Olyan a magyar közélet, mint valami szabályozatlanul működő, kiszámíthatatlan folyó. Hol árad, hol apad, tele van gyilkos örvénnyel, hordalékkal. Zavaros, szeszélyes sodrás. A Hónapló bejegyzéseit írva sokszor zavarba jövök: néhány év, évtized múlva mennyire lesz érthető, amit itt rögzítek? Mennyire lesz nevetséges? Az elmúlt hetek közéleti vitáit hol egy orvul lelőtt, Svájcból Magyarországra kóborolt farkas váltotta ki, hol egy újabb sikertelen csúcstámadás az Everesten.
(Különös, ezek a csúcstámadások, a hegymászók tragikus és menetrendszerű halála mindig újabb és újabb lehetőséget nyújt az önpozicionálásra az amúgy is folyamatosan önmeghatározó és helyezkedő társadalomban. Szimbolikus csúcsokon és árkokban vergődünk.)
Az elmúlt időszak mérlegéhez hozzá kell tennem, bármennyire is groteszk és nehéz, hogy a legsúlyosabb ügy a farkas és a hegymászó mellett a magyar gyermekellátás és szociális segélyezés évtizedes, korszakos botránya. Három évtizednyi letöltendő börtönbüntetést kapott az úgynevezett Böjte-hálózat egy munkatársa – ahogy a magyar sajtóban megjelent, a döntés egy abúzussorozat miatt született.
Az abúzus itt sajnos enyhítés, eufemizmus. Nem csupán zaklatás történt, bántalmazás. Hanem módszeres, tíz éven át tartó kínzás, megalázás, embertelen bánásmód. Ezért született ez a román kriminalisztika történetében is rendkívüli ítélet. Az ügy részletei a laptopomon, a svájci farkasról és a csúcstámadásról szóló hírek mellett elmentve. Nem szeretek végignézni az archívumon. A vita pont olyan heves, mint minden más esetben, a vitázó felek pont úgy minősítik egymást, és végül is minden arra fut ki, látni lehessen: ki hol áll a hatalomhoz (hatalmakhoz) képest, kinek milyen konkrét haszna lesz a megszólalásból. Megbukik-e az, akit bukásra ítél, erősödik-e az, aki mellett leteszi a voksát a vitázó?
A történet, mint minden történet, részleteiben lesz igazán elviselhetetlen. Ezeket a részleteket azonban a vitázók nem látják. Túl messze vannak, és amúgy sem férnek bele a sémákba ezek az ördögi kiegészítések, adalékok. A Böjte-rendszerben lévő gyerekek zöme: cigány. A Böjte-ügy tulajdonképpen a magyar rasszizmus történetének egy sötét fejezete. Azért cigányok az ide bekerülő gyerekek, mert a cigány szülők kénytelenek teljesen vagy részlegesen lemondani szülői jogaikról, abban bízva, hogy gyermekük így nagyobb szociális biztonsághoz (értsd ételhez, vízhez, oktatáshoz, ágyhoz, fedélhez) jut. A magyarok kiszolgáltatottak, de nem ennyire. Van még imitt-amott számukra némi kapaszkodó.
A Böjte-hálózaban lévő gyerekek közül sokan nem is magyar anyanyelvű környezetbe születtek, nem onnan kerültek be ebbe a hálózatba. Nagyon sokan román anyanyelvűek, vagy romanit beszéltek (vagy is-is). De ebben a rendszerben évek, sőt gyakran hónapok alatt elfelejtik az anyanyelvüket. Itt kötelező magyarul beszélni. Bevalljuk vagy sem, a Böjte-rendszer az erőszakos magyarítás hálózata is. Elsőre nem tűnik ez túl kockázatos dolognak. Végül is a román nemzetállamban, ahol annyi magyar iskolát csuktak be, ahol annyi magyar gyerek szorult ki a közoktatásból, ahol annyi nemzedék nőtt fel korlátozott anyanyelvhasználati jogokkal, egy ilyen kis revans nem túl sokat nyom a latban. Nem is nagyon veszi komolyan senki. Pedig a módszer, az erőszakos magyarítás annak az alapelvnek mond ellent, azt hitelteleníti, ami a romániai állami ellátásra szoruló magyar gyerekek számára létfontosságú. Senkit sem lehet megfosztani etnikai identitásától, anyanyelvétől csak azért, mert nem a saját családjában nevelkedik. Mindenkinek jár az anyanyelvi környezet, akkor is, ha hivatásos nevelőszülők látják el, vagy átmeneti otthonba kényszerül. Ezt az alapelvet sértették meg a Böjte-rendszerben évtizedek óta. Figyelem a rendszerből kikerülők hosszas névsorát: sok-sok román vagy egyértelműen roma nevű gyerek. Többségük semmilyen más nyelven nem beszél, mint magyarul. Nehéz leírni, de ezt úgy hívják, hogy janicsárképző.
