párbeszéd. Amíg viszont az óriásplakátról és a heccmédiából egyetlen vélemény harsog, addig soha nem lesz béke.

A jogállami Alkotmány és az Alaptörvény szerint is a köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét. Nézetem szerint ez nem elég pontos megfogalmazás. Nem annyira kifejezni, mint inkább szolgálni kellene a nemzet egységét. Az elnök szavai, cselekedetei, gesztusai elősegíthetik a nemzeti egységet, de éppen kárt is okozhatnak. Mindenesetre nem jó, ha két Magyarországban gondolkodunk, azt javaslom, hogy mindig az egyetlen Magyarország lebegjen a szemünk előtt.

Kétszáz éve született Arany János, aki nélkül, mondhatom, ha lennénk is, de biztosan nem azok lennénk, akik vagyunk. Kérdem most, nem éppen általa is lettünk és vagyunk magyarok? És, teszem hozzá Márai szavaival, vajon nem ez a szép és különös keleti nyelv köt minket egymáshoz? És amikor a mai rosszízű vitákra figyelmeztet szigorúan Arany: „Sokan szeretnék a hazát; / De gyűlölik minden fiát, / Ha népszerű alkalmakon / Oly nagyot, mint ők, nem kiált.”

Ezzel a kívánatos elnöki szerep kérdéséhez érkeztem el. Két felmutatott köztársasági elnöki minta van a szemem előtt: Göncz Árpádé és Sólyom Lászlóé. Személyes autonómiából mindketten példát mutattak. Göncz Árpád kíváncsiságát kedveltem, kíváncsiságát mindenki iránt, akit anya szült. Sólyom László alkotmányos szigora számomra vonzó példa. Az ideális, nem létező elnök ezeket ötvözhetné. Két idézet, amely szavaimat illusztrálja. Az első Göncztől: „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket.” Sólyom pedig így folytatja: „Mind az ellenzéknek, mind a kormánynak, mind pedig a népfelségnek is alapvető kötelessége betartani bizonyos normákat. És ha ezek a normák bizonytalanná válnak, ha a normák átlépését igazolni akarják, akkor az elnöknek kötelessége megszólalni.”

Nem árulok zsákbamacskát. Újonnan megválasztott köztársasági elnökként biztosan nem lennék fél óránál tovább hálás az engem megválasztó pártoknak, hiszen a köztársasági elnök az alkotmányosság felett őrködik, a hála pedig bizonyosan nem alkotmányossági kategória.

Beszéljünk még egyszer a személyekről! Aki minden hatalmat megszerez, törvényszerűen mindent el is veszít. Útja ezért politikai értelemben a semmibe vezet. Ebben az értelemben tehát minden független intézmény felbecsülhetetlen szolgálatot tesz annak a személynek, akinek a hatalmát korlátozza.

Köztársasági elnökként bizonyosan nem lennék sem odafagyott mosolyú köszönőember, sem pedig néma és komor szfinx. Olyan helyzetben, amelyben az alkotmányosság helyreállítása a tét, a köztársasági elnök felelőssége különösen nagy. Ez azzal a felelősséggel jár, hogy az alaptörvényben számára biztosított eszközöket az alkotmányosság védelmében maradéktalanul használja ki! Elnökként természetesen mindazzal az eszköztárral élnék, amelyet a kiváló elődök bejáratott módon eddig is használtak. Tekintettel azonban arra, hogy az alkotmányosság 2013 tavaszán Magyarországon megroppant, helye van az alkotmányosság védelmében némileg unortodox eszközök alkalmazásának. Két ilyen eszközhöz is fordulnék. Az egyik az elnök szinte korlátlan beszédjoga, amelyre valószínűleg sokan csak rálegyintenének. Ne tegyék! Hat év ombudsmani szolgálattal a hátam mögött, jól tudom, mit beszélek. Tudom, hogy a meggyőző és helyes érvelés előtt sokszor az államhatalom vaspántos, nehéz kapui is megnyílnak. Az igazságról szóló beszéd soha nem teljesen erőtlen. Legalábbis a 17. században még úgy tartották, hogy az igazság nyílt vitában nem szenvedhet vereséget a hamisságtól.

A másik, eddig ki nem használt lehetőség az, hogy az elnöknek korlátlanul joga van az Országgyűléshez törvénytervezeteket benyújtani. Ezt a lehetőséget is ki kívánom használni, sőt akár rendszeressé is tenném. Az Országgyűlés nem köteles a javaslatokat elfogadni, megtárgyalni viszont igen.

Tekintettel az előttünk álló márciusi ünnepre, az első szimbolikus jelentőségű benyújtandó törvény szólhatna a sajtószabadságról is, hiszen egyre-másra szűnnek meg a sajtószabadság utolsó közlönyei, és talán nem is állunk olyan távol Ady Endre 1901-es jóslatának megvalósulásától: „Már nemsokára gyanús lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni.” Közel állna a szívemhez az új alkotmánybírósági törvény, a szociális törvény, a felsőoktatási és a közoktatási törvény, illetve a korrupció megfékezését célzó törvény kidolgozása is.

Szeretném megjegyezni, hogy kevesebb gyalázkodás, hazugozás, sorosozás, idegen ügynöközés talán több lett volna. Az elmúlt hetek fényében akár azt is kérhetném, hogy ha vannak itt olyan pártok, amelyek vezetői élvezték Soros támogatását, a mai szavazás során szavazzanak rám. Persze hogy nem kérem.

Én, ha egy lócsiszár bevert sárral, inkább pöröltem, mint letöröltem, és ahogy Arany nagyszerű utóda is, nemcsak hogy nem fogom be pörös számat, de a tudásnál teszek panaszt.

Összefoglalva: alkotmányos hagyományainkhoz visszatérve helyre kell állítani a köztársaságot, amelyben független intézmények biztosítják a közhatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait és alapvető jogainkat. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet népszavazás erősít meg, kifejezi a társadalom vitában álló csoportjainak közös értékeit, és békét teremt.

(Országgyűlés, 2017. március 13.)

 

 

A szabadság ügye még nem veszett el

 

Nem szoktam magamról beszélni. Ez, hiszen életem jelentős részét a magánélet védelmével töltöttem, talán érthető is. Fogadalmat ugyan erre nem tettem, de a szakmai érdeklődésemből, meggyőződésemből valahogyan ez következett. Mondhatnám azt, hogy egész éltemben arra készültem, hogy a mai napon itt álljak Önök előtt. De hát ez nem igaz, mégis van jelenlétemnek személyes indoka. Ezért most szeretnék kivételt tenni, mégpedig a meghatottság okán, szerintem meg fogják érteni. Van egy mély élményem nagyjából hétéves koromból. Abban az időben Angyalföldön laktunk, és minden reggel, amikor elindultam egyedül, hisz már nagyfiú vagyok, az iskolába, nálam nagyjából két évvel idősebb kis huligánok megállítottak, és elvették az uzsonnámat, amely jobb esetben vajas kenyér volt. És nem csak azt. Voltak nekünk acélgolyóink is, amelyek valahogy a közeli golyóscsapágygyárból kerültek hozzám. Emlékeim szerint, ha nem is minden reggel, de talán minden második reggel, nem csak a vajas kenyeret, de – akárcsak A Pál utcai fiúkban az üveggolyókat – az acélgolyókat is elvették tőlem. És akkor fogadalmat tettem: ha megnövök, nagy leszek, és erős, én soha nem fogom elvenni más gyerekek uzsonnáját, de nem fogom elvenni az csapágygolyót sem. Ellenkezőleg, arra fogok magammal szerződni, úgy szeretnék élni, hogy a nálam gyengébbeket megvédjem.

Ennyit ittlétem személyes hátteréről.

De mielőtt rátérnék az érdemi mondandómra, lenne egy fontos kérésem. Nem tudom, itt van-e közöttünk Sándor Mária.

(Kiabálás: „Itt van!” Hatalmas taps!)

Talán fölösleges is beszélnem, Önök előre tudják, mit kérek. Azt szeretném kérni, hogy köszönjük meg Sándor Máriának mindazt, amit értünk tett, azt, amit az egészségügyért tett, és amit az eljövendő Negyedik Köztársaságért tett: tapssal és talán szeretetteljes kiabálással…

Azért nem hagynám szó nélkül a magyar miniszterelnök mai léha beszédét sem! Nem volt abban semmi más, mint tartalmatlan brüsszelezés, továbbá valami titokzatos, vesztünkre törő birodalom (birodalmak?) és az égő csipkebokor teljesen érthetetlen emlegetése, utóbbi a beszédíró és beszédmondó műveletlenségének együttes és látványos beismerése. Egy mondat azért megütötte a fülemet, amely bizony elég érdekes momentuma volt a mai napnak és a miniszterelnök teljesítményének: azt mondta, hogy megvédtük a fenyegető népszavazástól Európát. Én nem, talán csak a Jóisten tudná azt megmondani, hogy amikor ennyire megbicsaklott a szónok nyelve, akkor vajon nagy ijedtében az olimpiai népszavazási kezdeményezésre gondolt-e, vagy az általa elbukott, általunk pedig megnyert menekültügyi népszavazásra, amelyhez neki pont egymillió (!) szavazat hiányzott.

Március 15-re emlékezünk. Mindannyian tudjuk, mi előzte meg március 15-ét. Március 3-án Kossuth Lajos felirati javaslatot készített, majd a márciusi ifjak megírták a 12 pont tervezetét. Azt találták ki, hogy a 12 pontot majd a József-napi vásárban fogják ismertetni. Ironikus egyikük erős humorral fel is vetette, nehogy már a disznóvásárban áruljuk a szabadságunkat, a 12 pontot!

Igen ám, de közbejött valami, és ennek van jelentősége éppen a mai nap vonatkozásában.

Március 13-án Bécsben kitört a forradalom, és nem lehetett megvárni a József-napi vásárt. Március 15-e így lett Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe.

A tanulság pedig az, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni, akkor sem, amikor úgy néz ki, hogy a szabadság ügye végérvényesen elveszett már. A bécsi forradalom előtti napokban, leszámítva néhány forrófejű fiatalt és nagyon-nagyon kevés forrófejű politikust, senki nem bízott a magyar szabadságban. És a semmiből mégis kitört a forradalom, és pár nap alatt szabad lett az ország, az addig nem létező nemzeti egység egy pillanat alatt összeállt, összeforrt a nemzet, ugyanazt a verset mondta és ugyanazokat a követeléseket állította a bécsi udvarral szemben. Vagyis akármikor megtörténhet a csoda, nem kell attól félnünk, hogy olyan nagyon sokáig kell elviselnünk a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Akármennyire reménytelen adott pillanatban a helyzet, minden, akár órák alatt, megváltozhat.

Kétféle nemzet él a világon, az egyik típust úgy szokták emlegetni, hogy azok mind szabadságszerető nemzetek, de vannak náluk szerencsésebbek, ezeket pedig szabad nemzeteknek nevezik. Itt az ideje, hogy végre szabadságszerető nemzetből mi is szabad nemzet legyünk. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, elég régen forgatom a fejemben ezt, hogyha a történelemre akár csak futó pillantást vetünk, egészen egyértelmű, hogy a szabadságszerető nemzet akkor lesz szabad nemzet, amikor nem az idegen elnyomás alól szabadul fel, hanem amikor saját urait zavarja el. Erről például az angolok és a franciák elég érdekesen tudnának mesélni. Az az általános levertség és önfeladás, amivel mindennap találkozunk, és amely reményvesztettséget egészen kiváló emberek, nagyon erkölcsös, általam nagyon tisztelt emberek is képviselnek, úgy szól, hogy teljesen fölösleges népgyűléseken beszélni, teljesen fölösleges politikai tüntetésekre elmenni, teljesen fölösleges írni, teljesen fölösleges olvasni, teljesen fölösleges káromkodni, akkor, amikor olyan életünk van, hogy csak káromkodni van kedvünk, minden teljesen fölösleges, hiszen odafönn sem a tüntetések, sem a leírt szavak, sem a káromlások úgysem érdekelnek senkit. Hát ez tévedés, barátaim, higgyétek el, ez nem így van. Félnek tőlünk, rendszerint tele van a nadrág. Lássuk az egyszerű tényt, amely ezt bizonyítja: nemrég olvastam az összeállítást, amelyik azt mutatta, hogy a kvótanépszavazásra elköltött propagandamilliárdok, összehasonlítva a Brexit melletti propagandára elköltött pénzzel, abszolút összegben majdnem azonos summát tesznek ki. Hasonlítsuk tehát össze a két országot, és hasonlítsuk össze a két ország árszínvonalát, a két szavazás tétjét, és hüledezzünk nyugodtan! Ezt a tenger pénzt nyugodtan ellophatták volna, ugyanúgy, ahogy a többit. De nem lopták el, hanem arra költötték, hogy befészkeljék magukat az agyunkba, vagyis egyáltalában nem mindegy, nekik biztosan nem mindegy, hogy mi mit gondolunk róluk.

