Beszélgetés

Kezdőlap Rovatok Beszélgetés Oldal 4

Bokros Lajossal beszélget Rádai Eszter: „Az utcán már polgárjogot nyert a verbális erőszak”

– Amikor fasisztának nevezte Orbán Viktort – miután ellepték az országot a Soros Györgyöt ábrázoló uszító, gyűlöletkeltő plakátok –, akkor csak a személyére gondolt, vagy magára az Orbán-rendszerre is?

– Az Orbán-rendszernek vannak a fasiszta értékrendre jellemző megkülönböztető elemei, jellegzetességei. Ezeket öt pontban foglalnám össze, mert szerintem ezekből áll össze az a kép, amelyben a fasizmusra ismerhetünk. Az első a vezérelv, a vezérkultusz, köznapibban fogalmazva a tekintélyelvűség. Ami – ez nagyon fontos tünet – jellemző nemcsak a Fidesz, tehát a párt működésére, hanem a Fidesz-hívek magatartására is.

 

– Azokra a jelenetekre gondol, amikor az Orbán Viktort körülvevő emberek – jelentős számban idősebb nők, de nemcsak ők – a jelenlétében nem tudnak hova lenni a gyönyörűségtől? Arra gondol, hogy ha megjelenik valamilyen gyűlésen, rendezvényen – ezek szigorúan zártak és őrzöttek, csak a hívek vannak jelen –, akkor állva ünneplik, lelkesült és boldog mosoly ömlik el mindenki arcán, minden kijelentését, bármi legyen is az, tapsorkán fogadja, és végül ölelgetik-csókolgatják, kezet akarnak csókolni neki stb.?

– Igen. Teljesen mindegy, mit mond, mondhatja akár az ellenkezőjét is annak, amit tegnap vagy egy órával korábban mondott. Bármivel tetszést arat. Ő a felkent vezér, aki „természettől fogva” tiszteletet érdemel, akit a tévedhetetlenség mítosza vesz körül. Amit mond, azt függetlenül annak tartalmától, csak mert ő mondja, el kell fogadnia mindenkinek, akkor is, ha ellentmondásoktól hemzseg. Ez maga a vezérkultusz. Megnéztem videón Orbán Viktor legutóbbi tusnádfürdői beszédét. Tele van, akár egyazon mondaton belül is, ordító ellentmondásokkal. Mégis mindenki tapsolt, hiszen ő a vezér.

A fasiszta rendszerek második jellegzetessége az erő, vagy ha úgy tetszik, az erőszak kultusza. Szakadatlan harc, háború, háborús logika és katonai terminológia. Lásd: egész pályás letámadás, szabadságharc, idegenek elleni küzdelem, hazánk a Nyugat bástyája, állítsuk meg Brüsszelt és így tovább.

Márpedig ha a kormányzat maga sugallja az erőszak kultuszát, akkor a nép egyszerű gyermekei közül sokan feljogosítva érzik magukat arra, hogy – mintegy népi igazságosztó szerepben – maguk is az erőszakot képviseljék. Az utcán már polgárjogot nyert a verbális erőszak. Még nem a fizikai, de a verbális már igen…

 

– Még? Szerintem már a fizikai erőszak is egyre gyakoribb. Ezt, mármint a verbális erőszakot, személyesen is tapasztalja?

– Nemcsak én, más is megkapja ezt. Amikor a Modern Magyarország Mozgalom támogatói, tagjai, aktivistái áprilistól június végéig rengeteg helyen megjelentek, és osztogatták – velem együtt – a pártunk szórólapját, ismertetőit, akkor sűrűn megkapták, megkaptuk: „maguk nem magyarok, magukat el kell taposni, maguk mind hazaárulók, szégyelljék magukat, amiért a nemzetet támadják” – szerintük már azzal is, hogy bíráljuk a kormányt. Mert az ő fejükben a kormány azonos a nemzettel. Hisz Orbán Viktor megmondta, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

– De a harci logika és a háborús szóhasználat már az első Orbán-kormányra is jellemző volt, az „egész pályás letámadás” még valamikor az 1990-es évek legvégén hangzott el Matolcsy György egyik interjújában, és „a haza nem lehet ellenzékben” jelszót is még 2002-ben adta ki Orbán Viktor egy szónoklatában, miután elvesztette a választást.

– Az egyes elemek most álltak össze rendszerré. Fasizmusról akkor beszélünk, amikor ez a néhány elem összeáll egy zárt értékrenddé.

 

– Mi az ön tipológiájában a harmadik elem?

– A folyamatos ellenségkeresés és ellenségképzés, lett légyen az a Nyugat, a nemzetközi tőke, a bankárok vagy éppen a menekültek, a migránsok, az iszlámhívők vagy bárki más. Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy mindig kell találni valakit, aki ellen harcolni lehet, aki ellen uszítani lehet, ezzel folyamatosan izgalmi állapotban tartva a nép erre fogékony részét.

 

– De „használható”, a célnak maradéktalanul megfelelő „ellenségre”, akitől rettegni lehet, csak az úgynevezett migránsokban, „bevándorlókban”, valójában a menekültekben talált a miniszterelnök.

– A célja a korábban kijelölt személyek esetében is az ellenségképzés volt. A csírája már akkor is benne volt a rendszerben, amikor a bankok és a bankárok „uralma” ellen izgatott, vagy amikor a nemzetközi finánctőke ellen. Innen már csak egy lépés volt a Soros György és az általa létrehozott intézmények elleni kampány. Soros ugyanis mindazt egyetlen személyben „nyújtja”, amire a miniszterelnöknek szüksége van: zsidó, tehát „nem magyar”; bankár, sokat keresett a tőzsdei ügyleteken, tehát „spekuláns”; emberi jogi szervezeteket és ügyeket támogat szerte a világban, a menekültkérdésről is van elképzelése – miközben nagy humanista és nagy magyar hazafi az én megítélésem szerint –, következésképpen nagyon jól használható a menekültek, vagy ahogy ők mondják, az illegális bevándorlók, az úgynevezett migránsok elleni gyűlöletkeltésre. Ez nagyon fontos, mert a kirekesztés és a gyűlöletkeltés – amelyek egy tőről fakadnak – nem előre meghatározott, hanem változó, ezen a téren egymást helyettesítő vagy kiegészítő, tetszés szerint kijelölt csoportok ellen folyik.

 

– Aki épp adódik, aki kéznél van?

– Így van, csak mindig kell, hogy legyen valaki, akire a felgerjesztett gyűlölet ráirányítható. Ezek most a nálunk nem is létező migránsok, de holnap lehetnek megint a cigányok vagy a zsidók, vagy épp mi, mondjuk, az egyetemi tanárok vagy az újságírók.

Ha meghallgatja a miniszterelnök legutóbbi tusnádfürdői beszédét, akkor felismeri, hogy abban nyílt gyűlöletkeltés zajlott mind vallási, mind faji alapon. Azt mondta Orbán Viktor, hogy a más „fajúakkal”, más etnikumúakkal, más vallásúakkal, jelesül az iszlám vallásúakkal – mivel nem azonos a kultúránk, és eltérő az értékrend, amit vallunk –, semmiféle közösséget nem vállalunk.

 

– Sőt, én úgy emlékszem, azt is mondta valahol, hogy velük mindenfajta szolidaritást is elutasítunk. Vagyis akkor sem vagyunk velük szolidárisak, nem nyújtunk nekik menedéket, ha üldözöttek…

– Igen, ez nagyon fontos. És mindebből következik az ötödik ismérve a fasiszta rendszereknek, az úgynevezett faji vagy etnikai felsőbbrendűség. Erre is szolgált Orbán Tusnádfürdőn példamondattal: „etnikai stabilitás nélkül nincs nemzeti kultúra”. Márpedig amikor valaki a kultúrát összeköti a „fajjal”, az etnikai hovatartozással, az nettó fasizmus. Azt nem lehet másként érteni.

 

– Csakhogy ez két különböző fogalom: az etnikum és a faj – és nem emlékszem, hogy Orbán Viktortól hallottam volna az utóbbit…

– Magyarországon senkiről sem tudható, milyen keverék vérségi alapon. Viszont ha etnikai alapon tételezzük a magyarságot, és a kultúra homogenitását, mint értéket, ebből vezetjük le, akkor az fasizmus. A fasizmus etnikai nacionalizmus. Amikor az etnikum szorosan össze van kapcsolva a kultúrával, és a kultúra az etnikumból van levezetve, akkor az egyértelműen fasizmus. Nekem lehet, hogy magyarként inkább rokon a kultúrám egy becsületes románéval vagy akár egy becsületes arabéval, mert az illető nem lop, nem hazudik, nem csal. Miért lennék én azonos kultúrába sorolható valakivel csak azért, mert történetesen ugyanúgy magyarnak vallja magát, mint én, noha az illető adócsaló, tolvaj és gazember? Természetesen a nyelv és a magyar irodalom ismerete, szeretete sok magyarral összeköt, de az én kultúrám mégis sokkal mélyebben különbözik a jelenlegi kormányfőétől, mint sok kollégámétól Kolozsváron, akik történetesen románok, vagy itt a CEU-n Aziz Al-Azmehétől, aki Szíriából származik, és egyik legkiválóbb tanára egyetemünknek. És mindenki büszke rá, hogy kollégánk és jó barátunk. Soha senkinek nem volt vele semmilyen konfliktusa, pedig ő – Úristen! – arab és muzulmán. Kit érdekel?

Ezen a ponton az is nyilvánvalóvá válik, mennyire ellentmondásos az Orbán-féle fasiszta értékrend. Mert ha igaz lenne, hogy a kultúra megmaradásának feltétele az etnikai stabilitás, akkor mit gondoljunk Erdélyről, ahol minimum három, de inkább négy nemzeti kultúra él együtt? És ha az a célunk, ha azt akarjuk, hogy a magyarság Erdélyben megmaradjon, akkor ilyet nem mondhatunk, mert az etnikai homogenitás ott csak román többségi alapon képzelhető el. Vagyis ez a felfogás nemcsak fasiszta, de kimondottan és nyíltan magyarellenes is.

Úgyhogy még egyszer, összefoglalásul, soroljuk fel a fasizmus öt elemét! Egy: vezérelv, tekintélyelvűség, kettő: az erő és az erőszak kultusza, három: a folyamatos ellenségkeresés és ellenségképzés, négy: kirekesztés és gyűlöletkeltés faji, etnikai vagy vallási alapon, és öt: etnikai nacionalizmus, a kultúra etnikai, faji alapon való tételezése, faji felsőbbrendűség. Ez a fasizmus.

És itt engedjen meg nekem egy kis kitérőt. Amikor én ezt az „Orbán fasiszta” kijelentést megtettem, akkor az okostojások egy része – szőrszálhasogató módon – szemantikai vitába kezdett velem a nácizmus és a fasizmus különbözőségéről. Bár én nem nagyon szeretnék ezekben a vitákban részt venni, hiszen egy politikai pamflet minden szavának – a műfaj természetéből következően – nem kell tudományos értelemben is helytállónak lennie, de ezúttal ráadásul még igazam is van, mert én nem nemzetiszocialistának neveztem Orbánt, hanem fasisztának. A nemzetiszocializmus pedig épp abban különbözik az olasz fasizmustól, hogy az antiszemita, ez pedig nem. Mussolini például a maga fasizmusával, amely jó tíz évvel megelőzte Hitler hatalomra jutását, sokáig nem volt antiszemita. Tehát a fasizmusnak, ha akarom – de ez persze végső soron definíció kérdése –, nem föltétlenül része az antiszemitizmus. Valamiféle faji felsőbbrendűség, fennhéjázás, etnikai alapú nacionalizmus igen, de az antiszemitizmus nem. Ez így volt Mussolini esetében is, aki – hivatkozva az olasz nép érettségére – azt mondta: már levetheti magáról a demokráciát, hiszen az akadályozza faji felsőbbrendűségének kibontakozását.

 

– Még egy kis kitérő: a fasiszta jelzőt, illetve minősítést már korábban is használta a rendszer jellemzésére Ungváry Rudolf, egyfajta fasiszta mutációnak nevezve azt, és vitatkozva Magyar Bálint posztkommunista maffiaállam-koncepciójával. Ön mit gondol erről a két megközelítésről?

– Olvastam mindkét munkát. Szerintem mindkét szerzőnek igaza van, más-más aspektusból. Nem mondanak ellent egymásnak. Éppen ellenkezőleg, egymást erősítik és kiegészítik.

 

– Visszatérve az állítására, hogy tudniillik a rendszernek, amelyben élünk, részei és jellemzői bizonyos elemek, amelyek a fasizmusnak is elemei: mi következik mindebből? Mire kell vagy érdemes felkészülnünk, milyen országban fogunk élni, ha ez így megy tovább? Már akár 2018-tól is…

– Erre nem tudok válaszolni, legfeljebb arról tudok beszélni, mit kell tennünk, hogy ne így legyen.

 

– De az imént említette, hogy különféle atrocitások érik a MOMA tagjait, aktivistáit, akár saját magát is, amikor megjelennek különféle nyilvános tereken.

– Legfeljebb verbális agresszió. De ha valaki politikusnak áll, akkor annak tűrnie kell sok mindent, ráadásul a szólásszabadságba sok minden belefér. Nyilván nem a gyalázkodás, de a magyarországi politikai kultúra elég alacsony színvonalú, úgyhogy ezen egyelőre nem tudunk változtatni.

 

– De engem érdekel, hogyan történik ez. Az utcán maga után szólnak, a háta mögött gyalázzák?

– Nem kell, hogy a hátam mögött legyen az illető, előfordul ez szemből is, amikor – úgy is mondhatnám – frontálisan neveznek hazaárulónak. De nem akarok ebbe különösebben belemenni, mert ez már akkor elkezdődött, amikor arra buzdítottam, vagy ha úgy tetszik, lázítottam az Európai Parlamentben, és nemcsak a mi frakciónkat, hanem az Európai Néppárt ottani képviselőit is, hogy szavazzák meg azt a bizonyos Tavares-jelentést, amely – talán még emlékszünk rá – részletesen leírta, hogyan sérültek Magyarországon a demokrácia alapértékei és intézményei. Ez akkor nagyon felkorbácsolta az itthoni indulatokat, aztán elcsendesedett a dolog, de csak a menekültválság kirobbanásáig. Mert azóta még nagyobb erővel lobog, azzal a jelentős különbséggel, hogy a Tavares-jelentés idején még nem voltak plakátháborúk. Azóta azonban rájöttek a fiúk, hogy az ellenségképzést és a gyűlöletkeltést szakmányban kell űzni, hatalmas pénzeszközök mozgósításával és tömeges lélekmérgezéssel kell csinálni. És azóta mondhatjuk, hogy Magyarországon polgárjogot nyert az egyelőre még csak verbális agresszió. Ami rengeteg kárt okoz, valósággal pusztító hatással van a társadalomra. És hogy ez ne így legyen, ne folytatódhasson, azért bizony mindenkinek tennie kell, kellene, akinek fontos a haza sorsa – hogy ilyen nagy szavakat használjak.

Ebben három feladatot látok. Az egyik, hogy a jóérzésű, a maguk méltóságára sokat adó polgároknak fel kell emelniük a szavukat a terjedő ocsmányság ellen. Ez mindenkinek, akármilyen pártállású, de jó ízlésű ember, és hazafinak gondolja magát, abszolút kötelessége. Ha úgy tetszik, keresztényi kötelessége. Mert ez az a pusztító utálatosság, amiről Jézus beszélt annak idején.

 

– Mondja ezt protestáns, illetve protestánsnak született emberként, állampolgárként.

– Az ebből a szempontból mindegy, hogy én milyen vallásúnak születtem. Nem szeretem ezt emlegetni, mert nem ez határozza meg az életemet és a jellememet. És itt sem az az érdekes, hogy ki-ki a maga hite vagy nem hite szemszögéből ezt minek minősíti, de az már igen, hogy a magyarországi egyházak például – tisztelet a kivételnek – miért nem állnak ellen ennek a gyűlöletkeltésnek. És hogy lehet az, hogy nem tiltakoznak, amikor a kormánypárt egyik emblematikus figurája szakmányban gyalázza a katolikus egyház fejét, akiről egyébként nem mint egyházfőről, hanem mint emberről kellene példát vennie mindenkinek. Tehát itt erről van szó. Számomra a vallás a kultúra része, és az, hogy ki miben hisz, mindenkinek a legszentebb magánügye, arról nem is szabad beszélni. De visszakanyarodva a gondolatmenetünkhöz, minden jóérzésű és jó ízlésű embernek kötelessége ez ellen az ocsmányság ellen felemelnie a szavát, ez az első pont. Akár megyünk vele valamire, akár nem, mert ez saját önbecsülésünk követelménye, ha úgy tetszik, kanti értelemben vett kategorikus imperatívusz.

 

– Vagy egzisztencialista alapon: én megteszem, ami tőlem telik, függetlenül attól, hogy mit tesznek mások.

– Pontosan. Mert ez az a szellemi és erkölcsi örökség, amit a gyermekeidre és az unokáidra hagysz. Az én unokám most múlt kétéves. Ő majd biztosan meg fogja kérdezni húsz év múlva, hogy „na és nagyapa, te mit tettél akkor, amikor…?”. Mert addigra megint lesznek hősök, rengetegen, akik azt mondják: mi is felszólaltunk, mi is megmondtuk, mi is küzdöttünk… Itt mindenki demokrata lesz, ha egyszer majd sikerül megszabadulni ettől az ocsmányságtól, az Orbán-féle önkényuralomtól.

Aztán nagyon lényeges – ez a második feladat –, hogy példát mutassunk azoknak, akiknek már nincsenek személyes élményeik a Kádár-rendszerről, akik nem tudják, mi volt a kommunizmus, mi volt a Szovjetunió, akik a legnagyobb természetességgel születtek bele a nyugati kultúrába és a szabadságba. Amit most épp egy gonosz és korrupt kormány el akar venni tőlük.

És a harmadik feladat, hogy tudatosítsuk, ha úgy tetszik, a magunk számára is, hogy egyébként ennek a rezsimnek hosszú távon nincs jövője. Nemcsak azért, mert – én legalábbis bízom ebben – az emberi méltóság és az erkölcs győzedelmeskedni fog, hanem azért sem – hogy visszatérjek saját szűkebb szakmámba –, mert ez a rendszer gazdaságilag egyáltalán nem hatékony. Ez az ország látványosan és folyamatosan stagnál, sőt leszakad.

 

– De láttunk ilyet már: akkor hetven évig, nálunk negyvenig csak eléldegélt, elvegetált valahogy…

– Nem mondtam, hogy jövőre feltétlenül megbukik, de azt igen, hogy ez zsákutca. Ez a 21. század egyik zsákutcája lesz, olyan szégyenfolt, amitől elsősorban erkölcsileg és politikailag kell elhatárolódni, de hogy ezt kell tenni, azt minden bizonnyal sokan akkor fogják felismerni, ha már a zsebükön is érzik a bajt.

 

– A mellékelt ábra azt mutatja, hiszen a zsebükön máris milliók érzik, hogy ez sem elég.

– Nem mindenki érzi, és akik érzik, azok messze vannak, távoli vidékeken, egymástól és minden lehetőségtől, minden információtól elzárva.

 

– De a bizonytalanságot, a lecsúszás fenyegető közelségét egy nagyon széles réteg érzi, az úgynevezett középrétegek is.

– Igen, de ez kegyosztó rendszer, és így is nagyon sokan vannak, akik – közvetlenül vagy közvetve – élvezik az előnyeit. De még akik nem húznak belőle gazdasági hasznot, azoknak is egy részét megszédítheti az az értékrend, amit vall, és maga is azonosul vele. Ez nagyon lényeges: nem kell ahhoz csengő-bongó forintokban mérhető módon haszonélvezőnek lenni, hogy valaki támogassa a rendszert. Elég, ha valaki kulturálisan azonosul vele. Ráadásul az emberek többsége nem abszolút értelemben értékeli a saját anyagi helyzetét, hanem relatíve, viszonyítva magát másokhoz: irigykedik a nála jobb módban élőkre, és örül, hogy vannak nála is szegényebbek. És ezért Magyarországon, ahol nagyon alacsony hőfokon „izzik” a társadalmi szolidaritás – ez nagyon lényeges –, sok társadalmi csoport érezheti úgy, hogy ő még mindig jobb helyzetben van, mint mások, akik teljes mértékben kiszolgáltatottjai a rendszernek. Pontosan ez az egyik legnagyobb veszély: a középosztály elvékonyodása és kiüresedése, amely pedig a demokrácia legfőbb támasza kellene legyen.

 

– Szeretnék visszatérni a beszélgetésünk egyik korábbi pontjához, amikor az Orbán-rendszer egyik ismérveként a folyamatos ellenségkeresést, ellenségképzést jelölte meg. Benyomása szerint ez milyen alapon, milyen logika szerint történik? Ki minősülhet ellenségnek, alkalmas „célszemélynek” az uszításhoz? Nyilván van ennek is egyfajta logikája.

– Nem gondolom, hogy ez a rendszer túl sok logikával bírna. Értékrendje, ideológiája, világnézete szerintem ennek a rendszernek is van, tehát nem pusztán maffiaállamként, bűnszövetkezetként működik, hanem maga is gyárt ideológiát. Ez a gyártás, ez az értékrendképzés azonban eléggé spontán és ellentmondásos. Nem hiszem, hogy valamiféle agytröszt napi huszonnégy órában ideológiai őrkutyaként végiggondolná és utasításba adná, hogy mikor mit kell mondani, de ennek a részben vallási révületben tartott követő tábornak az esetében nincs is erre szükség. Mert majdnem mindegy, min alapszik a vezér tekintélye. Ungváry Rudolf szerint sincs zárt ideológiája a rendszernek, hanem ahogyan a napi politika érdekei diktálják, úgy vesz elő különböző témákat.

Ami mármost Soros Györgyöt illeti, ő – amint tapasztalhatjuk – szerte a világban és gyakorlatilag minden korszakban ideális célszemélynek számít a felelőtlen, autoriter hajlamú és populista politikusok számára. Itt és most például azért, mert megtestesíti mindazokat az értékeket, amelyek ellen ez a rendszer szeret harcolni.

 

– És nincs is rászorulva Sorosra, mint például a multikra vagy – alkalomadtán – a bankokra. Mert ha elviszi a CEU-t, és esetleg kénytelen magára hagyni a civil szervezeteket, amelyeket támogat, az annál jobb az Orbán-rendszernek. Úgyis ez a célja.

– Így van, pontosan.

 

– És elviszi a CEU-t?

– Nem tudjuk, ezért én erről nem is szeretnék beszélni. Amit tudunk, hogy folynak tárgyalások a magyar kormány egyébként nem túl magas rangú képviselői és New York állam oktatási hatóságai között. Ezeknek a tárgyalásoknak az egyetem vezetése nem része.

 

– Még mindig a Soros-ellenes plakátoknál maradva: ezekkel épp akkor voltak az utcák teleszórva, amikor Magyarországra látogatott Netanjahu izraeli miniszterelnök, aki – ellentétben például Bokros Lajossal, aki emiatt fasisztának nevezte a magyar miniszterelnököt – ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ellentétben sok-sok magyar zsidóval, akiket ez a plakát bántott, sértett és szorongással töltött el, és azt várták Izrael miniszterelnökétől, hogy ebben a kérdésben álljon melléjük, álljon ki mellettük. Ön erről mit gondol?

– Nem tudom, hogy dolga-e az izraeli miniszterelnöknek kiállni mellettük, ő maga mindenesetre azt mondta, hogy dolga. Úgyhogy ha tenné is, amit mond, akkor ki kellett volna állnia mellettük, de nem tette, mert a két rendszert összeköti az iszlámellenesség. És persze, el ne felejtsük, Soros György gyűlölete. És ez elég ahhoz, hogy a mostani izraeli miniszterelnök erkölcsi tekintetben cserbenhagyja a magyar zsidókat. De ha tudjuk, milyen pártokból áll Netanjahu kormánya, és azt is tudjuk, hogy fasiszták bizony Izraelben is vannak, akkor ezen nincs mit csodálkozni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Netanjahu maga az lenne, de a kormányában van fasiszta is. Jártam sokszor Izraelben, ismerem őket, ők nettó fasiszták, csak ott nem a zsidókat kell utálni, hanem most az arabokat. Nincs ezzel probléma, illetve nagyon is van, de mi most ezzel nem tudunk mit kezdeni a magyar történések szemszögéből.

 

– Korábban is sokszor, és most, a beszélgetésünk során is – némiképp régiesnek ható szóhasználattal –, önkényuralomnak nevezi azt a rendszert, amelyben 2010 óta élünk. Ami szerintem erősebb kifejezés, mint az autokrácia, ahogyan a politikai elemzők és az ellenzéki politikusok maguk is szokták jellemezni az Orbán-rezsimet. Ennek sokkal inkább a diktatúra, a zsarnokság a szinonimája. De ha így van, mivel magyarázza a magyar társadalomban iránta megnyilvánuló türelmet, egykedvűséget, fogadókészséget?

– Nem akarok a szavakon lovagolni, bár elfogadom a német, a spanyol és az angol sajtónak azt a finom distinkcióját, amely megkülönböztet autoritáriánus és diktatórikus rendszereket. Én mindenekelőtt azért nevezem az Orbán-rendszert önkényuralomnak, mert magamagát annak nevezi: illiberális, vagyis szabadságellenes államnak. Ami egyébként tény, hiszen ez egy, a szabadságot, a kisebbségek jogait, az eltérő nézeteket – finoman fogalmazok – legalábbis nehezen tűrő kormány. De mondhatom a „centrális erőteret”, mondhatom, hogy a választási rendszer aránytalan és tisztátalan, hogy benne a győztes mindent visz: ez mind-mind megnyilvánulási formája, intézményes leképeződése annak, amit az önkényuralom kifejezés jelent.

A következő, második ismérve az autoritárius rendszereknek, vagyis az önkényuralomnak, a jogállam sárba tiprása. Ők úgy hiszik, de legalábbis azt mondják, hogy van illiberális demokrácia, mi, szabadelvű állampolgárok, liberálisok, pedig úgy gondoljuk, hogy a demokrácia, vagyis a népuralom azt jelenti, hogy ha a népnek, a választók többségének nem tetszik egy kormány működése, akkor azt leválthatja. Ehhez azonban kellenek a jogállam intézményei, a hatalmi ágak megosztása, a fékek és ellensúlyok rendszere, a független sajtó. Ezt azonban sikerült mind elpusztítania az Orbán-rendszernek.

A harmadik ismérve az Orbán-féle önkényuralomnak, hogy – bár nem tudja teljesen zárttá tenni a társadalmat, mert ahhoz le kellene zárnia a határokat; ez egyébként az egyik legfontosabb különbség a diktatúra és az önkényuralom között – gyűlöli az úgynevezett nyitott, nyílt társadalmat. Helyette van a centrális erőtér, a jövőbeni tíz kormány kezének megkötése – ezt is elmondta már nemegyszer Orbán –, mert az ellenfeleink ellenségek, nem részei a hazának, hiszen a haza mi vagyunk. Vagy „a baloldal a történelme során mindig rátört a nemzetére” – ezek is Orbán szavai. Tehát ez a rezsim nemcsak faji és vallási alapon kirekesztő, mint a fasiszta rendszerek, hanem politikai alapon is.