A szexuáliserőszak-történetek mellett persze ez is másodlagosnak, harmadlagosnak tűnhet. De a nyelvi erőszak mögött az identitás leépítésének, a személyiség aláásásának szisztematikus és kíméletlen munkája sejlik fel. Rettegett attól – mondja egyik interjúalanyom –, hogy visszakerül az eredeti, cigány családjához. A putriba – teszi hozzá kétségbeesett-megvető hangsúllyal. Miért rettegett tőle? Mert egész gyerekkorában hallgatta a rémtörténeteket, hogy milyen hely a putri. Legsötétebb félelmei, az undor, a gyűlölet indulatai mind-mind ahhoz kötődtek, ahonnan ő maga is jött. Módszeresen, tudatosan felépített öngyűlölet áldozata. Ugyanő meséli, milyen volt immár fiatal felnőtt fejjel visszamenni a szülőkhöz, akikről egész gyerekkorában rémtörténeteket hallgatott. Milyen volt jelenlegi életének szereplői előtt fenntartani a látszatot, hogy ez a régi élet, ez az eredet, ez a saját család, a saját én nem kell. Ő ennél különb lett, másabb, tisztább. Emberebb. És milyen volt szembesülni vele, hogy a rémtörténet hamis volt. Hogy az a putri mégiscsak otthon, az ott élők mégiscsak család. Hogy nem lehet kivágni senkiből a kötődéseit. Nem lehet senkit végérvényesen és radikálisan szembefordítani önmagával. Vagy lehet?
Utálom a cigányokat – mondja interjúalanyom hirtelen, mint aki tilosban jár, és későn ébred ennek tudatára. Faggatnám, hogy mit jelent ez az egyes szám első személyben elmondott mondat, kik a cigányok a szemében. De nem kényszerítem vissza a traumáiba. Nem kérem számon. Ez a mondat: „utálom a cigányokat”, itt van velünk, most már én is viszem magammal, mint a Böjte-rendszer letehetetlen örökségét. Anélkül, hogy bármit is kezdhetnék vele. Minden más esetben tiltakoznék, érvelnék, vitatkoznék. De itt tehetetlen vagyok, ezzel a cigány emberrel szemben, akit arra tanítottak, hogy utálja a cigány embereket, akinek nincsenek más szavai, nincs már saját nyelve, saját érzései sem.
Rágja a körmét – mondja a felnőtt ember. Nézem a kezét: tényleg véresre, csonkig vannak rágva az ujjai. Pedig már felnőtt, sok felnőttmunka nyoma is van rajta. Mégis valami gyerekkori torzót látok, óvodás gyermek oldja így a feszültségét, ahogy ez a kétkezi munkás. Gyerekekkel utazunk, miközben beszélgetünk. A kocsi hátsó ülésén türelmetlenkednek a kicsik. Mesét keresek nekik, Lázár Ervint választom ki a hangtárból. Négyszögletű kerek erdő? – kérdi utastársam, a cigány ember, aki utálja a cigány embereket, és csak a putriban merte elsírni magát, amikor immár felnőtt fejjel először hazament. Fél órát volt otthon, a putriban, aztán eljött, soha többé nem ment vissza. Nem mondta, miért, de tudom: nincs visszaút, az elvett otthon, a lerombolt, megszégyenített otthon nem visszaadható.
