Esszé

Kezdőlap Rovatok Esszé

Majtényi László: Három tavaszi beszéd a szabadságról

 

Előhang: Az elnöki program

 

Január másodikán hozták nyilvánosságra tekintélyes magyar polgárok a javaslatukat, amelyben köztársasági elnökké való felkérésem mellett érvelnek.

Megtisztelő bizalom. Nincsenek olyan személyes érdemek, amelyek alapján bárki önmagát alkalmasnak tarthatná erre a tisztségre.

A magyar közjogi rendszerben a jelölés nem a polgárok, hanem az országgyűlési képviselők feladata, az elnököt az Országgyűlés választja meg idén tavasszal. Tisztában vagyok az esélyekkel, de azzal is, hogy az esetleges jelöltség lehetőségeket nyit meg és különös felelősséggel jár közös ügyeink megvitatásában.

Azokat a szervezeteket és személyeket, amelyek, illetve akik pozíciójuknál fogva a jelölés ügyében döntési helyzetben vannak, arra kérem, hogy támogatásukkal akkor tiszteljenek meg, ha az alábbiakkal egyetértenek.

  1. Alkotmányos hagyományainkhoz visszatérve helyre kell állítani a köztársaságot, amelyben független intézmények biztosítják a közhatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait és alapvető jogainkat. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet népszavazás erősít meg, kifejezi a társadalom vitában álló csoportjainak közös értékeit, és békét teremt.
  2. A demokratikus nyilvánosság intézményrendszerének teljes érvényesülésével és a szabad és tisztességes választásokkal biztosítani kell, hogy a választópolgároknak valódi lehetőségük legyen időről időre leváltani a kormányzati hatalom gyakorlóit.
  3. A szegénység elviselhetetlen. A Magyar Köztársaságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden tagja emberhez méltó életet élhessen.
  4. A korrupció maga alá gyűrte az államot. A polgárai által ellenőrzött állam a rendelkezésre álló legszigorúbb eszközökkel küzdjön a korrupció, különösen annak az állami intézményeket használó formái ellen.
  5. Utóbb, az LMP javaslatára, ötödik pontként a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek képviseletének igényét is felvettem a programpontok közé.

 

(Budapest, 2017. január 4.)

 

 

A mi hetedik koporsónk

 

  1. Évértékelőre kértek fel. A 2016. évre kell emlékeznem. Ha már ez a feladatom, nem tudom másként kezdeni, mint hogy ez a sokszorosan boldogtalan, haldoklásokkal és halálokkal terhelt év nem volt jó. A magyar demokráciának sem. És amikor a halálokat számolom, ezt nem szimbolikusan értem, hiszen elsőként nem a magyar demokrácia ugyancsak szívszorító, a szemünk előtt zajló haldoklására gondolok. Hanem arra, hogy ebben az évben Kertész Imre, Esterházy Péter, Kocsis Zoltán és Megyesi Gusztáv is meghalt, kettőjük, Péter és Gusztáv, a legszemélyesebb veszteségeim.

És vajon, ha nem lennénk oly szerencsések, hogy kortársaik voltunk-vagyunk, Kertésznek, Esterházynak, Kocsisnak, Megyesinek, ha tehát sok éven keresztül nem lettek volna velünk, akkor egészen azok lehetnénk-e, mint akik általuk is lettünk mostanra? (Lehet-e nem igenlő válasz arra, hogy ha Kertész Imre elkeseredett büszkeségében olykor maga vonta is kétségbe a nemzethez, Magyarországhoz tartozását, ám ha ezt magyarul tudta elmondani, akkor még ezzel a gesztussal is nem a magyar kultúrát építette-e?)

  1. Ki ne emlékezne ebben a teremben a hatodik koporsóra? Ott állt akkor egy fiatalember – ma, hihetetlen bebábozódások és átváltozások után harmadjára is miniszterelnök – Nagy Imre és politikai barátai, küzdőtársai temetésén, és ezekkel a szavakkal mutatott rá a hatodik, az üres koporsóra: „A mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” Jövőbe látó szavak, valóban, nem sejtette, hogy az általa is képviselt csoportra nézve micsoda sötét igazságot mondott ki. Azt teszem ehhez hozzá, hogy itt van előttünk, persze nem testi valójában, a mi hetedik koporsónk is. Ebben a koporsóban húsz évig megvolt szabadságunk oszló teteme hever.
  2. Csupán néhány napja vagyok köztársaságielnök-jelöltnek javasolt személy. Pár mondatot erről a felkérésről mindenképpen kell szólnom. Az alkotmányos államok életében, kevésbé ugyan, de ideértve a nem prezidenciális rendszereket is, a köztársasági elnök megválasztása lehet a politikai oldalak közötti küzdelem tétje. De Magyarország ma nem ilyen hely. A mai Magyarországon a jelölés értelmét mindenekelőtt abban látom, hogy reményeim szerint alkalmam lesz az eljövendő, az emberi méltóságot tiszteletben tartó, minden hatalmat kordában tartó, szolidáris Magyarországról beszélni. Ebben a perspektívában jól megmutatkozik, hogy hamis az a látszat, amely szerint ez a jelölés baloldali projekt lenne. És nem azért nem az, mert a politikai baloldal kontúrjai egyébként is elmosódottak, és jelöltté válásomhoz a magukat nem baloldalinak valló politikai auktorok támogatására is szükség lesz. Hanem azért, mert az alkotmányos Magyarország megteremtése nem az egyik politikai oldalra tartozó program, hanem minden szabadságszerető ember közös feladata, nemzeti ügy.
  3. Alkotmányos szabadságaink leépülésében két sorsfordító évet jelölhetünk meg. Ami 2013 tavaszán már megtörtént szomorú eredménnyel, 2016-ra visszavonhatatlanul beteljesedett.

2013 tavaszán módosították negyedszer az alaptörvényt. A 2011-ben elfogadott alaptörvény már eredeti formájában is letért a demokratikus jogállamiság nyomvonaláról, azaz nem volt a szigorú értelmezés alapján teljes értékű jogállami alkotmány. Ebből a szempontból viszont a negyedik módosítás mérföldkőnek is tekintendő. Ugyan megkülönböztethetünk jobb és rosszabb minőségű rendszereket a jogállami alkotmányok körében is, sőt a jogállami alkotmány mércéjét nem megütő rezsimek között is vannak rosszak és még annál is rosszabbak. A negyedik módosítás azonban megszüntette a jogrendszer alkotmányos minőségét. A szándék kiterjedt húsz esztendő alkotmánybírósági joganyagának eltüntetésére, aminek következtében alapvető viszonyítási pontok elenyészhetnek. Az alkotmányos mérce megszűnésével a jog morális rétege széthullik, alkalmazhatatlanná válik. A felekezeti diszkrimináció alaptörvénybe foglalása továbbá lerombolta az állam világnézeti semlegességét és a polgárok lelkiismereti szabadságát. A hajléktalanság büntethetősége elpusztítja az alkotmányosság egyik kiindulópontját, az emberek egyenlő méltóságának ideáját. A család fogalmának embertelen leszűkítése alapján az unokáikat nevelő nagyszülők sem család már Magyarországon. A politikai reklámok alaptörvénybe foglalt súlyos korlátozása, a kormányzati propaganda korlátlan szabadsága mellett, súlyos csapást jelent a szabad és tisztességes választások esélyére.

Noha a magyar közjogi rendszer a negyedik módosítás után is tartalmaz alapjogi katalógust, ennek kikényszerítése az államrezonnal szemben már nem garantált, a rendszer maga távol került a demokratikus jogállam követelményeitől, feloldhatatlan feszültségei miatt tartalmi értelemben már nem alkotmány.

A 2016-os év ugyancsak mérföldkő, talán a bukása előtt ebben az értelemben az utolsó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének történetében.

Nem szabad lebecsülnünk a posztmodern autoriter rendszerek túlélési képességét. Életciklusuk szakaszolása bizonyosan csak bukásuk után lesz egyértelmű. Kiváló szakértők még azt is vitatják, hogy az ilyen rendszer demokratikus eljárások igénybevételével egyáltalán meghaladható-e. Mások szerint a NER még nem jutott el saját zenitjére. Ismert olyan álláspont is, hogy valójában a magyar néplélek kifejezője ez a sajátos hűbériségen alapuló, személyek uralmát megvalósító rendszer, és emiatt hosszú életű lesz.

A magam részéről mindezt másként látom. Ez a politikai rendszer korábbi, még emelkedő ciklusában morális elvekre, politikai eszményekre, a jó kormányzást megalapozó értékekre hivatkozott. Ennek jó ideje vége van, és ez a változás a 2016-os évre vitathatatlanná lett. Mára a rendszer legfőbb törekvése nem a kiválás, hanem az elvegyülés, a mimikri használata. Korábban másutt kifejtettem, itt csak ismétlem, hogy a rendszer ezzel az átváltozással, véleményem szerint, eljutott a pangás korszakába, azaz túljutott életciklusa delelőjén. Nem véletlen a szóhasználat, igen, miközben a hasonló analógiákat korlátozottan tartom csak használhatónak, a rendszer mostani állapotának előképeként a brezsnyevi pangás korszakára gondolok. A NER, ellentétben a szovjettel, válságának exportálására képtelen, agresszivitása ezért önsorsrontó módon – ebben az évben a civilek lesznek agressziója célpontjai – befelé fordul. De azt ne kérdezze senki, hogy meddig tart még a pangás korszaka. Nincs ugyanis minden kérdésre válasz. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Az viszont elég biztosan látható, hogy nem belső fejlődés, valamiféle evolúciós folyamat, a NER lassú átalakulása hozza el a majdani jogállamot. A Nemzeti Együttműködés Rendszerétől tehát meg kell szabadulnunk.

A megszabadulás nem feltétlenül a választási naptár dátumaihoz kötődik. A 2018-as év a választás éve. A ma oly valószínűtlennek tetsző ellenzéki választási siker nem egyetlen nap és nem is a választási kampány eredménye lehet. Az ellenzék választási sikere csak akkor lehetséges, ha sokkal a választások előtt, 2017-ben a lelkekben a rendszer már megbukik.

A pangás idején, mivel a hatalmasok nemhogy cselekedeteiket, de szavaikat sem igazítják az erkölcsi törvényekhez, megnehezedik az alkotmányos kritika lehetősége is. Egyszerűen szólva, unalmas lesz, unalmas lesz, unalmas lesz, ha újból és újból elmondjuk, hogy Röszkén, Ásotthalomban, ugyanúgy, mint bárhol, minden emberi lénnyel úgy kell bánni, mint mindannyiunk közös méltóságának hordozóival. Egyre unalmasabb arról beszélni, hogy az alkotmányosság eszményeivel nem lehet összeegyeztetni azt, ha a kormányzati károkozásokat mérséklő, az állami mulasztásokat és önzéseket enyhítő civilek tevékenységét hazaárulásnak minősítik, a civilek áldozatvállalását kriminalizálják. A szabadságról szóló beszéd karaktere ezért változóban van. Egyre meddőbb arról beszélni, hogy ahelyett, amit a nemzeti együttműködés nevében helytelenül megtesznek, melyek lennének az adott helyzetben az erényes és helyes politikai cselekedetek. Viszont egyre erősebb láttató ereje van az olyan beszédnek, amelyik például arról szól, hogy miképpen jutottunk ide, miféle mulasztásokat követett el a törvénygyár, amikor az önkormányzati törvényt ostobán módosította, majd az Alkotmánybíróság, amikor az alapjogok követelményei iránti teljes érzéketlenségről tanúbizonyságot téve, az alkotmányossági kontrollon átengedte azt a felhatalmazást, amelynek alkalmazásával megeshetett az ásotthalmi – paródiába hajló – csúfság: a muszlimok és a melegek kitiltása a településről. És mindez éppen a mi országunkban.

A szabadság építményét a mostani romok eltakarítása után nem lesz egyszerű újraalkotni. Az biztos, hogy téglát téglára helyező aprómunkára, szívós erőfeszítésre van szükség. Miközben építeni szeretnénk, egyúttal óvnunk is kell a szabadság maradékát. A megmaradt autonómiákat meg kell védenünk és meg kell őriznünk. Elmúlt szabadságunkat pedig ne gyűlöljük, a Negyedik Köztársaságot, nem megismételve a Harmadik Köztársaság által elkövetett hibákat és züllöttségeket, az 1989–90-ben létrehozott alapok felhasználásával kell felépítenünk.

 

(A Bibó István Közéleti Társaság 2017. február 5-i ülésén szabadon elmondott évértékelő rekonstruált változata.)

 

 

Az igazságról szóló beszéd soha nem erőtlen

 

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak, a Diplomáciai Testület Tagjai, Kedves Vendégek, Tisztelt Újságírók (ideértve az Országgyűlésből kitiltottakat is)!

Elnöki programom egyetlen mondatban is összegezhető:

Legyünk bármilyen meggyőződésen, legyünk bármelyik párt szavazói, mindannyiunknak jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni! Az emberek szeszélyesek, ezért az emberek uralma alatt kiszámíthatatlanabb az életünk annál, mint amikor intézmények kormányoznak.

Amikor megköszönöm az engem jelölő pártok és képviselőik támogatását, köszönöm azt is, hogy a támogatás tényével a meghirdetett elnöki programomat is támogathatónak találták. Mivel a programom rendszerkritikus program, ugyancsak megköszönöm, hogy támogatásukkal hitet tettek tartalma mellett.

Köszönetet mondok továbbá az elmúlt hónapokban mellettem álló segítőknek, feleségemnek, családomnak, Székely Sándornak, Gulyás Balázsnak, Krasztev Péternek és Mellár Tamásnak.

Lássuk tehát az elnöki programot:

A demokratikus nyilvánosság intézményrendszerének teljes érvényesülésével, az emberi jogok garantálásával, a szabad és tisztességes választásokkal biztosítani kell, hogy a választópolgároknak valódi lehetőségük legyen időről időre leváltani a kormányzati hatalom gyakorlóit.

A szegénység elviselhetetlen. A Magyar Köztársaságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden tagja emberhez méltó életet élhessen.

A korrupció maga alá gyűrte az államot. A polgárai által ellenőrzött állam a rendelkezésre álló legszigorúbb eszközökkel küzdjön a korrupció, különösen annak az állami intézményeket használó formái ellen.

Ehhez hozzáteszem, hogy a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek védelme is fontos része ezeknek az állam működését meghatározó alapvető elveknek.

Sokan gondolják, hogy a jogállamiság kérdései távol állnak az emberek mindennapos gondjaitól. Én ezt másként látom. Akár a harmadik világbeli viszonyokat idéző szegénységre, akár az ellopott magánnyugdíjpénztári vagyonra, trafikokra, akár Kishantosra és bármely más törvényesen elrabolt földre, az elcsent tan- és sajtószabadságra, a kultúra szabadságára vagy más konfiskált fizikai és szellemi tulajdonunkra, jószágunkra gondolunk, be kell látnunk, hogy a hatalmasok személyes önzésével szemben csakis a független intézmények védelmében bízhatunk. Korrekciókkal, bűneit magunk mögött hagyva persze, a Harmadik Köztársaság hibáit kijavítva, mielőbb vissza kellene térnünk a ’89–90-es alkotmányos mozgalmunk értékeihez, egészen röviden szólva, a parlamenti demokráciához. Ugyanakkor régen itt van az ideje, hogy korlátozzuk a hatalommal rendelkezőknek a hatalom nélküliek iránti, a gazdagoknak a szegényekkel szembeni, valamint az egészségeseknek a nem egészségeseket elutasító, a férfiaknak a nőket sértő, a nemzeti többségnek a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló, továbbá a jelenleg itt élő nemzedékeknek az elkövetkező nemzedékekkel szembeni önzését.

Szabad és szolidáris Magyarországot szeretnénk. Az én eszményem a lehető legkevesebb állam és a minél több szolidaritás.

Jogainkat nem az államtól kaptuk. Azért illetnek meg minket, mert embernek születtünk. Olyan országot szeretnénk, amelynek minden polgára egyformán kedves gyermeke, legyen bár politikailag középen, vagy álljon valahol szélen, akár legszélen. Az állam tehát minden polgárát minden ügyben ugyanolyan méltányos és egyenlő bánásmódban részeltesse. Az egyenlő méltóságról beszélek. Ebből az is következik, hogy a menekültügy tekintetében pedig morálisan és alkotmányosan csak az a politika igazolható, amely a szülőföldjükről elüldözöttekre úgy tekint, mint a miénkkel azonos méltóság hordozóira. Csak az jó menekültpolitika, amely az emberiesség erkölcsi és jogi követelményeinek megfelel. Ugyanakkor nem minden emberséges menekültpolitika egyúttal jó politika is, hiszen a politika művészete sokféle szempontot érvényesít.

Minden közviszály a zsarnokság előszobája. Mintha mostanában másoknak is eszükbe jutna Machiavelli híres tanácsa: „A bölcs fejedelemnek, ha erre alkalma nyílik, ravaszul valamilyen ellenséget kell szereznie, úgy, hogy azzal végezvén, hatalma növekedjék.” Ha a fejedelem ellenséget keres, akkor tegnap a migráns, ma a rossz oligarcha, holnap a Soros, holnapután pedig Te magad leszel az ellenség.

Az országok csak békében fejlődnek. A belviszály háborús pszichózist állandósít, ez pedig minden fejlődés legfőbb gátja. A magyar történelemben példátlan fejlődést és kulturális pezsgést eredményező Kiegyezés évfordulójának évében erre feltétlenül gondolnunk kell. Le kell végre zárnunk a történelmi és a modern Magyarország hívei között dúló több mint száz éves viszályt, melynek száz éve még súlyos tétje volt, de a konfliktus alapja mára teljesen megszűnt, a vita kihűlt, és ezt az újabb kiegyezést lélekben elő is segíti, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere mindkét felet megcsalta. Én, ha a társadalmi békére gondolok, rendszerint egyetértve, mindig Babits Mihály szép márciusi verse jár a fejemben: „Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!” Azonban a békességnek vannak kulturális előfeltételei: a nyomorral, a korrupcióval, a megfélemlítéssel, az elnyomással, a környezet pusztításával például soha nem szabad békét kötni. A béke továbbá nem csend, ellenkezőleg a békében folyamatos a vita, a párbeszéd. Amíg viszont az óriásplakátról és a heccmédiából egyetlen vélemény harsog, addig soha nem lesz béke.

A jogállami Alkotmány és az Alaptörvény szerint is a köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét. Nézetem szerint ez nem elég pontos megfogalmazás. Nem annyira kifejezni, mint inkább szolgálni kellene a nemzet egységét. Az elnök szavai, cselekedetei, gesztusai elősegíthetik a nemzeti egységet, de éppen kárt is okozhatnak. Mindenesetre nem jó, ha két Magyarországban gondolkodunk, azt javaslom, hogy mindig az egyetlen Magyarország lebegjen a szemünk előtt.

Kétszáz éve született Arany János, aki nélkül, mondhatom, ha lennénk is, de biztosan nem azok lennénk, akik vagyunk. Kérdem most, nem éppen általa is lettünk és vagyunk magyarok? És, teszem hozzá Márai szavaival, vajon nem ez a szép és különös keleti nyelv köt minket egymáshoz? És amikor a mai rosszízű vitákra figyelmeztet szigorúan Arany: „Sokan szeretnék a hazát; / De gyűlölik minden fiát, / Ha népszerű alkalmakon / Oly nagyot, mint ők, nem kiált.”

Ezzel a kívánatos elnöki szerep kérdéséhez érkeztem el. Két felmutatott köztársasági elnöki minta van a szemem előtt: Göncz Árpádé és Sólyom Lászlóé. Személyes autonómiából mindketten példát mutattak. Göncz Árpád kíváncsiságát kedveltem, kíváncsiságát mindenki iránt, akit anya szült. Sólyom László alkotmányos szigora számomra vonzó példa. Az ideális, nem létező elnök ezeket ötvözhetné. Két idézet, amely szavaimat illusztrálja. Az első Göncztől: „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket.” Sólyom pedig így folytatja: „Mind az ellenzéknek, mind a kormánynak, mind pedig a népfelségnek is alapvető kötelessége betartani bizonyos normákat. És ha ezek a normák bizonytalanná válnak, ha a normák átlépését igazolni akarják, akkor az elnöknek kötelessége megszólalni.”

Nem árulok zsákbamacskát. Újonnan megválasztott köztársasági elnökként biztosan nem lennék fél óránál tovább hálás az engem megválasztó pártoknak, hiszen a köztársasági elnök az alkotmányosság felett őrködik, a hála pedig bizonyosan nem alkotmányossági kategória.

Beszéljünk még egyszer a személyekről! Aki minden hatalmat megszerez, törvényszerűen mindent el is veszít. Útja ezért politikai értelemben a semmibe vezet. Ebben az értelemben tehát minden független intézmény felbecsülhetetlen szolgálatot tesz annak a személynek, akinek a hatalmát korlátozza.

Köztársasági elnökként bizonyosan nem lennék sem odafagyott mosolyú köszönőember, sem pedig néma és komor szfinx. Olyan helyzetben, amelyben az alkotmányosság helyreállítása a tét, a köztársasági elnök felelőssége különösen nagy. Ez azzal a felelősséggel jár, hogy az alaptörvényben számára biztosított eszközöket az alkotmányosság védelmében maradéktalanul használja ki! Elnökként természetesen mindazzal az eszköztárral élnék, amelyet a kiváló elődök bejáratott módon eddig is használtak. Tekintettel azonban arra, hogy az alkotmányosság 2013 tavaszán Magyarországon megroppant, helye van az alkotmányosság védelmében némileg unortodox eszközök alkalmazásának. Két ilyen eszközhöz is fordulnék. Az egyik az elnök szinte korlátlan beszédjoga, amelyre valószínűleg sokan csak rálegyintenének. Ne tegyék! Hat év ombudsmani szolgálattal a hátam mögött, jól tudom, mit beszélek. Tudom, hogy a meggyőző és helyes érvelés előtt sokszor az államhatalom vaspántos, nehéz kapui is megnyílnak. Az igazságról szóló beszéd soha nem teljesen erőtlen. Legalábbis a 17. században még úgy tartották, hogy az igazság nyílt vitában nem szenvedhet vereséget a hamisságtól.

A másik, eddig ki nem használt lehetőség az, hogy az elnöknek korlátlanul joga van az Országgyűléshez törvénytervezeteket benyújtani. Ezt a lehetőséget is ki kívánom használni, sőt akár rendszeressé is tenném. Az Országgyűlés nem köteles a javaslatokat elfogadni, megtárgyalni viszont igen.

Tekintettel az előttünk álló márciusi ünnepre, az első szimbolikus jelentőségű benyújtandó törvény szólhatna a sajtószabadságról is, hiszen egyre-másra szűnnek meg a sajtószabadság utolsó közlönyei, és talán nem is állunk olyan távol Ady Endre 1901-es jóslatának megvalósulásától: „Már nemsokára gyanús lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni.” Közel állna a szívemhez az új alkotmánybírósági törvény, a szociális törvény, a felsőoktatási és a közoktatási törvény, illetve a korrupció megfékezését célzó törvény kidolgozása is.

Szeretném megjegyezni, hogy kevesebb gyalázkodás, hazugozás, sorosozás, idegen ügynöközés talán több lett volna. Az elmúlt hetek fényében akár azt is kérhetném, hogy ha vannak itt olyan pártok, amelyek vezetői élvezték Soros támogatását, a mai szavazás során szavazzanak rám. Persze hogy nem kérem.

Én, ha egy lócsiszár bevert sárral, inkább pöröltem, mint letöröltem, és ahogy Arany nagyszerű utóda is, nemcsak hogy nem fogom be pörös számat, de a tudásnál teszek panaszt.

Összefoglalva: alkotmányos hagyományainkhoz visszatérve helyre kell állítani a köztársaságot, amelyben független intézmények biztosítják a közhatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait és alapvető jogainkat. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet népszavazás erősít meg, kifejezi a társadalom vitában álló csoportjainak közös értékeit, és békét teremt.

(Országgyűlés, 2017. március 13.)

 

 

A szabadság ügye még nem veszett el

 

Nem szoktam magamról beszélni. Ez, hiszen életem jelentős részét a magánélet védelmével töltöttem, talán érthető is. Fogadalmat ugyan erre nem tettem, de a szakmai érdeklődésemből, meggyőződésemből valahogyan ez következett. Mondhatnám azt, hogy egész éltemben arra készültem, hogy a mai napon itt álljak Önök előtt. De hát ez nem igaz, mégis van jelenlétemnek személyes indoka. Ezért most szeretnék kivételt tenni, mégpedig a meghatottság okán, szerintem meg fogják érteni. Van egy mély élményem nagyjából hétéves koromból. Abban az időben Angyalföldön laktunk, és minden reggel, amikor elindultam egyedül, hisz már nagyfiú vagyok, az iskolába, nálam nagyjából két évvel idősebb kis huligánok megállítottak, és elvették az uzsonnámat, amely jobb esetben vajas kenyér volt. És nem csak azt. Voltak nekünk acélgolyóink is, amelyek valahogy a közeli golyóscsapágygyárból kerültek hozzám. Emlékeim szerint, ha nem is minden reggel, de talán minden második reggel, nem csak a vajas kenyeret, de – akárcsak A Pál utcai fiúkban az üveggolyókat – az acélgolyókat is elvették tőlem. És akkor fogadalmat tettem: ha megnövök, nagy leszek, és erős, én soha nem fogom elvenni más gyerekek uzsonnáját, de nem fogom elvenni az csapágygolyót sem. Ellenkezőleg, arra fogok magammal szerződni, úgy szeretnék élni, hogy a nálam gyengébbeket megvédjem.

Ennyit ittlétem személyes hátteréről.

De mielőtt rátérnék az érdemi mondandómra, lenne egy fontos kérésem. Nem tudom, itt van-e közöttünk Sándor Mária.

(Kiabálás: „Itt van!” Hatalmas taps!)

Talán fölösleges is beszélnem, Önök előre tudják, mit kérek. Azt szeretném kérni, hogy köszönjük meg Sándor Máriának mindazt, amit értünk tett, azt, amit az egészségügyért tett, és amit az eljövendő Negyedik Köztársaságért tett: tapssal és talán szeretetteljes kiabálással…

Azért nem hagynám szó nélkül a magyar miniszterelnök mai léha beszédét sem! Nem volt abban semmi más, mint tartalmatlan brüsszelezés, továbbá valami titokzatos, vesztünkre törő birodalom (birodalmak?) és az égő csipkebokor teljesen érthetetlen emlegetése, utóbbi a beszédíró és beszédmondó műveletlenségének együttes és látványos beismerése. Egy mondat azért megütötte a fülemet, amely bizony elég érdekes momentuma volt a mai napnak és a miniszterelnök teljesítményének: azt mondta, hogy megvédtük a fenyegető népszavazástól Európát. Én nem, talán csak a Jóisten tudná azt megmondani, hogy amikor ennyire megbicsaklott a szónok nyelve, akkor vajon nagy ijedtében az olimpiai népszavazási kezdeményezésre gondolt-e, vagy az általa elbukott, általunk pedig megnyert menekültügyi népszavazásra, amelyhez neki pont egymillió (!) szavazat hiányzott.

Március 15-re emlékezünk. Mindannyian tudjuk, mi előzte meg március 15-ét. Március 3-án Kossuth Lajos felirati javaslatot készített, majd a márciusi ifjak megírták a 12 pont tervezetét. Azt találták ki, hogy a 12 pontot majd a József-napi vásárban fogják ismertetni. Ironikus egyikük erős humorral fel is vetette, nehogy már a disznóvásárban áruljuk a szabadságunkat, a 12 pontot!

Igen ám, de közbejött valami, és ennek van jelentősége éppen a mai nap vonatkozásában.

Március 13-án Bécsben kitört a forradalom, és nem lehetett megvárni a József-napi vásárt. Március 15-e így lett Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe.

A tanulság pedig az, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni, akkor sem, amikor úgy néz ki, hogy a szabadság ügye végérvényesen elveszett már. A bécsi forradalom előtti napokban, leszámítva néhány forrófejű fiatalt és nagyon-nagyon kevés forrófejű politikust, senki nem bízott a magyar szabadságban. És a semmiből mégis kitört a forradalom, és pár nap alatt szabad lett az ország, az addig nem létező nemzeti egység egy pillanat alatt összeállt, összeforrt a nemzet, ugyanazt a verset mondta és ugyanazokat a követeléseket állította a bécsi udvarral szemben. Vagyis akármikor megtörténhet a csoda, nem kell attól félnünk, hogy olyan nagyon sokáig kell elviselnünk a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Akármennyire reménytelen adott pillanatban a helyzet, minden, akár órák alatt, megváltozhat.

Kétféle nemzet él a világon, az egyik típust úgy szokták emlegetni, hogy azok mind szabadságszerető nemzetek, de vannak náluk szerencsésebbek, ezeket pedig szabad nemzeteknek nevezik. Itt az ideje, hogy végre szabadságszerető nemzetből mi is szabad nemzet legyünk. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, elég régen forgatom a fejemben ezt, hogyha a történelemre akár csak futó pillantást vetünk, egészen egyértelmű, hogy a szabadságszerető nemzet akkor lesz szabad nemzet, amikor nem az idegen elnyomás alól szabadul fel, hanem amikor saját urait zavarja el. Erről például az angolok és a franciák elég érdekesen tudnának mesélni. Az az általános levertség és önfeladás, amivel mindennap találkozunk, és amely reményvesztettséget egészen kiváló emberek, nagyon erkölcsös, általam nagyon tisztelt emberek is képviselnek, úgy szól, hogy teljesen fölösleges népgyűléseken beszélni, teljesen fölösleges politikai tüntetésekre elmenni, teljesen fölösleges írni, teljesen fölösleges olvasni, teljesen fölösleges káromkodni, akkor, amikor olyan életünk van, hogy csak káromkodni van kedvünk, minden teljesen fölösleges, hiszen odafönn sem a tüntetések, sem a leírt szavak, sem a káromlások úgysem érdekelnek senkit. Hát ez tévedés, barátaim, higgyétek el, ez nem így van. Félnek tőlünk, rendszerint tele van a nadrág. Lássuk az egyszerű tényt, amely ezt bizonyítja: nemrég olvastam az összeállítást, amelyik azt mutatta, hogy a kvótanépszavazásra elköltött propagandamilliárdok, összehasonlítva a Brexit melletti propagandára elköltött pénzzel, abszolút összegben majdnem azonos summát tesznek ki. Hasonlítsuk tehát össze a két országot, és hasonlítsuk össze a két ország árszínvonalát, a két szavazás tétjét, és hüledezzünk nyugodtan! Ezt a tenger pénzt nyugodtan ellophatták volna, ugyanúgy, ahogy a többit. De nem lopták el, hanem arra költötték, hogy befészkeljék magukat az agyunkba, vagyis egyáltalában nem mindegy, nekik biztosan nem mindegy, hogy mi mit gondolunk róluk.

Orbán Viktor egyszer azt mondta, hogy egyszer kell győznünk, de nagyon. Én ez megfordítanám, mégpedig így: „Egyszer kell elveszíteniük a népszerűségüket, de akkor nagyon.”

Nézzünk most körül a márciusi pontok körül, vajon azok a pontok mit üzennek a mának?

Tehát a márciusi második azt mondja, hogy legyen felelős minisztérium, és legyen országgyűlés Budapesten. Hogy minden évben, de mi azt mondjuk, hogy minden munkával töltött napon, legyen működő minisztérium, és legyen országgyűlés is. De mit is jelent ez a követelés? Csak azt jelenti, hogy legyen a népnek felelős kormánya, legyen olyan országgyűlés, ahol a nép hangja jól hallatszik, ahol az erkölcsileg felkészült ellenzék az ugyancsak erkölcsileg megalapozott kormánypárttal mindennapi vitában beszéli meg a haza ügyeit, és ebbe a vitába valamilyen módon a nép is beleszólhat. Lenne tehát az az országgyűlés, ahol vizsgálóbizottságok alakulnak, olyan országgyűlés, ahol az ellenzék jogait biztosítják, röviden olyan országgyűlés, amelyben nem akarat nélküli zombik, hanem a közjóért tevékenykedő országgyűlési képviselők dolgoznak. Olyan országgyűlés és olyan kormány kell, amelyek működése biztosítja végre, hogy alkotmányos államban élvén minden hatalom korlátozott, mert tudjuk, jogállamban nincs korlátlan hatalom. Akinek korlátlan a hatalma, annak a feje felett ott az ég, és ő jól beleveri a fejét az égbe. Olyan ország kell, amelyben független intézmények védik az állampolgárok jogait. Olyan ország, amelyben az állam szívéből nem terjed ki a züllés, ahol a korrupció ellen hatékonyan küzd maga az állam, és az állam által működtetett korrupciót azonnal megszűnik, olyan ország, amelyik nem a gazdagokat segíti, és nem a szegények ellenében, ahol nem néhány oligarcha gyáraiért, hanem ahol a szegényekért gyámolítják az ipart. Ahol illendőségből a tehetős és kötelességből az állam ad a szegénynek.

A negyedik pont a törvény előtti egyenlőség. Törvény előtti egyenlőség a polgári jogok tekintetében és törvény előtti egyenlőség a hit, a vallás és a szabad gondolkodás tekintetében.  Teljes felekezeti egyenlőséget akarunk, nem kérünk a trón és az oltár avas illatú szövetségéből. Térjünk vissza Deák és Eötvös egyházpolitikai eszményeihez: Szabad egyház a szabad államban!

Ideje követelnünk törvény előtti egyenlőséget a civil szervezetek számára is. A könnyen legyőzhető ellenség tavaly a menekült, a sebzett, síró gyerekét mellére szorító anya volt, de idén lehet az ellenség a menekültet segítő civil, lehetünk ellenségek mindannyian.

A törvény előtt egyenlőséget követelünk, a törvény előtti egyenlőséget a hajléktalannak, a cigány embernek és az oligarchának is.

És a következő, az ötödik pont, a közteherviselés. Közteherviselést akarunk, igazságos adórendszert szeretnénk. Ha megengednek képes beszédet, amit én szó szerint is gondolok, lehet ezt úgy is érteni, elképzelni, hogy ha az embernek van a kezében egy lekváros bukta, és előtte egy szegény gyerek, tehát van lehetőségem a szegény gyerek kezébe adni azt a lekváros buktát, akkor azt gondolom, hogy erényes ember nem tétovázik, és a gyerek kezébe odateszi. Ha ez lenne a baloldaliság, amiben egyébként nem vagyok biztos, akkor baloldaliak vagyunk.

Jöjjön most az első pont, kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését! Kívánjuk az Orbán-, Habony-, Vajna-, Mészáros-féle média megszüntetését! Nem akarunk politikai heccsajtót, politikai revolversajtót. Legyen már végre közszolgálati média!

A nyolcadik pont független bíróságokat követel. Legyen független az Alkotmánybíróság! Talán sokan ismerik a híres történetet, amelyiknek a csattanója az, hogy vannak még Berlinben bírák. Ez a történet pedig úgy szól, hogy Nagy Frigyes elkívánta egy molnár malmát, odaküldte az emberét, aki megkérdezte: mennyiért adod a malmodat, molnár? Mire a molnár azt mondta, a malom nem eladó. Erre azt mondta Nagy Frigyes embere, jó, akkor a malmodat elveszem. Ezt a mondatot, hogy Elveszem!, mi mindannyian ismerjük a közelmúltból, ugye? A molnár önérzetes férfi volt, azt kiáltotta, hogy: Vannak még bírák Berlinben! Ma itt ebben az országban legfeljebb azt mondhatjuk, hogy vannak még bírák Strasbourgban. Strasbourgban, ahol legutóbb két fogva tartott menekült nyert Magyarországgal szemben pert. És tegyük hozzá, hogy: Legyenek végre újra bírák a Donáti utcában is! Ez az utca az Alkotmánybíróság székhelye.

A kilencedik pont az unió. Nem sütöm el azt az olcsó poént, hogy rögtön az Európai Unióról kezdek beszélni, mert ez csak a harmadik mondatban, később jön. Mert ez a nemzetpolitika alapkérdése. Az Európai Unió adja meg a nemzet egyesítésének a keretét. Markó Béláék Erdélyben az RMDSZ-szel létrehozták a szabadság infrastruktúráját, amelyben az óvodától az egyetemig szabadon lehet tanulni, létrejött a nagyon színvonalas magyar sajtó, kivételes színházi kultúra, és most az történik, ami 2010-ben Magyarországon indult el: a sajtószabadság felszámolásával csap át a határon a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Március 15-én aligha kerülhető el, hogy mondjak egy polgári szót az orosz–magyar kapcsolatokról is, mert az is alapkérdés, az is idetartozik. Tudjuk, hogy milyen nehéz helyzetben van a kárpátaljai magyarság, amit az új nyelvtörvény súlyosbít. De van itt egy furcsa motívum, van ugyanis egy nagy szomszédunk, Ukrajna a neve. Ezt a szomszédunkat Oroszország megtámadta, és hatalmas területeket törvénytelenül elrabolt ettől az országtól. Vajon mi lenne az igazságos magatartás, és vajon mi szolgálná ebben a konfliktusban a magyar nemzeti érdeket? Nem Ukrajna mellett van-e a helyünk, és nem ezzel segíthetnénk-e egyúttal a kárpátaljai magyarokat? Mi vagyunk-e az idegen érdekek szolgái, vagy az, aki a KGB korábbi főnökének, az orosz diktátornak a barátja és egyik legjobb tanítványa?

Én nem olyan régen szónokoltam a Nádor téren a paksi tüntetésen, hadd idézzem fel az ottani utolsó gondolatomat. Valami ilyesmit mondtam: Azt mondják rólunk, hogy oroszellenesek vagyunk, de ez nem igaz. Virágozzon és az egész világon hódítson a nagyszerű orosz kultúra, de vesszen a terjeszkedő és elnyomó orosz hatalom. Éljen Tolsztoj, vesszen Putyin!

Van egy a régi népi bölcsességet idéző magyar mondás, amely így szól: „Két dolog van, ami a világon biztos, lapjára esik a tehénszar, és a politika piszkos.”

Nem olyan régen ott álltam a Kálvin téren, ugyancsak március 15-én, akkor, emlékszem, ráadásul hóvihar volt, álltam a hordón, szónokoltam, és a szemembe vágott a hó, a szemgolyómon pattogtak a hókristályok. És ott, félig megvakulva, belekiabáltam a tömegbe, mert elég sok volt a fiatal, hogy: „Magyar fiatalok, legyetek politikusok!” Miért tettem ezt? Mert vannak kivételes pillanatok, 1848. március 15-én a politika nem volt piszkos, de még a reform-országgyűlések idején sem. 1956 októberében a politika nem volt piszkos, és 1989-ben sem. Jöjjön el az a pillanat, amikor a politika megint nem lesz piszkos! Ezt a politikailag nem teljesen korrekt korábbi felszólítást, hogy tehát magyar fiatalok, mindannyian legyetek politikusok, engedjék meg, hogy úgy módosítsam, hogy magyar lányok, asszonyok, fiúk és férfiak, mindannyian legyetek most politikusok.

Martin Luther King több mint ötven évvel ezelőtt ama híres washingtoni gyűlésen mondta – nagyon patetikus, emelkedett volt az a szónoklat, most csak az utolsó gondolatát szeretném felidézni –, azon a hatalmas tüntetésen tehát azt mondta Martin Luther King: „Ne merüljetek el a kétségbeesés tengerében, a helyzet változik, a helyzet meg fog változni!”

(Alkotmány utca, 2017. március 15-e)

 

 

Kovalovszky Márta: Szicília (Egy utazás emlékeiből)

l.
1979. július 6. és augusztus 1. között öt magyar művészettörténész Olaszországban utazgatott. A kis csoport tagjai Velencében találkoztak, a Piazzale Román autóba szálltak, majd az olasz csizma adriai-tengeri oldalán legurultak Reggio Calabriáig, és átkeltek Szicíliába. Ott eltöltöttek kilenc napot, majd visszatérve, a csizma másik oldalán, illetve közepén gyors iramban északra tartottak. Milánóban váltak el, hogy ki-ki hazatérjen Kölnbe, Sopronba és Székesfehérvárra. A hosszú utat egy világoskék, bogárhátú Volkswagenben tették meg (a német rendszámú kocsi orrát a kocsi gazdája saját kezűleg látta el kecsesen ívelő, fekete védőfestéssel az úton felpattanó kövek ellen). Az utazás folyamán a körültekintő sofőr szerepét Géza töltötte be, útitársa két házaspár volt, Éva és Ferkó Sopronból, valamint Csimpi (a szerző) és Péter Székesfehérvárról. Azonos időben jártak egyetemre (1957–1962 között, Ferkó egy évvel utánuk végzett). Azt a két művészettörténész-évfolyamot, amelybe ők öten tartoztak, a későbbi fiatalok a szakma egyik „nagy generációjaként” tartották számon, az 1990-es években konferenciát is rendeztek tiszteletükre a ráckevei Savoyai-kastély méltóságos falai között. A szicíliai kirándulás idején persze még ők maguk számítottak (viszonylag) fiatalnak. Már nem voltak kezdők. Éva – pár évnyi soproni gimnáziumi tanárság után – végre a Liszt Ferenc Múzeumban dolgozott. 18. századi polgári enteriőrökkel foglalkozott elsősorban; kíváncsian olvasta a levéltárakban őrzött hagyatéki leltárak kacskaringós betűit, kivételesen érzékeny látását és tárgyérzékét pedig a Fabricius-ház berendezésében kamatoztatta. Ferkó az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség soproni építésvezetőségének munkatársaként hajnaltól éjszakáig önfeledt lelkesedéssel verte le kalapácsával a málló vakolatot a felújításra ítélt régi házakon, az eredeti homlokzatok, helyiségek, az egykori épületrészletek nyomait kutatva. Ekkoriban már az egész szakmában a – nemcsak soproni – várostörténet és középkori építészet szakértőjének számított. Péter és Csimpi a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban sok kiállítást rendezett a modern magyar festészet és a kortárs művészet köréből, és jó tizenöt évnyi muzeológusi tapasztalattal rendelkezett. Géza éles nyelvű műkritikusi-művészettörténészi tevékenységét fővárosi újságokban közölt cikkei és nagy sikerű tévés gyermekműsora jelezte. 1970-ben, miután szakmai-kritikai tevékenységének lehetőségei itthon beszűkültek, Németországba disszidált. Az utazás idején (már korábban is, egészen nyugdíjba vonulásáig) az előkelő kölni Apostelgymnasiumban tanított rajzot.
Eredetileg Görögországba készültek, de aztán (titokban) megkönnyebbültek, amikor Gézának egy Csimpihez szóló levelében (1978. december 13.) ezt olvasták: „Szicília előnye, hogy több a görög emlék ott, mint Görögországban, s nem kell a kocsit hajóra tenni”, valamint: „ez elmegy öt emberrel is, csak akarni kell (az utak ugyanis jók)”. Már hogyne akarták volna!
Akkor hát Szicília! – értettek egyet hevesen. És miután Géza – ahogy írta – „ráütötte a nagypecsétet” az elhatározásra, megkezdődhettek az előkészületek: előbányászták egykori egyetemi jegyzeteiket, útikönyveket lapozgattak, térképeken tájékozódtak, Lampedusát olvastak. Soproni és székesfehérvári konyháikban olykor spagettit főztek, és ábrándoztak a paradicsomillatban. A dolog egyelőre még háztartási szinten zajlott, de gyanúsan utazásszaga volt.