Orbán Viktor egyszer azt mondta, hogy egyszer kell győznünk, de nagyon. Én ez megfordítanám, mégpedig így: „Egyszer kell elveszíteniük a népszerűségüket, de akkor nagyon.”

Nézzünk most körül a márciusi pontok körül, vajon azok a pontok mit üzennek a mának?

Tehát a márciusi második azt mondja, hogy legyen felelős minisztérium, és legyen országgyűlés Budapesten. Hogy minden évben, de mi azt mondjuk, hogy minden munkával töltött napon, legyen működő minisztérium, és legyen országgyűlés is. De mit is jelent ez a követelés? Csak azt jelenti, hogy legyen a népnek felelős kormánya, legyen olyan országgyűlés, ahol a nép hangja jól hallatszik, ahol az erkölcsileg felkészült ellenzék az ugyancsak erkölcsileg megalapozott kormánypárttal mindennapi vitában beszéli meg a haza ügyeit, és ebbe a vitába valamilyen módon a nép is beleszólhat. Lenne tehát az az országgyűlés, ahol vizsgálóbizottságok alakulnak, olyan országgyűlés, ahol az ellenzék jogait biztosítják, röviden olyan országgyűlés, amelyben nem akarat nélküli zombik, hanem a közjóért tevékenykedő országgyűlési képviselők dolgoznak. Olyan országgyűlés és olyan kormány kell, amelyek működése biztosítja végre, hogy alkotmányos államban élvén minden hatalom korlátozott, mert tudjuk, jogállamban nincs korlátlan hatalom. Akinek korlátlan a hatalma, annak a feje felett ott az ég, és ő jól beleveri a fejét az égbe. Olyan ország kell, amelyben független intézmények védik az állampolgárok jogait. Olyan ország, amelyben az állam szívéből nem terjed ki a züllés, ahol a korrupció ellen hatékonyan küzd maga az állam, és az állam által működtetett korrupciót azonnal megszűnik, olyan ország, amelyik nem a gazdagokat segíti, és nem a szegények ellenében, ahol nem néhány oligarcha gyáraiért, hanem ahol a szegényekért gyámolítják az ipart. Ahol illendőségből a tehetős és kötelességből az állam ad a szegénynek.

A negyedik pont a törvény előtti egyenlőség. Törvény előtti egyenlőség a polgári jogok tekintetében és törvény előtti egyenlőség a hit, a vallás és a szabad gondolkodás tekintetében.  Teljes felekezeti egyenlőséget akarunk, nem kérünk a trón és az oltár avas illatú szövetségéből. Térjünk vissza Deák és Eötvös egyházpolitikai eszményeihez: Szabad egyház a szabad államban!

Ideje követelnünk törvény előtti egyenlőséget a civil szervezetek számára is. A könnyen legyőzhető ellenség tavaly a menekült, a sebzett, síró gyerekét mellére szorító anya volt, de idén lehet az ellenség a menekültet segítő civil, lehetünk ellenségek mindannyian.

A törvény előtt egyenlőséget követelünk, a törvény előtti egyenlőséget a hajléktalannak, a cigány embernek és az oligarchának is.

És a következő, az ötödik pont, a közteherviselés. Közteherviselést akarunk, igazságos adórendszert szeretnénk. Ha megengednek képes beszédet, amit én szó szerint is gondolok, lehet ezt úgy is érteni, elképzelni, hogy ha az embernek van a kezében egy lekváros bukta, és előtte egy szegény gyerek, tehát van lehetőségem a szegény gyerek kezébe adni azt a lekváros buktát, akkor azt gondolom, hogy erényes ember nem tétovázik, és a gyerek kezébe odateszi. Ha ez lenne a baloldaliság, amiben egyébként nem vagyok biztos, akkor baloldaliak vagyunk.

Jöjjön most az első pont, kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését! Kívánjuk az Orbán-, Habony-, Vajna-, Mészáros-féle média megszüntetését! Nem akarunk politikai heccsajtót, politikai revolversajtót. Legyen már végre közszolgálati média!

A nyolcadik pont független bíróságokat követel. Legyen független az Alkotmánybíróság! Talán sokan ismerik a híres történetet, amelyiknek a csattanója az, hogy vannak még Berlinben bírák. Ez a történet pedig úgy szól, hogy Nagy Frigyes elkívánta egy molnár malmát, odaküldte az emberét, aki megkérdezte: mennyiért adod a malmodat, molnár? Mire a molnár azt mondta, a malom nem eladó. Erre azt mondta Nagy Frigyes embere, jó, akkor a malmodat elveszem. Ezt a mondatot, hogy Elveszem!, mi mindannyian ismerjük a közelmúltból, ugye? A molnár önérzetes férfi volt, azt kiáltotta, hogy: Vannak még bírák Berlinben! Ma itt ebben az országban legfeljebb azt mondhatjuk, hogy vannak még bírák Strasbourgban. Strasbourgban, ahol legutóbb két fogva tartott menekült nyert Magyarországgal szemben pert. És tegyük hozzá, hogy: Legyenek végre újra bírák a Donáti utcában is! Ez az utca az Alkotmánybíróság székhelye.

A kilencedik pont az unió. Nem sütöm el azt az olcsó poént, hogy rögtön az Európai Unióról kezdek beszélni, mert ez csak a harmadik mondatban, később jön. Mert ez a nemzetpolitika alapkérdése. Az Európai Unió adja meg a nemzet egyesítésének a keretét. Markó Béláék Erdélyben az RMDSZ-szel létrehozták a szabadság infrastruktúráját, amelyben az óvodától az egyetemig szabadon lehet tanulni, létrejött a nagyon színvonalas magyar sajtó, kivételes színházi kultúra, és most az történik, ami 2010-ben Magyarországon indult el: a sajtószabadság felszámolásával csap át a határon a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Március 15-én aligha kerülhető el, hogy mondjak egy polgári szót az orosz–magyar kapcsolatokról is, mert az is alapkérdés, az is idetartozik. Tudjuk, hogy milyen nehéz helyzetben van a kárpátaljai magyarság, amit az új nyelvtörvény súlyosbít. De van itt egy furcsa motívum, van ugyanis egy nagy szomszédunk, Ukrajna a neve. Ezt a szomszédunkat Oroszország megtámadta, és hatalmas területeket törvénytelenül elrabolt ettől az országtól. Vajon mi lenne az igazságos magatartás, és vajon mi szolgálná ebben a konfliktusban a magyar nemzeti érdeket? Nem Ukrajna mellett van-e a helyünk, és nem ezzel segíthetnénk-e egyúttal a kárpátaljai magyarokat? Mi vagyunk-e az idegen érdekek szolgái, vagy az, aki a KGB korábbi főnökének, az orosz diktátornak a barátja és egyik legjobb tanítványa?

Én nem olyan régen szónokoltam a Nádor téren a paksi tüntetésen, hadd idézzem fel az ottani utolsó gondolatomat. Valami ilyesmit mondtam: Azt mondják rólunk, hogy oroszellenesek vagyunk, de ez nem igaz. Virágozzon és az egész világon hódítson a nagyszerű orosz kultúra, de vesszen a terjeszkedő és elnyomó orosz hatalom. Éljen Tolsztoj, vesszen Putyin!

Van egy a régi népi bölcsességet idéző magyar mondás, amely így szól: „Két dolog van, ami a világon biztos, lapjára esik a tehénszar, és a politika piszkos.”

Nem olyan régen ott álltam a Kálvin téren, ugyancsak március 15-én, akkor, emlékszem, ráadásul hóvihar volt, álltam a hordón, szónokoltam, és a szemembe vágott a hó, a szemgolyómon pattogtak a hókristályok. És ott, félig megvakulva, belekiabáltam a tömegbe, mert elég sok volt a fiatal, hogy: „Magyar fiatalok, legyetek politikusok!” Miért tettem ezt? Mert vannak kivételes pillanatok, 1848. március 15-én a politika nem volt piszkos, de még a reform-országgyűlések idején sem. 1956 októberében a politika nem volt piszkos, és 1989-ben sem. Jöjjön el az a pillanat, amikor a politika megint nem lesz piszkos! Ezt a politikailag nem teljesen korrekt korábbi felszólítást, hogy tehát magyar fiatalok, mindannyian legyetek politikusok, engedjék meg, hogy úgy módosítsam, hogy magyar lányok, asszonyok, fiúk és férfiak, mindannyian legyetek most politikusok.

Martin Luther King több mint ötven évvel ezelőtt ama híres washingtoni gyűlésen mondta – nagyon patetikus, emelkedett volt az a szónoklat, most csak az utolsó gondolatát szeretném felidézni –, azon a hatalmas tüntetésen tehát azt mondta Martin Luther King: „Ne merüljetek el a kétségbeesés tengerében, a helyzet változik, a helyzet meg fog változni!”

(Alkotmány utca, 2017. március 15-e)

 

 

Bevezetés a populizmus gazdaságtanába

Ezt már mindenki pontosan érti, ne legyenek kétségeink.

A médiatörvény és az alaptörvény még csak a bennfentesek aggodalmát váltotta ki. A választójogi törvény módosítása nemkülönben.

A magyar közállapotokról folytatott hivatalos vizsgálódások többsége évekig leragadt a jogi paragrafusok értelmezésénél. Bár készültek nagy és átfogó elemzések is arról, hogy Magyarországot fokozatosan az autokráciák közösségébe kormányozzák, és nem kisebb tekintély, mint Kornai János, a Harvard professor emeritusa fogalmazta meg, hogy már oda is tartozik,[1] az uniós vezetők többsége évekig esélyt adott arra, hogy a lényegi kérdésekben marad a partneri viszony. Csapataink a NATO oldalán harcban állnak, védik a békét Koszovótól Boszniáig, Afganisztánig vagy tíz országban. Az Európai Unió jogrendjének alkalmi megsértése csupán tétova piacvédő kísérlet, ettől még a magyar miniszterelnök együtt szavaz a többi állam- és kormányfővel. Paksból az energia a fontos, nem az orosz befolyás. A szögesdrót a déli határon ronda ugyan, és viszolygást kelt, de Európát is védi a migránsoktól. A kettős beszéd nem több ámításnál és kábításnál, kifelé, befelé, erre és arra. A gazdaság nagyjából rendben, fűtik az uniós pénzek, és megtorpan, ha nem, de nincs fenyegető egyensúlyhiány. Táboron belül léteznek nagyobb bajok is annál, mint hogy a magyar kormányfő nem tartja tiszteletben a demokratikus jogrendet. Globálisan is veszélyben van a mainstream, nemcsak Magyarországon, más vezetők is kilógnak a demokratikus konszenzusból. Leköti az erőket, elvonja a figyelmet a Brexit, Trump, Marine Le Pen, Jarosław Kaczyński és elvbarátaik.

Orbán Viktort eltűrni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.

Ma más a helyzet. A Népszabadság megszüntetése, a civilek vegzálása, a nemzetközi pénztőke ostorozása, a Közép-európai Egyetem likvidálása félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan. Olyan, mint a könyvégetés, az égetőkre ég a bélyeg.

„Kedves vendégeink, láttam a felbukkanó reklámtáblákat: Állítsuk meg Brüsszelt! Elég idős vagyok ahhoz, hogy ezeket így értelmezzem: állítsuk meg a fejlődést. Fejezzük be az együttműködést és az integrációt, ami az elmúlt hetven évben példa nélküli békéhez vezetett Európában. Hadd állítsuk meg a történelmet, hadd menjünk egyedül, hadd állítsuk meg Brüsszelt, hadd térjünk vissza dicső múltunk rémtetteihez” – mondta Olav Berstad, Norvégia nagykövete, amikor elszámolt a kormánya által nyújtott támogatással.[2]

Nincs bocsánat. Sőt. Ami eddig vigasztaló vagy inkább öncsaló különbségtétel volt, hogy az EU-nak, az IMF-nek, Junckernek, Merkelnek, fűnek, fának csak a magyar kormánnyal van baja, nem a magyar néppel, az már változóban van. Félő, hogy egyre többen fogják a fejünkre olvasni „dicső” múltunk rémtetteit. És az újakat, köztük Orbán Viktort. Őt választottuk, biztosan nem véletlenül. A múltunkból, a karakterünkből, a tradíciónkból ez következik.

