„A sorsnak valami dolga van velem”

 

Viharkabát címmel jelent meg az egyik legnagyobb kortárs alkotó válogatott és új verseit tartalmazó kötet az Európa Kiadónál. A könyv külsőre is hasonlít az előző kettőhöz (mindegyik borítóját Pintér József tervezte): a 2013-as Két szimpla a Kedvesben címűhöz, amely egy nagy szerelem történetét mondja el, illetve a barátokról, kortársakról portrékat festő 2015-ös Oklahoma ezüstjéhez. A három könyvet szerzőjük trilógiának tartja. Joggal, hiszen sok szál kapcsolja össze őket, még az olyan vékony is, mint a többször felbukkanó Hershey’s Tropical csokoládé, amit az amerikaiak a háború után dobozszám küldtek a gyermekotthonokba.

 

– Mióta lakik ebben a lakásban, ahol beszélgetünk?

– 1966 óta. Úristen, tavaly volt a kerek évforduló! Nem is gondoltam volna…

 

– És ez hanyadik lakása?

– Sokadik.

 

– Lakás vagy otthon?

– Otthon az első pillanattól. A háború után huszonegy évig nem volt se lakásom, se otthonom. Sodródtam Budapestről vidékre, gyermekotthonból albérletbe, társbérletbe, még pereskednem is kellett. Véletlenül jutottam ehhez a lakáshoz, ma is gyönyörködöm benne. Egyetlen baja, hogy kicsi, a könyveim nem férnek már el a polcokon.

 

– A Két szimpla a Kedvesben című könyve legelején ezt olvassuk: „Falak hűlt helyén éltem le az életem legjavát

– A „legjava” a gyerekkorom és a fiatalságom. Akkor valóban hűlt helyük volt a falaknak, hűlt helyük az embereknek. Elvitte őket a háború, elvitte őket ’56. De így kell annak, aki történelmi korokat él át.

 

– Egyszer, amikor beszélgettünk, azt mondta, úgy képzelte el az életét, hogy egy lakása lesz, egy munkahelye és egy férje.

– Csakugyan így képzeltem.

 

– Meddig?

– Amíg férjhez nem mentem 1961-ben, majd el nem váltam egy év múlva. A házasságom nem sikerült. A Két szimplában… azt írtam meg, hogy életem legnagyobb szerelme sem végződött jól. A magánéletem nem volt szerencsés.

 

– Ezt hogy lehet feldolgozni, viselni?

– Sehogy. Nem lehet. Szoktam szörnyűségeket álmodni. Tündérmeséket is, de néha nem is valódi, hanem csak álemlékek jönnek elő, amelyek nem történtek meg – és borzalmasak.

 

– Akkor csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk együtt élni azzal, ami feldolgozhatatlan?

– Igen. Meg kell próbálni.

 

– Ebben a lakásban mégis rend van, és harmónia. Nem görcsös, hanem barátságos rend; jó itt lenni.

– Nem szeretem a rendetlenséget, a szétdobált tárgyakat. És a rendet úgy lehet élvezni, mint a zenét.

 

– De ez a külső rend csak belülről fakadhat! Ezek szerint ott is megvan.

– Igen. Nem is lehetne másképp.

 

– A szörnyűségek ellenére hogyan sikerült elérni ezt a belső harmóniát?

– Ez sokkal egyszerűbb, mint gondolja. Az ember sok mindent szeret, sok mindennel békében élhet. Kezdve azzal, hogy itt a ház előtt van egy kis park. 1966-ban még szemétdomb volt, mindenki egy háborús bombatölcsérbe hordta a szemetet. Aztán épült egy óvoda, amelynek a gondnoka szenvedélyes kertészként fákat ültetett. Óriásira nőttek, a rigók egész nap fütyörésznek, motoznak a lombok közt…

 

– A munka mennyit segített?

– A munka adta a legtöbbet. Ha dolgozom, becsukom az ablakot. Rendkívüli módon szeretem a munkámat. Akkor is dolgozom, ha el vagyok keseredve. Megnyugszom tőle, visszatér a biztonságérzetem. És hála Istennek, eddig mindig volt munkám: írás, fordítás, szerkesztés, tanítás.

 

– A versírás is munka?

– Az. Ha belefogok egy versbe, a telefont is kikapcsolom. Huszonegy éves korom óta mindig dolgozom valamin. Akkor magamnak írtam. Amikor rábeszéltek az első kötetre, harmincéves voltam. Annak a ’63-as kötetnek a harminc-negyven százaléka gyönge. A többi viszont jó. Ezt senki sem vette észre. A Viharkabátba ezért is vettem fel régi verseket. 1959-ből való az első, a Nászéjszaka.

