Reflex

Kezdőlap Reflex

Révész Sándor: Oh, sanyarú, termő hazám

A jó felületes szerző aranyat ér. Jó tollal, jó lélekkel jó sok mindent megír, jó őt olvasni, könnyű követni. A kevésbé felületes olvasó is bízvást szeretheti őt, mert nem szakad el annyira a mindennapi tudat következetlenségétől és földolgozatlan ellentmondásosságától, mint a kortársai közül kiemelkedő, koherens gondolkodásra törekvő alkotók. Ezért az írásai szépen megjelenítik a mindenkori korszellemet uraló tisztázatlanságot, legalábbis annak valamely változatát.

A sok néven publikáló Ágai Adolf (1836–1916) is jó és felületes szerző volt. Gazdag élettapasztalattal, sokat látott, éles szemekkel, korához és mesterségéhez illő műveltséggel. Kritikus és opportunista szemmel nézte a világot. Ezért is vált be annyira kormánypárti humoristának.

Lengyelországból menekült zsidó családból származott, eltökélten jó zsidó és jó magyar apa nevelte, aki orvosi praxisa mellett magyar szépirodalmat fordított héberre, többek között Petőfit és a Szózatot. Rosenzweig József doktor a pesti evangélikus gimnáziumban, azután a piaristáknál, majd Nagykőrösön Arany Jánossal és Szász Károllyal neveltette Adolf fiát, aki már tizenkét éves korában, 1848-ban belerohant a történelembe, és – nyilván atyai közreműködéssel – felvette az Ágai nevet, hogy aztán egész pályája során más neveken publikáljon. Húzta a nagyokkal a kiszabadított Táncsics hintaját, ott lábatlankodott a forradalmi események körül, a legifjabb márciusi ifjúnak tudta magát, bámulta, ahogy őrjöngő asszonyok péppé tapossák a meglincselt Lamberg gróf hulláját, apja Buda bevétele után fölvitte a várba, ahol véres koponyák között táncoltak a honvédek, és ott sündörgött az Újépületnél, amikor Batthyány Lajost kivégezték. Tizennyolc éves korától újságot írt, Bécsben orvosi diplomát szerzett, bejárta Európa nagyvárosait.

A kiegyezés „az új magyar szabadság, a visszavívott alkotmány tavaszát” jelentette számára. Az a tavasz hozta össze az ő asztaltársaságát a Kávéforrásban, amelyben „vagy tíz fiatalember, megannyi magasra vívó legény” ütött tanyát, s amelyet riposztos dacból Kagálnak neveztek, amikor Istóczy Győző ezzel a műszóval magyarázta a magyarság elleni nagy összzsidó összeesküvést.

Még ugyanabban az évben Andrássy Gyula miniszterelnök sajtófőnöke embert keresett egy Deák- és kormánypárti élclap szerkesztésére. Miután már elég sok kiszemelt elhajtotta a sajtófőnököt, ráfanyalodtak Ágaira, aki azután megdöntötte azt a tévhitet, hogy nincs kormánypárti humor. Van az ott, ahol lehet kritikusan pártolni a kormányt és fesztelenül bírálni minisztereit. Ágai Borsszem Jankója kenterbe verte az ellenzéki Bolond Miskát. A lap népszerű volt, és nyereséges, a szerkesztője tehát nem kormánypénzért szerette a kormányt.

Ágai hétéves korától haláláig a fővárosban élt, amikor épp nem csavargott külhonban. Lelkes pesti (és csakis pesti, vagyis balparti) patriótaként, liberális européer zsidóként, magyar nacionalistaként élte itt át a nagy „városrobbanás” évtizedeit. Elsőrendű kérdés volt számára, hogy hol áll a magyar főváros Londonhoz, Párizshoz, Berlinhez és Bécshez képest. Ezek voltak a világlátott, européer budapesti polgárok referenciapontjai abban az időben. Érzelmileg viszont Ágai nagyon erősen kötődött gyermek- és ifjúkora Pestjéhez, amelyhez sokkal intimebben lehetett viszonyulni, amelyet sokkal szorosabban lehetett átfogni, mint a nagy referenciavárosokhoz rohamost hasonuló, többszörösére nőtt, századfordulós Budapestet.

Az öreg Ágai 1907-ben Porzó álnéven megírta a maga Budapestjét, részben korábbi írásainak felhasználásával. Nagyon sikeres könyv lett ez a maga korában is, a mi korunkban is. 1998 után most ismét kiadják. (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről – Budapestre, Fekete Sas Kiadó, 2017, 456 oldal.)

 

A 19. század a „városrobbanás” százada volt szerte Európában. A század végén már hatszor annyi százezernél nagyobb lélekszámú város volt a kontinensen, mint a század elején. A megkésett fejlődők loholtak az élenjárók után. Az urbanistáktól tudjuk, hogy minél később lódult neki az iparosodás, annál gyorsabban növekedtek a városok, amikor meglódult.