 

– Ez speciel a szovjet rendszerek, proletárdiktatúrák, népi demokráciák jellemzője volt, csak épp ellenkező előjellel…

– Azzal a különbséggel, hogy itt most vannak választások, és vannak pártok is, tehát a rendszer demokráciának, többpártrendszernek álcázza magát, de a kormányzó párt tesz róla, hogy ne lehessen leváltani. Vagyis ez csak afféle demokratikus máz, homlokzat, amely elrejti a rendszer benső lényegét. Mert – szeretjük, nem szeretjük – baloldal nélkül nincs jobboldal, és jobboldal nélkül nincs baloldal, és ha bármelyik kirekeszti, kitagadja a nemzetből a másikat, akkor nincs váltógazdálkodás, következésképpen nincs demokrácia – vagyis önkényuralom van.

Aztán a jelenkori magyarországi önkényuralom fontos ismérvének tartom azt is, hogy milyen az Orbán-kormány külpolitikája, merrefelé tájékozódik nemzetközi kapcsolataiban, mely országokkal törekszik barátságos viszony kialakítására, és melyekkel nem. Ugyanis ma már nem tapodják idegen csizmák a szent magyar földet, tehát a kormány szuverenitása korlátlan, és azzal barátkozik, akivel akar. És mit látunk, kikhez dörgölőzik, miközben szabadságharcot folytat az Európai Unió ellen? A hasonszőrű önkényuralmi rendszerekhez: az oroszhoz, a törökhöz, az azerihez, a kazahhoz, a kínaihoz. Ezeket szereti. Keletről jön a fény – mondja –, és ezért ezek civilizációs értelemben magasabb rendűek, mint a hanyatló Nyugat. És ezzel mindent elmondott. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy ez a rendszer önkényuralom?

Ötödikként, annak bizonyítékaként, hogy önkényuralomban élünk, a populista, oligarchikus antikapitalizmust kell megemlítenem, amely elveti a gazdasági versenyt, tagadja a tőkésosztály civilizatórikus szerepét, szakmányban üldözi a befektetőket, nem védi a magántulajdont, monopóliumokat épít, egyes ágazatokra büntetőadókat vet ki. Márpedig gazdasági verseny nélkül politikai verseny sincs. Igazi demokrácia nem létezik jól működő, fejlett, versenyképes, áttekinthető, tiszta kezű kapitalista piacgazdaság nélkül.

 

– A következő kérdés az Európai Parlament volt képviselőjéhez szól: mit gondol az EU viszonyáról, viszonyulásáról az Orbán-rendszerhez? És ami ennél fontosabb, de szorosan összefügg ezzel: mit gondol az EU jövőjéről, és benne – vagy épp rajta kívül – Magyarország jövőjéről?

– Tőlem sokszor megkérdezik lakossági fórumokon és mindenféle találkozókon, de magánbeszélgetésekben is, hogy az Európai Unió miért nem hozza el nekünk a szabadságot. Amire azt szoktam válaszolni, hogy ennek nagyon sok oka van, de kiemelnék hármat. Az egyik: az unió alapító atyáinak és az EU intézményeit irányító nyugati politikusok zömének soha, álmában sem jutott eszébe, hogy lesznek valaha olyan országok, tagállamok, amelyek a kormánypolitika rangjára emelik a demokrácia és a jogállam szétverését, és szembefordulnak az Európai Unió alapértékeivel. Ezért nincs is arra szabály, hogy ilyenkor mit kell csinálni.

 

– De ez azt is jelenti, hogy a jogállam szétverését is finanszírozniuk kell? Tűrni az uniós pénzek csörgedezését a magánzsebekbe?

– Meg kell értenünk, hogy az Európai Unió szabálykövető rendszer. Az Európai Unió nem tudja csak úgy, egyetlen döntéssel elvágni azokat a szálakat, amelyek alapján Magyarország, Lengyelország, és lehet, hogy még lesznek más országok is, pusztán azért kapják a pénzt, mert ők az Európai Unió tagjai. Tehát nekik ez jár.

 

– És normatív alapon jár, tehát nem kell, hogy bármilyen teljesítmény legyen mögötte.

– Nem teljesítményért jár. Ez összefügg azzal, hogy nincs szankció vagy nincs szabályrendszer, mert nem gondolták, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat. De rögtön hozzáteszem, azért sincs erre megoldás, mert bármiféle retorzió, szankció vagy megvonás egyúttal rögtön az úgynevezett „nukleáris” opciót is jelentené, vagyis az összes csapot elzárják, vagy kirúgják az illető országot az Európai Unióból. Nincsenek olyan fokozatok, hogy kis bűn, kis büntetés, nagyobb bűn, nagyobb büntetés. Nincsenek eljárásrendek, nincsen semmilyen mechanizmus arra nézve, hogy hogyan kell észre téríteni egy olyan kormányt, amely röhögve és büszkén tiporja lábbal azokat az értékeket, amelyeken az Európai Unió alapszik.

És van egy harmadik, különösen fontos ok, fontos szempont is ebben a történetben, amire mindig fel szoktam hívni a figyelmét azoknak, akik az Európai Uniótól mint egyfajta megváltótól várják a megoldást. Ha a magyar társadalomnak nem kell a szabadság, akkor a magyar társadalom nem lesz szabad. Épp ez az, ami „Brüsszelt” megkülönbözteti „Moszkvától” meg „Berlintől” meg „Bécstől” meg „Konstantinápolytól”, hogy visszafelé haladjunk a magyar történelemben: az Európai Unió nem akar ránk kényszeríteni semmit. Még a demokráciát és a szabadságot sem. Tehát ne reménykedjen senki: „Brüsszel”, vagy ha úgy tetszik, Európa, a fejlett Nyugat nem fogja „felszabadítani” Magyarországot.

 

– És akkor a kör bezárult, a kígyó a saját farkába harap: ha az Orbán-rendszer önkényuralom, olyan, amilyennek leírta, akkor választással nemigen lehet leváltani. És – ebből következően – azzal az állításával is vitatkoznék, hogy „a magyar társadalomnak nem kell a szabadság”. Mert nekem például kell, és magának is kell, és szerintem a többségnek is kellene…

– Jó, de ha valamilyen oknál fogva visszazuhantunk egy önkényuralmi rendszerbe, amely előkotorta a történelem lomtárából azokat az ócska, dohos, szennyes és gonosz módszereket, amelyekkel a hivatalos kormánypolitika rangjára emelték a lélekmérgezést, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ilyen történelmi hátterű országban, mint a miénk, legalábbis ideig-óráig ez hat. Én nem mondom, hogy ez a rendszer sokáig ki fog tartani, sőt minden eszközzel azon munkálkodom, hogy jövőre, április 8-án véget érjen. Tehát én nem vagyok pesszimista, nem tartom ezt a rendszert, ezt a fasiszta értékrenddel átitatott önkényuralmat – történelmi mércével mérve – sikeresnek és megdönthetetlennek, de nagyon fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy magunknak kell kivívnunk a szabadságot és a demokráciát, ne várjuk Európától és Brüsszeltől, hogy ő tegye meg helyettünk. Mert lám-lám, annak idején, amikor ’89-ben Mihail Szergejevics Gorbacsov kezéből kaptuk meg a szabadságot, nem értékeltük semmire. Nem mentünk vele sokra, könnyen el is vesztettük.

Meg kell tapasztalnia a magyar társadalomnak azt, hogy a szabadság önérték, minden más fejlődési lehetőséget megalapozó, fontos tényező. És akit nem érdekelnek a közügyek, az is előbb-utóbb meg fogja érteni, mert meg fogja tapasztalni, hogy szabadság nélkül nincs kenyér. Szabadság nélkül nincs jó minőségű oktatás, és akinek gyereke van, és unokája, azt legalább a közügyekből az a szelet érdekelhetné, hogy milyen az oktatási rendszer. Akinek van édesanyja, szülője, nagymamája, nagypapája, azt érdekelhetné az egészségügy. Tehát aki azt mondja nekem, hogy őt nem érdekli a politika, az nem tudja, miről beszél, mert a politika a közügyekkel való foglalkozás. Következésképpen, ha valaki nem Robinson módjára akar élni egy lakatlan szigeten, annak muszáj politizálnia.

De hogy a kérdése másik részére is válaszoljak, amely a hazánk jövőjére vonatkozott: Magyarországnak nincs jövője az Európai Unión kívül.

 

– Én is úgy hiszem, hogy Magyarországnak nincs, de az Orbán-rezsimnek sem lehet?

– Orbán sem akar kilépni az unióból, én ebben száz százalékig biztos vagyok.

 

– És ha 2020 után befagynak a pénzcsapok? Vagy legalábbis sokkal kevesebb pénz fog jönni? Vagy ha – bármilyen szempontból – kifizetődőbb lesz szorosabban, esetleg szervezetileg is kapcsolódni az Orbán által példaképként emlegetett autokráciákhoz?

– Csakhogy egy unión kívül került Magyarországnak nincs értéke Putyin számára sem. Ráadásul – nem győzöm hangsúlyozni – magának az Orbán-kormánynak sem érdeke, hogy kiléptesse az országot az Európai Unióból. Minden fülsiketítő, ellenkező irányú retorika ellenére sem tudom elképzelni, hogy érdeke lenne Orbánéknak az Európai Unión kívülre kerülni.

 

– És ha kényszernek kell engedniük?

– Már milyen kényszernek? Az Európai Unió nem fog bennünket kirúgni.

 

– Nem lehet olyan helyzetet elképzelni, hogy nem marad más választása az Orbán-rendszernek, illetve a névadójának, mint kilépni – kiléptetni Magyarországot?

– De ilyen helyzet csak akkor áll elő, ha Orbán már megbukott. Akkor pedig van új kormány, amelynek nem érdeke a kilépés. Akkor már nem Orbán dönt arról, hogy kilépünk-e, vagy sem.

 

– És biztos abban, hogy belenyugszik a vereségébe, ha elveszti a választást? És biztos abban, hogy ebben az esetben azonnal lesz új, a helyzetet kezelni képes kormány?

– Persze lesznek tüntetések, de ezért kell majd nagyon észnél lennie a demokratikus ellenzék koalíciós kormányának, hogy gyorsan helyre tudja állítani a jogállam ama intézményeit, amelyek alól gyorsan kihúzzák a szőnyeget.

 

– Jó, akkor beszéljünk arról, hogy milyen esélye van ennek.

– Mindig olyanokat kérdez, Eszter, amelyek a jövőre vonatkoznak. Felhívom a figyelmét, hogy nem vagyok jós.

 

– Akkor csak azt kérdezem: látja-e valamilyen jelét annak, hogy ellenzéki oldalon kialakul valami, amire majd szavazni lehet? Amire és akire például én – hogy csak magamról beszéljek – szavazni tudok majd? Mert pillanatnyilag nem látom ezt az alternatívát sehol.

– Dehogynem! Mindenképpen fog tudni szavazni! Többek között ránk, a Modern Magyarország Mozgalomra is fog tudni szavazni, mert mi is indulunk a választáson. És ami minket illet, akik kezdettől fogva hívei vagyunk a demokratikus ellenzék szövetségének, és minden erőnkkel támogatjuk azt, mindent meg is fogunk tenni annak érdekében, hogy ez sikerüljön.

 

– Csak ne látnám mindig magam előtt a demokratikus ellenzék politikusait, azt a vert sereget a 2014-es választás éjszakáján!

– Éppen ezért nem is szeretnék ezzel párhuzamot vonni. És van még valami, amit ennél is kevésbé szeretnék: bármelyik magát baloldalinak nevező párt belső ellentmondásait feszegetni és élezni. Úgyhogy – meg kell, hogy értse – én itt nagyon visszafogottan beszélek, mert az a kötelességem, hogy ne fölégessem, hanem építsem azokat a lelki hidakat, amelyek odavezethetnek, hogy erre az általunk kitalált ötszáz napos átmeneti időszakra olyan ideiglenes kormányzás valósulhasson meg, amelyik elegendő lesz arra, hogy ezt az önkényuralmat felszámolja. Én ennél többet nem tudok erről mondani.

 

– Ennél azért kicsit többre számítottam egy olyan párt elnökétől, amelyik hét-nyolc hónap múlva indulni fog a választáson.

– A Modern Magyarország Mozgalom azért találta ki az 500 napos programot, hogy megkönnyítse a demokratikus ellenzéki pártok szövetségét – ideiglenesen, rövid időre, csak ötszáz napra. Ez az ötszáz napos, ideiglenes, rendkívüli kormányzás arra lenne pusztán elegendő, hogy helyreállítsuk a liberális demokrácia és az alkotmányos jogállam alapintézményeit Magyarországon. Ez nem lenne nehéz, mert ebben a demokratikus ellenzék pártjai nagyjából egyetértenek.

 

– De hogyan? Erről vitatkoznak már évek óta hivatásos és nem hivatásos politizálók, és nemigen jutottak semmire.

– Az 500 napos program mindössze öt feladat megoldását irányozza elő: egyrészt a tisztakezű ügyészség megteremtését, a bírói függetlenség helyreállítását, részben éppen azért, hogy a jelenlegi rendszer tolvaj politikusai elítélhetők legyenek. Másrészt helyre kell állítani a sajtó szabadságát, ami már 1848-ban alapvető követelése volt a nemzetnek. Harmadrészt, határozottan fel kell lépni a korrupció ellen, hogy hazánkban többé ne gazdagodhasson meg senki aljas és jogtipró módon. Negyedrészt, azonnal enyhíteni kell a szegénységen, meg kell szüntetni a gyermekek tömeges éhezését. Stadionok helyett erre kell fordítani a pénzt. Végül, de nem utolsósorban: helyre kell állítani a kétfordulós, arányos és tiszta választási rendszert, és 2019 őszén ennek alapján új választást lehet rendezni. Itt már minden párt saját értékrendje és programja alapján indulhat; többé nem szükséges előzetesen, kényszerűségből koalíciót kötni. Ez a legtisztább módja annak, hogy az Orbán-féle önkényuralmat végérvényesen a történelem szemétdombjára hajítsuk, és Magyarország elinduljon az európai felzárkózás felé.

Tehát a Modern Magyarország Mozgalom nem kívánja egyik demokratikus párttól sem, hogy megtagadja az önazonosságát, és lemondjon a saját programjáról. Mindössze arról van szó, hogy az önálló szakpolitikai programok végrehajtását ötszáz nappal el kell halasztani, mert abban a demokratikus ellenzéki pártok nem tudnak megegyezni. Az 500 napos program keretében azonban nem is kell. Keressük most csak azt, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt bennünket.

 

– És úgy tapasztalja, hogy keresik? Lehet, hogy nem vagyok beavatva, de én, a külső szemlélő most, augusztus közepén ennek az ellenkezőjét tapasztalom.

– Én erre csak azt tudom válaszolni, hogy az 500 napos program minden demokrata számára elfogadható. Fontosnak tartom ezért kijelenteni, hogy aki ennek alapján sem hajlandó szövetséget kötni a többi demokratikus ellenzéki párttal, az Orbán önkényuralmi rendszerét támogatja. Nem lenne sem ízléses, sem hatékony, ha néhány baloldali párt magára húzná ezt a vállalhatatlan történelmi felelősséget.

És van még valami, amit nagyon fontosnak tartok elmondani, megosztani másokkal, a mi „nép közé járásunknak” egyik legfontosabb tapasztalatát és tanulságát: jó sokan vannak még mindig az Orbán-rezsim hívei, de akik már nem hívei, azok egyre dühösebbek, és egyre erőteljesebben kívánják a távozását. És már nagyon sokszor nem nekem ajánlgatnak kötelet az emberek, hanem a miniszterelnöknek. És akkor az a háládatlan, de fontos szerep jut nekem, hogy próbálom erről lebeszélni őket. „Kedves uram, kedves hölgyem, a demokráciát és a jogállamot csak jogállami eszközökkel lehet helyreállítani” – szoktam ilyenkor mondani. „Ha valaki törvényt szegett, bűnt követett el, az majd felel a tetteiért a független igazságszolgáltatás fórumai előtt, ha netán lopott, börtönbe megy, de felejtsük el, még humor szintjén is azt, hogy kit hova akasztunk, meg kit hogyan fogunk lelőni, mint egy kutyát.” Nem szeretnék polgárháborút, mert a polgárháborúból csak a szélsőségesek kerülnek ki győztesen. Nagyon fontos, hogy ezt világosan lássa a magyar nép, különösen akkor, amikor – szerencsétlenségére – egy fasiszta értékrenddel megvert kormány éppen hogy szítja a gyűlöletet.

 

„Orbán semmilyen európai vonatra nem akar felszállni” (Balázs Péterrel, Jeszenszky Gézával és Kovács Lászlóval beszélget Pikó András)

 

Pikó András A beszélgetést pár nappal a brüsszeli NATO-csúcs után rögzítjük, amely talán a legnyilvánvalóbban tudatosította a magyar közvélemény számára is, hogy mennyire megváltozott az a világpolitikai környezet, amelyben az Európai Unió a saját jövőjét keresi a mostani válsághelyzetben. Mintha Angela Merkel mondatai Donald Trumpról és az atlanti szövetségesek megváltozott viszonyáról hirtelen jöttek volna, de voltak ennek az irányváltásnak előzményei. A Juncker-féle öt forgatókönyv már hónapok óta napirendre vette a kérdést, hogy merre megy Európa, de az Európai Parlamenten belül is legalább három forgatókönyv készült a legnagyobb kihívások, a biztonságpolitikai és a menekültügyi helyzet, a gazdasági integráció elégtelenségéből adódó belső feszültségek, valamint a politikai populizmus térnyerése miatti politikai válság kezelésére. Önök ezek közül a veszélyforrások közül melyiket tartják a legfontosabbnak?

 

Kovács László Magyar politikusként és korábbi külügyminiszterként nem tudom mással kezdeni, mint Magyarország és Európa viszonyával. Európába és különösen az Európai Unióba történő harmonikus beilleszkedésünk jelenti biztonságunk és fejlődésünk alapvető feltételét. A magyarság és Európa viszonya több mint ezeréves probléma, de még ma is felvetődik. Pár hete egy cikkemre jött egy olyan komment, amely szerint én meghamisítom a történelmet, mert az előző ezredfordulón valójában István király volt a hazaáruló, aki kiárusította Magyarországot a Nyugatnak, és Koppány volt a magyar érdekeket és értékeket képviselő hazafi. Ezek szerint vannak, akik még mindig itt tartanak. Én azt reméltem, hogy a rendszerváltás ezt a vitát végleg lezárja. Annál is inkább, mert már a rendszerváltás előtt, 1981 és 1989 között volt nyolc olyan évünk, amikor Magyarország ugyan még tagja volt a szovjet blokknak, tagja volt a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, ám alig észrevehetően, de azért egyértelműen kibontakozott a magyar külpolitikában a nyitás a Nyugat irányába. Ezzel megdőlt egy sok évtizedes tabu, miszerint Magyarországon be lehet vezetni óvatos reformokat, de a szovjet külpolitikától egy centivel sem lehet eltávolodni. Ebben a nyolc évben meglehetősen messzire kerültünk a szovjet külpolitikai irányvonaltól, és nem történt semmi bajunk. A rendszerváltás után viszont ezek a lépések jelentős előnyt adtak Magyarországnak a szovjet blokk többi országával szemben. Az euroatlanti szervezetekhez mi csatlakozhattunk a legkönnyebben. A rendszerváltás utáni húsz évben eldőlni látszott, hogy Magyarország végleg beilleszkedik a fejlett demokratikus országok sorába. 2010 óta viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Azért is érdekes ez a mostani beszélgetés, mert bár különböző kormányokban és időszakokban töltöttük be a külügyminiszteri posztot, de tapasztalataim szerint a véleményünk sokkal inkább egybeesik a jelenlegi helyzetről, mint ahogy azt korábban gondoltuk volna.

 

Balázs Péter Nagyon fontos kérdés, hogy Magyarország 2010 után miért kanyarodott le arról az útról, amely megnyílt számunkra Európában. Közben Európa is változik, irányt vált, s ez új megvilágításba helyezi a kérdést, hogy van-e esélye annak, hogy felzárkózzunk, utolérjük Európát, hiszen ha ez megtörténne végre, az a jelenlegi problémáink zömét kezelné, és tulajdonképpen beteljesítené a rendszerváltást.

A kérdésre válaszolva én azt gondolom, hogy számos belső és külső oka van annak, hogy most, ezekben a hónapokban az Európai Unióban gyökeres változások körvonalazódnak. Vannak belső okok, mindenekelőtt a Brexit, hiszen arra még nem volt példa, hogy egy nagy tagállam kiváljon a közösségből. Belső okként kell kezelnünk a migrációt, amelynek hulláma átvonult Európán, de valószínűleg nem ez volt az utolsó ilyen hullám, ezért föl kell készülni a folytatásra. Mint ahogy belső problémaként reagál az unió arra is, hogy a jogállamiság normáitól, alapvető értékeinktől egyes tagállamok látványosan eltérnek – ebben épp Magyarország vezeti a mezőnyt.

Ugyanakkor vannak nagyon fontos külső körülmények is. Ilyen az új amerikai elnök sajátos stílusa és kiszámíthatatlansága. Nem lehet már ugyanúgy építeni a transzatlanti kapcsolatra, mint ahogy Trump előtt tehettük. Komoly kihívás Oroszország expanzionizmusa, amely egyre nagyobb méreteket ölt, közben Törökország elfordul Európától, már nem errefelé keresi a boldogulását, és az arab tavasz is átformálta a déli szomszédságunkat. Annak, hogy most ilyen erősen vetődik fel a „merre tovább?” kérdése, van egy sajátos apropója is: a következő választási év az EU-ban 2019 lesz, amikor EP-választást tartanak, és bizottságváltás is lesz. Akkor mindenképpen belefutunk majd a politikai bénultságba, ez már 2019 elejétől érezhető lesz. Így tehát 2018 az utolsó év, amikor még érdemi döntéseket lehet hozni, elsősorban a következő hétéves költségvetésről. Azt mindenképpen meg kell tárgyalni a nagy őrségváltásig. A válságok hatásai és az erre adott válaszok is összekapcsolódnak – ennek jegyében jelent meg a német álláspont arról, hogy az uniós fejlesztési pénzek elosztását össze kellene kapcsolni a normák betartásával, a jogállamiság számonkérésével. Nagyon izgalmas év áll előttünk.

 

Pikó Sajátos dinamikát kölcsönöz az európai politikának, hogy mindezek a válsághelyzetek azonnali reakciókat és válaszokat követelnének, és látszik is, hogy az új felállású német–francia tandem a kommunikációban ezt a fajta tettrekészséget próbálja érzékeltetni. Ugyanakkor az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusa akadályozza a gyors és hatásos döntéseket. Ha a nagy, fontos kérdésekben huszonnyolc tagállamnak kell egyaránt igent mondania, akkor tulajdonképpen hiába a nagy elhatározás, nem fognak tudni együtt fellépni, hiszen mindig lesz valaki, aki megbontja ezt az egységet. Mire számítsunk majd, hogyan kezelik ezt az ellentmondást: nagy, akár szakításig is vezető, látványos konfliktusokkal vagy apró, alig észrevehető politikai alkukkal, amelyek legalább egyben tartják az uniót?

 

Jeszenszky Géza A történelem konfliktusok és háborúk története, csak ezt ma már hajlamosak vagyunk elfeledni. A ma élő, nálam jóval fiatalabb emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen a háború. Igaz, hogy a tévéképernyőkön sok szörnyűséget látunk, igaz, hogy az elmúlt időszakban Afrikától kezdve Ázsiáig mindenhol szörnyű háborúk dúltak, de azok messze zajlottak le. Európa abban az illúzióban él még ma is, hogy a háború itt elképzelhetetlen. Ilyenkor komoly veszély, hogy a béke előnyeit elfeledve, megnőnek az államközi ellentétek. Európa megengedi magának azt a luxust, hogy az ellentétek és a közös értékektől eltérő utak esélyei felerősödhetnek. Ennek ellenére történészként is úgy látom, hogy a most körvonalazódó európai válaszoknak van közös eredőjük, mégpedig az a tapasztalat, amely visszanyúlik a 20. század két szörnyű háborújához: Európa csak egységesen tud megbirkózni a nagy problémákkal. 1990-ben még úgy látszott, hogy nemcsak Európa, hanem szinte az egész világ egységes abban, amit liberális demokráciának szokás nevezni, tehát a többpártrendszerben és az emberi jogok tiszteletében, és ha megszűnt a nagyhatalmi szembenállás, akkor az ENSZ be tudja tölteni azt a hivatását, aminek szánták 1945-ben. A rendszerváltozáskor abban is hittünk, hogy képesek leszünk megbirkózni azokkal, akik felrúgják a nemzetközi szabályokat. A remény ezen periódusa túl rövid volt. Most nagyon komoly problémákkal küzdünk, ezekről mind szó esett már. De ha ezekből nem tudunk együttesen, összefogva kilábalni, abból óriási bajok lehetnek. Nemcsak az, hogy a problémákat biztosan nem oldjuk meg, de az is napi tapasztalat lehet ismét, hogy az egymás közötti ellentétek hová vezethetnek, akár itt, Közép-Európában is. A NATO-nak sok előnye van, de ezek közül számunkra a legnagyobb, hogy ha nem is oldotta meg az új tagállamok közötti történelmi vitákat, de tartósan elsimította őket. Gondoljunk csak Törökországra és Görögországra, de gondolhatunk arra is, hogy a NATO nagyban hozzájárult és a jövőben is hozzájárulhat ahhoz, hogy a közép-európai nemzetek valódi szövetségesként, közösen birkózzanak meg a problémáikkal, ráadásul az európai nagyhatalmak egyetértésével és támogatásával. Ha ez nem így történik, azért persze felelős lesz az Európai Unió is, meg az a bizonyos döntéshozatali mechanizmus, amely helyes elvként keresi a konszenzust, és vétójogot biztosít minden egyes tagállamnak. De valóban, amikor huszonnyolc ország között az értékek tekintetében csak a szavak szintjén van egyetértés, és a gyakorlatban azt látjuk, hogy vannak, akik kilógnak a sorból, akkor nagyon nehéz fenntartani azt a fikciót, hogy létezhet közös fellépés, pláne konszenzusos döntés. Ma már nem sok szó esik az EBESZ-ről, de emlékszem, annak működésében is érvényesült a vétóelv. A 90-es évek elején arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a működésképtelenségig is vezethet, ezért ha hatékonyak akarunk lenni a biztonsági kérdésekben, akkor módosítani kell a szabályon. Fölmerült, hogy legyen vétó, kivéve az érintett országot. Vagy legyen vétó, de csak akkor, ha egy vagy két államnál többen élnek a vétójogukkal. Az uniónak is meg kell találnia erre a problémára a megoldást. Lehet, hogy az USA megváltozott magatartása és az orosz veszély együttesen fogja meghozni az ehhez szükséges kijózanodást.

 

Pikó Elképzelhetőnek tartanak egy ilyen szakítást a vétóelvvel az unió döntéshozatali mechanizmusában?