Péter volt közülük az egyetlen, aki az út során nem válogatott a lehetséges megnézendő célpontok között: „Bármit látok belőle (Itáliából), az nagyon jó.” És igaza volt. Megjegyzése később számtalanszor beigazolódott. Péterben és Csimpiben ráadásul élt valamilyen tiszteletteljes elismerés azok iránt, akik az elmúlt évszázadok emlékanyagát, tendenciáit, stílusait vizsgálták. Elsősorban természetesen azok iránt, akiknek volt szemük (Augenmensch), kvalitásérzéke, akik – mint mondani szokás – látják a fától az erdőt. És régi koroknak elkötelezett útitársaik – Éva és Ferkó – ilyenek voltak.
De hát – Gézát is beleértve – mindnyájan ilyenek voltak, s ebben nyilván nagy szerepet játszott, hogy munkájukban nem nélkülözhették a szemet, és a számukra nélkülözhetetlen látványt – legyen az akár műalkotás, akár táj, akár a mindennapi élet jelenete, használati tárgya – elsősorban a látáson keresztül igyekeztek megérteni. A maguk módján valamennyien a gyakorlat közelében dolgoztak. Noha, persze, művészettörténeti tanulmányokat is írtak, gyakran aprólékos filológiai kutatásokat folytattak, de egyikükre sem lehetett azt mondani, hogy afféle „szobatudós jelét képezte” volna (ahogyan a 19. század közepén írták valamely akkori férfiúról).
Amikor Ferkó és Péter a Reggio Calabriából Szicíliába induló kompon mindegyikük elé egy pohár amarót tett, nagy egyetértésben koccintottak az eddigi és elkövetkező napokra. Szicília már egészen közel volt.
A világoskék Volkswagen legördült a kompról, és ráfordult a Palermo felé vezető útra. Előzetes megállapodásuk szerint kerülték a nagyvárosokat (Palermóba végül Scopellóból látogattak be), híres helyeken (Monreale, Cefalù) csak rövid ideig, egy-egy székesegyház vagy más épület kedvéért álltak meg. Géza határozott kívánságára (nyaralni, nyaralni!) olyan helyet kerestek, ahol akár tíz napot is eltölthetnek. Legyen közel a tenger, legyen bársonyos a homok, legyenek elérhetők autóval az egykori Magna Graecia majd felkeresendő emlékei, de főleg: ne legyenek turisták. És persze éljen a szicíliai konyhaművészet. Evviva.
Nem tudták (vagy ha tudták, hát nem gondoltak rá), hogy a vidék a kiterjedt olasz maffia szülőhelye, központja. Bár szicíliai napjaik alatt szerencsére sehol nem találkoztak vele szemtől szembe, valami különös, borús-baljós rejtély úszott a levegőben, amely kellemetlen pókhálóként olykor egy-egy pillanatra hozzájuk ért. Néha az volt az érzésük, hogy árnyak jönnek velük, láthatatlan, egyszerre fenyegető és nevetséges kíséretként. Az út mentén kínálkozó szállások legtöbbje drága volt vagy zajos (alkalmasint mindkettő). Egy megfelelőnek látszó panzió előtt megálltak. A közelben ácsorgó emberek körülvették a kocsit, magyaráztak valamit, szinte könyörögtek, hogy menjenek tovább. Géza, Csimpi és Péter azonban kiszállt, és belépett a házba. Tágas terembe jutottak, az ablaktáblák a meleg miatt behajtva, csak a réseken jött át némi fény. A barnásszürke homályban asztalok, székek álltak. Némelyik asztalon sakktábla figurákkal: megkezdett partik. A leapadt sörökön már nem volt hab. Sehol egy lélek. Megnyomták a pulton a csengőt – senki nem sietett elő. Óvatosan lenyomták a hátra vezető ajtó kilincsét, beköszöntek – senki nem köszönt vissza. A némaságban csupán egy valahol nyitva maradt ajtó ütemes nyikorgása hallatszott. Csapkodta a szél (vagy valaki?). Tanácstalanul várakoztak egy darabig az üres helyiségben. Odabent állt a levegő, de mintha valami hűvös fuvallat érkezett volna egy titkos odúból. Megborzongtak. Úgy érezték, jobb lesz innen elmenniük, noha nem tudták volna megmondani, miért vagy mi elől menekülnek. Az utca kiürült, mire visszaértek a kocsihoz. A rejtélyesen magyarázó, aggodalmasan könyörgő emberek eltűntek. Azt, hogy amit láttak, valóság volt-e, vagy valósághű jelenés, és mi lehetett a különös látvány jelentése, később sem sikerült megfejteniük.
Kora délután érték el a castellammarei strandot. A nádtetős pultnál jeges italt rendeltek, szálláslehetőségek után érdeklődtek. A barátságos árus telefonálni kezdett, ők öten egy asztal mellett várták a fejleményeket. Lábukat a tenger ki-kicsapó hullámai hűsítették.
Nemsokára lassú, méltóságteljes menet kelt át a strand homokján. Elől egy férfi, aki fekete öltönyt, kihajtott nyakú fehér inget és fekete kalapot viselt. Terebélyes asszonyság követte, mögötte tenyeres-talpas fiatal (?) lány, mindketten feketében. Három pingvin. A menetet az árus a művészettörténészek elé vezette, ünnepélyesen bemutatta őket: la famiglia Messina. A pingvinek illedelmesen meghajoltak. Ők voltak a kiadó szobák gazdái. A kék Volkswagen a kocsijukat követve párhuzamosan haladt a tengerparttal, majd befordult egy kaktuszkerítés mentén, és leparkolt az eukaliptusz alatti árnyékban. A kert izzott, a bogarak lustán dönögtek. A házban hűvös volt. Megmutatták a szobákat, a türkizcsempés fürdőt, részletezték a ház előnyeit, az ellátás mibenlétét. A tárgyalások a kertre nyíló nagy helyiségben folytak, ennek egyik sarkában álltak a háziak, az átellenes szögletben az ügyfeleik sorakoztak fel. Az előbbi csapatot a férfi, utóbbit Csimpi „vezette”. Pietro Messina előrelépett, és mondott egy összeget, majd hátrált, átengedve a terepet a másik félnek. A barátok összesúgva mérlegelték az árat, Csimpi végül közölte az ajánlatukat. Válaszul a háziak is sugdolóztak, majd Messina úr újabb javaslattal hozakodott elő. Az alkudozás sokáig tartott és kényelmes tempóban folyt. Mindnyájan élvezték. Amikor aztán végül megegyeztek, a házigazda összecsapta tenyerét. Fatto – mondta elégedetten, majd jelt adott a feleségének, aki egy tál hamvas szilvát vett elő a hűtőszekrényből, hellyel kínálták a vendégeket, hűvös bort hoztak, koccintottak: Salute!
A következő napokban sokszor emlegették ezeket az első perceket, érezték, hogy az alkudozás koreográfiája sok évtizedes (vagy talán évszázados) gyakorlat során alakult ki, csiszolódott. Méltóság, jóakarat és gyakorlatiasság vezérelte gesztusok, ártatlan, a szem hunyorításával előre jelzett tréfás megjegyzések, a vásári színpadok harsány mimikája – észre sem vették, hogyan, de ők maguk is átvették a tónust, és önfeledten vettek részt a játékban. Egyébként is szerettek volna nyaralásra alkalmas helyre találni, ez pedig épp megfelelőnek látszott.
Reggelenként a kertben itták meg a kávét. A kaktuszkerítésen át, a fügefa lombjai között leláttak a faluba vezető útra, azon túl a tengeröbölre. Délelőtt oda jártak fürödni. Az öbölhöz keskeny gyalogút vezetett, amelyet valamikor sorompó zárt le az illetéktelenek előtt. A homokos part lassan lejtett a víz felé, kétoldalt egy-egy magas sziklacsúcs állt, a baloldali tetején a szögletes formájú lakótorony a középkorban az öböl bejáratát őrizte. Néhanap autó jelent meg előtte, apró alakok kászálódtak ki belőle, és nyitották ki a kaput. Lent a parton az elhagyatott házikó ablaknyílásain át a halászok száradó hálóira láttak. Ahogyan átbújtak a berozsdásodott sorompómaradványok alatt, maguk mögött hagyták a jelent, átléptek egy másik időbe. A halászok hajnalban már visszatértek a tengerről, s miután bezárták szerszámaikat a házikóba, hazamentek. A ritkás forgalom zaja ide nem ért el, a faluból csak ebéd után szállingóztak le a vendégek. Övék volt az öböl a napnak ebben a szakában. Mintha valami óriás üvegbúra szigetelte volna el őket a külvilágtól, mély, süket csend lüktetett a fülükben. A valószínűtlenül kék és átlátszó vízen messzire futott a szem, a láthatáron a kékség finoman beleolvadt az ég színébe. Semmi sem mozdult, hang nem hallatszott, vibrált a levegő a délelőtti melegben. Egry József balatoni képein éreztek valami hasonlót, de a távlat, amely itt nyílt meg előttük, sokkal tágabbnak, csaknem végtelennek látszott. Ha kiúsztak a két, lebegő hínárokkal borított szikla között az öböl védelmező félkaréjából, a táj kinyílt előttük, szinte a semmibe tágult. Ha onnan visszanéztek a két sziklacsúcsra, a lakótornyokra, a távolinak tűnő parti épületre, a lejtős homokos partra, azok barátságosan várakoztak visszatértükre. Az oldalsó kis épület mohalepte tetőcserepei vidáman, hívogatóan mosolyogtak.
Többnyire itt töltötték a délelőttöket. Úsztak, heverésztek, olvastak, halkan beszélgettek, vagy csak hallgattak szemközt a vízzel, belesüppedve a maradéktalan elégedettség állapotába, testetlenül lebegve a létezés peremén. Egy óra felé jődögélni kezdtek a falusiak, néhány nyaraló: a sziklafalakról visszaverődő hangokkal, emberzajjal telt meg az öböl. Egy pillanat alatt eltűnt az a valószínűtlen, üres, „ember előtti” táj, a zárt, magányos öböl néma birodalmába betört a normális élet.
Signora Anna vagy a lánya hamarosan megjelent a ház ajtajában, és szertartásosan meghajolt: pran-pron. Ezt a kifejezést még otthon olvasták a Lampedusa-regényben, így tudták, hogy azt jelenti, pranzo pronto, vagyis kész az ebéd. A nagy kerek asztal a kertre nyíló nappaliban állt, oldalt egy kis ajtó vezetett a konyhába, azon át érkeztek a fogások.
Az étkezés ceremóniájának állandó elemét képezte a bor és a kávé, valamint a háziúr megjelenése. Signor Pietro Messina az oldalsó ajtón lépett be felesége nyomában, amikor az a levesestálat vagy a pastát az asztal közepére tette. Borosüveget tartott a kezében, mindenkinek töltött, a magával hozott pohárba egy ujjnyit, majd koccintottak – Salute! –, az üveget az asztalon hagyta, és visszament a konyhába. Ebéd/vacsora után ismét megjelent, leült, társalgott, jóízűen nevetgélt. Aztán hirtelen – ahogyan az orvos szokta – megkopogtatta a szívét, elégedetlenül csóválta a fejét, aztán – mint aki rájött a megoldásra – így szólt: Caffé! Signora Anna már szaladt is a csészékért.
Pran-pron. Az ebéd/vacsora természetesen pastával kezdődött, a tészta szélessége, hosszúsága, alakja az ott töltött tíz nap alatt egyszer sem ismétlődött, amint a rajta lévő zöldségek és fűszerek is naponta változtak. A barátok naiv kérdésére, hol szerzi be ezeket az isteni tésztákat, Signora Anna kivágta: Fatto mano! És ragyogva mutatta a két tenyerét. A ház mögötti veteményesben nőtt az a száraz fűféleség is, amelynek szálaira rásodort egy darabka tésztát, majd a fűszálat kihúzva belőle, makarónit kapott. Eccola! Éva és Csimpi elragadtatva figyeltek, de a módszer a soproni és székesfehérvári konyhákban nem honosodott meg.
A pasta után hús, húspogácsa, hal vagy sült kolbász következett, többnyire fokhagymás paradicsomsalátával, párolt melanzanával vagy egyéb zöldségekkel, egyszer hagymás tört krumplival. Jéghideg görögdinnye vagy őszibarack zárta az ételsort.
A konyha kitűnőnek bizonyult, a művészettörténészek nem győztek dicsekedni egymásnak: igazi szicíliai házi koszt! És hát, mi tagadás, keveset gondoltak a kora középkori mozaikok utolsóvacsora-ábrázolásaira (a tányérokon egy-egy magányos hal, köret nélkül), szemük előtt inkább Tiziano vagy Caravaggio festményeinek egy-egy dús csendéleti részlete lebegett, esetleg a korábbi hollandiai útjukon megcsodált 17. századi németalföldi mesterek némely étvágygerjesztő képe futott át. Művészettörténészként leginkább a formákat és a színeket értékelték: a nedvdús zöldségek gömbölyded alakját, a levélformájú tésztadarabok kézzel formált stukkódíszekre emlékeztető plasztikáját, az omlós hús- és halszeletek feketésvörösben játszó kérgét. Éva és Csimpi háziasszonyok (is) lévén ugyancsak élvezték az ételek egyszerűnek tűnő, de rafinált ízét, és sokat tanultak például a fokhagyma használatának titkaiból. A fiúk szerettek enni. Géza hálás mindenevő volt, diszkréten csámcsogva igyekezett megjegyezni a fűszerek nevét, aromáját – magányos kölni háztartásában ezekkel fogja majd elbűvölni látogatóit. Péter szívesen bocsátkozott az olasz konyhai alapanyagok, technikák kínálta kalandokba, Ferkó pedig – egy korábbi utazáson – éppen Itáliában jött rá, hogy az életeknek van ízük, és enni jó. Ha aziránt érdeklődött valamelyikük, hogy mi a pompás ételek titka, Signora Anna rejtélyesen elmosolyodott és kivárt. „Aglio, olio, peperoncino” – adta ki végül a titkát dallamosan. Szavai később közmondásossá váltak a barátok között, de elsősorban nem a jelentésük miatt: a dallam volt a fontos. A beszédnek ezt a dallamát egyébként már jól ismerték, de most világosodott meg előttük, hogy egy avernás üveg karcsú körvonalában, a gianduja mogyorós csokoládé ízében, a strozzapreti nevű tészta egymásra tekeredő spagettiszálainak rafinált nagyvonalúságában ugyanez az elegancia és természetes dallamosság fedezhető fel, akárcsak Francesco Laurana – a palermói múzeumban megcsodált – leányportréjában vagy a modern olasz dizájn termékeiben.
A legnagyobb gasztronómiai élményt a pizzasütés jelentette számukra, nem is maga a tészta, inkább Messináék egész nap tartó ünnepélyes, izgatott készülődése miatt. A szertartás. Már kora reggel nekifogtak. Signor Messina kocsiba ült, és speciális „pizzalisztet” hozott, Signora Anna és a házikisasszony pedig gyúrta, dagasztotta a tésztát, pucolta a paradicsomot és a halat, amelyet majd a tetejére tesznek. Délután begyújtották a kemencét, a felszálló füst lassanként elterült a kert, a környező szőlők felett, átkelt a hegyeken, szétszivárgott a völgyekben. Messzire vitte a hírt: Messináéknál pizzát sütnek. Estére mindenfelől érkeztek a közeli és távolabbi tanyák lakói. Lassan, ráérősen gyalogoltak, mintegy mellékesen jöttek, de azért ünnepélyes mosollyal köszöntötték a családot, a vendégeket és egymást. A pizza egyáltalán nem hasonlított a vendéglőkben kapható kerek, paradicsomos-sajtos lepényre: ez szögletes tepsiben sült, tésztája ruganyos, nedveskés maradt, a tetejére szórt szardíniadarabok között paradicsomszigetek bugyborékoltak. A tésztát kakukkfű-bazsalikom keverékével szórta meg a háziasszony, és még valami ismeretlen aromájú fűszerrel: az étel illata elkeveredett a szélben. A holdfény tisztán rajzolta ki a szomszédos hegyek vonalát. Az asztaloknál halk duruzsolás folyt, néha nevetés csattant. A barátok aztán visszahúzódtak: kora reggel indulnak visszafelé. A kert éjszakai neszei, az emberzaj békés morajlása, a zárt öböl képe békésen simultak bele az álmok zűrzavaros világába.

Július 21-én mindnyájan fejfájással ébredtek. Sirokkó – mondták aggodalmasan a háziak. Géza Scopellóban maradt („a sofőrnek pihennie kell”, jelentette ki, és máris demonstratív nyaralásba fogott), a többiek azonban elhatározták, hogy megnézik Palermót.
Útközben a vonaton a Garibaldi-csapatok magyar hadvezérére, Tüköry Lajosra és az ő nyilván kackiás katonáira gondoltak hazafiasan, meg a frissen olvasott Lampedusa-regény mondatára: „A hegyek lejtőin és ormain tízesével égtek a tüzek, a felkelőcsapatok jelzőtüzei, amelyeket minden éjjel hallgatag fenyegetésképpen gyújtottak a királyi és kolostori város felett.” De ahogy sétáltak a központ felé, egyszerre rájuk rontott Szicília fővárosa a fáival, parkjaival, elegáns reneszánsz és barokk palotáival, tereivel, templomaival. Első pillantásra nem is értették, miért furcsállják a látványt, hiszen nem volt benne semmi különös egy turista, főleg egy művészettörténész szemének. Alapvetően megfelelt a stílusok ismert követelményeinek, az ívek, oszlopok, ablakdíszek, a kapuzatok formái és formarendje, egyszóval minden a helyén állt, úgy, ahogyan tanulták, úgy, ahogy már látták képeken és olykor a valóságban, mégis… Ahogy széttekintettek, egy nagyvárost láttak maguk körül, központjában itt-ott vörösre festett kupolák ültek óriás bóbitaként a tömör falak tetején. Arab kupolák normann falakon. A képek alapján felismerték őket: San Cataldo, San Giovanni degli Eremiti (Remete Szent János temploma). Egy bonyolultan egymásra rétegződő, sok elemében ismerős képződmény – erre nagyjából számítottak is. De a háztetők fölött vagy az épületek között pálmafák lombcsokrai bukkantak elő, egy más kultúra, egy elmúlt világ ideintegető jelzőcsúcsai. És mintha lett volna a körülöttük álló többi épületben valami gyanús. Vagy nem is magukban az egyes épületekben, inkább egymáshoz való viszonyukban rejlett a megfejtésre váró titok Hiányzott együttlétükből a folytonosság, a korszakok, népek, kultúrák egymást folytató, egymással megbékülő folyamatossága. Az építmények egymás mellett álltak, mindegyik önmagában, csak az űr volt folytonos közöttük, az üres tér, amely elválasztotta őket egymástól.
Első benyomásaikból ennyire futotta, és végül nem is jutottak ennél tovább. Az utazás előtt alaposan felkészültek: tervezgettek, jegyzeteltek, szorgalmasan olvasták az idevágó irodalmat.
Dél felé kezdték megérteni, hogy nem fogják kiismerni a várost, nem fognak önfeledten bámészkodni a templomokban, nem fogják gyanútlanul élvezni a mozaikok arany ragyogását, és nem fognak belelátni az egymás mellé, egymásra telepedett kultúrák mélyrétegeibe. Hiába van ott a Cappella Palatina falán a keresztény mozaikok között az arab felirat. Hiába fedte le az andalúziai mester cédrusfa mennyezettel a Cappella Palatina hosszhajóját, hiába borult rá a belső térre a keleti szőnyegek otthonosságával a faragott csillagos ornamentika. Hiába lélegzik csendesen együtt bizánci mozaik, karoling trónus, normann falazat, római oszlopsor. Hiába. A falak minden négyzetcentiméterét beborító dús mozaikok emlékéből annyi maradt csupán, hogy elnézőbbé tette az öt művészettörténészt a 19. század végén készült „középkori” templomfestések iránt.
Egy utcasarkon Éva és Ferkó bementek a trafikba cigarettáért, a többiek kint várakoztak. A széles Via Román egy türelmetlenül dohogó motor is várakozott. Amikor Ferkó lelépett a járdáról, a motor nagy ívben bekanyarodott a szűk mellékutcába. A motoros mögött ülő suhanc menet közben lendületesen kinyújtotta a karját, és leszakította Ferkó oldaláról a táskát. Távolodóban még vigyorogva búcsút intett nekik. A motorosok eltűntek, ők megdermedve álltak a járdaszélen. Késő délelőtt az utca néptelen volt. Sirokkó. Rémület fogta el a társaságot, amely értetlenséggel és bosszúsággal vegyült, hogy ilyen gyanútlanul kiszolgáltatták magukat a közönséges, egyszerű rablási trükknek. Az utazási hirdetések felhívták a turisták figyelmét, hogy a nagyvárosokban legyenek óvatosak, bezzeg ők gyanútlanul sétafikálnak, figyelmetlenül álldogálnak. Okos, felnőtt művészettörténészek, naiv szájtátiak. Végül aztán számolni kezdtek: a pénz, az iratok Ferkó zsebében lapultak, a táskában az addigi útról készült filmtekercseken kívül a fényképezőgépet vitték magukkal a fiúk, igaz, azt – sajátjuk még nem lévén – kölcsönbe kapták. Ráadásul épségben megúszták a kalandot. Semmiség. Szívesen legyintettek volna, de a gesztushoz kellő fölény most hiányzott. A maffiát szerencsére csak hírből, szóbeszédből, filmekből ismerték, de valami halvány árnyék néha átúszott a szicíliai égen, a tiszta és derűs dolgok fölött is. Valami sajátos, fojtogató, nyomott atmoszféra a meredek napsütésben. Láthatatlanul, olykor apró jelekkel a szegényszagú bűnözés hírt adott magáról. A turisták barátságos átverése, az idegenek szívélyes becsapása, a motorosok bravúros táskaakciói – mindebben akadt valami játékosság, a furfang, a csavaros észjárás megbecsülése, az éppen adódó helyzet (az élet?) élvezete. Az áldozat – ki-ki vérmérséklete szerint – bosszankodott, felháborodott, megrendült, a „győztes” elégedetten, szája szögletében ravaszkás mosollyal nézett új, sikeres kalandok után. Évszázados tradíciók koreográfiája szerint zajlottak az események.
Fejükben zűrzavarral tébláboltak az utcákon, igyekeztek nyugodtan, vidáman beszélgetni, lelkesen nézni az épületeket, és magyarázni a többieknek. A homokszínű ég alatt forrón fújt a szél, kevesen jártak az utcán. A lelküket megülte a délelőtt váratlanul lecsapó durvasága. Művészettörténészként, éppen Szicíliában, éppen művészeti emlékek között nem volt könnyű megtapasztalni, hogy a művészet és az élet közül utóbbi az erősebb.

Pár nappal korábban, amikor Szicíliába átkelve éppen csak áthajtottak Palermón, egy utcai jelenetben feltárult előttük a virtuóz vagányság durvább oldala is. Meleg délelőtt volt, átlagos forgalom. A jelenetet Péter vette észre, ő hívta fel rá a többiek figyelmét. A széles, többsávos úton gyors autó közeledett a kereszteződéshez, mögötte motorkerékpáros. Amikor a piros lámpánál egymás mellé értek, mindketten megálltak, a motor gazdája leugrott a nyeregből, és a motort közvetlenül az autó elé fektette. Odalépett a kocsi nyitott ablakához, és öklével teljes erőből, többször egymás után a sofőr arcába csapott. Az védekezni próbált. Egyetlen szó sem hangzott el, hangos vita nem volt, senki sem avatkozott közbe, a többi autó nagy ívben kikerülte a verekedőket. A zöld jelzésnél az autós gázt adott, menekülni igyekezett. A motoros utánaeredt. Volt benne valami vészjósló, ahogy eltűntek a kanyarban. A jelenet szemtanúi még sokáig találgatták, hogy mi történhet majd a következő kereszteződésnél. Hiába, a szicíliai temperamentum! – hüledeztek akkor a magyar művészettörténészek, miközben igyekeztek megfejteni a látottak jelentését. Mi lehetett ez? Közlekedési nézeteltérés? Valamilyen helyi, jellegzetes bosszúkihívás, mint amikor Mascagni operájában Turiddu megharapja Alfio fülét?
Azon a nevezetes július 21-én mindnyájan úgy érezték, ennyi elég volt arra a napra. Legjobbnak látszott visszamenni a scopellói Paradicsomba. Zaklatott lélekkel ültek be a csaknem üres vagonba. A későbbi felszállók azonban nem tetszettek nekik: halványbarna bőrük alatt, erős szemöldökük szálai között, a csillogó szemükben, olajosan fénylő hajukban gyanús árnyakat véltek látni. Gyanakodva hallgatták beszédüket, amely az olaszra hasonlított, szemük sarkából meredten figyelték a levegőben szélesen repdeső mozdulataikat. Igyekeztek megfejteni, hogy kik ezek valójában, miről beszélnek, hová mennek, és miért. Mindenesetre furcsának találták útitársaikat, úgyhogy átmentek a következő kocsiba, majd onnan is tovább. Az állandó gyanakvás különben nem volt szokásuk, talán csak a többieknél tapasztaltabb Géza kételkedett olykor többet. A rövid utat a folytonos „költözködés” kimerítővé tette. Castellammaréból a beesteledő dombok között gyalogoltak fel a tanyáig. Nyugtalan éjszaka következett, a kérdések még sokáig ott motoszkáltak a lelkük mélyén.

A táska elrablása után lassan ugyanaz a meghatározhatatlan, szorongató és növekvő rossz érzés fogta el őket, mint ami az első szicíliai napon. Ezekben az órákban megsejtették, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott a háttérben settenkedő szándékoknak, a láthatatlan akaratoknak, a félelmet keltő cselekedeteknek. Az előző hetekben nem találkoztak ilyesmivel, és most sem tudták volna pontos magyarázatát adni annak, hogy mi volt olyan megrendítő benne. Csupán zavaros emlékek, a város összefüggéstelen topográfiája, a szorongató atmoszféra ülepedett le mindnyájukban. Sötét árnyak telepedtek rájuk. Kellemetlen zacc maradt a kávé alján.
A következő napokon Scopellóban maradtak, a ház, az öböl, a dombra kapaszkodó falu nyugalmas háromszögében. Hőség, fürdés, esti séták és barátságos dödögések töltötték be a napot, Géza szemmel láthatóan, feltűnően nyaralt, de a többiek sem kívánkoztak sehová. Ha reggelenként leballagtak az öbölbe, a sziklaszirtek védelmezőn emelkedtek a moccanatlan víz fölé, és ha beljebb gázoltak a mélybe, a szelíd hullámok hamar elsimultak körülöttük. A fiúk messzire beúsztak, megkerülték a szirteket, Éva és Csimpi hason fekve a homokon, egy fiatal magyar író új könyvét olvasták. Vigyorogtak a furfangos mondatokon, a nyelv különös játékain („Hány bajor méter lehet ez a pálya hosszában?”), a furcsa szemszögből figyelt világon („A szoba terem volt, hatalmas csillárok ontották hideg fényüket, mindenkit jól szemügyre lehetett venni, de aztán beljebb sarkok keletkeztek, szalonok, hol állólámpák karmolásztak meleg színekben.”). A helyet akkoriban még nem fedezte fel a turistaipar, a néptelen csend jótékonyan burkolta körül az alakjukat, árnyékuk lassan, hangtalanul hullott a homokra. A táj derűs menedékként fogadta magába őket. Mire délben zajosan csivitelve megjelentek az első olaszok – hűtőtáskával, gumimatracokkal, játékokkal, pecabotokkal, szalmakalapokkal, gyerekekkel és a megfelelő számú nagymamával felszerelve –, ők már szedelőzködtek.
A „kényszerű” nyaralás néhány napja a „tájélmény” mellett más élményeket is hozott; egyrészt ekkor ismerkedtek meg alaposabban a ház és a falu életével, másrészt a késő esték órái alkalmat adtak rá, hogy a bealkonyuló tájban szerzett legújabb benyomásaikról beszámoljanak egymásnak.
Reggelente korán kiültek a kertbe, amikor még nem forrósodott át a levegő. Alattuk a tengeröböl opálos szürkeségben úszott, a víz színe lassanként váltott kékre. A bal oldali szikla mögül csónakok közeledtek nehéz zsákmányukkal a part felé: akkor tértek vissza az éjszakai halászatból. Eloltották a lámpájukat, reggeledett. Friss fények bujkáltak a levegőben, élesebbre színezték a tárgyakat. Emelkedett a nap. A társaság némán, a látványba süppedten ébredezett, arcukat az öböl felé fordítva, álmosan merengtek. Éva is köztük ült, de szorosra csukott szemmel, még az álom partjain járt, folytatta az alvást, és nem hallotta (vagy egyáltalán nem tartotta viccesnek) társai évődő megjegyzéseit. Könyökénél a passióvirág hasztalan pompázott e korai órán.
A reggelit a család szolgálta fel, sürögtek-forogtak, tálcákkal szaladgáltak a konyha és a kert között, a vendégek háta mögül néha átnyújtottak egy kést, a kávénál azonban – kihangsúlyozva odaülésük ideiglenességét – mindhárman odatelepedtek egy kis időre. Ilyenkor beszélték meg a nap várható eseményeit – hová kirándulnak a vendégek, mit nézzenek meg, ebédre vagy vacsorára jönnek-e haza. Ilyenkor tudták meg egymásról a legfontosabbakat.
A háromtagú Messina család feje – nyugdíjas vasutas – egykor a közeli Castellammare del Golfo állomáson szolgált, tehát „világlátott” és a bonyolult világban magát kiismerő férfiúnak számított. Kopott fekete nadrágjához (a vasutas egyenruhából maradt?) ujjatlan fehér trikót és nyakláncot hordott, méltóságteljesnek és vagánynak látszott egyszerre. Láthatóan ő volt a család esze. Signora Anna, ez a terebélyes és jóindulatú asszonyság otthonkájában könnyedén tipegett-hajladozott a tepsik meg fazekak között, és mélyen megvetette a gyári tésztaféléket. A szótlan, mosolygós Signorina (Rosa? Lilla? Lucilla? – neve nem illett tenyeres-talpas alakjához és derengő bajuszához) az anyjára hasonlított, árnyékként járkált annak nyomában, segített, tanulta a háziasszonyságot. Nem sok vizet zavart, csak néha szólalt meg. Később azt beszélték, hogy csendesen megszökött otthonról. Nyilván valamilyen derék szicíliai csirkefogóval.
Természetesen a barátok is bemutatták magukat és egymást, tőlük telhetően elmagyarázták valamennyiük munkáját. A háziak udvarias érdeklődéssel hallgatták a felvilágosítást, üveges pillantásukon látszott, hogy a „storico dell’arte” kifejezés semmit sem jelent nekik. Azt, hogy valójában mit gondoltak róluk, nem tudjuk. Mindenesetre a házigazda Pétert „Il Presidente”, Ferkót „Il Ingeniere”, Gézát „Il Grande Professore” néven emlegette, Évára és Csimpire (e jelentéktelen nőszemélyekre) a „le due donne” kifejezést ragasztotta.
Signora Anna konyhájának – és a konyhakertjében virító fűszernövényeknek – e donnák ma is sokat köszönhetnek. Nem csupán háziasszonyként leshették el egy szicíliai háztartás titkait és egyszerű fortélyait, a lisztek különféle természetétől és annak megfelelő alkalmazásától a minestronék és sugók rejtélyein át a „fogkeményre” (al dente) főzött pastákig. De szívhez szóló tanulságokat lehetett levonni a fokhagyma és a bazsalikom használatából is, avagy ha üres a kamra (és ez köreikben gyakran megesett), akkor ezek segítségével hogyan készíthetnünk a semmiből valamit. Valamennyiüknek a legtöbbet azonban az ebédek első fogásaként feltálalt (Fatto mano – említette kevélyen minden alkalommal Signora Anna) tészták jelentették. A közönséges spagettit otthonról ismerték, a házi maccheroni, a ferdére vágott penne, a széles tagliatelle, a cipőfűző hosszúságú vékony tagliolini, a kombinévállpántra emlékeztető fodros metélt azonban soha nem látott újdonságként, még inkább valóságos formai bravúrként hatott. Amikor a tányérokon halványzöld – spenóttal színezett –, „szárral” és „erezettel” mintázott tésztalevélkék halma érkezett a konyhából, ujjongva bújt ki belőlük a művészettörténész. Stukkó! – jutott eszükbe, és mindenféle barokk termek díszítésére gondoltak. Most, hogy megismerkedtek Signora Anna gyürkés ujjai alól kikerülő sokféle tésztával, úgy látták, hogy a gipszből, mészporból vízzel gyúrt stukkómassza is csak olyan egyszerű műhelyben készülő „anyag”, mint a háziasszonyé. Amikor a visszaúton Arezzóba érve megnézték Andrea della Robbia reliefjeit, azon kapták magukat, hogy a scopellói tanulságok ugyancsak megváltoztatták látásmódjukat. Az ábrázolások dús leveleiben, a súlyos növény-gyümölcs csokraiban elégedetten ismertek rá a (szicíliai) konyhák és kertek világára. Ez a kézenfekvő magyarázat persze kissé leszállította nemes piedesztáljáról a nagy mestert, akinek mázas majolika domborműveit a turisták és idegenvezetőik amúgy sem sorolták az elsőrendű fontosságú látnivalók közé. A templom sekrestyése, meghallva, hogy az ő munkáit keresik, köpött egyet, és megvetően bökött a megfelelő irányba.

Vasárnap délelőtt Péter és Csimpi felsétált a faluba misére. Szegényes, nyavalyás kis település volt, az udvarokon roskatag ólak, birkahodályok düledeztek. A lakosok száma úgy háromszáz-négyszáz körül lehetett; Scopellót akkoriban még nem fedezték fel a turisták. Az egyszerű templomocska egy utca sarkán állott, beleolvadva a házsorba, előtte nem nyílt semmilyen tér, hogy jelezze a település központját. Az épület falát fehérre meszelték, rajta – nyilván holmi áhítatos lelkű helyi villanyszerelő házi barkácsolásának eredményeként – rendetlen összevisszaságban fityegtek az alkalmi villanydrótok. A tetejére középen egyszerű keresztet biggyesztettek, a homlokzat két sarkán egy-egy, középütt lyukas falkeret magasodott, a lyukba függesztették a harangot. Az utca másik oldaláról a homlokzat némileg egy jámbor állat pofájára emlékeztetett. A kerek ablak (a középkori katedrálisok rózsaablakának ez a falusi emléke) volt az orr, a szerény ajtó a száj. A harangot tartó falazatok fülként emelkedtek – ez a motívum különböztette meg a Santa Maria delle Graziét a mellette álló közönséges házaktól.
Messziről lehetett hallani a kopott, egyenletes ütemben szóló vékonyka hangot: misére harangoztak. Mintha nagyobbacska szobába léptek volna; a padokban üldögéltek a népek, nyilván csupa ismerős. Pici oltár, dülöngélő gyóntatószék, rengeteg kerti virág, nehéz virágillat. A szertartás késve kezdődött – a pap és a hívek az oltár fölött hangosan tárgyalták, hogy mi volt az oka –, az egész kedélyesen folydogált, és baráti összejövetelként hatott. Áldoztatáskor az atya otthagyta a sorban álló híveket, és elsőként a bejáratnál ülő vak öregember nyelvére helyezte az ostyát. A többiek feléjük fordulva, barátságosan, helyeslően suttogtak, némán bólogattak. Különös és szeretetteljes mozzanat volt ez, hártyavékonyságú pillanat. Aztán a pap visszasietett az oltárhoz, és folytatta a sorban állókkal.
Amikor kijöttek a templomból, a plébános először a helybeli értelmiségiekkel váltott szót – a dottore, az avvocato, a professore nyájas viccelődését vidám kacagással méltányolta –, aztán elvegyült a többiek között. A kis közösség lassan oszlott szét. Édes, meleg virágillat és a hajdani katakombák atmoszférája kísérte őket hazáig.

Palermói kalandjuk hallatán a háziak aggodalmasan néztek össze: La mafia – suttogták alig hallhatóan. Remélték, vendégeik nem fordultak a rendőrséghez. La polizia – itt megvetően legyintettek – úgysem csinál semmit, viszont kiderülhet, hogy ők engedély nélkül adták ki a szobákat. Még csak az kellene!
Így azonban minden rendben volt. „Olrájdi, olrájdi” – mosolygott Pietro Messina, a nyomaték kedvéért „angolul” igyekezett megnyugtatni külföldi vendégeit.
Nem mondhatnánk, hogy maradéktalanul sikerült eloszlatni borús gondolataikat.
Ők ugyan – ezt sokszor elismételték magukban – szerencsére nem találkoztak a maffiával, de megnevezhetetlen árnyaival, a körülötte sűrűsödő atmoszféra nyomaival annál inkább. És nem csupán a feltételezésekben, ahogyan egy még Bariban megélt kalandjuk, aztán a tengerparti kocsma félbehagyott sakkpartija, a palermói autós-motoros jelenet és a táskarablás is jelezte. Mindannyiszor ott jártak egy veszélyes világ közelében, annak árnyéka követte a társaságot, és jelet adott. Csak hazaérkezésük után olvasták, hogy Castellammare del Golfo és a közeli Trapani az olasz maffia központja, innen vándoroltak ki Amerikába a 20. század elején a drogkereskedelemmel és fegyvercsempészettel foglalkozó, jól ismert családok. Innen származtak a Tartamellák, ez volt szülőhazája a nagy Al Caponénak vagy a félelmetes Lucky Lucianónak. Szicília életét még ma is át- meg áthálózza a szervezet, amelynek nevét akkor sem mondták ki vagy csak félve suttogták a helybéliek.

„Scopello volt a legszebb – írta Géza a szüleinek –, nyugodt, sziklás kis öböl, fölötte a lankás dombok szőlővel, és ami a levlapokon nem látszik, utána magas hegyek jönnek félkörben. Az egész hely olyan, amilyet amerikai filmekben látni, milliomosoknak és módos bűnözőknek fenntartva, méregdrága hotelekkel és rejtélyesen mosolygó pincérekkel. Hála istennek, tíz-húsz évvel korábban jöttünk, s még minden a maga paraszti egyszerűségében és olcsóságában volt, csak a helybeli parasztok fürödtek az öbölben, külföldit nem is láttunk. Érdemes lenne még visszamenni, mielőtt nagypénzes vállalkozók fölfedezik és elrontják.” De aztán soha nem mentek vissza.

Strandra menet, a faluba vezető úton gyakran találkoztak egy magas, szikár öregemberrel. Lassan haladt, fehér botjával óvatosan kocogtatta az útszéli köveket. Alakja árnyékot vetett az út menti szálkás füvekre. Mögötte dombok húzódtak, a kopott sziklák között birkanyáj matatott a növényzetben. A szellő száraz kolompszót terelgetett a tájon.
Mintha csak Görögországban lettek volna. Ötük közül akkor még csupán Géza járt ott, de az antik művészettel foglalkozó, kötelező szakirodalom ábrái elégnek bizonyultak ahhoz, hogy emlékezzenek a görög templomok, színházak, oszlopok képére, a szobrok formáira, az évezredes történetekre, a görög mitológia alakjaira.
Az országúton baktató öreg rájuk köszönt, majd igyekezett tovább. Felismerték benne a vak Oidipuszt, aki száműzöttként bolyong a világban, s most éppen Scopello felé tart. Lába alatt a poros útszél, hórihorgas alakja a kopár hegyekre vetült, körülötte a mitológia egyszerre emelkedett és hétköznapian otthonos atmoszférája lengedezett. Márai, aki hosszú éveket élt Nápolyban, úgy találta, hogy itt, délen még élnek emberszabású istenek. És ez most igaznak bizonyult: a scopellói dombok között közeledő/távolodó lény mintha valahonnan fentről, az istenek magasából, az Olümposzról ereszkedett volna alá, hogy aztán – barátságos kolompolástól kísérve – halandó emberek módjára poroszkáljon, bár nem éppen „bánat nélkül, biztosan” – ahogyan a szophoklészi kórus szavalja. Később még sokszor megjelent szemük előtt a vak ember alakja; amikor Segestába, Selinuntébe vagy Agrigentóba autóztak, mintha ott látták volna a templom lépcsőin üldögélni, az oszlopok között vagy az amfiteátrumok meredek széksoraiban, ahogy megfelelő helyet keres magának. Öreges nadrágot hordott, kopott inget, nyűtt bakancsot, mégis mintha tógát viselt volna, sarut, ahogyan a görög szobrokon, mindenesetre a helyén látszott lenni e kövek között, e tájban. Otthon volt.