A Nyugat leír minket, úgy, ahogy vagyunk. Züllött kormány. Barbárok hona. Fenébe az árnyalatokkal.

*

Akkor irány a Kelet? Miért is ne. Bár nem lesz könnyű menet.

Ne is menjünk mi a sztyeppékre, sivatagokba. Inkább importáljuk a Kelet politikai rendszereiből mindazt, mi lényeges. Egyeduralmat, önkényt, uralkodói kiváltságokat. Nepotizmust, szolgarendszert, erős rendfenntartókat. Rabul ejtendő államot.

A keleti nyitás nem olyan vészes, azon még nyerni is lehet, a nagyobb baj, hogy úgy látom, Orbán Viktor a magyar társadalmat akarja keletiesíteni – mondta évekkel ezelőtt egy fideszes képviselő, akinek van rálátása a világgazdaságra, és aki a kormányzati apparátust is megjárta.

Talált, süllyedünk.

A posztszocialista térségben, 1995 óta először, a stabil demokráciák megint kisebbségben vannak az autokráciákkal szemben – írja a rendszerváltó országokat minősítő összegző jelentésében a Freedom House.[3] A huszonkilenc ilyen ország közül már csak a három balti állam, Szlovákia, Szlovénia és Lengyelország tekinthető konszolidált demokráciának, bár az utóbbi gyors ütemben ront pozícióján. Magyarország Közép-Európában a félig konszolidált demokráciák csoportjának sereghajtója, Románia és Bulgária mögött. Pedig egykor a demokratikus átalakulás éllovasa volt. Az átmeneti, hibrid rezsimeket ez a csoport még megelőzi, például Ukrajnát, Moldovát, de van még lejjebb is, az autokráciák világa. Itt helyezkedik el Orosz- és Fehéroroszország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán.

A boldogító önkényuralmak.

Tíz üzbégből kilenc válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy összességében elégedett-e az életével – derül ki az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az EBRD egész régiót árfogó felméréséből.[4] De a tádzsikok, kirgizek háromnegyede is ezt mondta. A kazahok közül háromból kettő.

A politikai-kormányzati formák tipológiáját felvázoló írásában Kornai János az autokráciákat következőképpen jellemzi. Egy: a kormány békés, civilizált procedúrával nem váltható le. Kettő: csak formálisan léteznek vagy gyengék azok az intézmények, amelyek együttesen garantálnák a leválthatóságot. Három: van legális parlamenti ellenzék; a választásokon több párt indul. Négy: nincs terror (tömeges kényszermunkatáborok és kivégzések), de szórványosan felhasználnak különböző eszközöket a politikai ellenfelekkel szemben (hamis indokolással börtönbüntetés, esetleg politikai gyilkosság).

Az autokráciákban él a hajlam arra, hogy diktatúrává alakuljanak, veti fel.

Az autokrata vezetőkben is, hogy diktátorrá váljanak.

Vissza hazai vizekre. A megkérdezett magyaroknak csupán az egyharmada elégedett „mindent összevetve” az életével. Harmincegy vizsgált országból Oroszország, Örményország, Ukrajna, Moldova és Görögország végzett mögöttünk. Ami pedig a választási lehetőségeket illeti, a magyarok hetven százaléka többre tartja a gyors gazdasági növekedést a teljes demokráciánál. Összehasonlításképpen, Németországban csak tizenöt százalék tenne engedményt a demokratikus értékek rovására és a tempósabb gazdasági növekedés javára.

Magyarországon a demokrácia hiányát boldogtalanság tetézi.

Magyarországnak jó esélye van rá, hogy a demokrácia hiányát, a boldogtalanságot és a lassú növekedést kombinálja.

„A magyar politikában 2016 nyarára az idegenellenesség és az intolerancia vált a fő jellemzővé” – állapítja meg a Freedom House. Az elemzés nem sokkal a Népszabadság kormányzati hátszéllel történt megszüntetése után, de még a felsőoktatási törvény CEU-ellenes módosítása, a civil szervezetek megrendszabályozása és az Állítsuk meg Brüsszelt! kampány előtt készült. A magyar kormány elszigetelődő és nacionalista álláspontra helyezkedik az európai és a nemzetközi színtéren is, fűzi hozzá. Magyarországon és Lengyelországban a populista vezetők megtámadták az alkotmánybíróságot, aláásták a fékek és ellensúlyok rendszerét, a közmédiát propagandagépezetükké alakították – summázza.

Nincs még vége. Ne reménykedjünk.

*

A populizmus világszerte terjed. Ennek már képlete is van.

Az átlagos gazdasági növekedés 1 százalékpontos csökkenése 3,1 százalékponttal növelte a populista pártok szavazótáborát az európai és a közép-ázsiai államokban.[5] Ezt a Világbank-csoport elemzői csapata számolta ki, amely felvillantja, hogy a populizmus terjedésének egyik oka a jövedelmi és vagyoni különbségek növekedése.

Tegyünk egy próbát, igazán csak a játék kedvéért. Ha a magyar gazdasági növekedés 2006 és 2009 között plusz négy százalékról mínusz hét százalékra váltott, akkor a szélsőséges pártokra leadott voksok arányának a képlet alapján nagyjából az egyharmadával kellett volna bővülnie. Nézzük, mennyire igazolódott ez a 2010-es országgyűlési választáson. A Fidesz-szavazatok aránya négy év alatt csaknem tizenegy százalékponttal nőtt. A MIÉP–Jobbik-pártszövetség 2006-ban csupán 2,2 százalékot ért el, az önállóan induló, tovább radikalizálódó Jobbik viszont a mély recessziót hozó 2009-es év után egyedül 16,6 százalékot. Tehát a 2006-os költségvetési kiigazítás és az azt követő nemzetközi pénzügyi válság után a szavazók valóban a populista hangot ellenzékben tökélyre fejlesztő Fidesz és a kezdettől szélsőséges Jobbik mellé álltak, a két párt együttes voksgyarapodása meghaladta a huszonhat százalékpontot.

A politikai spektrum szélsőséges táborát választók részaránya 2002 és 2010 között húsz százalékkal nőtt Európában. Magyarország követte a trendet.

Elsőként avanzsált az európai populizmus frontharcosává. Húsz országban, Ausztriától Svájcig, 1998 óta Magyarországon a legerőteljesebb a jobboldali populisták és a szélsőjobboldali pártok együttes súlya.[6] 1998-ban a Fideszt, az FGKP-t és a MIÉP-et sorolta a The New York Times három szerzője a két kategória valamelyikébe, 2010 óta pedig a Fidesz–KDNP-pártszövetséget és a Jobbikot, egy kalap alá véve őket az osztrák Szabadság Párttal, a lengyel Jog és Igazsággal, a görög Arany Hajnallal, a francia Nemzeti Fronttal és a német Alternative für Deutschlanddal.

De térjünk vissza a képletünkhöz. Megéri, mert a képet a későbbiek árnyalják. A magyar gazdasági növekedés 2010 és 2014 között nemhogy lassult volna, hanem 0,7 százalékról négy százalékra erősödött. A 2014-es választásokig a Fidesz–Jobbik együttes szavazótábora viszont nagyjából öt százalékponttal apadt – a demokratikus pártok javára.

Halottnak a csók.

Mi következik ebből? Talán semmi. Mert igazán vicces lenne, ha az Orbán-kormány éppen azzal nyújtana segítséget 2018-ban a demokratikus pártoknak, ha a tavalyi, lanyha növekedés után sikeresen felpörgetné a gazdaságot… Bár a konszolidáció és a szélsőség nem fér össze, a gyarapodás – ha egyáltalán érződik – nem írja felül a totális mozgósítás hatásait.

Ennél némiképp több reményt nyújt, ha a választók egyszer csak rádöbbennek, hogy a populizmus, amint azt a Freedom House állítja, csupán „csalóka ígéret”. Ettől azonban még feltehetően messze vagyunk.

Majd ha a csalódottak egyszer csalódnak megcsalóikban, talán akkor.

A populizmus persze tág fogalom, létezik bal- és jobboldali változata is. Ám kevesen próbálkoztak a definiálásával. A Freedom House tett rá kísérletet. „Mi a populizmus? A lényege, hogy szembeállítja a misztikusan egyesített »nemzetet« a korrupt »elittel« és a külső ellenséggel, karizmatikus vezetőnek követeli a hatalmat, aki a nemzet akaratának ad hangot. Ezért alapjaiban illiberális, elveti az identitások és a vélemények különbözőségét a társadalmon belül, eldobja a modern alkotmányos gondolkodás alapelveit; nevezetesen azt, hogy a demokrácia megköveteli a többség korlátozását, a végrehajtás fékeit és ellensúlyait.”

Elitellenes, bevándorlásellenes és protekcionista – teszi hozzá a Freedom House. Van benne valami.

Miről ismerszik fel?

Például a szélsőségesen globalizációellenes tónusról. Ha kétségbe vonják a második világháború után létrejött konszenzus értelmét és értékét. A meglévő nemzetközi szabálykódexeket. Mert az ezekre épülő, ezeket leképező nemzetközi szervezetek, szerződések, intézmények őrködnek hetven éve a béke felett – mikor hogy. Csillapították a válságokat, egyengették a szabad kereskedelmet, segítették piacra a gyengéket, gyámolították a rászorulókat – bár vitatható hatékonysággal. Enyhítették a szegénységet, visszaszorították az analfabetizmust, javították a globális egészségügyi viszonyokat, megfékezték a járványokat – már ahogy tudták. Persze a fejlődést súlyos egyenlőtlenségek fertőzték és fertőzik, amelyek ösztönözhetik is, gátolhatják is a folyamatot. De – a 2015-ös Nobel-díjas Angus Deaton szavaival – az emberiség mégiscsak nagy szökéssel távolodik a szegénységtől és a haláltól.[7] A brit-amerikai közgazdász persze nem eszményíti a fejlődést, figyelmeztet, mekkora kárt okoz, ha azok, akik feljutottak a csúcsokra, „felhúzzák maguk mögött a létrát”, és azt is megpendíti, hogy a gazdasági egyenlőtlenségek veszélyt jelentenek a demokráciára, a gazdag, erős elitek korábban is lefullasztották a növekedést, és ezt ma is megtehetik.

A Nem engedünk az IMF-nek! és az Állítsuk meg Brüsszelt! jellegű mozgósítás vastagon kimeríti a populizmus eszköztárát. Visszaél a köznapi polgárok ismerethiányával, tudatlanságával.

Hitre alapozott hadüzenet.

Populizmus sejlik fel a protekcionizmus vadhajtásaiból is. Amikor a hazai termelők és termékek védelmében, a nemzetközi egyezményeket és szabályokat felrúgva, diszkriminatív adókkal, szabályokkal korlátozzák a külföldi tulajdonú cégek működését, elveszik a profitjukat, megdézsmálják a befektetett tőkét, akkor érdemes gyanút fogni. Akkor is, amikor fenyegetik őket, agitálnak ellenük, kiebrudalják őket az országból. Az eszköztár széles: új vámok, az import korlátozása, állami támogatás, kapuzárás. Pánikreakciók.

Minősített példa a közelmúltból az Igazi Csíki Sör és a Heineken csatája, amelyben a magyar kormány – baráti alapon – a törvény erejével lépett fel a multi ellen, hogy kisebb székelyföldi riválisa megőrizhesse a márkáját. A magyar Országgyűlés kormánypárti frakciói be akarják tiltani a vörös csillagot a sörösüvegen. Még azon az áron is, hogy nevetségesek. Az üzenet egyértelmű: senki ne érezhesse magát biztonságban.

Aki nem szalutál, előbb-utóbb kapitulál.

A patriotizmusból könnyen agresszív nacionalizmus lészen. Kötelező kellék. A nemzethalál réme. Önámítás. Felsőbbrendűség. Megszépítő messzeség, felelősséget hárító történelmi emlékezet.

A populista hatalom minden döntését a nemzet érdekével indokolja, ezt a nézőpontot kisajátítja magának. Aki szembeszáll vele, szóval, tettel vagy hallgatással is, idegen érdeket képvisel. A nemzet érdekében központosít, hárít el jogi és szabályozási akadályokat a beruházások elől, veszi el más tulajdonát, osztja újra a nemzeti vagyont. Gyámolítja a gyáripart, kereskedelmet, bármit, ami szívének vagy szíve választottainak kedves, erre hivatkozva táplálja klientúráját. Stratégiai megállapodások kényszerével érvényesíti akaratát, támogat, vagy éppen tilt, ha kénye s kedve, kényes ízlése úgy akarja. Egy kézből irányítja a magánszektor üzleti kapcsolatait. De a barátságában sem lehet bízni. Bármikor megszegi adott szavát, persze szigorúan a nemzet érdekében.