 

– Ez a vers is könnyebben érthető, ha ismerjük Mózes első könyvéből Jákob és Ráhel történetét, ahogy sok más verséhez sem árt ismernünk a művelődéstörténetet. A saját belső harmóniája megtalálásában mennyit segített a kultúra, a művészet?

– Nagyon sokat. Az irodalom mellett leginkább a zene. És a nyelvek. Ma is foglalkozom nyelvtanítással, és kéthavonta irodalmat tanítok az ötven évvel ezelőtti osztályom néhány tagjának.

 

– Az Oklahoma ezüstje huszonnégy embert idéz meg: mestereket, barátokat, kollégákat. Más emberek mennyit segíthetnek? Tudva, hogy a segítségnek van határa, segíteni csak egy bizonyos pontig lehet.

– A segítség sokféle lehet, egy tányér levestől egy jókor elhangzó mondatig. Az Oklahoma szereplői mind halottak, de – elhiszi? – sokszor a halottak is segítenek.

 

– A Viharkabát, ha henyén akarnék fogalmazni, olyan, mint egy Best of válogatás. De számomra valójában olyan, mint egy végrendelet.

– Azt hittem, fiatalabb koromban fogok meghalni. Nyilván a sorsnak valami dolga van velem.

 

– Olyan szót választott címül, ami a mai magyar nyelvből már kikopott.

– De szép szó! Ott van benne a vihar és a kabát is, a veszély és a védelem is. A versben pedig, aminek ez a címe, az egész történetem benne van jelképesen. Az is, hogy boldog is voltam. És hogy mindig állnak emberek a parton, akik várnak, visszavárnak vagy fenyegetnek valakit. Ez az egyik legzsúfoltabb versem.

 

– És ne felejtsük, hogy egy kabát zsebébe versek is elférnek, és védenek a viharban! A mottó A bretagne-i fogoly című, 2015-ös versből való: „Más kavicsok, más part, másik ország, / más kontinens”.

– Bretagne-ba és Normandiába többnyire együtt szoktak turistautakat hirdetni. Bretagne-t nem lehet elfelejteni. Normandiát sem, mert 1944. június 6-án ott történt a partraszállás, amivel a szövetségesek eldöntötték a második világháború kimenetelét. Magamban minden évben megünneplem. A mottó arra utal, hogy azóta mennyire megváltozott a világ. Mások az országok, a partok, még a kavicsok is. A „más kontinens” az öregedő, a veszélyeztetett Európára vonatkozik. És a saját öregedésemre. Minden nap meglepetés, nem lehet rá felkészülni. Annyira más élet ez, mint az eddigi volt, annyira mások a törvényei, a feltételei az életben maradásnak, hogy átláthatatlan az egész, akár egy kontinens.

 

– Ki a bretagne-i fogoly?

– 1949 nyarán a budapesti VIT-en, a Világifjúsági Találkozón megismerkedtem egy Henri nevű fiúval, egy darabig leveleztünk is, angolul, aztán egyszer csak nem írt többé. A húga írt helyette, Louisette, hogy Henrit lecsukták, mert belépett a kommunista pártba. Verset írtam erről, Üzenet Louisette Amaury-nak volt a címe, megnyertem vele egy pályázatot. Naiv kis vers volt, ha Henri kijön a börtönből, csatlakozzon a szabad világhoz. Azt hittem, mi leszünk a szabad világ. Rövid ideig hittem. 1950-től a mozdonygyárban két évig tanultam a vasesztergályos-szakmát, tovább akartam tanulni, agrárszakra vettek fel, innen vergődtem át bölcsésznek, angoltanári szakra. Közben rengeteg hazugsággal találkoztam, és láttam, hogy ezzel nem tudok megbirkózni. Mondok egy példát: a mozdonygyári párttitkár elmesélte, hogy tagja lett Sanghajban a kínai kommunista pártnak. Megkérdeztem a legkedvesebb oktatómat: igaz, hogy a párttitkár járt Sanghajban? Röviden válaszolt: „Fenét!”

 

– A Dózsa György út és a Thököly sarkán ma is megvan az a kocsma, ahová még gimnazistaként bement, és megivott egy kevertet. Rákosi Mátyás zuglói villája előtt kellett volna éljeneznie, de inkább azokhoz akart tartozni, akik kocsmába járnak. Aztán kijött onnan gyorsan. Ezt írja a Két szimplában: „Rettenetesen szégyelltem magam. (…) Tíz perc alatt kigyógyultam egy kórságból…” Miért szégyellte magát? Milyen kórságból gyógyult ki?