Magától értetődőnek tűnt, hogy amikor e júliusi kora délelőttön a segestai Héra-templom felé tartottak, a kocsi elé fogva éppen két lovacska – fejükön a turisták kedvéért színes bóbitával – várakozott a kiszáradt útszélen, az árnyékban. Ők öten nem a szokásos turistacsapást követték. „Szabálytalanul” széthajtották a bokor ágait, átléptek egy árkot: ott állt előttük – nem is nagyon messze – valami, amit láttak már könyvekben, nyilván Üveges bácsi fekete vászonnal keretezett, homályos diapozitívjain is, de most furcsán nem hasonlított azokra a képekre. Azok olyanok voltak, mint holmi makett: az Idő dimenziója hiányzott belőlük. Ez itt óriások megsárgult, megkövült teremtményeként foglalt helyet a térben. A „valami” messzire nyúló, eleven tájban állt, kis dombocska tetején, mögötte friss, sötétzöld erdő húzódott hosszan, amely innen, távolról hűvösnek látszott. Előtte, tisztes távolban bokrok guggoltak.
A templom négy lépcsőn állt – épp ennyinek kell lennie a szakirodalom szerint –, abból nőttek ki a hatalmas oszlopok, amelyek a vízszintesen körbefutó gerendát hordták. (Architráv! Tanultuk! – figyelmeztették egymást.) A templom első és hátsó oldalát timpanon koronázta, a tető hiányzott. Felfelé néztek: az égbolt borította be az épületet, az oszlopok között is a kék ég bujkált – a látvány Csimpit, Pétert és Gézát (ne feledjük: modernesek!) Magritte-képre emlékeztette, Éva és Ferkó (a régi művészet kutatói) úgy emlékezett, hogy Goethe itáliai utazásáról szóló könyvében olyannak írta le az oszlopok közt süvítő szelet, a kergetőző madarakat, mint ahogyan most ők is látták. Különben megmérhetetlen, vége nincs üresség foglalta el a teret. Mintha egy hatalmas, üres dobozban mozogtak volna, ahogyan tekintetüket a magasba emelték, ahogyan körüljárták az oszlopokat. Az épület magányosnak látszott, és ezt a magányt nem oldotta a táj zöldje, sem az ég üdítő kékje, sem a zuhogó napsütés perzselő fénye, sem az árnyékok mélysötét foltja. Turista egy sem jött – a lovacskák hiába várakoztak –, ők is társtalanul ődöngtek az oszlopok alján. Nekidőltek egynek-egynek, megtapogatták a sárgásfehér, izzó követ, lenéztek a lábuk alatt sorakozó kőlapok kopott síkjára – mindez szokatlanul nagynak, tágasnak látszott, nem emberre szabottnak.
Persze, a méretek – mondta ki valamelyikük szemfülesen. Vagy az arányok inkább? Utólag ébredtek rá, hogy az arányok valóban meghatároztak mindent, és mivel nem az öt baráthoz, nem a turistákhoz, vagyis nem hozzájuk, halandó lényekhez szabták őket, hanem a mindenütt lakó görög istenekhez, egy másik világhoz tartoztak. Ennek a másik világnak a küszöbére lépek a segestai Héra-templom oszlopai között, egy másik arányrendszerbe. Mivel a művészettörténet mellett négyen magyar irodalmat is tanultak, önkéntelenül József Attila gyermekkorára emlékező szavai jutottak eszükbe: „minden arányosan kisebb hozzám”. Itt meg minden arányosan nagyobb volt hozzájuk. Ahogyan időnként beleszimatoltak a levegőbe, a virág- és növényillat áramlatai közt most valóságosnak tűnt, hogy az erdő felől a hűvös Boreasz suhan át a kövek közt, vagy az enyhe Zephir lengedez a bokrokon. Zúdult rájuk az évezredes görög napfény, elvakulva tántorogtak tőle a forróságban.
Felmásztak a közeli segestai színház utolsó sorába, megpihentek a kellemetlenül égető kőülésen, pillantásuk végigfutott a sorokon, megállapodott a mélyben elhelyezkedő színpadon, ahol valaha az előadások zajlottak. A sorok méltóságteljes ritmusát pergő futamként kísérte a lefelé vezető lépcsők aprózott menete. A magány, amely a Héra-templomot övezte, ezúttal sem enyhült. Mindkét épület dombtetőn állott, egymáshoz közel, mindkettő igyekezett belesimulni a tájba, mégis magányos jelenség maradt: egykori közegük hiányzott. A város hiányzott, amelynek részei voltak.
Erre Selinuntéban ébredtek rá igazán. Akkoriban még nem született meg (vagy nagycsoportos óvodás volt) az a generáció, amelyik évtizedekkel később az itteni ásatásokon feltárta a nagyszabású görög település alaprajzát, szerkezetét, épületeinek helyét, funkcióját. Mégis mintha épen álló emlékeket tekintettek volna meg. Bár romos falak, óriás kövek mellett lépdeltek, csorba lépcsők, tört oszlopok és hiányos falak mentén haladtak, az antik Selinunte elevensége kísérte lépteiket: kis fantáziával fel lehetett idézni az évezredek mélyére süppedt világ otthonos részleteit. Mert minden lépésnél érezték, hogy nem egyetlen, isteni kezek által a tájba helyezett építménnyel van dolguk, hanem egy valaha eleven város területét, összefüggő és logikus utcarendszerét járják végig (cardo, decumanus – mormolta bennük az a régi, vizsgára készülő egyetemi hallgató). Egy holtából lassan megelevenedő városszövetben, egy elmúlt település évezredeket túlélő közegében barangoltak. Valaha öt templom állott Selinuntében, három egészen közel egymáshoz. Megmaradt oszlopaik lendületesen ágaskodtak az ég felé. Át lehetett látni közöttük, a szem könnyedén siklott át a tereken a szomszédos templom belsejébe, beleütközött egy oszlopsorba, megkerülte, aztán futott tovább a kisebbedő, majd távolba mosódó épületformákon. Művészettörténész-barátaink feltartott fejjel bámészkodtak a forró levegőt kergető huzatban, az oszlopok alján, fellépkedtek, majd leereszkedtek a lépcsőkön, és ahogyan múlt a délelőtt, egyre inkább benne álltak, teljes lényükkel benne léteztek egy évezredekkel korábbi valóságban. Sem Magritte, sem Goethe nem jutott eszükbe, de az sem esett nehezükre, hogy elképzeljék az egykori létet és életet, ahogyan az volt a mélységes múltban, halandó emberek és halhatatlan istenek társaságában. Itt, az ősi Magna Graeciában, vagy ott, az anyaországban. Elég volt körülpillantaniuk az egymásra emelt óriás köveken, elálmélkodniuk az oszlopdobok méretén, teljes testtel belesimulniuk az oszlopokon végigfutó kannelúrák emberszélességű öblébe, elég volt megtámasztani magukat a lábazat valamely stabilnak látszó elemében, elég volt az oszlopok alján elmerülni a hiányzó tető szédítő magasában vagy a templomcsarnok tériszonyos távlataiban – máris otthon érezték magukat az antik település mindennapjainak egyszerre intim és fenséges atmoszférájában. Akkoriban játszották Kakojánnisz Elektra című filmjét, ennek jelenetei jutottak eszükbe. Klütaimnésztra és Aigiszthosz a királyi palota fürdőhelyiségében hálót dob a háborúból hazatért Agamemnónra, hogy foglyul ejtse és megölje. A hálóba gabalyodott szerencsétlen ember vergődése a fürdőszoba párájában, az iszamós padlón – a filmképek most, az idő rágta görög falak között állva más dimenziót kaptak. Mintha leemelték volna a figurákat és a tárgyakat fennkölt piedesztáljukról, hogy létüket ne a mitológiában, hanem a köznapi, közönséges valóságban folytassák.
A valóságnak egy másik oldala nyílott meg szemük előtt, ahogyan az agrigentói görög akropolisz felől, a mostani város sűrű utcácskái, zsúfolt boltjai közül lassan leereszkedtek a Templomok völgyébe. Ahogyan még ott fent kiértek a völgy peremére, és a távolba néztek, homályos, de kivehető formaként, a távlatba rajzolódó halvány tömegként pillantottak meg egy oszlopokkal körített templomot. A tekintet a bokrok takarta dombokon, zöld facsoportokon futott végig egészen a messzi épületig, amely sápadtbarna oszlopaival éppen csak felsejlett a sárgás, ködszerű levegőben. Valamelyiküknek eszébe jutott, hogy egykor Goethe agrigentói szállásának ablakából épp erre a Concordia-templomra látott, vagyis ugyanazt láthatta, amit két század múltán ők. Goethe odafentről olyannak látta volna a könnyű, színes ruhákban izzadó öt alakot, mint kedves festői, Tischbein vagy Kniep tájképein az apró staffázsfigurákat.
A látvány, az idő lassanként elnémította a társaságot, így lépkedtek lefelé az úton, a Templomok völgyébe. Útjukat monumentális kövek, kőhalmok, kidőlt falak, beomlott tetőépítmények, furcsán megbillent, a semmiben lebegő oszlopfők szegélyezték mindkét oldalon, véget nem érő halmazokban. A hajdan büszke oszlopok most úgy feküdtek itt, mintha valami szelíd kérésnek engedelmeskedtek volna: óvatosan ereszkedtek le a földre, és ügyeltek rá, hogy az óriási, kerek mészkő elemeik dekoratívan dőljenek egymásra, akár a csinosan tálra helyezett szalámiszeletek egy büféasztalon. Az úton mások is jártak, mutogattak, beszéltek, néha felkiáltottak, a tájat mégis betakarta a csend. Ez a csend a romokból áradt, megült a sárga, porózus mészkő felületeken, és mintha elnyelte volna a hangokat. Mintha „süketszobában” vagy hatalmas üvegbúra alatt lépkednének, amelynek fala elzárja őket a külvilág zajaitól. Csak a látvány maradt velük, némán és súlyosan. A völgyben a görög város lakói az i. e. 6. és 5. század folyamán hét templomot emeltek különböző isteneik tiszteletére. Ezek az emelkedett, méltóságteljes épületek, oszlopsor övezte csarnokok valaha nekik szóló vallási szertartásoknak adtak helyet, némelyiknek oszlopait a későbbi keresztények befalazták, pogány oltárát lerombolták, más szertartások, más imák visszhangzottak a tető alatt. Új élet kezdődött a romokon, új arányok, új formák jelentek meg a régi színtéren, új ízek kezdtek belekeveredni a megszokott világba, lassú, szinte észrevétlen lépésekként alakult, változott a kép.
Az egykori világ most ott hevert előttük, ott hevert a lábuknál, a lábuk alatt. Megrendítő volt, ahogyan egymásra omolva, egymáson átzuhanva és átfordulva, véletlenszerűen lebegtek, egyensúlyoztak a levegőben, a semmiben. Romok, felmérhetetlen nagyságú töredékek alig áttekinthető gubanca. Szokatlan méretű formák. A dór oszlopok meg egyenesen olyanok voltak, mintha egy hatalmas isten ujjai vájták volna a párhuzamos mélyedéseket a kőbe – állapították meg.
Ha egy évtizeddel később vetődnek el Agrigentóba (az úrvezető Géza akkorra már kényelmesebb Volkswagen Polóra cserélte le a világoskék „bogárhátút”), nyilván erőteljesen megcsapja őket a Templomok völgyének romjai fölött terjengő enyészetillat, a valaha virágzó élet és művészet semmibe hulló, monumentális törmeléke. A reménytelen hiábavalóság árnyéka. 1979 nyarán azonban még fiatalnak mondható, de már sokat tapasztalt művészettörténészként többnyire csak művészeti emlékeket, stílusokat vettek szemügyre, boldogan, hogy az „eredetit” láthatják. A 18. század végi romfestők kíváncsiságával bámulták a látnivalókat és sok mindent megéreztek, megismertek, megtudtak az egymáson heverő rétegek múltjából. Könyvekből, kiállításokról ismerték Panini festményeit, a nevezetes Tischbein-képet (a pihenő Goethe lába mellett óriás kövekkel, antik relieffel, a messzi távolban egy görög templom oszlopaival), és ismerték Hackert Tivoliban festett antikizáló architektúráit meg az agrigentói Concordia-templomot megörökítő képét. De ezeken családiasan pihengető alakok, elegáns kirándulók vagy nyájas kutyák, kecskék kedves jelentéktelensége ellensúlyozta a földből kiforduló kövek, a jól láthatóan „antik” faragványok meg a tájban felbukkanó architektúrák súlyos, nyomasztó jellegét. Itt, a Templomok völgyében ennek a súlyosságnak még csupán futó árnyéka vetült rájuk, de néhány napig velük maradt. Max Jakob Friedländer, a németalföldi festészet nagy szakértője állítólag egyszer azt mondta magabiztos tanítványainak, hogy nem tudhatjuk pontosan egy mű születésének dátumát, hiszen „nem voltunk ott”. Ott lenni? De hiszen ők ott voltak – Szicíliában.
Esteledett, mire visszaértek a városba, a „süketszoba” némaságából a barátságos zajokkal nyüzsgő elevenségbe. A boltok éppen zártak, a kirakatokban aznapra még egyszer felragyogott a sokféle áru. Péter egy halasbolt cégérére mutatott: az ajtó fölött egy kardhal múmiaszerű feje és hosszú „kardja” himbálózott vidáman, otthonosan, szinte táncolt a meleg alkonyati szélben.

Napközben alig beszéltek. Elnémította őket a látvány, pontosabban az ismeretlen világ, amelyből kezdtek megsejteni valamit, amelyben kezdték fokozatosan otthon érezni magukat. Ha közelgett az este, nőni kezdtek az árnyak, gyengéden szürkülni kezdett a táj, és – mint a Tóth Árpád-versben – megindult „a dolgok esti lélekvándorlása”, akkor, fáradtan a nap élményeitől, egyszersmind felélénkülve a baráti együttléttől, hosszú beszélgetésbe kezdtek a nap folyamán szerzett benyomásokról, és ilyenkor ki-ki előállt a maga speciális észrevételeivel. A felhők fölött Hermész, a szónokok pártfogója hallgatózott. Szóba kerültek a görög mitológia alakjai, az istenek kacifántos rokoni viszonylatai, fordulatos történetei, az isteni és emberi természet hasonló vonásai. Péter többnyire az antik történelem eseményeinek logikáját és párhuzamait világította meg, Ferkó figyelmeztető kommentárokat fűzött hozzájuk, Éva és Csimpi lelkesen élte újra meg a templomok és amfiteátrumok architektúráját, terét, Géza pedig összevissza ugrálva az évezredek között afféle kulturális széljegyzetekkel látta el barátai megfigyeléseit. A jeges camparik és martinik lassú élvezete jótékonyan lazította fel a beszélgetések témakörét: visszagondolva az út elején megcsodált ravennai mozaikokra, a lemenő nap fényében most egyszerre világossá vált, hogyan él tovább a kora középkorban az antik ábrázolási tradíció. Ezeken az estéken az antikvitástól gyorsan jutottak el a reneszánsz építészetben oly kedvelt akantuszleveles oszlopfőkhöz; szóba kerültek a 18. század magyar költői, akiknek verseiben ott bujkált a görög mitológia aranyszála; ekkor értették meg, milyen távolról hull az a különös, archaikus fény Berzsenyi egy-egy sorára. Amikor meg a hálóban vergődő Agamemnón filmbéli jelenetéről beszéltek, felötlött valamelyikükben a halászhálókat teregető siracusai férfiak képe.
A históriának ezt a rétegezettségét, ahogy különböző népek és kultúrák egymásra borultak (akár a nevezetes cassata siciliana receptjében: piskóta, krém, piskóta, krém és így tovább, amíg az „anyag” tart), már kalandos és rövid palermói sétáikon is érezték – ez végül több évezredes matériává szilárdult. Csak a képzelet vagy a régészek spachtlija tudja szétválasztani az idő csorbult maradványait, az egymásra következő történelmi hullámok – az egymás sarkára hágó népek, események, gondolatok, filozófiák, életformák, szokások stb. – folyamatos áramlatát, emlékanyagát.

Siracusába érkezve a tengerparton hagyták a kocsit. Bekeveredtek az óvárosba, rátértek az utcára, mely a dóm oldala mentén a térre, a barokk főhomlokzat elé vezetett. A görögök építette Athéné-templom oszlopközeit a bizánciak befalazták, a szellős oszlopcsarnokot zárt, háromhajós keresztény bazilikává alakították, amelyet aztán egy későbbi században a muzulmánok mecsetként használtak. Attól a pillanattól kezdve, hogy a templom falából kidomborodó dór oszlopok a térre vezették őket, majd beléptek az épületbe, hogy alaposan körülnézzenek, hitetlenkedve kapkodták a fejüket. Az összképet a befalazott oszlopok különös látványa határozta meg. A kora középkori téglafalból kitüremkedő dór szerkezeti elemek egykori büszkesége és méltósága most kissé megviseltnek látszott, ennek ellenére az egész belső tér rendjét a ritmusuk adta meg: ehhez alkalmazkodott minden későbbi beavatkozás, átalakítás. A dór ritmus hullámzott a téren át, megadta az alapmotívumot, amelyhez a többi részlet csatlakozott. Nem zárták ki, nem zavarták egymást, főleg nem semmisítették meg a másikat, inkább alkalmazkodtak a mesterek természetes takarékosságához és gyakorlatiasságához – csak nem dobjuk ki, ami még használható!? – összesimultak, és az idő aztán még jobban összecsiszolta őket. A keresztelőmedence, amely nyilván a nagy földrengés utáni újjáépítéskor készült – akár a kőfaragó inasoknak szóló mintakönyv –, józanul szemléltette a különféle idők, stílusok, ábrázolásmódok egymásra épülő, egymásra rétegződő vonásait, az évezredek keze nyomát. A szenteltvíz egy görög medence alját színezte zöldre; nehézkesre faragott normann talapzatát egy 17. századi helyi mester puttószobrai emelték a hívők kézmagasságába.
A templomból a nehézkes normann bejáraton át léptek ki a két irányban hosszan futó térre. Felpillantottak a hátuk mögött magasodó homlokzatra: az 1693-as földrengést a görög oszlopok és a bizánci falak jól bírták, de az épület elé új homlokzatot kellett emelni. A márvány fehéren izzott a napsütésben, árnyékok szabdalta plasztikája ismerősnek tűnt. Homlokukra csaptak: hát persze, az operában láttak hasonlót, a telt szopránénekes Tosca vagy Carmen dús áriáját rezegtette e falak előtt. Sant’Andrea della Valle, Il Gesù vagy éppen a siracusai székesegyház, egyre megy: a díszlettervezők ilyennek képzelték a barokk templomhomlokzatot. Most itt állt előttük ez a gyermekkori emlék, léc és festett vászon helyett márványból, és a forróságban mintha áriafoszlányok lebegtek volna tova. Ez az érthetetlenül felbukkanó barátságos emlék a múltból egyszeriben az otthonukká varázsolta a helyet. Méltóságos korinthoszi oszlopaival, a timpanonok, ívek, faltagozatok mélybe forduló árnyékainak és napsütötte felületeinek játékával a homlokzat drámaian feszültnek, mégis könnyednek és elegánsnak hatott. A hatalmas szobrok készségesen alkalmazkodtak az architektúra harmóniájához, a derék palermói Marabitti mester becsületesen megfaragta az alakokat, de nem kelt versenyre az építészeti elemekkel. A figurák alig mozdultak meg, szerényen ácsorogva tartották attribútumaikat, a pásztorbotot, a Bibliát, a pálmaágat, csupán ruhájuk gazdag kődrapériája csapdosott a testük körül. A meredek napsütésben barátaink igazán csak a prédikáló Szent Pál alakját látták: láthatóan a beszéd hevében felemelt jobb kar bizonyult a legszélesebb gesztusnak.
A mozdulatot aztán hamarosan viszontlátták a templommal szemközti kis kávézóban. Hideg vizet, kávét és mosdót remélve léptek be a helyiségbe. A pult mögött kiszolgáló férfi épp magasba emelte a karját, gesztusával és egész testével adott nyomatékot a szavainak. Szent Pálra hasonlított. „Közönsége” – egy magányos úr – a kávéját kavargatva bólogatott: si, si. A hátsó részbe vezető ajtóban, a kezét csípőre téve, kövér asszony álldogált mozdulatlanul. Alakja deréktól lefelé a keresztelőmedencére emlékeztetett. Mosdót nem találtak, érdeklődésükre az emeletre vezették őket. A parányi műhelyben megállt a munka: bőrösödni kezdtek a krémek, megereszkedett a hab, olvadozott a csokoládémáz, míg a fagylaltkeverő üstöt gyorsan elemelték a keskeny tapétaajtó elől, és leleményesen mutatták: privato. Éva és Csimpi mögött becsukták az ajtót, a helyére tolták a masinát, és addig is visszatértek a süteményekhez. Majd kopognak, ha ki akarnak jönni.
Privato. Később gyakran ismételgették ezt az egyszerű szót, amely felidézte a kávézóbeli jelenetet. Privato. Ez volt a dolgokban rejlő titok, amely nem húzódik meg láthatatlanul a gondolatok és a cselekedetek mélyén, amely mindig is áthatotta az évezredeket a kezdetektől máig, amely átjárta az emberi cselekvés, magatartás, gondolkodás, minden zegét-zugát, amely összekötötte a különböző korokat és az élet legtávolabb eső pontjait, miközben végig ugyanaz maradt.
Valamennyien úgy érezték, Siracusa összefoglalja mindazt, amit addigi útjuk során láttak. Görög, középkor, barokk, keresztény és arab, Nyugat és Kelet, művészet és élet hevert egymáson, keveredett az idő mélyén. Amit azon a palermói napon alig érzékeltek, azt most közvetlen közelről láthatták. Szilágyi tanár úr egyszer szégyenkezve vallotta be, hogy első könyvét az antik művészetről gipszmásolatok, fényképek alapján írta, és csak később értette meg az eredeti művek látásának jelentőségét. Az öt művészettörténész lába alatt, szeme előtt Siracusában ott hevert az eredeti. Mintha megnyílt volna előttük valamilyen távlat, amely ezúttal nem a végtelen távolba, hanem a feneketlen mélységű história fokozatosan ismerőssé váló, „kézre álló”, már-már otthonos bugyraiba vezette be őket. Vissza a bibliai időkig, amikor Paolo di Tarso – a későbbi Szent Pál – prédikált itt a híveinek, vissza az első siracusai püspökig, akit Szent Péter küldött ide Antiochiából, s akinek szobra a magasban izzott a forró levegőtől. És megtalálták az otthon látott olasz filmek történeteinek, látványvilágának forrását, szereplőinek emberi kedélyét sugárzó közegét. Szent Péter és Marciano püspök szobra komolyan nézett le rájuk a barokk homlokzatról, de – és ezt könnyen el tudták képzelni – nem volt messze az idő, amikor eleven emberekként kikötöttek a siracusai parton, és kíváncsian forgatták a fejüket az idegen földön, majd elindultak az ismeretlen városka felé. Rövid ideig még a tenger locsogása kísérte őket.
Az, hogy Géza, Péter, Ferkó, Éva és Csimpi a katedrálisból kilépve, a szomjúságtól hajtva a szemközti kávézóba esett be, aligha lehetett véletlen. A művészetből egyenesen az életbe léptek, ahol aztán a jeges víz, a kávé és a mosdó (privato!) mellé megkapták az utazás legfontosabb tanulságát a világot mozgató emberi dolgok állandóságáról. Későbbi művészettörténész-életükben ki-ki a maga módján hasznosította azt.

„Akkor most megállunk! Kiszállás! – Géza dohogva állt félre a Volkswagennel. – Az még hagyján, hogy a dohányzás egészségtelen, a füst viszont csúnya, barna lerakódásokat hagy maga után a kocsi belsejének világos borításán.” Ez a mondat mindannyiszor elhangzott, ha utasait elfogta a cigarettaéhség.
A kocsiban való dohányzást már induláskor megtiltotta, és kárörvendve zsémbelt, ha cigarettázni vágyó útitársai megállást javasoltak. Csimpi – mindenféle elvi megfontolás vagy gyakorlati szempont híján – egyszerűen nem dohányzott, azonfelül (elvtelenül? véletlenül?) éppen akkor éhezett meg, amikor társai, akkor ivott, amikor a többiek, nem volt fáradt, nem kellett miatta megállni stb. Nem voltak külön kívánságai. Lelkesen szorongott az egyik hátsó ülésen, lábánál hűvösen kotyogott az ivóvizes palack.
Az érdemeiért járó „Kiváló utas” oklevelet egy Kölnben járt barát azon az őszön személyesen kézbesítette. Bekopogott Csimpi múzeumi szobájának ajtaján, közölte jövetele célját, majd helyet foglalt. Rövid, szívélyes beszélgetés után felállt, és akár egy valóságos nagykövet, ünnepélyes torokköszörülés és rövid beszéd után átnyújtotta a diplomát. Mindeközben szúrósan nézett Csimpire, aki egy idő után zavartan felemelkedett, és állva hallgatta a szónoklatot. Kezet ráztak. A látogató kisvártatva távozott.
„A diploma méltó helye egy új, nagyobb lakásban lesz” – írta Csimpi Gézának 1979 novemberében. Így is történt. A következő év tavaszán Péterrel és a fiúkkal együtt a fehérvári belváros egyik kis házába költöztek. Az oklevelet az előszoba falán helyezték el, hogy a vak is lássa.
Amikor Géza a világoskék Volkswagennel 1980 nyarán először látogatott haza Magyarországra, szórakozott pillantást vetett rá, majd tárgyilagosan megjegyezte: „Érdekes út volt.”
Néhány hónappal később egy szüleinek írt levélben egyébként azt állította, hogy a kirándulás jól sikerült, az autó és ő is remekül bírta, az egészből viszont már alig emlékszik valamire.

Romsics Ignác: Két Magyarország

[et_pb_section][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][et_pb_text]

Az Osiris Kiadó felkérésére készített Magyarország története a XX. században című munkám, amely 1999 tavaszán jelent meg, nem várt sikert aratott. Gyurgyák János, a kiadó igazgatója ezen felbuzdulva már 1999-ben újra kiadta először 1991-ben megjelent Bethlen-biográfiámat, valamint 2000-ben Bethlen válogatott politikai írásait és beszédeit. Régi munkáim megjelentetése mellett János, aki ezekben az években lett a barátom, további lehetőségeket ajánlott. Először arra kért, hogy könyvemhez, amelyet egyetemi tankönyvként is akkreditáltatott, készítsek szöveggyűjteményt. Mivel ilyen akkor még nem létezett, és oktatóként a hiányát én is éreztem, felkérésének örömmel tettem eleget. Volt tanárom, az időközben nyugdíjba vonult és olykor betegeskedő Nagy István készséges közreműködésével, akinek ez anyagilag is jól jött, a kétkötetes és együttesen több mint 1000 oldalas szövegválogatás 2000 őszére meg is jelent. A nyolc részre tagolt munka első dokumentuma a Ferenc Ferdinánd elleni sikeres merénylettel foglalkozik, az utolsó pedig a NATO-hoz való 1999-es csatlakozásunkkal. S a kettő között további 321 dokumentum: a mindenkori meghatározó pártok jellegzetes programjai, a legfontosabb törvények és rendeletek, az országunkkal kapcsolatos nemzetközi döntések, valamint szerződések és sok egyéb. Például Horthy 1919. november 16-i Gellért téri beszéde és 1944. október 15-i felhívása; Mindszenty 1956. november 3-i rádiószózata; a TIB 1988-as felhívása Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről vagy Bokros Lajos 1995-ös konszolidációs programja.[2]

Alighogy ezzel a munkával elkészültem, János, aki ekkortájt nap mint nap az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott, ahol én is gyakran megfordultam, újabb javaslattal állt elő. A francia Que sais-je? sorozat mintájára 5–8 íves zsebkönyvek kiadását tervezte közérdeklődésre számot tartó témákról, kevés jegyzettel, közérthető nyelven. 2000-et írtunk, a trianoni békeszerződés aláírásának 80. évfordulóját, úgyhogy szinte magától adódott a sorozat nyitó kötetének témája. A nyár végétől minden szabad időmben ezen dolgoztam, s a téli szünet végére el is készültem. A 2001 tavaszán megjelent kis kötetről, amely – kiegészítve dokumentumokkal – azóta több kiadást ért meg, nagyon elismerően nyilatkozott Fejtő Ferenc,[3] s mellette Hahner Péter az Élet és Irodalomban, Hovanyecz László a Népszabadságban, Csóti Csaba a tatabányai Limesben, Nándorfi Gergely a Heti Válaszban és Gombócz István a németországi Philologia Fenno-Ugrica hasábjain. Egyetlenegy recenzensem, Keresztes Lajos azonban, aki néhány évvel korábban egyik-másik egyetemi órámon is felbukkant az ELTE-n, vitatta könyvem alapkoncepcióját és több megállapítását. Szerinte a Monarchia és a történelmi Magyarország belső problémái nem voltak olyan mértékűek, hogy a felbomlás ezekkel lenne magyarázható; nem igaz, hogy „a háború végére minimálisra csökkent a Monarchia csapatainak harcértéke”, továbbá nem adok választ a „Trianon előzményei közül a legfontosabb kérdésre”, „nevezetesen arra, hogy az 1918. október 31-én hatalomra jutott Károlyi Mihály miért bomlasztja fel a honvédelemre még kész alakulatokat. Érthetetlen módon e sarkalatos problémánál a szerző megelégszik a kritikus pillanatokban szinte teljes alkalmatlanságát bizonyító Jászi mentegetőzéseivel, hogy hittek Wilsonban és az antant demokratikus közvéleményében.”[4]

A szerző cikkének a szemléletét, amelynek az ekkor már markánsan jobboldali jellegű és kormánypárti Magyar Nemzet biztosított fórumot, s amely az 1920 utáni Trianon-diskurzus felelősségáthárító jobboldali propagandaszólamait elevenítette fel, egyre többen osztották. Egy másik régi diákom, aki szöveggyűjteményemet – ugyancsak a Magyar Nemzetben – egészében véve nagyon pozitívan, mint egy új, „majdani tisztességes történelemkönyv” kiindulópontját értékelte, recenziójában megjegyezte, hogy helytelen volt az első kötet címlapjára egy olyan képet tenni, amely a sapkájukat őszirózsával díszítő katonákat ábrázolja. Ez ugyanis azt sugallja, hogy párhuzamba állíthatók, illetve egyenértékűek a második kötet címlapjára került tüntető ’56-os diákokkal. „A kettő egymás mellé állítása még mindig az alapvetően nem nemzeti érdekű történelemszemléletet tükrözi. 1918 ősze a következményeivel együtt legalábbis kétséges megítélésű, szemben a másik, vitathatatlanul pozitív ősszel.”[5]

Az ezredforduló éveiben több más fejlemény is a bal- és jobboldali hagyomány korábbinál élesebb szembekerülését és a nemzeti múlt jobboldali átértelmezésére irányuló törekvéseknek a felerősödését jelezte. Ennek rendjén nemcsak a baloldal kommunista, hanem demokratikus irányzatainak a diszkreditálására s ugyanakkor a jobboldal antidemokratikus irányzatainak és személyiségeinek a rehabilitálására irányuló célok is egyre világosabban körvonalazódtak. A nyomtatott sajtótermékek közül ezeknek a nézeteknek elsősorban a Bencsik András által szerkesztett és 1997-től Magyar Demokrata címen megjelenő hetilap, a tévéműsorok közül pedig az akkori Magyar ATV-n 2001-től jelentkező Sajtóklub (Bayer Zsolt, Bencsik András, Lovas István, Molnár Tamás, Tóth G. László) adott fórumot. 2000-ben jelent meg gróf Edelsheim Gyulai Ilona apologetikus hangvételű memoárja apósa kormányzói működéséről, amelyet példaként állított az alig tízéves magyar köztársaság elé. A MIÉP ugyanakkor kezdeményezte Bárdossy László rehabilitálását, míg mások Hóman Bálint akadémiai tagságának helyreállítását követelték. A 2001-ben alakult Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (Toroczkai László) és az ugyanekkor megszerveződött Magyar Revíziós Mozgalom (Budaházy György) nyíltan követelte a határmódosítást. Ugyanezt sugalmazták a különböző irredenta jelképek, például az autók szélvédőjére ragasztható Nagy-Magyarország-matricák és az ország számos településén felállított Trianon-emlékművek a „Nem, nem soha”, „Így volt, így lesz”, „Semmi sem örök” és hasonló jelszavakkal. Eközben készült a 2002 tavaszán átadott Terror Háza Múzeum, amely sokak szerint – szerintem is – összemosta a Rákosi- és a Kádár-korszakot, s mindkettő alapjellemzőjének a „terrort” tekintette. Egyike voltam azoknak a történészeknek, akik ezt egyoldalúságnak tartották, és nyilvánosan is helytelenítették. „Ha megelőzte volna a ház fölállítását valamiféle szakmai diskurzus – nyilatkoztam 2002 márciusában –, akkor talán nem Terror Háza épül, hanem mondjuk a Kommunizmus Magyarországon Múzeum vagy Magyarország a Szovjet Blokkban kiállítás, amelynek egyik aspektusa feltétlenül a terror és a represszió lett volna, ám nem szűkítette volna le csak erre a történelmet.” „Ha rajtam múlott volna – tettem hozzá –, én egyébként az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak állítottam volna múzeumot.”[6]

Az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormány korábbiaknál hangsúlyosabb nemzeti elköteleződésével, így például a határokon kívüli magyarokat anyagilag is támogató 2001-es státustörvénnyel, amely ekkor még egyáltalán nem jelentette az Európa-eszme megkérdőjelezését és háttérbe szorítását, maradéktalanul egyetértettem, s ennek többször hangot is adtam. „[…] amíg léteznek határok – nyilatkoztam például 2002 tavaszán –, addig a határokon kívül élő magyarságnak minden segítséget meg kell adni.” A „kulturális magyar nemzet újraegyesítésének a lehetőségét” – tettem hozzá – „az EU-hoz való csatlakozás” oldhatja meg, melyen belül „a határok jelentősége minimalizálódik”.[7] A jobboldali sajtóban megjelenő önsajnálatot és az érzelmektől hevített, bűnbakkereső attitűdöt azonban kárhoztattam. Ehelyett azt tartottam volna helyesnek, ha történelmünknek ehhez a tragikus eseményéhez is racionális módon közelítünk, elfogadjuk adottságként, és megtanulunk „méltósággal együtt élni vele”. „A szellemet – utaltam a fel-felbukkanó revizionista reményekre és a fű alatti követelésekre – igen könnyű kiengedni a palackból, visszaparancsolni azonban sokkal nehezebb.” Ahogy Trianon-könyvem utolsó bekezdéseiben, úgy nyilatkozataimban is Szekfű Gyula és Bibó István 1945 utáni útmutatására hivatkoztam követendő példaként. Vagyis arra, hogy – szakítva a határrevíziós tervekkel – a magyarságnak alkalmazkodnia kell a mindenkori európai rendhez, ugyanakkor felelősséget kell éreznie és gyakorolnia „a határokon túli magyarság sorsával szemben”.[8]

Megnyugtatott, hogy Sütő András, akit egyik marosvásárhelyi előadásom után ekkortájt ismertem meg személyesen, többször biztosított egyetértéséről. 2001-es Trianon-kötetemet, amit megküldtem neki, meleg hangú levélben köszönte meg. Könyvem – írta – „alapmű, nemzeti tankönyv”, „nemzetnevelő és a keserves magyar kiútkeresésben eligazító munka”. Hozzátette: „roppant szakadék tátong a magyar nép és tudós történészei között. Döbbenetes az általános tudatlanság, s nem csupán a kétkezi munkások világában, hanem értelmiségi szinten is.” Levelét ezekkel a lényeglátó sorokkal fejezte be: „Trianonra nincs gyógyír. A Trianon-szindróma soha el nem múlik, de lényegesen enyhíthető a határon túli magyarság számára biztosított autonómiával, az önrendelkezés megvalósításával. Számodra ebben csak az lehet talán újdonság, hogy az általános határmódosítási álmok földjén kénytelen vagyok azt mondani: más járható út a távoli jövőben sem mutatkozik.” Sütő András 2006-ban meghalt; a sors megkímélte attól, hogy a magyar kormányférfiak fentiekkel ellentétes 2020-as kinyilatkoztatásaival és kegyeltjeik, köztük Erdélyből elszármazott vérei ámokfutásával kelljen szembesülnie.

Szellemi és politikai örökségünk szelektív felfogását és az ekkor már javában zajló szimbolikus kiszorítósdit – miközben a konzervatív hagyomány értéken kezelésével mélyen egyetértettem – ugyancsak károsnak tartottam, és véleményemnek többször hangot is adtam. „A problémát – válaszoltam Gréczy Zsoltnak, Magyar Hírlap akkor még fiatal újságírójának 2000 februárjában – én inkább abban látom, hogy szellemi örökségünk számontartói hajlanak a kizárólagosságra. Vagyis abban, hogy aki Tiszára és Bethlenre esküszik, az hajlamos Jászi Oszkár és Bibó István kiátkozására, s megfordítva. Pedig ők – szögeztem le azóta sem változó véleményem – együtt alkotják szellemi örökségünk vállalható, sőt vállalandó részét.”[9] 2002 tavaszán, amikorra a normális párbeszéd lehetősége már szinte megszűnt a két politikai tábor között, megismételtem emlékezetpolitikai krédóm. „Ha a politikában és egyébként is természetesnek tartjuk a pluralizmust – nyilatkoztam –, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy akinek Kossuth neve hallatán lábad könnybe a szeme, az éppen olyan jó magyar (lehet), mint akié Széchenyi neve hallatán. S nem hazaáruló az sem, aki Tisza Istvánt becsüli, és az sem, aki Károlyi Mihályt.” Felvetettem, hogy állapodjunk meg egy virtuális nemzeti panteon 20. századi alakjaiban. Úgy gondoltam, hogy ebben Tiszának és Bethlennek éppúgy helye lenne, mint Károlyi Mihálynak vagy Nagy Imrének. Horthyt, Gömböst, Bárdossyt azonban Szálasival együtt éppúgy kizártam volna tiszteletre méltó elődeink sorából, ahogy Rákosi Mátyást és Kádár Jánost is.[10] Ezeket az emlékezetpolitikai meglátásaimat és javaslataimat az egyik francia lap is közölte.[11] Foganatja azonban természetesen nem lett; a magyar politikai közösség két nagy tömbjének múltképe egyre markánsabban tért el egymástól.

A 2002-es választásokhoz közeledve egyre többször hallottam: két Magyarország van, Szent Istváné és Kun Béláé. Előbbihez tartoznak a jó magyarok, akik hazafiak, utóbbihoz a rosszak, akik „idegen szívűek”. A „jó magyarok” – a Fidesz felszólításának engedelmeskedve – március 15-e óta kokárdát viseltek, az „idegen szívűek” nem. A két tábor előadásaimon és szemináriumaimon is elkülönült; a racionális párbeszéd lehetősége jószerével megszűnt. Ezzel a megosztó politikával szemben alakult meg 2002 márciusában a rövid életű Respublika Kör Csaba László, Hajdu Tibor, Huszár Tibor, Kende Péter, Lengyel László, Marosi Ernő, Poszler György, Pataki Ferenc, Radnóti Sándor és Vitányi Iván részvételével, amelyhez én is csatlakoztam, és amelynek alakuló ülésén a 20. századi magyar demokratikus hagyományról beszéltem. A szokásoktól eltérően ebbe nemcsak a szociáldemokráciát, hanem a népi mozgalom demokratikus és centrista ágát, az 1945 előtti és utáni kisgazdákat, valamint a kereszténydemokratákat is beleértettem. És ekkor is megismételtem, hogy „az Apponyi Alberttől és Andrássy Gyulától Tisza Istvánon át Bethlen Istvánig ívelő – liberális és autoriter jegyeket egyaránt felmutató – konzervativizmus […] előtt nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali demokraták is zászlót és fejet hajthatnak, még ha a 21. század körülményei között eszméik java folytathatatlan is”. A kádárizmussal és személy szerint Kádárral kapcsolatban kiemeltem, hogy „világos különbséget kell tenni az 1960-as évek elejéig tartó restaurációs és durván represszív néhány esztendős időszak, valamint az ezt követő autoriter és egyre megengedőbb jellegű negyedszázad között”. Félreértések elkerülése végett ehhez hozzátettem: „Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy akár az érett, akár a hanyatló kádárizmus beemelhető lenne a demokratikus hagyományvilágba. A kádárizmus mindvégig az antidemokratikus baloldaliság tradícióit folytatta, amely iránt ma valójában csak azért és csak annyiban érezhető nosztalgia, mert és amennyiben a doktrína néhány alapelvét áthágva pragmatista módon alkalmazkodott az emberek elvárásaihoz és a magyarországi adottságokhoz.”[12] Álláspontomat liberális demokrata és szocialista beállítottságú alapító társaimmal együtt abban összegeztem, hogy „[o]lyan respublikát akarunk, amelytől idegenek a tekintélyelvű törekvések, idegen a múlttal és a nemzeti jelképekkel való visszaélés, a másokat semmibe vevő nacionalizmus”.[13]

A választások előtti kampány finisében direkt módon is belekeveredtem a politikába. Interjút adtam a holland NRC Handelsbladnak, amelyet az újságírónő, Renée Postma nem teljes terjedelmében közölt, hanem csak szemelgetett belőle. Idézem összefoglalóját, amely így hangzott: „Romsics Ignác történész aggódik az országban jelentkező jobboldali trendek miatt. A szélsőjobboldali nézeteket valló Csurka István minden teret megkap a parlamentben ahhoz, hogy nacionalista és antiszemita nézeteit hangoztassa. Pártjának, a MIÉP-nek a választási mottója: keresztény és magyar. »Vannak olyan politikai csoportosulások, amelyek primitív jobboldali tradíciókhoz nyúlnak, ezek nem demokratikusak, és elfogadhatatlanok. Amikor fiatal voltam, nem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz még egyszer ezzel a gondolkodásmóddal találkozni«, így a történész. »Antiszemitizmus létezik Magyarországon. Ezzel az USA-ban, Franciaországban és Németországban is találkoztam. A különbség azonban az, hogy ott nem tolerálják azt a fajta antiszemita hangot, ami nálunk félig elfogadott a közéletben úgy, mint a két világháború között is volt.« A történész szerint az a gond, hogy az Orbán-kormány visszanyúl a történelem néhány konzervatív, vallási és nemzeti eleméhez anélkül, hogy a baloldal tenne valamit is ellene. »A szocialisták meg vannak zavarodva, és nem mernek szembesülni a múlttal. Egyértelműen kifejezésre kellene juttatni intellektuális tradícióikat«.” Valószínű, hogy nem mindent pontosan így mondtam. Az interjút angolul adtam, az újságírónő ezt áttette hollandra, majd a Külügyminisztérium sajtófigyelője magyarra fordította. A lényeget tekintve azonban hűen adta vissza a véleményemet, amivel még nyilvánvalóbbá tettem baloldali elkötelezettségemet és kritikus viszonyomat a jobboldalhoz, illetve annak kormányához. Gergely András volt egyetemi kollégám az ELTE-n, aki akkor hágai követségünket vezette, s a Külügyminisztérium sajtószemléjét megküldte számomra, erre és ennek várható következményeire vészjósló hangú magánlevelében figyelmeztetett is.