 

Kovács Ez részben már megtörtént. Az elmúlt években a lisszaboni szerződés egy sor dologban megváltoztatta az elvet, és a vétóval szemben ma már a megerősített együttműködés elvét alkalmazzák, vagyis elegendő a tagállamok masszív többségének együttes döntése. A fejlődés iránya, úgy gondolom, az lesz, hogy a vétó egyre inkább háttérbe szorul. Az Európai Bizottság tagjaként eltöltött öt év alatt már tapasztaltam ezt a folyamatot. Előfordult, hogy adóügyi biztosként észszerű javaslatot terjesztettem elő a bizottság nevében a Gazdasági és Pénzügyek Tanácsában, de a dán miniszter vétózott, és mire megszólalhattam volna, már le is vették a napirendről a javaslatot. Keserű csalódásként éltem meg ezt, emiatt is nagyon támogattam azokat a törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy a vétó helyett inkább a megerősített együttműködés elvét alkalmazzuk, mégpedig úgy, hogy az egyetértő tagállamok elkezdik az új szabály alkalmazását, a vétózó országok számára pedig nyitva marad a lehetőség a későbbi csatlakozásra.

Ennél is nagyobb jelentőségű az a változás, amely a szorosabb integráció támogatói és ellenzői közötti erőviszonyokban történt. Egy évvel ezelőtt sokan aggódtunk a populizmus előretörése miatt. Tényleg úgy nézett ki – Orbán Viktor ezt meg is fogalmazta –, hogy 2017 a lázadás, a hagyományos pártok és a hagyományos politikák elleni lázadás éve lesz. Reális veszélynek látszott, hogy a populisták néhány országban választást nyerhetnek, ami akár az európai integráció szétesését is jelenthette volna. 2017 azonban nem lett a lázadás éve. Nem lett az se Ausztriában, se Hollandiában, se Franciaországban, mert mindenütt visszaszorultak a populisták. Ma már senki nem gondolja komolyan azt, ami két éve még reális lehetőségként merült fel, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) kormányra kerülhet az országban.

Ha már szóba került a német–francia tengely, akkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a két kulcsország közötti együttműködés független attól, hogy azokban épp a bal- vagy a jobboldal kormányoz. Ez fontos stabilitási tényező az európai politikában. Én változatlanul hiszek az európai integráció jövőjében: nyilván kell rajta változtatni, módosítani, finomítani, de nincs észszerű alternatívája. Hiába hangoztatja Orbán Viktor, hogy az Európai Unió ebben a formájában fenntarthatatlan, hogy a nemzetállamoknak kell visszaadni szinte minden jogot. Ez az európai integráció végét jelentené, amit ő valószínűleg nem bánna, de meggyőződésem, hogy nem efelé haladunk.

 

Balázs Minden rendszernek, így az EU-nak is van egy konfliktuskezelő kapacitása, ami megoszlik a belső és a külső konfliktusok kezelése között. Egy jó minőségű rendszer mindig több konfliktust old meg, mint amennyit termel. A rossz ennek az ellentéte, tehát termeli a konfliktusokat, ahelyett, hogy megoldaná őket.
Az Európai Unió most olyan helyzetbe került, amelyben hirtelen megszaporodtak a külső konfliktusok. Ez egy teljesen új helyzet, nemrég még az unióról is el lehetett mondani azt, amit Helmut Kohl mondott Németországról a 90-es évek közepe táján, miszerint Németországot a történelme során először csupa barát veszi körül. Ez igaz volt az unióra is nagyjából az ezredforduló tájáig. Ez a helyzet megváltozott. A szövetségi rendszeren belül említettük már a Brexitet, említettük Trumpot, de ott van az ukrajnai helyzet, közvetlenül a határok mellett. Ez bizony forró háború. A Krím erőszakos térnyerése nagy kihívás, az uniónak is állást kellene foglalnia. Általános tapasztalat, hogy az ilyen külső konfliktusok erősítik a belső összefogást. Ez történt az európai integráció kezdeteinél is, ott a szovjet fenyegetés játszott olyan szerepet, amelynek hatására az alapító hatok nagyon erősen összefogtak. Én most valami hasonlót érzékelek Európa magországaiban: a sok külső fenyegetés, a szír helyzet, a török magatartás és még sok minden más hatására megérett egy nagyon kemény elhatározás a német–francia párosban, de szélesebb körben is, hogy ebben a helyzetben minimálisra kell csökkenteni az egymás közötti konfliktusokat. Ez tükröződik a Juncker-féle fehér könyvben: az öt forgatókönyv között vannak olyan álvariánsok is, amelyeket csak azért szerkesztettek be a dokumentumba, hogy kiemeljék azt a kettőt, amely mögött valódi politikai szándék húzódik, és amelyek valódi megoldást jelentenek a többség számára. Az öt forgatókönyv közül biztosan nem megoldás, hogy mindent folytassunk ugyanúgy, mint eddig. Az sem elégséges, hogy koncentráljon az unió a belső piacra, tehát valójában marad a két igazi üzenet – ezek mellett már politikai állásfoglalások is elhangzottak. Az egyik, hogy gyorsítjuk az integrációt minden területen, de kevesebben, tehát az unió nem vár senkire; a másik, hogy mélyítsük az integrációt, de kevesebb területen. Valószínűleg szelektív gyorsítás következhet – a periféria pedig majd megkeresheti a maga helyét, és eldöntheti, hogy mit szeretne.

 

Pikó Az előző kérdésem pont arra irányult, hogy vajon nyílt konfliktussá alakulhat-e a periféria és a magországok közötti viszony? Orbán Viktor nagy ambíciója, hogy megszervezze a visegrádi négyekkel a perifériát annak érdekében, hogy a saját érdekei szerint „reformálja” meg az uniót – ez akár a nyílt konfliktus lehetőségét is előrevetítheti.

 

Jeszenszky Amikor 1994. április 1-jén benyújtottam Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Uniónak, akkor az még egységes szervezet volt. Épp akkor bővült Ausztria és Svédország csatlakozásával, a jövő nagy ígéretének számított Magyarország és a többi csatlakozó számára is, hogy ebben a közösségben lehetünk. Ennek számunkra nemcsak gazdasági jelentősége volt, de politikai is. Fel kell tennünk tehát a kérdést: történt-e bármi olyasmi, ami Magyarországot és más országokat arra sarkall, hogy önként mondjanak le erről az egységről? Lehet-e az az érdekünk, hogy kikerüljünk abból a szövetségből, amely a leggazdagabb és legerősebb nemzeteket egyesíti? Ha ezt gondolja a magyar kormány, bármelyik magyar kormány, akkor én azt végzetes hibának tartom. Remélem, hogy a magyar társadalom, amelyet sok tudatlanság jellemez és sok téveszme gyötör, ellenáll ennek a politikának. Látjuk a különböző kutatásokból, hogy az Európai Unió népszerű intézmény, és talán nem csak a pénz miatt. Úgy gondolom, azért azt ösztönösen érzik az emberek, hogy nekünk is szükségünk van barátokra, hogy nem lenne jó, ha tényleg egyedül maradnánk.
Mint a Visegrádi Együttműködésben is aktív szerepet vivő egykori miniszter, persze nagyon örülök, ha a visegrádiak szövetsége erősödik, de ez ne azon az áron történjen, hogy a visegrádi négyek szembemennek az unióval. Hiszem, hogy ez nem is fog bekövetkezni. Szomszédunk a legkisebb tagállamok közé tartozik, de gazdasági téren máris szépen lehagyott bennünket. Szlovákia miniszterelnöke, akit sok hasonló vonás jellemez, mint a magyar miniszterelnököt, legutóbb nagyon határozottan kijelentette, hogy Szlovákia igenis a maghoz fog tartozni, és hogy őrült az, aki az országon kívül vagy belül azt javasolná, hogy érdemes onnan kitáncolni. Lehet, hogy ma úgy tűnik, mintha Lengyelország álláspontja közelebb állna a magyar véleményhez, de az biztos, hogy a csehek sem akarnának kimaradni az unióból, és szerintem a lengyelek sem. Lengyelországban van egy nagyon erős, egyébként a Fidesszel egy pártcsoportban politizáló konzervatív liberális ellenzék, amely korábban már kormányzott, ráadásul Tusk személyében az Európai Unió egyik vezetőjét is adja. Úgyhogy Lengyelország, amely ugyancsak nagyon sokat köszönhet az Európai Uniónak, hosszú távon biztosan nem válna az európai integráció ellenfelévé, hiszen az a jelenlegi lengyel kormány vesztét, belpolitikai vereségét jelentené, ha csatlakozna egy ilyen EU-ellenes irányvonalhoz. Magunkra maradunk, ha a kiválást választjuk, ebben a másik három visegrádi ország nem lesz a partnerünk.

 

Pikó A kérdés úgy vetődik fel, hogy ha akarunk, csatlakozhatunk, és mehetünk tovább a maggal, vagy pedig úgy, hogy képesek vagyunk-e továbbmenni a magországokkal?

 

Kovács Mind a két lehetőség fennáll. Az uniós csatlakozást illetően hatpárti egyetértés volt a magyar belpolitikában, senki sem vitatta ennek a szükségszerűségét és helyességét. Akkoriban a többsebességes Európa elképzelését számunkra károsnak tekintettem. Akkori értelmezés szerint ez ugyanis képletesen azt jelentette volna, hogy a tagállamok egy része luxusvagonokban ül, míg a többiek, köztük mi is, valahol hátul, a tehervagonokban utazunk. Ez nyilvánvalóan nem volt vonzó jövőkép, ezért sokáig egyértelmű és vitathatatlan volt a magyar külpolitikában, hogy nekünk a magországokhoz kell tartoznunk. Azóta számomra is egyértelműbb lett, hogy a többsebességes Európa-koncepció nem szükségképpen kirekesztő jellegű. A lényeg, hogy amelyik ország akar és képes csatlakozni az integráció magjához, az megtehesse. Ez történt az euró bevezetésekor is. Ma már látjuk, hogy alaptalanok voltak azok a félelmek, amelyek szerint az euró sikerét veszélyeztette volna, ha néhány ország kimarad belőle. A schengeni rendszer is működik, annak ellenére, hogy néhány ország földrajzi vagy más okokból nem csatlakozott. A helyes többsebességes Európa-felfogás tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű, lehetőséget biztosít azoknak az országoknak, amelyek ma nem képesek vagy valamilyen megfontolás miatt nem akarnak csatlakozni az integráció valamilyen új területéhez, hogy később, amikor a helyzetük vagy kormányuk felfogása változik, csatlakozhassanak.

A visegrádi négyeket illetően egyetértek Jeszenszky Gézával, ez az országcsoport szerintem sem lesz ebben a formájában az integráció lassítója vagy gyengítője. Nemrég alkalmam nyílt megkérdezni a cseh miniszterelnöktől, akit még pénzügyminiszter korából ismerek, hogy valóban támogatja-e Orbán Viktor unióellenes álláspontját. Azt felelte: nem támogatja, mert nem ért vele egyet. A szlovák és a lengyel álláspontot is pontosan elemezte Jeszenszky, én is így látom. Az Orbán Viktor által felvázolt integrációellenes visegrádi összefogás szerintem csak fikció, melyet a magyar miniszterelnök szeretne valóságként látni.

Megdöbbentő egyébként, hogy Orbán Viktor álláspontja mennyire meghatározza a kormánypárti képviselők gondolkodását. A parlamenti folyosókon folyamatosan azt hallani tőlük, hogy adják ide a pénzt, ami jár nekünk, és hagyjanak minket békén. Nehogy már Brüsszel döntse el, hogy mire költjük az uniós támogatást, kisvasútra vagy stadionokra, vagy éppenséggel, mondjuk, az oktatás fejlesztésére. Ezt a felfogást a jelek szerint megelégelte az Európai Unió. Még az Európai Néppárt is. Legutóbb, a Magyarországgal kapcsolatos vitában kiderült, hogy a jobboldali Néppárt már nem védi meg tagpártját, a Fideszt, és azt a politikát, ahogy Magyarországot ma kormányozza.

 

Pikó De ha ez a többsebességes Európai Unió megvalósul, az az európai közösség felől mennyiben támaszthat új feltételeket a magyar külpolitika számára? Fontos lesz az uniós egység, ezért komoly feltételeket támasztanak majd, rigorózusan és sokkal hatásosabban fogják követelni a jogállamiság érvényesülését, vagy bizonyos, számukra is fontos gazdaság érdekek miatt benn maradunk ugyan a klubban, de páriaként, aki annyira sem fontos, hogy konfliktust okozzon?

 

Balázs A két sebesség nem a vagonok minőségében különbözik majd, inkább, maradva a hasonlatnál, az egyik gyorsvonat lesz, a másik meg személyvonat, de ugyanoda tartanak majd. Az én problémám, hogy Orbán Viktor sem a gyorsvonatra, sem a személyvonatra nem akar fölszállni. Az egészet kívülről nézi, és egyáltalán nem akarja megreformálni. Egy reform úgy néz ki, hogy valaki javaslatokat dolgoz ki, konstruktív gondolatai vannak, hozzászól a napirenden lévő forgatókönyvekhez. Amit a magyar politikában látunk, azok nemleges válaszok, elutasítások és visszautasítások. Anélkül hogy valamilyen alternatív megoldással vagy javaslattal előállnánk.

 

Pikó De erre hogyan reagál majd a másik fél? Azt feleli, hogy rendben, mondjatok mindenre nemet, csak maradjatok benn a klubban, és minél kisebbre szorítja vissza a konfliktusok lehetőségét, vagy pedig beleáll a vitába, és keményen válaszol?

 

Balázs A másik fél egyelőre meglepetten áll és bámul. Lassan ébred rá, hogy van egy újfajta kategória a tagok között: az, aki mereven visszautasít mindent. Most fogalmazódnak meg először és nyíltan azok a gondolatok, hogy renitensekkel máshogy kellene tárgyalni. Egyébként Orbánnak az unióval kapcsolatos nézetei a német AfD-vel és a francia Nemzeti Fronttal egyeznek. Amikor májusban az Európai Parlamentben Magyarországról vitáztak, annak végén Nigel Farage kitárt karokkal lépett oda Orbánhoz, és azt mondta, hogy „welcome in the club!”. Tehát hogy hozzájuk kellene csatlakoznia, mert aki így beszél, annak valóban ott a helye.

Orbán visegrádi egységfrontkísérlete látványosan megbukott. Május 26–28-án volt Pozsonyban a GLOBSEC nevű nagyszabású biztonsági konferencia, amit azért hozok szóba, mert nagyon jellemző volt a záróaktusa. Míg az elején még ott volt a négy visegrádi külügyminiszter, a végén Fico és Sobotka, valamint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke zárta a konferenciát. Nyoma sem volt a magyar és a lengyel kormány képviselőjének. A szlovák kormányzati képviselők a háromnapos konferencia alatt, ahányszor csak szót kaptak, mindig kihangsúlyozták, hogy hogy ők már a gyorsvonaton ülnek, hiszen ők már az euróövezethez tartoznak. Minden jel szerint ugyanis a gyorsítás az eurózónára fog épülni. A csehek most elgondolkodtak azon, hogy nem kellene-e meggyorsítani az euróövezeti csatlakozásukat, mert ők is úgy látják, hogy az elitklubba az euró a belépő. Erre fog ráépülni egy szorosabb gazdaságpolitikai egyeztetés és egy másfajta szervezeti megoldás, hiszen már az is fölmerült, hogy az eurózónának legyen külön pénzügyminisztere, hogy kellene külön parlament, és ami a legfontosabb, külön költségvetés. Ha ez így megvalósul, ha létrejön az intézményi elkülönülés, akkor sokkal nehezebb lesz az átjárás a két külön sebességű csoport között. Menet közben nem lehet majd egyszerűen átugrani a gyorsabb változatra, az sokkal körülményesebb, bonyolultabb lesz. Ezzel tényleg elkezdődik majd Európa szegmentálása.

Az alapelvek tekintetében viszont nem lesz két sebesség. Tehát, ha azt hiszi a magyar kormányfő, hogy alapelveket is meg lehet sérteni, mert attól a mi helyünk még biztos a lassúbb vonaton, nos, ez nem fog menni. A demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének tekintetében csak egy sebesség létezik, és kötelező elvárás ennek teljesítése.

 

Pikó Ezt mindig hangoztatják, és valóban úgy tűnik, hogy a Néppártban is megérett egy keményebb álláspont a magyarokkal kapcsolatban, hiszen ahogy Kovács László is említette, a parlamenti vitában a néppártiak harmada kiszavazott. De a német néppárti képviselők nem! Újhelyi István szocialista EP- képviselő is azt nyilatkozta, hogy be kell látni, Merkel pártja még mindig fogja Orbán Viktor pártjának a kezét. Meddig még?

 

Jeszenszky Ez sem új jelenség az európai politikában, legemlékezetesebb ebből a szempontból az, ami a hitleri Németországgal kapcsolatban volt tapasztalható a harmincas évek végéig. Az agresszort, a veszélyes nézeteket és politikát képviselő politikust először mindig megpróbálják megbékíteni. Sztálinnal is így jártak el először. Ez a politika, tudjuk, soha sehol nem volt sikeres.

A mai helyzet azért, hála istennek, nem olyan, mint amelyik világtragédiához vezetett. Orbán Viktor politikája, amelyet – sajnálattal – ma nem tudok én sem képviselni, holott két ciklusban is voltam nagykövete, nem állítható tartalmi párhuzamba ezekkel a példákkal. De a probléma kezelése hasonló. Vele szemben az Európai Néppárt még mindig a békítést folytatja, de azért a türelem látványosan fogyatkozik. A legutóbbi nyilatkozatok, épp a frakcióelnök, Weber részéről, nagyon komoly figyelmeztetések voltak.

Valóban nemcsak az a kérdés, hogy akarunk-e a gyorsabb vonaton utazni, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e teljesíteni ennek a feltételeit. Most talán nem, de ha nem is akarjuk, ha leteszünk erről a célról, akkor azzal csak magunknak ártunk. Olyan ez, mint amikor egy tehetséges diák eldöntheti, hogy az erős osztályba menjen, vagy inkább a gyenge osztályt válassza, és hát nem kétséges, hogy az erősebb osztály ösztönzőbb, gyorsabb és nagyobb teljesítményre sarkall. Nagyon szomorú, ha Magyarország nem akar egy komolyabb követelményeknek megfelelő társaság tagja lenni.

 

Pikó Vajon az EU előtt álló kihívások nagy feladatai felülírják-e a hagyományos politikai mechanizmusokat, megoldásokat, viselkedéseket? Lehet, hogy az EU már nem engedheti meg azt a luxust, hogy ilyen körülmények között az idők végezetéig békítgesse a renitens tagjait?

 

Kovács Szerintem már ez helyzet. Igaz, hogy végül is a németek nem szavaztak Orbánék ellen, bár nagyon sokan voltak, több mint húszan, akik kimentek a teremből a szavazás során. Azt, hogy közöttük vajon hány német képviselő volt, nem tudom, de az tény, hogy az Európai Néppárt frakciója nem védte meg Orbán Viktort. Figyelmet érdemel az Európai Néppárt frakcióvezetőjének kemény nyilatkozata, hiszen ő bajor keresztényszocialista, és ők eddig sokkal megértőbbek voltak Orbán Viktor iránt, és támogatták. Úgy érzem, hogy ma már a populizmus veszélye miatt, a putyini politika mint kihívás miatt a Néppárt is arra kényszerül, hogy szigorúbb legyen Orbánnal szemben. Putyin ugyanis reális fenyegetést jelent az Európai Unió számára, amit a németek biztos nem vesznek szívesen. Ezt a szempontot erősíti az Emmanuel Macron és Angela Merkel közötti egyetértés és szoros együttműködés is. Ez a francia–német tengely kevésbé lesz elnéző az Orbán-kormány politikájával.

 

Pikó Én még mindig ott tartok, hogy vajon, nagyon egyszerűen megfogalmazva ezt a kérdést, ha gyorsítani és mélyíteni akarja az integrációt az EU, akkor szüksége van-e kerékkötőkre?

 

Balázs Az Európai Parlamenttől indultunk, és ez az intézmény egy hatalmas színpad: sokan nézik az előadást, és az előadás nagyon látványos. De látnunk kell, hogy amikor politikai viták zajlanak, azok tulajdonképpen a virtuális térben lebegnek. Az Európai Parlamentben nem lehet hatalmat szerezni, és nem lehet hatalmat veszíteni, ellentétben a nemzeti parlamentekkel, ahol vérre megy a küzdelem, tehát ott valódi cirkuszi játékok folynak a gladiátorok között. Az Európai Parlamentben nem lehet veszíteni. Nekem mindig is túl egyszerű volt az a magyarázat, hogy az a tizenkét fideszes szavazat kell az Európai Néppártnak. Miért? Hiszen anélkül is meglenne a többsége! Ennél sokkal komolyabb megfontolások lehetnek az elnéző német álláspont mögött. Látni való, hogy az EP-ben az otthoni politika fontos üzeneteit képviselik a pártok, és ha a németek ma így viselkednek, az azt jelenti, hogy a CDU–CSU még nem engedte el Orbánt és a Fideszt.

 

Pikó De mégis miért lehet a német belpolitikában fontos szempont Orbán megtartása?

 

Balázs Elsőre furcsán hangozhat, amit mondok, de én egyre inkább azt látom, hogy nem fontos. Naponta nézem a német közszolgálati híradót, és azt látom, hogy Angela Merkel bizony Beata Szydłót simogatja. Gyakran hívja át Németországba kiállításmegnyitókra és más eseményekre. Egyértelmű, hogy nekik Lengyelország fontos. Magyarország annyira már nem, hogy sok energiát fektessenek a magyar kapcsolatba, annak megváltoztatásába. Inkább mintha elengednék most egy kicsit a kezünket, úgyis jön majd választás, meglátjuk, hogy mi történik. Nem vagyunk frontország, ide a NATO nem telepített az orosz expanzióval szembeni erőket, nincs tengerszorosunk, nincsenek olajkútjaink sem. Tulajdonképpen nem vagyunk túl érdekesek.

 

Pikó Ha a migrációs helyzet megváltozna, újra fontosak lennénk?

 

Balázs A migrációs helyzetben éppen a német diplomáciának köszönhetően zárult le a balkáni útvonal. Amíg a törökök együttműködnek, ebben nem lesz változás. Azért minden látszat ellenére a törököknél a politikai gondolkodás messze túlmegy a napi szájtépésen, mert nekik is igen komoly érdekeik állnak az együttműködés mellett: a ciprusi helyzet, a kurdok helyzete, és folytathatnám a sort. Nem rontanak ajtóstul a házba, érdekük az EU-val kötött egyezmény betartása. Egyébként is: a migráció tekintetében Magyarország megint csak nem volt tényező, mert a helyzetet érdemben nem tudtuk befolyásolni. Összeurópai nézőpontból mindössze annyi történt, hogy óriási költséggel és hatalmas természeti károkkal fölépült a dupla kerítésünk, amely néhány méterrel odébb tolta a migrációs útvonalat. Egyetlen migránssal sem érkezett kevesebb Németországba, mint annak előtte, épp csak más ösvényeket kellett választaniuk.

 

Pikó Azt hiszem, felvázoltuk azt a megváltozott európai feltételrendszert, amelyben a magyar külpolitikának a nemzeti érdekeket kellene szolgálnia. Már eddig is megfogalmazták a jelenlegi külpolitikai irányvonallal szembeni általános kritikájukat, ezért azt kérdezem, hogy önök szerint, mérlegelve a kockázatokat, képes-e a kormány és – személyesen a külpolitikát általánosan irányító – Orbán Viktor a korrekcióra?

 

Jeszenszky Az utóbbi két-három évben arra a megállapításra jutottam magamban: annak ellenére, hogy Orbán láthatóan nagyobb külpolitikai aktivitást mutat, mint korábban, ez a külpolitika teljes mértékben alá van rendelve a belpolitikai érdekeknek. Ez a külpolitika azt a célt szolgálja, hogy a hatalmat megtartsa, hogy győzzön a következő választáson. A jelenlegi magyar külpolitika emiatt nagy részben kommunikációs színjáték, amely azt a célt szolgálja, hogy előhívja a magyar társadalomban meglévő szabadságharcos hagyományokat, attitűdöket, és ezt a társadalmi mozgósítást a kormány a saját hatalmi céljai szolgálatába állítsa. Ezért aztán nekimegyünk Brüsszelnek, és frontot nyitunk szinte mindenkivel szemben. Tegnap részt vettem egy könyvbemutatón, amelyen a Hegymenet című tanulmánykötet szerzői beszélgettek. Csaba László barátom az Antall-kormány egykori honvédelmi miniszterének a szavaira utalva azt mondta, hogy most nem a körkörös védelem, hanem a körkörös támadás külpolitikáját folytatjuk. Ez amennyire vicces, legalább annyira tragikus. Nekünk mindig barátokra volt szükségünk, és persze lehet az ezzel ellentétes politikával rövid távú belpolitikai sikereket elérni, különösen ha mindez párosul egy nagyon intenzív, agymosó médiapolitikával, de előbb-utóbb az emberek fölébrednek. Meglehet, hogy későn, és már nagyon rossz helyzetben, tényleg kimaradva az európai magból. De ez csak tragédiához vezethet! Tulajdonképpen azért vagyok itt, azért kell ezekről beszélgetnünk, mert ez ellentétes azzal a politikával, amelyben a rendszerváltozáskor mindannyian egyetértettünk. Voltak akkor is vitáink, én jobban örültem volna, hogy ha több egyetértést és több támogatást kaptunk volna az akkori ellenzéktől, talán ezt utólag már mások is belátják, de ami ma van, hogy az ellenzékkel nemcsak a külpolitikában nem konzultálnak, de a gazdaságpolitikában sem, hogy negligálják a szakértelmet, nincsenek tanácsadók, csak bólogató Jánosok, nos, ez elfogadhatatlan. Épp emiatt nem látom esélyét a korrekciónak sem. A kormány részéről nincs erre szándék, a szakértők oldaláról meg nincs lehetőség az értelmes párbeszédre.

 

Kovács Az valóban csoda lenne, ha a 2018-as választás előtt a magyar külpolitikában változás történne. Nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hogy lassan mindenkivel szemben állunk. Ez egy hosszú, módszeresen felépített folyamat volt. Hadd idézzem fel a legfontosabb állomásait: kezdődött a kötcsei beszéddel, amelyben ugyan nem volt szó külpolitikáról, de jelezte Orbán Viktor szándékát a demokrácia és a jogállam leépítésére. Ez egyértelműen előrevetítette a konfliktusok lehetőségét az Európai Unió intézményeivel. A második állomás a 2010 nyarán tartott nagyköveti értekezlet volt, amelyen a miniszterelnöki nyitóbeszédben elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy: „A Nyugat hanyatlik. Kialudt a fáklyája. Keletről fúj a szél”. Ezen nemcsak én döbbentem meg, de azok a körülöttem ülő külügyi vezetők is, akik a magyar külpolitikát szolgálták már az Antall- és a Horn-kormányok idején is. A következő nagyköveti értekezleten már az hangzott el, hogy Oroszország nekünk nemcsak gazdasági partnerünk, de a szövetségesünk is. Ez nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Hillary Clinton, aki az Egyesült Államok külügyminisztereként járt nem sokkal később Budapesten, a találkozásunk alkalmával meg is kérdezte: igaz-e, hogy a magyar kormányfő Oroszországot Magyarország szövetségesének nevezte? Megerősítettem, hogy valóban ezt mondta, és megemlítettem azt is, hogy amikor a nagyköveti értekezleten rákérdeztem, hogy a szövetség milyen közös értékrendre épül, akkor a magyar kormányfő a kereszténységre hivatkozott. A következő nagyköveti értekezleten hirdette meg Orbán Viktor a keleti nyitást a magyar külpolitikában, majd egy évvel később az illiberális államokat magasztalta, név szerint megemlítve Putyin Oroszországát, Erdogan Törökországát, Alijev Azerbajdzsánját és Nazarbajev Kazahsztánját. Ezek az illiberális államok a magyar kormányfő szerint hatékonyabbak, mint a liberális demokráciák. Orbán Viktor azt is mondta egy kazahsztáni látogatásán, hogy ő otthonosabban érzi magát ott, mint Brüsszelben.