– Szégyelltem magam, mert egy pillanatig vonzódtam az italhoz, és nem a magam társaságát kerestem. Ebből gyógyultam ki – szerencsére – fiatalon.

 

– Van egy verse, a gyűjteményes, 2006-os Útérintőben is szerepel. Wadsworth tiszteletesné levele Emily Dickinsonhoz: „nő voltál, írtál. Jóvátehetetlen.” Mintha ez részben megmagyarázná, hogy miért maradt egyedül.

– Dickinsonnak, az észak-amerikai költőóriásnak a rengeteg verséből összesen nyolc jelent meg, amíg élt. Wadsworth tiszteletes volt a nagy szerelme. De alig találkoztak. Micsoda keserves élet jutott neki! És ő lett az amerikai metafizikus költészet első mestere! És nem volt rá oka, hogy az amerikaiságában meginogjon! Gyönyörű 19. századi történet.

 

– És maga megingott-e valaha is a magyarságában?

– Jó kérdés. Nem inogtam meg. De azért teszteltek. 1944 őszén beléptem a tizenegyedik évembe. Egyszer felsorakoztattak bennünket, zsidókat, a kapu előtt. Különválasztották a gyerekeket. Kis, tizenhat éves nyilas fiúk voltak az őreink, puskával a kezükben. A felnőtt férfiak mind a fronton voltak. Anyám ránézett a mellettünk álló fiúra, és annyit mondott: „A gyerek velem marad.” És a fiú nem mert ellentmondani. A többi gyerek ment a Duna-partra. Én pedig a menettel a pesti gettóba. Túléltem. Nem dicsőség, csak történelem.

 

– A Két szimplában ír a zuglói gyermekotthonról, ahová a háború után került. Az otthon egyik lakója, a többiekkel együtt Izraelbe készülő Ávri megkérdezi, miközben viszi az iskolatáskáját: „Mondd, Ági, valójában mi köt téged ehhez az országhoz?” Ezt válaszolja: „Itt születtem, Ávri”.

– Romantikus válasz, de én csakugyan úgy éreztem, hogy nem tudok szülőföldet, hazát cserélni. Nem tudok kultúrát váltani, nyelvet váltani. Több barátom él Londonban, Tel-Avivban, New Yorkban. Azt látom, megszenvedték az áttelepülést. Nem egyszerű ez, főként ha az ember író vagy költő. És hogy lennék külföldön magyartanár?

 

– A Halak című versének zárósora: „reménytelen szerelem, Magyarország”.

– Reménytelen, mert azt hiszem, egyoldalú. Elkeserítő körülnézni. Megint óriási a szakadék a gazdagok és a szegények között. Politikai, gazdasági „elitről” beszélnek, de a gazdagoknak nincs kultúrájuk a gazdagságukhoz.

 

– Az Orbán Ottó emlékének ajánlott Álomoktáv ezzel a két sorral fejeződik be: „Hazám a védtelenség. / És térdelek a parton.”

– Hogyan várhatnék védelmet egy olyan országtól, ahol ekkorák a társadalmi különbségek? És ez a védtelenség kiszolgáltatottság is. A Duna-parti lépcsőkön sokat ültem egykor szerelmemmel, Zolival, hittem benne, hogy bármi lesz, mi együtt maradunk, és az ország sem szakad szét. De elég volt Trianon. Zoli katolikus volt, én zsidó, sosem gondoltam volna, hogy ez valaha közénk állhat. Hogy még egyszer ilyesmi közénk állhat.

 

A 137. zsoltár a kettős identitást fogalmazza meg gyönyörűen: a hűséget Jeruzsálemhez és Arany Jánoshoz. Ha arra kell felelnie, milyen költő, melyik jelzőt választja: magyar, zsidó vagy magyar és zsidó?

– 1993-ban Bari Károllyal együtt voltam Párizsban, valaki el akarta vinni őt az ottani cigányok közé, mire azt felelte, hogy majd egyszer eljön külön hozzájuk is, de most mint magyar költő van itt, és a francia múlt emlékeire kíváncsi. Igaza volt. Én magyar nyelven írok, magyarul gondolkodom. Zsidó a vallásom. Vallásos nevelést kaptam, az apai nagyapám rabbi volt, a szüleim is imádkoztak, én is gyújtok gyertyát péntek este; őrzöm a jelképeket. De magyar költő vagyok. Sohasem volt identitásbeli zavarom. Én nem érzem kettőnek ezt a kettőt, mert születésemtől egybefonódtak.