Minden igyekezete ellenére a Fidesz elveszítette a 2002-es választásokat, s májusban ismét szocialista-szabaddemokrata kormány alakult. A május 7-i népgyűlésen a Várban Orbán Viktor kijelentette: „Mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben, mert a haza akkor is van, ha idegen befolyás alá kerül, török és tatár dúlja, vagy ha nem a miénk a kormányzás lehetősége.”[14] A beszéd egész hangütése és néhány kijelentése, mindenekelőtt a haza azonosítása a vesztes jobboldali ellenzékkel, megdöbbentett, és némileg meg is riasztott. Ez nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a baloldal nem tartozik a nemzethez. Ez volt az első csúcspontja annak az ezredfordulótól körvonalazódó megosztó emlékezetpolitikának, amelynek különböző megnyilvánulásait interjúimban én már korábban is bíráltam, és amelynek következtében a frontvonalak egyre jobban megmerevedtek. Nemzetileg ugyan elkötelezett, ám egészében baloldali nézeteimmel én egyre inkább a senki földjén kezdtem érezni magam. A későbbiekben sajnos ennél durvább kijelentések is elhangoztak Orbán szájából. 2015 nyarán, szokásos tusnádfürdői beszédében például azzal vádolta a baloldalt, hogy „amikor csak teheti, ráront nemzetére”, és „így tesz a mostani magyarországi baloldal is”.[15]

Ezek a fejlemények baráti kapcsolataimat is felbomlással fenyegették. Cimboráim közül érdekes módon nem Szakály Sanyival kerültem elsősorban szembe, aki mindig kerülte a konfrontációt, hanem Dobos Lacival, az MTV, majd 2002-től a Duna TV elnöki titkárságvezetőjével, akit hozzám hasonlóan heves vérmérséklettel áldott meg a teremtő, s aki az évek során egyre inkább jobbra, voltaképpen a MIÉP közelébe sodródott. Legalábbis ideológiai értelemben. Egyik vitánk során annyira felhergeltem magam, hogy felálltam, és bosszúsan otthagytam őket. Néhány hét után megenyhültem, hagytam magam megbékíteni, és újra elkezdtünk találkozgatni. A régi, őszinte és felhőtlen barátság azonban soha többé nem állt helyre. Bár voltak még szép együttléteink, beszélgetéseink egyre formálisabbá váltak, s végül a 2010-es évek közepére – legalábbis számomra – értelmüket vesztették.

Többé-kevésbé ugyanez zajlott le abban a társaságban is, amely Nagy Pista egykori tanítványaiból és a hozzá valamiért kötődő egykori főiskolásokból állt, s akik évente egyszer találkoztak általában Szentesen, az ottani levéltárban. Amikor nem Bloomingtonban, az Egyesült Államokban tanítottam, hanem itthon voltam, és tehettem, ide általában én is eljártam. Eleinte jókat diskuráltunk, mint az 1970-es években tanárunk irodájában, ám idővel ezek a beszélgetések is kezdték értelmüket veszteni. Egykori diáktársaim közül Sipos Jóska, Lengyel Bandi, Varga Laci, én és még néhányan egyre inkább úgy éreztük, hogy jobboldali barátaink elfogultan kormánypártiak, s minden érvünk lepereg róluk. Ők pedig valószínűleg rólunk gondolkodtak ugyanígy. A 2000-es évek közepétől ezért ritkítottam részvételemet ezeken a találkozókon, s ha elmentem, kerülni igyekeztem a vitát.

Az éles politikai konfrontáció, amelynek hatása és következményei alól, ha akartam, sem tudtam volna magam kivonni, több más téren is megmutatkozott. 2002 februárjában tartottam akadémiai székfoglalómat a sokáig virulens, de nyilvánvalóan illuzórikus magyar birodalmi gondolatról. Előadásomat így fejeztem be: „Bár az elmúlt 10-12 évben több 1945 után eltemetett avítt, sőt ordas eszméről derült ki, hogy valójában csak tetszhalottak voltak, s koporsójukból kikelve ma ismét itt kísértenek közöttünk, a birodalmi gondolat redivivusa napjainkig nem következett be. Valamennyiünk felelőssége, hogy ne is következzék!”[16] A tapsot követően Szabad György, aki a marginalizálódó MDF helyett ekkor már a Fidesz holdudvarához tartozott, gratuláció nélkül, feldúltan távozott. Hajdu Tibor viszont azt súgta a fülembe, hogy nagyon sajnálja, hogy Ránki György, akivel az 1970-es és 1980-as években sokat vitázott rólam és miattam a Horthy-korszak megítélésével kapcsolatban, nem érhette meg ezt a napot.

Néhány héttel később történt, hogy felhívott Módos Péter, az Európai Utas főszerkesztője, és a hozzájárulásomat kérte ahhoz, hogy két és fél éves együttműködés után levegye nevemet a lapjáról. Természetesen hozzájárultam, és indoklást sem kértem, tudtam, hogy politikai elvárásnak tesz eleget. Közvetlenül az áprilisi választások előtt ülésezett a Nemzeti Kulturális Alapprogram Könyv- és Folyóirat Kollégiuma, amely a támogatási összegekről döntött. A szakbizottságban vita alakult ki arról, hogy a markánsan baloldali beállítottságú Mozgó Világ, a Beszélő és más baloldali lapok kapjanak-e támogatást, s ha igen, milyen mértékűt. A vita egy pontján megjelent Jankovics Marcell, az alapprogram vezetője, és közölte: bárhogy dönthetünk, a Mozgó Világnak nyújtandó támogatást ő úgysem fogja aláírni. Bár a bizottságban én a Fidesz-kormány delegáltja voltam, ezt az eljárást elfogadhatatlannak tartottam. Ezért Kocsis András Sándorral, a Kossuth Könyvkiadó igazgatójával együtt tiltakoztam ellene, és tiltakozásunkat jegyzőkönyveztettük is.

A fentiek világosan jelezték: az a történelemszemlélet, amelyet az 1970-es évek vége óta képviseltem, s amely a rendszerváltozás első évtizedében még széles körű elfogadásnak örvendett, az új évezred első éveire a jobboldal nacionalista csoportjainak szemében nemkívánatossá vált. Helyi értékem így akarva-akaratlanul módosult: a centrumból, amelynek a tábora egyre szűkült, balra tolódtam. S mindez négy év alatt történt. 1998-ban úgy jöttem haza Bloomingtonból, hogy örültem a Fidesz győzelmének, amelytől kisebb-nagyobb megbízásokat kaptam és fogadtam el. 2002 augusztusában úgy mentem vissza, hogy a Fidesz bukásának, amely elkönyvelt ellenfelének, ha nem ellenségének, örvendtem. Miközben én 1998-ban és 2002-ben egyaránt a magyar nemzethez tartozónak éreztem magam, és a múltunkról folyamatosan ugyanazt gondoltam. (Nyitókép: magyarhang.hu, megjelent a Mozgó Világ 2023 áprilisi számában)


[1] Részlet a szerző Hetven év. Egotörténelem 1951–2021 című visszaemlékezésének 2. kötetéből, amely az ez évi könyvhétre jelenik meg.

[2] Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. I–II. köt. Budapest, 2000, Osiris Kiadó.

[3] Juszt László: A szabadság nem sült galamb. Fejtő Ferenc a politika piacáról és humoráról. 168 óra, 2001. július 5. 20.

[4] Keresztes Lajos: Két könyv Trianonról. Magyar Nemzet, 2001. június 9. 34.

[5] Ungvári Zsolt: Romsics Ignác szöveggyűjteménye. Tanári segédlet vagy olvasókönyv? Magyar Nemzet, 2000. június 17. 35.

[6] Szále László: Csak forgunk keserű levünkben. Magyar Hírlap, 2002. március 9.

[7] Nagy István Attila: A kulturális magyar nemzet újraegyesítése. Kelet-Magyarország, 2002. március 2. 9.

[8] Gréczy Zsolt: A szellemet könnyű kiengedni, de nehéz visszaparancsolni. Magyar Hírlap, 2001. június 7.

[9] Gréczy Zsolt: A szellemi érték nem lehet kizárólagos. Beszélgetés Romsics Ignáccal. Magyar Hírlap, 2000. február 9. Kulturális magazin.

[10] Szále László: Csak forgunk keserű levünkben, i. m. 9.

[11] L’Histoire proie de la politique… Courrier international, Du 4 au 10 avril 2002, 23.

[12] Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. In uő: Történelem, történetírás, hagyomány. Budapest, 2008, Osiris, 279–280.

[13] Buják Attila: A Respublika Kör. 168 óra, 2002. március 28. 24–25.

[14] https://index.hu/belfold/var0507/.

[15] https://index.hu/belfold/orbiet0723/.

[16] Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. In uő: Múltról a mának. Budapest, 2004, Osiris, 158.

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Kornai János: A high-tech korszak vívódásai – szubjektív szavak

Nincsen konszenzussal elfogadott fogalomrendszer, amit készen átvehetnék mondanivalóm kifejtésére. Ezért kénytelen vagyok előbb bevezetni néhány fogalmat, amelyeket a továbbiakban használok. Nincsenek túlzott ambícióim; nem célom a cikk fogalmi apparátusának terjesztése. Számomra elegendő, ha ennek az írásnak az olvasói megértik a szerzőt.

A cord-cutting világa

Egy történeti korszak emberének problémáiról akarok beszélni. Ehhez először az kell, hogy megadjuk a korszak határait; hol válik el az előzőtől, és hol a rá következőtől. Tervem szerint a jövő világával kezdjük. Nevezzük ezt a világot a cord-cutting (kábelelvágás) világának.

A szót a televíziózás történetéből vettük át. A filmeket korábban kábeltévén nézhettük. Ám attól kezdve, hogy kidolgozták a „streaming” technológiáját, amely folyamatosan sugározza a nézőnek a filmet, a Netflix, a Hulu vagy a HBO működésének bejáratása óta elvághattuk a kábelt a műsorszóró és a néző között. Rokon változás ment végbe a telefonozásban. Korábban kábelrendszer kötötte össze egymással azokat, akik a távolból beszélni akartak egymással. Ezeket a kábeleket is elvághattuk. Bonyolult banktranzakciókat lebonyolíthatunk anélkül, hogy kábelkapcsolat lenne a bank és a bank ügyfele között.
További példák helyett általánosítsunk. Létrejöhet az a világ, amelyben minden kábelt elvágtak. Figyeljünk a fenti állítás egyik fontos részletére. Nem vagyunk jósok. Lehet, hogy egy CC-világ létrejöttének egyes feltételei nem teremtődnek meg. Csak annyit írtam: létrejöhet az a világ, amely működik kábelek nélkül. Ez elméleti konstrukció, amelyet az emberi logika vezet le egy elemzés segítő eszközeként. Nem sci-fi, érdekfeszítő, félig reális történet a jövőről. Nem utópia, tele kívánatos, vonzó vonásokkal. De nem is disztópia tele visszaszító tulajdonságokkal.

Fő vonása, hogy nincs szükség papírra a működéséhez. Az információ tárolását és továbbítását hiánytalanul el tudja végezni egy gramm papír tárolása és továbbítása nélkül. Minden egyén jóformán „kütyüvel a szájában” születik. Már napjainkban is léteznek a mobiltelefonhoz hasonló külsejű készülékek, amellyel értelmes egy-két éves gyerekek játszhatnak, a képernyőt újra és újra megérintve, ahogy azt szüleik teszik a saját okostelefonjukon bonyolultabb műveletsorozatok végrehajtásakor.

A high-tech előtt a világ

Kornai János

Ugorjunk most vissza a történelemben. A technikai fejlődés folyamatos; történetükből kiugranak a forradalmi innovációk. Tekintsünk ezek közül egy szűkebb csoportra, az emberek közötti kommunikáció high-tech eszközeire. Két jellegzetes példát emelek ki. Az egyik a mobiltelefon, amelyet használója a kezében tart; a másik az internet: egy szabályok, protokollok, megegyezések szerint működő kapcsolati rendszer. (Az utóbbit senki sem tudja a szó betű szerinti értelmében kézbe venni.) Az első kereskedelmileg hasznosított mobiltelefon 1983-ban jelent meg. Az első általánosan hozzáférhető internetes alkalmazás, a Berners-Lee és társai által megkezdett world-wide-web (www) 1992-ben kezdett működni.

A high-tech korszak előtti ember – még ha akarta volna is – nem vághatta el a kábeleket. Telefonálhatott, de csak vezetékes telefonon át.

Ebben az esszében annak a korszaknak a problémáival foglalkozom, amelyet high-tech korszaknak nevezek. Már a kezünkben van egy gazdag, működőképes eszköztár, amellyel emberek és szervezetek tudnak egymással kommunikálni, de még nem jutottunk el a CC-korszakig.

A kommunikáció fejlődésével kínlódó ember gondjai

Ettől kezdve sokszor használom a nyelvtani első személyt; gyakran mondok el személyes élményeket. Sejtésem szerint nem vagyok egyedül, de a szubjektív előadásmód megkönnyíti számomra a gondolatok kifejtését. Megírhattam volna az esszét saját élménybeszámolóként is. De látom, hogy sokkal fiatalabbak is átélnek hasonló élményeket.

Hat-hét éves lehettem, amikor a szoba falára rögzített telefonon először beszéltem. Ez kb. 86 évvel ezelőtt történt, 1933–1934 táján, tehát még a kommunikáció őskorában. Sokáig különösebb nehézség nélkül haladtam előre a kommunikáció fejlődésével. Magyarországon egyike voltam az elsőknek, akik személyi komputert használtak. De aztán ütött az óra, és a szó szoros értelmében rákényszerültem az okostelefon és az internet használatára – és ekkor már elkezdődtek a gondjaim, bajaim.

Mi a bajom ezzel? Hiszen ez számos új kapcsolatépítési lehetőséget teremtett számomra, új lehetőségeket kínál fel a tanulásra, kutatásra és szórakozásra. Igaz – de ezekkel együtt, ezektől elválaszthatatlanul számos nehézséggel is sújtott.

Az egyik bajom éppen ez az elválaszthatatlanság. Akár tetszik, akár nem: életem számos rutinműveletét csak az okostelefon és az internet beiktatásával tudom elvégezni. A világ kiscserkészei és kis úttörői körülvették a vak embert, és átkísérik az utca másik oldalára, holott nem is akart átmenni.

A folyamatot nagy erők hajtják előre. Elsősorban a piaci verseny. Ahogy azt a közgazdászok a korlátozott verseny elméletéből jól ismerik: a product differentiation (a termék tulajdonságainak megváltoztatása) jobb eladási esélyt ad a termelőnek, különösen, ha képes igazolni, hogy az jobb a korábbiaknál. A kommunikációval foglalkozó vállalatok külön osztályokat hoznak létre a termék javítására. A szerencsétlen felhasználó azt hiszi, hogy végre megtanult valamit: egy billentyűkombináció használatának értelmét, a képernyőérintés hatását – és lám, máris kicsúszott a kezéből a dolog. A „processzus 6.0” helyett megjelent a „processzus 7.00”. És a fejlesztési eredményhez mindjárt hozzáteszik a fenyegetést: „a cég három év múlva már nem támogatja” a processzus használatát.
Nyertem új választási lehetőségeket, és eközben veszítettem más választási lehetőségeket. Rettenetesen nyomaszt a kiszolgáltatottság érzése. Többek között ki vagyok szolgáltatva azoknak a profi számítástechnikusoknak, akik azért kapnak pénzt, hogy folytonosan változtassanak, és minél inkább magával ránt sokféle más változtatást, annál több pénzt kapjanak.

Igen erős anyagi ösztönzők működnek itt. Hiába rimánkodnék, álljatok már le, elég volt, engem már a „processzus 6.0” is teljesen kielégített – nem teheti meg, hogy leálljon, mert akkor ő kerül bajba. A technikai fejlődést nem a szánalom motiválja. Inkább engem, a felhasználót teszi felelőssé a saját bajáért. Ebben lehet igazság.

Azok közé tartozom, akik nem is akarnak tovább tanulni. Számítástechnikus munkatársamat valósággal kérlelni szoktam: ne tanítsál jobb szabályokra, ne hívd fel a figyelmemet az általam kihasználatlan lehetőségekre. Erről is elmondhatom, van olyan barátom, aki kijelentette: márpedig ő nem fog e-mailt használni. Hiába, mert a csökönyös ellenállás nem segített, csak késleltette az eseményeket, ma már ő is kénytelen használni e-mailt.

Eddig nem említettem a témakör egy másik dimenzióját, a biztonságérzetet. Minden high-tech eszköz elősegítheti a megfigyelésemet, a rólam szerzett információk tárolását, elemzését, esetleg kárt is okozhatnak nekem. Úgy érzem, hogy Orwell Big Brotherje figyel. Nyomasztó képzettársítás.

Egyre nehezebbé teszik nekem a közvetlen hozzáférést a velem kapcsolatban tárolt információhoz. Azon a kommunikációs apparátuson át, amelynek állítólag engem kellene szolgálnia, egyre bonyolultabb műveletsorozat segítségével tudok csak rendelkezni bankszámlám felett. Az érdekemben teszik ezt velem, nehogy illetéktelenek hozzányúlhassanak a pénzemhez. Persze ez is igaz: ugyanannak a nyomasztó állapotnak mindig megvan ez a kétértelműsége.

Gondolatmenetem záró következtetése: a folyamat megállíthatatlan. Akinek gondjai, szorongásai, konkrét panaszai vannak ebben a szférában, ne számítson arra, hogy azok valaha is megszűnnek.

*

(nyitókép: https://extropynow.weebly.com/)

Szél Dávid: Magas labda

Ritka alkalmak egyike, nézem a köztévé híradóját, hallom benne az érzékenység, a liberális, a demokrata, a nyugati, a progresszív és a toleráns kifejezéseket, és nem értem, miért rándul görcsbe a gyomrom, miért feszülnek meg a szám körüli izmok. Hiszen ezek a frázisok vonzó dolgokra utalnak, a másik elfogadása jó dolog. Érzem ezt úgy általában is, de pszichológusként aztán pláne.

Mert úgy nemcsak érzem, hanem tudom is.

Tudom, mert kutatások ezt támasztják alá.

És akkor megértem.

Az okozza a keserű gyomorízt a számban, hogy a riporter ezeket a kifejezéseket undorodva mondja ki. Szitokszavak lettek azok a szavak, amelyeknek közegében nevelni szeretném a gyerekeimet. Szitokszó lett mindabból, amiben oly sokan szeretnénk hinni, amiben oly sokan szerettünk volna hinni.

Hogy egy toleráns és elfogadó világ jobb világ. Hogy egy elfogadó társadalom sikeresebb és boldogabb, mint egy kirekesztő.

De úgy tűnik, nem az.

És érzem, hogy a hiba bennem van, amiért egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy én is fröcsögve, némi undorral a hangomban mondjam ki azt, hogy toleráns.

Szél Dávid

Írásban persze nem jön át, de ha esetleg a kedves olvasó a szót megfeszített ajkakkal és állkapoccsal úgy olvasná ki, hogy közben elhinné, hogy valami furcsa akadályba ütközik az a sok levegő, amit ki szeretne préselni a tüdejéből, akkor már mehetne is közhíradó-bemondónak. Próbálják csak ki! Toleráns. Liberális. Demokrata. Nyugati. Progresszív. Érzékeny.
Persze eldönthetem, hogy nem nézek köztévét, vagy legalábbis annak hírműsorait, de attól még ez a narratíva él. És sajnos nemcsak a köztévé bemondóinak a narratívája ez, hanem egyre több emberé is, és ők ketten, mármint a köztévé és a közember csak erősítik egymás narratíváját. Az meg felerősíti az olyan hazai és külföldi hangokat, amelyek meleglobbiról, melegjogi feltételekhez kötött uniós forrásokról és mindenféle manipulatív és pénzzel kibélelt háttérszervezetekről beszélnek. Hogy ezen gondolatok mögött félelem, tudáshiány vagy politikai haszonszerzés húzódik-e meg (vagy esetleg ezek mind együtt), azt nem tudom és nem is szeretném megítélni, az viszont nagyon jól látszik, hogy a pandémia megfékezése mellett egyre hangsúlyosabb az LMBTQ+-identitásúak megfékezése, családalapításuk ellehetetlenítése is. Mintha mindhárom dolog össztársadalmi vagy – ahogy mostanában újra mondani szokás: – nemzeti érdek, keresztény érték lenne. Mintha bármi összefüggés lenne az emberiség fennmaradása és a melegek/leszbikusok házassága, örökbefogadása, az egyedülállók örökbefogadása között, mintha bármilyen módon meghatározná a szülőséget a nemi identitás vagy a szexuális orientáció (ezekről majd még később lesz szó). A túlnépesedés korában már így is túlhasználjuk a bolygót, a nyugati társadalmak családjai pedig eleve kevesebb gyereket vállalnak. És nem a melegek, leszbikusok miatt.

De nemcsak a politika cuppant rá erre a témára, hanem a pszichológusok egy része is. Sokak által ismert, sokak által elismert pszichológusok is. A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervizor, professor emerita, a pszichológiatudomány kandidátusa, Bagdy Emőke például nemrég a Magyar Nemzetben devianciának nevezte a homoszexualitást, viszont a cikkével kapcsolatos rádióbeszélgetésre annak ellenére nem ment el, hogy az időpontot előre egyeztették vele. A címzetes egyetemi tanár, a pszichológiatudomány kandidátusa, a klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta Bugán Antal pedig – szintén a Magyar Nemzetben – ideológiai célok szerinti külső beavatkozásnak tartja az érzékenyítő meséket, illetve úgy fogalmaz, hogy „elfogadhatatlan az LMBTQ-szervezetek célja a nemi nevelés befolyásolását illetően, hiszen az alkalmatlan utódlásra szerveződő párokat támogatják.” Hogy ez a mondat milyen időket idéz, azt mindenki döntse el maga.

Egy biztos, nem lehet nem észrevenni, hogy megkezdődött a pszichológusok megosztása. A már említett két szerző mellett ugyanis a PestiSrácok.hu című online felületre egy ismeretlen szerző írt a pszichológusképzés ideológiavezéreltségéről, Cserép Csongor pedig szintén a Magyar Nemzetben fejtette ki, hogy mit is jelent szerinte a konzervatív pszichológia.

Tudományos kutatásokra egyikük sem hivatkozik, cikkeik csúsztatásokkal, súlyos szakmai tévedésekkel, üres demagógiával vannak tele.

Az LMBTQ+-identitásúak melletti kiállás nem ideológiai kérdés, hacsak azt nem tekintjük ideológiának, hogy a pszichológus toleráns, empatikus, kongruens és ítélkezésektől mentes. De nincs jobb- és baloldali pszichológia, nincs konzervatív és liberális pszichológia, pszichológia van. Tudományos, objektív, független. A pszichológiai praxisban pedig nem számít, hogy a pszichológus magánemberként mit gondol. Nem számít, nem számíthat, hogy magánemberként elítéli-e a marihuána fogyasztását, ha egyszer egy szerhasználó kamasz kliense/páciense van. Még jobb persze, ha magánemberként sem ítéli el, de ez már nem témája ennek az írásnak.

Miközben viszont fontos tudni a hallgatás spirálja elnevezésű szociálpszichológiai modellről, ami épp arról szól, hogy egyre hangosabban artikulálják a véleményüket azok, akik azt hiszik, hogy többségi véleményt képviselnek, míg a véleményükkel magukat kisebbségben lévőnek gondolók egyre halkabbak lesznek úgy, hogy közben a valóság ennek épp az ellenkezője: azok vannak többen, akik magukat kisebbségben hiszik. Csak hát bizonyos megosztó témákat, mint amilyen mondjuk az érzékenyítés is, sokkal könnyebb hangosan ellenezni, mint hangosan képviselni. Különösen igaz ez akkor, amikor a kisebbségnek remélt halk szavú többség megszólal. Akkor a hangos kisebbség megijed, rögtön támadásba lendül. Fél.

Épp azért van szükség mértékadó, mértéktartó és kiegyensúlyozott, szakmai hangokra, hogy kiderüljön: nem vagyunk egyedül a véleményünkkel. Azzal, hogy igenis sokfélék vagyunk, és azzal, hogy igenis szeretjük ezt a sokféleséget. Mert akár észre akarjuk venni, akár nem, a világ nemcsak heteroszexuális, fehér, keresztény, európai, jóllétben élő emberekből áll.

Ezekre a különbözőségekre érzékenynek lenni, ezekkel a különbözőségekkel empatizálni pedig jó. És ezt nem árt már jó hamar átadni a gyerekeknek. Mert mi van, ha nem adjuk át? Hát az, hogy a maguktól érzékeny, rugalmas és toleráns gyerekekből idővel érzéketlen, merev és kirekesztő gyerekek lesznek. Azt meg tényleg senki sem akarhatja.
Olyan ez az egész, mint a középiskolai matekban az inverz bizonyítás, amikor megpróbáljuk valaminek az ellenkezőjét bebizonyítani, és mire vége van a matekórának, a tanár be is mutatja nekünk, hogy azt bizony nem lehet, tehát akkor nincs mese, az eredeti állításnak igaznak kell lennie.

Nem hiszel az érzékenység fontosságában? Bizonyítsd be, hogy az érzéketlen gyerek a jófej. Aki nem megy oda a másikhoz, hogy te, figyelj, miért sírsz. Az volna a jófej és dicséretre méltó ovis, aki szétrúgja a másik homokvárát? Aki gúnyolódik a lassabban futó, a kövér, a bandzsa, a szegény, a dadogós, a háromujjú, a barnább ovistárson?
Nyilván ezeket senki sem gondolhatja komolyan, már ezeket a szavakat leírni is rossz érzés, hiszen annyira bántók azokra nézve, akik valamilyen módon mások.

Szóval akkor érzékenyítésre fel! Méghozzá jó hamar, már óvodás korban, mert később csak nehezebb lesz. Meg azért is, mert a sokféleség nemcsak kiskamaszkorban kezd el körülvenni minket, hanem rögtön a kezdetektől. Éppen ezért fontos erre reflektálni spontán beszélgetésekben, játékokban, mesékben. Tehát ne csak anorexiás Barbie-k legyenek, hanem normál testalkatúak is, legyenek mindenféle színes legók, és legyenek meleg, roma, örökbe fogadott vagy éppen kerekesszékes mesehősök is.

De hagyjuk is az érzékenyítést, ezt a részben elcsépelt, részben rettegett, részben rossz kifejezést, mert olyan, mintha meg kellene a gyerekeket szerelni, mintha egészen addig érzéketlenek lennének, amíg valaki oda nem megy, és meg nem tanítja nekik az érzékenységet.

A gyerekekben a dolgok még nincsenek annyira kiforrva. Ők nem társítanak sztereotípiákat különböző emberekhez, embercsoportokhoz. Persze egy idő után észreveszik és megértik, hogy a másiknak nem biztos, hogy ugyanaz a neme, a bőrének a színe, a matekból a tudása, és jó eséllyel ezek alapján ki is fog náluk alakulni valamiféle csoporttudat és így a saját csoport előnyben részesítése, de ezeken olyan könnyű ilyenkor még változtatni. Például úgy, hogy megmutatjuk, hogy mennyi mindenki belefér a csoportba, mennyi mindenkivel lehet együttműködni, együtt élni. De még ha ez naiv elképzelés is (ne legyen az), az még mindig megtanítható a gyerekeknek, hogy a másik csoport sem teljesen homogén, ott éppúgy különbözőek az emberek, mint a saját csoportban, és meg kell tanulni azt is, hogy hogyan lehet egymásra vigyázni, odafigyelni, a másikkal empatizálni.

De mitől félünk annyira? Miért olyan ijesztő egy elfogadó és befogadó gyerek?

Miért olyan ijesztő az időközben már harmadik kiadását is megérő Meseország mindenkié című mesekönyv?
Olvasom a harsogva ellenállók érveit, csak úgy röpködnek a magas labdák, kéjes érzéssel csapnám le egyesével őket, de közben meg tudom, hogy milyen kicsinyes és arrogáns dolog lenne, hiszen nyilván senki sem gondolhatja igazán komolyan, hogy egy mese bármilyen módon is befolyásolja egy gyerek identitását.

A gondolkodását persze annál inkább, de csak az hiheti, hogy meleg/leszbikus lehet bárki is attól, hogy egy mesében az egyik hős történetesen a saját neméhez vonzódik, aki nem érti, nem akarja érteni a szexuális orientáció kialakulását és természetét, aki nem akarja érteni a mesék természetét és működését. Persze van ilyen, szabad nem érteni, viszont akkor érdemes néhány dolgot gyorsan tisztázni.

A mese túl azon, hogy szórakoztat, fejleszti a fantáziát, fokozza a kreativitást és növeli a szókincset. A mese metaforákat használ a hétköznapi életben tapasztalható problémákra, és azokra metaforikus megoldásokat mutat. A mese kapcsolatot teremt, párbeszédet generál felolvasó és hallgató között. És még rengeteg dolgot csinálnak a mesék. Egyetlen dolgot kivéve: a mesék nem térítenek. Viszont nyitottabbá teheti azt is, aki olvassa, azt is, akinek felolvassák. Nyitottabbá önmagára és másra. Rámutathat az elfogadás fontosságára és arra, hogy a konfliktusok megoldhatók. Egy mese, akár edukatív, akár nem, ha jó, akkor gondolatokat ébreszthet. De szexuális orientációt, nemi identitást egy mese sem akar, de nem is tud megváltoztatni. Ezzel kapcsolatban három dolgot érdemes tudni.

Van az embernek egy biológiai neme. Azzal születik. Általában, megszokott esetben vagy fiú valaki, vagy lány. De már ez sem ennyire egyszerű, mert vannak nem annyira általános esetek is, ők az interszexuálisok, akinek valamilyen mértékben mindkét nemi szervük megvan.

Aztán négy-öt éves kor körül kialakul az ember nemi/szexuális identitása, kiderül, hogy a gyerek agya azonosítja-e magát a biológiai nemével, vagy sem. Ennek a szexuális orientációhoz nincs köze, sőt a szexhez sem. A harmadik, ezzel kapcsolatos dolognak már annál inkább, ez volna a szexuális orientáció, az, hogy az ember milyen nemű emberekhez vonzódik. A szexuális orientáció nem döntés, nem választás kérdése, és így nem is megváltoztatható. A szexuális orientáció egy adottság. A kialakulását vizsgáló kutatásoknak nem sikerült a korai tapasztalatok szerepével kapcsolatban megbízható bizonyítékot produkálni, ami azt sejteti, hogy az eredetet inkább a genetikában érdemes keresni. Itt azonban két dolgot fontos kiemelni. Egyrészt nincs egy konkrét gén, amihez a homoszexualitás köthető lenne, másrészt viszont a genetika sem magyarázza teljes mértékben a szexuális orientációt. Ez arra enged következtetni, hogy valamilyen hatása a környezetnek, szocializációnak is van, de semmiképp sem egyszerű tanulás eredménye. Ezt bizonyítja az, hogy azonos nemű szülők gyerekei nem lesznek nagyobb valószínűséggel melegek/leszbikusok, mint ellenkező nemű szülők gyerekei. Ha pedig még ők sem lesznek nagyobb valószínűséggel melegek vagy leszbikusok, akkor miért és hogyan gondolhatja bárki is, hogy egy mese hatással lehetne a gyerekek nemi identitására, szexuális orientációjára? Nonszensz.

Ugyancsak igazolták a kutatások, hogy a gyerek- vagy serdülőkori tapasztalatoknak nincs szerepük a szexuális orientáció és a nemi identitás kialakulásához, azaz pusztán a környezet hatására senkiből sem lesz meleg vagy leszbikus. Szükség van a genomszintű kódra is. A szexuális orientáció kialakulását nem lehet tehát egyetlen dologra visszavezetni. Végül azt is mutatják kutatások, hogy azonos nemű szülők gyerekei elfogadóbbak lesznek a világra és a különbözőségekre.

A homoszexualitásról egyébként legalább a negyvenes évek vége óta, Alfred Kinsey révén tudjuk, hogy nem bináris, hanem sokkal komplexebb. A szexuális orientáció tehát jóval összetettebb annál, mint hogy az ember azonos nemű vagy ellenkező nemű emberekkel él szexuális életet. Szóval az, hogy valaki heteroszexuálisként megnéz egy azonos nemű embert az utcán, vagy esetleg homoerotikus álmai vannak, még nem jelenti azt, hogy ő akkor homoszexuális. És ez éppígy igaz fordítva is.

Jól látszik, hogy a szexuális orientáció kialakulása nagyon sok embert foglalkoztat. Habár ez így nem teljesen igaz. Az embereket a homoszexualitás kialakulása izgatja. A heteroszexualitásé nem. Olyan kérdéseket senki sem tesz fel, hogy „Miért lettél hetero? Örökölted?” Olyat se, hogy „Mióta tudod?” Meg olyat se, hogy „Biztos vagy-e benne, nem fogod-e magad meggondolni?”

Pride-felvonuláson (Fotó: nepszava.hu)

A homoszexualitás 1973 óta következetesen nem szerepel DSM -ben, tehát nem betegség, ezért nem is lehet betegségnek tekinteni, róla úgy beszélni, mint ami nem normális, nem egészséges, nem természetes. Statisztikailag persze kevesebben melegek/leszbikusok, mint heteroszexuálisok, de nem is attól számít valami egészségesnek, hogy sok emberre az a jellemző. Pszichológiailag és kulturálisan nagyon nehéz meghatározni a normalitás fogalmát, de abban azért a szakemberek között egyetértés van, hogy azt tekintjük „normálisnak”, aki hatékonyan észleli a valóságot, aki tudja akaratlagosan szabályozni a viselkedését, magatartását, aki a szociális normáknak megfelelően működik, aki elfogadja valamennyire önmagát és a másikat, társas helyzetekben spontán és adekvát módon működik, aki képes érzelmi kapcsolatok kialakítására, végül aki rendelkezik alkotóképességgel. No meg aki nem köz- és/vagy önveszélyes.

A homoszexualitás ezek egyikére sincs hatással, a szexuális orientáció nem egy személyiségvonás. A nemi irányultságból egyetlen dologra lehet csak következtetni: arra, hogy az illető milyen nemű emberekhez vonzódik. Én például nem azért szeretek főzni, hallgatok rockzenét, bánok rosszul az időmmel, szeretek sokat aludni, igyekszem figyelmes és törődő szülőnek lenni, mert heteroszexuális vagyok, hanem azért, mert ilyen vagyok. És ezzel az LMBTQ+-identitásúak is valahogy így vannak. Hacsak az ember épp nem csajozni, pasizni akar, akkor tök mindegynek kéne lennie a szexuális orientációnak. És heteroszexuálisoknál teljesen mindegy is, de a társadalom a leszbikusokkal és melegekkel egyáltalán nem tud mit kezdeni. Az még mindig téma. Pedig jó lenne, ha végre nemcsak a DSM-ből kerülne ki a homoszexualitás, mint betegség, hanem végre a köztudatban sem lenne stigma már. Akkor nem kéne állandóan magyarázkodni, vizsgálódni, hiszen nem az lenne, hogy van a természetes és a természetestől eltérő, a más, hanem az lenne, hogy megértjük és elfogadjuk, hogy a természetesbe mennyi minden belefér. Mert természetesnek lenni sokféleképpen lehet.

Akár úgy, hogy az ellenkező neműekhez, akár úgy, hogy az azonos neműekhez, akár úgy, hogy mindkettőhöz vagy egyikhez sem vonzódik az ember.

Két dolog azonban nagyon fontos. A szexuális orientáció magánügy, és a szexuális orientáció nem fertőz, és nem is változik mese, film, Pride hatására.

De azért egy dolgot még nagyon fontos kiemelni: egy elfogadó társadalomban, amelyben az érzékeny meséket nem darabolják és zúzzák, amelyben a Pride-on nem szűk kordonok között, a tojások elől futva és félve vonulnak az emberek, amelyben nem rögzítenek az alkotmányban/alaptörvényben inadekvát dolgokat, ott jó eséllyel és idővel több LMBTQ+-identitású ember lesz. De újra: nem azért, mert tömegesen fogják meggondolni magukat a heteroszexuális emberek, hanem azért, mert az eleve meglévő LMBTQ+-identitást nem kell többé titkolni, rejtegetni. Sem maguk előtt, sem mások előtt. És akkor végre gond nélkül előbújhatnak. Tehát valójában nem nőne meg a számuk. Az pedig, hogy össztársadalmi érdek, hogy a nemi identitása vagy a szexuális orientációja, illetőleg annak ellehetetlenítése miatt senki se legyen frusztrált, senki se szorongjon vagy legyen depressziós. A társadalomnak és a társadalompolitikának igenis van felelőssége abban, hogy korlátozza-e az identitásában az embereket, és így belekényszeríti-e bárkit egy olyan életbe, ami nem az övé.

Az LMBTQ+-identitással tehát nem az LMBTQ+-identitásúaknak van dolguk, hanem a többségi társadalomnak, és neki is csak annyi, hogy elfogadja, hogy ehhez neki semmi köze. Egy azonos nemű pár tagjai pontosan ugyanazért fogják meg egymás kezét az utcán, amiért az ellenkező neműek szokták. És így van ez a csókkal, a gyerekvállalással, a nevetéssel, a vásárlással, az öltözködéssel, az autóvezetéssel, a biciklizéssel, a kocogással is.

Mindez egyébként a gyereknek nem nagy ügy, velük egy mondattal el lehet a dolgot intézni. „Fiú, és egy fiúba szerelmes? Oké, de akkor focizunk végre?” A felnőtteknek viszont rengeteg kérdésük van. Ők problémáznak ezen. Nem érzékenyíteni kell tehát a gyerekeket, hanem figyelni arra, nehogy elmúljon az érzékenységük a felnőttek érzéketlenségének hatására. (megjelent a Mozgó Világ 2021 januári számában – Nyitókép: zoom.hu)


P. Szűcs Julianna: Előszó

Az olvasó olyan lapot tart a kezében – ha ugyan tartja, és nem a képernyőről nézi az írott szöveget –, amelyet még egy másik világban szerkesztettünk. Abban a másik világban még „normális” gondok voltak. Börtönviszonyok és szegregációk. Rabszolgamunkára kényszerített alkalmazottak és hatalmukkal visszaélő polgárnak látszó emberek. Megerőszakolt nemzeti alaptantervek és tudásukat eláruló írók. Továbbá Trianon-évforduló és Római Birodalom, jól átépített budapesti színház és rosszul működő celebvetélkedő, Szabó István és Kurtág György (a tartalomból szemezgetve). „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” – mondta a költő, és hovatovább kezdjük valóban „tisztaságnak” látni azt a villámsebesen múlttá váló világot, amelytől még harminc nap sem választ el bennünket. Talán csak „gyorstüzelésű” rovatunk, a Hónapló írásai ábrázolják, hogy hol is vagyunk, mivé is lettünk. A szokástól eltérően ezért kezdjük áprilisi lapszámunkat velük.

De hogyan lesz ezután?

Néhány megmaradt fórum, közösségi oldal, magánbeszélgetés közhellyé koptatott asszociációja Boccaccio Dekameronját szokta mostanában fölidézni. Aki valaha olvasta, nem tud ugyanis nem gondolni arra a dühöngő pestis elől kimenekülő finom társaságra, amely az erkölcsileg és fizikailag lezüllött Firenzét feledve belemerült egy másik, egy csudálatos valóságba. Száz novella igazolja az akkori menekülés sikerét, és azt a szabályt, amelyet a tíztagú társaság alkalmilag választott királynője ki is mondott. „Aki számot tart kegyeinkre, jól vigyázzon, hová megy, honnét jön, hogy akármit hall vagy lát, vidám hírnél egyebet nekünk ide be ne hozzon kívülről.” (Fordította: Révay József).

A Mozgó Világ – ameddig van – nem fogadja meg ezt a szózatot. Be fogja hozni az egyebet. A Korona előtti, a Korona alatti, és reményeink szerint a Korona utáni idők érdes tényeit. A csudálatos valóság pedig úgyis megjelenik mindig, ahol szépen és pontosan teszik dolgukat az értelmes emberek. Pincében, gulágban, karanténban, aztán később a rommá lett napok hordalékain.

(A főszerkesztő bevezetője a 2020 áprilisi számban; nyitókép: Buonamico Buffalmacco (1315-1350) A halál diadala – 1334/42, freskórészlet, Pisa, Camposanto Monumentale.)

Az áprilisi szám tartalma itt érhető el.

Háy János: Dózsa György unokája, a lidérces, messze fény

Különös, különös november 22. volt 1877-ben. A bábaasszony egy kisfiút segített a világra Érmindszenten. A kisfiúnak mindkét kezén hat ujja volt. A bába tudta, mit kell tenni, cérnával elkötötte a vérkeringést, a felesleges kinövések idővel leestek, de mindenki tudta, aki így születik, meg van jelölve, aki így születik: varázsló, sámán, táltos, valami különleges feladatra született ember. Mindezt a különösséget tovább erősítette a mindkét oldalon lenőtt fül. A szülők örültek, hogy lett egy ilyen gyermek, az apa, aki mélyen ápolta nemesi származását, s időlegesnek érezte, hogy egy kis zsupfedeles házban élnek, ahogyan a parasztok, ebben a fiúban látta a lehetőséget, hogy visszaáll a világrend, s a család végre oda kerül, ahová való. Mert méltatlan egy ilyen nagy múltú családnak így élni, mégiscsak Ond vezértől származnak, legalábbis Ady öccse, Ady Lajos egy tudományosnak nem tekinthető nyelvészeti fejtegetés révén (Ad, Od, Ond) erre a megállapításra jutott. A hagymázas nyelvészet meg is ihlette költőnket, s az ősi rokonságról, a rokontól való különbözőségről vizionált egy költeményt, az Ond vezér unokáját. „Egy nagy tivornyán borral, vérrel / Idéztem a halottakat / S találkoztam vad Ond vezérrel.” (Szeretném, ha szeretnének, 1909).

A szülők nem látták ezt a gyereket véznának, gyengének, csak később derült ki, hogy  lábai csenevészek, s emiatt járása mindig is bizonytalan lesz. Ezt tovább tetézték a lábfején lévő bütykök, amelyek miatt speciális cipők viselésére kényszerült. Ady fizikailag korántsem volt az a szélviharral szembeszegülő dalia, amilyennek néhány szobor, a magyar emlékezet s persze a fényképek is megőrizték. A fényképeken egy művészt látunk mesterséges művészpózokban, ha a szagát is éreznénk, az alkohol és nikotinkipárolgás mellett finom parfümök illatát éreznénk, hisz Ady megtanulta Lédától nemcsak Párizst, hanem a finom illatszerek használatát is. Kínosan ügyelt rá, hogy szerepspecifikus legyen, hogy művésznek látszódjon, kalap, gondos öltözet, révedő tekintet. Bohém élet, zsenitudat, isteni elragadtatottság, ezt sugallta környezetének. Sokszor eljátszotta, hogy épp felolvasás előtt írja meg a verset, közönség előtt kotlott, ahogyan Füst Milán nevezi ezt a látványviselkedést, máskor kávéházban vetette papírra a sorokat, s mikor készen lett, összegyűrve asztal alá dobta a verset, a fiatal nagyváradi költő, Emőd Tamás mászott a mester által lesajnált remekmű után, emlékezik vissza Juhász Gyula.