 

Pikó De ezek ön szerint nem üres gesztusok csupán? Itt politikai meggyőződésre kell gyanakodnunk?

 

Kovács Ezek a személyes hatalmi érdekeket szolgáló politika és az autoriter berendezkedés iránti rokonszenvet kifejező megnyilatkozások. Orbán Viktor ebbe a sorba képzeli el Magyarországot, ezt tekinti Magyarország számára követendő példának.

 

Balázs A külpolitika tettrekészségét a közvélemény általában azon méri le, hogy egy teljesen váratlan eseményre vagy helyzetre hogyan reagál. Pedig a külpolitika igazi minőségét az mutatja, hogy hosszú és unalmas tárgyalásokon keresztül milyen hosszabb távú pozíciókat épít fel az országnak szinte a következő generációig elmenően, hová épül be, milyen erőforrásokat tesz hozzáférhetővé, milyen erős védelemre tesz szert, milyen barátokat szerez. Ilyen szempontból én azt látom, hogy az Orbán-kormány alatt, különösen 2014 után, a külpolitika szétesett, szétdarabolódott: az EU-ügyek Lázár Jánoshoz kerültek, a külgazdasági ügyek és egyfajta szóvivőség maradt a külügyben, az igazi külpolitika pedig a miniszterelnök kezébe került. Tehát három részre szakadt, és nem áll össze egységes egésszé. Ennél is nagyobb probléma, hogy ez a külpolitika súlyos orientációs tévút. Hadban állunk a szövetségeseinkkel, főleg az Európai Unióval, amelyet támad és gyaláz a miniszterelnök. A nemzeti konzultációnak csúfolt kérdőív egyik fő céltáblája Brüsszel, holott, ne feledjük, ez az európai kormányzati képviselők találkozóhelye. Ez a külpolitika eljátssza azokat az esélyeinket, amelyek az európai felzárkózással kapcsolatban még mindig fennállnak, tehát még mindig nem lenne késő, hogy visszakapaszkodjunk. Orbán folyamatosan gyanús társaságba keveredik. Látszott, hogy rendkívül élvezte az Új Selyemút-csúcstalálkozót Pekingben, és elég megszégyenítő, sőt megalázó helyzetben láttuk őt képeken és videón is épp most, a NATO-csúcson.

 

Pikó Eléggé egyedül volt.

 

Balázs Nagyon egyedül volt. A kamera elkapta azokat a pillanatokat, amikor ide-oda lépegettek séta közben a vezetők, majd fölálltak egy családi fotóra, mindenki beszélgetett valakivel, közben Orbán magában kullogott vagy épp ágaskodott, hogy valaki közelébe kerüljön, de vagy nem vették őt észre, vagy nem akarták észrevenni. Látványosan elszigetelődtünk. Nagyon örülök, hogy hétfőn itt volt a kenyai külügyminiszter, mert Kenya szép ország, de jobban örülnék, ha uniós és NATO-tagállamok külügyminiszterei adnák egymásnak a kilincset Budapesten. De nem ez a helyzet, nem jönnek ide, és nem is fogadják a magyar kormányfőt vagy a külügyminisztert.

 

Pikó A külpolitika alakításában nemcsak a politikai irányításé a felelősség. Ebben a katasztrofális eredménytelenségben mennyire tehető felelőssé a külpolitikai szakma teljesítménye, vagy másképp fogalmazva, mennyit butult az elmúlt években a magyar külügyi apparátus? Mennyire képes információt, hátteret biztosítani a felelős döntéshozatalhoz, működik-e egyáltalán az információcsere a szakapparátus és a döntéshozók között?

 

Jeszenszky Azt nem tudhatjuk igazán, hogy most hogyan működik. Csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni. Washingtonban képviseltem Magyarországot, ez mindig is nagyon fontos ország volt, és ezért nagyon sok üzennivalóm volt haza. Akkor azt tapasztaltam, hogy sok fontos jelentés vagy üzenet látható módon nem jut el a miniszterelnökhöz. Volt egy védőfal, ami bizonyos értelemben érthető, mert egy miniszterelnöknek nemcsak külpolitikával kell foglalkoznia, de egyértelmű volt, hogy szelektálnak az információk között. Azok, amelyek alátámasztották a politikáját, átmentek a falon, azokat meg, amelyek nem támasztották alá, kiszűrték. Mostanában elég nagy visszhangot váltott ki, hogy az egyébként Orbán szűk környezetéből érkező washingtoni nagykövetet, Szemerkényi Rékát alig másfél év után ripsz-ropsz hazarendelték. Korábban ő volt az, aki Orbán számára az információkat szűrte és szelektálta, most viszont neki kellett rossz híreket jelentenie, akár a nagyon várt Trump–Orbán-találkozóról, akár a CEU-ügy fogadtatásáról – nos, most is az üzenet hozóját, küldőjét hibáztatják. Óriási kockázata van a külpolitikában annak, ha egy vezető úgy dönt, bármennyire jó intellektuális képességekkel rendelkezik is, hogy nem igényli az összes releváns információt. Az információhiány rossz döntéseket szül. A jó vezetőnek igenis meg kell osztania a felelősséget, fontos, hogy hallgasson a tanácsadóira, fontos, hogy minél több szempontú, akár ellenkező véleményt is halljon, hiszen annál több esélye van arra, hogy jó és megalapozott döntést tudjon hozni. Erre most esély sincs, a nagyköveti gárdában hatalmas változások mentek végbe, nagy tapasztalatú embereket nyugdíjaztak, leváltottak, elküldtek, eltanácsoltak, és én ugyan egyetemi oktatóként nagyon örülök, ha fiatalok kerülnek fontos pozíciókba, de a külpolitikában a túlzott fiatalítás nagyon kockázatos dolog. Ha nagyköveti posztokra, külügyminisztériumi belső posztokra harmincéves, külpolitikai tapasztalattal nem rendelkező fiatalok kerülnek, azok még rá vannak szorulva, hogy csak azt tegyék és mondják, amit elvárnak tőlük. Egy nagykövet ma nem nyilatkozhat önállóan, jóváhagyást kell kapnia erre Budapesttől, ami végső soron a miniszterelnököt jelenti. Akár jelentéktelen, apró kérdésekben is a legmagasabb helyről kell a jóváhagyás. Egy jól működő rendszerben mindenki tudja, hogy mi a dolga. Engem is piszkáltak annak idején, talán Kovács László is, hogy Antall viszi a külpolitikát, és én csak végrehajtom. Nem, én mindig elmondtam, hogy nekünk azonos a felfogásunk, végtére a tanítványa is voltam, úgyhogy Antallnak nem kellett engem utasítgatnia vagy esti telefonokban elmondania, hogy mit csináljak. Én azt képviseltem, amit ő vallott, és nem a parancsára, hanem mert osztoztam a közös célokban.

 

Kovács Nekem soha eszembe se jutott, hogy Antall József és Jeszenszky Géza között valamilyen diszharmónia lenne. Azt vettem észre, hogy ugyanúgy gondolkoznak, Jeszenszky Gézáé a külpolitika iránti felelősség, és természetesen nem kerülhet, de nem is került szembe Antall József világképével. Ugyanezt éreztem én Horn Gyulával kapcsolatban. Akkoriban sokan kérdezték tőlem: nem kellemetlen, hogy a főnököd, a miniszterelnök, korábban külügyminiszter volt? Épp ellenkezőleg, megkönnyítette a dolgomat, mert pontosan ismertem a gondolkodását, és tudtam, hogy mi az, amit előre jelezni kell neki, mielőtt lépnék, és mi az, amiről elég utólag tájékoztatni. Soha nem volt köztünk semmiféle konfliktus, a nézeteink abszolút azonosak voltak. Eszembe se jutott volna olyasmi, mint amit Martonyi János kihirdetett egy nagyköveti értekezleten, hogy onnantól kezdve a nagykövetek munkáját úgy fogják mérni, hogy mennyire keményen reagálnak a fogadó ország Magyarországot kritizáló nyilatkozataira. Döbbenten néztem, hogy például a londoni magyar nagykövet panaszos leveleket írogat majd a vezető angol lapoknak? Hát ilyen gyakorlatot korábban afrikai országok nagykövetei folytattak. Ezzel az elvárással el is lehetetlenítették a nagyköveteket, mert ezek után azt gondolhatták róluk a fogadó országokban, hogy ezek csak postások, nem kell őket komolyan venni.

Balázs Péter említette, hogy nemrég járt itt a kenyai külügyminiszter, és ezt a kormánypárti magyar sajtó nagyon fontos diplomáciai eseménynek állította be. Korábban Magyarország nemzetközi súlyát az jelezte, ha a meghívásomra délelőtt Colin Powell, az amerikai külügyminiszter tartott előadást a magyar nagyköveteknek, délután meg Javier Solana, az uniós külkapcsolatokért felelős biztos.

Szánalmas, hogy a magyar közvélemény egy része, miközben nem rajong Orbán belpolitikai teljesítményéért, mennyire szimpatizál ezzel a szabadságharcos mázzal leöntött, nemzetvédőként eladott külpolitikával. Sokan úgy gondolják, hogy Orbán Viktor ezzel tényleg Magyarország érdekeit védi.

 

Pikó De ez belpolitikai siker.

 

Kovács Igen, az. Ez egy olyan külpolitikának feltüntetett játék, amely csupán Orbán Viktor családjának és szűk baráti körének érdekeit szolgálja.

 

Balázs Nemcsak a külpolitikai stratégia hiányzik a valódi nemzeti érdekek szolgálatában, de a végrehajtás eszközrendszere is. Ez lényegében két pilléren nyugszik, az egyik a munkatársak, a másik a rendszer, amelybe az embereket tesszük. A munkatársakat egy ekkora ország, mint mi, részben kiválogatja – valamikor volt a külügyben egy nagyon igényes felvételi rendszer, ma már tudomásom szerint nincs ilyen –, részben pedig ő maga képzi ki, ez kiváltképpen hiányzik. Képezni kell, mert nincsenek kész emberek, holott jól indult a dolog, mert Magyarország megtartotta a korábbi gárdát, köztük az IMO-sokat is, miközben Németországban azonnal kirakták mindet a külügyből.

 

Pikó Elnézést, de kikről beszél?

 

Balázs Az IMO-sokról, akik a moszkvai diplomáciai akadémián végeztek. Egyébként nagyon jó oktatást kaptak, de Németországban az egész gárdát elbocsátották, hiába írtak közös levelet annak idején, hogy szeretnék tudásukkal a hazájukat, az egyesített Németországot szolgálni. De nem kértek belőlük. Mi Magyarországon megtartottuk őket. Megnéztem a külügyben, hogy kik voltak IMO-sok, csakhogy tudjam, és jó szakembereket találtam.

 

Jeszenszky Ezzel kapcsolatban Antallnak az első nagyköveti értekezletén, 1990 nyarán volt egy nagyon fontos megjegyzése: azok közül, akik a Szovjetunióban végeztek vagy tanultak, lehet, hogy egyeseket beszerveztek, és ügynökök lettek, de aki a szovjet valósággal valóban megismerkedett, az biztos, hogy nem lett szovjetbarát.

 

Balázs Ez szellemes, igen.

 

Kovács Horn Gyulára például ez abszolút igaz volt.

 

Balázs Ez valóban többekre is állt, de hát Orbán belső köreiben is vannak olyan rangos diplomaták, akik IMO-sok voltak. Az MDF-kormány frissítést is hozott, felvett olyan embereket, akikből aztán jó diplomaták lettek, és a két csapat összecsiszolódott. Ez kezdett erodálódni már az első Orbán–Torgyán-kormány alatt. Most pedig tényleg tapasztalat és tudás nélküli emberekkel cserélték le a hozzáértőket. De hogy beszéljünk a rendszerről is: egy ekkora országnak, mint Magyarország, nem lenne szabad túlterjeszkednie a világ államainak körülbelül egyharmadán. Ez hatvan-hetven képviseletet jelent, ez az egészséges méret, erre van szükség. Természetesen ott kell a képviselet, ahol az hatással lehet Magyarország érdekérvényesítésére, és annyi képviselet kell, amennyit finanszírozni tudunk. Orbánék messze túlterjeszkednek ezen a körön. Nyakra-főre nyitnak nagyon távoli, egzotikus helyeken képviseleteket, gyaníthatóan azért, hogy valakiket oda helyezzenek. De még ezen is túltesz a kereskedőházak hálózata, ami teljesen értelmetlen, mert messze túl vannak a magyar actio radiuson, a hatósugarunkon. Egy kereskedőház nem az Audinak vagy a Mercedesnek kell, hanem a magyar kis- és középvállalatoknak. Azok érdekérvényesítése nem ér el olyan helyekre, ahová a repülőjegyet sem tudják megfizetni, nemhogy az áru fuvarozását! Kár a pénzért. Ezenkívül úgy látom, hogy tényleg a büntetőjogi felelősség határát súroló, saját számlás vásárlásokkal foglalkoznak, tehát az állam árut vásárol azzal, hogy majdcsak sikerül valahogy eladni, hitellel vagy hitelgaranciával finanszíroznak olyan műveleteket, amelyek nagyon gyanúsak. Úgyhogy se ember, se rendszer, se stratégia.

 

Pikó Önök elképzelhetőnek tartják, ismerve a magyar társadalom elköteleződését az Európai Unió és általában Európa iránt, hogy Magyarországot ki lehessen vezetni az unióból? Egyáltalán: önök szerint lesz erre politikai akarat?

 

Jeszenszky Fél évvel ezelőtt erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy ez elképzelhetetlen, hiszen annyira irracionális, annyira ellentétes a magyarság nemzeti érdekeivel. Valóban, már vannak olyan jelek – elsősorban a miniszterelnök és a hozzá szuperlojális apparátus részéről –, amelyek előrevetíthetnek egy ilyen jövőt. De azért ezt cáfolja, hogy még a közelmúltban is elhangzott olyan miniszterelnöki megnyilatkozás, hogy mi egy erős Európai Uniót kívánunk. Ez a már megszokott kettős beszéd: másként viselkednek a vezetők külföldön, különösen a brüsszeli csúcsértekezleteken, majd onnan kilépve már egész mást mondanak a hazai sajtónak. Ha a magyar társadalmat vagy annak jelentős részét sikerül meggyőzni, hogy valóban Brüsszel a mi nagy ellenfelünk, ha túl sokan mennek lépre, akkor már nem váltana ki megdöbbenést és ellenállást az sem, ha akár csak sértődésből Magyarország valami ehhez hasonló radikális lépést tenne. Itt beszéltünk elég sokat az Európai Néppárt és a Fidesz viszonyáról. Ott már nagyon sokan el tudják képzelni azt, hogy ha az Európai Néppárt elengedi Orbán kezét, akkor ezt érzékelve gyorsan ki is lép a Néppártból, és csatlakozik egy másik frakcióhoz. Volt már ilyen az ő pályáján. Valamikor Orbán a parlament európai bizottságának elnöke volt, aztán a Liberális Internacionálé alelnöke lett, és mielőtt a Liberális Internacionálé leváltotta volna a posztjáról, kilépett onnan. Azután volt az Európai Néppárt alelnöke is, és amikor már elég sok fenntartás volt vele szemben, és várható volt, hogy legközelebb már nem választják meg alelnöknek, akkor gyorsan visszalépett. Komoly veszélyt jelent az, hogy a magyar társadalom hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy az unión kívül is van élet. Lehet, hogy van élet, de az nem az az élet, amelyre vágyunk, és amelyre szükségünk van.

 

Kovács Eszembe jut egy 1994 elején történt beszélgetésem a Fidesz egyik legmarkánsabb, ma is magas tisztséget betöltő vezetőjével, akivel egy államfői vacsora keretében egy asztalnál ültünk. És miután már megettük a levest, de még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, föltettem hát azt az ostoba kérdést, hogy mondd, amikor magatok között vagytok, akkor a Fideszt még mindig liberális pártnak gondoljátok, vagy már inkább konzervatívnak? A következő választ kaptam: „Tudod, mi az ilyen kategóriákra, hogy liberális, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, konzervatív, magasról teszünk. Minket egy dolog érdekel: a hatalom.” Amikor később itt járt Wim Kok holland miniszterelnök, akkor én már az ellenzékbe került MSZP elnöke voltam, és a személyes találkozónkon megkérdezte, hogy tulajdonképpen, mi is ez a Fidesz? Hogy jött létre? Idéztem neki ennek a fideszes vezetőnek a mondatait, mire Wim Kok: köszönöm, mindent megértettem a Fidesszel kapcsolatban.

Azt hiszem, ez azóta sem változott. Végtére is a Fidesz teljhatalmú urának, vezérének, Orbán Viktornak a személyes és hatalmi érdekeitől, a hozzá tartozó szűk kör érdekeitől függ az, hogy Magyarországot adott esetben kivezeti-e az Európai Unióból, vagy olyan politikát folytat, amely miatt egyszerűen kirekeszti önmagát. Utóbbi esetben még azt is mondhatja, hogy kérem, hát ilyen ez az Európai Unió. Kizártak bennünket, mert azt mertük tenni, ami a mi nemzeti érdekeinket szolgálta.

 

Balázs Az EU-ból ki lehet lépni, az angolok most megmutatják, hogy miként kell a gyakorlatban alkalmazni az 50. cikkelyt. De azt is megmutatják, hogy mi a következménye a kilépésnek, ők is most ébrednek rá nagyon sok mindenre, amivel korábban nem számoltak. Ezzel együtt Anglia nem lehet precedens senki számára, tudniillik egy szigetről van szó, amelyik a kontinenstől nyugatra úszik az Atlanti-óceánban, közös nyelvet beszél az Egyesült Államokkal és egy világbirodalom kapcsolatrendszerének az örököse. Tehát egészen más helyzetben van, mint például a szárazföldbe mélyen beágyazott Magyarország, amelynek a legtöbb szomszédja EU-tag. Nem is tudjuk elképzelni, milyen sorsra jutnánk, ha Magyarországot kivágnánk innen, mint egy puzzle-darabot. Ezzel együtt nem tudom kizárni, hogy Orbán fejében ez a gondolat forog, mert láthatóan gyűlöli ezt az európai klubot, nem szeret oda járni, és lehet, hogy addig feszíti a húrt, amíg sikerül neki egy ilyen visszafordíthatatlan szituációt előállítania. De akkor a Kossuth térből lesz a budapesti Majdan.

 

Pikó Nem túlzás ez?

 

Balázs Ezt abszolút így gondolom. Ukrajnában is az történt, hogy Janukovics nem írta alá a társulási szerződést, és erre az emberek utcára vonultak. Ha Kijevben ez megtörtént, akkor Budapesten sokkal inkább megtörténne, és akkor már nem piknikhangulatú demonstráció lenne, hanem – ne adj’ isten – véres tüntetés.

 

Bod Péter Ákossal beszélget Rádai Eszter: „Konzervatív embereknek is fontos a jogállamiság”:

– Miért épp most, a civil szervezetek megbélyegzéséről szóló törvény beterjesztése és a CEU ellehetetlenítéséről szóló törvény elfogadása után „coming outolt” a Transparency International felügyelőbizottságának elnökeként? Hiszen ez a megbízatása már legalább egyéves…

– Érdeklődésem a Transparency iránt ennél sokkal régebbi, mondhatni, évtizedes, de kétségtelen, hogy most érdekesebb lett a dolog. Formálissá ez a viszony körülbelül egy évvel ezelőtt vált, amikor megkeresett a Transparency vezetése, hogy lejárt náluk egy ciklus, fb-elnököt keresnek, elvállalnám-e. Az ajánlat megtisztelő volt, a Transparency működését korábban is figyeltem, eljártam a konferenciáikra, valamilyen tanácsadó testületben már korábban is benne voltam, tehát a működésüket szerény lehetőségeimhez képest segítettem is, és ezért viszonylag logikus volt, hogy ha felkérnek, akkor nem mondok nemet. Miközben már akkor is volt a dolognak – mivel ez a szervezet sok borsot tört a hatalom orra alá, például addigra már, úgy emlékszem, vizsgálták a nemzeti banki alapítványok ügyét, és már talán kikérték azokat a papírokat is, amelyekért később pert is indítottak –, szóval ezért volt a dolognak bizonyos, hogy is mondjam, érdekessége. Tehát már benne volt a levegőben, hogy ez részemről állásfoglalást is jelent, hiszen már túl voltunk a Norvég Civil Támogatási Alap körüli ámokfutáson. A coming outolás pedig úgy történt, hogy amikor a kormányzat a mostani kampányát elindította a civil szervezetek ellen, majd már a törvényt is beterjesztette, az engem annyira fölháborított, hogy egy tévéműsorban, amit biztosan megnéz félmillió ember, ügyeltem arra, hogy az fb-tagságom ténye jól érthetően elhangozzék. Ez az igyekezetem – úgy látszik – célba ért, mert hír lett belőle, sőt volt olyan rádió, ahol vezető hír volt fél napon keresztül. Talán mert aznap épp nem történt semmi nagyobb disznóság az országban, de mindenesetre érdekesség volt, nagyon sok visszajelzést is kaptam. Ma például járt nálam valaki, aki egy korrupciós üggyel kapcsolatban kért tőlem tanácsot, aztán kaptam leveleket, hogy nem nézne-e utána valamely ügynek a szervezet. Ezeket aztán én szépen becsatornázom a Transparencyhez, mert magam, mint fb-elnök, természetesen nem foglalkozom ügyek felderítésével, hiszen nem vagyok része a munkaszervezetnek, illetve a menedzsmentnek.

 

– Visszatérve a coming outhoz, gondolom, ezzel nemcsak az volt a célja, hogy hír legyen belőle. Hanem még mi? Szerette volna nyilvánvalóvá tenni különállását, elhatárolódását a kormány politikájától? Vagy csak ettől a törvényjavaslattól? Vagy a Transparency által vizsgált intézményesült korrupcióval kapcsolatban kívánta megmutatni, hogy legalábbis helyteleníti?

– Ha bosszantani akarnám a baloldali érzelmű olvasókat, akkor most erre a kérdésre azt válaszolnám, hogy azért tettem, mert nem szeretném, ha az üzleti tisztesség és a korrupcióellenesség ügyét a baloldallal azonosítanák. A rule of law, a jogállamiság ugyanis a konzervatív embereknek is fontos.

 

– Szerintem ezt a baloldali emberek sem szeretnék.

– A kormányzat mindenesetre célozgatott rá, hogy az őt ezzel kapcsolatban ért kritikák már csak azért sem lehetnek helytállóak, mert a baloldalról jönnek, ráadásul nem is csak a magyar baloldalról. És én ott, abban a televíziós stúdióban azt akartam demonstrálni a saját személyemmel, akinek a világképét viszonylag jól nyomon lehetett követni az elmúlt harminc évben, hogy nem kell ahhoz sem baloldalinak, sem külföldinek lenni, hogy az ember a magyar politikai és gazdasági élet transzparenciáját fontosnak tartsa.

De van a kérdésére egy másik válaszom is, ez közgazdasági természetű. Az ember ugyanis makroközgazdászként, intézményi közgazdászként – aminek én szeretem magam gyengébb pillanataimban nevezni –, a gazdasági növekedés intézményi feltételeit vizsgálva gyakran találja szemben magát a korrupció fogalmával, közelebbről az intézményesült korrupcióéval. Épp az a fogalom, illetve gyakorlat, ami a Transparency International Magyarország-vizsgálatainak is a fókuszában áll.

Tehát nézzük a dolog közgazdasági oldalát: a munkamegosztás, amit Adam Smith a nemzetek gazdagságának forrásaként nevezett meg, és amit az utána következő közgazdasági elméletek is ekként tartanak számon, feltételezi az együttműködést. Az együttműködés feltételezi a bizalmat, és a bizalom feltételez valamilyen szabályszerűséget, rendet. Gazdagodni, gazdaggá válni csak azok az országok tudnak, ahol az ember nyugodtan mer szakosodni, azt csinálni, amihez ért, mert más is azt csinálja, amihez viszont ő ért, és utána a termékeiket szabadon kicserélik egymással. A szabad csere fogalma azt is magában foglalja, hogy rendben kifizetik az árumat, a pénzemért nem sóznak rám selejtes dolgot, nem rabolnak ki az úton. Vagyis működik a jogrend. Na most, aki a jogrendet piszkálja, rongálja, korrumpálja – a latinban a korrumpál jelentése leront –, az a piacgazdaság alapjait ássa alá. Mert ahol az emberek nem bízhatnak a jogrendben és – ezzel összefüggésben – egymásban, tehát ahol a bizalmi szint alacsony, ott az úgynevezett tranzakciós költségek, vagyis egy-egy ügylet előkészítése, végrehajtása és lebonyolítása során felmerülő költségek is összehasonlíthatatlanul magasabbak, mint ott, ahol nem kell megkennem valakit, hogy én kapjam a megrendelést azzal szemben, aki nálam jobban és olcsóbban is elvégezné azt a munkát. Ahol nem kell visszacsorgatnom állami megrendelés, illetve közbeszerzés esetén valakiknek jelentős százalékokat. Ahol nem kell nagyobb és kisebb horderejű ügyekben is állandóan papírt adni mindenről, utánajárni a teljesítésnek, behajtani kinnlevőségeket, és ahol sose ér véget egy-egy ügy. Ahol meglógnak a pénzemmel, és az sem segít rajtam, ha bírósághoz fordulok és így tovább. Ahol viszont működik a jogrend, vannak kontrollintézmények, és ennek megfelelően a bizalmi szint is magas – ezek a gazdag, versenyképes országok, mint például Svédország, Finnország, Dánia, Új-Zéland –, ott a tranzakciós költségek is sokkal alacsonyabbak, mint ahol a bizalmi szint alacsony: nálunk, Bulgáriában, Görögországban vagy Romániában. Ez volt tehát a második ok, amiért fontosnak tartottam, hogy ilyen módon is állást foglaljak nyilvánosan ebben az ügyben: mert – bár nem vagyok korrupciókutató – a témát és a civil szervezetek, általában a kontrollintézmények melletti kiállást az etikai szemponton túl gazdasági megfontolásból is alapvető fontosságúnak tartom.

 

– Ön más neves konzervatív értelmiségiek, elsősorban jogászok és közgazdászok, közöttük Sólyom László és az Antall-, valamint az első Orbán-kormány miniszterei mellett – ugyancsak egykori miniszterként és jegybankelnökként – alapítója volt az Eötvös József Csoportnak, amelynek összejöveteleit egyre komolyabb figyelem kíséri. Csak ki akarták cserélni egymás között a véleményüket aktuális kérdésekről, vagy volt valami távolabbi céljuk is a kör létrehozásával?