 

– Számomra, aki félig cigány vagyok, és a magyarországi cigány irodalomról írok monográfiát, Bari Károlyra is pontosabb megnevezés a magyar-cigány költő, netán kötőjel nélkül, magára pedig a magyar-zsidó költő.

– Mit mondjak erre? Ismerem Aranyt és ismerem Kosztolányit, de sajnos, nem ismerem eléggé Jehuda Halévyt. Nem szeretem a magyar-zsidó költő megnevezést. Nem tagadom meg, ha más mondja, de én magyar költőnek tartom magam, aki zsidó vallású.

 

– Ferencz Győző Radnóti Miklósról szóló kitűnő könyvében hosszan elemzi Radnóti identitását.

– Radnóti hátat fordított a zsidóságnak. Fifi is, a felesége. Többször vitatkoztam vele erről, itt lakott a közelben, a Pozsonyi úton. Nagyon szerettem, akkor is, ha nem értettünk egyet. Radnótit megölték valamiért, amit nem vállalt. Hát akkor mi értelme volt?

 

– Mit jelent A 137. zsoltárnak az a sora, hogy „és fájó orcám rángjon majd a számhoz”?

– 1992-ben, amikor ezt a verset írtam, éppen arcideggyulladásom volt. Trigeminus neuralgia. Ezt azt átkot mondtam magamra arra az esetre, ha elfelejtem Aranyt. De nem felejtem el.

 

– Van egy verse arról, hogy zsidóként nem mindig könnyű magyarnak lenni. A Zrínyi Miklóshoz első versszaka: „Mit csináljak Sziget várával én, / Mit mond nekem Drégely vagy Eger? / A méltó zászlófelvonásra engem / nem hívnak el.”

– Valaki azt mondta erre a versemre, hogy hazafiatlan. Pedig nem hazafiatlan, mert nem gyűlölet van benne, hanem fájdalom. Így végződik: „Mit csináljak azzal a mondattal én, / hogy »Ne bántsd a magyart«? / Akibe beleszerettem, / még mindig belehalt.” Vagyis a végén a kést magam ellen fordítom.

 

– És lehet, hogy aki beszél a versben, az itt élő mindenkori zsidók egyike, elment volna a zászlófelvonásra, csak nem hívták. Ennek a fájdalma is itt van.

– Meg a bűnbánat is. „Mit csináljak ős Budavárral én, / jatagánt őrizzek vagy lakatot? / Mikor a kulcsot átvette a szultán, / nem voltam ott.” A zsidók adták át a kulcsot Szulejmánnak, mert védelmet reméltek tőle.

 

– Mi ennek a versnek a genezise?

– A többszörös megbántottság.

 

– Soha nem akarta elhagyni Magyarországot?

– ’56-ban, amikor mindenki menekült, én is féltem. Egyszer voltam röpcédulázni, és Zoli egyszer járt Győrött, hogy részt vegyen a forradalmi eseményekben. De ok se nagyon kellett ahhoz, hogy valakit elkapjanak. Mikor pakoltam a hátizsákomat, kiesett a kezemből a Vörösmarty-kötet, és kinyílt a Szózatnál. Ahogy a Stációkban megírtam. Reggel azt mondtam Zolinak: maradunk. És ő azt felelte: hála Istennek! De nem csak az országtól és a nyelvtől nem bírtam elszakadni: anyámtól sem.

 

– Nem bánta meg egyszer sem, hogy nem ment el?

– De igen, néha. Elég egy gyűlölködő szónoklat. Vagy egy temetődúlás. Vagy az angyalszobor felállítása a Szabadság téren. Olyankor megbánom, hogy nem mentem el, és legyávázom magam. De ki láthatta mindezt előre?

 

– Így lett hazája a védtelenség.

– Így.

 

– A Két szimplából tudjuk, hogy 1962-ben szakítottak végleg a szerelmével. „Ott, abban a pillanatban meghaltam. Soha többé nem voltam magammal azonos.”

– Igaz, amit írok: egy országot vesztettem el. Ő, fiatalkorom szerelme volt nekem Magyarország. Ilyen vadul senkinek a felesége nem akartam lenni, mint az övé.

 

– Tényleg soha többé nem volt önmagával azonos?

– Nem. Ma sem vagyok az. Amit akkor elvesztettem, azóta sem találtam meg, nem is keresem.