Hungary first.

A magyar változatban a populista politikushad ennek jegyében csábítja magához más országok magyar állampolgárait, ad nekik szavazati jogot, holott saját hatalma talapzatát terjeszti ki. A nemzeti együttműködés álságos jelszavával konzultál a néppel, hogy az így nyert felhatalmazásával induljon harcba a külső és belső ellenség ellen. A nemzet érdekében s védelmében utasítja vissza, hogy uszkve ezer menekült kérelmét elbírálja, mert hite szerint tíz magyarból kilenc ezt tenné. Fél az idegenektől. Félti nemzetét az idegenektől. Nem is téved nagyot: az EBRD felmérése szerint 2010-ben a magyarok tizenhárom százaléka tekintette a gazdaságban értékes közreműködőknek a bevándorlókat. Tavaly már csak négy százalék.

A nemzeti egységhez egységes ellenség szükségeltetik.

Jól áll egy populista hatalomnak a paternalizmus is. A gyámkodás a gazdaság szereplői és az alattvalók fölött. A bajbajutottak kisegítése, persze szelektíven: kinek teljes védelem jár, más viszont vesszen, ha vesznie kell. A kiszámíthatatlanság szétzilálja az üzleti életet, az elvtelen segítség éppolyan züllesztő hatású, mint a kegyencek futtatása. Magyarországon mindkettőből kijut.

A paternalizmusnál is többet hoz a hatalomnak, ha annak ábrándképét lebegteti. Ha a rászorultakkal elhiteti, hogy az állam, mint jó szülő, gondoskodik róluk. Pedig nem a gyámkodás a cél, hanem a függő viszony. A kiszolgáltatottság tudatosítása.

A hála nem politikai kategória. A kényszerítés az.

Simplicity. A populista politikus egyszerűen fogalmaz. Nyers, szókimondó, nincs benne tisztelet. Demagóg. Kikezdhetetlen közhelyekkel operál. Nem a szalonok szókincsét koptatja, hanem az utcáét emeli a pódiumra, viszi be a szalonokba. Nem bocsátkozik érdemi vitákba. Olvas az emberek gondolatában. Legalábbis azt képzeli. Illúziót kelt. Légvárat épít. Hitet, reményt, szeretet ad. Azt mondja, amit közönsége hallani akar, vagy azt, amiről azt képzeli, hogy hallani akarja. Árnyalatokkal, kétségekkel nem gyötri hallgatóságát, primitív világmagyarázattal szolgál.

Valahogy úgy, ahogy Umberto Eco egyik regényhőse kifejti: „az emberek eredetileg nem is tudják, milyen az észjárásuk, mi mondjuk meg nekik, ők pedig rájönnek, hogy tényleg.”[8]

Tényeken túli ábrándvilág.

Elitellenesség. A populista politikus játékosan összekacsint hallgatóságával, ők – az elődök, a riválisok, a mások – rontottak el mindent, mi nem vettünk részt benne, elzavarjuk őket. Övék az elmúlt nyolc év, az elmúlt húsz év, az elmúlt negyedszázad. Aki őket támogatja, a kertkapuig nem jut. Miénk a jövő. Mindenhez értünk. Kompetensek vagyunk. Tiszták vagyunk, tiszták a gondolataink, tiszta a kezünk.

Hiszen egymáséit is mossuk.

Kell is, és ebben segít a transzparencia hiánya. Az átláthatatlanság, a titkolódzás, a rendeleti pénzosztás, külön kasszák kreálása, a költségvetési törvény negligálása. Egyre nagyobb összegek veszítik el közpénzjellegüket.

Kötelező kelléke a populizmusnak a voluntarizmus. Hétszázalékos növekedés (1998). A legstabilabb demokrácia, a leggyorsabb növekedés, a leggyorsabb adósságcsökkentés (2011). Stadiont minden faluba, lőteret minden városba. Rendezzünk Világkiállítást, labdarúgó-Európa-bajnokságot, olimpiát. Merjünk nagyok lenni. Bármit megtehetünk. Előttünk nincs akadály. Minden hatalmat nekünk. Pénz nem számít. Az a legkevesebb.

*

Egyre nagyobb a tét.

A Brexit és Trump győzelme után a nemzetközi szervezetek vezető közgazdászai is láthatóan megszeppentek. Rádöbbentek, hogy ha megerősödik a populista áradat, elsodorja a második világháború után kialakult intézményrendszert. A mainstream nemcsak az egyes országokban kerülhet veszélybe, hanem a globális színtéren is.

Ha a vagyon kevesek kezében koncentrálódik, a harag a piacgazdaság intézményei ellen irányul – veti fel az EBRD.[9] Ha a demokráciából plutokrácia lesz, akkor a szegények lényegében jogfosztottak lesznek – figyelmeztet Deaton. A tőke hozadéka meghaladja a növekedést, a vagyonok koncentrálódnak, és ez már az egész demokratikus rendszert veszélyezteti; vissza kell szerezni az ellenőrzést a kapitalizmus felett, mielőtt még a legnagyobb vagyonok birtokosai, a brókerek, a csúcsvezetők, a nagy kőolajtermelők fogják mozgatni a világot, fejtegeti sokat vitatott, monumentális munkájában Thomas Piketty.[10]

Egy új világrendhez aligha békés út vezet.

Az első felismerés a 2009-es recessziót követő, újabb visszaeséssel súlyosbított években az volt, hogy ha a növekedés áldásaiból az alacsonyabb jövedelműek nem – vagy egyre kisebb arányban – részesednek, akkor az akadályozza a kibontakozást. Mert míg a szegényebbek a jövedelmük nagy részét elköltik, keresletet támasztva, a gazdagabbak inkább a vagyonukat fialtatják. Emiatt a túlzott egyenlőtlenség a gazdasági növekedés lanyhaságában üt vissza.

A második felismerés ezt azzal kombinálta, hogy a jövedelmek és a vagyonok koncentrálódása politikailag is veszélyes.

A harmadik, hogy ezeket a folyamatokat tompítani kellene. Amíg nem késő. A növekedés áldásaiból mindenki részesedjen.

Új elmélet formálódik, az inkluzív vagy befogadó növekedésé, amely a társadalom minél szélesebb rétegeit vonja be a gazdaságba.[11] Nem kirekeszt, hanem bekapcsol. Tartalmát tekintve az esélyteremtő gazdasági növekedés modellje.[12]

Válasz az esélyvesztés éveire. Volt belőlük bőven.

Az egyenlőtlenséget nem könnyű megragadni, mert nem korlátozódik a keresetekre, járadékokra, szociális juttatásokra, vagyis a folyó jövedelmekre. Kiterjed a tőkejövedelmekre is, ám azok alakulását a vizsgálatok nem mérik pontosan. Magyarországon például az Orbán-kormány a válság legsúlyosabb esztendeiben, a 2012-es recesszió előtt és alatt csúnyán cserben hagyta az alacsony jövedelműeket, és csak a 2014-es választásokhoz közeledve igyekezett kedvezni nekik. És persze most is ezt teszi, a minimálbér és a garantált bérminimum erőteljes megemelésével maga tolja felfelé az átlagos keresetek szintjét, a manővert a 2018-as választások elé időzítve. A vagyoni egyenlőtlenségek tompítására azonban nem szánta rá magát. Ellenkezőleg, vagyonkoncentráló üzemmódban működik.

Előbb százmilliárdokat passzolt át az egykulcsos adóval, az adójóváírás megszüntetésével a képzettebb, tehetősebb, magasabb bérszínvonalon élő rétegeknek. A szociális juttatások többségét befagyasztotta, azok jogalapját felülvizsgálta, csupán a gyermekek után járó adókedvezményt szélesítette ki fokozatosan, ami szintén a nagyobb keresetű családoknak kedvez. A szegénységben vagy társadalmi kirekesztődés kockázatával élő népesség aránya 2012-ben jócskán meghaladta az egyharmadot. A 2013-ban beindult gazdasági növekedés, a közfoglalkoztatás kiterjesztése és a rezsicsökkentés szépített az összképen, de a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya érdemben nem változott, nagyjából 1,4 millió fő körül alakult. Még mindig uszkve kétszázezerrel több, mint a válság előtt. A felső jövedelmi ötöd részesedése az összjövedelemből 2009-től négy esztendőn át egyre nőtt, azóta minimális mértékben csökken. Mindeközben a középréteg zsugorodik, a 2008-as csaknem negyven százalékról valamivel több, mint harminchárom százalékra ment össze, talán most ez a folyamat is fékeződik.[13]

A védtelenek és a vétlenek szenvedték meg igazán a válságot.

„A rendszerváltó országokban élő polgárok többsége túlbecsüli az egyenlőtlenségeket”, összegzi a Világbank. Ahol a jövedelmi olló statisztikai értelemben nem nyílik tovább a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék között, gyakran ott is ennek az ellenkezőjét élik meg. Például azért, mert a csúcsjövedelműek szűk köre hivalkodóan él. Magyarországon a jövedelmi ranglétra tetején elhelyezkedő háztartások két-három százaléka birtokolja az összes jövedelem több mint ötödét,[14] és bár az egyenlőtlenség uniós mércével nem túl nagy, mégis egyre irritálóbb. Ebben bizonyára közrejátszik, hogy a vagyoni helyzetből adódó egyenlőtlenségek nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségnél; a háztartások fele teljesen vagyontalan, hetvenmillió forint feletti vagyont öt százalék birtokol, hárommilliárd felettit pedig csupán százötven-kétszáz háztartás.[15] Hozzájuk csatlakoznak a Mészáros Lőrinc-, Garancsi István- és Tiborcz István-féle üstökösök.

Harcra csábító viszonyok.

Az autokráciába hajló posztszocialista térségben negyedszázada még az egyenlőség volt a jellemző – leszámítva persze a politikai kiváltságokat élvezők viszonylag szűk körét –, ma a vagyoni koncentráció. Az első egymillió, az első egymilliárd megszerzésének a módja önmagában is bőszítő lehet, legyen szó csalárd privatizációról, jól fialó politikai kapcsolatokról, természeti kincsek kitermelési jogának lenyúlásáról, örökségről. Mert ahol a tudással, kreativitással, vállalkozási sikerekkel lehet a leggazdagabbak közé feltörni, ott a közvélemény elnézőbb, mint ahol az uralkodó és famulusai halmozzák fel a vagyon jó részét. Bill Gates, Warren Buffett, Mark Zuckerberg, Steve Ballmer vagyonának eredetét nem övezik kétségek. Spielbergét, Beyonce-ét, Christiano Ronaldóét sem. Putyin pereputtyának gazdagodását annál inkább.[16]

A felső köröktől távolodó, lecsúszó középosztály – vagy annak egy része – kifejezetten fogékonynak mutatkozik a globalizációellenes, nacionalista és piacvédő jelszavakkal kampányoló szélsőséges pártok üzeneteire.

A populizmus vonzerejét a felkapaszkodás esélyének az elvesztése is fűti.

A rendszerváltás éveit az erős mobilitás jellemezte, ám ennek ma már a legtöbb országban vége. A szerencsések, akik tekintélyes vagyont halmoztak fel, és a csúcskeresők mind több jövedelemhez jutnak, miközben azok, akik a jövedelmi elosztás alsó részén megrekedtek, egyre kisebb esélyt látnak arra, hogy növeljék kiadásaikat, hogy valaha is saját házat vegyenek, vagy hogy kellemes helyen töltsék a szabadságukat – jellemzi a helyzetet Darvas Zsolt. A jövedelmi egyenlőtlenségnek és a szegénységnek hatása van a lehetőségek egyenlőtlenségére, a szociális mobilitásra. A szegény és hátrányos helyzetű családban cseperedő gyermekek iskolai teljesítménye elmarad, ami később is visszaüt: az alacsonyabb végzettségűek nehezebben foglalkoztathatók, rosszabb az egészségi állapotuk, rövidebb ideig élnek. A nagyobb egyenlőtlenség konzerválja a generációk közti távolságot, a szegény családok gyermekei nagy eséllyel szegények maradnak, a gazdagoké gazdagodnak.

Ilyen egyszerű. Ma már a nemzetközi szervezetek szemmértéke szerint is.

Ajánlásaikban már rég visszaköszön.