– Ez úgy történt, hogy jó két évvel ezelőtt valahogy összeállt egy asztaltársaság, csupa olyan ember, akik közül többen, többféle összetételben korábban is összejártak, beszélgettek, eszmét cseréltek a dolgok menetéről… És ott számomra – hogy csak magamról beszéljek – mindjárt kiderült, hogy a konzervatív oldalon nem vagyok egyedül a meglátásaimmal és a véleményemmel, sok dologról többen is hasonlóképpen gondolkozunk. Szóval nem kell úgy éreznem magam, mint aki egymagában hajt szemben a forgalommal az autópályán, hanem vannak még rajtam kívül is olyanok, akik úgy gondolják, hogy ez a helyes irány. A politikai jobboldalon nem vagyunk egyedül például bizonyos alapértékek, a piacgazdaság és a joguralom tiszteletében, és ha sokkal többen jönnek is most velünk szemben, valószínűleg mégis nekünk van igazunk. Miután egyszer-kétszer leültünk együtt a fehér asztalnál, eldöntöttük, hogy bár nem mindenben értünk egyet – Tölgyessy Péter és én például egy halom politikai ügyben, főleg a múltat illetően, a jövőt kevésbé, biztos össze tudnánk különbözni –, alakítunk egy asztaltársaságot, amely havonta egyszer meghallgatja valamelyik tagját, akinek van aktuális mondanivalója, és utána beszélgetünk a dologról. Aztán kezdtünk egyre többen lenni, bár nem hirdettük meg a találkozóinkat. Amikor már úgy negyvenen-ötvenen voltunk egy-egy előadáson, valaki meghívott vendégként egy újságírót, aki aztán kicsit föltupírozta a dolgot, valamilyen zárt, titkos klubnak nevezett minket, pedig nem voltunk azok. Most már rendszeresen járnak újságírók az összejöveteleinkre, és egyre népesebb a társaság is. Amikor az olimpia volt a téma, akkora volt a tömeg, hogy nem fért be a terembe, és hasonló volt a helyzet, amikor nemrég Tölgyessy Péter tartott előadást az Orbán-rezsimről. De mondom, a dolog egyáltalán nem így indult, és mi most is csak egy asztaltársaság vagyunk, még ha az nagyra nőtt is közben. De persze, ha valami túlnövi a maga kereteit, akkor azokat a kereteket újra kell gondolni.

 

– Annak, hogy Eötvös József Csoportnak nevezik magukat, van valami köze ahhoz, hogy az ő személye Antall József számára is afféle tájékozódási pont volt? Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy milyen sűrűn hivatkozott rá.

– Eötvös József olyan szabadelvű politikus volt, akiről azóta sem talált ki senki semmi rosszat. A társaságunkban egyébként, bár Kádár Bélával ketten is tagjai voltunk az Antall-kormánynak, korántsem csak volt MDF-esek vannak. Mellár Tamás például az első Fidesz-kormány idején volt a KSH elnöke, és a Medgyessy-kormány idején váltották le, Urbán László valamelyik Fidesz-kormányban lett volna, ha nem olyan őszinte, miniszter… Szerepet játszhatott a névválasztásunkban az is, hogy a társaságnak sok oktatóként dolgozó tagja van: professzorok, akadémiai doktorok, akadémikusok. Mire én odaértem az első vacsorára, már megvolt a név, ami magától értetődött: legyen Eötvös József Csoport.

 

– Meg lehet-e azt így, visszamenőleg mondani, hogy valamilyen eseményhez köthető-e a fordulat, amikor ön és a többi, mára a Fidesz politikájából kiábrándult jobboldali konzervatív ember úgy érezte, hogy „eddig, és ne tovább”, hogy ez a politika, ez a kormány, ez a rendszer már vállalhatatlan számukra?

– Ha csak ezt a tíz embert veszem, hát az is mind nagyon különböző történet. Van, akinél lehet dokumentálni, hogy mikor szálltak el az illúziói, de a többségnél fokozatosan történt. Úgyhogy én csak a magam esetét tudom elmondani, nálam pedig ez hamar bekövetkezett. Egyébként sosem voltam „viktoriánus”.

 

– Nem? Hiszen még a miniszterelnökséget is felajánlotta, illetve átengedte volna önnek Orbán 2006-ban, a választás két fordulója között.

– De nem én ajánlkoztam.

 

– A felkérésre viszont igent mondott.

– Az én esetem bonyolultabb, ugyanakkor – paradox módon – egyszerűbb is, mint a többieké. Ezért is vagyok én az ilyen körökben, az efféle társaságokban a leginkább megértő.

 

– Kivel szemben? Mivel szemben?

– A kormányzat céljaival szemben. Az eszközökkel szemben mindig is kritikus voltam, a célokkal azonban e körben talán a legmegértőbb vagy legempatikusabb, mert én nem tartozom a csalódott fideszesek közé. Ugyanis én sosem voltam fideszes, és nem voltam „beleesve” Orbánba se. Az én történetem nagyon más, mint mondjuk Urbán Lászlóé, aki fideszesként egy ideig együtt ment vele, aztán az útjaik szétváltak. Én viszont attól kezdve, hogy 1988 végén, 1989-ben pártot választottam magamnak, majd pedig szerepet vállaltam egy jobbközép irányultságú, konzervatív, atlantista kormányban és politikában, nagyon más pályán mozogtam, mint az akkori – és későbbi – Fidesz, illetve Orbán Viktor. 1990 májusától a parlamenti patkónak én a kormánypárti széksorában ültem, ő az ellenzéki oldalán foglalt helyet. Majd miután Londonban, az EBRD-nél töltött három év után 1998-ban visszajöttem Magyarországra, gyakorlatilag kikerülve a politikából és egyúttal visszatérve a közgazdaságtanhoz, felajánlottam szaktudásomat az első Orbán-kormánynak, mondván, ha szükség van rá, akkor szívesen segítek. Úgyhogy nekem akkor az egyetemi oktatás mellett a kormányzati stratégiai központban lett szobám, félállásom, kocsim és titkárnőm.

 

– Tehát az első Fidesz-kormány alkalmazásában.

– Igen, két évet húztam le akkor a Fidesz-kormánynál gazdaságpolitikai tanácsadóként, majd csöndben, minden bejelentés és sajtóhír nélkül eltűntem. Addigra már láttam, amit láttam.

 

– Ez 2000 körül volt?

– Így van, akkor köszöntünk el egymástól. A Magyar Fejlesztési Bank elnöke is voltam pár hónapig, ott is láttam, amit láttam, és azután onnan is eljöttem. Tehát az én történetem más, mint az egykori Orbán-hívőké, mert ugyan lehet azt mondani, hogy eladtam a kormányának a tudásomat, de nem lettem politikus, sem pártfunkcionárius.

 

– De akkor különösen érthetetlen, hogy ha két éven át „látta, amit látott”, 2006-ban miért mondott mégis igent Orbán Viktor ajánlatára.

– Fontos, hogy ez a két választási forduló között történt, és az első fordulóban pártlistán vesztésre állt a Fidesz, az egyéni képviselői azonban még nagy számban, hetvenöt-nyolcvan körzetben még talpon voltak. A győzelemhez, vagyis az első forduló eredményének megfordításához ezeknek a helyeknek a kilencven százalékát kellett volna a fideszes jelölteknek elhozniuk, ami matematikailag még lehetséges lett volna, de praktikusan teljesen irreális volt.

 

– És Ön lett volna az a „konszenzusos” jobboldali miniszterelnök-jelölt, akinek ezt az eredményt „hoznia” kellett volna?

– Igen, közös jelölt, konszenzusos figura, közgazdász, aki mögött két párt áll, ez egy új hang, egy új helyzet. És akkor hátha… De mindössze másfél óra múlva kiderült, hogy az MDF – tanulva az előző évek tapasztalataiból – erre nem hajlandó.

 

– De még mindig nem értem, miért vállalta. Annyira fontosnak tartotta, hogy a szocialista-liberális koalíció ne folytathassa a kormányzást?

– Igen, nekem lesújtó véleményem volt az előző négy évről, és azt gondoltam, hogy – bár komoly fenntartásaim voltak az első Orbán-kormánnyal kapcsolatban is – rajtam ne múljon. Mert az az ország érdeke – ez volt a meggyőződésem –, hogy ne legyen még egy Gyurcsány-kormány. És ezt most is pontosan így gondolom. Az akkor már sejthető volt, hiszen a felhalmozódott költségvetési hiány miatt már 2005 végére az államadósság hatalmasra nőtt, hogy bárki kerül is kormányra, a konvergenciafeltételek teljesítésének kényszere miatt komoly megszorítást, befékezést, kiigazítást kell végrehajtania. Akkor még nem lehetett tudni, hogy mindennek a tetejébe még egy világválság is jön két év múlva. És azt is gondoltam, hogy ezt a rendkívül nehéz helyzetet egy mindkét párt által támogatott technokrata miniszterelnök, illetve egy jobbközép értékrendű technokrata kormány könnyebben tudja majd kezelni, a megszorításokat végigvinni, mint egy, a választók jóindulatát is megnyerni akaró pártpolitikus-miniszterelnök.

 

– A korábbi állításával kapcsolatban, hogy tudniillik önnek nem okozott kiábrándulást a Fidesz politikája, mert – ahogy mondta – sosem volt „viktoriánus”, még egy eset, még egy állásfoglalása jut eszembe, amely a Bajnai-kormány 2009-ben beterjesztett költségvetésével volt kapcsolatban, biztosan emlékszik rá.

– Hogyne.

 

– Ön akkor egyike volt annak a huszonkilenc közgazdásznak, akik nyílt levelet intéztek a parlamenti képviselőkhöz, hogy ne fogadják el a beterjesztett költségvetést, nem mellesleg mindezt a válság kellős közepén, költségvetési csalással, a hiánycél alultervezésével vádolták meg a Bajnai-kormányt, egyébként mint utóbb bebizonyosodott, alaptalanul. És mint utóbb többen elismerték, a dolog a Fidesz elnökének kezdeményezésére történt, Mit gondol ma erről a lépésükről?

– Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, előbb fel kell idéznem az akkori szituációt és az akkori szereplőket. Van egy lényegében ügyvezető jellegű kormány, amely összerak egy költségvetést, és van vele szemben egy párt, amely hatalomra készül. És akkor még, ezt érdemes hangsúlyozni, képes összetoborozni húsz-harminc jó nevű közgazdászt, akiknek még számít a véleménye azzal kapcsolatban, hogy a távozó kormány mit ad át, milyen a költségvetés, rendben van-e minden, és hogy az újonnan felálló kormány mit tegyen, merre induljon el. Akkor mi, közgazdászok – egyébként Mellár Tamás volt a dolog szervezője – elemzéseket készítettünk, és megfogalmaztunk egy szöveget arról, hogy még mindig nem szedtek elő minden csontvázat a szekrényből. Ezt azóta sokszor az orrom alá dörgölték. Magam is kénytelen voltam elismerni nem sokkal ezelőtt, hogy én ugyan kritikusan szemléltem Medgyessyt, Gyurcsányt pedig még kritikusabban, és Bajnai gazdaságpolitikáját is bírálattal illettem, de az idő múlásával, a későbbi történések fényében magamban felülvizsgáltam az utóbbi szereplőt illető bírálatom intenzitását.

 

– Csak az intenzitását? Egy olyan kormánnyal szemben történt ez, amelynek tevékenysége nyomán – most Stumpf Istvánnak egy azokban a napokban tartott konferencián elhangzott szavait idézem – „elhárult az államcsőd veszélye, javult a befektetői klíma, csökkent az államháztartás kimutatott hiánya, a nemzetközi hitelcsomagból 5 milliárd euró marad az új kormánynak, stabilabb a forint árfolyama, és csökken a jegybanki alapkamat”.

– Azért, hogy megvédjem magunkat vagy magamat, idézzük fel, hogy az egy olyan kormány volt, amelynek a vezetője nem indult választáson…

 

– Persze: a miniszterelnökséget is csak egy évre vállalta, egyforintos fizetésért.

– …és így semmi vesztenivalója nem volt. Ezért tulajdonképpen az összes csontvázat eltüntethette volna, például már a 2010-re szóló költségvetésbe beállíthatta volna a Magyar Államvasutak szanálását, kifizethette volna a kórházak összes adósságát még a választás előtt… Az egyetemeknek is kifizetetlen, milliárdos számláik voltak. Ilyesmikre gondolok. És akkor a hiány nem a következő kormánynál, hanem még nála jelenik meg. Akkor a felálló második Orbán-kormány nem négy százalékra rúgó deficitszámot kap, ami persze a megelőző nyolchoz képest óriási eredmény, és ezért meg kell dicsérni, de azért a költségvetési valóság ennél kevésbé volt fényes.

 

– Vagyis azt mondja, helytálló volt mindaz, amit abban a levélben önök – huszonkilencen – leírtak?

– Mindenképpen volt benne helytálló elemzés. A „bajnaisták” később felrótták e körnek, hogy túl szigorúan ítéltük meg őket. Most már utólag én is úgy gondolom, hogy tényleg túl szigorúak voltunk, mert amit átadtak, az számszerűleg nyilván rendben volt, mert különben az Országgyűlés nem fogadta volna el később a zárszámadást. De nem tették meg azt a szívességet, hogy az összes szennyest eltakarítsák, és így az új kormány tiszta lappal indulhasson. Ami azért lényeges, mert Orbán azt gondolta: semmi vész, elmegyek a barátomhoz, Barrosóhoz, aki szintén jobboldali, elmondom nekik, hogy ez választási év, és a végére mi majd kisöpörjük a házat, de emiatt persze a 2010-re tervezett és az Európai Bizottságnak meg a Nemzetközi Valutaalapnak átadott négyszázalékos hiánytervhez képest a tényadat az év végére felmegy hét százalékra. Miközben a választási programban megígért személyi adócsökkentést is megvalósítja az új kormány.

 

– De Barroso azt mondta, hogy szó sem lehet róla.

– Barroso azt mondta, szó sem lehet róla, hiszen látta, hogy milyen költségvetési elcsúszásokat produkáltak addigra – majd még később is – a görögök, és mennyire nincs fogadókészség a nettó befizető országoknál a periféria lazaságai iránt. Egyébként sem lett volna az Európai Bizottság elnökének felhatalmazása, hogy a stabilitási és növekedési paktum világos előírásait egyéni módon értelmezze. Orbán viszont nem az a típus, aki ilyesmibe belenyugszik, ezek után megcsinálta a bankadót, a válságadót és még pár hasonló dolgot. Majd még egyszer összecsapott az unióval, kérte, hogy legalább a magánnyugdíjpénztárba befizetett összegekkel lehessen korrigálni az állami költségvetési deficitmutatót, de azt sem engedték. Mondták, hogy bár korábban volt erre lehetőség, most már nincs.

 

– És Orbán erre einstandolta a teljes magánnyugdíjvagyont.

– Így van, és ezzel a dolgot el is intézte jogilag… Mert a statisztikát átírni nem lehetett, arra nincs szuverén hatásköre a tagországnak, de hogy beszántsa a magánnyugdíjpénztárakat, arra van.

 

– Ön akkor mit gondolt erről? Mi volt a véleménye?

– Azt gondoltam, hogy az uniós apparátus merev volt, ami hiba. Orbán Viktor pedig, ahelyett, hogy gatyába rázta volna a szektort, szétrúgta. Szintén hiba. Volt egy adminisztratív hiba, és jött rá válaszként egy szakmai és politikai hiba. Barrosót én természetesen nem fogom innen szidalmazni, csak a saját kormányomat tudom bírálni, mert ez a lépése nem volt szükségszerű. Lehetett volna más megoldást is találni. De most már nagyjából ez is mindegy, a múltat nem lehet megváltoztatni.

 

– Maradnék még annál a korábbi kérdésemnél, mert úgy érzem, nem kaptam kielégítő választ rá, hogy az Orbánból és a rendszeréből kiábrándultak számára mi volt a fordulópont, az a pillanat, amikor úgy érezték, hogy tovább már nem tudnak vagy nem akarnak közösséget vállalni azzal, ami történik. Önnél, azt mondta, nem volt ilyen pillanat, de másoknál, a barátainál, kollégáinál, eszmetársainál, akikkel a baráti társaságokban összejön, nyilván volt.

– Én egyébként folyamatosan kommentáltam például a Magyar Szemlében a történteket, és ezek az írások szinte mindig arról szóltak, hogy lassan döntési helyzetbe kerül az ország, és lehet így meg úgy dönteni, de én szeretném, ha így döntene. Majd a következő számban azt kellett írnom, hogy ez a vonat most már sajnos elment, de még mindig van azért esélyünk arra, hogy korrigáljunk. Aztán a következő számban már arról írtam, hogy megszületett a végső döntés, ami szerintem nem volt szerencsés.

De nem akarok kitérni a válasz elől. Van egy-két barátom, akik talán miniszterek is voltak valamelyik Orbán-kormányban, vagy egyébként is közel álltak hozzá – nem mondok neveket, mert én szabad, független értelmiségi vagyok, ők viszont nem –, akik időnként azt mondták, amit abban a nem túl gusztusos, sétarepülős viccben mond Pista bácsi, akit váratlanul érnek a dugóhúzók, amiket a gép csinál, hogy „hát, azért ezt már én sem gondoltam volna!”.

 

– Pedig azt nem lehet mondani, hogy Orbán Viktor erre ne figyelmeztetett volna előre, csak kevesen értették. Amikor a válság kitörése után egy tekintélyes közgazdászokból álló bizottság kidolgozott és bemutatott a pártoknak egy válságkezelő programot, akkor Orbán azt válaszolta: „Mi más dimenzióban mozgunk.”

– Régóta tapasztalok valamit azokban a baráti-ismerősi körökben, ahol mozgok: aggodalommal figyelik, vagy inkább úgy mondanám, féltik azt a három nagy értéket, amit 1990-ben az úgynevezett antallisták, és persze nemcsak az antallisták, mindenekfölött fontosnak tartottak. Az már vízválasztó, ha a rendszerváltoztatás legfontosabb, alapvető céljait veszély fenyegeti. Ha a kormány semmibe veszi, sőt megtagadni látszik őket.

Nézzük, mi ez a három érték, a három kitűzött cél. Az első az euroatlanti orientáció, vagyis kiléptetni az országot az addigi „se Kelet, se Nyugat”, Zwischenland – más néven Kompország – helyzetéből. Ebben a kérdésben nincs pardon. A másik mindenáron követendő cél a jogállam. Ha valami jogszerűtlen, akkor azt nem csináljuk. Én az Antall-kormány tagjaként sokszor átéltem, hogy ha valamire, amit meg akartunk valósítani, azt mondta a kérdés jogi szakértője, „ez nem fog átmenni az Alkotmánybíróságon”, akkor azt nem csináltuk meg. Ha a kormányhivatal vezetője, Kajdi József, vagy az igazságügyi minisztérium referense azt mondta valamire, hogy „ez ütközni fog, miután belépünk, az uniós joggal”, akkor azt sem csináltuk meg, noha akkor még nem voltunk tagok. A harmadik alapérték pedig a rendszerváltozás alapvető feltétele és célja: a piacgazdaság. Ezzel persze nem biztos, hogy a baloldalon mindenki egyetért, de Antall József mindenképpen piacgazdaságot akart, és emlékeim szerint az összes rendszerváltoztatásban érdekelt párt is.

 

– De hiszen ezeket az alapértékeket már 2010 óta semmibe veszi a magyar kormány. Elsőként a jogállam ellen intézett megsemmisítő támadásokat, és ami maradt belőle, azt gyakorlatilag gúzsba kötötte, másodikként a piacgazdaságot támadta, annak különböző szereplőit folyamatosan ellehetetleníti, intézményeit folyamatosan visszaszorítja, államosít. Ami pedig az euroatlanti orientációt illeti, attól 2010 óta folyamatosan távolodik, szabadságharcot hirdetett ellene, az értékeit lesajnálja és becsmérli, mostanában pedig már látványosan meg is tagadja. Biztosan látta azt a borzongató pekingi fotót, amelyen a „jó barát” Putyin, a „példakép” Erdoğan, aztán a belorusz elnök, Lukasenka, és a magyar miniszterelnök egymás hátát lapogatják…

– Nehéz szégyenkezés nélkül nézni azt a képet. Noha a politika világa olyan, hogy magasabb szempontok miatt a politikusnak olyanokkal is lehet ügye, akiktől értékrendben egy világ választja el, ebben az esetben azonban semmilyen magasabb nemzeti érdeket nem látni: nem rab honfitársaink kiszabadítása vagy fenyegető veszély elhárítása okán járt Pekingben a magyar kormány feje. Hosszabb és szomorú folyamat egyik állomása ez, és nem szívesen gondolom végig sem magát a folyamatot, sem annak lehetséges végpontját. És hogy mennyire változnak az idők és bennük az emberek: rossz rágondolni, hogy milyen ótestamentumi átkokat szórt volna ellenzékben Kövér László arra, aki az ország élén állva ilyen politikusi társaság kegyét keresi. Vagy miként minősítene egy más színű kormányzatot, ha az letelepedési engedélyeket árulna olyanoknak, akik kegyeskednek ideiglenesen magyar állampapírokat venni…

Egyszóval mindhárom alapértékünk esetében okkal táplálhatunk mély fenntartásokat az Orbán-kormány újabb működésével szemben. Mindegyikért bőven van okunk aggódni. Nekem az a véleményem, hogy ezt annak, aki megteheti, ki is kell mondania. Én például megtehetem, ezért ki is mondom.

 

– De mások nem. Hogy lehet – lehetett – ezt bármeddig is szó nélkül hagyni, sőt együtt menetelni vele?

– Hát azért az oroszokkal való lepaktálásban nincs, nem is volt együtt menetelés…

 

– Vagyis ez lett volna a fordulópont?

– Én legalábbis nem ismerek olyan komoly embereket, akik ezt helyeselnék. Akikkel leülök, mondjuk, sörözni, azok mind azt mondják, hogy nem értik Orbán és Putyin kapcsolatát. Volt egyetemi kollégáim, akadémiai emberek, volt képviselők, különféle elemzők, akikkel a minap összefutottam, mind értetlenkednek, és azt mondják, hogy ez nem tetszik nekik.

 

– A Corvinus Egyetem rektora például, ahol ön is tanít, korábban pedig tanszékvezető is volt, nem mondja, hogy nem érti.

– Én most csak a saját beszélgetőpartnereimről és magamról beszélek. A rektorral nem szoktam ezeket a dolgokat megbeszélni, ő egy intézményt vezet, én meg órát tartok. Amit én gondolok, azt el lehet olvasni például a Heti Válaszban, nemrég például azt, hogy mit tartok a haverok kapitalizmusáról. A polgári értelmiség az alapértékekben a maga hagyományait követi, és szó sincs kritikátlan kormánykövetésről, inkább a nagy értetlenkedés jellemző, hogy mire mennek ki az ügyek. El lehet olvasni az MTA Jogtudományi Intézete igazgatójának, Jakab Andrásnak a társszerkesztésében megjelent elemzést a jogállamiságról és annak sérelméről, kilencszáz oldalas kötetben, a jogtudomány kiemelkedő művelőitől. Hát az kilencszáz oldal tömény kritika!

De persze, értem én a kérdést, és nem is akarom megkerülni, hogy miért nem hangosabban és miért nem többen… Nyilván sokféle magyarázat van erre. Van, aki kérdéssel válaszol a kérdésre, például olyanformán, hogy: „Ha most vasárnap lennének a választások, akkor én ugyan kire tudnék szavazni?”

 

– De ettől még tiltakozni tudna, ha valami nagyon felháborítja.

– Igaz, de esetleg azt mondja: most nem taktikus szólni, nem jött még el az ideje. Vagy úgy gondolja, akármilyen is Orbán, mégiscsak jobb, mint Gyurcsány…

 

– Ez akkor azt is jelenti, hogy a konzervatív, korábban a Fideszt támogató, de csalódott emberek 2018-ban biztosan nem lesznek hajlandók mondjuk baloldali pártokra szavazni? Vagy ezek közös jelöltjeire? Inkább olyan pártokra voksolnak, amelyektől nem lehet remélni, hogy kormányt alakítanak, de a követett értékeik nincsenek éles ellentétben az ő elveikkel? Például az LMP-re? Vagy Momentumra – amely a legtöbb meglepetéssel szolgálhat 2018-ra? Vagy jobb híján újra a Fideszre szavaznak, esetleg a Jobbikra?

– Gondoljon a Macron-jelenségre: egy éve ez a szimpatikus fiatalember a külvilág számára nem is létezett mint politikus, csak egy kevesek által ismert gazdasági miniszter volt, innen a negyvenen. És fél év alatt – mit fél év! –, hetek alatt agendát tudott alakítani… Az majd csak ezután derül ki, hogy tud-e pártot is szervezni. Ezzel a példával csak azt akarom illusztrálni, hogy ezek a folyamatok, ha nincsenek kialakult erős választói kötődések, akkor nagyon gyorsak tudnak lenni. Mármost a Fidesz esetében ilyen kialakult választói kötődése csupán egy kétmilliós tábornak van.

 

– Vagy néhány tízezerrel nagyobbnak… Szóval el tudja képzelni, hogy ezek a csalódott emberek…

– Persze hogy el tudom, hogyne, hogyne…

 

– …nem a Fideszre fognak szavazni?

– Azt gondolom, ha bárhol mutatkozik majd valami, ami képes megragadni az emberek fantáziáját, akkor ebben a modern világban nagyon gyorsan változnak a preferenciák.

 

– De az biztos, hogy a baloldalra nem szavaznak. Vagy akár oda is?

– Én például egy rendes szociáldemokrata pártra bizonyos körülmények között nyilván tudnék. De ha most például Lendvai Ildikó előállna azzal, hogy új pártot alapít, akkor valószínűleg az én szavazatomat nem kapná meg. Ha viszont egy húszas-harmincas fiatalokból álló tehetséges, rokonszenves csapat előáll valami komolyan vehető dologgal, egyáltalán nem kizárt, hogy rájuk szavazok taktikai vagy tartalmi okokból.

 

– Tehát a mostani parlamenti demokratikus ellenzékből senkire?

– Hát nem tudom, teoretikus a kérdés. Nem zárom ki, mert semmit sem szabad kizárni, de nem is tartom valószínűnek. És persze, ilyen bizonytalanul is csak magamról tudok beszélni, mert nekem nincsenek felméréseim. Azt viszont tapasztalom, hiszen közöttük élek, hogy vannak szép számmal olyan fiatalok, akik három hónappal ezelőtt lényegében érdektelennek tartották a politikát, mondván, nincs kire szavazni, nincs mire, de most már határozottan érdekli őket a politika.

 

– Ezt az egyetemen érzi?