A robbanó városok borzasztó helyek voltak egy ideig. Mint ahogy mai is borzasztó helyek a megkésett világban – Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában – robbanó városóriások. A városok ugyan gyorsan nőttek, de a népességük még sokkal gyorsabban. Rettenetes zsúfoltságba, lakásínségbe, szörnyű közegészségügyi, közbiztonsági viszonyok és munkakörülmények közé érkeztek a vidékről föláramló emberek, akiket a megélhetési lehetőségek vonzottak, azok vidéki hiánya taszított a városba, ahol az életkörülményeik legalább annyival romlottak, mint amennyivel a megélhetési esélyeik javultak. A mortalitás jóval magasabb, a szülési ráta pedig sokkal alacsonyabb volt, mint vidéken. A városi népesség magában nemigen szaporodott, a beáramló vidékiektől nőtt olyan gyorsan a száma. A városiak nagy része tehát nem is volt még igazából városi, csak kezdő, parasztos, híg urbánus. A tősgyökeres kisebbség és a beáramló többség idegen volt egymás számára. A beáramlóknak eleve idegen volt a város, a tősgyökereseknek meg a tömérdek bevándorlótól és a rohamos változásoktól lett az.

A mennyiségi robbanást a korábban iparosodó térségekben nagyobb, a később iparosodókéban kisebb késéssel követte a minőségi robbanás. A magasabb városi életminőség megteremtésében, az infrastruktúra, a közszolgáltatások fölépítésében Anglia járt az élen, az ottani gyakorlatot követték a német városok és Bécs. A magyar városfejlődésre pedig mindezek hatottak, a közelibbek közvetlenebbül, a távolabbiak közvetettebben. Az új, világvárosi nagyságrendhez illő városi térszerkezetnek, a sugár- és körutak hálózatának kialakításában pedig az Eugene Haussmann báró vezérletével brutálisan és Európára szóló sikerrel átalakított Párizs adta a mintát. Ő bátorította a kontinens városvezetőit, hogy ne habozzanak pusztítani. Ha a középkori Párizst nem szánták eltörölni a föld színéről, akkor mi sajnálnivaló lehet a régi Pesten, amely nem is volt olyan régi, és pláne nem volt magyar? „Alig van Európának számottevő nagyvárosa, ahol a múlt század második felében legalább egy sugárutat ne nyitottak volna” – írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténetében. Nálunk a később sok névvel – manapság Andrássy nevével – jelölt Sugárút volt az új sugárút, és Porzó idejében még úgy volt, hogy lesz egy másik is a Sugárút és a Kerepesi (ma Kerepesi és Rákóczi út) között félúton.

 

Minden főváros állami vállalkozás, de Budapest különösen az volt. Sipos András idézi Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890–1914 című jeles dolgozatában a főváros egyesítésének negyvenedik évfordulójára kiadott 1913-as emlékkönyvből azokat a sorokat, amelyek véleménye szerint legjobban megvilágítják a város politikai helyzetét: „A főváros az egyesítés idején tipikus rendőrváros volt. (…) Csak oly feladatokat vállalt, melyek szorosan vett értelemben hatósági feladatok voltak. (…) A mai főváros egyike az ország legnagyobb vállalkozóinak. A város látja el vízzel és gázzal, nemsokára már villamos erővel is a főváros lakosságát. A város villamos kocsijain közlekedik a lakosság tekintélyes része. A város az első élelmiszerkereskedő és termelő: a városi kenyérgyár kenyérrel, az élelmiszerárusító üzem hússal, vaddal, magatermelte kolbászfélékkel, baromfival, tojással, vajjal stb., a lóhússzékek lóhússal és a városi kolbászgyárban készült kolbászáruval élelmezi a várost. (…) Körülbelül 25 000 ember lakik a város házaiban. A városé az egyetlen népszálló. A város hordja el a házi szemetet és saját fogataival fuvaroztat a városi munkáknál.” Ehhez teszi hozzá Sipos: „magát az egységes várost is az állami akarat hozta létre, és ugyancsak az állam eszközölte a »nemzeti metropolisszá« emelkedéséhez vezető nagyberuházásokat. A tudatos fővárosteremtő igyekezet (és birodalmi székvárosi ambíció) által motivált állami beavatkozás a városfejlődésbe a modern átfogó várostervezés viszonylag korai példáját jelentette.”

Budapest állapota Bécshez képest jelképezte Magyarország pozícióját a Monarchián belül; Budapest állapota Európa legnagyobb, példaadó metropoliszaihoz képest jelképezte Magyarország pozícióját Európában. Amikor tehát a kritikusan kormánypárti Porzó 1907-ben Budapestről ír dicsőítően és bírálóan, akkor annak a közel négy évtizedes stabil és egypárti liberális kormányzás reprezentatív állami vállalkozását értékeli, amelyet az 1905-ös ellenzéki győzelem és politikai válság megtört.