Az Európai Bizottság – plakátnevén Brüsszel – évek óta kifogásolja, hogy Magyarországon a munkanélküli-segély csupán három hónapig jár; hogy a foglalkoztatáspolitika fő eszköze a közmunka; hogy az alacsony kereseteket Európában példátlanul nagy közterhek sújtják, hogy magas az iskolát korán elhagyók aránya; hogy létezik iskolai szegregáció.[17] Hiába, a magyar kormány nem enged. A Nemzetközi Valutaalap szakértői pedig már a 2015-ös országjelentésben azon elmélkedtek, hogy a magyar egészségügy és oktatási rendszer alulfinanszírozott, amin változtatni kell, és ha erre nincs költségvetési pénz, legalább az erőforrásokat kellene hatékonyabban felhasználni, továbbá a gazdasági növekedést a nők alacsony foglalkoztatása is akadályozza.[18] Utóbbival kapcsolatban megállapítják, bár a törvények nem diszkriminatívak, és a magyar nők átlagosan képzettebbek, mint a férfiak, a munkahelyen és a politikában mégis hátrányos megkülönböztetés éri őket. Ebben a hagyományos nemi szerepek erősödése is tükröződik, például a magyar nők több mint kétszer annyi nem fizetett munkát végeznek – háztartást vezetnek, gyermeket nevelnek –, mint a férfiak. A szülők a fiúgyermekek felét tudományos, mérnöki, matematikai tudást igénylő pályára szánják, ugyanezt csupán minden ötödik leánytól várják el. A női tudás rosszabb kihasználtsága, a nők alacsonyabb foglalkoztatása, munkájuk hátrányos megkülönböztetése pedig fékezi a gazdasági növekedést.

Gender studies, IMF módra.

Kész szerencse, hogy az IMF-et sikerült időben kiebrudalni. Brüsszel megállítása még folyamatban van.

*

Lassan összeállnak a befogadó jellegű növekedés főbb elemei.

Progresszív adózás a jövedelmi egyenlőtlenség csillapítására. Ez érdemi változás a nemzetközi szervezetek által sugallt terápiában, hiszen sokáig a progresszivitás enyhítésében láttak ösztönzési tartalékot. A fejlemények is ebbe az irányba mutattak. Az OECD-országokban a személyi jövedelemadó felső kulcsa 1980-ban átlagosan hatvanhat százalék volt, 2010-re ez negyvenhat százalékra esett, a kulcsok száma pedig tizennégyről ötre csökkent. Több országban ez az egyik magyarázata a jövedelmi különbségek növekedésének – összegzi Darvas Zsolt. A legmagasabb adókulcsok Svédországban, Belgiumban és Dániában vannak, márpedig ezeket az országokat viszonylag alacsony egyenlőtlenségek jellemzik. Ezzel szemben Magyarországon az adó- és jövedelmi politika 2010 óta nem mérsékelte, hanem maga is növelte a jövedelmi különbségeket.

A vagyonadó, az örökösödési adó szintén egyenlősítő eszköz volna, csakhogy a rendszerváltó országokban a politikai vezetők idegenkednek tőle. Az OECD-országokban a hazai össztermék átlagosan két százaléka folyik be vagyoni jellegű adókból, a posztszovjet régióban ez az arány mindössze 0,8 százalék. Magyarország nem is áll olyan rosszul, az arány meghaladja az egy százalékot. Lehetne több is, ám a vagyonadó meglehetősen korlátozott körben kivetni tervezett változatát az Alkotmánybíróság 2010 januárjában megsemmisítette. Ehhez az Orbán-kormány azzal járult hozzá, hogy az egyenes ági rokonok még öröklési illetéket sem fizetnek.

Vagyon nem vész el, csak gyarapodik.

A magyar változatban nemcsak egyre kevesebb kézben koncentrálódik, hanem a vagyon újraosztását egyenesen a kormány vezényli. Bár a politikai kapcsolatokat korábban is gazdasági befolyásra lehetett váltani, ez már a múlt. Az új változatban kormányzati gyámkodással ma már egyetlen választási ciklus alatt irdatlan vagyont lehet megkaparintani – és azt kegyvesztéssel el is lehet bukni. Nem az innováció, a kreativitás hozza a nagyobb profitot, hanem a feltétlen lojalitás.

Különböző szociális juttatásokkal, támogatásokkal is mérsékelni tudja az állam a jövedelmi egyenlőtlenségeket. De ha ezek nem célzottak, és nem a szegényeket segítik, még növelhetik is a különbségeket. Ezért ellenzi például az EBRD a lakossági energiaárak szubvencionálását és az általános forgalmi adó emelését. Mivel a tehetősebb családok általában több energiát fogyasztanak, mint az alacsony jövedelműek, az ehhez kapcsolt támogatás arányosan nagyobb része nekik jut, figyelmeztet. Az áfaemelés viszont legjobban a szegényebb családokat sújtja, mert ők a jövedelmük nagyobb hányadát költik fogyasztásra. Ezért a nemzetközi szervezetek a piactorzító ártámogatások, szubvenciók helyett inkább a rászorulók közvetlen megsegítését szorgalmazzák, beleértve a munkaerőpiaci részvételre történő felkészítést is. A Magyarországnak szóló legutóbbi ajánlás szerint például javítani kellene „a szociális segélyek és a munkanélküli-ellátás megfelelőségét és a támogatottak körét”.

A honi voksvadászat a szegényekre, állástalanokra nem terjed ki.

Az Orbán-kormány folyamatosan csökkenti a hazai össztermék szociális védelemre fordított hányadát. A 2008 óta befagyasztott szociális juttatások ötödét felzabálta az infláció, a családi pótlékot is beleértve. A munkanélküli-segély folyósításának időtartamát három hónapra vitte le, ez negatív Európa-csúcs. A rezsicsökkentés, amint az EBRD-tanulmányban meg van írva, főleg a magas jövedelmű, sok energiát fogyasztó, nagy „rezsivel”, azaz nagy lábon élő családokat segítette – persze némi könnyebbséget a szegényeknek is jelentett. Az áfaemeléssel azonban a szegény családok elbukták azt a megtakarítást, amit a rezsicsökkentéssel megspóroltak.

Esélyteremtés szinte minden szinten. Fontosabb, mint a meglévő jövedelmi különbségek adókkal történő korrigálása. Deaton metaforáját kiegészítve: a győztesek nem húzhatják fel maguk mögött a létrát, és ahol ezt megtették, le kell engedni újra. „Az »egészségügyi egyenlőtlenségek« a mai kor legnagyobb igazságtalanságai közé tartoznak” – háborog a Nobel-díjas közgazdász. Az oktatási rendszernek az óvodától a legfelsőbb szintekig azt kell segítenie, hogy minél könnyebben ki lehessen törni a szegénységből, mert akinek ez sikerül, könnyebben talál állást, hosszabb, egészségesebb életet él – fogalmazódik meg az új konszenzus. A felsőfokú végzettségűek körében relatíve kevesen vannak állás nélkül, 2008 óta csak a legképzettebbek körében nőtt a munkahelyek száma mind az Európai Unióban, mind az Egyesült Államokban – összegzi Darvas Zsolt. Ahol emelkedik a felsőfokú képzettségűek aránya, ott nagyobb a mobilitás, mert a gyermekek több esélyt kapnak a továbbtanulásra, mint a szegénységben rekedt famíliákban.

Magyarország viszont kasztosodik.

Az elmúlt hét év kormányzásának legszégyenletesebb vonása a társadalmi mobilitás szisztematikus leépítése. A tankötelezettség tizenhat évre csökkent – a Széll Kálmán-terv még ezen is túlment volna, tizenöt éves határt pendített meg –, a szakképzésben a közismereti tárgyakat megnyirbálták, így onnan esély sincs szintet lépni. Az iskolákat államosították, az irányítást központosították, a tanmenetet, tankönyvírást úgyszintén. „Az Egyesült Államokban vagy a skandináv jóléti államokban senkinek nem jutna eszébe, hogy egyetlen központból kell irányítani a közoktatást, mint ahogy azt a magyar autokráciában bevezették” – jellemzi a helyzetet Kornai János.[19] Az ingyenes főiskolai-egyetemi képzés fejében a pályakezdés négy-öt évében Magyarországon kell elhelyezkedni, miközben kilenc uniós tagállamban nincs tandíj. A tehetségeket kintről vonzzák, bentről kifelé terelik.

Lentről szinte lehetetlen kimozdulni. Fent a legvonzóbb és legjövedelmezőbb szakmákat monopolizálják.

A minőségi oktatás egyre több pénzbe kerül. A gyógykezelés is.

Az egészségügyben visszaszorult az állami finanszírozás, az ellenzékben még a „fizetős” gyógykezelés ellen kardoskodó Fidesz–KDNP közvetett eszközök sokaságával szorítja ki a pácienseket az ingyenes ellátásból. Mármint azokat, akiknek van pénzük a magánrendelést vagy az állami ellátásban a kiváltságokat megfizetni. Gyors diagnózist, színvonalas ellátást, némi kényelmet hovatovább már csak fizetség fejében lehet kiérdemelni. Az ellátáshoz való hozzáférésből adódó egyenlőtlenség egyre nő, regionálisan, a jövedelmi szinttől és a társadalmi státustól függően. A Life in Transition magyarországi felmérésén a megkérdezettek negyvenöt százaléka válaszolta azt, hogy a kormánynak az egészségügyre többet kellene költenie.

Az ingyenes vagy majdnem ingyenes oktatás és egészségügy mérsékli az egyenlőtlenségeket, mivel a szegényeknek pénzzel felérő segítséget jelent – jegyzi meg az EBRD. Mindazonáltal sem az egészségügyet, sem az oktatást nem úgy nézi a magyar kormány, ahogy újabban az inkluzív növekedés élharcosai. Azok, akik a képzett, egészséges munkaerőben a gazdasági növekedés erősítésének erőforrás-tartalékait vélik felfedezni.

Mindenki részesedik, hajtogatta a hadsereg ellátását felügyelő tiszt, Milo Minderbinder.[20] Majd egy többszörös csereügylet keretében megbombáztatta saját bajtársait.

Eddig jutottunk.

*

Orbán Viktor beelőzött.

Meghirdetett 2011-ben egy unortodox gazdasági programot, amelynek fő összetevője nagyon is ortodox volt: hiánycsökkentés a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások erőteljes megnyesésével. Más országokban efféle kiigazítások után törtek előre a populista politikai erők, szabadultak el az indulatok.

Nálunk ő szabadította fel őket.

Nem tűrte, hogy hatalmát valamelyik populista párt kikezdje. Mintha elhitte volna Vona Gábor híres mondását, hogy „a magyarok kétharmada jobbikos, csak még nem mindenki tud róla,”[21] ezért helyet cserélt vele.[22] Lenyúlta a Jobbik nacionalizmusát, protekcionizmusát, multiellenességét, antiliberális szólamait, nemzetvédő retorikáját. Most pedig önfeledten kidobja az ablakon a politikai korrektség kényszerzubbonyát is.

A legutolsó lépést azonban még nem tette meg: a Jobbik 2010-es programjában szerepel az uniós csatlakozási szerződés felülvizsgálata is.

Vajon Orbán Viktor kivezeti az országot az Európai Unióból?

Az európai értékrendet már rég elhagyta. A jogrendet rendre megsérti. A centrumtól távolodik. Nem tart igényt az euróra. Nem enged át újabb jogköröket „Brüsszelnek”, bármit jelentsen is a metafora. Nem tart igényt az integráció elmélyítésére. Az uniós vezetőket sértegeti, híveit ellenük hergeli. Összeurópai lázadást vizionál az idei évre a mainstream pártok és kormányok ellen.[23] Az élére állt.

Innen már nem léphet vissza az európai közmegegyezés világába. Becsapta maga mögött az ajtót, csak úgy zeng.

De nem kell kilépnie az Európai Unióból, pénzt, piacot veszni hagyni. El lehet még evickélni a periférián. Jobb itt, Brüsszel kissé megtépázott ernyője alatt, mint a bizonytalan, nyílt térben, más hatalmak játékszereként.

Bizakodjunk: a lázadás a kellő érdeklődés hiányában elmarad, mert Európában a felvilágosodás tartósabb nyomot hagyott, mint az autokrata hatalmak vagy a diktatúrák.

Lázadnak a magyar diákok is, csak másként: Európa, Európa, skandálják. Meg azt, hogy szabad ország, szabad egyetem. Mintha elegük volna az elmúlt évek zülléséből. Mintha a lex CEU óta már ők is pontosan értenék, mi folyik itt. Mintha nem tűrnék, hogy Európa a kormányt a magyar néppel azonosítsa.

Hátha.