– Igen. Azon diákok többsége, akikkel az egyetemen találkozom, hihetetlen módon megváltoztak három hónap alatt. Azelőtt csak legyintettek a politikára, mondván, úgyse lehet mit csinálni, most pedig tele vannak tenni akarással. Óriási a két állapot közötti különbség…

 

– Azokban a konzervatív körökben, azokban a társaságokban, amelyekben gyakran megfordul, és amelyek hasonló értékrenddel rendelkeznek, mint amilyen az öné, nyilván gyakran szóba kerül, hogy miként lehetne kikerülni abból a tragikus helyzetből, amelybe Magyarország mára került, visszafordulni abból a zsákutcából, ahová hagyta bevezetni magát, megállítani ezt a szakadék felé rohanó vonatot, amelyen valamennyien ülünk. Ők mit gondolnak erről? Ön mit gondol erről? Bocsánat, ha túl sötétre sikerült a kép…

– Két egymással ellentétes nézet uralkodik azok körében, akikkel beszélgetni szoktam. Az egyik szerint a gazdasági helyzet nem fog érezhetően javulni. Talán nem romlik, de – pláne az uniós pénzek végleges kifutásával – nem is javul, tehát már nem lehet úgy osztogatni, mint ahogy korábban lehetett. Mert már mindenkitől, akitől lehetett, elvettek mindent, amit lehetett, és odaadták a haveroknak, illetve betömték vele a költségvetés lyukait. Ennek következtében – mondja ez az elmélet –, a gazdaság előbb-utóbb elkezd pangani, és akkor az emberek észbe kapnak. Ez az első elképzelt forgatókönyv a rendszerré csontosodott politikai állapotok megváltoztatására, valami ilyesmit sugall Tölgyessy elemzése is. Én azonban ebben nem hiszek. Ma már az a kicsit leegyszerűsítő marxista patent, miszerint ha a gazdaság jól megy, akkor újraválasztják a kormányt, ha viszont a gazdaság rosszul megy, akkor majd leváltják Orbánt, ez szerintem már nem működik. A probléma ugyanis elsőrendűen politikai és nem gazdasági. Ezért nem azt mondom, hogy ne adják ide a nyugatiak a pénzüket, és akkor majd tíz év múlva megszabadulunk az illiberális rezsimtől. Egy fenét! Az argentinok százhúsz évet tudtak eltölteni a pangásban, és a brezsnyevi pangás is eltartott egy évtizedig… Ha Gorbacsov nem kezdi piszkálni a szerkentyűt, még öt-tíz évig kihúzta volna a Szovjetunió is.

 

– Miben hisz? Mi a másik forgatókönyv, a másik elképzelés?

– A másik elképzelés szerint a választói szimpátiák szempontjából nem a gazdaság számít, hanem valami más – és ez az elmúlt néhány év fontos tanulsága, nemcsak Magyarországon, hanem a briteknél, az Egyesült Államokban, Franciaországban és másutt is… Ez a forgatókönyv tehát inkább a társadalom belső értékeivel kalkulál, és azt mondja: mivel a polgárok összessége, vagyis a magyar társadalom nem annyira korrupt, mint a szűk haveri kör a politika csúcsain, viszont nyugatosabb, mint a felső politikai vezetés, és körükben az unió támogatottsága számos felmérés tanúsága szerint is, minden sulykolás ellenére magasabb, mint amit a kormánypolitika képvisel, ezért a társadalmat igenis meg lehet mozdítani. Egyetlen példát mondok a társadalmi viszonyok és a kormánypolitika közötti diszkrepancia okaira: a magyar kormánytagok horizontja nyilván szinte kizárólag Magyarország. Sosem dolgoztak külföldi cégnél, hiszen az ő megbízóik mindig is a magyar adófizetők voltak, belőlük éltek, nekik dolgoztak. De akikhez beszélnek, azoknak legalább a negyede nyugati cégnél dolgozik jelenleg, további negyede komolyan készül arra, hogy külföldön vagy külföldinél dolgozzon. Ők tehát tudják, mi az, hogy Nyugat. Egy sor magyar politikai vezető nem igazán tudhatja, mert az elmúlt harminc évben nem volt alkalma ilyen munkahelyen tapasztalatot szerezni.

 

– De mi következik ebből?

– Azt az ellentmondást, hogy a társadalom nyugatosabb, polgárosodottabb, mint az a politika, amelyik most az ő nevében beszél, fel lehet és fel kell oldani. De itt most a közgazdász megáll, ha a szakmáján belül akar maradni, és azt mondja, hogy ez az ügy innentől már a politikusokra vár.

Az Orbán-rezsim leváltásának esélyei (Kuncze Gáborral, Lendvai Ildikóval, Misetics Bálinttal és Pottyondy Edinával beszélget Pikó András)

 

Pikó András A Momentum legfontosabb üzeneteinek egyike, hogy politikaikultúra-váltásra van szükség Magyarországon. Bizonytalan voltam eddig, hogy ehhez mennyire tartjátok elengedhetetlen feltételnek a politikusok generációváltását, de a beszélgetésünk előtti napon állt elő az új párt a népszavazási kezdeményezéssel, amely azt célozza, hogy ne legyen jelölhető miniszterelnöknek az, aki már kétszer betöltötte ezt a funkciót. Ez egy jogi gát, választási limit, ami egyfajta generációváltásként, tehát kultúraváltásként is szolgálhat?


Pottyondy Edina Igen, a javaslat mögött valóban ilyen megfontolás húzódik. Nem az a baj, hogy más politikai generáció is képviselteti magát a politikai palettán, hanem az a baj, hogy ha ezt a másik politikai generációt semmivel sem lehet kimozdítani a pozícióiból. Az a baj, ha generációk, csoportok bebetonozzák magukat, emiatt aztán semmi esélye nincs a fiatalabb nemzedéknek arra, hogy megjelenjen a politikában, vagy esetleg a kedvét is elveszti attól, hogy politizáljon. Ők csak azt látják, hogy mamutok csücsülnek mindenhol, akiket nem nagyon lehet arrébb tologatni, és akiknek közük sincs a mai valósághoz, mert a valóságot talán ha tíz-húsz éve látták utoljára.

 

Pikó Abban, hogy jogi eszközzel segítenétek elő a generációváltást, benne van annak a gyengeségnek a beismerése is, hogy nem bíztok a politikai verseny természetes szelekciójában. Ami lehet azért, mert ezeket a természetes folyamatokat ellehetetlenítették, és lehet azért is, mert az új szereplők nem elég erősek ahhoz, hogy a politika demokratikus eszközeivel változást tudjanak elérni.

 

Pottyondy A népszavazás, a népszavazási kezdeményezés elég demokratikus politikai eszköz. Először próbáljuk meg ezt, aztán majd térjünk vissza arra, hogy mennyire vagyunk gyengék. Az biztos, hogy az utcai demonstrációk, a tüntetések olyan marha nagy eredményt nem értek el az elmúlt huszonhét évben. Egy-egy nagyobb ügy, például a Hallgatói Hálózat tüntetései vagy a netadós demonstrációk, csak az adott ügy esetében bizonyultak elégségesnek, viszont mivel ezek mögött nem volt szervezettség, nem volt politikai szervezet, nagyon gyorsan szét is hullottak.

 

Lendvai Ildikó Én sem örülnék, ha Orbán harmadjára, sőt már többedjére miniszterelnök lenne. Mégis ellenérzéssel fogadtam a Momentum kezdeményezését. Ez egy lex Orbán Viktor. Nem tetszenek nekem a lex X. Y.-ok. Az volna az igazi, ha Orbán Viktort nem választanánk meg. Ez a kezdeményezés annak az elismerése, hogy nem vagyunk ehhez elég erősek, ezért nem is engedjük kiállni a pástra a legveszedelmesebb ellenfelet. Ez nem azt jelenti, hogy később, egy másik időszakban, miután Orbán már vereséget szenvedett, ne tudnék elképzelni egy ilyen törvényt, mert van annak előnye, ha valaki nem lehet a végtelenségig miniszterelnök. De ez most nem elegáns, ez a kezdeményezés nyilvánvalóan személyre szabott, ezt nem is titkoltátok el.

 

Pottyondy Nem biztos, hogy csak Orbánra szabott a kezdeményezés. Aki akar, Gyurcsányra is gondolhat.

 

Lendvai Igen, említettétek Gyurcsányt is. De hát valljuk be, az a veszély nem fenyeget most, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lenne. Attól viszont tartani lehet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök marad. Az Orbán-rezsimben többek között a személyre szabott lexeket, a joggal való visszaélést nem szeretem, és ezért nem venném szívesen, ha az ő fegyverével döfnénk le.

 

Kuncze Gábor Én akkor sem értek egyet ezzel a javaslattal, hogyha eltekintünk az Orbán–Gyurcsány-szemponttól. Egyszerűen a magyar politikai rendszer nem ilyen. Elindulnak a pártok a választáson, van nekik listavezetőjük, akit miniszterelnök-jelöltnek szokás nevezni. Egy fogja megnyerni a választást, és kap majd megbízást a kormányalakításra. Ha valaki már kétszer volt miniszterelnök, akkor harmadszor már nem lehet a pártja listavezetője, miközben valószínűleg ő a legnépszerűbb embere? Nem lehet ezt az amerikai rendszerhez hasonlítani, mert annak hazai megfelelője a köztársasági elnök státusza, aki, ugye, két ciklus után nem választható újra. Szerintem amíg a választók valakit a bizalmukba fogadnak, addig az lesz a miniszterelnök, persze ha megnyeri a választást. Azért is veszélyes pálya ez, amire itt és most rásettenkedik a Momentum, mert akkor hozunk egy másik törvényt, hogy csak az legyen politikus, aki kellő élettapasztalattal rendelkezik, és elmúlt, mondjuk, harmincéves. Utána meg hozunk egy olyan törvényt, hogy csak az lehet jegybankelnök, akiről a pszichológus meg a pszichiáter kiállította a megfelelő bizonyítványt.

 

Lendvai Na, ezt azért támogatnám.

 

Kuncze Ez a javaslat kilóg a parlamentáris rendszerből. Csatlakozom Lendvai Ildikóhoz, hiszen ez valóban személyre szabott törvénykezés lenne, sőt még visszamenőleges hatályú is, ezért én bízom benne, hogy ez a javaslat nem megy át, vagy pedig nem kap többséget. Ha van az országnak egy jó és sikeres miniszterelnöke, most nem épp Orbán Viktorra gondolok, hanem akárki másra, akkor ugyan miért cserélnénk le? Másrészt, ha Orbán Viktort lecseréljük, és ő már nem lehet miniszterelnök, akkor mi fog történni? Majd jön Balogh vagy Szijjártó. De a rendszer marad, változatlanul. Ez semmit nem old meg, csak összezavarja a rendszert. Miért nem merjük mindezt a választókra bízni? Ha az ellenzék képes lenne valódi alternatívát felmutatni, és ezzel elnyerni a választók többségének bizalmát, akkor a probléma magától megoldódna!

 

Pikó A Momentum javaslatában ott a meggyőződés, hogy generációs alapon orvosolható mindaz a rossz, ami az elmúlt évtizedek magyar politikájával kapcsolatban felgyülemlett tapasztalatként és tanulságként. Ugyanakkor azt látjuk, hogy miközben a politikai kultúra egyre silányabb, aközben – Orbánt Viktort és néhány párttársát kivéve – szinte teljesen kicserélődött a politikai elit, a parlamenti képviselők, a pártok vezetői. Ugyanazt a politikai kultúrát folyamatosan változó összetételű csoport állítja elő, ráadásul változó pártszerkezetben. Nem az a gond, hogy ebbe a kultúrába belenőnek és hozzáidomulnak az újabb generációk?

 

Misetics Bálint A generációs narratíva félrevezető. Ha képletesen értjük, hogy „generációváltásra” van szükség, és azt értjük alatta, hogy új politikai szerveződésekre lenne szükség, illetve azt, hogy meg kellene változnia annak, hogy mely politikai szerveződések maradnak hatalmon vagy a hatalom közelében, akkor ezzel természetesen egyetértek. De ebben az esetben valójában nem generációváltásról beszélgetünk. Ha pedig a kifejezés tényleges értelmében gondolkodunk a generációváltásról, akkor az félrevisz, mert éppen azt hátráltatja, hogy valódi politikai és ideológiai kérdésekről beszélgessünk és vitatkozzunk egymással. Mi történne például akkor, ha a Fidelitasban esetleg alacsonyabb lenne az átlagos életkor, mint az LMP-ben? Senki nem gondolhatja komolyan, hogy pusztán emiatt jobb lenne az országnak, ha a fidelitasosok alakítanának kormányt, és nem az LMP. Amikor Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ volt tagja megírta a Könyörgöm, oszlassuk föl! című publicisztikáját az SZDSZ-ről a 2006-os rendőri erőszak kapcsán, vagy nem sokkal később Schiffer András a Párt a betonban című írását, amelyben szembesítette az SZDSZ-t azzal, hogy mennyire nem felel meg az általa eredetileg vallott elveknek, akkor sem arról volt szó, hogy a pártot akkoriban meghatározó politikusok megöregedtek volna… Sőt: Tamás Gáspár Miklós, Kis János vagy Havas Gábor idősebbek voltak, mint Kóka János vagy Retkes Attila. Ez nem korosztályi kérdés, ez politikai kérdés. Abban teljesen egyetértek, hogy szükség lenne új politikát képviselő szervezetekre, és hogy a már létező ilyen szervezeteknek láthatóbbaknak és erősebbeknek kell lenniük. De szerintem ennek az új politikának a képviseletében pont ugyanannyi helye van az idősebb generációknak, mint a fiatalabbaknak.

 

Kuncze Hadd térjek vissza Pottyondy Edina mondandójának egy másik elemére. Azt mondta, hogy bebetonozták magukat a mai politikusok, és nem lehet őket a pozícióikból kirobbantani, és lám-lám, a tüntetések, utcai megmozdulások sem vezettek komoly változásokhoz. 1990 óta igen sok tüntetés és megmozdulás volt az utcákon, ám az ezeket kiváltó konfliktusok a tüntetéseket követő vitákban valahogy elrendeződtek. Nekem van erről személyes tapasztalatom, mert a rendőrök, a tűzoltók, a katasztrófavédelmisek meg a határőrök, talán a határőrök kevésbé, tüntettek eleget a belügyminiszterségem alatt a béreik miatt és mindenféle más életkörülményeik miatt. Végül tárgyaltunk, tárgyaltunk, majd a végén megegyeztünk, és aztán a ciklus végére úgy nagyjából elrendeződtek a dolgok. Szerintem a különbség ott érhető tetten, hogy az egyetlen, netadós ügyön kívül, amiből a Fidesz azért hátrált ki, mert érzékelték, hogy elvesztik a fiatalokat, a kormány tagjait abszolút nem érdekli, hogy ki hol tüntet és miért tiltakozik. Azokban, akik tüntettek, nem volt meg a kellő elszántság és szervezettség, hogy végigvigyék az ügyeket. A Momentumot az különbözteti meg szerintem a korábban felbukkanó szereplőktől, hogy előbb szervezte meg magát, és csak utána akciózott. Emlékszem a Hallgatói Hálózat tüntetésére a Parlament előtt, amikor az volt a vége a beszédeknek, hogy menjetek már a …ba, szó szerint. Utána még volt nekik pár kisebb megmozdulásuk, majd elhalt ez egész. Volt egy nagyon jó megmozdulás az Operánál, majd az is elhalt. A Momentum egyelőre ott tart, hogy végigvitt egy nagyon sikeres népszavazási kezdeményezést, van valamilyen szervezettsége, dolgozik a programjain, tehát úgy tűnik, hogy ebben a társaságban most van valami plusz, de hogy mindezt hogyan lehet majd érvényesíteni, az nagy kérdés. Pláne ilyen körülmények között, amikor a hatalmon lévő politikai elit saját magára szabott törvényeket hoz, hogy más ne férhessen hozzá a hatalomhoz.

 

Pikó Pottyondy Edinát mennyire győzték meg az elhangzottak? Ehhez kapcsolódva elindítanám a második kérdéskört is: maguk szerint mi az oka annak, hogy miközben a rendszerváltás óta kicserélődött a politikusi garnitúra, aközben rendre és egyre súlyosabb formában látjuk visszaköszönni ugyanazokat a problémákat: a korrupciót, a demokratikus értékek iránti gyenge elköteleződést, a pártok világának zártságát?

 

Pottyondy Nem győztek meg az elhangzottak. Ezek miatt az érvek miatt – bár köszönjük szépen Kuncze Gábor és Lendvai Ildikó okfejtését – biztosan nem vonjuk vissza a népszavazási kezdeményezéseinket. Mi látunk problémákat, és látjuk, hogy milyen megoldási javaslatok születtek eddig minderre, és azt is látjuk, hogy ezek nem jöttek be, mert nem mozdult meg a rendszer. A kérdés generációs értelmezését nem mi hoztuk elő, szerintem itt nincs szó generációs szerveződésről, egyszerűen csak arról, hogy a Momentum alapvetően a saját maga közegében kezdett kibontakozni, és lehet, hogy ez akarva-akaratlanul ad neki némi generációs jelleget. Először kilenc fiatal fogott hozzá a szervezéshez, eleinte persze a közvetlen környezetéből meg a baráti társaságából merítve. Majd ez a kör – ez az egyetemistákból meg, mondjuk, szakkollégistákból verbuválódott társaság – kezdett el egyre tágulni. Az országjárás, a szervezetépítés során kifejezetten arra törekszünk, hogy ez ne egy generációs párt vagy generációs mozgalom legyen. Az látszik, hogy erre azért van is igény. A Nolimpia-kampányban két korosztályból érkeztek a segítőink. Az egyik a tizenhét és harminc közöttiek a másik meg a hatvan pluszosok…

 

Pikó Emlékszem, hogy ’90-ben a Fidesznek is pontosan ugyanebből a két rétegből verbuválódott a támogatói köre…

 

Pottyondy Jaj, ne már…

 

Kuncze Meg a nagymamákból.

 

Pikó Nem akartam bántani a Momentumot, csak arra utaltam, hogy van a magyar politikai életben egyfajta minta, hogy kik a leginkább fogékonyak a fiatal és tiszta új erőkre.

 

Lendvai Abban a momentumosoknak teljesen igazuk van, hogy szükség van politikaikultúra-váltásra. Hogy miért tűnhet mindez automatikusan generációváltásnak is, annak, azt hiszem, az az oka, hogy a világválság nyomán mindenütt, de Magyarországon pláne, az elitellenes indulatok váltak általánossá. Már nem csak az egyik-másik politikust vagy pártot, hanem az egész politikai elitet akarják leváltani. Mivel politikai értelemben szűz csak az lehet, aki későn született, ezért ilyenkor az elit- és kultúraváltás gondolata generációs ruhát ölt: mindenki menjen a pokolba, jöjjenek végre a fiatalok. Igazából nem feltétlenül ifjakat, de mindenképpen új arcokat akarnak. A világ rossz, akkor most tűnjön el mindenki, aki eddig ennek a működtetésében részt vett, bármit is képviselt. Rendszerhibát látnak, és nemcsak személyek hibáit. Annyiban tényleg rendszerhiba van, hogy nálunk az elitek demokráciája alakult ki, és az úgynevezett részvételi demokrácia módszerei, folyosói, a tágabb kör beleszólásának mechanizmusai nem formálódtak ki. Hát akkor persze hogy ezt az egészet akarják elsöpörni, a teljes szereplőgárdát és szerkezetet, a rendszert, amelynek működésébe nem tudnak beleszólni. Az igazi kultúraváltáshoz viszont azokat a modelleket kellene kitalálni, amelyekben a bezápult és bezárkózott elit leváltására vagy annak oldására, a részvételre és a folyamatos beleszólásra több lehetőség nyílik. Ezért, noha az előbb elmondtam már, hogy én speciel nem értek egyet ennek a népszavazásnak a céljával, valószínűleg alá fogom írni a kezdeményezést. Nem azért, mert helyeslem a konkrét tartalmát, hanem mert fontosnak tartom, hogy minél több dologról lehessen népszavazással dönteni. Ha véletlenül lesz belőle népszavazás, bár nem hiszem, hogy átengednék a kérdést, akkor elmegyek, és nemmel fogok szavazni, mert a tartalmáról mást gondolok, viszont a döntési módszer alkalmazásában érdekelt vagyok, hiszen az is a kultúraváltás egyik eszköze.

 

Pikó Leszámítva a politikai kommunikációt, miért nem látszik a magyar politika elmúlt negyedszázadában valódi tartalmi és formai innováció? Talán az LMP megjelenése hozott a zöldszemlélet megjelenésével tartalmi újítást, de másra nem nagyon emlékszem…

 

Misetics Az LMP-t szerintem nemcsak az ökopolitikai gondolatvilág megjelenítése miatt érdemes kiemelni, hanem amiatt is, hogy 2010-ben az LMP nem a megszokott módon – a pártokhoz kapcsolódó szervezett bűnözésen keresztül – finanszírozta magát és a kampányát, hanem széles részvételre, önkéntes munkára és kisebb adományokra építő módszerrel. Ez szerintem hatalmas győzelem volt a demokrácia számára, attól függetlenül, hogy ki mit gondol az LMP ideológiájáról vagy értékeiről. Ráadásul az LMP abban is tartalmi újítást hozott, hogy markánsan baloldali társadalompolitikai és gazdaságpolitikai üzeneteket fogalmazott meg, noha ennek közérthetőségét nyilván hátráltatta, hogy közben a párt vezetői vonakodtak a pártjuk – akkoriban pártunk – irányvonalát baloldalinak nevezni. De tartalmilag ez egy tisztességes szociáldemokrata program volt, és hát abból is hatalmas hiány mutatkozott Magyarországon. Ne feledjük, hogy az a büntető jellegű közfoglalkoztatás, ami ma a liberális vagy névleg baloldali pártok kormánykritikájának is az egyik fő célpontja, teljes joggal, az 2008-ban kezdődött egy MSZP-s kormány és egy MSZP-s szociális miniszter ideje alatt. Emiatt gondolom, hogy az LMP a társadalmi igazságosságot zászlajára tűző politika megjelenése, megjelenítése kapcsán is fontos előrelépés volt. Ezért is gondolom tarthatatlannak, illetve politikailag helytelennek, ha összemossuk ezeket a politikai szervezeteket, az LMP-t vagy a PM-et a jelenlegi és a 2010 előtti rendszerrel, és úgy beszélünk „elitváltásról” vagy „generációváltásról”, hogy figyelmen kívül hagyjuk a már korábban is működő pártok közötti fontos különbségeket. Vagy hogy más példát említsek, a Solt Ottilia, Kőszeg Ferenc, Kis János, Csalog Zsolt, Derdák Tibor és Havas Gábor alkotta SZDSZ-szel, azt gondolom, jóérzésű baloldali emberként sok szempontból lehetetett azonosulni, és ez is a ’90 utáni politika része. De ennél is súlyosabb mulasztás, ha azt gondoljuk, hogy azok a pártok, amelyek már bent vannak a parlamentben vagy az önkormányzatok képviselő-testületeiben, azok ezáltal már rögtön annak a politikai elitnek a részesei is egyúttal, amellyel szemben valamiféle politikai irányváltást kell megfogalmazni. Ez azért is tarthatatlan, mert tegyük föl, hogy ha a Momentum bejutna a parlamentbe 2018-ban, akkor viszont 2020-ban jöhetne egy újabb politikai szerveződés, amelyik már a Momentummal együtt igyekezne elutasítani az egész bagázst. És ez így mehetne a végtelenségig, anélkül hogy inkább a lényegről beszélgetnénk, arról, hogy ki mit gondol a jogállamról, ki mit gondol a jóléti államról, ki mit gondol a helyes lakáspolitikáról, és ezek alapján alakítanánk ki, hogy kit tekintünk politikai ellenfélnek, és kit politikai szövetségesnek.

 

Pikó Amit Misetics Bálint felvetett, egyszerű hitelességi problémának tűnik, mert ez a vélemény komoly társadalmi támogatottsággal bír, épp ezért ennek hangoztatása egyfajta dobbantót is jelent minden új szereplőnek, aki a politikai porondra kíván lépni. Valós probléma, valós érzésekkel, de egyben gerjesztett is.

 

Lendvai Figyelemre méltó, hogy ez a folyamat mennyire felgyorsult. Éppen Misetics Bálint szavai illusztrálják, hogy a nemrég parlamentbe került új pártok gyorsabban öregednek, mint ahogy az a mieinkkel történt. A náluk is újabbak már velük sem akarnak együttműködni, lásd Juhász Péter gondolatkísérletének azonnali fogadtatását. Én is látok ebben veszélyt, mert ha ez így felgyorsul, akkor nem 2020-ban történik majd meg, hogy jön valaki, akinek már a Momentum is öreg lesz, vagy a gyanús elit része, hanem a választás után egy évvel. Tehát valamiképpen én is azt mondom, ami Misetics Bálint végszava volt, hogy meg kellene próbálnunk konkrét ügyekben szövetkezni, vitatkozni egymással vagy épp ellenlábasokat találni, és nem születési évszámok alapján.

 

Kuncze Egyetértek Misetics Bálinttal, azzal az apró megszorítással, hogy az LMP sikeréhez az is hozzájárult, hogy az SZDSZ nem indult azon a választáson, az MDF meg összecsuklott, és ott maradt egy picinyke tér, az a bizonyos öt százalék, amit az LMP-nek sikerült megszereznie, és amiből azóta sem volt képes kitörni.

 

Misetics Nyolc százalékot sikerült összehozni.

 

Kuncze Jó, akkor nekem már 2014 ugrott be, 2018 még nem. De azzal egyetértek, hogy az LMP valóban szemléletében is új volt akkor, mert addig nem volt a parlamentben egy erőteljesen zöldpárt. Azt, hogy egyébként még mi volt az LMP, a mai napig nem tudom. De ugyanakkor én a Momentumot is értem. Az teljesen nyilvánvaló, hogy vannak beégett politikusok, akikkel ők nem akarnak szóba állni. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ebbe a gárdába beleértik az olyan sercli pártokat is, mint az LMP, a PM vagy az Együtt, amelyeknek azért ahhoz, amit a Momentum nem szeret, vajmi kevés közük van. Még a politikai stílusuk is más ezeknek az új pártoknak. Tehát épp hogy nem kellene velük szemben kifogást megfogalmazni.

 

Pottyondy Majd mondok erre valamit.

 

Kuncze Rendben, csak előtte még arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a generációváltás úgy biztosan nem fog menni, hogy mindenkit félrelökök, meg törvényeket javasolok, hogy kik azok, akiket el kell takarítani előlünk, hanem a választókat kell meggyőzni. Ezt meg, figyelembe véve, hogy milyen törvényeket alkotott a Fidesz, nagyon nehéz lesz egyedül. Óriási a kockázata annak, hogy egyáltalán sikerül-e átlépni a választási küszöböt, mert őrült nagy lesz a verseny. Százhat egyéni jelöltet kell majd kiállítani, de az összes többi párt is meg fogja nevezni a sajátjait, és így egyéni választókörzetet csak a Fidesz fog nyerni, ezzel fog kezdődni. Jönnek persze a listás szavazatocskák, két, három, négy százalék és mindenki megy szépen a levesbe. Szóval ez egy nagyon nehéz feladvány, mert ugyanakkor azt is gondolom, hogy a Momentum vagy az LMP tényleg nem állhat össze az MSZP-vel vagy a DK-val. Ez kétségtelen.

 

Pottyondy Ki is mondta Kuncze Gábor a kulcsmondatot. Az LMP-t az különbözteti meg a Jobbik kivételével az összes többi felsorolt párttól, hogy nem állt bele az Összefogásba, míg az ön által sercli pártoknak nevezett szervezetek igen. Pont ez a baj Juhász Péter Új Pólus nevű fantazmagóriájával vagy felvetésével, hogy az Együtt a mai napig csakis azért létezik, mert összefogott az MSZP-vel meg a DK-val, és bevitték őket a parlamentbe.