 

– De a belső rend mégis megvan…

– Azt meg kell teremteni.

 

– A Két szimpla első mondatában megszólít valakit, neki mondja el az egész történetet – tehát van kihez beszélnie. Kit szólít meg?

– Egy fiktív férfit. Akiben megtestesülnek a későbbi barátaim, szerelmeim. Volt köztük olyan, akit beengedtem az életembe.

 

– Egy teljesen banális kérdés: ha a Vörösmarty tér felől indulok el, a Kedves a Váci utca jobb vagy bal oldalán feküdt?

– A jobb oldalán. Odabenn Cziffra György zongorázott. Egy-egy vendég küldött neki fél deci konyakot. Akkor abbahagyta a slágereket, és Chopint játszott, gyönyörűen.

 

– A versei nem sokat árulnak el írójuk életéről, a prózájában viszont ott vannak a személyes emlékek, ha tetszik, ott a kitárulkozási vágy. Érez valami kettősséget: mondani és mégsem mondani? Kitárulkozni és elzárkózni?

– Először úgy érzem, hogy mindent ki kell mondani. Utána jön a húzás, az önfegyelem. Végül megállapodom a kettő között. De eszembe jut: kit fog ez érdekelni? Fontos-e, amit írok? Isten mentsen a puszta önmutogatástól! Ezzel mindig meg kell küzdenem.

 

– Van valamilyen magyarázata, hogy prózában jobban megmutatta magát? 

– Nem tudom. Igazán csak a memoáromban, a Két szimplában tárulkoztam ki, még stiláris javításokat sem végeztem, hiszen ez napló. Ilyen szabad lélekkel könyvet még nem írtam. Ha azt akarja kérdezni, hogy terápia volt-e, azt válaszolom: igen, az.

 

– Vers és próza olykor szorosan összekapcsolódik, így a 2001-es Hálaadás-parafrázis és a korai-kései, összevont Füst Milán- és Kassák Lajos-portré. Ez utóbbi azzal a mondattal kezdődik: „Nem voltak mestereim.” De többeknek is hálás, így Nemes Nagy Ágnesnek: „A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg…” Miféle deszka?

– Nagy kitüntetés volt, amikor az 1978-as Kobaltország című kötetem után Nemes Nagy Ágnes először leült velem a Gerbeaud-ban. Egyenként elemezte a kötet verseit. A Fohász lámpaoltás előtt így kezdődik: „Uram, óvj meg a tökéletességtől. / Mint vasalópokróc szélén az ékalakú / égésnyom: hagyd meg rajtam / hibáimat, kezed nyomát.” „Látod” – mondta Ágnes –, „itt van vasalópokróc, vasalódeszka, vasaló… Ez vers! Tárgyakat kell beletenni a versbe!” Minden tárgyból lehet vers, minden vasalódeszkában egy vers rejtőzik.

 

– Vas Istvántól meg azt tanulta, hogy „a visszhang is vacoghat”.

Egy régi dal visszhangja a címe annak a versének, amelyben vacog a visszhang, és én is vacogok, ha olvasom. Azt írja meg benne, hogy mi lesz abból, ha valakit állandóan bántanak, és ártatlanul bántják. Tragédiák sorozata lesz. Akár ebben a versben a kis gödölye halálából. Vagy akár Krisztus halálából, akiről csak elvontan esik szó a vers hátterében.

 

– Füst Milán megkérdezte, mitől jó a vers. Azt válaszolta, „a kezdő tanárok határozottságával”: attól, hogy kinyílik, mint egy kapu.

– Zavarban voltam, ez jutott eszembe. De a jó vers csakugyan kinyílik, mint egy kapu. Ha akarom, még látom is, ahogy egy ember nélküli tájban nyikorogva feltárul. És valahová bejutok.

 

– Ahol még nem jártam?

– Ahol még nem jártam, de örökkön ott van mint lehetőség.

 

– Egyszer már beszélgettünk erről, akkor azt mondta, a jó vers kimond valami olyat, amit még senki nem mondott ki.

– Megpróbál kimondani. Nem mindig sikerül. Az igazán jó vers ritka. A magaméi közül most az Izabella és Ferdinándban bízom a legjobban. A Babelben és a Viharkabátban. Ezeken egy szót, egy írásjelet sem kellett javítanom. Ihletből írtam őket. Az Izabella és Ferdinándot, éppúgy, mint A 137. zsoltárt, a spanyolországi kiűzetés ötszázadik évfordulóján, 1992-ben. A családi legenda szerint közünk van hozzá.