 

[1] Kornai János: U-kanyar Magyarországon, Élet és Irodalom, 2015. április 3., angolul: Capitalism and Society, 2015, Volume 10, Issue 1; Kornai János: Még egyszer a „rendszerparadigmáról”, Közgazdasági Szemle, 2016. október.

[2] Horváth Bence: Norvégia 65 milliárd forinttal támogatná Magyarországot, de úgy fest, hogy a kormánynak erre nincs szüksége. 2017. április 7., 444.hu.

[3] Freedom House: Nations In Transit. The False Promise of Populism, 2017. április.

[4] European Bank for Reconstruction and Development: Life in Transition, 2016. december.

[5] World Bank Group: Polarization and Populism. Europe and Central Asia Economic Update, 2016. november.

[6] Gregor Aisch, Adam Pearce, Bryant Rousseau: How Far Is Europe Swinging to the Right? The New York Times, 2016. december 5.

[7] Angus Deaton: A nagy szökés. Egészség, gazdagság és az egyenlőtlenségek eredete. Corvina, 2017.

[8] Umberto Eco: Mutatványszám. Európa, 2016.

[9] European Bank for Reconstruction and Development: Transition Report 2016–2017.

[10] Thomas Piketty: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015.

[11] Darvas Zsolt és Guntram B. Wolff: Az Anatomy of Inclusive Growth in Europe, Bruegel, Blueprint Series 26.

[12] Farkas Zoltán: Érzékeny terepen. HVG, 2017. február 2.

[13] KSH: A háztartások életszínvonala, 2015. 2016. november.

[14] Tóth István György: Középosztály(ok) Magyarországon és Európában. In: Társadalmi riport, 2016.

[15] Kolosi Tamás – Fábián Zoltán: Vagyoneloszlás Magyarországon. In: Társadalmi riport, 2016.

[16] Csurgó Dénes: Gigaüzlet beházasodni Putyin családjába, Index, 2016. április 2.

[17] Bizottsági szolgálati munkadokumentum. 2017. évi országjelentés – Magyarország. Brüsszel, 2017. február 28.

[18] IMF Country Report 15/93. Selected Issues. 2015. április.

[19] Farkas Zoltán: Sebezhető demokráciák. Interjú Kornai Jánossal, HVG, 2016. október 13.

[20] Joseph Heller: A 22-es csapdája.

[21] Népszabadság, 2010. április 12.

[22] Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? Mozgó Világ, 2011. február.

[23] 2017 a lázadás éve lesz. Kormany.hu, 2016. december 15.

Jókai Rab Rábyja és Ráby Mátyás

„A liberalizmus harca a konzervativizmus ellen” – Mikszáth Kálmán foglalta így össze Jókai Mór regényének lényegét, s egyúttal századokra kiható remekműnek nevezte. Az igazságért küzdő és ezért börtönbe kerülő főhős nem kitalált regényalak volt, hanem valóban élt, és eleinte talán nem is tudta, hogy a liberalizmus nevében harcolt a jogfosztott köznép és a tisztesség védelmében, az általa leleplezett visszaélések elkövetői, egyszersmind az akkor fennálló áldatlan közállapotok ellen.

Ráby Mátyás nevét ma nem sokan ismerik, legfeljebb szentendrei lakosok és néhány olyan turista, aki Szentendrén a régi belváros meredek, szűk utcáin a Fő térnél feljebb merészkedik. Ott ugyanis utca van elnevezve róla, és a névadó egykori házát, egy XVIII. századi szerény földszintes épületet, emléktábla jelöli. De még ez az utcanév is csak azért örökíti meg ennek a rég halott embernek az emlékét, mert Jókai írt róla 1879-ben megjelent Rab Rábyjában. A regény alapja a valóságos Ráby Mátyás története volt, amelyet az író magának a főhősnek a visszaemlékezéseiből ismert meg. Ráby Mátyás ugyanis papírra vetette és 1797-ben külföldön kinyomtatta kalandos élettörténetét. A Strasbourgban megjelent önéletírás már a címében is jelezte, hogy nem lesz hízelgő a korabeli hazai viszonyokra nézve: Justizmord und Regierungsgreuel in Ungarn und Oesterreich… azaz: Jogtiprás és a kormányzás borzalmai Magyarországon és Ausztriában (itt most nem írom le a kor szokása szerint hosszan folytatódó alcímet). A jó tollú és fantáziadús regényíró az ötletet adó és alapforrásul szolgáló önéletrajzot persze alaposan kiszínezte, a történetet jócskán felhabosította képzeletszülte figurákkal és romantikus epizódokkal, hiszen ilyenek nélkül el sem képzelhető egy Jókai-regény. Az alábbiakban azonban nem a művel foglalkozom, hiszen Jókairól amúgy is könyvtárnyi szakirodalom szól, s ezen belül erről a regényről is sok minden olvasható.

Történészként jutottam el a témához, magához Ráby Mátyás személyéhez, s amit most megpróbálok felvázolni, az a tényleges történet, jórészt levéltári források alapján. Először azonban mégiscsak ismertetnem kell a Jókai által megírtakat (nem térve ki az író által kitalált kalandos részletekre), hiszen ma már Jókait is kevesen olvasnak.

A regény, röviden összefoglalva, arról szól, hogy egy Ráby Mátyás nevű magyar birtoktalan nemest, aki korábban kormányhivatalnokként szolgált, és aki személyes kapcsolatban állt II. Józseffel, az uralkodó 1784-ben megbízta, hogy járjon utána a szentendreiek több éve húzódó panaszos ügyeinek. Ráby ezt meg is tette. Hamarosan jelentést küldött Bécsbe a tudomására jutott súlyos visszaélésekről. Ezeknek több száluk is volt. A regény rögtön a dolog közepébe vág: a vármegyei és uradalmi főtisztviselők megvesztegetésének színes jeleneteivel kezdődik (Szentendre Pest–Pilis–Solt – akkor még nem Kiskun – vármegye területén volt, s a kincstár megbízásából az Óbudai Kamarauradalom prefektusa gyakorolta fölötte a földesúri hatalmat). Mint kiderült, a szentendrei városvezetés (magisztrátus) folyamatosan nagy értékű „ajándékokkal” halmozta el a feljebbvalókat, hogy azok ennek fejében fedezzék a magisztrátus tagjai által elkövetett óriási csalásokat és visszaéléseket.

A városi vezetők és bűntársaik tudniillik hosszú idő óta hamisították az adónyilvántartást: két különböző adókönyvet vezettek. Az úgynevezett kisebb regiszter a lakosoknak és adótárgyaiknak csak mintegy a felét tüntette fel; ezt használták hivatalos célra. A saját használatra szolgáló nagyobb könyv viszont a valódi adatokat tartalmazta. A hamis nyilvántartás alapján fizették a törvényben előírt állami adót (portio) és a vármegyének járó ún. háziadót (domestica). Levéltári források szerint például 1782-ben a befizetett portio 1822 forint, a domestica ezer forint volt; a földesúr részére az érvényes szerződés szerint az összeírásoktól függetlenül minden évben hatezer forintot kellett fizetni. A bűnbanda tagjai viszont a nekik kiszolgáltatott lakosságon nemcsak fenti adókötelezettségeket hajtották be, hanem azok sokszorosát, nagyjából évi negyvenezer forintot. A hatalmas különbözetet a város titkos kasszájába (egy nagy vasládába) tették, s ebből nemcsak a szükséges megvesztegetésekre jutott bőségesen, hanem fényűző életmódra és óriási vagyonok felhalmozására is, miközben az adózó köznépet súlyos nyomorba taszították, és minden úton-módon sanyargatták. A kapzsi városvezetőknek még ez sem volt elég; más, kisebb volumenű visszaéléseket is elkövettek, s ezek leplezésére a számadásokat is rendszeresen hamisították.

Ezeket a visszaéléseket írta le Ráby 1784 májusában közvetlenül az uralkodóhoz küldött jelentésében (denuntiatio), konkrétan megnevezve a tetteseket, az eseteket, az összegeket. Megjegyzendő, hogy amikor a magisztrátus tudomást szerzett erről, a város egyik jegyzője, Földváry Sándor, aki egyébként maga is nyakig benne volt a csalásokban, ezeknek egy kisebb részéről rohanvást feljelentést vitt Bécsbe. (Mindez csak részben, nagy vonásokban és fokozatosan kibontva került be a regénybe, a számadatokat a levéltári forrásokból merítettem, és csak azért iktattam be ide, hogy képet lehessen alkotni a visszaélések nagyságáról.)

1. József a jelentésekben foglaltak kivizsgálására királyi biztost rendelt ki, azzal, hogy a vizsgálat eredményét majd sürgősen küldjék meg neki.

Mialatt a királyi biztos vizsgálódott, a bűnelkövetők megpróbálták rávenni Rábyt, hogy vonja vissza vádjait. De mivel sem megvesztegetni, sem megöletni nem tudták, a vármegye 1786 nyarán egészen nyakatekert, hamis vádakkal bebörtönözte. Így lett rab (ami Jókai számára lehetővé tette az alliteráló könyvcímet). A kiagyalt vádakat nem tudták bizonyítani, eközben pedig Ráby szentendrei és izbégi hívei a kiszabadulásáért akcióztak, az uralkodó pedig az illetékes kormányszékek – a bécsi Magyar Királyi Udvari Kancellária és budai Magyar Királyi Helytartótanács – útján sürgette a megyénél az ügy befejezését. Hogy valamiképpen megszabaduljanak az immár terhessé vált fogolytól, a vármegyei vezetők furfangos szöktetési színjátékot eszeltek ki. Az önéletrajzban részletesen leírt „szöktetést” Jókai teljes mértékben átvette a regénybe, persze szokása szerint némileg kiszínezve. A megyei urak saját, álruhába öltöztetett embereikkel 1786 decemberében akarata ellenére „megszöktették” a rabot a szigorúan őrzött vármegyei börtönből (a jogrendszerben jártas Ráby ellenállt a cellájába éjjel betóduló ismeretleneknek, mert tudta, hogy a szökés már valódi vádpont lenne ellene, egyben bűnössége beismerését is jelentené). Ők azonban – a császár parancsára hivatkozva – elcipelték, és kalandos módon Bécsbe fuvarozták. (A szinte hihetetlen történetet több levéltári dokumentum is igazolja, erre az alábbiakban visszatérek.)

Az igazságát továbbra is mániásan (sőt mániákusan) kereső, az ellene emelt vádak hamisságát bizonyítani akaró Ráby, miután Bécsben II. József előtt tisztázta magát, a baráti jótanácsok ellenére az osztrák fővárosból visszatért Pest-Budára, ahol azután ellenségei azon nyomban, 1797 februárjában ismét bezárták, és most már főbenjáró vádakat (köztük a pórnép lázadásra való bujtogatását) felhozva ellene, embertelen börtönviszonyok közepette kínozták, és halálos ítélettel fenyegették. Az uralkodó eközben többször is hasztalan sürgette a Ráby-ügy befejezését, végül 1789 nyarán a Helytartótanács útján Ráby azonnali szabadon bocsátását követelte, fegyveres közbelépést is kilátásba helyezve. Ennek a fenyegetésnek a hatására a vármegye vezetői, miután minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak megfelelő bizonyítékokat felhozni Ráby ellen, 1789 júniusában egy házilagos, színpadiasan megrendezett, valójában érvénytelen törvényszéki tárgyalás után kénytelenek voltak a foglyot kitenni a börtönből (a vármegyeház hátsó kapuján át kidobták az utcára). Jókai regénye szerint Ráby mindezek után kalandos módon hazajutva, szentendrei házában szerető emberek között találta magát. Itt ér véget a Rab Ráby regényes története.

Jókai a könyv végére szokatlan módon Történelmi befejezést illesztett. Itt mondja el, hogy a regény nem kitalált, hanem valóságos szereplőről és eseményekről szól. Megnevezi forrását is: Ráby Mátyás 1797-ben Strasbourgban kiadott önéletírását, amely a regény írásakor, azaz 1879-ben már könyvritkaságnak számított, neki azonban volt egy példánya. Jókai azt is megírta, hogy regényében nem követte híven a forrását, és főként nem ott végezte be a történetet, ahol az önéletrajz; jobbnak látta ott befejezni az elbeszélést, ahol úgy látszott, jóra fordultak a dolgok. Ez a – ténylegesen nem végső – fordulat jobban megfelelt annak, amit az olvasóközönség elvárt a népszerű regényírótól. Jókai ezúttal mégis szükségesnek gondolta az olvasók felvilágosítását arról, hogy a valóságban a történet nem ilyen derűsen ért véget. A Történelmi befejezés adta az olvasók tudtára, hogy Ráby – noha az általa leleplezett Pest vármegyei korrupt vezetők továbbra is üldözték – II. József 1790-ben bekövetkezett halála után Bécsből folytatta igaza keresését. Az új uralkodók, II. Lipót, majd I. Ferenc azonban már nem támogatták a visszaélések feltárását; végül a halálosan megfenyegetett Rábynak el kellett menekülnie a Habsburg Birodalom területéről; az önéletírás 1797-es megjelenése után teljesen nyoma veszett.