A testi hiányosságok csak később mutatkoznak meg, most ezen az apró gyereken, ami leginkább feltűnik, a hatalmas dióbarna szemek. Ezek a később legendássá váló szemek uralkodnak az arcon, ez a hatalmas és mélybarna meleg tónus, ami mindig a legelviselhetetlenebb pillanatokban is szerethetővé teszi az örök rendbontót. Az is csak később derül ki, hogy bizony a szemóriások gyenge látást rejtenek. Nagy méret és kis teljesítmény. Ezek a szemek lehetnének akár szimbólumai is Ady költészetének: gigantikus nagyság és viszonylag szerény tartalmi erő. Ezek a szemek, amelyek szimbolizálják a késői olvasó számára e költészetet, szimbolikusan végigvonulnak Ady költészetén, a világra nyíló szemek, a világot érzékelő szemek, a világot megteremtő szemek. Kapui ezek az Ady által teremtett mindenségnek, melynek centrumában az önmagától elragadtatott, ám mások által fenyegetett, egzaltált én van. Csak ezáltal létezik számára élet és világ, s mivel a valóságérzékelése ténylegesen gyenge, a világ belül épül fel, ami kívül van, az csupán a belső mindenség halvány másolata. „Konganak az elhagyott termek, / A bús falakról rámered / Két nagy, sötét ablak a völgyre, / (Ugye, milyen fáradt szemek?)”, írja A vár fehér asszonya című versben, szinte allegorikussá növelve a szemképet, s a rajta keresztül való világépítést (Új versek, 1906). Egyszerre látjuk a kiépülő világot, s magát a világépítőt is, mint oly sok későbbi versben is. A külvilág kontúrjai, a vers realitásalapja persze nem is erősödhetett meg, hisz Ady hiúsági okokból soha nem viselt szemüveget, olvasni is csak úgy tudott, hogy egészen közel tartotta a könyvet. Mert bár hiányos volt a műveltsége, olvasott, méghozzá moderneket is, Ibsent, Dosztojevszkijt, s filozófiát: Schopenhauert, Comte-ot, Spencert, s persze az oly sokszor megidézett Nietzschét.

Minden csodajel arra mutatott, hogy a nagy szemű, rossz járású kisfiú megiscsak arra lett predesztinálva, hogy visszabillentse a diósadi Ady család számára a világrendet. „Az Ady-család egyébként, írja Önéletrajzában (1913), a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg – a fiai.” Az első számú családhelyreállító a keresztségben hamarosan megkapja az András Endre nevet, amit ember nem ért, hogy mért keresztelnek valakit ugyanarra a névre, s itt megakad az Adyról gondolkodó, hogy mennyiben rejti már a keresztség is e költészet örökös ismétlésre épülő retorikai alakzatát. A helyi elemiben kitűnik, mondhatjuk így, okosságával, fürge észjárásával. Persze, ha nem lett volna belőle országos nagyság, senki nem emlékezett volna arra, hogy tényleg kitűnt-e, vagy nem, ahogyan arra sem, hogy volt neki plusz ujja. Minden életrajz retrospektív, a jelenből építi meg a múltat, ahogyan a késői elemző is az épp aktuális helyzetéből hangsúlyoz ki életelemeket vagy épp hallgat el.

Szükség volt amúgy ebben a korban a kitűnő gyerekekre, a kiegyezést követően irtózatos iramban fejlődő gazdaság és állam egyre inkább igényelte a tehetséges szakembereket. A korábbi elit nem volt képes reprodukálni a szükséges számú képzett embert. A rendszer automatikusan szívta be a tehetségeket. Ady Érmindszentről Nagykárolyba kerül gimnáziumba, bár kicsit értelmezhetetlen, hogy mit keres egy református gyerek a piarista iskolában, talán a szülők a jobb előmenetel lehetőségét láthatták a katolikus iskolában. Itt találkozik először a számára elviselhetetlen fegyelemmel, s a katolikus papság működésével, ami egy életre megalapozza egyházellenességét. Persze van haszna is ennek az iskolának, mert a fegyelem révén mégiscsak kap egyfajta alapműveltséget, amely műveltségről a túlképzett nyugatos írótársak mindig is lefitymálva beszéltek. „Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi” – írja róla gyilkos kritikájában Kosztolányi (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, 1929). A nagykárolyi évek során erősödik meg fizikailag, itt kezd verseket fabrikálni, afféle iskolai csúfolódókat, s itt ismerkedik meg egy fura fickóval, a liberális zsidó családból jövő Jászi Oszkárral. Bármilyen abszurd is, de együtt járnak katolikus hittanra. Jászi társadalomtudományi munkái, gondolkodásmódja, polgári radikális és szociáldemokrata elvei egész életében irányadók voltak Ady számára, s meghatározók a politikai publicisztikáiban, nem utolsósorban a politikai, közéleti költészetében.

Mintegy négyévnyi (1888–1892) piarista kaland után, amit Ady a legszörnyűbb diákéveknek tartott még felnőtt fejjel is, a tizenöt éves kamasz átkerül a zilahi református gimnáziumba, ahol a merev szigor után a szabad szellemiséggel, egyfajta demokratikus gondolkodással ismerkedik meg, s a ’48-as hagyománnyal, a kuruckodó patriotizmussal és lázongással. Mindez később tápja a költészetének. A kuruc dalok, tematikusan és egyszerű ütemhangsúlyos dallamukkal végigkísérik az életművet a Rákóczi vén hadnagyától (Versek, 1899) a Két kuruc beszélgetig (Az utolsó hajók, 1923). Zilahon találkozik először az alkohollal, itt szegődik mellé ez az örökös társ, s indít el ezzel a költészet mellett egy másik sikertörténetet, az alkoholos karriert. A hétvégeket már a cimborákkal a kocsmában tölti, begyakorolja a legfontosabb fogyasztási szokásokat, megismerkedik a mámor erejével, rászokik a cigarettára, megjelenik életében a szerelem, személy szerint F. Erzsike, a korai versek Zsókája, akit később így sirat el: „Akihez szólott a legelső nóta, / Zsóka mennyasszony, férjhez megy a Zsóka… (…) Maga férjhez megy édes, kicsi Zsóka / Mást fog ölelni, másé lesz a csókja… (Zsóka búcsúzója. Még egyszer, 1903). E kis idézet a nosztalgikus és játékos búcsúzáson túl jelzi, hogy Adyba a klasszikus költészeti hagyományon (Goethe, Heine, Vörösmarty, Petőfi) és a népdalokon túl milyen mélyen beleivódott a városi dalok, kuplék, sanzonok és táncdalok szöveg- és dallamvilága.

„Hétéves koromban verset írtam, írja Önéletrajzában, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban.” Zilah az önérzetépítés megalapozója. A becsvágyhoz, ami ezt a diákot fűti, szükség van belső tartásra és bátorságra, hogy meg merje mutatni magát. A zilahi évek, a tanulmányi sikerek, az iskolai irodalmi sikerek és a szerelmi kaland megerősítik, s lerakják azt a betonbiztos talapzatot, amire építve meg lehet szólalni, mert a világról beszélni öntudat nélkül képtelenség. Az alapélmény az kell legyen minden alkotó számára, hogy képes vagyok a világról hiteles és igaz állításokat tenni. Bármely pillanatban elfoghat a kétség csak az írás pillanatában nem, mert akár önhitten is, de tudni kell, hogy képes vagyok a sokezer sorból és mondatból épp azt megtalálni, amelyik elemi erővel képviseli az általam megjeleníteni kívánt valóságot.

Öntudat és szabadság, e kettő kell nekem és bárkinek ahhoz, hogy kreatív erő jelenjen meg, s ez az iskola mindkettőben megsegítette költőnket. Talán nem volt annyira szabados, mint a visszaemlékezésekből hinni vélnénk, de a szerzetesi iskola után olyan szabadságélménnyel ajándékozza meg, amely túlmutat a valóságosságán, mert hát miért lenne a szabadság érzete objektív érzet. Ady zilahi története is bizonyítja, a teher alatt nő a pálma nevelési elve csak a poroszos iskolamodell önértelmezése és nem alapigazság. Ebben a szabadiskolában ismerkedett meg Ady a klasszikus magyar irodalommal, itt találja meg magának afféle alternatív tradícióként Vajda Jánost, s itt találkozik a 20. századi magyar politikai élet egyik fontos alakjával, egy ideig magántanítványa Kun Béla, bár ekkor még nem viselte ezt a „kunfajta” nevet. A fáma szerint Ady ismertette meg valahai tanítványát a fővárosi baloldali értelmiségi körökkel, s indította el ezzel a balosodás útján, bár azt álmában sem gondolta volna, hogy halála (1919. január 27.) után pár hónappal Béluska átveszi Magyarország irányítását. Ha megéli, elszörnyedt volna, mert furcsamód a forradalom szimbolikus alakja, Krúdy elmondása szerint, már a Károlyi-forradalmat sem fogadta túl nagy rokonszenvvel.

Jeles érettségi Zilahon (1896), mert mint írja: „Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom.” Mindez arra predesztinálta, hogy az ifjú Bandi beteljesítse a szülők becsvágyterveit. Debrecenbe kerül jogot tanulni, hisz a jog ekkor a belépő a hivatalvállaláshoz, s mi mással lehetne biztonságos életet elérni, mint egy jó kis zsíros vármegyei állással, havi fixszel. „Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, írja az Önéletrajzban, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás.” Arról persze csak finomkodva szól az önbemutató szöveg, hogy nem pusztán a hírlapírás, hanem az általa „csokonaisnak” nevezett életmód is oka volt annak, hogy kimaradozott az iskolából. Újságírás és tivornyák, vannak versek is, ugyan nem túl sok, és egyáltalán nem egyéni hangvételűek. Ady egyelőre jobban látszik költőnek, mintsem költő volna. A dorbézolások során minden otthonról küldött pénznek a nyakára hág, amikor Budapesten akarja folytatni tanulmányait, a szülők kétszer is elküldik a tandíjat, de Ady mindkétszer elissza az összeget, s persze az egyetemet messze elkerüli. Végül a szülők igyekezete és egy segítő rokon révén Budapestről Temesvárra kerül törvényszéki írnoknak (1897–98). Mindenki azt reméli, ez a megvadult duhaj, kimentve a rossz társaságból, itt végre lecsendesedik, s távtanulással legalább elvégzi az egyetemet. De ez nem így történt, mert valójában a Budapestről való evakuálásával épp a társaság szabadult meg az életveszélyes rossztól. A temesvári fél év kétségkívül Ady életének legnyomorultabb időszakai közé tartozik. Rettenetesen idegennek érzi magát a főként németes városban, rühelli a munkáját, ráadásul a fizetséget már a hónap első napjaiban elissza, kölcsönökre és baráti meghívásokra kénytelen hagyatkozni. A szobáját nem fűti, de a borosflaska ott áll az ágya mellett. A korábbi duhajkodó élet helyére csendesebb alkoholizmus telepszik, némi melankóliával, bár itt sem maradtak el teljesen a nagy dáridók, közös vedelések, nők. A magány mindenesetre meghozza az első igazi verset is, a Milyen az ősz címűt. A vers már saját névre van véve (korábban vicces szignókkal látta el őket, az egyik leggyakoribb volt közülük az Adiau Bandi), mégsem igazi Ady-vers, inkább érződik benne a Reviczky-féle kiábrándult romantika, az elhagyott otthon és a szerelem utáni érzelgős siránkozás, tele idétlen rímekkel (egykoron-boldogon, reám-leány, emlékezem-kettesen), oly-jal, csókkal, oh-val, de mindenképpen vers, vagyis átlép egy határt: verspróbálkozásokból versbe lép. A későbbi Ady-képpel alig összeegyeztethető a korabeli cimborák beszámolója. Afféle vicces fickónak írják le, aki kicsit mindig be volt nyomva, és szívesen poénkodott meg olvasott fel a verseiből, amelyek nagyrészt bökversek és tréfás gúnyversek voltak, vagy épp édelgős, szentimentális szerelmes versek. Egy szekrény emlékét elevenítik fel a temesvári szemtanúk, hogy ott tartotta a számtalan verseket, amelyekből ma alig ismerünk néhányat. Talán afféle kuplék lehettek, legalábbis erre enged következtetni a temesvári szerelmet (Gál Gizit) felelevenítő Dal az interurbán telefonról. „Gizust, a kis kacért, az édest, / Tegnap zavarba hoztam ám, / Felcsengetém sürgős beszédhez, / Tudom, pirult a kisleány.” Az ilyen és ehhez hasonló sorokat könnyebb kabarébetétdalnak olvasni, mint versnek. Egyértelmű a szerzői szándék, Ady be akarja a költészetbe emelni a periferikus, a magas irodalom felől nézve silány lírát, olyan versek tapasztalatát, amelyek szemben az akadémikus költészettel valóban közszájon forogtak és hihetetlenül népszerűek voltak, mondhatni, ezek a szövegek voltak a szélesebb értelemben vett magyar költészet legelevenebb produktumai. Ez volt a kor költészeti popzenéje, ami Petőfiéknek a népdal volt. Ady ettől a nyelvi anyagtól várta az elaggott, hivatalos, hol népnemzeti, hol klasszicizáló költészet megújulását, s nem utolsósorban magának akarta a könnyed dalok olvasóit is. Mintha úgy lett volna a fejében a modern magyar költő feladata, hogy egyrészt le kell fedni a női érzelmek bulvárelvárásait, másrészt ki kell elégíteni a társadalmi, közéleti változást igénylőket, a nemzeti identitásban otthont találókat, valamint az istenhez való viszonyulást fontosnak tartókat is, mégiscsak keresztény országban élünk. Nem elitirodalomban gondolkodott, hanem olyan irodalomban, amely a legszélesebb olvasói skálát le tudja fedni. Nem volt benne semmiféle ízlés, semmiféle skrupulus e téren, nem zavarta, nem érezte kínosnak az érzelgős vagy rendkívül felszínes, primer szerelemi jeleneteket felfestő verseket. Nem érdekelték az ügyetlen rímek, amelyek révén akár népnemzeti epigon is lehetett volna belőle, vagy egy kiköpött kupléköltő, sikert akart elérni a versekkel, ez volt a vezérlő csillag. A Búcsú Siker-asszonytól című vers („Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.”) valójában a sikervágy fohásza. A félsiker nem kell, sejteti a vers, csak a mindent letaroló.

Az életrajzon keresztül bóklászva jól látszik, hogy hol milyen költészeti és gondolati alapokat sajátít el Ady, milyen tematikák akadnak bele a gondolkodásába. A temesvári fél év hozadéka, állítják sokan, Dózsa György mítosza, hisz naponta elment a helyszín mellett, ahol a parasztvezért megégették. Ez a mítosz a kurucozás mellett a másik társadalmi-történelmi háttérmítoszává válik a közéleti költeményeknek. Logikus volna a fentebbi állítás, de szövegesen ez mégsem mutatható ki. Ady bármire ha rábukkan, azonnal tematizálja az írásokban, s a Dózsa-mítosz sok évvel később jelenik meg, feltehetőleg amiatt, mert megtudja, hogy a családja rokonságban áll a szintén diósadi Dózsa családdal (innét a Dózsa György unokája vagyok én verssor valóságalapja). Ez a kis történet is mutatja, hogy Adyt mennyire izgatták a vérségi szálak, ha a verseket ilyen irányból értelmeznénk, a törzsi gondolkodás evidens nyomaira bukkannánk, a nagyvárosba keveredett farkasfalka történetét olvashatnánk ki az Ady család történetéből, amely falka átlényegül fajjá, nemzetté, néppé, magyarsággá, egy nehezen identifikálható mi-tudattá. Ezzel a mi-vel szemben vannak a szintén bizonytalan kategóriaként használt ti vagy ők. Jól példázza ezt A Hadak Útja című vers (Az Illés szekerén, 1908), amelyben a mi alatt gyülekeznek a roppant hadak, a rongyos hadak, Csaba népe, a Jövő, az Igazság, az Engesztelés, a nagy Ítélet, a Jó Sors, a Végzet, a Nép. Valójában odáig jutnak el az állítások, hogy mi vagyunk a mi, ti vagytok a ti, vagy ők az ők, de valójában fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. Nem körvonalazódik, hogy ki követelőzik, és pontosan mit akar. Mondhatni, innét ered a közéletet a mai napig leuraló mi-ők, az ideológiai elhatárolódás, amelynek használatakor soha nincs pontosan körülírva, hogy ki és miért tartozik oda vagy ide, a határvonalak az aktuális érzések és érdekek szerint változnak.

A temesvári kudarc-félévből, amit Ady persze a valóságosnál sokkal gyötrőbben élt meg, végül is az anya, a rajongott Édes hozza haza súlyos betegen. A faluban feljavul, s a következő évben ismét nekivág az útnak Debrecenbe (1898), hogy folytassa tanulmányait, de ez az út már végleg az újságíráshoz vezeti. Rendes újságíró lesz, bár a versfaragásról nem mond le, 1899-ben megjelenik első verseskötete Versek címmel, ami persze semmi feltűnést nem kelt, s költőnket egyelőre nem a magyar irodalom fároszaihoz, csak a duhajkodó újságíró-költőcskékhez teszi hasonlatossá, akik borgőzös álmokat dédelgetnek arról, hogy majd egyszer koszorús költők lesznek. Akkor bizonyára nyitott seb volt a kötetet körülvevő érdektelenség, de később Ady sem tekinti az életmű részének, sem ezt, sem a Nagyváradon megjelent Még egyszer című kötetet (1904). Az Ady-gyűjtemények azóta is következetesen az Új versekkel indulnak, holott a cím egyáltalán nem csupán a költői forradalom újdonságára, hanem a debreceni kötetcímre is utal.

Az első kötet reviczkys melankóliával áztatott versei tényleg nem olyan nagy ívűek, mint az igazi Adyk, de az olvasó, ha figyelmesen bóklászik közöttük, felfedezi azokat az alaptémákat (az ifjúság elsiratása, a szerelmi lihegés, a kávéházi világ, az élet és teremtés toposzait – egyelőre kisbetűvel, a kurucozást), amelyeket a későbbi kötetekben is fellelhetünk. Korántsem olyan radikális a különbség, mint hinni vélnénk, vagy pontosabban: radikális, de a törzsanyagnak is van olyan olvasási lehetősége, melyből a kezdő versek szervesülnek az életműbe, hisz efféle versekkel vannak tele a későbbi kötetek is, lekenve az önteltség és szimbolikus nagyotmondás kenőcsével.

A debreceni légkört nem szereti, nem passzol hozzá ez a beszabályozott város, egész életében a maradiság és a konzervativizmus fészkének tartja, s amikor lehetősége nyílik, egy ennél pezsgőbb, ugyanakkor züllöttebb világba menekül: Nagyváradra (1900). A Pece-parti Párizs, ahogyan nevezték ezt a kisvárosban nagyvilági életet élő várost, hihetetlen lendületet adott a szellemi és írói fejlődéshez. Az alig ötvenezres városban öt napilap működött, s a legkülönfélébb figurák, világot járt csavargók és kereskedők, örömlányok és álmodozó, gazdag nők, jobb sorsot kereső fiatal tehetségek, művészek és fűzfapoéták tűntek fel a váradi éjszakában, ahol a lapzártát követően az időt töltötte az ifjú zsurnaliszta. A kormányon lévő Szabadelvű Párt lapjánál a Szabadságnál kezdi, de radikális nézetei miatt hamarosan átlép a Nagyváradi Naplóhoz. Vérbeli újságíróvá lesz, problémaérzékeny, lendületes és heves cikkeket ír, szinte hadjáratot folytat az elmaradott feudális Magyarország, az avítt nacionalizmus, a hamis liberalizmus és az egyház ellen. Az eszmei alap a polgári radikalizmus. A Kanonok sorról írt, egyházellenes kirohanásokkal tarkított Egy kis séta című publicisztika (1901) meg is hozza a feljelentést és az elzárást. Kell ennél nagyobb dicsőség?! Olyan ütemben dolgozik, hogy van lapszám, amit szinte egyedül teleír. Névvel vagy épp név nélkül ír publicisztikát, verset, színházi kritikát, híreket, jegyzetet, glosszát, bármit, ami egy napilaphoz kell. Tévednek, akik Adyt afféle részeges lumpként képzelik el, naplopásból még soha nem épült életmű.

Nagyvárad Ady nagykorúsításának ideje, megindul a mítoszteremtés, amely mítoszteremtés aztán a városra is átszármazik. Várad mítosza, Ady mítosza. Az a néhány év, amit ott tölt, tulajdonképpen felrakja ezt a várost a kulturális emlékezet térképére. Ezernyi visszaemlékezés szól arról, kikkel hogyan találkozott, hogyan zajlottak az éjszakai tivornyák, hogyan és kitől kapott vérbajt, amiről egyébként mindig azt állította, a kiválasztottság bizonyítéka, hogyan ismerkedett meg a betegesen nagy szerelemmel, miként tűnt föl Diósyné Brüll Adél (Léda) a váradi utcákon és a szalonéletben, miképpen vetette ki a hálóját – valójában előző szerelmében féltékenységet kelteni akarva – az ifjú újságíróra. Aztán Ady belegabalyodott a hálóba, ez a nálánál öt évvel idősebb, érett nő neki bejött, anyafigura, aki kalauzolja abban az életben és abban a világban, amit a költő el akar foglalni. Múzsa és egyben tanácsadó, akitől immáron valóságosan is megismerheti a francia költészet megújítóit, Baudelaire-t, Verlaine-t, akikről eddig csak elmesélésből, másodkézből vagy épp Színi Gyula A dekadensek (1903) című tanulmányából hallott. Érdekes, hogy a másodkézből jövő hírnek volt előnye is. Ady a maga képzeletével keverte ki a szimbolizmust, emiatt különbözik alapvetően a francia mesterektől. Minden lemondó pesszimizmusa ellenére sem tud felzárkózni a dekadencia mögé, a versekből az életerő és az élet (helyesebben: Élet) elragadtatott istenítése ömlik ránk, még akkor is, ha a versek dizájnja nagyon is áporodott és dekadens. „Élet, óh, Isten pompázó szerelme, (…) Boldog vagyok, mert élni elhivattam”, fogalmazza meg oly sokszor az életigenlő gondolatokat (Köszöntő az életre. A Magunk szerelme, 1913). S hiába énekelte meg oly sokszor a halált, valójában önmagát messiásként értelmezi, ekként ebben a logikában a halál számára a megváltás, a provizórikus elmúlás és nem a tényleges pusztulás.

Betegesen beleszeret vagy inkább belekapaszkodik Lédába, s persze a Léda által felkínált életbe. 1904-ben utánamegy Párizsba, majd egy évet tölt itt, aztán még hat alkalommal kiutazik. A felszarvazott férjjel, Diósy Ödönnel is összehaverkodik, aki gyötrődve ugyan, de megbékél a kapcsolattal, sőt fizeti a kezelést, amikor Ady vérbaja épp Párizsban megint kiújul. Ady számára Párizs lesz az öntudaterősítő város. Bármennyire is afféle vagabund bajkeverőnek gondoljuk el őt, valójában rendkívül szorongó alkat volt. Az állandó konfrontációi inkább adódtak abból, hogy elébement a dolgoknak, hogy a feszültség kirobbantásával győzze le a félelmeit. Képtelen volt kivárni, hogy a dolgok maguktól induljanak be. Bár alapeleme volt a bohém élet, s leginkább kocsmákban érezte otthon magát, a cimborák között is inkább hallgatag volt, aki ellesi mások történetét. Talán csak a végleges részegség állapotában eredt meg a nyelve, s mutatta ki hősünk a foga fehérjét. Az esték nála a pályatársak gyalázásában és szalonzsidózásban végződtek, amint erről Krúdy Gyula, az egyik ivócimbora is beszámol. Mindez nem akadályozta abban, hogy együtt olvasson fel az előző éjjel lealázott kollégákkal, vagy hogy Hatvanynak előadja, regényt tervez a zsidóság pozitív szerepéről Magyarország modernizálásában. A fővárostól, a bennfentes alakoktól kifejezetten félt, inkább ment a Három Hollóba az Andrássy úton az Opera mellett, mint a dölyfös New York kávéházba, inkább mászott fel az Opera előtti szfinxre, mert hasonlónak vélte Lédához, majd fejét szinte szétcsapva zuhant le onnét, mintsem okoskodott a hivatalos nagyságokkal az elegáns kávéházi asztalok körül. Neki Párizs Budapesttel szemben kellett. Pestet utálta, mert úgy érezte, nem az övé. „Fény-emberem idekerültél? / Csúf Budapest a ravatalod? (…) Gyere innen Átok-városból, / Gyere, halottam, velem, / Itt nem lehet szépet álmodni, / Itt nincsen könnyes nagy szerelem”, írja a Költözés Átok-városból című versben. (Új versek) „ Kiröhögtek, megköpdöstek. // Pesti vásár, pesti kocsma, / Mintha egy rossz mese volna. / Mért is tettem? / Hisz ide én nem kellettem.” (Mért is tettem? Az Illés szekerén, 1908). Pesthez magát műveletlennek s viselkedni nem tudónak érezte. Idegenkedett az öntudatos pesti értelmiségtől, megalázottnak érezte magát közöttük, de Párizs egy adu ebben a hatalmi játszmában. Ki volt rajta kívül ennyit Párizsban? – hát kevesen, s persze ehhez jön még Bécs és Róma, Firenze, Svájc és a Riviéra, a Léda által megpénzelt utazások.

Ady a teljes világot akarta, nem egy akart lenni a jók között, hanem az egyetlen, hiszen ő a kiválasztott, a jövendőmondó, az új messiás, a próféta, a látnok. Ő a tékozló, a kitagadott, az eretnek, a kóbor legény és a városi bujdosó. Akik vele szemben vannak, a lelki pórok szürke hada, a falka, a törpék, a senkik, akik őellene acsarkodnak. Ez az öntudat és az ebből eredő feszültség generálja a versek indulatát, ebből fakad a versek egyszerű bipoláris, igen-nem ellentétére épülő látásmódja. Csak úgy tudta magát értelmezni, hogy ő egymagában a költészeti forradalom, nem irányzatok tagja, hanem az egyetlen igazi. Ennek az egyedüliségérzetnek a következménye A duk-duk affér című cikk, amiben elhatárolódik a többi modernektől. „Nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. (…) Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.” Az 1908-ban írt cikkel magára haragítja a korábbi barátokat, s persze óriási vitát vált ki az irodalmi életben. Elárultál, mondta neki Nagyváradon Dutka Ákos, a korábbi íróbarát, akivel együtt szerepeltek a nagy felháborodást keltő Holnap antológiában (1908), és elárultad a modernséget, a holnapot. A disznófejű Nagyúr legyőzött. Igazad van, mondta Ady, nekem pénz kell. Pénz és kenyér, sőt kenyér és bor, mert én vagyok az út, az igazság és az élet. A konzervatívok erre az önteltségre apellálva megpróbálják leválasztani Adyt a Nyugatról, s népnemzeti lángoszlopot faragni belőle. De Adyt nem lehet kisajátítani. Bár úgy tartja, Magyarországon csak az lehet nagy költő, aki népben és nemzetben gondolkodik (Hunn, új legenda), s e gondolkodásnak meg is teremti a versalapjait, énje nem képes maga mellé engedni másokat. A szerep, amit vállal, lehetetlenné teszi, hogy megosztozzon valakivel rajta. Nincs két kiválasztott, két próféta vagy épp két megváltó. Nem lehet egy csoport küldöttje sem, hiszen ő mindenkié.

Várad, Párizs és Léda indítja útjára ezt a narcisztikus egót, lendíti meg ezt a kicsit a romantikus sanzonköltészetbe beleragadt alkotót. Megelőzi a Nyugatot és a Nyugat szerzőit, tényszerűen igaza van abban, hogy a lírai forradalmat ő indítja, ő lesz ezáltal irigyelt és gyűlölt, ő kerül viták középpontjába. Soha, sem előtte, sem utána nem váltott ki magyar költő ekkora érzelmi indulatot. Olyan lírai térbe lép be az Új versekkel (1906), amelyik rohad az avíttságtól, amely térben még pár évtizede Reviczkyt vagy Komjáthyt gyakorlatilag lemészárolták. A kiegyezés utáni polgári Magyarország nem polgári, hanem feudális, középkori értékek mellé zárkózik fel. A szerelem csak negédes édelgés, a magyar táj afféle paraszti idill, délibábbal, gulyával, műparasztokkal, a hazafiság népnemzeti pátosz. Kiss József az ura ennek a poétikai térnek, ő a megkérdőjelezhetetlen nagyság, Arany örököse. Kiss József, akiről ma már csak azért tudunk, mert például Ady megemlíti, mondjuk, nem túl pozitív értelemben, hogy „azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen”. A kor népszerű, egyszerűségre felesküdött titánjáról, Szabolcska Mihályról csak Karinthy paródiája miatt hallottunk, Ábrányi Emilről meg nem is tudjuk eldönteni, hogy költő volt-e, vagy színész, netalán egy romantikus regény főhőse.

Ady dinamitot dob ebbe a rothadó térbe, a szerelem nála testiség és nem afféle éteri varázs, a hazafiság a nemzet fölött való vádirat, a magyar táj a kietlen magyar ugar, a verset elbeszélő én pedig egy messiás, egy mindent letaroló én, aki semmit és senkit nem vesz figyelembe, csak önmagát. Nem tartja be a viselkedési etikettet, hanem berúgja az ajtót, és felnyomja a szaros csizmát az ebédlőasztalra. Én az vagyok, aki megmondja az igazat, aki lerántja a leplet. Én vagyok az én. Nietzsche után szabadon világgá kürtöli a kiválasztottságát. Nem übermensch, hanem inkább überich, az én fölötti én. Olyan ereje van a személyiségnek, hogy az olvasó vagy aláveti magát neki, vagy rettegve eltolja magától, de nem viszonyulni hozzá nem lehet. A későbbi Nyugat alapembereit is mélységesen felháborítja ez a jelenség, Babits irtózik tőle, Kosztolányi megveti, különösen a nemzetellenessége miatt. „Mit tart a magyar-szidásról, kérdezi Babitstól egy levélben, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről… Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” Nagy a felháborodás, ugyanakkor ez az erőteljes prófétai karakter, a váteszi megszólalás kényszerűen modulálja a mellette lévő alkotókat. Ez az énszerű beszédmód ki lett tekerve a kezükből, nem véletlen, hogy Babits ezek után a költészeti objektivitás felé araszol, vagy hogy Kosztolányi egy esendőbb vers-ént játszik meg a Szegény kisgyermek panaszaiban.

Az Új versek valójában a gigantikus vers-én kamaszkora. Annyira kell erőltetni az ént, hogy néhol ez a pöffeszkedés teljesen lenyomja a gondolatot. Tulajdonképpen nincs is közös vagy közösségi felelősségvállalás, a vers elbeszélője csak azzal van elfoglalva, hogy a saját prófétai szerepét és jelentőségét megteremtse, szinte minden energia rámegy az én felállítására. „Ki vagyok? A győzelmes éber, / Aki bevárta, íme, a Napot / S aki napfényes glóriában / Büszkén és egyedül maga ragyog.” (Egy párisi hajnalon). Persze önkéntelen felvetődik, hogy vajon mennyiben táplálkozik az éntől való elragadtatottság a másiktól való félelemből. Mintha örök gyanú élne benne, hogy a külvilág az ő elveszejtésére tör. Mintha azért kéne kiválasztottnak lenni, hogy ne legyen módja a másiknak őt megtagadni. Előbb veszejtelek el én téged, mint te engemet. Adyban gigantikussá növekszik a vágy, ami mindannyiónkban megvan, hogy megváltassunk még életünkben, hogy valaki ragadjon ki minket a mindennapiság veszélyeiből, az énvesztéstől való félelemből. De mennél inkább sikeres a megdicsőülési szándék, annál inkább növekszik a visszahullástól való rettegés. Az énféltés válik mindenhatóvá, a narcisztikus elragadtatás lesz az irányító, a csak magunknak lehetünk a menedéke érzés. „Óh, ezerszer is csókolom / Az egyetlent, az egyetlent, / Ki megmaradt, / Aki jó volt minden helyett, / Mások helyett, / A derekat roncsokban is, / Hű magamat”, írja A magunk szerelme című versben.

Az Új versek tematikailag, poétikailag szinte mindent hoz abból, ami a későbbi Ady, néha csak érintőlegesen olyan témákat, amelyek más kötetekben ciklusnyira növekszenek, mint az élet-halál versek a Vér és aranyban, az istenes versek Az Illés szekerénben, a kurucversek a Szeretném, ha szeretnének című kötetben. De az Új versekre még nem kell egyértelmű igent mondani, sokan azt mondják, ennyi volt, és vége, nagyképű hőzöngés nem túl veretes költészetbe foglalva, de nem lett vége. Egy évre rá újabb kötet jön, ami immáron meghozza az egyöntetű sikert. Bródy Sándor az életművét adta volna a Vér és arany című kötetért (1907), majd mindenki úgy véli, ez a modern magyar költészet csúcsa, minden vers remekmű. Innéttől kezdve a Négyesy-szeminárium képzett poétái nem mernek ezzel az erővel szembeszegülni, inkább zászlójukra tűzik a költőt, aki végül 1908-tól, a lap indulásától haláláig a Nyugat szerkesztője lesz, bár tevőlegesen soha nem szállt be a szerkesztésbe, a neve csak reklámcélokat szolgált. Az Új verseket, egészen ’14-ig, minden évben újabb kötet követi. Ady ontja a verseket. Szisztematikusan szerkeszti a köteteit, ciklusokba rendezi a verseket, s minden kötetet összefoglaló verssel indít, miként Baudelaire szerkesztette a Romlás virágait. A ciklusok gyakorlatilag lefedik a költészet legfontosabb tematikáit: szerelem, halál-élet, elmúlás, nemzeti érzés, pénz, isten. Mindenkinek megadja a napi betevőt. Az érzelmes nők a szerelmi költészet legtöbbször vágyakozó, érzelgős, akár az orfeumokban is eladható darabjait kapják, a feudális Magyarországot felülírni akaró radikálisok, forradalmárok és reformerek a múlt kritikáját, a jövő várást. Kicsit olyanok ezek a közéleti versek, mintha nem lenne a ma, csak az átkos Tegnap és a leendő jobb jövő a Holnap („A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet”). Olyan életfelfogást érünk tetten, hogy a lét nem más, mint egy lehetséges jobb jövő elérése. Ady költészetének jószerével nincs jelen ideje, csak Tegnapba hulló „mája”, s egy vizionált Jövője. Ám ez a jövő félő, hogy sosem jön el, s így végül kézen-közön, tegnap és holnap között elveszik az élet.

Ha belekukkantunk a közéleti versek tartalmába és retorikus beszédmódjába, olyan érzésünk támad, hogy vezércikket olvasunk. Csupa zsurnalizmus, mintha megrendelésre íródtak volna, ahogyan a hazával foglalkozó versek is hasonlók, s a gyanúnk nem jár messze az igazságtól, hiszen sok vers épp a radikálisok összejöveteleire készült. Az újságírói mentalitás amúgy sem volt idegen Adytól. Megszokta, hogy időre kell szállítani az anyagot, és be kell férnie a megadott helyre. Nem sokat szöszölt a versekkel, papírra vetette, általában ceruzával, s aztán ment is a laphoz. A hangvétel ekként nem is különült el a cikkek hangvételétől, amely cikkek a verseknél előbb teremtették meg a harcos beszédmódot, a problémák érzelmileg felpumpált tálalását. S aztán ott vannak az istenes versek, melyeknek egy korai vonulata a beszélő istennel szembeni vagy isten melletti megteremtéséről szól. Isten a harcostárs, akit magával egynek tekint, aki az ellenségeit legyőzi (Ádám, hol vagy?) vagy akinek ott ül a balján (Az Isten balján). Különösen az életmű kezdetén történik próbálkozás a jézusi szerepkör megvétózására. Mindez logikusan következik, nem pusztán Nietzschéből, hanem a gigantikussá növelt vers-énből. Ha én vagyok a megváltó, akkor ugye nem lehet más megváltó. A pogánysággal való kacérkodás épp ebből a megfontolásból ered: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom / S a hitem: egy pogány hatalom”, „Pogány rímek, muzsikák között / Szomjazok valami örököt.” (Pap vagyok én. Vér és arany). Végül Az Illés szekerén című kötetben mintha nyugvópontra jutna az istenkérdésben, s megindul a hagyományosan értelmezett fohászversek sora, amelyekben időnként önmagát afféle istenriválisként tünteti fel, de legtöbbször a kiválasztottakra jellemző bizalmas istenmegszólítás vagy a szokványos imákra emlékeztető esdeklés uralja a verseket. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” (Imádság háború után), „Szeress engem, mert jaj, utálnak” (Szeress engem, Istenem). A szolgád vagyok, aki vétkezett, aki bűnös, hát büntess meg, hogy végre bűnhődjek, és felszabaduljak a bűnök terhe alól. Az esendő én hangja ez. Nem tudunk nem arra gyanakodni, hogy ezek a versek a másnaposság kínjában születtek, fájdalmasak ugyan, és vallanak az ember kiszolgáltatottságáról, de nem kaparnak fel mélyebb létproblémákat, mondjuk a végesség és végtelenség alaptraumáját.

Ha a fontosabb témákat és azok elbeszélési módját vizsgáljuk, egyértelmű, hogy előszeretettel figyel a publikumra, minden olvasói igénynek eleget akar tenni. Nem elzárkózó, nem célja csak a beavatott kevesekhez szólni. Népköltő akar lenni, misztikus látnok, társadalmi forradalmár, népképviseleti intézmény vagy a nemzet utolsó táltosa, egyszóval a kor Petőfije. Nem véletlen, hogy indulásakor elveti a Petőfi–Arany-hagyományt, és keres magának más, veszélytelenebb felmenőket, s talál is Vajda Jánosban és Reviczky Gyulában. Egyértelmű, hogy azt akarja, vele kezdődjön a magyar költészet, emiatt a legnagyobb frusztráció Petőfi, ez a valahai, a költészet terén zöldmezős beruházó útban van. Kiiktatni, elhallgatni vagy a bőrébe bújni. Végül az utóbbira tesz kísérletet. A kései olvasónak olyan érzése van, hogy ahol huszonhat évesen Petőfi leteszi, ott Ady huszonhét évesen felveszi a lantot, mintha egyazon életpálya kerekedne ki a két szerzőből. Mindketten az egyedüliségben voltak érdekelve, s ez a számtalan különbség mellett is hasonlóvá teszi őket. Mert különbséget bőven találunk, például Ady betegesen humortalan, szemben Petőfivel, akinek kicsattanó humora van, hogy Petőfi tényleg a népet képviselte, míg Ady demokratizmusa mindig bele van ragadva a nemesi világba, az úriságba, s főként hogy Petőfi sokkal távolabb tartja magától a versben megszólaló ént. Ady én-újítása, hogy azt a látszatot kelti, ez a versben megénekelt én tulajdonképpen Ady Endre, hogy ez a vers-én a vers és a valóság felől is, magyarán többszörösen is önazonos. Így keveredik aztán bele az életműbe az élet, amely életre csak a mű képes igazolást kiállítani. „Nem önmagáért érdekli az élet, írja Babits, hanem azért, amit jelent.” A versek mellett a legkülönfélébb életesemények is publikusak. A szerelmes versek, főként a Léda-versek egyszerűen lekövetik e szerelem történetét. Ady mint újságíró pontosan tudta, mivel és hogyan lehet a közönségre hatni, s hogyan lehet ezt a hatást befolyásolni. Akkurátusan ügyelt arra, hogy mi jelenik meg róla. Ifjú rajongók hozták ébredésekor a jelentést, ma mit írnak az újságok erről a gigantikus szörnyről. Megfelelő időben generált vitát maga körül, vagy ügyesen játszott a körülötte kavarodó vitával. Ő az első modern értelemben vett magazinsztár, aki tudatosan építette fel önmagát, az első, aki használni tudta a kor médiáját, ami természetesen a nyomtatott sajtó volt. Élete épp ebből adódóan teljes mértékben ellegendásodott, valójában már életében. Hogy mi az igaz állítás a rengeteg róla szőtt történetben, tulajdonképpen nem releváns kérdés. Az egyetlen helyes megközelítés, hogy soha nem fogjuk tudni bizonyosan, hol mi történt vele. Ez az életrajzi flexibilitás teszi, hogy a mai érdeklődő is úgy kéredzkedik be ebbe az életbe, mintha egy épp most alakuló holywoodi szupersztár életébe akarna bejutni. Ha száz történetet tudunk róla, biztosak lehetünk, hogy van egy százegyedik és százkettedik is, s hogy valójában a tudott száz is teljesen másképp volt. A különössége ennek az élettörténetnek, hogy legendás ugyan, de minden szálában kötődik valóságos elemekhez, kötődik, és mégis mindig megfoghatatlan marad. Ady épp az élete centrumba emelésével hitte elérni, hogy úgymond a könyvízű és műveltségre alapozott költészet helyett afféle életes költészetet hozzon létre. A Kosztolányit egy életre megbántó kritikájában fejti ki ezt az álláspontot. „Négy fal között, lámpafényben, ellágyulva, nem győzhetnek az éles vonalak. Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet, s mi volt benső, lírai fölfakadás? (…) A szerelme is halálos álom s fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem. Ha olcsó emberrel volna dolgunk, majdnem ráfoghatnók, hogy az eggyel-több ciklus kedvéért írt szerelmes verseket is. (…) Ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat.” (Négy fal között, 1907). A kritikában valójában igazságtalanul marasztalja el Kosztolányit, hiszen Kosztolányi korántsem volt annyira a műveltségbe és a tanultságba zárt alkotó, mint például Babits. De Babitsot nem érezte riválisnak, sőt mintha azt látta volna, hogy a modern magyar költészetnek kettős fejedelemsége van, a szakrális fejedelem ő maga, a világi ügyeket pedig Babits viszi. Ezért aztán ügyelt arra, hogy Babitsot mindig megtartsa magának, s amikor Babits is észlelte, Ady nélkül nem értelmezheti magát, mint költő, a kezdeti féltékenység, elutasítás és megvetés után maga is hívő lett. Ady viszonyának változása a magyar költészethez amúgy A duk-duk afférban érhető először tetten. Addig a klasszikusok ellen harcolt, hisz őket akarta legyűrni, most, hogy megmutatkozott a klasszicizálódás lehetősége, híve lesz a korábban megvetett Aranynak vagy épp Mikszáthnak. „Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat”, írja A duk-duk afférban, s az ellenszenve ettől kezdve a kortárs riválisok felé fordul.