 

– Megfogalmazható, hogyan születik a vers?

– Én nem tudom. Amikor belefogok egy versbe, csaknem öntudatlan vagyok. Aztán, ha kell, utólag korrigálom, amit írtam.

 

– Ahogy még vasesztergályosként megtanulta.

– Igen: nagyolás, simítás, csiszolás.

 

– A vers születésének pillanataiban médium?

– Talán igen. Soha nem nevettem ki kedvenc költőmet, William Butler Yeatset, aki hosszú ideig egy színésznőbe volt szerelmes, de végül olyan nőt vette feleségül, aki ismerte az automatikus írást, vagyis lejegyezte azt, amit Yeatsnek állítólag egy belső hang diktált. Nem lehet tudni a vershez vezető utat.

 

– Kinek a versét olvasta életében először?

– Goethe versét, A kedves közellétét, Szabó Lőrinc fordításában. Csodálatos mű, együtt van benne erő és kifinomultság. Ötéves koromban lapozgattam egy antológiát, szerencsére ma is megvan: Halhatatlan szerelem. A Pesti Napló képes díszalbuma 1930-ból. Nézze meg ezt a nyomást, az iniciálékat, a festmények, a szobrok reprodukcióit! És micsoda költők, micsoda fordítói gárda! Mikes Lajos volt a szerkesztő. Ebből a könyvből tanultam meg olvasni. És látni.

 

– Én 1978-ban, már az egyetem elvégzése után, találkoztam először a verseivel, épp a Kobaltország révén, amit nagyon megszerettem, nagyon hatott rám. Mindig is enigmatikusnak, sőt olykor rejtélyesnek éreztem őket, szerintem az enigma a költészetének egyik legfőbb jellemzője. Némely „rejtély” megfejtésében persze sokat segít, ha az ember érzékenyen olvas. Már szó volt a Nászéjszakáról: hogyan jutott eszébe 1959-ben Ráhel története?

– Szinte gyerekkorom óta bennem van, hogy ha az ember makacsul ragaszkodik valamihez, az nem lesz az övé, nem sikerül. Ezt írja meg Kosztolányi a Hrusz Krisztina csodálatos látogatásában, Szabó Dezső a Feltámadás Makucskánban, Misima Jukio A kegyencnő és a papban. Nagy téma. Az elveszett szerelem is az.

 

– Egy kérdés csupa nagybetűvel áll a szövegben: MI JÖHET MÉG? Ez nagyon illik az ’56 utáni évekhez is.

– Olyan csalódottság volt az emberekben, bennem is, hogy adódott ez a kérdés. ’56 is egy makacs vágy volt. Mi jöhet még? Mit lehet még eltolni?

 

– 1957. május elsején tele volt a Hősök tere – ezt nem is olyan egyszerű megmagyarázni.

– Én is ott voltam. A csalódottság többrétű volt. Megbukott a forradalom, de nemcsak az oroszok buktatták meg, hanem a magyarok is. Az első négy nap gyönyörű volt, méltó a forradalomhoz. A Nyugatival szembeni ékszerüzlet kirakata be volt törve, villogtak benne a gyémántok. Valaki odatett egy cédulát: „Magyar ember nem zabrál!” Nem is vitt el senki semmit. Egészen az ötödik napig. Akkor kirabolták az üzletet és a környék ruhaboltjait is. Az élelmiszerboltokat is!

 

– Mi vitte ki a térre huszonhárom évesen?

– Hogy építsük újjá együtt az országot. Nem lehetett tudni, milyen restauráció fog bekövetkezni. Felvonultak emberek azzal, hogy „Támogassátok a Rákosi börtönéből szabadult Kádár Jánost!” Ennyit tudtunk, és azt, hogy rendet kell teremteni. Nem lehet pincében lakni. Enni kell, egyetemre járni, dolgozni. A bányászok már dolgoztak. Zoli is elment a bányába. Másfél-két évig lehetett hinni, hogy megvalósulnak ’56 eszméi. Aztán láttuk, hogy erről szó sincs. Elindultak a perek, a kivégzések. Láttam, hogy nagyobb erők kártyajátéka ez.

 

– Az előbbi versben költészetének még két fontos jellemzője érhető tetten, a tökéletesre csiszolt forma és a szokatlanul gazdag műveltséganyag. Itt épp a Biblia. Ritka a szabadvers, az olyan mű, mint a Búcsú Rába Györgytől vagy a Viharkabátban nem szereplő Egy szállásmester feljegyzései.