Jókai így fejezte be könyvét:

„Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? – Azt nem tudjuk.

Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.

Pedig magvető volt, – s a mag kikelt.”

 

Valóban el lett temetve: Ráby Mátyás 18. század végi történetét mintegy kilencven évvel később felidéző Jókai-regény után további csaknem nyolcvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy másik magyar író lefordítsa a több mint másfél évszázaddal korábban megjelent emlékiratot. Ráby önéletírása magyarul először 1956-ban jelent meg, Komlós Aladár fordításában és előszavával.

Az, hogy miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy egy külföldön, idegen nyelven megjelent, Magyarországról szóló történeti forrás (azaz könyvészeti hungarikum) magyarul is hozzáférhető legyen, valószínűleg azzal magyarázható, hogy Ráby önéletrajza nemcsak saját története példáján keresztül festette le a kormányzati borzalmakat, hanem külön fejezetet szentelt a 18. századi hazai viszonyoknak. Az alapos történeti és jogi ismeretekről tanúskodó, Magyarország politikai, polgári és egyházi alkotmánya címet viselő fejezet (a magyar kiadásban harminc oldal) részletesen leírta és megsemmisítő bírálattal illette a már akkor is korszerűtlen, a lakosság túlnyomó többségét jogfosztott, alávetett helyzetben tartó, feudális kiváltságokon alapuló embertelen hazai állapotokat. Márpedig az ilyen szigorúan kritikus attitűdnek azóta sem kedvez a magyarországi közszellem. Tehát nem lehet egészen véletlen, hogy Jókai művei közül éppen a Ráby Mátyás történetét nagy beleérzéssel s ebből következően erős társadalomkritikával feldolgozó regény nem került be a kötelező iskolai olvasmányok közé. S bár a „nagy magyar mesemondó” a mű megjelenése idején már olyan népszerű volt, hogy szinte minden bírálat fölött állt, egyes kritikák már akkor is kifogásolták, hogy Jókai túlságosan jó színben tüntette fel II. Józsefet. És tulajdonképpen itt van a kutya elásva. A Jókai-regénynek és különösen Ráby Mátyás személyének a megítélését a 19. század vége óta az határozta meg, hogy az ezzel foglalkozó szerzők hogyan viszonyultak II. Józsefhez, a jozefinizmusnak elnevezett eszmevilághoz, illetve tágabban értelmezve a felvilágosodáshoz. Hiszen a magyar történetírás számára az 1780-tól 1790-ig a felvilágosult abszolutizmus szellemében uralkodó József személyesítette meg a felvilágosodást.

1. József nagy bűne az volt – miként ezt az iskolában tanultuk, és a maiak is tanulják –, hogy le akarta rombolni a magyar alkotmányt, és el akarta németesíteni az országot. Valóban az volt a célja, hogy a modernizálás érdekében központosítsa a birodalmat, és ennek jegyében megszüntesse a nemesi vármegyék magyar törvényekbe foglalt autonómiáját, valóban átlépett a törvényeken, kikapcsolta a magyar törvényhozást; a központosított kormányzás célját szolgálta a latin helyett a német elrendelése a hivatali nyelvhasználatban. Arról azonban kevesebb szó esett a történelemtanításban, hogy az alkotmány, amelyet a rögtön kibontakozó nemesi ellenállás olyan rendíthetetlenül védelmezett, a magyar nemzetbe akkor csak a nemességet értette bele (az alkotmány sáncai mögé, ahogyan Petőfi fogalmazta, még nem kerültek be az országlakosok nagy többségét kitevő nem nemesek). A köznép nem is lehetett annyira ellenséges II. Józseffel szemben. Az 1784-es óbudai adókönyv első oldalán például ezt a bejegyzést láttam: „Éljen II. József!”

A nemzeti ellenállás a legaktívabban azon intézkedések ellen bontakozott ki, amelyek a nemesek adómentességének megszüntetésére irányultak. Egyébként arról sem sokat hallottunk az iskolában, hogy II. József céljai közé tartozott az emberi jogok fokozatos kiterjesztése (a protestánsokra és részben a zsidókra), továbbá az országban elharapózott visszaélések felszámolása, valamint Mária Terézia jobbágyvédő politikájának folytatása is. A modernizálást persze nem lehetett erőszakkal keresztülvinni. Tudjuk, hogy halálos ágyán az uralkodó a legtöbb rendeletét visszavonta – kivéve a türelmi rendeletet és jobbágyvédő intézkedéseit.

A felvilágosodás eszméit magukénak valló és a jozefinizmussal nem ellenségesen szemben álló irodalomtudósok és írók általában pozitívan értékelték Jókai Rab Rábyját.

A művel foglalkozók közül Mikszáth Kálmán közvetlenül Jókai halála után megjelent Jókai-életrajzában (Jókai Mór élete és kora, Bp., 1907) azt írta, hogy az író „maga sem tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak”. Amit a Rab Ráby „szerencsés leleménnyel” bemutat, az Mikszáth megfogalmazása szerint „a liberalizmus harca a konzervativizmus ellen, mely minden időben egy volt, csak különböző alakot cserélt ezer éven át”. Nos, éppen ezért nem szerették a könyvet a szélsőkonzervatívok. Miközben Jókait életében és halála után is ünnepelték, nemcsak az olvasók, hanem a hazai hivatalos irodalomtudomány is, az író munkásságát tárgyaló cikkek, tanulmányok, tankönyvek közül sok alig vagy egyáltalán nem vett tudomást erről a műről.

Nem Jókai regényhősével, hanem a forrásául szolgáló könyvvel kapcsolatban jelent meg az első olyan írás, amely magát Ráby Mátyást, az önéletrajzírót súlyos vádakkal illette. Szinnyei József sokkötetes magyar írói lexikonjában a Ráby Mátyással foglalkozó szócikk valótlanságokra hivatkozva hazugnak nevezi a 18. század végi társadalmi-politikai viszonyok ábrázolását, és kalandornak minősíti Rábyt.

A Jókai-művek kritikai kiadásában, a sorozat 38. köteteként 1966-ban megjelent Rab Ráby kritikai részében az igen alapos keletkezés- és befogadástörténet szerzői a Szinnyei-írás után egyetlen olyan – 1924-ben megjelent – folyóiratcikket ismertetnek, amelyik durván támadta magát Jókait is, mint „a szabadkőműves törekvések” megtestesítőjét, és ugyanígy a „szabadkőműves szellemiségű” Rab Rábyt. (Tudjuk, a szabadkőművesség akkor – s ez ma sincs másképp – a szélsőkonzervatívok nyelvhasználatában egyet jelentett magával Belzebubbal, vagyis a liberalizmussal, a felvilágosodással.)

A könyvet súlyosan elítélő jezsuita atyával szemben Szerb Antal viszont Jókai legjobb regényének tartotta ezt a művet. 1941-ben hosszabb cikket szentelt ennek a „csodálatos regénynek” és magának a forrásául szolgáló önéletírásnak is, amelyet lebilincselően érdekes, magyarul is kiadandó olvasmánynak nevezett. Csakhogy akkor Szerb Antal cikke is kiadatlan maradt, és csak 1961-ben jelent meg nyomtatásban, a Varázsló eltöri pálcáját című, az összegyűjtött tanulmányait tartalmazó kötet második kiadásában.

Éppen 1941-ben közölte viszont az Irodalomtörténeti Közlemények (ITK) egy akkor ismert irodalomtörténész, Gálos Rezső Jókai Rab Rábyja című tanulmányát, amely egyenesen – az általa egyébként irodalmi értékei alapján dicsért – Jókai-regény főhősének személyét támadta meg. Gálos azt bizonygatta, hogy Ráby Mátyás hazaáruló és gonosz rágalmazó volt, akiről a jóhiszemű Jókai csak azért írt, mert vonzódott az akkoriban divatos kalandortörténetekhez. A valódi Rábyt a konzervatív szerző az aufklérizmus vakbuzgó hívének, könyvét pedig több helyen is „szennyiratnak” nevezte, és igyekezett kimutatni, hogy a benne foglalt tények nagy része valótlan. Szerinte Jókai forrása „az esetleg előfordult visszaéléseket és hibákat kiszínezve, borzalmas állapotokat rajzol, bosszúból a vélt vagy részben elszenvedett sérelmekért”. Az ország politikai, polgári és egyházi alkotmányáról szóló fejezet Gálos szerint már önmagában is hazaárulás. Mindamellett az irodalomtörténész, tudományos kutatóként, levéltári forrásokkal is alá akarta támasztani véleményét. Mivel „Ráby Mátyás pöre az alsófokú, tehát vármegyei nemesi törvényszéknél folyt s a pöriratokból derülne igazi világosság viselt dolgaira”, Gálos először Pest vármegye levéltárához fordult. Kiderült azonban, hogy itt semmit sem találni Rábyról. A levéltár akkori vezetője (a tudós Rexa Dezső) szerint évtizedekkel korábban már Takáts Sándor (1860–1932), korának egyik legkiválóbb történetírója is hiába keresett itt Rábyra vonatkozó iratokat. A kutató ezt a tényt úgy intézte el magának, hogy ezeket annak idején nyilván megsemmisítették. Pedig nem ez történt. A Ráby-iratok valójában ott voltak a vármegye levéltárában. Hogy miért nem találtak rájuk, arról alább lesz szó.

1945 után tudomásom szerint először Komlós Aladár foglalkozott behatóan Ráby Mátyás személyével. Nemcsak lefordította a könyvét, hanem írt róla egy szép esszét is Az igazi rab Ráby címmel, amely 1949-ben jelent meg a Csillag című irodalmi folyóiratban. Nincs adatom arra, hogy Komlós Aladár kereste-e a levéltári forrásokat, vagy csak az önéletírásra támaszkodott. Hasonlóképpen nem találtam utalást levéltári forrásokra Sőtér István Jókai és a Rab Ráby című alapos tanulmányában (Irodalomtörténet, 1956. 1. sz.) sem.

Komlós és Sőtér nyomán az azóta megjelent magyar irodalomtörténeti munkák is lényegében hasonló szellemben értékelték a Jókai által megörökített Ráby Mátyást. 1945 után a mainstream magyar irodalomtörténet-írás persze nem is ítélhette volna el Rábynak az elnyomott, jogfosztott nép melletti kiállását és azt, hogy Jókai ilyen emberszerető, haladó szellemű, bátor figurát választott regénye hőséül.

Hosszú évtizedekkel Gálos Rezsőnek a Jókai-főhős személyét támadó írása után újra akadt egy Ráby Mátyás személyét célba vevő szerző, ezúttal jogtörténész. Hajdu Lajos egyetemi tanár Forradalmár vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby-ügy”-ről címmel 1984-ben megjelent könyvében huszonkét nyomtatott ívet szentelt Ráby Mátyás kriminalizálásának. A korábbi írásokkal ellentétben, ennek szerzője már megtalálta a fellelhető levéltári forrásokat, és a maga módján szemezgetett is belőlük.

Itt kell bevallanom, hogy ez a könyv késztetett arra, hogy visszatérjek Ráby Mátyáshoz. Magával az üggyel ugyanis már évtizedekkel ezelőtt találkoztam az óbudai Zichy-uradalom 1659 és 1766 közötti történetére vonatkozó levéltári kutatómunkám során, de nem dolgoztam fel, mert túlmutatott a választott témám időhatárán. Amikor azután Hajdu könyve sok évvel később szinte véletlenül a kezembe került, nem győztem csodálkozni azon, hogy két évszázaddal az 1780–1790-ben lezajlott események után hogyan tud ez a rég elporladt ember ekkora indulatokat, ilyen haragot kiváltani valakiből – méghozzá egy tudós jogtörténetíróból.