Ady a kortársakkal szemben a maga költészetét életesnek véli, s talán annyiban igaza is van, hogy sem műveltségből, sem tanultságból nem táplálkozhatott, hiszen e téren eléggé felületesek voltak az ismeretei, a filozófiákat, amelyeket ismert, legtöbbször inkább kivonatokból, elmesélésekből, mintsem magukból a művekből. Itt-ott visszaköszön Nietzsche egyén- és személyiségkultusza, keresztényellenessége, de Ady tanítómestere a kocsma volt, s épp olyanná vált a tudása, amilyen minőségű a társaság volt. Nagyváradon még impulzív és a világot jól ismerő emberek körébe keveredett, de a későbbi társaság legtöbbször bizony nem a legjobb koponyák közül verbuválódott, mert Adynak a képességnél fontosabb volt a benne való hit, a dicsőítés. Olyan arcok között szeretett lenni, akik épp azt a gigantikus egót tudták visszaigazolni, amilyennek ő tartotta magát. Életes lehetett még e költészet, mert sok olyan testszerűség s a szerelem olyan nyers harca jelenik meg benne („Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, / Ajkad csupa vér. / Ma sem lesz nászunk.” Félig csókolt csók), amelyet a kor költészete szemérmesen igyekezett elkerülni, mint költészethez nem illőt. Arany e téren való zárkózottsága egyszerűen testetlenítette még a szerelmi lírát is. Ugyanakkor ez a testszerűség rögvest szimbolikussá emelkedik, a szerelmi érzés megszentelődik, Léda nem egyszerűen nő, hanem a kiválasztott hitvese, az Asszony, a Királyné, s olyan felnagyított képek között zajlik a szerelem, mint véres szív, nagy bűnök, végzet, tüzes és sajgó seb. Az egyszerű felvetés, hogy „Ugye kívánsz? Én kívánlak”, olyan környezetbe kerül, mint vad szirttető, fehér csend, alkonyat, aranyos hintó, ami inkább hoz be egy biblikus tájképet, mintsem a testi szerelem során agyonizzadt ágy képét. Másik gátja a szerelmi történet analízisének, hogy a szerelmi érzet egyben énfelszámolás is. Az egymásban való feloldódás az én megváltása, de ugyanakkor elvesztése is, nem véletlenül eleveníti fel a romantika kedvenc szerelem-halál toposzát. Azzal az elvi problémával küzd, hogy a szerelem énkiteljesedés és éneltüntetés, mely utóbbit a prófétai, látnoki, messiási vers-én nem engedhet meg magának.

Ady költészete szigorúbban nézve a legkevésbé sem életes, hisz az első és legfontosabb lépése e költészetnek, hogy a fogalmakat megemelje, úgymond a szokványlétük helyett az ideáik magasságába juttassa. Ezt szolgálják a nagybetűk, melyek időnként valóban szimbolikus érvényűek, ám legtöbbször csak a vers-én horizontján lévő kiemelkedettséget jelzik. A versek révén egy ideavilágba lépünk bele, ahol a vers-én teremti a világteret, s egyben játssza a főszerepet. Minden belső tapasztalatot a felnagyított én közvetít és szentesít. „Csak az a fontos, ami: Én / S minden csak ezért történik” (A hivalkodó ember). Az élet számára csak annyiban érdekes, amennyiben beemelhető az általa teremtett kozmoszba. A platóni ideatannal egybevág Ady világépítése, azzal a kitétellel, hogy Platón a tükörkép tükröződésének, a másolat másolatának tartotta a művészetet, míg Ady az igazi valóságnak a versben felépített világot tekintette. Az egyes valóságok csak jelzései a versek által megteremtett igazi valóságnak. Miután világteremtésről van szó, a versek sem egyszerűen költői művek, hanem szakrális szövegek. A kötetek a teremtés könyvei. Szakrális kozmoszt hoz létre, amelynek fontos pontjaira az Ady nevű megváltó egójának egy-egy darabja van felszögezve. A szakralitás érzetét tovább fokozza a rengeteg biblikus utalás és a biblikus hangnem. Ady napi olvasmánya volt a protestáns Biblia, s szemetszúróan világos, hogy onnét emeli át a profetikus beszédmódot. A világ ostorozásának és a jövendöléseknek ez az ószövetségi prófétáknál jól bevált módja Adyt is elragadja. Az ismétlések, gondolatritmusok, az erőteljes megfogalmazások, állítások, nagy teátrális mozdulatok az olvasót is belepörgetik a szövegekbe. Ez a beszédmód a zsurnalizmuson túl, ami alatt nagyon egyszerű, némikor akár demagóg állításokat is értek, a retorikussággal tűnik ki. Ez a hang, ami a Sion hegyéről szól le, nem pusztán a teremtő üzenete, hanem gyakran magának a teremtőnek a hangja. Amikor a versek ritmusát kapargatjuk, látható, hogy hol időmértéket, főként jambust követ, amiről tudjuk, hogy majdnem olyan természetes ritmus a magyar nyelv számára, mintha egyszerűen beszélt nyelv lenne, hol ütemhangsúlyos verselést, de legtöbbször e kettő mixével, vagyis a szimultán verseléssel találkozunk. Akármelyik verselés irányából olvassuk, rögvest feltűnik, hogy egyik sem következetes, még az akkurátusan felépített strófák sem következetesek, rövidebbek, hosszabbak, szerzői kedv és szándék szerint. Mintha nem a költészeti szabályrendszer, hanem a retorika szabná ki a dallamot, s emiatt van az egyszerű, gyakorta gyenge rímelés is, hisz nem csilingelést akar, zenei bravúrt, nem ez a cél, hanem hogy a mondott szöveget a szükséges helyen összerántsa a rím. Szertelenségnek és öntörvényűségnek vélhetünk néhány megoldást, holott minden azt szolgálja, hogy szinte ráragadjon az olvasóra a vers, hogy szinte ránk tukmálja a verset. Épphogy szabályt követ, csak nem költészettani szabályt, amit szintén követhetett volna, hisz Ady formakészsége pazar volt. Egy alkalommal Hatvany Lajos kérésére Szapphó egy versét pillanatok alatt lefordítja vagy inkább adysítja (Sappho szerelmes éneke. Szeretném, ha szeretnének, 1909). Megint csak a retorikusság teszi szükségessé a homályos, látomásos képeket, hisz nem az az érdekes, hogy a kép logikailag megállja a helyét, hanem hogy a maga bombasztikusságában elvarázsolja az olvasót. Nem akarjuk keresni az értelmét, mert jobb, ha marad megfejtetlen, titokzatos. A logikát nélkülöző víziók és látomásos képek hozzák az Ady-versek sikeres és kínos darabjait, kínos fordulatait is. Némelyik vers olyan, mintha eleve paródia lenne. Már az Új versekben hemzsegnek az efféle darabok (Az utolsó mosoly, Vén faun üzenete, Ihar a tölgyek között, Ha fejem lehajtom), s a számuk a Vér és arany kötet után csak szaporodik. Ijedten kapjuk el a szemünket néhány zűrzavaros nyelvi szörnyszülöttről: „Nincsenen a Nincsen, / Ismert álca hazug arcon, / Bilincs a bilincsen, / Régi nemzet-fojtás.” (Nem nagy dolog. Ki látott engem?, 1914); „A mi epokhás, szegény szivünk / Vérével, óh, csak csoda esnék, / Fűthetnők majd javult unokák / Égnivágyó és erős testét / Új szent Januáriusok.” (Örökkön így volt. Ki látott engem?, 1914); „…nevettelek sokszor (…) Balga kötések balgult frigyesét” (A veszélyek Istene. A Magunk szerelme, 1913); „Sokított Sokhoz az Elég, / S hozzám a Béke illenék”, „Én vagyok fájdalom-kamat” (Akik helyén éltem. Ki látott engem? 1914); „Piros nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap” (A föltámadás szomorúsága. A minden-titkok versei, 1909); „Jaj, be szép, hogy vagyok, / Jaj, be szép, hogy vagynak. / Jaj, be szép, hogy minden Való szép, / Jaj, be szép a Szép.” (Szép a szép). Sorolhatnánk a nyelvi szörnyeket, amelyek közé időnként a nagy hírű versképeket – mint az ős Kaján vagy a disznófejű Nagyúr – is odatartozónak érezzük, tulajdonképpen találomra felüthetjük bárhol a köteteket, számosat találunk, amelyek kapcsán Kosztolányi azt írja: „Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy »érthetetlen«. Az a baja, hogy érthető.” (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Én Kosztolányival szemben inkább úgy vagyok, hogy nem akarom érteni, maradjon titok, minek leleplezni, amire olyan könnyen rányitok.

A titok amúgy is központi anyaga ennek a költészetnek. Ezt A minden-titkok versei (1910) kötetciklus- és kötetcímben is manifesztálja. (Csak mellékes megjegyzés, hogy Ady minden kötet- és verscíme is három szóból áll, e biblikus eredetű szándék következménye ebben a címben például a teljesen indokolatlan szóösszetétel: minden-titkok.) A szakrális szövegeknek alapvetésük, hogy az értelmezési tartományuk rendkívül sokszerű. Ekként válhatott Ady egymástól teljesen idegen csoportok képviselőjévé, egyszerre lehetett és lehet a vallásos emberek bálványa, a polgári radikalizmus, netán a proletárforradalom szószólója vagy épp a legkonzervatívabb fajban, nemzetben gondolkodó eszmeiség vezéralakja. Bárki a zászlajára tűzheti, csak hinni kell benne. Ez költészetének vonzása és egyben taszítása. Ady szakrális világpótlék, ám ha a mi világunk szekuláris, nem tudunk mit kezdeni vele, ha a mi énünk híján van a gigantikusság igényének, ez a költészet elrettent. Ha a hazához való viszonyunkba nem férnek bele a „vérem népe, magyar népem”, a „magyar az űzött magyarságban”, a magyar Bábel ostoba kora, az életem magyar átok, a Halál-tó Magyarország, a „csuf és borus csak az az életemben, ami magyar”, és sorolhatnánk a kitételeket, akkor nem tudjuk hazaszerető szívünkre emelni ezt az alkotót. Énhiányos korban vagy hősmentesített övezetben akár megmentőnk is lehet, utolsó kortyunk a költő által oly sokszor megidézett pusztában, de amennyiben nem igényelünk vezért az énünk mellé, inkább megmosolyogjuk ezt a versbeszédet, s kevéssé érezzük, hogy a modern magyar költészet kezdetéről van szó, inkább hogy a 19. századi romantikus versideál utolsó nagy dobásáról.

Az a vad akarat, amivel a nagy versek születnek, az a felhőtlen egyértelműség, ahogyan Ady beszél a világról, hogy nem kérdőjelez meg szerepet, feladatot, azt, hogy ki beszél a versben, és miért – hiába vágyunk erre, már nem sajátja a mai embernek. A kétségek és a bizonytalanságok sokkal finomabban monitorozott emberképet követelnek az irodalomtól. Sem közéleti, sem szerelmi költészetében nem lelünk otthonra. A szerelmes versek túlnyomó többsége megmarad az érzelgősség terepén, amiben, mint másutt is, az önszeretet dominál. „Áldott csodáknak / Tükre a szemed / Mert engem nézett” (Mert engem szeretsz), „Magam szeretem, ha szeretlek” (Add nekem a szemedet), írja Lédának, s alig van olyan mélységű vers, mint az Elbocsátó szép üzenet, ami könyörtelenül végigtapogatja az érzelmet. Hogy is akarna olyat írni? Minden boncolgatás, minden konkrétság szűkíti az olvasóréteget. Így hát marad a romantikus sematizmus, teletűzdelve kicsit levitézlett szavakkal: csókok, dalok, riadások, reszkető vagy vén lélek, s giccseffektekkel: „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”, „Parfümje szálldos csókosan körül” (Egyedül a tengerrel. Vér és arany, 1907), „S arra jött egy régi sóhaj” (Két hajdani szeretők. Vér és arany, 1907). Mintha emlékkönyvet lapozgatnánk.

A politikai költészetről, ami egyébként Adynak a legnagyobb elismerést hozta, s egyben alapvetően legyengítette esztétikai értelmezését, e versekről az az érzésünk, hogy nem létezik már az a pont, ahonnét ezeket a nemzetvádakat vagy jövővágyakat el lehet mondani. Sokszor látszik egyértelműen, hogy ezek a közéleti gondolatok, középosztályból érkező megszólalások tudnak mélyen együtt érezni, sajnálni, de épp a hitelességükben kételkedünk. A forradalmat és új világot áhítozó versek, a proletárnyomort megfogalmazó szövegek, amilyen például az Álmodik a nyomor vagy a Proletár fiú verse (Szeretném, ha szeretnének, 1909), nem a proletároknak szólnak, hanem az őket szánó értelmiségnek. Némelyik, mint Az őszi rózsák, A csillagok csillaga, a Dózsa György unokája, a direkt agitációval riasztja meg a kaszát-kapát épp egyenesíteni nem akaró olvasót. Ritka öröm, ha mégis egy jól eltalált, bár didaktikus darabra bukkanunk, mint amilyen A grófi szérűn című (Az Illés szekerén, 1908). A kurucozás pedig, ami egyik fő vonala ennek a nemzetféltő és jövőt váró költészetnek, már a kereteivel is elrémíti az embert, vagy – a rossz allúziók ellenére is – az olvasó elneveti magát Tyukodi pajtás, Esze pajtás vagy Bottyán testvér megéneklésén.

A cikkekben is hemzsegnek a mai olvasó számára rosszízű népnemzeti kategóriák, a magyar faj és fajta átka és erénye. „Ady legmélyebb gyökerében, éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt”, írja róla Babits. Természetesen az önértelmezés is ebből indul ki. Én vagyok a kiválasztott, aki nem kell nektek, mert „korán jöttem én ide”, mert olyan faj vagytok, amely faj nem érhet föl ahhoz, aki kiválasztatott. Erre alapozza egyik leghíresebb írását, A magyar Pimodánt, amelyben Ady – elsőként a magyar irodalomban – megpróbál az alkoholizmus mögé ideológiai hátteret rakni. A zseni kontra közösség ellentmondása semmiképp nem oldható fel másképp, csak a mámorral, és a magyar poétáknak, mint a példaként felhozott Csokonainak, szemben a Pimodán Hotelben kokaint szívó franciákkal, a bor jutott, ami feledtetni tud valóságot, kibírhatatlan magyar Ugart. A kicsit bő lére eresztett esszé ennek az életérzésnek az összefoglalása keverve a magyar fajra, nemzetre és magyarságra utaló kitételekkel, amitől az ember kicsit elpirul, mert az elmúl század miatt nem tud már ilyen szavakat naivan olvasni, s amúgy sem képes a nemzeteket úgy lajstromozni, mint egy kutyakatalógusban a kutyákat. Melyik fajta miben jó és miért, mi a jellegzetessége akár külsőben, akár lelki alkatban, mert a nemzetek épp nem a fajtatiszta kutyákra hasonlítanak, hanem inkább a korcsokra, amelyekben összevissza keverednek a fajták jellegzetességei. A kicsit önsajnáló és locsogó írás mégis tartalmaz egy fontos kitételt, ami művészetlélektani szempontból alapvetés: az alkotó mindig traumatizált személy, valahol érzelmileg vagy idegrendszerileg deficites, a világ és ő nincs harmóniában, az alkotás célja nem más, mint a belsőben megélt világsérülés helyrehozatala. Ám ez a sérülés sosem orvosolható. A szándék egy-egy műben megcsillantja a megoldás lehetőségét, ám az alkotó visszahullik a traumába, hisz a mű csak a saját érvényességét tudja elérni, s nem megoldás az alkotó belső sérüléseire. Hiteles mű addig születhet, amíg a trauma képes energetizálni az alkotót, hogy ideig-óráig kilépjen a traumakörből, ha ez az erő kioltódik, a trauma maga alá temeti a legjobb alkotót is, s nyomja bele a privát sérelmek és az önsajnálat vermébe.

Ahogy haladunk előre a kötetekben, egyre inkább érződik, hogy valami kezd kihunyni ebben a retorikában, s az első, erősnek mondható négy könyv után egyre üresebb versekkel találkozunk, amelyekben immáron csak az adyzós póz marad, de végképp megszűnik a tartalom, sőt megszűnik az az erő, ami miatt hinni tudtunk benne. Örök kérdés, hogy mennyi narcizmus szükséges ahhoz, hogy egy alkotó higgyen a megnyilvánulás szükségszerűségében, meddig dagadhat az én, s mikor jut el oda, hogy a felpuffadt egótól már egyáltalán nem látszik a világ. A Magunk szerelme (1913) című kötetben például az Elbocsátó szép üzeneten kívül jószerével csak rossz versek vannak. A koncentráció teljesen kihunyt. Talán magyarázható ez az alkoholbetegséggel is, s az ebből adódó idegi és lelki kifáradással. Egyre gyakrabban kell szanatóriumba mennie, hogy kicsit összetákolják, már nem elég az Édeshez visszamenni a faluba, hogy kicsit rendbe jöjjön. Korábban ez volt a menedék, ahogyan befutott, sikeres költőként írt Önéletrajzban is utal rá, nincs állandó lakhelye. „Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”

A Lédával történő végső szakítást követően (1912), nem tud megállapodni senki mellett, alkalmi nők és rövid életű szerelmek tarkítják az életét, s persze az örökös italozás, duhajkodás. Anyagilag ellehetetlenül. Hiába a barát és mecénás Hatvany Lajos, aki mellesleg kétszer is megveszi az életmű jogait, majd a költő halála után visszaadja az özvegynek, elindítva ezzel az özvegy és Ady szülei között a jogokról szóló szégyenletes pert, nincs az a pénz, ami elég volna egy ilyen életmódhoz. A háború hoz végül fordulatot a költészetében. A háború, amelyet kortársaival ellentétben, az első perctől ellenez, magára véve ezzel újra és megint a nemzetellenesség vádját. A két utolsó kötet a Hatvany által szerkesztett A halottak élén (1918) és a Földessy Gyula által a hátrahagyott versekből összeállított Az utolsó hajók, ami a halála után jelenik meg, 1923-ban, szinte teljesen híján van a szimbolikusságnak, eltűnnek a nagybetűs főnevek. Sokkal szikárabb és neutrálisabb a vers-én kezelése, sokkal mélyebb a figyelem a külvilágra. Lehet is mélyebb, hisz most a külvilág hozza az erőt, recseg-ropog a korábbi pozitív eszmék ácsolata. Ezzel együtt mintha Ady is belefáradt volna a túlhizlalt én fenntartásába, ahogyan belefáradt az életébe is. Hirtelen esendőnek látszik, és kicsinek, akit emiatt aztán könnyebb szeretni. A háború újravillanyozza a látásmódot, és kis reményt sejtet az új kapcsolat és házasság. De a Csinszkával kötött házasság botrányosan rossz. Ady szinte gyűlölte a nőt, akit a szabadsága korlátozójaként élt meg, afféle csendőrként az életében. Persze Csinszka is úgy érezte, hogy nagyon elcseszte az életét, amikor rajongásból hozzáment egy szifiliszes, alkoholista baromhoz. Ady ekkor már hat, aztán nyolc liter bort ivott naponta. Részegen ócsárolta a feleségét, s örökösen a váláson törte a fejét, de már erőtlen volt ahhoz, hogy bármit is változtasson az életén. Egy dologra tudott csak koncentrálni, hogy a napi adag ital meglegyen, s megírja még a szükséges verseket. „Ady E. berúg, írja Füst Milán a naplójában, a tiszteletére rendezett banketten, – dúrva a feleségével – aki fínom, kedves és gazdag nő – s már némi melanchólia mutatkozik rajta: a lelkesedését, mikor a dolog komoly kezdett lenni, elkezdte bánni – de nem táncolhatott vissza s a bánás most már az undorig nő.” A versek, amelyek ebből a kapcsolatból születtek, mert bármilyen is volt a viszonyuk, Ady inspiráló anyagként használta a „szerelmüket”, mint ahogyan minden alkotó minden vele történtet alapanyagnak tekint, a versek már nem tudtak úgy felizzani, mint a Léda-versek, inkább lettek afféle könyörgések az ápoló nénihez, hogy tartsa életben a szegény öreg és beteg embert, rimánkodás az éphez és fiatalhoz. Elég csak a legismertebb példa, az Őrizem a szemed rezignált, belenyugvó, lemondó sorait felidézni. A Léda-versek bujaságához és szenvedélyes hangjához képest ez visszalépés a testetlen és erőt vesztett költészetbe.

Az irodalomkritika a két utolsó kötet kapcsán hatalmas fordulatról beszél, az első kötetekhez mérhető költői erőről, a szimbolikus, szecessziós hang elhalásáról, a modernebb, expresszív kifejezésmód megjelenéséről, olyan új poétikai szituációról, ahonnét akár a teljes költészet is újraolvasható. Ám az a gyanú réved fel az emberben, hogy a kritika képtelen mit kezdeni egy avítt vátesszel, s új kulcsot szeretne találni Adyhoz, hogy ne kelljen evakuálni a nemzeti panteonból. Mert e két utolsó kötetben, minden változás mellett, kevés a jó vers, ami pedig jó, inkább értelmezhető a romantika felől, mint az expresszionizmus irányából. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára (A halottak élén, 1918), ez az elsöprő erejű vészt látó remekmű inkább Vörösmarty Előszavára rímel és nem a kor expresszionizmusára. S ekként a visszavont szimbolikusság ellenére épp e romantikus látásmód miatt szervesül a két kötet az életműbe. Hisz Ady valójában a romantikát melegíti fel, sőt felforralja újra, fűszerezi szecessziós életburjánzással és szimbolikus világépítéssel, s ez az attitűd tud hatni a kor olvasóira. A romantikus túlzások lenyűgözik a kortársakat, s olyan erővel hatnak, hogy nincs ki rákérdezzen, mi is ez tulajdonképpen, ki beszél a versekben, ki ez a megátalkodott éngenerátor, és kihez szól valójában. A kor embere szívesebben áll be egy megváltó árnyékába, mint egy költőébe. Amikor ezt írom, nem tekintem magam szobordöntögetőnek, mégis van bennem félelem, hogy vallásgyalázó lettem. A mai napig nem hunyt ki bennünk a félelem, ha kritikailag fordulunk felé, hogy valahol megbűnhődünk, hogy életbe lép a tízparancsolat második pontja: „Az Úrnak a te istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” Az öntudatát kereső nemzetnek viszont épp egy ilyen szakrális hősre volt szüksége. Valójában Ady az egyetlen, igazán nagy romantikus költőnk. A feudalizmusból épp kitántorogni kezdő nemzetnek pont erre a karakterre volt szüksége, egy zászlóvivőre, aki hatalmas hévvel a romantika nagy gondolatait újramondja és kiegészíti a modern ideológiák elvárásaival.

A Saint-Michel Boulevard-on megyek, épp a kávéház előtt, ahová Ady járt inni, eszembe jut a jelenet, amikor a magyar szobrász cipeli haza a részeg költőt a szállodába, kopog a feje a lépcsőn, ahogy vonszolja fel a testet, s hogy másnap hogyan kuncsorgott térden állva Léda előtt, hogy csak most az egyszer bocsásson meg. Vajon, gondolkodom ott, ahol az ősz annak idején beszökött, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz (Vér és arany, 1907) vagy a Kocsi-út az éjszakában (Szeretném, ha szeretnének, 1909), hogy miképpen tudta az a rossz szekér, mondjuk az élet (vagy Élet), kirázni ebből a kötőből azt a pár tucat remekművet.

Gál Éva: A magyar felvilágosodás „hősi halottja”

Jókai Rab Rábyja és Ráby Mátyás

„A liberalizmus harca a konzervativizmus ellen” – Mikszáth Kálmán foglalta így össze Jókai Mór regényének lényegét, s egyúttal századokra kiható remekműnek nevezte. Az igazságért küzdő és ezért börtönbe kerülő főhős nem kitalált regényalak volt, hanem valóban élt, és eleinte talán nem is tudta, hogy a liberalizmus nevében harcolt a jogfosztott köznép és a tisztesség védelmében, az általa leleplezett visszaélések elkövetői, egyszersmind az akkor fennálló áldatlan közállapotok ellen.

Ráby Mátyás nevét ma nem sokan ismerik, legfeljebb szentendrei lakosok és néhány olyan turista, aki Szentendrén a régi belváros meredek, szűk utcáin a Fő térnél feljebb merészkedik. Ott ugyanis utca van elnevezve róla, és a névadó egykori házát, egy XVIII. századi szerény földszintes épületet, emléktábla jelöli. De még ez az utcanév is csak azért örökíti meg ennek a rég halott embernek az emlékét, mert Jókai írt róla 1879-ben megjelent Rab Rábyjában. A regény alapja a valóságos Ráby Mátyás története volt, amelyet az író magának a főhősnek a visszaemlékezéseiből ismert meg. Ráby Mátyás ugyanis papírra vetette és 1797-ben külföldön kinyomtatta kalandos élettörténetét. A Strasbourgban megjelent önéletírás már a címében is jelezte, hogy nem lesz hízelgő a korabeli hazai viszonyokra nézve: Justizmord und Regierungsgreuel in Ungarn und Oesterreich… azaz: Jogtiprás és a kormányzás borzalmai Magyarországon és Ausztriában (itt most nem írom le a kor szokása szerint hosszan folytatódó alcímet). A jó tollú és fantáziadús regényíró az ötletet adó és alapforrásul szolgáló önéletrajzot persze alaposan kiszínezte, a történetet jócskán felhabosította képzeletszülte figurákkal és romantikus epizódokkal, hiszen ilyenek nélkül el sem képzelhető egy Jókai-regény. Az alábbiakban azonban nem a művel foglalkozom, hiszen Jókairól amúgy is könyvtárnyi szakirodalom szól, s ezen belül erről a regényről is sok minden olvasható.

Történészként jutottam el a témához, magához Ráby Mátyás személyéhez, s amit most megpróbálok felvázolni, az a tényleges történet, jórészt levéltári források alapján. Először azonban mégiscsak ismertetnem kell a Jókai által megírtakat (nem térve ki az író által kitalált kalandos részletekre), hiszen ma már Jókait is kevesen olvasnak.

A regény, röviden összefoglalva, arról szól, hogy egy Ráby Mátyás nevű magyar birtoktalan nemest, aki korábban kormányhivatalnokként szolgált, és aki személyes kapcsolatban állt II. Józseffel, az uralkodó 1784-ben megbízta, hogy járjon utána a szentendreiek több éve húzódó panaszos ügyeinek. Ráby ezt meg is tette. Hamarosan jelentést küldött Bécsbe a tudomására jutott súlyos visszaélésekről. Ezeknek több száluk is volt. A regény rögtön a dolog közepébe vág: a vármegyei és uradalmi főtisztviselők megvesztegetésének színes jeleneteivel kezdődik (Szentendre Pest–Pilis–Solt – akkor még nem Kiskun – vármegye területén volt, s a kincstár megbízásából az Óbudai Kamarauradalom prefektusa gyakorolta fölötte a földesúri hatalmat). Mint kiderült, a szentendrei városvezetés (magisztrátus) folyamatosan nagy értékű „ajándékokkal” halmozta el a feljebbvalókat, hogy azok ennek fejében fedezzék a magisztrátus tagjai által elkövetett óriási csalásokat és visszaéléseket.

A városi vezetők és bűntársaik tudniillik hosszú idő óta hamisították az adónyilvántartást: két különböző adókönyvet vezettek. Az úgynevezett kisebb regiszter a lakosoknak és adótárgyaiknak csak mintegy a felét tüntette fel; ezt használták hivatalos célra. A saját használatra szolgáló nagyobb könyv viszont a valódi adatokat tartalmazta. A hamis nyilvántartás alapján fizették a törvényben előírt állami adót (portio) és a vármegyének járó ún. háziadót (domestica). Levéltári források szerint például 1782-ben a befizetett portio 1822 forint, a domestica ezer forint volt; a földesúr részére az érvényes szerződés szerint az összeírásoktól függetlenül minden évben hatezer forintot kellett fizetni. A bűnbanda tagjai viszont a nekik kiszolgáltatott lakosságon nemcsak fenti adókötelezettségeket hajtották be, hanem azok sokszorosát, nagyjából évi negyvenezer forintot. A hatalmas különbözetet a város titkos kasszájába (egy nagy vasládába) tették, s ebből nemcsak a szükséges megvesztegetésekre jutott bőségesen, hanem fényűző életmódra és óriási vagyonok felhalmozására is, miközben az adózó köznépet súlyos nyomorba taszították, és minden úton-módon sanyargatták. A kapzsi városvezetőknek még ez sem volt elég; más, kisebb volumenű visszaéléseket is elkövettek, s ezek leplezésére a számadásokat is rendszeresen hamisították.

Ezeket a visszaéléseket írta le Ráby 1784 májusában közvetlenül az uralkodóhoz küldött jelentésében (denuntiatio), konkrétan megnevezve a tetteseket, az eseteket, az összegeket. Megjegyzendő, hogy amikor a magisztrátus tudomást szerzett erről, a város egyik jegyzője, Földváry Sándor, aki egyébként maga is nyakig benne volt a csalásokban, ezeknek egy kisebb részéről rohanvást feljelentést vitt Bécsbe. (Mindez csak részben, nagy vonásokban és fokozatosan kibontva került be a regénybe, a számadatokat a levéltári forrásokból merítettem, és csak azért iktattam be ide, hogy képet lehessen alkotni a visszaélések nagyságáról.)

  1. József a jelentésekben foglaltak kivizsgálására királyi biztost rendelt ki, azzal, hogy a vizsgálat eredményét majd sürgősen küldjék meg neki.

Mialatt a királyi biztos vizsgálódott, a bűnelkövetők megpróbálták rávenni Rábyt, hogy vonja vissza vádjait. De mivel sem megvesztegetni, sem megöletni nem tudták, a vármegye 1786 nyarán egészen nyakatekert, hamis vádakkal bebörtönözte. Így lett rab (ami Jókai számára lehetővé tette az alliteráló könyvcímet). A kiagyalt vádakat nem tudták bizonyítani, eközben pedig Ráby szentendrei és izbégi hívei a kiszabadulásáért akcióztak, az uralkodó pedig az illetékes kormányszékek – a bécsi Magyar Királyi Udvari Kancellária és budai Magyar Királyi Helytartótanács – útján sürgette a megyénél az ügy befejezését. Hogy valamiképpen megszabaduljanak az immár terhessé vált fogolytól, a vármegyei vezetők furfangos szöktetési színjátékot eszeltek ki. Az önéletrajzban részletesen leírt „szöktetést” Jókai teljes mértékben átvette a regénybe, persze szokása szerint némileg kiszínezve. A megyei urak saját, álruhába öltöztetett embereikkel 1786 decemberében akarata ellenére „megszöktették” a rabot a szigorúan őrzött vármegyei börtönből (a jogrendszerben jártas Ráby ellenállt a cellájába éjjel betóduló ismeretleneknek, mert tudta, hogy a szökés már valódi vádpont lenne ellene, egyben bűnössége beismerését is jelentené). Ők azonban – a császár parancsára hivatkozva – elcipelték, és kalandos módon Bécsbe fuvarozták. (A szinte hihetetlen történetet több levéltári dokumentum is igazolja, erre az alábbiakban visszatérek.)

Az igazságát továbbra is mániásan (sőt mániákusan) kereső, az ellene emelt vádak hamisságát bizonyítani akaró Ráby, miután Bécsben II. József előtt tisztázta magát, a baráti jótanácsok ellenére az osztrák fővárosból visszatért Pest-Budára, ahol azután ellenségei azon nyomban, 1797 februárjában ismét bezárták, és most már főbenjáró vádakat (köztük a pórnép lázadásra való bujtogatását) felhozva ellene, embertelen börtönviszonyok közepette kínozták, és halálos ítélettel fenyegették. Az uralkodó eközben többször is hasztalan sürgette a Ráby-ügy befejezését, végül 1789 nyarán a Helytartótanács útján Ráby azonnali szabadon bocsátását követelte, fegyveres közbelépést is kilátásba helyezve. Ennek a fenyegetésnek a hatására a vármegye vezetői, miután minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak megfelelő bizonyítékokat felhozni Ráby ellen, 1789 júniusában egy házilagos, színpadiasan megrendezett, valójában érvénytelen törvényszéki tárgyalás után kénytelenek voltak a foglyot kitenni a börtönből (a vármegyeház hátsó kapuján át kidobták az utcára). Jókai regénye szerint Ráby mindezek után kalandos módon hazajutva, szentendrei házában szerető emberek között találta magát. Itt ér véget a Rab Ráby regényes története.

Jókai a könyv végére szokatlan módon Történelmi befejezést illesztett. Itt mondja el, hogy a regény nem kitalált, hanem valóságos szereplőről és eseményekről szól. Megnevezi forrását is: Ráby Mátyás 1797-ben Strasbourgban kiadott önéletírását, amely a regény írásakor, azaz 1879-ben már könyvritkaságnak számított, neki azonban volt egy példánya. Jókai azt is megírta, hogy regényében nem követte híven a forrását, és főként nem ott végezte be a történetet, ahol az önéletrajz; jobbnak látta ott befejezni az elbeszélést, ahol úgy látszott, jóra fordultak a dolgok. Ez a – ténylegesen nem végső – fordulat jobban megfelelt annak, amit az olvasóközönség elvárt a népszerű regényírótól. Jókai ezúttal mégis szükségesnek gondolta az olvasók felvilágosítását arról, hogy a valóságban a történet nem ilyen derűsen ért véget. A Történelmi befejezés adta az olvasók tudtára, hogy Ráby – noha az általa leleplezett Pest vármegyei korrupt vezetők továbbra is üldözték – II. József 1790-ben bekövetkezett halála után Bécsből folytatta igaza keresését. Az új uralkodók, II. Lipót, majd I. Ferenc azonban már nem támogatták a visszaélések feltárását; végül a halálosan megfenyegetett Rábynak el kellett menekülnie a Habsburg Birodalom területéről; az önéletírás 1797-es megjelenése után teljesen nyoma veszett.

Jókai így fejezte be könyvét:

„Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? – Azt nem tudjuk.

Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.

Pedig magvető volt, – s a mag kikelt.”

 

Valóban el lett temetve: Ráby Mátyás 18. század végi történetét mintegy kilencven évvel később felidéző Jókai-regény után további csaknem nyolcvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy másik magyar író lefordítsa a több mint másfél évszázaddal korábban megjelent emlékiratot. Ráby önéletírása magyarul először 1956-ban jelent meg, Komlós Aladár fordításában és előszavával.

Az, hogy miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy egy külföldön, idegen nyelven megjelent, Magyarországról szóló történeti forrás (azaz könyvészeti hungarikum) magyarul is hozzáférhető legyen, valószínűleg azzal magyarázható, hogy Ráby önéletrajza nemcsak saját története példáján keresztül festette le a kormányzati borzalmakat, hanem külön fejezetet szentelt a 18. századi hazai viszonyoknak. Az alapos történeti és jogi ismeretekről tanúskodó, Magyarország politikai, polgári és egyházi alkotmánya címet viselő fejezet (a magyar kiadásban harminc oldal) részletesen leírta és megsemmisítő bírálattal illette a már akkor is korszerűtlen, a lakosság túlnyomó többségét jogfosztott, alávetett helyzetben tartó, feudális kiváltságokon alapuló embertelen hazai állapotokat. Márpedig az ilyen szigorúan kritikus attitűdnek azóta sem kedvez a magyarországi közszellem. Tehát nem lehet egészen véletlen, hogy Jókai művei közül éppen a Ráby Mátyás történetét nagy beleérzéssel s ebből következően erős társadalomkritikával feldolgozó regény nem került be a kötelező iskolai olvasmányok közé. S bár a „nagy magyar mesemondó” a mű megjelenése idején már olyan népszerű volt, hogy szinte minden bírálat fölött állt, egyes kritikák már akkor is kifogásolták, hogy Jókai túlságosan jó színben tüntette fel II. Józsefet. És tulajdonképpen itt van a kutya elásva. A Jókai-regénynek és különösen Ráby Mátyás személyének a megítélését a 19. század vége óta az határozta meg, hogy az ezzel foglalkozó szerzők hogyan viszonyultak II. Józsefhez, a jozefinizmusnak elnevezett eszmevilághoz, illetve tágabban értelmezve a felvilágosodáshoz. Hiszen a magyar történetírás számára az 1780-tól 1790-ig a felvilágosult abszolutizmus szellemében uralkodó József személyesítette meg a felvilágosodást.

  1. József nagy bűne az volt – miként ezt az iskolában tanultuk, és a maiak is tanulják –, hogy le akarta rombolni a magyar alkotmányt, és el akarta németesíteni az országot. Valóban az volt a célja, hogy a modernizálás érdekében központosítsa a birodalmat, és ennek jegyében megszüntesse a nemesi vármegyék magyar törvényekbe foglalt autonómiáját, valóban átlépett a törvényeken, kikapcsolta a magyar törvényhozást; a központosított kormányzás célját szolgálta a latin helyett a német elrendelése a hivatali nyelvhasználatban. Arról azonban kevesebb szó esett a történelemtanításban, hogy az alkotmány, amelyet a rögtön kibontakozó nemesi ellenállás olyan rendíthetetlenül védelmezett, a magyar nemzetbe akkor csak a nemességet értette bele (az alkotmány sáncai mögé, ahogyan Petőfi fogalmazta, még nem kerültek be az országlakosok nagy többségét kitevő nem nemesek). A köznép nem is lehetett annyira ellenséges II. Józseffel szemben. Az 1784-es óbudai adókönyv első oldalán például ezt a bejegyzést láttam: „Éljen II. József!”

A nemzeti ellenállás a legaktívabban azon intézkedések ellen bontakozott ki, amelyek a nemesek adómentességének megszüntetésére irányultak. Egyébként arról sem sokat hallottunk az iskolában, hogy II. József céljai közé tartozott az emberi jogok fokozatos kiterjesztése (a protestánsokra és részben a zsidókra), továbbá az országban elharapózott visszaélések felszámolása, valamint Mária Terézia jobbágyvédő politikájának folytatása is. A modernizálást persze nem lehetett erőszakkal keresztülvinni. Tudjuk, hogy halálos ágyán az uralkodó a legtöbb rendeletét visszavonta – kivéve a türelmi rendeletet és jobbágyvédő intézkedéseit.

A felvilágosodás eszméit magukénak valló és a jozefinizmussal nem ellenségesen szemben álló irodalomtudósok és írók általában pozitívan értékelték Jókai Rab Rábyját.

A művel foglalkozók közül Mikszáth Kálmán közvetlenül Jókai halála után megjelent Jókai-életrajzában (Jókai Mór élete és kora, Bp., 1907) azt írta, hogy az író „maga sem tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak”. Amit a Rab Ráby „szerencsés leleménnyel” bemutat, az Mikszáth megfogalmazása szerint „a liberalizmus harca a konzervativizmus ellen, mely minden időben egy volt, csak különböző alakot cserélt ezer éven át”. Nos, éppen ezért nem szerették a könyvet a szélsőkonzervatívok. Miközben Jókait életében és halála után is ünnepelték, nemcsak az olvasók, hanem a hazai hivatalos irodalomtudomány is, az író munkásságát tárgyaló cikkek, tanulmányok, tankönyvek közül sok alig vagy egyáltalán nem vett tudomást erről a műről.

Nem Jókai regényhősével, hanem a forrásául szolgáló könyvvel kapcsolatban jelent meg az első olyan írás, amely magát Ráby Mátyást, az önéletrajzírót súlyos vádakkal illette. Szinnyei József sokkötetes magyar írói lexikonjában a Ráby Mátyással foglalkozó szócikk valótlanságokra hivatkozva hazugnak nevezi a 18. század végi társadalmi-politikai viszonyok ábrázolását, és kalandornak minősíti Rábyt.

A Jókai-művek kritikai kiadásában, a sorozat 38. köteteként 1966-ban megjelent Rab Ráby kritikai részében az igen alapos keletkezés- és befogadástörténet szerzői a Szinnyei-írás után egyetlen olyan – 1924-ben megjelent – folyóiratcikket ismertetnek, amelyik durván támadta magát Jókait is, mint „a szabadkőműves törekvések” megtestesítőjét, és ugyanígy a „szabadkőműves szellemiségű” Rab Rábyt. (Tudjuk, a szabadkőművesség akkor – s ez ma sincs másképp – a szélsőkonzervatívok nyelvhasználatában egyet jelentett magával Belzebubbal, vagyis a liberalizmussal, a felvilágosodással.)

A könyvet súlyosan elítélő jezsuita atyával szemben Szerb Antal viszont Jókai legjobb regényének tartotta ezt a művet. 1941-ben hosszabb cikket szentelt ennek a „csodálatos regénynek” és magának a forrásául szolgáló önéletírásnak is, amelyet lebilincselően érdekes, magyarul is kiadandó olvasmánynak nevezett. Csakhogy akkor Szerb Antal cikke is kiadatlan maradt, és csak 1961-ben jelent meg nyomtatásban, a Varázsló eltöri pálcáját című, az összegyűjtött tanulmányait tartalmazó kötet második kiadásában.

Éppen 1941-ben közölte viszont az Irodalomtörténeti Közlemények (ITK) egy akkor ismert irodalomtörténész, Gálos Rezső Jókai Rab Rábyja című tanulmányát, amely egyenesen – az általa egyébként irodalmi értékei alapján dicsért – Jókai-regény főhősének személyét támadta meg. Gálos azt bizonygatta, hogy Ráby Mátyás hazaáruló és gonosz rágalmazó volt, akiről a jóhiszemű Jókai csak azért írt, mert vonzódott az akkoriban divatos kalandortörténetekhez. A valódi Rábyt a konzervatív szerző az aufklérizmus vakbuzgó hívének, könyvét pedig több helyen is „szennyiratnak” nevezte, és igyekezett kimutatni, hogy a benne foglalt tények nagy része valótlan. Szerinte Jókai forrása „az esetleg előfordult visszaéléseket és hibákat kiszínezve, borzalmas állapotokat rajzol, bosszúból a vélt vagy részben elszenvedett sérelmekért”. Az ország politikai, polgári és egyházi alkotmányáról szóló fejezet Gálos szerint már önmagában is hazaárulás. Mindamellett az irodalomtörténész, tudományos kutatóként, levéltári forrásokkal is alá akarta támasztani véleményét. Mivel „Ráby Mátyás pöre az alsófokú, tehát vármegyei nemesi törvényszéknél folyt s a pöriratokból derülne igazi világosság viselt dolgaira”, Gálos először Pest vármegye levéltárához fordult. Kiderült azonban, hogy itt semmit sem találni Rábyról. A levéltár akkori vezetője (a tudós Rexa Dezső) szerint évtizedekkel korábban már Takáts Sándor (1860–1932), korának egyik legkiválóbb történetírója is hiába keresett itt Rábyra vonatkozó iratokat. A kutató ezt a tényt úgy intézte el magának, hogy ezeket annak idején nyilván megsemmisítették. Pedig nem ez történt. A Ráby-iratok valójában ott voltak a vármegye levéltárában. Hogy miért nem találtak rájuk, arról alább lesz szó.