– Utóbbi csak felerészben szabadvers! Engem nagyon segít, lendít a kötött forma. A szabadvershez nagy biztonságérzet kell. Ritkán van olyan pillanatom, amikor úgy írok verset, mintha valaki diktálna. Ezek mindig kötött formájúak. Ilyenek, amiket már említettem, és talán a Temető Pannóniában is.

 

– Ebben a versben, noha a tárgya nagyon is komoly, ott a játékosság, a humor, ami, ha nem is harsányan, de szintén jellemzi az életművet, ott az 1966-os Glogovácz és a holdkórosok című kisregényben, a Kobaltországban, a nonszensz fordításokat tartalmazó Pompóné könyvében, de még a Dylan Thomas- vagy Edgar Lee Masters-átültetésekben is. Már az elején meg kellett volna kérdeznem: a humor mennyit segít a mindennapokban vagy akár a határhelyzetekben?

– Sok mindenen átsegít, testi-lelki nyomorúságon, magányon, hosszú éjszakákon. De ha valakiben csalódom, akkor nem segít se humor, se nonszensz.

 

– A kötött formákhoz viszont nagyon kell tudni a verstant, tudni kell például, mi a triolett – jó bonyolult szerkezet! –, különben nem születhetnek meg a Történelmi triolettek.

– Írtam egy bökverset az adóhivatalról ebben a formában, visszaküldték, dühös lettem, írtam még tizenkét triolettet történelmi témákról. A Viharkabátból aztán kihagytam az adóhivatalt. De a történelmet nem hagytam ki.

 

– Az Egy firenzei konyhában önmagában is rejtélyes, de egy sora különösen az: „Csak szeretetből ér vagyon.”

– Láttam egy régi firenzei naptárt, megfejthetetlenül szép volt. A hatalmas képen a külső körben fut a zodiákus, Kos, Bika, Ikrek, Rák és a többi, a következő körben egy héber szöveg, alatta firenzei figurák, végül középütt egy kereszt. Megkértem egy szakértőt, hogy fordítsa le a héber szöveget. Ez volt: „Ne törődj a pénzzel, csak akkor, ha szeretetből ered.” Egy másik firenzei versembe, a Firenze nehéz napjaiba is belevettem ezt a sort, sőt egy egész versszakot: „Csak szeretetből ér vagyon. / Gerinced pénz veri agyon. / Rossz jellemből lesz a gyűlölet. / Gyűlölködés nyomorba vet. / Szegénység alázatra int. / Megaláznak, szeress megint.” Szabályos rondó van ezen a naptáron! Csak akkor fogadd el a pénzt, ha szeretetből adják, mert egyébként rossz lesz a jellemed, abból jön a gyűlölet, abból a nyomor, amit csak alázattal lehet elviselni. Egy név is szerepel a szöveg mellett: Avram Judah. Övé volt a naptár? Ő rajzolta? Vagy leégett a háza Firenzében? Talán ő kapaszkodik ebbe a versbe.

 

– Az Exotic, avagy zilált idő teljesebb megértéséhez mit kellene ismernem?

– Legkedvesebb japán íróm, Akutagava Rjúnoszuke egy novelláját, Az estélyt. Én fordítottam angolból. Egy szép fiatal japán nőt felkér táncolni egy francia tengerésztiszt, aki civilben híres író. A lányt ez nem érdekli. Csak a tánc, a ritmus, a tiszt karja, a pillanat.

 

– A Transzcendens etűdben a Spanyolország utáni vágy szólal meg: „Ott akartam szeretni mindig, / a toledói alkonyatban.”

– Már soha nem jutok el oda. Toledo és Granada, ebbe a két városba szerettem volna elutazni. Toledóba nászútra szerettünk volna menni. Vagy persze Velencébe. De amikor ezt kitaláltuk, egy fillérünk sem volt.

 

– És Dublinban éltek volna, ahogy A Liffey-partonban olvassuk?

– Igen, igen! Yeats városában. Granadába másért vágytam. A háború alatt elkobozták a zsidóktól a rádiókat, újságot se járathattunk. A szemétbe kidobott lapok közül időnként kivettem valamelyiket. Az egyikben ott volt Granada, az Alhambra képe, a malmői váré és Cézanne egy festményének reprója, a Provence-i táj. Megfogadtam magamnak, ha túlélem a háborút, elmegyek erre a három helyre: Granadába, Malmőbe és Párizsba. Párizsban jártam, de kiderült, a festményt Zürichben őrzik. Malmőbe is eljutottam, sőt csináltak velem egy interjút, mondtam is, hogy gyerekkorom óta vágyom ide. Másnap a beszélgetés ezzel a címmel jelent meg: „Gergely Ágnes álmai városában”, ez kedves volt. Granada nem sikerült.