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy talán itt is arról van szó, amiről Mikszáth írt Jókai regénye kapcsán, és amit ma is tapasztalunk: a felvilágosodással szembeni ellenséges érzületről és küzdelemről, amely nemcsak a mi kis országunkban folyik, hanem sokfelé a világban, immár csaknem négyszáz éve. Ráby Mátyás történetének tanulságai ezért ma is aktuálisak lehetnek. Napjainkban is időszerű, hogy jóakaratú emberek szembeszálljanak a hatalmon lévők visszaéléseivel és az alul lévők nyomorgatásával. Ami pedig Ráby igazát illeti, azért tartottam szükségesnek, hogy a régebbi és most újonnan végzett levéltári kutatásaim folyamán feltárt ismereteimet leírjam, mert a felvilágosodásellenes szerzők megállapításai a hazai történelmi köztudatban – sokféle módon – ma is hatnak. Hajdu könyvének állításait bizonyos mértékig átvette például a kiváló Benda Kálmán (igaz, hogy csak egy ismeretterjesztő rádióműsorban), és feltehetőleg az ő nyomán a Pest Megyei Levéltár (újraállamosítása óta: Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára) is: hivatalos honlapján 2016 elején még az volt olvasható, hogy a kalandor Ráby vádakat koholt, rágalmazott, dokumentumokat hamisított.

„Az igazi Ráby” alakját és történetét most fölösleges volna itt újból megírni, hiszen Szerb Antalnál, Sőtér Istvánnál és Komlós Aladárnál jobban úgysem lehetne. Az alábbiakban csak az átnézett levéltári források alapján igyekszem kimutatni, hogy önéletírásában Ráby nem hamisított, nem rágalmazott, hanem a lényeget tekintve igazat írt.

A Szentendrével kapcsolatos dokumentumok – mivel az uradalmi levéltári anyag ebből az időszakból alig maradt fenn – elsősorban a megyei levéltárban keresendők. Csakhogy itt Rábyval kapcsolatos iratokat, mint láttuk, 1941-ben nem találtak. 1964-ben azonban, amikor Benda Kálmán rádióinterjút készített az akkori levéltári igazgatóval, már úgy beszéltek ezekről az iratokról, mintha mindig is ott lettek volna. Amikor kutatóként (nem nyomozóként) 2016 őszén kezembe vettem a Ráby Mátyás pere feliratú iratcsomót, sok minden kiderült számomra. Az eléggé megviselt állapotú dokumentumok 1946-ban a kiselejtezett iratok palliumában feküdtek, következésképpen valamikor ’46 után kerültek ide. Az 1806-os évszámot tartalmazó levéltári jelzetből (IV.31-f, Processus terminati, azaz Befejezett perek, 1806. No. 1.) az is világossá vált, hogy annak idején, az ügy 1789-es befejeződése után az iratokat a felelős megyei tisztségviselők, vagyis az alispán, szolgabíró, ügyész és a többiek másfél évtizednél is tovább tartogatták valahol, ahelyett hogy a szabályoknak megfelelően beadták volna az archívumba. Az, hogy csak 1806-ban helyezték el ezeket szabályszerűen, már önmagában alátámasztja azt a gyanút, hogy Ráby üldözőinek volt mit rejtegetniük. De érdekes módon az egymást követő Pest vármegyei levéltárosok további másfél évszázadig sem adták elő az immár szabályos ügyiratszámmal ellátott dokumentumokat. Eleinte talán a levéltáros, aki szintén vármegyei tisztségviselő volt, tudatosan dugta el a kompromittáló dokumentumokat, a későbbiek meg már valószínűleg nem is tudtak róluk. (Vajon így lesz-e ez a mostanában évtizedekre titkosított iratokkal is?)

A Pest Megyei Levéltárban még egy iratcsomó található Ráby ügyével kapcsolatban; ez annak a részközgyűlésnek az 1785. évi anyagát tartalmazza, amelyre a megye az uralkodói rendeletre megindított vizsgálat lefolytatását bízta. Ez a vármegyei partialis congregatio azonban nem fejezte be a munkát. Az egyébként szabályszerűen archivált iratok alátámasztják Rábynak azt a véleményét, hogy ennek a Kalocsán ülésező testületnek a felállítása csak alibi volt, és munkálatai semmilyen érdemleges eredményre nem vezettek.

Ráby Mátyásra vonatkozó iratoknak azonban nemcsak a megyei (és az uradalmi) archívumban kellett lenniük, hanem országos hivatalok levéltáraiban is, hiszen az üggyel ezek is kénytelenek voltak foglalkozni, mivel Ráby közvetlen kapcsolatban állt (Bécsben töltött gyermekkorának epizódjai folytán) az uralkodóval. Én most csak a Helytartótanács levéltárában található, Rábyval és a szentendrei visszaélések ügyével foglalkozó iratokat tudtam átnézni. Az alábbiakban azonban hely hiányában nem tudok valamennyi dokumentumra kitérni, csak néhány fontosabbat ismertetek a Ráby önéletírásának állításait alátámasztó iratok közül.

Az 1806-ban levéltárba került Pest megyei iratokból kiviláglik, hogy lényegében minden igaz, amit Ráby az önéletrajzában ezekről a sötét alakokról megírt. Szó szerint: Setéth Mihály vármegyei alügyész volt az egyik üldözője, de a többi főtisztviselő – Szily alispán, Margalits főszolgabíró, Muslay István megyei ügyész, Somogyi Antal, a megyei bíróság elnöke is minden módon igyekezett eltakarítani Rábyt az útból, de addig is a lehető legembertelenebb börtönkörülmények között tartották fogva. (Megjegyzendő, hogy Jókai ezeket az embereket nem a valódi nevükön szerepelteti. Mint Gálos helyeslőleg írta, Jókai „úri tapintattal elhallgatja a vármegyei urak történelmi patinájú neveit”.) Egyes más szereplőket – kormányszékek vezető tisztségviselőit vagy a királyi biztosokat – Ráby esetenként tévesen vádolt meg, holott jelentéseikből, iratváltásaikból – amelyeket Ráby persze annak idején nem olvashatott – nem szándékos rosszindulatra derül fény, hanem többnyire csak hanyagságra, nemtörődömségre.

Jó néhány Pest megyei és helytartótanácsi irat támasztja alá Ráby önéletírásának legvalószínűtlenebb részleteit is, olyanokat is, amelyeket az ember hajlamos csupán fantazmagóriáknak tekinteni.

Itt van rögtön az 1786. decemberi fantasztikus szöktetés ügye. A megyei iratok közt fekszik, sok másolat mellett, egy eredeti irat: jegyzőkönyv arról, amit 1787. január 11-én a bécsi rendőrkapitányságon az ott jelentkező Ráby Mátyás vallott Bécsbe juttatása történetéről. Ezek a frissiben elmondottak szinte teljesen megegyeznek az önéletírásban és a Jókai-regényben olvasható történettel (utóbbi regényes hozzáadásai nélkül).

Ugyanígy alátámasztja Ráby szavahihetőségét az a vizsgálat is, amelyet a vármegyei vezetők képmutató módon folytattak le az általuk megrendezett szökés felelőseinek „megtalálására”. Természetesen sem a börtönt őrző hajdúk, sem a parancsnokuk nem tudott magyarázatot adni arra, hogy az éjjel-nappal szigorúan őrzött tömlöcből hogyan jutott ki Ráby; végül aztán akadt egy tanú, aki látta, hogy Ráby madárrá változva repült ki a rácsokon.

Az is kiderül, hogy nem a fantázia szüleménye volt Rábynak az a vádja, hogy távollétében ellenségei betörtek a házába, és mindenétől megszabadították (nemcsak irataitól, hanem ruháitól és berendezési tárgyaitól is). Egy keltezés nélküli, 1787 körül készült jegyzék felsorolja azokat az iratokat és ruhákat, amelyeket korábban Rábytól vittek el, majd a város archívumában őriztek, végül egy lepecsételt ládában a szentendrei plébánián rejtettek el.

A vármegyei ügyész saját kezű jelentése bizonyítja, hogy Rábyt szántszándékkal gyötörték második rabsága idején.

Az első királyi biztosnak már a legelső összefoglaló jelentése is teljes mértékben igazolta Rábynak a szentendrei magisztrátus visszaéléseire vonatkozó vádjait. A vizsgálatot végző Ócsai Balogh Péter (egyébként a szomszédos Nógrád megye helyettes alispánja) 1785. november elején felterjesztett jelentésében megállapította, hogy Szentendrén a lakosok egynyolcada nyomorgatja a hétnyolcadot. Azt írta, hogy a szegény adózó nép – a hivatalos szóhasználatban is: misera plebs contribuens – itt nagyobb nyomorban él, mint bárhol másutt az országban. A városvezetés elleni többi konkrét vád (a számadások meghamisítása, a saját részükre történt nagyszabású fakivágás, majd ennek eltussolására az erdő felgyújtása, mindenféle hatalmaskodás a lakosok ellen stb. stb. – ezekről Jókai mind beszámolt) szintúgy beigazolódott.

A megyei és uradalmi főtisztviselők vesztegetési ügyeiről azonban a jelentésben nem esett szó, mint ahogy a következő években mások által tovább folytatott vizsgálatokban sem, pedig a mellékletként csatolt dokumentumok (városi számadások, vallomások, jelentések stb.) ezekre is számos bizonyítékot tartalmaznak. A szentendrei visszaélések ügyében ugyanis Ráby második rabsága idején (1787. február – 1789. június) sem szakadt félbe a vizsgálat. A felelősök azonban, akiket a vármegyei vezetők továbbra is igyekeztek fedezni, végül könnyen megúszták: a legnagyobb büntetés az volt, hogy leváltották őket a város éléről; a lakosság a felsőbbség vezetésével új magisztrátust választott (amely nem volt sokkal jobb a réginél, csak egy ideig szigorúbb ellenőrzés alá került). A most már más megbízottak által 1787-ben tovább folytatott vizsgálat feltárta, hogyan igyekeztek a csaló, tolvaj vezetők a nyomokat eltüntetni; a városi levéltárban talált óriási rendetlenséget (és hiányokat) a hivatalosan kirendelt szakember sem volt képes helyrehozni (és pótolni).

A Ráby által végül soha meg nem ismert dokumentumokból az is kiderül, hogy minden szívós kérelmezése és utánajárása ellenére miért nem sikerült kézhez kapnia az ellene állítólag lefolyt perben hozott ítéletet: minden illetékes hivatalban mindvégig azt a választ kapta, hogy ilyet nem találnak. Valóban nem is találhattak, hiszen a Ráby elleni vádirat és ítélet fogalmazványban maradt, soha nem tisztázták le szabályosan, és nem terjesztették fel érvényesítés végett a felettes hatósághoz. Az illetékes hivatalok ezért nem adhatták elő Rábynak a számára életbevágóan fontos dokumentumot. Maga az 1789. február 12-re keltezett fogalmazvány hatvankét oldalon sorolja Ráby ellen a végül négy pontba foglalt súlyos, főbenjáró vádakat; az ítélet viszont a fogalmazvány szerint mégsem halál lett volna, hanem tízévi kegyetlen rabság.

Még azt is meg kell jegyezni, hogy – miként ez a levéltári forrásokból kiderül – a Ráby által bejelentett visszaélések egy része már az 1760-as években is tudott volt, de a vármegye mindenkor és mindenféle módon akadályozta a vizsgálat végigvitelét. Még a nagy hatalmú gróf Grassalkovich Antal kamaraelnök bicskája is beletört a szentendrei magisztrátus elleni küzdelembe. Azután például a szentendrei „katolikus közösség” is (a lakosságnak csaknem a fele) hiába panaszolta be a vármegyénél a görögkeleti városvezetőket különféle visszaélések, a terhek egyenlőtlen elosztása és más jogtalanságok miatt 1772-ben, amelyek szerintük a katolikusok életét egyre elviselhetetlenebbé tették, mert az illetékesek visszadobták az ügyet. Egyébként itt már szó volt arról, hogy a bűnös módon szerzett pénzt talicskával tolták át a később is szereplő Paprika Péter akkori bíró házába (mi mással hordták volna át azt a sok érmét?).

1. József már trónra jutása előtt, társkirályként is fontos célként tűzte ki maga elé, hogy felszámolja az országban a – többszöri utazása során – saját szemével megtapasztalt hatalmas visszaéléseket, amelyek nemcsak a kincstárat károsították meg, hanem a jogfosztott, nyomorult népet is kiszipolyozták. A szentendrei csalások és megvesztegetések ebbe a sorba tartoztak. Ráby Mátyás is II. József kudarcának esett áldozatul – anélkül, hogy az események idején a jozefinizmus, a felvilágosodás hívének tudta volna magát. Francia földön kiadott emlékiratában azonban már tudatosan vallotta magát az emberi jogok harcosának. S ha további sorsa homályba vész is, mégis nyomot hagyott a történelemben. Ki tudja, hányan lehettek még nehéz sorsú hazánkban olyanok, akik küzdöttek az igaz ügyekért, de még ennyi nyomot sem hagytak maguk után.