Dobi István (1898–1968)
Dobi István 1968. november 24-én halt meg. Éppen fél évszázada halott. Fél évszázada nem érdekel senkit. Akiknek mondom, hogy engem mostanában ő érdekel, nem értik. Miért érdekelne Dobi István bárkit is?
A magyar állam legmagasabb tisztségeit viselte közel két évtizeden át. Másfél évtizedig volt Magyarországon államfő. Hogy mit számít egy államfő egy pártállamban, hacsak nem fője az állampártnak is? Bizony alig többet, mint egy király a polgári demokráciában. Azért kicsit többet mégis, mert a respublikák királyait általában intézményesen kívül tartják a politikai döntéshozatal színterein. A pártállami elnökök meg mégiscsak pártállami káderekből lesznek. Dobi István vezetésével például komoly döntés-előkészítő anyagok születtek, amelyeknek ő volt az előadója a pártállam legfontosabb döntéshozatali grémiumában, az MSZMP Politikai Bizottságában. II. Erzsébet nem is álmodhatna arról, hogy ilyesféle szerepet kapjon a politikai döntéshozatalban.
Ágrólszakadt parasztlegényből csak a mesében lesz király. Magyarországon viszont a valóságban is lett ágrólszakadt parasztlegényből államelnök. Ha mégis lenne olyan király, aki ágrólszakadt parasztlegényből lett, ki gondolná, hogy az ő története érdektelen? S nem érdekesebb még inkább attól, hogy királyként a régensek strómanja lesz? Ha valaki meg akarná írni, mi volt abban a parasztlegényben és mi volt az ő korában az, ami a királyságig vezetett; hogyan élte meg azt a nagy emelkedést, amely végül is a tehetetlenségig emelte őt, miután éppen a tehetetlenség radikális tagadásával emelte ki magát a parasztlegények sorából? Mit tett, mit tehetett mégis abban a tehetetlenségben? Miként ment ebbe tönkre?
Mondaná valaki egy ilyen történetre, hogy kit érdekel?
„A magyar falusi földmunkás sorsát, életét a mai időkben papírra vetni nem egyszerű, nem könnyű föladat. Nem pedig azért, mert azzal foglalkozni, az életet a maga teljes valóságában megvilágítani egy meggyötört és a végtelenségig kisemmizett földmunkásnak először is fájó munka, másodszor szégyen is, harmadsorban pedig azok előtt, akik közelebbről nem ismerik a falu életét, úgyis hihetetlen az a feneketlen nyomorúság, amelynek közepette életünket tengetjük.
Azért mégis megírom, hogyan élünk és miként látunk.
Életünk a legsivárabb, nincstelenségünk már mindenféle téren elérte a tetőfokot. Már ott tartunk, hogy a gyermek, aki még tegnap öröm volt, ma már teher. Sír, éhes, fázik, mezítelen az istenadta és a munkabíró, dolgozni akaró édesapa menekül a családi körből, mert úgy látja, hogy szülői kötelességének nem tud eleget tenni. Hogy mégis csak visszatér, az azért van, mert szereti övéit és tudja, hogy nyomorúságuknak nem ő, hanem az a rendszer az okozója, amely elég lelketlen elnézni és eltűrni, hogy a mások földjét túró nép elsorvadjon az élettel való küszködésben.
Élet a falun nincs. Röviden néhány szóval elmondom, hogyan táplálkozunk. Falun lakunk, ahol a tejet termelik, de tejet már egyáltalán nem tudunk szerezni. A kis apróságok reggelije rántottleves, ők szegénykék kávéról még csak nem is álmodhatnak. Nyári eledelünk zöldségféle faggyúval vagy nagyon csekély zsírral. Télen? Az aztán az igazi nehéz időszak. Amíg a nyári kereset tart, addig kenyeret és tésztafélét eszünk, aminek elkészítése a zsírhiány miatt nagy gondot okoz asszonyainknak. A disznóölést már csak hírből ismerjük. Karácsony tájékán, de sokszor annál még jóval előbb is, kukoricalisztből készült eledellel élünk. Itt tavaly az egyik földmunkás hat métermázsa kukoricalisztet élt föl a családjával, amit kilónként vásárolt össze. Burgonyát is eszünk, mert ahhoz nem kell zsír, csak egy kis só és akár sülve, akár főve el lehet fogyasztani.