Csodálkozom, hogy ismeri a Négyszögletű kerek erdőt, és mondja előre, kívülről. Aztán azon csodálkozom, hogy csodálkozom. Ne járna egy rágott körmű felnőttnek Lázár Ervin? Meglepődöm, hogy a janicsárképzőn is átszűrődött valami műveltség, és ott találhatta magát a Négyszögletű kerek erdő közepén. Döm-dö-döm. Nyelvünk határai világunk határai. És ezeket a határokat saját kezünkkel zárjuk magunkra. Saját börtöneinket ácsoljuk, őrizzük. Saját börtönőreink és kínzóink vagyunk. Szenvedéseink és lelkifurdalásunk egy.
Nem okos dolog, mondják sokan, a Böjte-rendszert kritizálni, mégiscsak magyar gyerekek ezreinek adott utolsó esélyt. Nem magyar gyerekek vagy nem csak magyar gyerekek – tenném hozzá, de ki értené? Nem utolsó esélyt adott a magyar gyerekeknek, hanem elvett valamit azzal a mély meggyőződéssel, hogy éppen ad, és szolgálatot teljesít.
Bonyolult szövevény ez.
Néhány évvel ezelőtt kezdődött az amerikai szobordöntésekről szóló magyarországi vita. Sokszor elhangzott akkor, hogy nálunk nincs rasszizmus, vagy nem úgy van rasszizmus. Hogy a rendszerszintű rasszizmusra adott új mozgalmi válaszok nem helyesek. Sok minden volt az emberek fejében arról, kikről-mikről is vitatkozunk, ha a magyarországi rasszizmusról vitatkozunk. A cigánygyilkosságokról, a gettókról, a vízkorlátozásról, a szegregált oktatásról. Épp erről, a karitatív rasszizmusról nem tudhatott senki, nem láthatott bele senki. Attól tartok, ma is nehéz elmagyarázni, hogy az emberi személyiség milyen mélystruktúráit éri erőszak egy ilyen helyzetben anélkül, hogy ennek az erőszaknak a tényéről tudomásunk volna. Anélkül, hogy ennek a veszélyét felfognánk. És anélkül, hogy belátnánk egy-egy emberre gyakorolt, több évtizedes hatását. Nem is kell eljutnunk a pedofilbotrányokig. Mindenki, aki egy ilyen, a magyar nacionalizmus alapjaira épített rendszer részese lesz, így vagy úgy áldozattá válik. A magyar gyerekek, az erőszakosan magyarosított román és cigány gyerekek egyaránt. Azok is, akiket más bántalmazás, abúzus nem ért.
Gondolkodom, hogy fölvessem-e a Böjte-vitában ezt a szempontot. Sokat írok erről májusban. De ezt az egy tényezőt, az ide kötődő történeteket nem hozom elő. Félek attól, hogy az áldozatok körül szerveződő szolidaritás gyengülne, ha kiderülne, hogy a sértettek többsége cigány. Félek attól, hogy a Böjte-kritikát fölülírná a cigányellenesség. Félek egy sor torzulástól. Félek. A saját félelmeimtől félek a legjobban.
A Böjte-ügy két hétig, talán háromig tartott. A pedofilügyben hozott ítélet nyilvánosságra hozatalától a hegymászóhalálig. A figyelem elterelődött, az indulatok ugyan nem mérséklődtek, de más formában, más célpontra irányítva működnek. Már javában tartott a hegymászó tragédiájáról szóló adok-kapok, amikor hosszas szöveget írtunk a Böjte-áldozatok védelmében. Személyiségi jogokról, adatvédelemről, intézményes felelősségről. Arcképhez, személyes identitáshoz való jogról.
A cigány ember, aki tövig rágja a körmét, eljárás elé néz. Abban bíztunk, segít neki ez a szöveg. Sok-sok ügyvéd, szakértő aláírta. Nem fogja ezt érteni senki – mondta a cigány ember, aki ismerte a Négyszögletű kerek erdőt. Jobb is, ha eltűnök – tette hozzá. – Ezek lerágják a csontomról a húsomat is – egészítette ki a saját szavait. Mosolygott hozzá, mintha ő is valami rémmesébe kezdene, amelynek ő a hőse vagy antihőse. Nem tudom. Legjobb eltűnni: ez volt a szemében, miközben én a dokumentumait rendezgettem, sajtóértesítőket küldtem ki és jogszabályokat sorjáztam szépen szerkesztett hivatalos iratokra. Tudván tudva, hogy itt sem eltűnni, sem látszani, sem élni, sem halni nem lehet.