1945 után tudomásom szerint először Komlós Aladár foglalkozott behatóan Ráby Mátyás személyével. Nemcsak lefordította a könyvét, hanem írt róla egy szép esszét is Az igazi rab Ráby címmel, amely 1949-ben jelent meg a Csillag című irodalmi folyóiratban. Nincs adatom arra, hogy Komlós Aladár kereste-e a levéltári forrásokat, vagy csak az önéletírásra támaszkodott. Hasonlóképpen nem találtam utalást levéltári forrásokra Sőtér István Jókai és a Rab Ráby című alapos tanulmányában (Irodalomtörténet, 1956. 1. sz.) sem.

Komlós és Sőtér nyomán az azóta megjelent magyar irodalomtörténeti munkák is lényegében hasonló szellemben értékelték a Jókai által megörökített Ráby Mátyást. 1945 után a mainstream magyar irodalomtörténet-írás persze nem is ítélhette volna el Rábynak az elnyomott, jogfosztott nép melletti kiállását és azt, hogy Jókai ilyen emberszerető, haladó szellemű, bátor figurát választott regénye hőséül.

Hosszú évtizedekkel Gálos Rezsőnek a Jókai-főhős személyét támadó írása után újra akadt egy Ráby Mátyás személyét célba vevő szerző, ezúttal jogtörténész. Hajdu Lajos egyetemi tanár Forradalmár vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby-ügy”-ről címmel 1984-ben megjelent könyvében huszonkét nyomtatott ívet szentelt Ráby Mátyás kriminalizálásának. A korábbi írásokkal ellentétben, ennek szerzője már megtalálta a fellelhető levéltári forrásokat, és a maga módján szemezgetett is belőlük.

Itt kell bevallanom, hogy ez a könyv késztetett arra, hogy visszatérjek Ráby Mátyáshoz. Magával az üggyel ugyanis már évtizedekkel ezelőtt találkoztam az óbudai Zichy-uradalom 1659 és 1766 közötti történetére vonatkozó levéltári kutatómunkám során, de nem dolgoztam fel, mert túlmutatott a választott témám időhatárán. Amikor azután Hajdu könyve sok évvel később szinte véletlenül a kezembe került, nem győztem csodálkozni azon, hogy két évszázaddal az 1780–1790-ben lezajlott események után hogyan tud ez a rég elporladt ember ekkora indulatokat, ilyen haragot kiváltani valakiből – méghozzá egy tudós jogtörténetíróból.

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy talán itt is arról van szó, amiről Mikszáth írt Jókai regénye kapcsán, és amit ma is tapasztalunk: a felvilágosodással szembeni ellenséges érzületről és küzdelemről, amely nemcsak a mi kis országunkban folyik, hanem sokfelé a világban, immár csaknem négyszáz éve. Ráby Mátyás történetének tanulságai ezért ma is aktuálisak lehetnek. Napjainkban is időszerű, hogy jóakaratú emberek szembeszálljanak a hatalmon lévők visszaéléseivel és az alul lévők nyomorgatásával. Ami pedig Ráby igazát illeti, azért tartottam szükségesnek, hogy a régebbi és most újonnan végzett levéltári kutatásaim folyamán feltárt ismereteimet leírjam, mert a felvilágosodásellenes szerzők megállapításai a hazai történelmi köztudatban – sokféle módon – ma is hatnak. Hajdu könyvének állításait bizonyos mértékig átvette például a kiváló Benda Kálmán (igaz, hogy csak egy ismeretterjesztő rádióműsorban), és feltehetőleg az ő nyomán a Pest Megyei Levéltár (újraállamosítása óta: Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára) is: hivatalos honlapján 2016 elején még az volt olvasható, hogy a kalandor Ráby vádakat koholt, rágalmazott, dokumentumokat hamisított.

„Az igazi Ráby” alakját és történetét most fölösleges volna itt újból megírni, hiszen Szerb Antalnál, Sőtér Istvánnál és Komlós Aladárnál jobban úgysem lehetne. Az alábbiakban csak az átnézett levéltári források alapján igyekszem kimutatni, hogy önéletírásában Ráby nem hamisított, nem rágalmazott, hanem a lényeget tekintve igazat írt.

A Szentendrével kapcsolatos dokumentumok – mivel az uradalmi levéltári anyag ebből az időszakból alig maradt fenn – elsősorban a megyei levéltárban keresendők. Csakhogy itt Rábyval kapcsolatos iratokat, mint láttuk, 1941-ben nem találtak. 1964-ben azonban, amikor Benda Kálmán rádióinterjút készített az akkori levéltári igazgatóval, már úgy beszéltek ezekről az iratokról, mintha mindig is ott lettek volna. Amikor kutatóként (nem nyomozóként) 2016 őszén kezembe vettem a Ráby Mátyás pere feliratú iratcsomót, sok minden kiderült számomra. Az eléggé megviselt állapotú dokumentumok 1946-ban a kiselejtezett iratok palliumában feküdtek, következésképpen valamikor ’46 után kerültek ide. Az 1806-os évszámot tartalmazó levéltári jelzetből (IV.31-f, Processus terminati, azaz Befejezett perek, 1806. No. 1.) az is világossá vált, hogy annak idején, az ügy 1789-es befejeződése után az iratokat a felelős megyei tisztségviselők, vagyis az alispán, szolgabíró, ügyész és a többiek másfél évtizednél is tovább tartogatták valahol, ahelyett hogy a szabályoknak megfelelően beadták volna az archívumba. Az, hogy csak 1806-ban helyezték el ezeket szabályszerűen, már önmagában alátámasztja azt a gyanút, hogy Ráby üldözőinek volt mit rejtegetniük. De érdekes módon az egymást követő Pest vármegyei levéltárosok további másfél évszázadig sem adták elő az immár szabályos ügyiratszámmal ellátott dokumentumokat. Eleinte talán a levéltáros, aki szintén vármegyei tisztségviselő volt, tudatosan dugta el a kompromittáló dokumentumokat, a későbbiek meg már valószínűleg nem is tudtak róluk. (Vajon így lesz-e ez a mostanában évtizedekre titkosított iratokkal is?)

A Pest Megyei Levéltárban még egy iratcsomó található Ráby ügyével kapcsolatban; ez annak a részközgyűlésnek az 1785. évi anyagát tartalmazza, amelyre a megye az uralkodói rendeletre megindított vizsgálat lefolytatását bízta. Ez a vármegyei partialis congregatio azonban nem fejezte be a munkát. Az egyébként szabályszerűen archivált iratok alátámasztják Rábynak azt a véleményét, hogy ennek a Kalocsán ülésező testületnek a felállítása csak alibi volt, és munkálatai semmilyen érdemleges eredményre nem vezettek.

Ráby Mátyásra vonatkozó iratoknak azonban nemcsak a megyei (és az uradalmi) archívumban kellett lenniük, hanem országos hivatalok levéltáraiban is, hiszen az üggyel ezek is kénytelenek voltak foglalkozni, mivel Ráby közvetlen kapcsolatban állt (Bécsben töltött gyermekkorának epizódjai folytán) az uralkodóval. Én most csak a Helytartótanács levéltárában található, Rábyval és a szentendrei visszaélések ügyével foglalkozó iratokat tudtam átnézni. Az alábbiakban azonban hely hiányában nem tudok valamennyi dokumentumra kitérni, csak néhány fontosabbat ismertetek a Ráby önéletírásának állításait alátámasztó iratok közül.

Az 1806-ban levéltárba került Pest megyei iratokból kiviláglik, hogy lényegében minden igaz, amit Ráby az önéletrajzában ezekről a sötét alakokról megírt. Szó szerint: Setéth Mihály vármegyei alügyész volt az egyik üldözője, de a többi főtisztviselő – Szily alispán, Margalits főszolgabíró, Muslay István megyei ügyész, Somogyi Antal, a megyei bíróság elnöke is minden módon igyekezett eltakarítani Rábyt az útból, de addig is a lehető legembertelenebb börtönkörülmények között tartották fogva. (Megjegyzendő, hogy Jókai ezeket az embereket nem a valódi nevükön szerepelteti. Mint Gálos helyeslőleg írta, Jókai „úri tapintattal elhallgatja a vármegyei urak történelmi patinájú neveit”.) Egyes más szereplőket – kormányszékek vezető tisztségviselőit vagy a királyi biztosokat – Ráby esetenként tévesen vádolt meg, holott jelentéseikből, iratváltásaikból – amelyeket Ráby persze annak idején nem olvashatott – nem szándékos rosszindulatra derül fény, hanem többnyire csak hanyagságra, nemtörődömségre.

Jó néhány Pest megyei és helytartótanácsi irat támasztja alá Ráby önéletírásának legvalószínűtlenebb részleteit is, olyanokat is, amelyeket az ember hajlamos csupán fantazmagóriáknak tekinteni.

Itt van rögtön az 1786. decemberi fantasztikus szöktetés ügye. A megyei iratok közt fekszik, sok másolat mellett, egy eredeti irat: jegyzőkönyv arról, amit 1787. január 11-én a bécsi rendőrkapitányságon az ott jelentkező Ráby Mátyás vallott Bécsbe juttatása történetéről. Ezek a frissiben elmondottak szinte teljesen megegyeznek az önéletírásban és a Jókai-regényben olvasható történettel (utóbbi regényes hozzáadásai nélkül).

Ugyanígy alátámasztja Ráby szavahihetőségét az a vizsgálat is, amelyet a vármegyei vezetők képmutató módon folytattak le az általuk megrendezett szökés felelőseinek „megtalálására”. Természetesen sem a börtönt őrző hajdúk, sem a parancsnokuk nem tudott magyarázatot adni arra, hogy az éjjel-nappal szigorúan őrzött tömlöcből hogyan jutott ki Ráby; végül aztán akadt egy tanú, aki látta, hogy Ráby madárrá változva repült ki a rácsokon.

Az is kiderül, hogy nem a fantázia szüleménye volt Rábynak az a vádja, hogy távollétében ellenségei betörtek a házába, és mindenétől megszabadították (nemcsak irataitól, hanem ruháitól és berendezési tárgyaitól is). Egy keltezés nélküli, 1787 körül készült jegyzék felsorolja azokat az iratokat és ruhákat, amelyeket korábban Rábytól vittek el, majd a város archívumában őriztek, végül egy lepecsételt ládában a szentendrei plébánián rejtettek el.

A vármegyei ügyész saját kezű jelentése bizonyítja, hogy Rábyt szántszándékkal gyötörték második rabsága idején.

Az első királyi biztosnak már a legelső összefoglaló jelentése is teljes mértékben igazolta Rábynak a szentendrei magisztrátus visszaéléseire vonatkozó vádjait. A vizsgálatot végző Ócsai Balogh Péter (egyébként a szomszédos Nógrád megye helyettes alispánja) 1785. november elején felterjesztett jelentésében megállapította, hogy Szentendrén a lakosok egynyolcada nyomorgatja a hétnyolcadot. Azt írta, hogy a szegény adózó nép – a hivatalos szóhasználatban is: misera plebs contribuens – itt nagyobb nyomorban él, mint bárhol másutt az országban. A városvezetés elleni többi konkrét vád (a számadások meghamisítása, a saját részükre történt nagyszabású fakivágás, majd ennek eltussolására az erdő felgyújtása, mindenféle hatalmaskodás a lakosok ellen stb. stb. – ezekről Jókai mind beszámolt) szintúgy beigazolódott.

A megyei és uradalmi főtisztviselők vesztegetési ügyeiről azonban a jelentésben nem esett szó, mint ahogy a következő években mások által tovább folytatott vizsgálatokban sem, pedig a mellékletként csatolt dokumentumok (városi számadások, vallomások, jelentések stb.) ezekre is számos bizonyítékot tartalmaznak. A szentendrei visszaélések ügyében ugyanis Ráby második rabsága idején (1787. február – 1789. június) sem szakadt félbe a vizsgálat. A felelősök azonban, akiket a vármegyei vezetők továbbra is igyekeztek fedezni, végül könnyen megúszták: a legnagyobb büntetés az volt, hogy leváltották őket a város éléről; a lakosság a felsőbbség vezetésével új magisztrátust választott (amely nem volt sokkal jobb a réginél, csak egy ideig szigorúbb ellenőrzés alá került). A most már más megbízottak által 1787-ben tovább folytatott vizsgálat feltárta, hogyan igyekeztek a csaló, tolvaj vezetők a nyomokat eltüntetni; a városi levéltárban talált óriási rendetlenséget (és hiányokat) a hivatalosan kirendelt szakember sem volt képes helyrehozni (és pótolni).

A Ráby által végül soha meg nem ismert dokumentumokból az is kiderül, hogy minden szívós kérelmezése és utánajárása ellenére miért nem sikerült kézhez kapnia az ellene állítólag lefolyt perben hozott ítéletet: minden illetékes hivatalban mindvégig azt a választ kapta, hogy ilyet nem találnak. Valóban nem is találhattak, hiszen a Ráby elleni vádirat és ítélet fogalmazványban maradt, soha nem tisztázták le szabályosan, és nem terjesztették fel érvényesítés végett a felettes hatósághoz. Az illetékes hivatalok ezért nem adhatták elő Rábynak a számára életbevágóan fontos dokumentumot. Maga az 1789. február 12-re keltezett fogalmazvány hatvankét oldalon sorolja Ráby ellen a végül négy pontba foglalt súlyos, főbenjáró vádakat; az ítélet viszont a fogalmazvány szerint mégsem halál lett volna, hanem tízévi kegyetlen rabság.

Még azt is meg kell jegyezni, hogy – miként ez a levéltári forrásokból kiderül – a Ráby által bejelentett visszaélések egy része már az 1760-as években is tudott volt, de a vármegye mindenkor és mindenféle módon akadályozta a vizsgálat végigvitelét. Még a nagy hatalmú gróf Grassalkovich Antal kamaraelnök bicskája is beletört a szentendrei magisztrátus elleni küzdelembe. Azután például a szentendrei „katolikus közösség” is (a lakosságnak csaknem a fele) hiába panaszolta be a vármegyénél a görögkeleti városvezetőket különféle visszaélések, a terhek egyenlőtlen elosztása és más jogtalanságok miatt 1772-ben, amelyek szerintük a katolikusok életét egyre elviselhetetlenebbé tették, mert az illetékesek visszadobták az ügyet. Egyébként itt már szó volt arról, hogy a bűnös módon szerzett pénzt talicskával tolták át a később is szereplő Paprika Péter akkori bíró házába (mi mással hordták volna át azt a sok érmét?).

  1. József már trónra jutása előtt, társkirályként is fontos célként tűzte ki maga elé, hogy felszámolja az országban a – többszöri utazása során – saját szemével megtapasztalt hatalmas visszaéléseket, amelyek nemcsak a kincstárat károsították meg, hanem a jogfosztott, nyomorult népet is kiszipolyozták. A szentendrei csalások és megvesztegetések ebbe a sorba tartoztak. Ráby Mátyás is II. József kudarcának esett áldozatul – anélkül, hogy az események idején a jozefinizmus, a felvilágosodás hívének tudta volna magát. Francia földön kiadott emlékiratában azonban már tudatosan vallotta magát az emberi jogok harcosának. S ha további sorsa homályba vész is, mégis nyomot hagyott a történelemben. Ki tudja, hányan lehettek még nehéz sorsú hazánkban olyanok, akik küzdöttek az igaz ügyekért, de még ennyi nyomot sem hagytak maguk után.

A vég kezdete? Németh András esszéje

Így játssza el utolsó modernizálási esélyeit Oroszország

A Putyin-rendszer bukását hozhatja az Ukrajna ellen február 24-én kezdett háború, amely részben azért tört ki, mert a nyugati államok nemet mondtak az új Jaltára. Arra, hogy elismerjék, Oroszország saját érdekszférájának tekintheti az egykori Szovjetunió volt tagköztársaságait, s hogy Moszkva megtilthatja a NATO új tagokkal való bővítését. Alighanem a Kremlben is tudták, hogy az orosz követelések maradéktalan teljesítésére nincs esély, Putyinék valódi célja az lehetett, hogy amennyit lehet, visszaszerezzenek a Szovjetunióból vagy még inkább az egykori cári birodalomból.

Egy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött folyamat jutott el február 24-én hajnali öt órakor, ha nem is a végéhez, de mindenképpen egy fontos fordulóponthoz. Vlagyimir Putyin orosz államfő 2007. február 10-én mondta el gyorsan híressé vált beszédét a müncheni nemzetközi biztonsági konferencián, amelyben azt hangsúlyozta, elfogadhatatlan, hogy a hidegháború vége után másfél évtizeddel is még az USA uralja a világpolitikát. Azt is kijelentette, a NATO keleti bővítése nem járul hozzá az európai biztonság szavatolásához, sőt, éppen ellenkezőleg, új feszültségek forrását jelenti. Az orosz elnök Münchenben vetette először a Nyugat szemére, hogy – legalábbis szerinte – az USA és Európa becsapta Oroszországot: az észak-atlanti katonai szövetség annak ellenére vette fel az új tagokat – többek között Magyarországot –, hogy az amerikai és európai politikusok a Szovjetunió szétesésének időszakában, az 1990-es évek elején, többször is ígéretet tettek arra, nem viszik közelebb a NATO-t Oroszország határaihoz.

Az első hét év
Putyin ekkor már hét éve volt hatalmon – a miniszterelnöki posztot 1999-ben vette át, majd 2000-ban ült be az államfői székbe az egyre inkább betegeskedő Borisz Jelcin helyére. Ez alatt a hét év alatt Putyin, a szovjet titkosszolgálat, a KGB egykori drezdai rezidense, majd a KGB-t Oroszországban felváltó Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) vezetője rendbe rakta Oroszországot. Részben az égbeszökő olaj- és gázáraknak köszönhetően stabilizálta a költségvetést, megfékezte az országot a jelcini időkben kirabló oligarchákat, és megkezdte az orosz hadsereg modernizációját is. Ebben az időszakban a Kreml ura a Nyugattal is együttműködött: már ő volt hatalmon, amikor 2002 májusában Rómában megalakult a NATO–Oroszország Tanács – ez a testület az Állandó Közös Tanácsot váltotta fel kibővített hatáskörrel –, s Moszkva évekig segítette a NATO és szövetségesei 1999-ben kezdődött afganisztáni hadműveleteit is.

A mélyben mégis megjelentek a hajszálrepedések, s az első jelentős törést a müncheni beszéd jelentette. Az okokat – ahogy mindent – másképp magyarázzák Moszkvában és a Nyugaton. Oroszország teljesen átvette Putyin érvrendszerét, amely szerint azért romlott meg a viszony a NATO és Moszkva között, mert a Nyugat semmibe veszi Oroszország biztonsági érdekeit, folyamatosan lekezelően bánt az egykori Szovjetunió legnagyobb utódállamával, és nem tartotta be a szavát, amikor több körben is új tagokkal bővítette a mára már harminc tagállamból álló NATO-t. Több nyugati politológus, köztük a hidegháború korszakának legismertebb amerikai diplomatája és történésze, George F. Kennan, illetve az ugyancsak amerikai John Mearsheimer is osztja – legalább részben – az orosz álláspontot, szerintük is igaz, hogy a hidegháborúban aratott győzelem után a Nyugatnak jobban oda kellett volna figyelnie az „orosz lélekre”, és valóban egyenrangú partnerként kellett volna kezelnie a legyőzött ellenfelet.

Németh András

A mai napig folyik a vita arról, mit és hogyan ígért meg a Nyugat az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Mihail Gorbacsov akkori kommunista pártfőtitkárnak és szovjet elnöknek. Bár hangoztak el szóbeli ígéretek, az egyértelmű, hogy írásbeli, szerződésben vállalt garancia sohasem született, s a szóbeli vállalások is leginkább arra vonatkoztak, hogy a NATO a német egyesítés után nem vezényel csapatokat és nem telepít katonai infrastruktúrát az egykori NDK területére. Maga Gorbacsov is azt nyilatkozta egy 2014-es interjújában, hogy James Baker amerikai külügyminiszter nem vállalt kötelezettséget arra, hogy nem bővítik a NATO-t. „A NATO-bővítés egyáltalán nem merült fel. Teljes felelősséggel mondhatom, egyetlen európai ország sem vetette fel ezt a kérdést ezekben az években, sőt még az után sem, hogy 1991-ben felbomlott a Varsói Szerződés. Arról tárgyaltunk, hogy a NATO nem jelenik meg az NDK területén az újraegyesítés után. Baker azon kijelentését, amely szerint a NATO egy centimétert sem megy tovább kelet felé, ebben a kontextusban kell értelmezni” – mondta Gorbacsov.

Sz. Bíró Zoltán történész szerint egyébként már csak azért sem merült fel akkor a NATO egykori volt szocialista államokkal való kibővítése, mert a legtöbben – így az orosz vezetők is – arra számítottak, ha vesz fel új tagot az észak-atlanti szövetség, az Oroszország lesz. Az Oroszország-szakértő arra is emlékeztetett, hogy amikor Borisz Jelcin orosz elnök 1993-ban Lengyelországba látogatott, varsói sajtóértekezletén egyértelműen kijelentette, Moszkvát nem zavarja, ha Lengyelország beadja jelentkezését a NATO-ba. Az orosz politikai vezetők hangulata nem sokkal később kezdett változni, s mire Putyin hatalomra került, Moszkvában már bizalmatlanul figyelték a NATO-t.

Ehhez az is hozzájárult, hogy 1999 nyarán kis híján fegyveres összecsapás tört ki Oroszország és a NATO katonái között a koszovói főváros, Priština repülőterén. Miután döntés született arról, hogy a Szerbia elleni 1999-es NATO-légitámadást követően külföldi békefenntartók fogják szavatolni a rendet az akkor még Szerbiához tartozó Koszovóban, az orosz csapatok foglalták el elsőként a stratégiai fontosságú prištinai légikikötőt, s egy ideig úgy tűnt, a később érkezett NATO-erők a leszállópálya elzárásával akarják megakadályozni, hogy légi úton érkezzenek újabb orosz csapatok. A fegyveres konfliktust Mike Johnson brit tábornok akadályozta meg, aki megtagadta a leszállópálya blokkolását célzó parancs teljesítését, és közölte, nem fogja kirobbantani a harmadik világháborút. A válságot végül úgy sikerült megoldani, hogy a térségben lévő államok – köztük Magyarország – sorra lezárták a légteret az orosz gépek előtt, így feleslegessé vált a fizikai blokád.

Viharos orosz múlt

Míg Moszkva szemében a Nyugat a hibás, számos szakértő akad, aki azt hangsúlyozza, Oroszország akkor is agresszívabbá vált volna, ha a NATO nem vesz fel új tagokat és a külvilág egészében véve megértőbbnek mutatkozik. Egyikük, az Oroszországot nagyon jól ismerő Stephen Kotkin, a Princeton Egyetem tanára szerint az orosz történelem tanulmányozása után azt a következtetést lehet levonni, hogy az ország vezetőinek folyamatosan a birodalom építése volt a célja. „Egyáltalán nem számít meglepetésnek az, ami most Oroszországban történik, a mostani fejlemények nem térnek el a történelmi hagyományoktól. Jóval az előtt, hogy a NATO megalakult volna, Oroszország már a 19. században is így nézett ki: egy autokrata állt az ország élén, az országban elnyomás volt, a hatalom militarista volt, és már akkor a Nyugat és a külföld iránti bizalmatlanság jellemezte az országot. A most ismert Oroszország nem a Nyugat viselkedésére adott válasz miatt olyan, amilyen. Az oroszországi belső folyamatok formálták az országot olyanná, amilyennek ma ismerjük” – mondta Kotkin a The New Yorker magazinnak adott márciusi nyilatkozatában. Szerinte egyébként a NATO-bővítésnek köszönhető, hogy a Nyugatnak most talán kevésbé kell aggódnia Lengyelország és a három balti állam, Lettország, Litvánia és Észtország biztonságáért.

Azt is hangsúlyozta, hogy Oroszország egy nagyhatalom, ám néhány pillanattól eltekintve nem A Nagyhatalom. „Azért, hogy utolérje a Nyugatot, vagy legalábbis kezelni tudja a fejlettségbeli különbségeket, Oroszország mindig kényszerítéshez folyamodik. Egy nagyon állami központú rendszert alakítanak ki, hogy rákényszerítsék az országot a Nyugat utolérésére. Előbb-utóbb egy diktátor kerül hatalomra, aki később despotává válik. Egy ideig ebben az állapotban maradnak, mert nem tudnak megszabadulni attól a vágytól, hogy ők legyenek a legnagyobb hatalom, ám ezt sohasem lesznek képesek elérni. Eurázsia mindig is gyengébb, mint a brit-amerikai hatalmi berendezkedés” – magyarázta a politológus.

Bár Kotkin nem beszélt Kínáról, a mai Oroszországnak nemcsak az fáj, hogy ismét képtelennek bizonyult a Nyugat utolérésére, hanem az is, hogy közben gyorsvonati sebességgel elszaladt mellette Kína is, amelynek a GDP-je az ezredforduló óta tizenháromszorosára nőtt, s minden tekintetben túlszárnyalta Oroszországot: tízszer akkora a népessége és a gazdasága, s Kína vált a technológiai fejlődés egyik fő központjává is. Bár Moszkva igyekszik szövetségesi viszonyt fenntartani szomszédjával, és Peking is késznek mutatkozik a kapcsolatok szorosabbra fűzésére, a két ország között valószínűleg sohasem alakulhat ki valódi bizalom.
Már csak azért sem, mert Moszkva gyűlöli az olyan partneri kapcsolatokat, amelyekben Oroszország a gyengébb fél, s Oroszországban azt is tudják, Kínában sokan emlékeznek arra a pár száz évvel ezelőtti helyzetre, amikor Szibéria és az orosz távol-kelet nagy része nem a cári birodalomhoz, hanem Kínához tartozott. A kínai–orosz határon hatalmas a populációs nyomás: az orosz oldalon elnéptelenedő városok és falvak találhatók, míg a kínain milliós, gyorsan fejlődő városok állnak. Az oroszországi kínai jelenlét is ugrásszerűen nő, az orosz oldalon lévő területek nagy részét már kínai tulajdonban lévő vállalatok művelik meg, kínai munkásokkal.

Befolyási övezetek

Moszkvában is tudják, az ország vesztésre áll a nagyhatalmak közötti versengésben, és valószínűleg azzal magyarázható a Putyin-rezsim egyáltalán nem új keletű agresszivitása, hogy a Kreml igyekszik menteni a menthetőt. Ezt a cél szolgálja az is, hogy Putyin az utóbbi években egyre határozottabb lépéseket tett egy új Jalta létrehozása érdekében. Míg a második világháború végén tartott jaltai konferencián a szövetségesek megegyeztek a világégés utáni új rendről – azaz érdekszférákra osztották Európát –, most Putyin valami hasonlót szeretett volna elérni. A NATO-nak és az USA-nak 2021 decemberében eljuttatott „szerződéstervezetnek” nevezett ultimátumban azt követelte, hogy a nyugati katonai szövetség vállaljon írásos garanciát arra, hogy nem vesz fel új tagállamokat, s egyben vonja vissza azt a katonai infrastruktúrát, amelyet 1997 – a NATO és Oroszország közötti alapmegállapodás érvényben lépése után – telepített az új tagállamok területére.

Az „új Jalta” lényege az lenne, hogy a Nyugat ismerje el orosz érdekszférának az egykori Szovjetunió volt tagállamait – talán még azokat a balti államokat is, amelyeknek a szovjet megszállását a Nyugat sohasem ismerte el legitimnek –, s jöjjön létre egy ütközőzóna Oroszország és a Nyugat között. Még a régi és az új Jalta alátámasztását szolgáló érvelés is hasonló, annyi a különbség, hogy míg Sztálin azt ismételgette, számára elfogadhatatlan, ha Lengyelország élén egy Moszkvával ellenséges kormány áll, most Putyin azt nevezte elfogathatatlannak, hogy Ukrajna kormánya legyen ellenséges Oroszországgal.
Mindezt annak ellenére kívánta elérni Moszkva, hogy a Szovjetunió is – amelynek jogutódja a mai Oroszország – aláírta 1975-ben a helsinki záróokmányt, amelynek egyik legfontosabb pontja az, hogy valamennyi szuverén országnak joga van eldönteni, melyik gazdasági, politikai vagy katonai szövetséghez csatlakozik.

Európai félelmek

Hogy mennyire nem csak kevesek fejében alakult ki félelem attól, hogy az USA és Oroszország esetleg ismét érdekszférákra kívánja osztani a világot vagy annak egy részét, az is mutatja, hogy amikor január elején Washington és Moszkva képviselői találkoztak, hogy megvitassák az orosz követeléseket, Josep Borrell, az EU biztonság- és külpolitikai főképviselője is azt hangsúlyozta, nem élünk már a jaltai időkben. „Nem lehet szó arról 2022-ben, hogy két nagyhatalom érdekszéfrákra osztja a világot, a nemzetközi biztonságról szóló párbeszédben több szereplőnek is részt kell vennie” – közölte Borrell Kijevben tett látogatásán.
Az, hogy Oroszország eljutott a Nyugatnak küldött ultimátumig, majd úgy támadta meg Ukrajnát, hogy nem hagyott időt a nyugati válasz megfogalmazására – számtalan jel utal arra, hogy Moszkva már tavaly decemberben eldöntötte, hogy megtámadja nyugati szomszédját –, részben annak tudható be, hogy a nyugati államok sokáig ugyanazzal a megbékéltető politikával viseltettek Moszkva iránt, amely már az 1930-as évek végén is teljes kudarcot vallott, amikor Németországot próbálták engedményekkel korlátok között tartani.

A békéltetési politika kudarcaPutyin ugyanis nem az Ukrajna elleni támadással kezdte a cári Orosz Birodalom helyreállítását. 2008-ban – másfél évvel a müncheni beszéd után – az orosz hadsereg megtámadta és pár nap alatt legyőzte Grúziát, és elismerte az ottani két szakadár köztársaság, Abházia és Dél-Oszétia államiságát, majd hamarosan gyakorlatilag annektálta az elfoglalt térséget. A Nyugat ugyan szankciókkal válaszolt, ám ezek a büntetőintézkedések nem bizonyultak elég szigorúnak ahhoz, hogy elvegyék Moszkva kedvét az újabb kalandoktól.

Miután a kis kaukázusi volt szovjet tagköztársaság megcsonkításán hamar túllépett a világ, következett a nagyobb szomszéd, Ukrajna. 2014-ben – arra hivatkozva, hogy az egyébként teljesen feleslegesen elfogadott ukrán nyelvtörvény hátrányos helyzetbe hozza az ukrajnai orosz kisebbséget – az orosz hadsereg csapatjelzést nem viselő katonái, az „udvarias zöld emberek” gyakorlatilag egy puskalövés nélkül megszállták az Ukrajnához tartozó Krímet. Pár hónappal később, miután a Krímet hivatalosan is Oroszországhoz csatolták, az orosz katonaság hathatós segítségével Luhanszk és Donyec megye egy részén kikiáltották a két, Moszkva-párti népköztársaságot, ahogy Putyin fogalmazott az Orbán Viktorral tartott soros találkozó utáni sajtóértekezleten, a kelet-ukrajnai traktorosok és bányászok legyőzték az ukrán hadsereget. A krími és a kelet-ukrajnai beavatkozás annak ellenére következett be, hogy Moszkva több dokumentumban – például az 1994-es budapesti memorandumban, valamint az 1997-es orosz–ukrán államszerződésben is garantálta Ukrajna szuverenitását és területi sérthetetlenségét.
2014 után ugyan súlyosabb szankciók következtek, ám ezek ellenére folytatódott az orosz hadsereg fejlesztése és a büntetőintézkedések nem érintették meg az orosz gazdaság alapjait: bár a gazdasági növekedés üteme alacsonyabb volt a világátlagnál, az ország megtanult együtt élni a szankciókkal. És hogy mennyire opportunista volt a világ, azt pontosan megmutatta Joe Biden amerikai elnök egyik nyilatkozata is, amelyben elárulta, ha az Ukrajna körül felsorakozott mintegy 200 ezer orosz katona csak egy kicsit tör be Ukrajnába – azaz nem megy túl a már ez egyébként is orosz megszállás alatt lévő területen –, akkor a szankciók sem lesznek túl komolyak.
Nemcsak a megbékéltetési politikával volt baj, hanem azzal is, hogy a világ hitt Putyinnak, aki 2015-ben, miután annektálta a Krímet, közölte, biztos abban, hogy nem tör ki háború hazája és Ukrajna között. „Biztos vagyok abban, hogy lehetetlen egy orosz–ukrán háború kitörése. Ukrajna független állam, ezt tiszteletben kell tartanunk” – nyilatkozta az orosz elnök. Azt is hozzátette, hogy nem tartja a szomszédos országot orosz befolyási övezetnek. „Mi mondtunk le erről, amikor az 1990-es évek elején döntés született az Oroszországi Föderáció szuverenitásáról. Megszabadítottunk Ukrajnát a jelenlétünktől, és ez a mi döntésünk volt. És ha ezt tettük, akkor tiszteletben kell tartanunk a függetlenségüket. Az ukrán népre tartozik, hogyan építik kapcsolataikat” – magyarázta.

Putyin tévedései

Az Ukrajna elleni mostani nyílt és átfogó támadással a jelek szerint több szempontból is alaposan elszámolta magát Putyin. Nemcsak azzal, hogy rosszul ítélte meg az ukrajnai közhangulatot, valamint alábecsülte az ukrán hadsereg képességeit és túlértékelte az orosz katonaság erejét, hanem azzal is, hogy valószínűleg nem számított arra, hogy a Nyugat valóban komoly büntetőintézkedéssel torolja meg az agressziót. A komoly válasz pedig valószínűleg arra utal, hogy a Nyugat felhagy a megbékéltető politikával, és leírta Putyint mint megbízható tárgyalópartnert.
Bár egyelőre nem tudni, hogyan ér véget Oroszország ukrajnai agressziója, az biztosnak tűnik, hogy Putyin tavaly decemberi követeléseit nem fogja teljesíteni a Nyugat. Nem fogja visszavonni a 2014 óta Lengyelországba és a balti államokba vezényelt – igencsak korlátozott létszámú – NATO-erőket, és nem ígéri meg a NATO-bővítés végleges leállítását sem. Az orosz agresszió pont a moszkvai várakozásokkal ellentétes reakciókat vált ki: Svédország és Finnország is fontolóra vette a NATO-csatlakozást, és az is biztos, hogy a sokáig Moszkva felé is kacsingató Moldova is még inkább eltávolodik Oroszországtól.

Az is biztos, hogy nem lesz, és nem is lehet hivatalos megállapodás egy új Jaltáról, ám sok jel utal arra, hogy Oroszország annak ellenére elér valamit, hogy hosszabb távon mindenképpen rosszul jön ki az ukrajnai beavatkozásból. S hogy mit profitálhat Oroszország? Azt, hogy Ukrajna – valószínűleg nem véglegesen – lemond a NATO-hoz való csatlakozásról, s hasonlóan tesz Grúzia és a kérdést egyelőre nem is bolygató Moldova is. A nyereség ugyanakkor nem túl jelentős: az már az orosz agresszió előtt is nyilvánvaló volt, hogy Ukrajna jó ideig semmiképpen sem csatlakozhat a NATO-hoz. Az is árulkodó jel, hogy már a 2008-as bukaresti NATO-csúcson is felmerült az az ötlet, hogy Ukrajnát vegyék be a NATO békepartnerségi programjába, ám az amerikai kezdeményezést azonnal lesöpörték az asztalról az európai tagországok, s az ügy azóta sem került újra napirendre.

Oroszország talán területet is nyerhet, ám egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy azokat meg is tarthatja. Egy negyvenmillió lakosú ország akár felének a megszállásához és pacifikálásához ugyanis sok százezres erőre és komoly pénzügyi háttérre lenne szükség, s ez Oroszországnak már a háború megindításakor sem állt a rendelkezésére. Még az orosz források is elismerik, hogy a Krím fenntartása – és egyfajta kirakatként való bemutatása – is megterheli az orosz költségvetést. Egészen más lenne a helyzet Ukrajna többi részén, ahol egyrészt újra kellene építeni a szétlőtt városokat és utakat, miközben meg kellene küzdeni a fel-fellángoló partizánmozgalmakkal is. Mindezt úgy, hogy nem enyhülnek az Oroszország elleni szankciók, amelyek már most is megrengették a gazdaságot. Elszabadult az infláció, kivonultak a nyugati vállalatok, és az importtermékek hiánya miatt állítólag már az egyik harckocsigyárban is leállt a termelés.

A rezsim vége?

Míg a várható nyereség erősen korlátozott, a hosszú távú veszteség felmérhetetlen. Kérdéses, hogyan alakul például az „új Jalta” keretében orosz érdekszféraként számontartott – és most valós orosz megszállás alá került – Fehéroroszország jövője. Az oroszok népszerűsége már az után csökkent, hogy a 2020. augusztusi elnökválasztás elcsalása után az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka csak orosz segítséggel volt képes lecsendesíteni a hónapokig tartó tiltakozási hullámot, s most, hogy Putyin a jelek szerint a fehérorosz hadsereget is bele kívánja rántani az Ukrajna elleni háborúba, tovább romolhat a testvérnépnek tartott oroszok megítélése. Már csak azért is, mert a fehéroroszok az ukránokat is testvérként tartják számon, s a két nemzet még sohasem háborúzott egymás ellen. Figyelemre méltó az is, ahogyan Lukasenka kihátrált az orosz hadsereggel való közös fellépésből. A háború megindítása előtt még azt sugallta, hogy kész bármikor együtt akcióba lépni Putyinnal, ám az utóbbi napokban már azt ismételgeti, hogy országának hadserege nem csatlakozik az offenzívához. Valószínűleg hozzá is eljutott annak a nem hivatalos felmérésnek az eredménye, amely szerint a fehéroroszoknak csupán három százaléka támogatná az Ukrajna elleni katonai akcióhoz való csatlakozást.

Hosszabb távon a Putyin-rendszer megrendülését is magával hozhatja az ukrajnai válság és a pusztító hatású nemzetközi szankciós rezsim. A Kreml urának nem tervszerű távozása ugyanakkor azt is jelentené, hogy Oroszországban újra az átmeneti bizonytalanság korszaka jönne el, és így talán újra lekerülne a napirendről a nagyhatalmak közötti érdekszféra-felosztás ügye. De ebben az esetben is lenne miért aggódni: ahogy a Szovjetunió szétbomlásának az időszaka is számos kihívással járt – felmerült például az atomeszközök rossz kezekbe kerülésének a veszélye is –, Oroszország megrendülése is súlyos következményekkel járna. Minden bizonnyal ismét felforrósodna a helyzet az Észak-Kaukázusban, ahol jelenleg olyan pénzzel és jogkörökkel megvásárolt helyi kiskirályok uralkodnak, akik valószínűleg csak addig tartanának ki Moszkva mellett, amíg nem apad el a központból érkező támogatás. A jórészt muszlimok lakta térség stabilitásának megbomlása pedig komoly veszélyeket rejt magában, alighanem ismét megjelennének a Kaukázusban a különféle szélsőséges iszlamista mozgalmak.
Az is biztos, hogy az ukrajnai offenzíva miatti elszigetelődés következtében végleg elpárolognak Oroszország modernizációs esélyei. A gazdaság és a társadalom korszerűsítésére Putyinnak kiváló lehetőséget teremtettek volna a magasba szökő energiaárak – az orosz költségvetés bevételeinek tavaly is több mint az egyharmada származott a gáz- és olajexportból –, ám a modernizálás a vártnál lassabban haladt. Nem lett például versenyképes az orosz Szilícium-völgynek szánt Szkolkovo-projekt, és úgy tűnik, hogy az újítások jó része, csakúgy, mint a szovjet időkben, csupán a hadsereg fejlesztését szolgálta. Azaz nem változott az a helyzet, hogy Oroszország saját magát zsákmányolja ki: ásványkincseit gyakorlatilag feldolgozás nélkül szállítja külföldre, és külkereskedelmi szerkezete egy fejlődő államéra emlékeztet. Most, hogy beszűkültek a finanszírozási lehetőségek, illetve a fejlett technológia importjának a lehetőségei, még tovább lassulhat a polgári gazdaság fejlesztése és a társdalom modernizálása.

Közben pedig még inkább lehagyják Oroszországot a gyorsan fejlődő vetélytársak, amelyek a jövőben még inkább az erő pozíciójából fognak tárgyalni Moszkvával. Az is fékezheti az egyébként is lassú reformokat, hogy a fenntartható energiaforrásokra való fokozatos, ám egyre gyorsuló áttérés miatt már a nem túl távoli jövőben csökkenni fog a kereslet az orosz exportban kulcsszerepet játszó szén- és szénhidrogének iránt. Igaz, maradnak még az egyéb külföldön eladható nyersanyagok és a gabonafélék, s Oroszországban már azt is felvetették, néhány év vagy évtized múlva a Bajkál-tóban összegyűlt édesvíz is fontos exportáruvá válhat. Addig azonban egyre inkább igazzá válik az a III. Sándor cártól származó és Putyin által is többször idézett mondat, amely szerint Oroszországnak két igaz szövetségese van, a hadsereg és a haditengerészet. „A fiának küldött üzenetben elmagyarázta, ez azért van így, mert a világon mindenkit megrémít Oroszország nagysága” – hangsúlyozta egy néhány évvel ezelőtti beszédében az orosz elnök.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 áprilisi számában. Nyitókép: portfolio.hu)

Farkas Zoltán: Züllés

Bevezetés a populizmus gazdaságtanába

Ezt már mindenki pontosan érti, ne legyenek kétségeink.

A médiatörvény és az alaptörvény még csak a bennfentesek aggodalmát váltotta ki. A választójogi törvény módosítása nemkülönben.