Kereset egész éven át nincs, így ruházatunk és egyéb holmink velünk együtt pusztul. Újítani semmit sem tudunk. Gyakori vendég nálunk a végrehajtó is, de leginkább pár gyermekkel szoktuk őket megkínálni, mert itt rajtuk kívül csak vackokat talál.
Hát így élünk mi, földmunkások a falun, elhagyatva, az életből majdnem teljesen kizárva és lenézetten tengetjük nyomorult életünket. De tulajdon sorsunk már kezd megtanítani bennünket a tisztánlátásra. Tudjuk, hogy a hatalomnak mi mostoha gyermekei vagyunk, és azt hiszik rólunk, mi nem tudjuk, hogy a társadalom létfönntartásához mi is hozzájárulunk azzal a csekélységgel, hogy munkáljuk a földet, ami után mindenki él – csak mi sorvadunk.
De most már tanultunk és a szocialista igazságokban hiszünk, amelyek előbb-utóbb a falun is hatnak majd. Eszménknek győzni kell, mert vágyunk az élet után.”
A Népszava által meghirdetett A magyar falu című pályázatra küldték be ezt az írást, és a lap 1933. november 7-i számában közölték D. J. (Szőny) aláírással. A pályázatot természetesen kézírással küldték be, azért olvashatták J-nek az I-t. A karácsonyi számban viszont már jól írták Dobi István szőnyi földmunkás nevét, aki a harmincöt beküldött pályamunkából a II. helyezettet írta, és ezért 30 pengőt kapott. A szerző, ha nem is sokkal, de valamivel azért jobban élt ekkor, mint ahogy leírja, de éppen elegen éltek akkor így a környezetében. Le is leplezhetjük a szőnyi földmunkást, aki azt írta, hogy a disznóölést csak hírből ismerik. A három évtizeddel később megjelent önéletrajzában ugyanis erről a pályázaton nyert harminc pengőről ezt olvassuk: „Egyik disznót le kell vágni, hogy a másiknak több kukorica jusson. Igen ám, de régen láttunk mi egy darabban tíz pengőt, miből vásároljuk meg a disznóöléshez a hozzávalót. […] A postás fordul be hozzánk, 30 pengőről szóló pénzesutalvánnyal. Ez volna a csuda az ember életében?” (Dobi István: Vallomás és történelem I. 461–462. o.)
Dobi a Szociáldemokrata Párt szőnyi szervezetének a vezetője volt ekkor, és pár hónapja a falu képviselő-testületének a tagja. 1933 márciusában választották újjá a képviselő-testület egy részét, és az ellenzéki szociáldemokrata-kisgazda lista győzött Dobi vezetésével. „Hiába volt hivatalosék és a papok minden gáncsoskodása és az, hogy ők a gyűléstilalom ellenére nyilvánosan gyűlésezhettek, elvtársaink csöndes, de lelkes és kitartó agitációja meghozta az eredményt, amely nagy örömet és lelkesedést keltett a lakosság körében. Annál nagyobb lehangoltságot okozott az ellentáborban, amikor kitudódott, hogy azok is a mi listánkra szavaztak, akiket a plébános a legbuzgóbb híveinek tartott.” Ezt írta 1933. március 10-én a Népszava a szőnyi választásról. Március 15-én Dobi már helyi képviselőként szavalt Petőfit a szociáldemokraták komáromi ünnepségén. Gyakorlott szavaló volt, május elsejéken is lelkesen mondogatta egymás után a verseket, amíg a közönség kitartott. („Az itteni szervezett munkásságnak már hosszú évek óta én voltam a verselője… a nótázás szünetében szavaltam fáradhatatlanul, ahogyan a nép követelte, költők nevét és versek címét kiáltozva. Mondtam Ady, Várnai Zseni, Petőfi, Juhász Gyula s ismeretlen vagy kevésbé ismert költők verseit.” (Vallomás és történelem I., 372. o.)
Kép forrása: https://upload.wikimedia.org