 

– A Szekérnyomok a Worms és Aachen közti régi földúton voltak láthatók.

– Utaztam ezen az útvonalon, gyönyörű. És szomorú. Sok menekült járt erre.

 

– Kapcsolódik ehhez a vershez az Ítélet Wormsban, egy igazi ballada.

– Egy régi történeten alapul, ami állítólag megtörtént. Wormsban eltűnt egy kisfiú, kutyákkal is keresték, de nem találták meg. Nyilván megölték, és a holttestét elrejtették. Kik ölték meg? Biztosan a zsidók! Az egész zsidó közösséget kiküldték a temetőbe, ott várjanak az ítéletre, ami csak halálos lehet. A temetőben imádkoznak, amikor megjelenik két vándor. Elmondják nekik, mi történt. Azok összenéznek, elmennek a bíróságra, és bevallják, ők a gyilkosok. Elítélik őket, az ítéletet végrehajtják. És akkor kilép az erdőből a kisfiú. És kilép az időből is a Gyermek, immár nagybetűvel, „hogy a bűntettet visszafogja”. Nyilván Krisztus-szimbólum. De a bűn nem fogható vissza, nem semmisül meg: kérgesek a lelkek, a várost elhagyja a reménység.

 

– A Szekérnyomokból kiugrik ez a váratlanul egyes szám első személyű sor: „A Brandenburgi versenyt nem adom.”

– Sok mindent nem adok. A katedrálisokat sem adom. Azt az amszterdami Rembrandt-képet se adom, ami egy árnyat mutat fel, a Szent Családra vetül rá ez a hatalmas árny. Kolozsvár főteréről sem adom Mátyás király szobrát. Engem el lehet üldözni, de a kultúrámat nem.

 

– A Dániel című versben többször visszatér egy furcsa kijelentés: „A gonosz ideiglenes…” Igaz, ezt is olvassuk: „A gonosz ideiglenes, / de teret kap és menetel.”     

– Jó lenne, ha ideiglenes volna. Gondolkodtam, ne Dániel legyen-e a kötet címe is. Dániel nem szelídítette meg, de féken tartotta az oroszlánokat. És azt mondta nekik, ne engem lessetek, a gonoszt lessétek! Szerintem az volt a meggyőződése, hogy minden, ami gonosz, ideiglenes. Az oroszlánbarlang is, Babylon is. Ebben én is hiszek. Többször láttuk, hogy a gonoszság újra támad. De előbb-utóbb muszáj, hogy vége legyen.

 

– Lehet ezt mondani a 20. század, a 21. század eleje után?

– Lehet benne reménykedni.

 

– Gonoszság egy bántó kritika is.

– Bántottak a hatvanas években, mert szokatlan volt a hangom, a verseim nem követték a kor divatját. A humor is gyanút ébresztett. És bántottak mostanában is.

 

– Ezek a bántások fájnak?

– Volt egy nagybátyám, aki gyakran emlegette Salamon királyt. Salamon király sétál a vízparton, nagyon el van keseredve. Arra repül egy madár, megkérdi, mi baja. „Nem tudok egy súlyos helyzetet megoldani!” „Majd én segítek!” – mondja a madár, és ad neki egy kis cédulát. Az áll rajta: „Ez is elmúlik!”

 

– Hogy valami kellemetlent kérdezzek: nem érzi-e néha, hogy kevés segítséget, támpontot ad az olvasónak?

– Nem akarattal történik. De vannak írók, költők, akiket csak lábjegyzetekkel lehet olvasni. És kell-e a művészetben mindent érteni? A Brandenburgi versenyt lehet érteni? A zenét?

 

– Az alkotóknak is lehetnek elvárásaik az olvasókkal szemben. Vannak olyan versek, amelyek magának is rejtélyesek?

– Lator László néhány költeménye például, de rajongok értük!

 

– Sajnos, a Viharkabátba már nem fért bele a Mielőtt című vers, amelyben, úgy tűnik, a kereszténység alaptanítását vitatja: „Régóta mondom: nem szeretet kell / az embernek, hanem kímélet.” Hogy jutott erre a következtetésre?

– A kímélet a szeretet legfelső foka.

 

– Mit gondol, lehet kapni Pesten Hershey’s Tropical csokoládét?

– A háború után láttam utoljára. De a ritmusa velem maradt.