A magyar közállapotokról folytatott hivatalos vizsgálódások többsége évekig leragadt a jogi paragrafusok értelmezésénél. Bár készültek nagy és átfogó elemzések is arról, hogy Magyarországot fokozatosan az autokráciák közösségébe kormányozzák, és nem kisebb tekintély, mint Kornai János, a Harvard professor emeritusa fogalmazta meg, hogy már oda is tartozik,[1] az uniós vezetők többsége évekig esélyt adott arra, hogy a lényegi kérdésekben marad a partneri viszony. Csapataink a NATO oldalán harcban állnak, védik a békét Koszovótól Boszniáig, Afganisztánig vagy tíz országban. Az Európai Unió jogrendjének alkalmi megsértése csupán tétova piacvédő kísérlet, ettől még a magyar miniszterelnök együtt szavaz a többi állam- és kormányfővel. Paksból az energia a fontos, nem az orosz befolyás. A szögesdrót a déli határon ronda ugyan, és viszolygást kelt, de Európát is védi a migránsoktól. A kettős beszéd nem több ámításnál és kábításnál, kifelé, befelé, erre és arra. A gazdaság nagyjából rendben, fűtik az uniós pénzek, és megtorpan, ha nem, de nincs fenyegető egyensúlyhiány. Táboron belül léteznek nagyobb bajok is annál, mint hogy a magyar kormányfő nem tartja tiszteletben a demokratikus jogrendet. Globálisan is veszélyben van a mainstream, nemcsak Magyarországon, más vezetők is kilógnak a demokratikus konszenzusból. Leköti az erőket, elvonja a figyelmet a Brexit, Trump, Marine Le Pen, Jarosław Kaczyński és elvbarátaik.

Orbán Viktort eltűrni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.

Ma más a helyzet. A Népszabadság megszüntetése, a civilek vegzálása, a nemzetközi pénztőke ostorozása, a Közép-európai Egyetem likvidálása félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan. Olyan, mint a könyvégetés, az égetőkre ég a bélyeg.

„Kedves vendégeink, láttam a felbukkanó reklámtáblákat: Állítsuk meg Brüsszelt! Elég idős vagyok ahhoz, hogy ezeket így értelmezzem: állítsuk meg a fejlődést. Fejezzük be az együttműködést és az integrációt, ami az elmúlt hetven évben példa nélküli békéhez vezetett Európában. Hadd állítsuk meg a történelmet, hadd menjünk egyedül, hadd állítsuk meg Brüsszelt, hadd térjünk vissza dicső múltunk rémtetteihez” – mondta Olav Berstad, Norvégia nagykövete, amikor elszámolt a kormánya által nyújtott támogatással.[2]

Nincs bocsánat. Sőt. Ami eddig vigasztaló vagy inkább öncsaló különbségtétel volt, hogy az EU-nak, az IMF-nek, Junckernek, Merkelnek, fűnek, fának csak a magyar kormánnyal van baja, nem a magyar néppel, az már változóban van. Félő, hogy egyre többen fogják a fejünkre olvasni „dicső” múltunk rémtetteit. És az újakat, köztük Orbán Viktort. Őt választottuk, biztosan nem véletlenül. A múltunkból, a karakterünkből, a tradíciónkból ez következik.

A Nyugat leír minket, úgy, ahogy vagyunk. Züllött kormány. Barbárok hona. Fenébe az árnyalatokkal.

*

Akkor irány a Kelet? Miért is ne. Bár nem lesz könnyű menet.

Ne is menjünk mi a sztyeppékre, sivatagokba. Inkább importáljuk a Kelet politikai rendszereiből mindazt, mi lényeges. Egyeduralmat, önkényt, uralkodói kiváltságokat. Nepotizmust, szolgarendszert, erős rendfenntartókat. Rabul ejtendő államot.

A keleti nyitás nem olyan vészes, azon még nyerni is lehet, a nagyobb baj, hogy úgy látom, Orbán Viktor a magyar társadalmat akarja keletiesíteni – mondta évekkel ezelőtt egy fideszes képviselő, akinek van rálátása a világgazdaságra, és aki a kormányzati apparátust is megjárta.

Talált, süllyedünk.

A posztszocialista térségben, 1995 óta először, a stabil demokráciák megint kisebbségben vannak az autokráciákkal szemben – írja a rendszerváltó országokat minősítő összegző jelentésében a Freedom House.[3] A huszonkilenc ilyen ország közül már csak a három balti állam, Szlovákia, Szlovénia és Lengyelország tekinthető konszolidált demokráciának, bár az utóbbi gyors ütemben ront pozícióján. Magyarország Közép-Európában a félig konszolidált demokráciák csoportjának sereghajtója, Románia és Bulgária mögött. Pedig egykor a demokratikus átalakulás éllovasa volt. Az átmeneti, hibrid rezsimeket ez a csoport még megelőzi, például Ukrajnát, Moldovát, de van még lejjebb is, az autokráciák világa. Itt helyezkedik el Orosz- és Fehéroroszország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán.

A boldogító önkényuralmak.

Tíz üzbégből kilenc válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy összességében elégedett-e az életével – derül ki az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az EBRD egész régiót árfogó felméréséből.[4] De a tádzsikok, kirgizek háromnegyede is ezt mondta. A kazahok közül háromból kettő.

A politikai-kormányzati formák tipológiáját felvázoló írásában Kornai János az autokráciákat következőképpen jellemzi. Egy: a kormány békés, civilizált procedúrával nem váltható le. Kettő: csak formálisan léteznek vagy gyengék azok az intézmények, amelyek együttesen garantálnák a leválthatóságot. Három: van legális parlamenti ellenzék; a választásokon több párt indul. Négy: nincs terror (tömeges kényszermunkatáborok és kivégzések), de szórványosan felhasználnak különböző eszközöket a politikai ellenfelekkel szemben (hamis indokolással börtönbüntetés, esetleg politikai gyilkosság).

Az autokráciákban él a hajlam arra, hogy diktatúrává alakuljanak, veti fel.

Az autokrata vezetőkben is, hogy diktátorrá váljanak.

Vissza hazai vizekre. A megkérdezett magyaroknak csupán az egyharmada elégedett „mindent összevetve” az életével. Harmincegy vizsgált országból Oroszország, Örményország, Ukrajna, Moldova és Görögország végzett mögöttünk. Ami pedig a választási lehetőségeket illeti, a magyarok hetven százaléka többre tartja a gyors gazdasági növekedést a teljes demokráciánál. Összehasonlításképpen, Németországban csak tizenöt százalék tenne engedményt a demokratikus értékek rovására és a tempósabb gazdasági növekedés javára.

Magyarországon a demokrácia hiányát boldogtalanság tetézi.

Magyarországnak jó esélye van rá, hogy a demokrácia hiányát, a boldogtalanságot és a lassú növekedést kombinálja.

„A magyar politikában 2016 nyarára az idegenellenesség és az intolerancia vált a fő jellemzővé” – állapítja meg a Freedom House. Az elemzés nem sokkal a Népszabadság kormányzati hátszéllel történt megszüntetése után, de még a felsőoktatási törvény CEU-ellenes módosítása, a civil szervezetek megrendszabályozása és az Állítsuk meg Brüsszelt! kampány előtt készült. A magyar kormány elszigetelődő és nacionalista álláspontra helyezkedik az európai és a nemzetközi színtéren is, fűzi hozzá. Magyarországon és Lengyelországban a populista vezetők megtámadták az alkotmánybíróságot, aláásták a fékek és ellensúlyok rendszerét, a közmédiát propagandagépezetükké alakították – summázza.

Nincs még vége. Ne reménykedjünk.

*

A populizmus világszerte terjed. Ennek már képlete is van.

Az átlagos gazdasági növekedés 1 százalékpontos csökkenése 3,1 százalékponttal növelte a populista pártok szavazótáborát az európai és a közép-ázsiai államokban.[5] Ezt a Világbank-csoport elemzői csapata számolta ki, amely felvillantja, hogy a populizmus terjedésének egyik oka a jövedelmi és vagyoni különbségek növekedése.

Tegyünk egy próbát, igazán csak a játék kedvéért. Ha a magyar gazdasági növekedés 2006 és 2009 között plusz négy százalékról mínusz hét százalékra váltott, akkor a szélsőséges pártokra leadott voksok arányának a képlet alapján nagyjából az egyharmadával kellett volna bővülnie. Nézzük, mennyire igazolódott ez a 2010-es országgyűlési választáson. A Fidesz-szavazatok aránya négy év alatt csaknem tizenegy százalékponttal nőtt. A MIÉP–Jobbik-pártszövetség 2006-ban csupán 2,2 százalékot ért el, az önállóan induló, tovább radikalizálódó Jobbik viszont a mély recessziót hozó 2009-es év után egyedül 16,6 százalékot. Tehát a 2006-os költségvetési kiigazítás és az azt követő nemzetközi pénzügyi válság után a szavazók valóban a populista hangot ellenzékben tökélyre fejlesztő Fidesz és a kezdettől szélsőséges Jobbik mellé álltak, a két párt együttes voksgyarapodása meghaladta a huszonhat százalékpontot.

A politikai spektrum szélsőséges táborát választók részaránya 2002 és 2010 között húsz százalékkal nőtt Európában. Magyarország követte a trendet.

Elsőként avanzsált az európai populizmus frontharcosává. Húsz országban, Ausztriától Svájcig, 1998 óta Magyarországon a legerőteljesebb a jobboldali populisták és a szélsőjobboldali pártok együttes súlya.[6] 1998-ban a Fideszt, az FGKP-t és a MIÉP-et sorolta a The New York Times három szerzője a két kategória valamelyikébe, 2010 óta pedig a Fidesz–KDNP-pártszövetséget és a Jobbikot, egy kalap alá véve őket az osztrák Szabadság Párttal, a lengyel Jog és Igazsággal, a görög Arany Hajnallal, a francia Nemzeti Fronttal és a német Alternative für Deutschlanddal.

De térjünk vissza a képletünkhöz. Megéri, mert a képet a későbbiek árnyalják. A magyar gazdasági növekedés 2010 és 2014 között nemhogy lassult volna, hanem 0,7 százalékról négy százalékra erősödött. A 2014-es választásokig a Fidesz–Jobbik együttes szavazótábora viszont nagyjából öt százalékponttal apadt – a demokratikus pártok javára.

Halottnak a csók.

Mi következik ebből? Talán semmi. Mert igazán vicces lenne, ha az Orbán-kormány éppen azzal nyújtana segítséget 2018-ban a demokratikus pártoknak, ha a tavalyi, lanyha növekedés után sikeresen felpörgetné a gazdaságot… Bár a konszolidáció és a szélsőség nem fér össze, a gyarapodás – ha egyáltalán érződik – nem írja felül a totális mozgósítás hatásait.

Ennél némiképp több reményt nyújt, ha a választók egyszer csak rádöbbennek, hogy a populizmus, amint azt a Freedom House állítja, csupán „csalóka ígéret”. Ettől azonban még feltehetően messze vagyunk.

Majd ha a csalódottak egyszer csalódnak megcsalóikban, talán akkor.

A populizmus persze tág fogalom, létezik bal- és jobboldali változata is. Ám kevesen próbálkoztak a definiálásával. A Freedom House tett rá kísérletet. „Mi a populizmus? A lényege, hogy szembeállítja a misztikusan egyesített »nemzetet« a korrupt »elittel« és a külső ellenséggel, karizmatikus vezetőnek követeli a hatalmat, aki a nemzet akaratának ad hangot. Ezért alapjaiban illiberális, elveti az identitások és a vélemények különbözőségét a társadalmon belül, eldobja a modern alkotmányos gondolkodás alapelveit; nevezetesen azt, hogy a demokrácia megköveteli a többség korlátozását, a végrehajtás fékeit és ellensúlyait.”

Elitellenes, bevándorlásellenes és protekcionista – teszi hozzá a Freedom House. Van benne valami.

Miről ismerszik fel?

Például a szélsőségesen globalizációellenes tónusról. Ha kétségbe vonják a második világháború után létrejött konszenzus értelmét és értékét. A meglévő nemzetközi szabálykódexeket. Mert az ezekre épülő, ezeket leképező nemzetközi szervezetek, szerződések, intézmények őrködnek hetven éve a béke felett – mikor hogy. Csillapították a válságokat, egyengették a szabad kereskedelmet, segítették piacra a gyengéket, gyámolították a rászorulókat – bár vitatható hatékonysággal. Enyhítették a szegénységet, visszaszorították az analfabetizmust, javították a globális egészségügyi viszonyokat, megfékezték a járványokat – már ahogy tudták. Persze a fejlődést súlyos egyenlőtlenségek fertőzték és fertőzik, amelyek ösztönözhetik is, gátolhatják is a folyamatot. De – a 2015-ös Nobel-díjas Angus Deaton szavaival – az emberiség mégiscsak nagy szökéssel távolodik a szegénységtől és a haláltól.[7] A brit-amerikai közgazdász persze nem eszményíti a fejlődést, figyelmeztet, mekkora kárt okoz, ha azok, akik feljutottak a csúcsokra, „felhúzzák maguk mögött a létrát”, és azt is megpendíti, hogy a gazdasági egyenlőtlenségek veszélyt jelentenek a demokráciára, a gazdag, erős elitek korábban is lefullasztották a növekedést, és ezt ma is megtehetik.

A Nem engedünk az IMF-nek! és az Állítsuk meg Brüsszelt! jellegű mozgósítás vastagon kimeríti a populizmus eszköztárát. Visszaél a köznapi polgárok ismerethiányával, tudatlanságával.

Hitre alapozott hadüzenet.

Populizmus sejlik fel a protekcionizmus vadhajtásaiból is. Amikor a hazai termelők és termékek védelmében, a nemzetközi egyezményeket és szabályokat felrúgva, diszkriminatív adókkal, szabályokkal korlátozzák a külföldi tulajdonú cégek működését, elveszik a profitjukat, megdézsmálják a befektetett tőkét, akkor érdemes gyanút fogni. Akkor is, amikor fenyegetik őket, agitálnak ellenük, kiebrudalják őket az országból. Az eszköztár széles: új vámok, az import korlátozása, állami támogatás, kapuzárás. Pánikreakciók.

Minősített példa a közelmúltból az Igazi Csíki Sör és a Heineken csatája, amelyben a magyar kormány – baráti alapon – a törvény erejével lépett fel a multi ellen, hogy kisebb székelyföldi riválisa megőrizhesse a márkáját. A magyar Országgyűlés kormánypárti frakciói be akarják tiltani a vörös csillagot a sörösüvegen. Még azon az áron is, hogy nevetségesek. Az üzenet egyértelmű: senki ne érezhesse magát biztonságban.

Aki nem szalutál, előbb-utóbb kapitulál.

A patriotizmusból könnyen agresszív nacionalizmus lészen. Kötelező kellék. A nemzethalál réme. Önámítás. Felsőbbrendűség. Megszépítő messzeség, felelősséget hárító történelmi emlékezet.

A populista hatalom minden döntését a nemzet érdekével indokolja, ezt a nézőpontot kisajátítja magának. Aki szembeszáll vele, szóval, tettel vagy hallgatással is, idegen érdeket képvisel. A nemzet érdekében központosít, hárít el jogi és szabályozási akadályokat a beruházások elől, veszi el más tulajdonát, osztja újra a nemzeti vagyont. Gyámolítja a gyáripart, kereskedelmet, bármit, ami szívének vagy szíve választottainak kedves, erre hivatkozva táplálja klientúráját. Stratégiai megállapodások kényszerével érvényesíti akaratát, támogat, vagy éppen tilt, ha kénye s kedve, kényes ízlése úgy akarja. Egy kézből irányítja a magánszektor üzleti kapcsolatait. De a barátságában sem lehet bízni. Bármikor megszegi adott szavát, persze szigorúan a nemzet érdekében.

Hungary first.

A magyar változatban a populista politikushad ennek jegyében csábítja magához más országok magyar állampolgárait, ad nekik szavazati jogot, holott saját hatalma talapzatát terjeszti ki. A nemzeti együttműködés álságos jelszavával konzultál a néppel, hogy az így nyert felhatalmazásával induljon harcba a külső és belső ellenség ellen. A nemzet érdekében s védelmében utasítja vissza, hogy uszkve ezer menekült kérelmét elbírálja, mert hite szerint tíz magyarból kilenc ezt tenné. Fél az idegenektől. Félti nemzetét az idegenektől. Nem is téved nagyot: az EBRD felmérése szerint 2010-ben a magyarok tizenhárom százaléka tekintette a gazdaságban értékes közreműködőknek a bevándorlókat. Tavaly már csak négy százalék.

A nemzeti egységhez egységes ellenség szükségeltetik.

Jól áll egy populista hatalomnak a paternalizmus is. A gyámkodás a gazdaság szereplői és az alattvalók fölött. A bajbajutottak kisegítése, persze szelektíven: kinek teljes védelem jár, más viszont vesszen, ha vesznie kell. A kiszámíthatatlanság szétzilálja az üzleti életet, az elvtelen segítség éppolyan züllesztő hatású, mint a kegyencek futtatása. Magyarországon mindkettőből kijut.

A paternalizmusnál is többet hoz a hatalomnak, ha annak ábrándképét lebegteti. Ha a rászorultakkal elhiteti, hogy az állam, mint jó szülő, gondoskodik róluk. Pedig nem a gyámkodás a cél, hanem a függő viszony. A kiszolgáltatottság tudatosítása.

A hála nem politikai kategória. A kényszerítés az.

Simplicity. A populista politikus egyszerűen fogalmaz. Nyers, szókimondó, nincs benne tisztelet. Demagóg. Kikezdhetetlen közhelyekkel operál. Nem a szalonok szókincsét koptatja, hanem az utcáét emeli a pódiumra, viszi be a szalonokba. Nem bocsátkozik érdemi vitákba. Olvas az emberek gondolatában. Legalábbis azt képzeli. Illúziót kelt. Légvárat épít. Hitet, reményt, szeretet ad. Azt mondja, amit közönsége hallani akar, vagy azt, amiről azt képzeli, hogy hallani akarja. Árnyalatokkal, kétségekkel nem gyötri hallgatóságát, primitív világmagyarázattal szolgál.

Valahogy úgy, ahogy Umberto Eco egyik regényhőse kifejti: „az emberek eredetileg nem is tudják, milyen az észjárásuk, mi mondjuk meg nekik, ők pedig rájönnek, hogy tényleg.”[8]

Tényeken túli ábrándvilág.

Elitellenesség. A populista politikus játékosan összekacsint hallgatóságával, ők – az elődök, a riválisok, a mások – rontottak el mindent, mi nem vettünk részt benne, elzavarjuk őket. Övék az elmúlt nyolc év, az elmúlt húsz év, az elmúlt negyedszázad. Aki őket támogatja, a kertkapuig nem jut. Miénk a jövő. Mindenhez értünk. Kompetensek vagyunk. Tiszták vagyunk, tiszták a gondolataink, tiszta a kezünk.

Hiszen egymáséit is mossuk.

Kell is, és ebben segít a transzparencia hiánya. Az átláthatatlanság, a titkolódzás, a rendeleti pénzosztás, külön kasszák kreálása, a költségvetési törvény negligálása. Egyre nagyobb összegek veszítik el közpénzjellegüket.

Kötelező kelléke a populizmusnak a voluntarizmus. Hétszázalékos növekedés (1998). A legstabilabb demokrácia, a leggyorsabb növekedés, a leggyorsabb adósságcsökkentés (2011). Stadiont minden faluba, lőteret minden városba. Rendezzünk Világkiállítást, labdarúgó-Európa-bajnokságot, olimpiát. Merjünk nagyok lenni. Bármit megtehetünk. Előttünk nincs akadály. Minden hatalmat nekünk. Pénz nem számít. Az a legkevesebb.

*

Egyre nagyobb a tét.

A Brexit és Trump győzelme után a nemzetközi szervezetek vezető közgazdászai is láthatóan megszeppentek. Rádöbbentek, hogy ha megerősödik a populista áradat, elsodorja a második világháború után kialakult intézményrendszert. A mainstream nemcsak az egyes országokban kerülhet veszélybe, hanem a globális színtéren is.

Ha a vagyon kevesek kezében koncentrálódik, a harag a piacgazdaság intézményei ellen irányul – veti fel az EBRD.[9] Ha a demokráciából plutokrácia lesz, akkor a szegények lényegében jogfosztottak lesznek – figyelmeztet Deaton. A tőke hozadéka meghaladja a növekedést, a vagyonok koncentrálódnak, és ez már az egész demokratikus rendszert veszélyezteti; vissza kell szerezni az ellenőrzést a kapitalizmus felett, mielőtt még a legnagyobb vagyonok birtokosai, a brókerek, a csúcsvezetők, a nagy kőolajtermelők fogják mozgatni a világot, fejtegeti sokat vitatott, monumentális munkájában Thomas Piketty.[10]

Egy új világrendhez aligha békés út vezet.

Az első felismerés a 2009-es recessziót követő, újabb visszaeséssel súlyosbított években az volt, hogy ha a növekedés áldásaiból az alacsonyabb jövedelműek nem – vagy egyre kisebb arányban – részesednek, akkor az akadályozza a kibontakozást. Mert míg a szegényebbek a jövedelmük nagy részét elköltik, keresletet támasztva, a gazdagabbak inkább a vagyonukat fialtatják. Emiatt a túlzott egyenlőtlenség a gazdasági növekedés lanyhaságában üt vissza.

A második felismerés ezt azzal kombinálta, hogy a jövedelmek és a vagyonok koncentrálódása politikailag is veszélyes.

A harmadik, hogy ezeket a folyamatokat tompítani kellene. Amíg nem késő. A növekedés áldásaiból mindenki részesedjen.

Új elmélet formálódik, az inkluzív vagy befogadó növekedésé, amely a társadalom minél szélesebb rétegeit vonja be a gazdaságba.[11] Nem kirekeszt, hanem bekapcsol. Tartalmát tekintve az esélyteremtő gazdasági növekedés modellje.[12]

Válasz az esélyvesztés éveire. Volt belőlük bőven.

Az egyenlőtlenséget nem könnyű megragadni, mert nem korlátozódik a keresetekre, járadékokra, szociális juttatásokra, vagyis a folyó jövedelmekre. Kiterjed a tőkejövedelmekre is, ám azok alakulását a vizsgálatok nem mérik pontosan. Magyarországon például az Orbán-kormány a válság legsúlyosabb esztendeiben, a 2012-es recesszió előtt és alatt csúnyán cserben hagyta az alacsony jövedelműeket, és csak a 2014-es választásokhoz közeledve igyekezett kedvezni nekik. És persze most is ezt teszi, a minimálbér és a garantált bérminimum erőteljes megemelésével maga tolja felfelé az átlagos keresetek szintjét, a manővert a 2018-as választások elé időzítve. A vagyoni egyenlőtlenségek tompítására azonban nem szánta rá magát. Ellenkezőleg, vagyonkoncentráló üzemmódban működik.

Előbb százmilliárdokat passzolt át az egykulcsos adóval, az adójóváírás megszüntetésével a képzettebb, tehetősebb, magasabb bérszínvonalon élő rétegeknek. A szociális juttatások többségét befagyasztotta, azok jogalapját felülvizsgálta, csupán a gyermekek után járó adókedvezményt szélesítette ki fokozatosan, ami szintén a nagyobb keresetű családoknak kedvez. A szegénységben vagy társadalmi kirekesztődés kockázatával élő népesség aránya 2012-ben jócskán meghaladta az egyharmadot. A 2013-ban beindult gazdasági növekedés, a közfoglalkoztatás kiterjesztése és a rezsicsökkentés szépített az összképen, de a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya érdemben nem változott, nagyjából 1,4 millió fő körül alakult. Még mindig uszkve kétszázezerrel több, mint a válság előtt. A felső jövedelmi ötöd részesedése az összjövedelemből 2009-től négy esztendőn át egyre nőtt, azóta minimális mértékben csökken. Mindeközben a középréteg zsugorodik, a 2008-as csaknem negyven százalékról valamivel több, mint harminchárom százalékra ment össze, talán most ez a folyamat is fékeződik.[13]

A védtelenek és a vétlenek szenvedték meg igazán a válságot.

„A rendszerváltó országokban élő polgárok többsége túlbecsüli az egyenlőtlenségeket”, összegzi a Világbank. Ahol a jövedelmi olló statisztikai értelemben nem nyílik tovább a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék között, gyakran ott is ennek az ellenkezőjét élik meg. Például azért, mert a csúcsjövedelműek szűk köre hivalkodóan él. Magyarországon a jövedelmi ranglétra tetején elhelyezkedő háztartások két-három százaléka birtokolja az összes jövedelem több mint ötödét,[14] és bár az egyenlőtlenség uniós mércével nem túl nagy, mégis egyre irritálóbb. Ebben bizonyára közrejátszik, hogy a vagyoni helyzetből adódó egyenlőtlenségek nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségnél; a háztartások fele teljesen vagyontalan, hetvenmillió forint feletti vagyont öt százalék birtokol, hárommilliárd felettit pedig csupán százötven-kétszáz háztartás.[15] Hozzájuk csatlakoznak a Mészáros Lőrinc-, Garancsi István- és Tiborcz István-féle üstökösök.

Harcra csábító viszonyok.

Az autokráciába hajló posztszocialista térségben negyedszázada még az egyenlőség volt a jellemző – leszámítva persze a politikai kiváltságokat élvezők viszonylag szűk körét –, ma a vagyoni koncentráció. Az első egymillió, az első egymilliárd megszerzésének a módja önmagában is bőszítő lehet, legyen szó csalárd privatizációról, jól fialó politikai kapcsolatokról, természeti kincsek kitermelési jogának lenyúlásáról, örökségről. Mert ahol a tudással, kreativitással, vállalkozási sikerekkel lehet a leggazdagabbak közé feltörni, ott a közvélemény elnézőbb, mint ahol az uralkodó és famulusai halmozzák fel a vagyon jó részét. Bill Gates, Warren Buffett, Mark Zuckerberg, Steve Ballmer vagyonának eredetét nem övezik kétségek. Spielbergét, Beyonce-ét, Christiano Ronaldóét sem. Putyin pereputtyának gazdagodását annál inkább.[16]

A felső köröktől távolodó, lecsúszó középosztály – vagy annak egy része – kifejezetten fogékonynak mutatkozik a globalizációellenes, nacionalista és piacvédő jelszavakkal kampányoló szélsőséges pártok üzeneteire.

A populizmus vonzerejét a felkapaszkodás esélyének az elvesztése is fűti.

A rendszerváltás éveit az erős mobilitás jellemezte, ám ennek ma már a legtöbb országban vége. A szerencsések, akik tekintélyes vagyont halmoztak fel, és a csúcskeresők mind több jövedelemhez jutnak, miközben azok, akik a jövedelmi elosztás alsó részén megrekedtek, egyre kisebb esélyt látnak arra, hogy növeljék kiadásaikat, hogy valaha is saját házat vegyenek, vagy hogy kellemes helyen töltsék a szabadságukat – jellemzi a helyzetet Darvas Zsolt. A jövedelmi egyenlőtlenségnek és a szegénységnek hatása van a lehetőségek egyenlőtlenségére, a szociális mobilitásra. A szegény és hátrányos helyzetű családban cseperedő gyermekek iskolai teljesítménye elmarad, ami később is visszaüt: az alacsonyabb végzettségűek nehezebben foglalkoztathatók, rosszabb az egészségi állapotuk, rövidebb ideig élnek. A nagyobb egyenlőtlenség konzerválja a generációk közti távolságot, a szegény családok gyermekei nagy eséllyel szegények maradnak, a gazdagoké gazdagodnak.

Ilyen egyszerű. Ma már a nemzetközi szervezetek szemmértéke szerint is.

Ajánlásaikban már rég visszaköszön.

Az Európai Bizottság – plakátnevén Brüsszel – évek óta kifogásolja, hogy Magyarországon a munkanélküli-segély csupán három hónapig jár; hogy a foglalkoztatáspolitika fő eszköze a közmunka; hogy az alacsony kereseteket Európában példátlanul nagy közterhek sújtják, hogy magas az iskolát korán elhagyók aránya; hogy létezik iskolai szegregáció.[17] Hiába, a magyar kormány nem enged. A Nemzetközi Valutaalap szakértői pedig már a 2015-ös országjelentésben azon elmélkedtek, hogy a magyar egészségügy és oktatási rendszer alulfinanszírozott, amin változtatni kell, és ha erre nincs költségvetési pénz, legalább az erőforrásokat kellene hatékonyabban felhasználni, továbbá a gazdasági növekedést a nők alacsony foglalkoztatása is akadályozza.[18] Utóbbival kapcsolatban megállapítják, bár a törvények nem diszkriminatívak, és a magyar nők átlagosan képzettebbek, mint a férfiak, a munkahelyen és a politikában mégis hátrányos megkülönböztetés éri őket. Ebben a hagyományos nemi szerepek erősödése is tükröződik, például a magyar nők több mint kétszer annyi nem fizetett munkát végeznek – háztartást vezetnek, gyermeket nevelnek –, mint a férfiak. A szülők a fiúgyermekek felét tudományos, mérnöki, matematikai tudást igénylő pályára szánják, ugyanezt csupán minden ötödik leánytól várják el. A női tudás rosszabb kihasználtsága, a nők alacsonyabb foglalkoztatása, munkájuk hátrányos megkülönböztetése pedig fékezi a gazdasági növekedést.

Gender studies, IMF módra.

Kész szerencse, hogy az IMF-et sikerült időben kiebrudalni. Brüsszel megállítása még folyamatban van.

*

Lassan összeállnak a befogadó jellegű növekedés főbb elemei.

Progresszív adózás a jövedelmi egyenlőtlenség csillapítására. Ez érdemi változás a nemzetközi szervezetek által sugallt terápiában, hiszen sokáig a progresszivitás enyhítésében láttak ösztönzési tartalékot. A fejlemények is ebbe az irányba mutattak. Az OECD-országokban a személyi jövedelemadó felső kulcsa 1980-ban átlagosan hatvanhat százalék volt, 2010-re ez negyvenhat százalékra esett, a kulcsok száma pedig tizennégyről ötre csökkent. Több országban ez az egyik magyarázata a jövedelmi különbségek növekedésének – összegzi Darvas Zsolt. A legmagasabb adókulcsok Svédországban, Belgiumban és Dániában vannak, márpedig ezeket az országokat viszonylag alacsony egyenlőtlenségek jellemzik. Ezzel szemben Magyarországon az adó- és jövedelmi politika 2010 óta nem mérsékelte, hanem maga is növelte a jövedelmi különbségeket.

A vagyonadó, az örökösödési adó szintén egyenlősítő eszköz volna, csakhogy a rendszerváltó országokban a politikai vezetők idegenkednek tőle. Az OECD-országokban a hazai össztermék átlagosan két százaléka folyik be vagyoni jellegű adókból, a posztszovjet régióban ez az arány mindössze 0,8 százalék. Magyarország nem is áll olyan rosszul, az arány meghaladja az egy százalékot. Lehetne több is, ám a vagyonadó meglehetősen korlátozott körben kivetni tervezett változatát az Alkotmánybíróság 2010 januárjában megsemmisítette. Ehhez az Orbán-kormány azzal járult hozzá, hogy az egyenes ági rokonok még öröklési illetéket sem fizetnek.

Vagyon nem vész el, csak gyarapodik.

A magyar változatban nemcsak egyre kevesebb kézben koncentrálódik, hanem a vagyon újraosztását egyenesen a kormány vezényli. Bár a politikai kapcsolatokat korábban is gazdasági befolyásra lehetett váltani, ez már a múlt. Az új változatban kormányzati gyámkodással ma már egyetlen választási ciklus alatt irdatlan vagyont lehet megkaparintani – és azt kegyvesztéssel el is lehet bukni. Nem az innováció, a kreativitás hozza a nagyobb profitot, hanem a feltétlen lojalitás.

Különböző szociális juttatásokkal, támogatásokkal is mérsékelni tudja az állam a jövedelmi egyenlőtlenségeket. De ha ezek nem célzottak, és nem a szegényeket segítik, még növelhetik is a különbségeket. Ezért ellenzi például az EBRD a lakossági energiaárak szubvencionálását és az általános forgalmi adó emelését. Mivel a tehetősebb családok általában több energiát fogyasztanak, mint az alacsony jövedelműek, az ehhez kapcsolt támogatás arányosan nagyobb része nekik jut, figyelmeztet. Az áfaemelés viszont legjobban a szegényebb családokat sújtja, mert ők a jövedelmük nagyobb hányadát költik fogyasztásra. Ezért a nemzetközi szervezetek a piactorzító ártámogatások, szubvenciók helyett inkább a rászorulók közvetlen megsegítését szorgalmazzák, beleértve a munkaerőpiaci részvételre történő felkészítést is. A Magyarországnak szóló legutóbbi ajánlás szerint például javítani kellene „a szociális segélyek és a munkanélküli-ellátás megfelelőségét és a támogatottak körét”.

A honi voksvadászat a szegényekre, állástalanokra nem terjed ki.

Az Orbán-kormány folyamatosan csökkenti a hazai össztermék szociális védelemre fordított hányadát. A 2008 óta befagyasztott szociális juttatások ötödét felzabálta az infláció, a családi pótlékot is beleértve. A munkanélküli-segély folyósításának időtartamát három hónapra vitte le, ez negatív Európa-csúcs. A rezsicsökkentés, amint az EBRD-tanulmányban meg van írva, főleg a magas jövedelmű, sok energiát fogyasztó, nagy „rezsivel”, azaz nagy lábon élő családokat segítette – persze némi könnyebbséget a szegényeknek is jelentett. Az áfaemeléssel azonban a szegény családok elbukták azt a megtakarítást, amit a rezsicsökkentéssel megspóroltak.

Esélyteremtés szinte minden szinten. Fontosabb, mint a meglévő jövedelmi különbségek adókkal történő korrigálása. Deaton metaforáját kiegészítve: a győztesek nem húzhatják fel maguk mögött a létrát, és ahol ezt megtették, le kell engedni újra. „Az »egészségügyi egyenlőtlenségek« a mai kor legnagyobb igazságtalanságai közé tartoznak” – háborog a Nobel-díjas közgazdász. Az oktatási rendszernek az óvodától a legfelsőbb szintekig azt kell segítenie, hogy minél könnyebben ki lehessen törni a szegénységből, mert akinek ez sikerül, könnyebben talál állást, hosszabb, egészségesebb életet él – fogalmazódik meg az új konszenzus. A felsőfokú végzettségűek körében relatíve kevesen vannak állás nélkül, 2008 óta csak a legképzettebbek körében nőtt a munkahelyek száma mind az Európai Unióban, mind az Egyesült Államokban – összegzi Darvas Zsolt. Ahol emelkedik a felsőfokú képzettségűek aránya, ott nagyobb a mobilitás, mert a gyermekek több esélyt kapnak a továbbtanulásra, mint a szegénységben rekedt famíliákban.

Magyarország viszont kasztosodik.

Az elmúlt hét év kormányzásának legszégyenletesebb vonása a társadalmi mobilitás szisztematikus leépítése. A tankötelezettség tizenhat évre csökkent – a Széll Kálmán-terv még ezen is túlment volna, tizenöt éves határt pendített meg –, a szakképzésben a közismereti tárgyakat megnyirbálták, így onnan esély sincs szintet lépni. Az iskolákat államosították, az irányítást központosították, a tanmenetet, tankönyvírást úgyszintén. „Az Egyesült Államokban vagy a skandináv jóléti államokban senkinek nem jutna eszébe, hogy egyetlen központból kell irányítani a közoktatást, mint ahogy azt a magyar autokráciában bevezették” – jellemzi a helyzetet Kornai János.[19] Az ingyenes főiskolai-egyetemi képzés fejében a pályakezdés négy-öt évében Magyarországon kell elhelyezkedni, miközben kilenc uniós tagállamban nincs tandíj. A tehetségeket kintről vonzzák, bentről kifelé terelik.

Lentről szinte lehetetlen kimozdulni. Fent a legvonzóbb és legjövedelmezőbb szakmákat monopolizálják.

A minőségi oktatás egyre több pénzbe kerül. A gyógykezelés is.

Az egészségügyben visszaszorult az állami finanszírozás, az ellenzékben még a „fizetős” gyógykezelés ellen kardoskodó Fidesz–KDNP közvetett eszközök sokaságával szorítja ki a pácienseket az ingyenes ellátásból. Mármint azokat, akiknek van pénzük a magánrendelést vagy az állami ellátásban a kiváltságokat megfizetni. Gyors diagnózist, színvonalas ellátást, némi kényelmet hovatovább már csak fizetség fejében lehet kiérdemelni. Az ellátáshoz való hozzáférésből adódó egyenlőtlenség egyre nő, regionálisan, a jövedelmi szinttől és a társadalmi státustól függően. A Life in Transition magyarországi felmérésén a megkérdezettek negyvenöt százaléka válaszolta azt, hogy a kormánynak az egészségügyre többet kellene költenie.

Az ingyenes vagy majdnem ingyenes oktatás és egészségügy mérsékli az egyenlőtlenségeket, mivel a szegényeknek pénzzel felérő segítséget jelent – jegyzi meg az EBRD. Mindazonáltal sem az egészségügyet, sem az oktatást nem úgy nézi a magyar kormány, ahogy újabban az inkluzív növekedés élharcosai. Azok, akik a képzett, egészséges munkaerőben a gazdasági növekedés erősítésének erőforrás-tartalékait vélik felfedezni.

Mindenki részesedik, hajtogatta a hadsereg ellátását felügyelő tiszt, Milo Minderbinder.[20] Majd egy többszörös csereügylet keretében megbombáztatta saját bajtársait.

Eddig jutottunk.

*

Orbán Viktor beelőzött.

Meghirdetett 2011-ben egy unortodox gazdasági programot, amelynek fő összetevője nagyon is ortodox volt: hiánycsökkentés a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások erőteljes megnyesésével. Más országokban efféle kiigazítások után törtek előre a populista politikai erők, szabadultak el az indulatok.

Nálunk ő szabadította fel őket.

Nem tűrte, hogy hatalmát valamelyik populista párt kikezdje. Mintha elhitte volna Vona Gábor híres mondását, hogy „a magyarok kétharmada jobbikos, csak még nem mindenki tud róla,”[21] ezért helyet cserélt vele.[22] Lenyúlta a Jobbik nacionalizmusát, protekcionizmusát, multiellenességét, antiliberális szólamait, nemzetvédő retorikáját. Most pedig önfeledten kidobja az ablakon a politikai korrektség kényszerzubbonyát is.

A legutolsó lépést azonban még nem tette meg: a Jobbik 2010-es programjában szerepel az uniós csatlakozási szerződés felülvizsgálata is.

Vajon Orbán Viktor kivezeti az országot az Európai Unióból?

Az európai értékrendet már rég elhagyta. A jogrendet rendre megsérti. A centrumtól távolodik. Nem tart igényt az euróra. Nem enged át újabb jogköröket „Brüsszelnek”, bármit jelentsen is a metafora. Nem tart igényt az integráció elmélyítésére. Az uniós vezetőket sértegeti, híveit ellenük hergeli. Összeurópai lázadást vizionál az idei évre a mainstream pártok és kormányok ellen.[23] Az élére állt.

Innen már nem léphet vissza az európai közmegegyezés világába. Becsapta maga mögött az ajtót, csak úgy zeng.

De nem kell kilépnie az Európai Unióból, pénzt, piacot veszni hagyni. El lehet még evickélni a periférián. Jobb itt, Brüsszel kissé megtépázott ernyője alatt, mint a bizonytalan, nyílt térben, más hatalmak játékszereként.

Bizakodjunk: a lázadás a kellő érdeklődés hiányában elmarad, mert Európában a felvilágosodás tartósabb nyomot hagyott, mint az autokrata hatalmak vagy a diktatúrák.

Lázadnak a magyar diákok is, csak másként: Európa, Európa, skandálják. Meg azt, hogy szabad ország, szabad egyetem. Mintha elegük volna az elmúlt évek zülléséből. Mintha a lex CEU óta már ők is pontosan értenék, mi folyik itt. Mintha nem tűrnék, hogy Európa a kormányt a magyar néppel azonosítsa.

Hátha.

 

[1] Kornai János: U-kanyar Magyarországon, Élet és Irodalom, 2015. április 3., angolul: Capitalism and Society, 2015, Volume 10, Issue 1; Kornai János: Még egyszer a „rendszerparadigmáról”, Közgazdasági Szemle, 2016. október.

[2] Horváth Bence: Norvégia 65 milliárd forinttal támogatná Magyarországot, de úgy fest, hogy a kormánynak erre nincs szüksége. 2017. április 7., 444.hu.

[3] Freedom House: Nations In Transit. The False Promise of Populism, 2017. április.

[4] European Bank for Reconstruction and Development: Life in Transition, 2016. december.

[5] World Bank Group: Polarization and Populism. Europe and Central Asia Economic Update, 2016. november.

[6] Gregor Aisch, Adam Pearce, Bryant Rousseau: How Far Is Europe Swinging to the Right? The New York Times, 2016. december 5.

[7] Angus Deaton: A nagy szökés. Egészség, gazdagság és az egyenlőtlenségek eredete. Corvina, 2017.

[8] Umberto Eco: Mutatványszám. Európa, 2016.

[9] European Bank for Reconstruction and Development: Transition Report 2016–2017.

[10] Thomas Piketty: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015.

[11] Darvas Zsolt és Guntram B. Wolff: Az Anatomy of Inclusive Growth in Europe, Bruegel, Blueprint Series 26.

[12] Farkas Zoltán: Érzékeny terepen. HVG, 2017. február 2.

[13] KSH: A háztartások életszínvonala, 2015. 2016. november.

[14] Tóth István György: Középosztály(ok) Magyarországon és Európában. In: Társadalmi riport, 2016.

[15] Kolosi Tamás – Fábián Zoltán: Vagyoneloszlás Magyarországon. In: Társadalmi riport, 2016.

[16] Csurgó Dénes: Gigaüzlet beházasodni Putyin családjába, Index, 2016. április 2.

[17] Bizottsági szolgálati munkadokumentum. 2017. évi országjelentés – Magyarország. Brüsszel, 2017. február 28.

[18] IMF Country Report 15/93. Selected Issues. 2015. április.

[19] Farkas Zoltán: Sebezhető demokráciák. Interjú Kornai Jánossal, HVG, 2016. október 13.

[20] Joseph Heller: A 22-es csapdája.

[21] Népszabadság, 2010. április 12.

[22] Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? Mozgó Világ, 2011. február.

[23] 2017 a lázadás éve lesz. Kormany.hu, 2016. december 15.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Parászka Boróka – Döm-dö-döm

0
Olyan a magyar közélet, mint valami szabályozatlanul működő, kiszámíthatatlan folyó. Hol árad, hol apad, tele van gyilkos örvénnyel, hordalékkal. Zavaros, szeszélyes sodrás.

Búcsú Ágitól