 

Kuncze A PM is.

 

Pottyondy A PM ugyanazért, pontosan. A PM képviselője is azért ül az Országgyűlésben, mert benne volt az Összefogásban.

 

Lendvai De miért szitokszó az Összefogás, miért lett stigma?

 

Pottyondy Ez valójában Juhász Péter problémája. Ő azzal érvel az Új Pólus mellett, hogy most már nem szabad összefogni Gyurcsánnyal, Botkával, az MSZP-vel meg a DK-val. Mindig máshová teszi az időszámítás kezdetét, ahogy az érdeke kívánja. Mást gondol 2010-től vagy 2014-től kezdve…

 

Kuncze Krisztus mindig máskor született.

 

Pottyondy Igen, igen. Úgyhogy ez a probléma a többi párttal. Az LMP viszont az egyetlen, amelyik nem vett részt ebben, ezért tud hiteles párt lenni.

 

Pikó Lendvai Ildikó kérdése szerintem arra is vonatkozott, hogy ab ovo miért kizáró ok az MSZP meg a DK jelenléte egy politikai együttműködésben.

 

Pottyondy Hát, ha ezt meg kell magyarázni, az nagyon gáz. Azért megpróbálom, de ne haragudjon, magát a kérdésfelvetést se nagyon értem. Szerintem ha a Momentum tagjai, illetve a Momentummal szimpatizáló emberek Gyurcsány Ferencre vagy az MSZP-re szerettek volna szavazni, akkor ezt már megtették volna, és nem várnák, hogy jöjjön végre egy új erő.

 

Pikó Akkor ez hitelességi probléma és nem programprobléma.

 

Pottyondy Igen, ez hitelességi probléma.

 

Pikó Ha jól értem, akkor nem arról van szó, hogy ezekkel a pártokkal egyáltalán nem lehet együttműködni. Vagy mégis? Nem lehet együttműködni velük, mert más politikai kultúrát képviselnek?

 

Pottyondy Ügyek esetében lehetséges, de akkor itt jön az, amit Misetics Bálint is mondott az előbb, és amivel teljesen egyetértek: konkrét ügyekről kellene beszélni, és szakmai programokról.

 

Kuncze A választás nem egy konkrét ügy?

 

Pottyondy Nem. Az egy eszköz.

 

Kuncze Aha.

 

Lendvai Eszköz, de mihez? Ahhoz, hogy legyen egy új rendszerváltás, nem? Az a paradoxon, hogy noha mindnyájan kultúraváltásról és rendszerváltásról beszélünk, és emiatt jól el is határolódunk egymástól, eközben pontosan tudjuk – szerintem a Momentum is tudja, meg az LMP is –, hogy ebben a választási rendszerben az Orbán-rezsim, mint rendszer, nem leváltható szétaprózódó szavazatokkal. Ezzel most senkit nem akarok – nem is lehet – egy akolba terelni. Világosak a pozíciók, hogy ki kitől akar elhatárolódni, és ez mindenkinek szíve joga, csakhogy mindez azzal az apró következménnyel jár, hogy marad a rezsim.

 

Pottyondy De hiszen az Összefogás sem vezetett eredményre! Láttuk azt, hogy összefoghat itt bárki bárkivel, akkor sem fogják leváltani az Orbán-rezsimet, viszont azok a kezdeményezések, amelyek egyébként jól indultak, és ebbe a PM, az Együtt és az LMP is beletartozik, azok saját magukat is ellehetetlenítik azáltal, hogy olyan szervezetekkel állnak össze, amelyek ellen egyébként létrejöttek.

 

Kuncze Bocsánat, de ha nem lett volna Összefogás, akkor most bármelyikük bent ülne a parlamentben?

 

Pottyondy Nem tudjuk.

 

Lendvai De hiszen az előbb mondtad, hogy vannak, akik a mi hátunkon jutottak be. Ez egyébként nem is egészen igaz, hadd tegyem hozzá.

 

Kuncze Ráadásul azért nem jó ezzel a 2014-es Összefogással példálózni, mert valójában nem volt összefogás. Hihetetlen, hogy a választókörzetekben mit műveltek egymással azok a pártok, amelyek úgy tettek, mintha összefogtak volna.

 

Lendvai Műveltük ezt a csúcson is…

 

Kuncze Igen, ott is sikeres volt nagyon. Ráadásul úgy sikerült eljutni idáig, hogy mindenki deklarálta: ő külön indul. Azért indulunk külön, mondták, mert a többi mind hülye. Ez hülye, az még hülyébb, amaz meg a leghülyébb. Majd amikor erről sikeresen meggyőzte a választóit, akkor eldöntötte, hogy na, akkor most a hülyével, a még hülyébbel meg a leghülyébbel összefogunk, és együtt indulunk a választáson. Naná, hogy otthon maradtak az emberek. Mert a vereség oka egyébként az volt, hogy otthon maradtak a szavazóik. Efelé tartunk most is. De mondom, én nem akarom a Momentumot beterelni az MSZP meg a DK mellé, de arra fogadni is mernék, hogy ha külön indul az LMP és a Momentum a választáson, akkor vagy az LMP-ből, vagy a Momentumból mementó lesz 2018 után.

 

Lendvai Szerintem még egyszerűbb volt a kudarc oka: Orbán hívei akkortájt valódi többségben voltak a demokratikus táborhoz képest. Mi azt reméltük, önmagában már attól, hogy a pártok együtt indulnak, új szavazók pártolnak hozzánk, mert így már látnak esélyt a sikerre. Az volt az illúziónk, hogy csak azért nem fordultak eddig szembe a rezsimmel, mert nem volt semmi remény a megdöntésére. De nem így volt. Az összefogás nem hozott, de nem is vitt szavazót. Ha összeadjuk a részt vevő pártok támogatási százalékait, akkor az ugyanannyi, mint amennyi az Összefogás közös szavazatainak száma. Abban tévedtünk, hogy nem lett nagyobb ez a szám.

 

Pikó A bizalomhiány, a hitelességi deficit legalább ennyi gondot okoz a politikai pártok és az úgynevezett civil mozgalmak kapcsolatában is. Lendvai Ildikó említette, hogy a magyar demokrácia az elitek demokráciája, és mennyire nincs jelen benne a részvételi elem, mennyire nem érvényesülnek azok a társadalmi, közéleti energiák, amelyek nem köthetők pártokhoz. Ez a bizalmatlanság a civil szervezetek részéről egészen extrém méreteket ölt, de nem mondanám, hogy minden alap nélkül, hiszen a rendszerváltás óta alapvető tapasztalatuk a civil szféra feletti politikai dominancia. Hogyan lehet kitörni ebből a kettős bizalmatlansági körből?

 

Kuncze Elnézést, látom, hogy Misetics Bálintra néztél erőteljesen, mert a foglalkozását tekintve ő itt a civil, de én már régóta nem értem azt, hogy ha a civil szervezetek összehoznak egy sikeres demonstrációt, akkor azt kérik, hogy oda aztán pártok, politikus meg Balogh úr ne menjen, mert ők amúgy nem hajlandók politizálni. Szerintem a normális dolog az lenne, hogy ha egy civil szervezetnek vannak célkitűzései, akkor nézze meg, hogy melyik politikai erő segíthet neki azokat megvalósítani, mert akkor azt a szervezetet támogathatja. Ha három ilyen van, akkor hármat fog támogatni. És ha a hatalommal szemben fel tudja mutatni, hogy nemcsak egyedüliként tiltakozik, hanem még ez, meg az, meg amaz a politikai erő is ugyanezt gondolja, akkor már komoly társadalmi erőt képvisel. Csakhogy itt erénnyé vált, hogy a civil tüntetésre nem engedjük be a politikát meg a politikust. És ettől kezdve ki mit ért el?

 

Misetics Nagyon kevés olyan kifejezés van a magyarországi közbeszédben, ami annyira félrevezető volna, mint a civil. Én már azt sem értem, amit Kuncze Gábor mondott, hogy valaki egyfelől tüntetést szervez, másfelől viszont elutasítja, hogy politizáljon. Ha valaki tüntetést szervez, akkor már politizál.

 

Kuncze Nem, nem. Én azt mondtam, hogy nem hajlandó politikai pályára lépni, de nem engedi a tüntetésére a politikai pártokat.

 

Lendvai De most nem veled vitatkozik, Gábor! Most épp azt mondta, hogy valójában azok is politizálnak, akik kiutálják a rendezvényükről a politikát és a politikusokat.

 

Misetics Visszalépnék egyet, ha szabad, hogy a pártok közötti együttműködéshez is hozzászóljak, mert azt gondolom, hogy ez a civil versus politikus kérdést is segít megválaszolni. Szerintem ez egyrészt erkölcsi kérdés, másrészt meg stratégiai kérdés. Erkölcsi kérdés abban az értelemben, hogy nyilván van minőségi különbség a 2010 utáni, illetve a 2010 előtti rendszer között, a 2010 előtti politikai uralkodó osztály és a 2010 utáni politikai uralkodó osztály között. Nézhetjük sok szempontból, akár a jogállamiság, alkotmányosság, jóléti állam vagy demokrácia szempontjából is a kérdést, ezt a minőségi különbséget súlyos tévedés lenne letagadni. Ebből az következik, hogy akár a politikai ellenfeleinkkel is indokolt együttműködni annak érdekében, hogy a 2010 utáni rezsimet megváltoztassuk. A helyzet viszont ennél bonyolultabb, egyrészt mert a 2010 előtti politikai uralkodó osztályt alapvető felelősség terheli azért, hogy az Orbán-rezsim egyáltalán létrejöhetett. Másrészt pedig van számos olyan kérdés az emberi jogok, a társadalompolitika vagy a korrupció területén, amelyekben azért kimutatható a folytonosság a 2010 előtti és utáni viszonyok között. Ez pedig szintén felvet erkölcsi kérdéseket, és átvezet a stratégiai kérdéshez, hogy lehet-e azokkal a politikusokkal és lehet-e velük hatékonyan – mert ez hatékonysági kérdés, ha már stratégiáról beszélgetünk – megváltoztatni az Orbán-rezsimet. Hiszen ezeknek a politikusoknak egyrészt jelentős felelősségük van abban, hogy Orbán pártja kétharmadot kapott, másrészt pedig számos kérdésben tulajdonképpen hasonló dolgokat képviseltek 2010 előtt, mint amit az Orbán-rezsim is képvisel jelenleg. Én például nem gondolom, hogy hitelesen lehetne kiállni a szabadságjogok védelmében azokkal a politikai pártokkal, azokkal a politikusokkal, amelyek és akik mentegették és védték a 2006-os rendőri erőszakot.

 

Kuncze Én még most is képes vagyok erre.

 

Misetics Pont ez a probléma. De ugyanígy, amikor éhségmenetet szervez és közmunkásszervezetet hoz létre az a párt, amelyik egyébként elindította a magyarországi társadalompolitikát a kényszer-közfoglalkoztatás tévútján 2008-ban, akkor az megint súlyos hitelességi kérdéseket vet fel. Az ilyen esetek miatt gondolom azt, hogy konkrét ügyek, illetve konkrét politikai kérdések alapján lehet eldönteni, hogy valakivel együtt kívánunk-e működni, vagy sem, és nem pedig valamiféle implicit „fertőzéselméleten” keresztül, amely szerint, ha mondjuk Jávor Benedek ott állt „az összefogást” bejelentő sajtótájékoztatón Fodor Gábor, Mesterházy Attila és Gyurcsány Ferenc mellett, akkor az utóbbiak hiteltelensége egyből ráragadt volna Jávorra is. Nem hiszem, hogy emiatt ő is annak a politikai uralkodó osztálynak a részévé vált volna, amellyel szemben meg kellene vívni a küzdelmeinket. És mindezt attól függetlenül, hogy egyébként Jávor Benedek hogyan dolgozott a sajtótájékoztató előtt években, és attól függetlenül, hogy egyébként talán ő a legfontosabb munkát végző magyarországi képviselő az Európai Parlamentben, aki nagyon sokat tett például a paksi orosz beruházás megakadályozásáért és azért, hogy tisztán lássunk az ügyben. De ha én, mondjuk, tüntetést szerveznék a hajléktalanság kriminalizálása ellen, akkor szívesen látnék politikusokat olyan szerveződésekből, amelyek következetesen kiálltak a hajléktalan emberek hatósági üldözése ellen.

 

Lendvai Arra juszt is elmegyek.
Misetics Igen, de ha Lendvai Ildikó eljönne egy ilyen tüntetésre, mint ahogy egyébként el is szokott jönni, akkor föl kell készülnie arra, hogy esetleg valaki megjegyzi: de hát a ti pártotokat, az úgynevezett szocialista pártot most egy olyan ember vezeti, aki „hajléktalanmentes övezetek” bevezetéséért kampányolt polgármesterként, és emiatt soha nem kért bocsánatot senkitől. Vagy rákérdezhetnek arra, hogy miként lehet az, hogy az MSZP-s polgármester a XIII. kerületben szigorúbb szabályozást vezetett be a hajléktalanmentes övezetek kapcsán, mint amit a legtöbb fideszes polgármester alkalmazott? De ez egy politikai kérdés, és nem arról szól, hogy én civil vagyok, az Ildikó meg… Mert egyébként mi is lenne Ildikó, katona? Mert a „civil” ellentéte szerintem a „katona” és nem a „politikus”. A lényeg tehát az, hogy politizálni kellene, nem pedig ilyen félrevezető, általánosító kategóriákban gondolkodni, hogy ki a civil, ki a politikus, vagy hogy ki a fiatal és ki az idős…

 

Pikó Ha a Misetics Bálint által hangsúlyozott politikai vitákat le lehetne folytatni, az oldhatná a morális ellentéteket? Vannak olyan politikai hibák, bűnök, amelyek nem feloldhatók, nem megbocsáthatók hosszú távon, és amelyek most kizárják a tartósabb, nem eseti együttműködéseket?

 

Misetics Szerintem vannak jóvátehetetlen politikai bűnök. A mostani morális ellentétek egy része azonban vélhetően nem feloldhatatlan. Valamilyen szép középutat kellene megtalálni a hiszékenység és a jóhiszeműség között. Ha például a Magyar Szocialista Párt jelenlegi miniszterelnök-jelöltje markáns baloldali programot hirdet meg, az nekem, baloldaliként, igen szimpatikus. Viszont kevés ahhoz, hogy fölülírja a már említett hitelességi problémákat, és ez egészen addig így marad, ameddig nem látom majd, hogy például azokban az önkormányzatokban, ahol az MSZP adja a képviselő-testületi tagok többségét és a polgármestert, nem kezdenek el a markáns baloldali program szerint politizálni, ott helyben is. Annak van gyakorlati jelentősége, annak van ára. Azt kiírni egy plakátra, hogy tegyünk igazságot… persze annak is van valami költsége, a plakáthely, de körülbelül ennyi. Csakhogy a hitelességet nem lehet visszaszerezni plakátokkal, szlogenekkel vagy politikai nyilatkozatokkal. Noha az utóbbiakra is szükség lenne, például arra, hogy az MSZP elismerje: tévedett az Út a munkához programmal kapcsolatban, tévedett a 2006-os rendőri erőszakkal kapcsolatban, tévedett a tb privatizációjával kapcsolatban és így tovább.

 

Lendvai Két dologra szeretnék reagálni, de most nem mennék bele egyes kormányzati lépéseink vitájába, ezekről nyilván nem mindenben egyezik a véleményünk. Maradok az eredeti kérdésnél, civilek és politikusok viszonyánál. Szerintem épp azért kell elmennem az ilyen tüntetésekre, hogy ott ezeket a vitatott kérdéseket is meg tudjuk beszélni. Soha nem küldtek el még egyik helyről sem. Tudtommal a társaimat sem.

 

Pikó Mi is szoktunk találkozni, és Lendvai Ildikó mögött valóban nincs hosszú MSZP-s csóva…

 

Lendvai Azért vannak ott MSZP-sek is, ám őket nem ismeri Pikó András. Én igenis fontosnak tartom ezeket a találkozásokat, még azzal a kockázattal is, hogy kaphatunk nehezen megválaszolható kérdéseket. Direkt jó, hogy nemcsak a sajátjaink helyeslő közegével találkozunk. Ez nem csupán imázsépítés, bár nyilván ennek is megvan a politikában a maga helye. Azért fontos jelen lennünk, mert azok a civil mozgalmak ugyanazt akarják és ugyanazt bírálják, amit mi is akarunk vagy bírálunk. Ezért kell odamenni, és ha valamiért nem tetszünk egymásnak, akkor vállalni kell az erről szóló vitát.

 

Pikó Jól értem, a tüntetés lenne a legmegfelelőbb közeg arra, hogy megbeszéljék a politikai és erkölcsi természetű ellentéteiket?

 

Lendvai Nem, nyilván van más közeg is. De ez is egy természetes közeg, és hát minden megbeszélésnek az az alapja, hogy ha vitatkozunk is, azért egy nyelven beszéljünk, és ugyanazt lássuk problémának. Ha ott vagyunk egy demonstráción, részt veszünk egy akcióban, civilek is meg politikusok is, akkor az azt jelzi, hogy ugyanazt nevezzük meg gondként. Akkor már lehet közös a nyelv, ha nem is feltétlenül közös a véleményünk. A jelenlét azt is jelzi, hogy van miről beszélnünk. Egy tüntetés, egy közös akció fontos társadalmi és „társasági”, közösségi esemény, az emberek legalább annyira az együttlétért, a közös élményért mennek oda, mint amennyire a szónokok kedvéért. A közös élmény pedig bizalmat épít, sokkal inkább, mint bármilyen bölcs konferencia vagy kerekasztalvita.

Mondandóm másik része a hitelességhez kapcsolódik. Szerintem ez a jelző sokkal inkább személyekhez kapcsolható, semmint párthoz. Lassan oda jutunk, hogy pártban politizálni eleve hiteltelen dolog. De akkor miként lehet az, hogy azok a pártok, amelyek 2010 előtt nem is igen léteztek, a Jobbik kivételével mégsem tudtak megerősödni? Ha valóban a hitelesség lenne perdöntő, és az, hogy ne vetüljön rájuk a múlt árnyéka, akkor az LMP-nek, a PM-nek már legalább tíz százalékig föl kellett volna mennie a választók között, vagy tizenötig! Kezdetben magam is azt hittem, hogy ez fog történni, mert a régi pártok hitele elkopott, és akkor jönnek ők. De – hitelesség ide vagy oda – nem ez történt. Mára az egész pártstruktúra elavultnak tűnik. Nem az ideológiai határoknak felelnek meg a párthatárok, és vannak fehér foltok is, például hiányzik egy erősebb polgári liberális párt vagy egy demokratikus konzervatív párt. Magyarán minden amellett szólna, hogy az egésznek fel kellene borulnia, át kellene rajzolódnia a pártok térképének. Ehelyett viszont bambán bámulom, hogy megjelentek ugyan az új kispártok, a maguk tetsző vagy nem tetsző – legalábbis nekem – törekvéseivel, de eddig nem tudtak megerősödni. Az is kérdés, hogy a parlamenti küszöböt elérve bejutnak-e egyáltalán az Országgyűlésbe, vagy az lesz, amit Kuncze Gábor mondott, hogy megújulás helyett csak szétaprózódik a demokratikus tábor. Tehát inkább csak kérdezem a többiektől, hogy ha a hitelesség valóban ekkora nagy probléma, akkor mi a fenétől nem tudtak megerősödni az úgymond hiteles szervezetek?

 

Pikó Nem lehet, hogy azért, mert 2010 után gyökeresen megváltozott Magyarországon a politikai hatékonyság feltételrendszere? Jelenleg az egyik politikai szereplő stratégiája a szabályokon való átlépésre, azok átírására, a „vagy mi, vagy ők” küzdelmére épít, ez pedig szükségszerűen hatással van a többi résztvevőre is. A Fidesz váltott, és sikeres lett – a többiek pedig vagy nem tudtak váltani, vagy ez a stratégia nem sikeres számukra. Ez adaptációs probléma, az ellenzéki oldalon csak azok a pártok tudtak valamennyire sikeresek lenni, amelyek alkalmazkodtak a Fidesz vezérelvű, centralizált és erős médiajelenlétre koncentráló politizálásához.
Lendvai Biztos, hogy az is közrejátszik abban, amit mondtam, hogy ma nehezebb új és hiteles pártot alakítani, hiszen nincs levegő a politikai térben.

 

Kuncze A politika kiüresedése egy létező folyamat volt, ami 2010 után teljesen más sebességbe kapcsolt. Korábban még lehetett látni, hogy miről vitatkoznak a különböző politikai erők. A parlamenti közvetítésen vagy a sajtón keresztül át tudtak jönni a különböző vélemények. Most már nem tudnak, a parlamentben nincsenek érdemi viták. A sajtóban lényegében megszűnt. És ne tagadjuk, a politikai sikernek vannak anyagi feltételei is, pénz nélkül nagyon nehéz igazán erős jelenlétet produkálni.

 

Pikó Ez pedig ahhoz a veszélyhez vezet, amit Misetics Bálint jelzett, hogy politikai vállalkozók és/vagy gazdasági vállalkozók kezébe kerülhet a politika.

 

Kuncze Dehogyis, Isten őrizz! Egy olyan pártfinanszírozási rendszerre lenne szükség, ami ezt kizárja és szankcionálja, viszont esélyt és anyagi lehetőséget biztosít valamilyen kritériumrendszer alapján azoknak, akik tényleges választói támogatottsággal rendelkeznek.

 

Pikó A Momentum sikere nem cáfolja ezt?

 

Kuncze A Momentum a budapesti, szűk területre korlátozódó aláírásgyűjtéssel dobott egy nagyot, nem kellett neki ehhez sok pénz, de nagyon helyesen még el is számolt vele, tehát jól mutatta, hogy tisztán gazdálkodott. Ugyanez országos méretekben már nem tud így működni.

 

Pottyondy Ezt még nem tudjuk. Ha a jelenleg futó népszavazási kérdéseink átmennek, akkor ki fog derülni. Nagyon sokfelé elkalandoztunk, de most visszatérnék az eredeti felvetéshez, a hitelességhez meg a civil-politikus kapcsolathoz. Az tényleg nagyon szép lenne, ha a pártok konkrét ügyek kapcsán tudnának tárgyalni, ha a tüntetéseken a nyolc párt kézen fogva egymást megbeszélné a civilekkel együtt, hogy ki mit szeretne és hogyan szeretne. De ez nem fog megvalósulni, több okból sem. A való világban, és most nem a civileket szeretném bántani, ha odamegy a rendezvényükre akár a Momentum, amely még nem is párt, mert a párttá alakulás közepénél tart, vagy más politikai szervezet, akkor azok a civilek, akik bennünket egyesületként korábban nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak, akikkel addig lehetett beszélgetni szakpolitikai kérdésekről, a vízióinkról vagy helyi ügyekről, mostanában már feltartják a kezüket, hogy hohó, mi pártokkal nem akarunk…

 

Pikó Nem akarják „összepártozni” magukat.

 

Pottyondy Pontosan! Azt halljuk folyamatosan, hogy mi pártokat nem támogatunk, mi pártoknak nem adunk tanácsot, bocsi! Persze én tökéletesen megértem a civileket, hiszen azok után, amit az elmúlt négy-öt évben műveltek velük, valószínűleg én is behúznám a fülem-farkam. Alapvető egzisztenciájukat, létezésük alapjait lehetetleníti el a kormányzati politika, különösen akkor, ha kiderül, hogy bármilyen minimális kapcsolat, beszélő viszony van egy civil szervezet és a politika valamely szereplője között. A tisztességes pártfinanszírozás valóban nagyon fontos, de közben az is látszik, hogy az emberekben van egy alapvető változtatási kedv és hajlam, és ehhez még pénzt is hajlandók adni. Mi nyilván nem fogunk milliárdokból kampányolni. Az is jó kérdés, hogy kell-e egy kampány levezényléséhez több milliárd forint. Ha jobban megnézzük, könnyen meglehet, hogy azt a kampányt, amit a Fidesz tíz-tizenöt milliárd forintból hozott össze, meg lehet csinálni a tizedéből is.

 

Lendvai Pottyondy Edina mondatai megerősítik, amit már korábban felvetettem, hogy ha az úgynevezett „igazi” civilek, szakértők számára már a Momentummal is lehetetlen az együttműködés, pedig talán három perce sem működnek pártként, akkor itt nem csupán hitelességi problémáról beszélünk. Ha akár megfélemlítés miatt, akár másért, de a politika szitokszó marad, akkor ebben az országban soha nem fog változni semmi. A politikát politikával lehet megváltoztatni, és nem mással.

 

Pikó Továbbra is érdekelne, hogy miként látják a politikai kultúraváltás esélyét a 2010 után drasztikusan megváltozott körülmények között. A Fidesszel szemben – amely igen jellegzetes politikai formátumot és stílust megjelenítő populista párt, és amely magára írta a játékszabályokat – van-e esélye a Fidesz-formátumhoz hasonuló pártoknak és politikának? Vagy egy másfajta politikai kultúrát képviselő, belső vitákban őrlődő, problémákra, megoldásokra és nem médiapolitizálásra koncentráló, a választókkal és nem a propagandával kapcsolatban álló demokratikus formációnak?

 

Pottyondy Ez nem eldönthető előre, elméleti síkon, az íróasztal mögött, kerekasztal-beszélgetéseken. Ebben nem hinni kell, hanem tenni és dolgozni érte. Ki lehet próbálni. Lehet hibáztatni a Fideszt nagyon sok mindenért, lehet húzni egy vonalat 2010-nél, és amellett érvelni, hogy volt előtte egy világ, majd utána jött egy másik világ. Ezt látjuk most. De azért mégiscsak van egy ellenzék, rengeteg erőforrással, és itt most az MSZP-re, a DK-ra, az Összefogás minden pártjára gondolok, hiszen ők sem nulla forintból vagy egy civil szervezet büdzséjéből gazdálkodnak, hanem milliókkal és milliárdokkal, komoly infrastruktúra és társadalmi bázis van mögöttük. Ehhez képest mi az eredmény és mi a hatékonyság? Ha ennyire bénák és tehetetlenek, akkor könnyen lehet, hogy ott is nagy a baj. Ezért viszont nem biztos, hogy a Fideszt kell okolni. Hát mennyi pénzt, állami támogatást kap az MSZP azért, mert bent van a parlamentben?

 

Lendvai Milliárdokról nincs szó, sokkal inkább tíz- vagy – hosszabb távon – százmilliókról, de nem olyan sokról. Pénzbőség nincs, viszont van egy fenntartandó infrastruktúra. Az is biztos viszont, hogy több pénze van, mint a Momentumnak meg a parlamenten kívüli pártoknak.

 

Pottyondy Alapból csak azért, hogy jelöltet állít minden egyéni választókerületben, hat-hétszázmillió forinthoz jut. A képviselőik több százezer forintos fizetéseket kapnak. A Nolimpia-kampányra mi összesen tizenhatmillió forintot kaptunk az adományozóktól. Tizenhatmillió forintot. Ennek, mondjuk, az MSZP költségvetése legalább a százszorosa.

 

Lendvai Ebben igazad van, ezt nagyon jól csináltátok, elismerem.

 

Pottyondy Nem magunkat akarom dicsérni, hanem inkább benneteket hibáztatni, ami lehet, hogy nem szép gesztus, de ettől még tény: az ellenzék bénázása alapvetően nem a Fidesz miatt van. Rengeteg erőforrás létezik, amit fel lehetne használni olyan ügyekre, amelyek elvileg fontosak ezeknek a pártoknak. Mondjuk, én már attól is boldog lennék, ha a „Fizessenek a gazdagok!” jelszót nem Botka mondaná, mert az is irtó hiteltelen.

 

Lendvai Szívem, akkor hát mondjátok! A politika verseny is.

 

Pottyondy De nem mondjuk, mert…

 

Pikó …mert Botka már mondta?

 

Pottyondy Nem, nem azért, mert Botka már mondta, hanem mert eleve demagóg marhaságnak gondolom.

 

Lendvai Akkor nem az a baj, hogy a Botka mondja, hanem az, hogy nem értesz egyet ezzel.

 

Pottyondy Hiteltelen, hiteltelen az egész. Ez a probléma.

 

Kuncze Nem az a probléma, hogy Botka mondja más helyett, hanem az, hogy ezt egyáltalán mondja valaki. Nekem ez a problémám ezzel a mondattal.

 

Lendvai Most hosszan védhetném, hogy mit fejez ki ez a jelszó a többkulcsos adóval kapcsolatban. Én nem így fogalmaznék ugyan, de a mondat tartalmával egyetértek. De most nem Botkáról szóló vitát tartunk, ugye? Csak azért szóltam udvariatlanul közbe, mert először úgy értettem, hogy Pottyondy Edina szerint az a baj, hogy Botka mondja, és az MSZP részéről ez hiteltelen. De kiderült, hogy nem hitelességi problémát lát, hanem nem ért vele egyet.

 

Pottyondy Nem értek vele egyet, és hitelességi problémát is látok.

 

Kuncze Ott a hitelességi probléma, hogy ha a DK vagy az MSZP kezdeményez az olimpia ügyében népszavazást, akkor össze sem gyűlnek az aláírások! A többi párt elkezd betartani, mert mondjuk ki, senki nem érdekelt abban, hogy a másik sikeres legyen. Emiatt az összes többi ellene kampányol. De most jött a Momentum, kívülről, egy új szerveződés, fiatalok, frissek, és szépen felülírták a megszokott működést és logikát – mindenki elkezdte segíteni őket, és össze is jött kétszázhatvanhatezer aláírás.

 

Pikó Biztos, hogy az határozza meg az olimpiával való egyetértésemet vagy egyet nem értésemet, illetve ennek kifejezését, hogy melyik párt neve szerepel az aláírásgyűjtő íven? Tehát hiába rühellem az egész ügyet, és hiába gondolom azt, hogy csődbe viszi az országot, inkább nem írom alá a tiltakozó ívet, csak mert az MSZP vagy a DK kezdeményezte az akciót?

 

Kuncze Bizony, bizony. Viszont a Momentumnak aláírtak az emeszpések, a dékások, az együttesek, mindenki. Gyurcsányék kezdeményeztek egy népszavazást a CEU-ügyben. Hiába jó az ügy, hiába fontos, abból is bukta lesz. Gyurcsányék kezdeményeztek, de a Momentum már közölte, hogy hoppá-hoppá, mi is beadtuk a miénket, a többiek meg lapítanak, mert most bajban vannak, hiszen nem lehet úgy megtámadni a DK kezdeményezését, ha közben a Momentumét akarjuk szeretni. De már csak kis idő kell, és lehet, hogy már azt sem akarják majd.

 

Pikó Ha ennyire nem képes együttműködni a demokratikus ellenzéki oldal, sőt ha ennyire a betartás határozza meg ezt a világot, akkor egyrészt valóban politikaikultúra-váltás kell, másrészt ha választóként azt látom, hogy ezeknek sosem jön össze a népszavazási kezdeményezés, míg a Momentumnak kapásból lesz kétszázhatvanezer, akkor azt mondom magamban, hogy jöjjön a Momentum.

 

Kuncze Csakhogy a Momentum azért tudta elérni ezt a számot, mert nem mentek neki a többiek, ezért aztán a szocialista párt szavazója is aláírta a Momentum íveit, meg a DK szavazója is.

 

Pikó De mostantól kezdve már lehet, hogy nekimennek a Momentumnak?

 

Kuncze Mostantól kezdve, igen.

 

Pottyondy Ennek már látjuk a jeleit. A DK-val viszont több probléma is van. Az egyik fő gond, és egyébként a CEU-s népszavazási kezdeményezésükkel is az a baj, hogy a DK volt az egyetlen olyan párt a Nolimpia-kampányban, amelyik a legnagyobb sunyiságot művelte azzal, hogy kitalált, létrehozott egy online felületet, és azt hazudta, hogy ott alá lehet írni a népszavazási kezdeményezést. Ez persze nem volt így, a saját adatbázisuk kiépítésére használták fel a Nolimpia-kampányt. A DK volt az egyetlen párt, amelyik ezt meg merte lépni. Most ők kezdeményeznek a CEU ügyében népszavazást, ami már emiatt is hiteltelennek tűnik, az meg egy másik kérdés, hogy ha nekem Gyurcsány Ferenc mögött vagy mellett kellene valamit aláírnom egy ügy érdekében, akkor szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki elég keserű szájízzel húzná be azt az X-et.

 

Lendvai Ez azért nem stimmel. Az MSZP ugyan most közismerten vitában áll a DK-val, de ha a CEU-ügyben elindítanak egy népszavazási kezdeményezést, akkor leginkább az érdekel, hogy szeretnék-e népszavazást, vagy sem, a CEU ügyében, és nem az, hogy a DK vagy a Momentum volt-e a kezdeményező.

 

Misetics Bedobnék pár szempontot, mitől is függ, hogy tud-e hitelesen aláírást gyűjteni ez vagy az a párt. Itt nem távoli, nehezen meghatározható, politikai, kulturális kérdésekről van szó. Vegyünk három fontos fővárosi ügyet, a mobil gátat a Római-parton, a Ligetet, pontosabban a Ligetnek mint közparknak a szétbarmolását és az olimpiát. Az MSZP relációjában ezekkel az ügyekkel kapcsolatban nem az a helyzet, hogy valamilyen homályos kulturális okokból nem szívesen írnának alá nekik a választók, hanem inkább az a probléma, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az MSZP ezekben az ügyekben épp hol áll most. Tegnap szavaztak a mobil gátról a Fővárosi Közgyűlésben, az MSZP-sek nem szavaztak ellene…

 

Lendvai …de mellette sem.
Misetics Hát igen, de lehetett volna ellene is szavazni. Az olimpiát néhány éve még élvonalbeli MSZP-s politikusok méltatták, beleértve Botka Lászlót is, és a fővárosi MSZP is támogatólag szavazott az ügyben. A fővárosi MSZP egy része és a zuglói MSZP is támogatta a Liget-projektet, noha az országos vezetés már nem feltétlenül, tehát megint csak arról van szó, hogy vajon egy konkrét ügyben lehet-e hiteles így a párt. Szerintem ilyen értelemben politikai szervezeteknek is van hitelességük, de érdemes valóban picit szétszálazni ezt: bizonyos személyeknek és bizonyos pártoknak van ugyan egy általános hiteltelenségük, megdolgoztak érte, de azért egy-egy konkrét ügyben ez abban is megnyilvánul, hogy ezek a pártok döntő pillanatokban gyakran azt képviselik, amit a kormányzat is, annak ellenére, hogy máskor meg ennek az ellenkezőjét mondják. Emlékezhetünk rá: Hiller István szerint jó ötlet kerítést felhúzni a déli határra…

 

Pikó Ez egy újabb problémát vet fel. Azt a csapdahelyzetet látjuk itt, amelybe az egész politikai elit belesétált: mindent felülíróan próbálnak megfelelni a feltételezett választói többség akaratának, és kiszolgálni ezeket az igényeket.

 

Lendvai Ez igaz. Konkrét ügyekben elfogadom a kritikát. Az olimpia ügyében vagy a Városliget ügyében, mondjuk így, az MSZP különböző szintjei nem mindig politizáltak egyformán, pont amiatt a csapda miatt, amit Pikó András felvázolt az előbb. A csapda ellenére azonban úgy vélem, hogy ki kell tartani az értékek mellett. Ha valami, hát a következetlenség tényleg hiteltelenít. De a DK CEU-ügyben már nem viselkedett ellentmondásosan. Akkor mi az ördögnek ne kezdeményezhetne ő is népszavazást? Mint ahogy az MSZP is megtette ezt a vasárnapi boltbezárás ügyében. A pártok iránti ellenszenv ellenére rendesen gyűltek az előzetes rokonszenv-aláírások, pont azért, mert az MSZP-nek ebben az ügyben egyértelmű volt a magatartása. Ott kezdettől fogva világos volt, hogy ezt rühelljük, ahogy az ország is. Nem is lett volna gond a kellő számú aláírás összegyűjtésével, ha közben nem futamodik meg a Fidesz.

Abban azonban van valami, amit Kuncze Gábor mond. Nem csak az egymás közti viszály nehezíti egy párt számára a gyűjtést. Van egy általánosabb probléma, ami már a Momentumot is elérte: az antipolitika ethosza. A Momentum sikerének záloga minden szervezőereje és tehetsége mellett az is volt, hogy nem egy ismert pártlogót láttak a pultoknál, hanem egy számukra semlegeset. Ezért mondom azt, hogy a régi és új pártoknak is közös érdekük és céljuk, hogy a pártként való működés és politizálás ne számítson negatívumnak. És itt mégis van generációs különbség, noha az előbb közös erővel söprűztük ki a túlerőltetett nemzedéki szempontokat. Épp a fiatal generációkban, a ti generációtokban erős ez az antipolitikai ethosz, tehát hogy az tiszta, az tisztességes, aki nem politizál. A Momentumnak, minden nézeteltérésünk ellenére, abban a reményben drukkoltam, hogy hátha fel tudják törni a saját generációjukban ezt az előítéletet. Már csak azért is, mert ez a Fidesz hatalmának alapja. Az, hogy sokan úgy gondolják: a politika, az már csak egy ilyen ronda dolog, ezek is lopnak, azok is lopnak, ezek is hazudnak, azok is hazudnak, akkor minek váltsuk le a mostaniakat? Azért, hogy kapjunk egy ugyanolyan másikat? Ha ebből ki tudna billenni a közvélemény, az már rengeteget jelentene.

 

Kuncze Az biztos, hogy a politikai kultúra megváltoztatásához, amíg az agyátültetés gyerekcipőben jár Magyarországon, új emberek kellenek, mert ez nem fog megtörténni sem törvénnyel, sem parancsra. Csak úgy, ha új választók meggyőzésével új választói csoportok jelennek meg.

 

Pikó Az antipolitika ethoszát a rendszerváltást átélő generációk alapélménye is táplálja: a rendszerváltás kudarca. Legalább egy évtizede pörgünk e körül, a Fidesz pedig ezt a csalódottságot tudta meglovagolni, míg az ellenfelei, a demokratikus ellenzéki pártok a saját felelősségük feldolgozásával vannak elfoglalva, meg azzal, hogy a Fidesz teljesen rájuk tolta ezt a kudarcot. A Momentum fellépésébe beleláthatjuk-e az esélyt, hogy ez a csalódottság egyszerű generációs okokból el fog tűnni? Remélhető, hogy a rendszerváltás után született generációk tagjai, a digitális bennszülöttek, akik tájékozottak, nyelveket beszélnek, már nem a „semmi sem változhat” lemondásával fordulnak el a politikától, hanem a változtatni akarás dühével fordulnak bele a politizálásba?

 

Misetics Az a baj, hogy ez a kérdésfelvetés nagyon félrevezető. Generációról beszélsz, de közben azokra gondolsz, akik inkább Budapesten és a nagyobb városokban élnek, a felső középosztályhoz tartozó fiatalok szűkebb, privilegizált rétegére.

 

Pikó Valamiért tényleg ők jutottak az eszembe.

 

Misetics Ezért is félrevezető ez a generációs narratíva, mert azt gondolni, hogy nekem, csak a korom miatt, több közös élményem lenne valakivel, aki nem Budapesten, nem egy középosztálybeli családban, hanem, mondjuk, a sajókazai Sólyom-telep egyik túlzsúfolt, nem megfelelően fűtött lakásában nőtt föl, hatalmas félreértés, és elhallgatja az osztályegyenlőtlenségek hatalmas jelentőségét.

 

Pikó De azt pontosan tudjuk, hogy a sajókazai fiatal nem fog politizálni, viszont te politizálsz, és ez…

 

Misetics …ezt a sajókazai fiatalok nevében is ki szeretném kérni.

 

Pikó Elnézést, nem eleve kizárt, hogy egy sajókazai fiatal politizáljon, Ti elég sokat tesztek is ezért, hogy politizáljon, csak arra a szociológiai tényre akartam utalni, hogy általában a felső középosztálybeli értelmiségi fiatalok vesznek részt a politikában, szociológiai értelemben egyszerűen neked jóval nagyobb esélyed és lehetőséged van a politizálásra, arra, hogy politikai pályára lépj, mint sajókazai kortársadnak. Ez független attól, hogy én is azt szeretném, ha a sajókazai kortársad politizálna.
Misetics Igen, ebben egyetértünk, és bocsánat, nem veled szerettem volna vitatkozni, azért szóltam csak közbe, mert pont Sajókazán nagyon fontos szerveződések vannak. De azért is bánnék óvatosan a generációs narratívával, illetve ezzel a fiatalságfetisizmussal, mert ne feledjük, hogy pont a fiatalok körében mennyire népszerű a Jobbik. Másrészt valóban van egy olyan városias, középosztálybeli réteg, amelyik szocializációs okokból is valamiféle nyugatias, liberális demokrácia irányába tartana – egyébként részben újratermelve a korábbi liberális értelmiségi és politikai kör szokásos félreértéseit a Nyugathoz való fölzárkózással kapcsolatban. Például a „nem ideológiák kellenek, hanem szakértelem” típusú technokrata idétlenségekre gondolok.

 

Kuncze Ezt szerinted liberális mondta? Valaha is mondott volna ilyet egy liberális? Ezt a Momentum mondta, nem a liberálisok!

 

Pottyondy De állítólag mi vagyunk az új SZDSZ.

 

Misetics Ez az SZDSZ technokrata ideológiája volt.

 

Kuncze Dehogyis! Pont az SZDSZ volt a leginkább ideológiavezérelt párt, és próbálta is ezt az ideológiát érvényesíteni a programjaiban. Az SZDSZ volt az a párt, amelyik a leginkább elutasította azt, hogy ne ideológiák alapján, hanem ügyekben működjünk együtt. Nem működtünk együtt az MSZP-vel akkor, amikor azt mondta, hogy a segélyhez tessék szíves közmunkát végezni, meg akkor sem, amikor a gyermekek után járó támogatást feltételhez akarták kötni, mármint ahhoz, hogy akkor járjanak iskolába. Szóval ez nem áll meg ránk nézve, és itt nagy vitám van a Momentummal is, mert nagyon nem értek egyet azzal, hogy nem ideológiák, hanem ügyek alapján kell politizálni. De ez egy másik téma.

 

Pottyondy És hosszú.

 

Kuncze Egyetértek.

 

Pottyondy Visszatérve a generációs szemponthoz: attól, hogy a Momentum nem szeretne generációs párt lenni, tehát nem szeretné kiszorítani a harminc fölöttieket, attól még az a közeg, amelyből mi kinőttünk, meg azok az élmények, amelyek minket értek, még nagyon meghatározóak. Egyszerűen mások az élményeink. Én 1988-ban születtem, és kérdeztem az anyámat, hogy ő mit csinált a rendszerváltáskor. Azt felelte, hogy egy mosonmagyaróvári panelben reszelte nekem a répát, közben meg nézte Cserhalmit a tévében, hogy milyen szép ez a férfi. Ennyi.

Egyszerűen úgy beszélünk a politikáról, mintha az tényleg csak az elitek kiváltsága lenne, és eleve elfogadjuk azt, hogy egy cigánytelepen élő embernek esélye sincs arra, hogy valaha is politikával foglalkozzon. Szerintem pont ez kellene hogy legyen a politikai kultúraváltás alapja. Ott kezdődik a politikaikultúra-váltás, amikor megfogalmazódik az az igény és szándék, hogy megteremtsük azokat a helyszíneket, azokat a közösségeket, amelyekben egy cigánytelepen, mélyszegénységben élő ember is el tudja mondani a véleményét. És nem söpörjük félre azzal, hogy ó, hát ő nem egy rádióstúdióban ül, nem hívják a tévébe szerepelni, és nem bőrfotelben csücsülve beszéli meg az élet nagy dolgait.

Én, mint mondtam, Mosonmagyaróváron születtem, a hegyeshalmi határ mellett, nekünk közelebb volt Bécs meg Pozsony, könnyebben is jutottunk el oda, mint Magyarország keleti felére vagy akár Budapestre. Amikor átmentünk a másik országba, a szüleim minden egyes alkalommal elmondták, pedig már rég nem volt ott határellenőrzés, hogy nekik még a mai napig görcsbe rándul a gyomruk, amikor átlépnek a határon. Én soha nem értettem, hogy ez mit jelent. Hát van ott egy épület meg a határ, átmegyünk rajta, és ott már németül írnak ki mindent. Szerintem ez az az élmény, ami már nincs meg bennünk. Nincs gyomorgörcs, nincs semmilyen élményünk a szocializmusról, Kádár Jánosról, a besúgókról, a semmiről, csak a törikönyvek meg a YouTube-on pár videó.

 

Kuncze Orbánt kell figyelni, és akkor meglesz az az élmény nemsokára nektek is!
Pottyondy Ezek a meg nem élt élmények, ezek a ránk már nem jellemző beidegződések azok, amelyekre rájátszik a mai politikai elit. Én politológus vagyok, így tudom, mert tanultuk ezt is, hogy az egyik legnagyobb törésvonalat a politikai nómenklatúrához fűződő viszony jelentette, és volt a kommunizmus és antikommunizmus között húzódó törésvonal is, és ezt a Fidesz nagyon szépen kijátszotta, meg is nyert vele pár választást. Ugyanezt próbálja meg eljátszani a nemzettel is: aki kitűzi a kokárdát, az a jó magyar, aki nem tűzi ki, az a rossz magyar. Ha jellemző ránk az ideológiamentesség, az ideológiáktól való távolságtartás, az pont ebből az élményből fakad. A mi generációnknak egyáltalán nincs szüksége arra, hogy ezek az ideológiák határozzák meg. Amit ma Magyarországon liberalizmusnak, jobboldalnak meg baloldalnak hívunk, az egyrészt nem liberalizmus, nem jobboldaliság meg baloldaliság, ebben talán egyetértünk, bár lehet, hogy ebben is lennének vitáink. Ebbe belemenni viszont, annak érdekében, hogy legyen politikaikultúra-váltás, biztosan nem érdemes.

 

Pikó Ha jól értem, akkor szerintetek ezért kell egyértelmű, hétköznapi értelemben is használható értékekről és ügyekről beszélni, nem pedig ideológiákról?

 

Pottyondy Így van, értékekről és ügyekről.

 

Misetics Az ideológia értékek rendszere.

 

Kuncze És azok meghatározzák az ügyek tartalmát.

 

Pottyondy Igen, ideális esetben ez így van. A könyvekben valóban ez van, de…

 

Kuncze Nekem a fejemben is, basszuskulcs!

 

Pottyondy Az tök jó, de ezek szerint az SZDSZ-en ezt nem sikerült átverni…

 

Lendvai A könyvekben?! Hát ha nem is olvasok.

 

Kuncze Semmi baj! Újszülöttnek minden vicc új!

 

Lendvai Mondd csak nyugodtan, Edina, ne figyelj rá. Így kötekedett velünk a koalícióban is éveken át! Folytasd csak.
Pottyondy Nyilván bejött ott is. Mondok egy értéket. Szolidaritás. Ez hol jelenik meg a baloldalon? Azzal, hogy kirakjuk a jelszót, hogy fizessenek a gazdagok, meg tegyünk igazságot, az még nem szolidaritás. Vagy mondjuk, a pozitív nemzetkép, az hol van a…

 

Lendvai Te most azt mondod, hogy szerinted az értékek nem érvényesültek a politikában, csakhogy ezt most te is az értékek nevében kritizálod. Akkor hol itt az ideológiamentesség?

 

Pottyondy Az ideológiamentességet 2017 Magyarországán hangoztatom. Azért, mert ebben a politikai közegben ideológiák szerint szerveződni a fentiek miatt eleve csak kamu dolog lehet.

 

Pikó A kiüresedett politikai ideológiák címkéit utasítjátok el, de ettől még ugyanúgy lehet ideológiailag meghatározott a Momentum is. Csak elővigyázatosan nem használjátok azt, hogy jobboldali, liberális vagy baloldali.

 

Kuncze Az, hogy mit teszek az oktatásban, hogy van-e tanszabadság, vagy nincs, az merő ideológia, vagyis értékrend kérdése.

 

Lendvai Az egészen más kérdés, hogy a kifejezéseket, mint például a „nemzeti” jelzőt, jól használják-e, vagy rosszul.

 

Pottyondy Nem más kérdés, mert szerintem pont az a baj, hogy a kifejezéseket rossz tartalommal és rossz értékekkel töltöttük meg.

 

Kuncze Nem, te azt mondod, hogy ideológiamentesnek kell lenni, én meg azt mondom, hogy ennek nincs értelme, vagy kimondottan életveszélyes, ha valaki így gondolja. Az, hogy ideológiai szempontból kritizálod az eddigi alakulatokat, rendben van, de ideológia nélkül az ember mit keres a politikában?

 

Misetics Szerintem az ideológiamentesség is alapvetően egy ideológia. Egy technokrata ideológia, ami valamiféle jobboldali liberális irányba húz, már a tendenciáját tekintve. Másrészt, ha az Újtestamentum erkölcsi üzenetét sem Balog Zoltán református lelkész munkássága alapján ítéljük meg, akkor így kellene eljárnunk az ideológiákkal kapcsolatban is. Tehát a liberalizmus független attól, hogy Kóka János vagy Kuncze Gábor mit képvisel, és a baloldaliság is független attól, hogy Molnár Gyula mit képvisel. Sokszor megtörténik, hogy ha valaki megpróbál elhatárolódni az ideológiáktól, akkor a gyakorlatban a foglyuk marad. Ha nagyon igyekszik megkülönböztetni magát a szekértáboroktól, akkor az azért lesz kontraproduktív, mert ahelyett hogy új alapokról mondana valamit, a régi alapok között keres valamiféle középutat. Ez történik például akkor, amikor azt állítjátok, hogy az úgynevezett „baloldalnak” nincs „egészséges nemzetképe”, mert ez azt vonja maga után, hogy annak a jobboldalnak, amelyet ebben a tekintetben a Szabadság téri emlékmű, a Veritas Intézet, Schmidt Mária és az Alaptörvény preambuluma fémjelez, viszont van „egészséges nemzettudata”. Ez képtelenség. Ugyanez a helyzet a szolidaritással kapcsolatban is. Nem véletlenül vannak évszázadok óta ideológiák: ezeknek mobilizációs erejük is van, és kár lenne megfosztanunk magunkat attól, hogy egy pártért vagy politikusért más okból is lehessen lelkesedni, mint azért, mert „új arc”. Mert az előbb-utóbb el fog múlni.

 

Kuncze Az, hogy ennek nincs pozitív nemzettudata, az meg nem elég szolidáris, annak a minősített esete, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy már politikus, és akkor az íróasztal mögött kezd hülyeségeket irkálni magának. Kábé annyit ér, hogy ez nem elég csíkos, az meg nem elég kockás. Egyáltalán mi az, hogy az egyiknek egészségesebb a nemzettudata…

 

Pottyondy Szerintem mi pozitív nemzetképről beszéltünk, és nem egészségesről.

 

Kuncze De az én pozitív nemzetképem, hogy Magyarországnak az Európai Unióhoz kell kötődnie minden erejével, mert akkor volt ez a nemzet sikeres, amikor Európához tudta kötni a sorsát. Az ellen, hogy szétlopják az országot, az én egészséges meg pozitív nemzettudatom piszkosul tiltakozik. Nekem erős meggyőződésem, hogy amit mi próbáltunk tenni a politikában, az ennek a nemzetnek a javát szolgálta volna nagyon sok, más megoldással szemben, amelyeket nem szerettünk vagy támadtunk is, mert azok nem szolgálták volna a nemzet érdekét. Ez egy egészséges és pozitív nemzettudat szerintem. Az, hogy valaki az embereket magyar nyelven mindig magyar embereknek nevezi, vagy az, hogy a szónok Magyarországon kiáll a pódiumra, és azt mondja: magyarok, az hülyeség. Az, hogy valaki állandóan magyarozik, az nem az egészséges nemzettudat megnyilvánulása, hanem nacionalista hőbörgés.

 

Pottyondy De könyörgöm, ki állította, hogy ez lenne az egészséges nemzettudat?!

 

Kuncze Azt mondták, hogy a Fidesznek és a jobboldalnak van ilyen, és én most keresem ennek az elemeit.

 

Pottyondy Szerintem nem azt mondtuk, hogy a jobboldalnak van.

 

Kuncze De ezt mondták: a baloldalnak nincs pozitív nemzettudata, a jobboldal meg nem szolidáris, tehát a jobboldalnak van nemzettudata, a baloldal meg szolidáris – ez így érthető.

 

Pottyondy Szerintem valaminek a hiányáról beszéltünk, és nem állítottuk azt, hogy amit az egyik oldalon hiányolunk, az a politikai ellenfelénél meglenne.

 

Pikó Én sem emlékszem rá, hogy kifejezetten dicsérték volna a Fidesz nemzetpolitikáját.

 

Pottyondy Biztos, hogy nem.

 

Lendvai Azt nem is állítom, hogy megdicsérték. De tény és való, hogy az a megfogalmazás, hogy a baloldalon ez hiányzik, a jobboldalon viszont nem ez, hanem amaz, akarva-akaratlanul is azt sugallta, hogy ezek szerint a jobboldalon nem hiányzik a pozitív nemzettudat, mert a baloldalról hiányzik. Hát ezt nehéz másképp fordítani.

 

Misetics Pedig a szolidaritás az úgynevezett baloldalon is nagyon hiányzik.

 

Lendvai Ez a te reszortod, Bálint, hogy ezt mondd, nem kezdek megint vitatkozni. De eltekintve a Momentum kijelentésének tartalmától, nagyon is ideologikus mondatot mondtak, hiszen értékeket kértek számon mindkét oldalon. Ennek van helye, az értékeket számon lehet és kell kérni. Ha azt fogadnánk el, hogy a politika legyen ideológiamentes, akkor a politika csak a hatalmi érdekekről szólna. Épp az a baj, hogy jórészt ezekről szól! Szerintem tehát van ideológiátok, és hál’istennek, hogy van ideológiátok. Csak ne várjátok el magatoktól és másoktól, hogy ne így legyen.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Parászka Boróka: Erdély elvetél (a februári számból)

0
Mint visszhang a barlangban – körülbelül úgy szoktak a magyarországi események eljutni ide. Hosszú, hangos, kongó ismétlések, majd egyre halkuló hangok közvetítik, hogy mi történik „odaát”.