1905-ben születik meg a kor reprezentatív szimbóluma is, a Kompország: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. (…) Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre. (…) Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)

 

Ami Adynál végzet és tragédia, az Ágainál kezelni való fogyatkozás és anekdota. Ágai Budapestje két parton terül el. Mindkettőn, amelyek közt a komp jár. Ezt érzékelteti Porzó anekdotája a francia úrról, aki a Szuezi-csatorna megnyitására utazik Budapesten keresztül. Amint a hajójáról a partra lépett, a nyüzsgő hordárok kitépték a csomagjait a kezéből, a szegény francia az „egymás hátuljára ágaskodó” lovak közé szorult, „egy háromszínű karszalaggal ékeskedő férfiú pedig ismeretlen nyelven rettentően közibe ordított a tömegnek, hogy »röndnek muszáj lönnyi«, és akkor a francia úr fölsóhajtott: »Voici l’Asie qui commence!« (Itt kezdődik Ázsia.)” Aztán amikor Szuezből tart hazafelé, és a sok Európán kívüli viszontagság után a pesti partra lép, „szolgálatra kész karok nyúltak feléje, s kényelmes hintók sokasága kínálkozott”, takaros fogadóba jutott, ahol a vendéglős és minden cselédje franciául szólt hozzá, s amikor a szép lépcsőn fölvezették a csinos és kényelmes szobájába, „boldogan így kiáltott fel: »Voici l’Europe qui commence!«”

Kérdés, mit mondott volna ez az úr, ha mentében lép Budapest „európai” partjára, és jöttében az „ázsiaira”. Ezzel a lehetőséggel Porzó nem foglalkozik, viszont a történetet így kommentálja: „Úgy van valóban: a Kelet és Nyugat mesgyéjén állunk. Ez a jellege Budapestnek. Alig sikerül neki idecsábítani, s még nehezebbjére esik lekötni az idegent, azt a komoly utazót, akit nem csupán a czigányzenével fűszerezett esték vonzanak, de aki keresi egy ország fővárosában mindazt, ami rámutat egy nemzet valójára: keresi az eredetiséget s a nemzeti irányt vett, a nemzeti irányban haladó, nemzeti színben nyilatkozó polgárosodás nagy művének központját.”

A mű más pontján viszont az idegen megtalálja azt, amit itt nem: „Aki idegen most jő közibénk, az, kivált ha régebben ismeri már Budapestet, bámul e rohamos fejlődésen, úgy európai külsején, mint magyaros színén.” Na de viszont: „Azt mondhatnák elleneseink, hogy ami benne előkelő, nagyvárosias, az nem magyar; s ami benne magyar, az se nem előkelő, se nem nagyvárosias.” És ezektől az ellenesektől érdemes tanulni. Mert valóban: „Budapest már nem német, de még nem magyar. Fővárosunk nem eredeti alkotás, hanem utánzat. Ami a Keletre vall benne, az nem a stíl; ami európai benne, az nem a rend.” Vagyis európai stílusú keleti rendetlenség uralkodik itten.

Az egységes magyar nemzetállamot, a megbonthatatlan magyar politikai nemzetet reprezentáló főváros magyarsága mindig is égető kérdés volt. És napjainkig az maradt. Porzó idejében még mindenki tudta, hogy az egyesített magyar főváros helyén kevéssel azelőtt még három német város állt. És igaz ugyan, hogy a Porzó által ismert legújabb népszámlálás „85 százalék magyarságot állapít meg Budapesten”, de „az ő magyarosodása erősen emlékeztet a ragasztott bajuszra: a magyarosság csak külsőleg tapad rá, még nem vált benne vérré”. Az 1900-as népszámlálás szerint a magyar anyanyelvűek száma Magyarország népességében mindössze három százalékkal haladta meg a nem magyar anyanyelvűekét. A főváros tehát sokkal magyarabb volt, mint az ország egésze, de azóta már tudjuk, hogy egy város lakossága nem lehet annyira magyar, hogy a vérmagyarok magyarnak tekintsék. Porzót egyébként a „magától és örömest” magyarosodó német magyarsága emlékeztette erősen a ragasztott bajuszra, a későbbiek folyamán viszont azok domináltak, akiket a maguktól és örömest ágaisodó rosenzweigek magyarsága emlékeztetett a ragasztott bajuszra.

 

Porzó – könyvének előszava szerint – „azt a rohamos haladást” kívánta „apró rajzokban (…) feltüntetni”, amelyet Budapest főleg az előző harminc évben „a közel és távolabb állók méltó bámulatára tanúsított”, s mely „csodálatraméltó haladás Budapestünket Európa legszebb s legrendezettebb fővárosai sorába emelte”.

Batthyány kivégzésének színhelye például, miután az Újépületet 1897-ben lebontották, „Európa legszebb tereinek egyike” lett, amely a Szabadság nevet kapta.

Miután Porzó számba veszi azt a fejlődést, amelynek során városa a gyerekkori hajóhídtól eljutott a hat állandó hídig, amelyek mellé már további kettőt terveztek, megállapítja, hogy „merész ívezetű, széles hidak dolgában, Budapest a legfejlettebb világvárosokkal is vetekszik, ha ugyan felül nem múlja őket”. (Az Erzsébet híd valóban a világ első acélpilonos lánchídja és a maga korában a világ legnagyobb nyílású függőhídja volt.)

Továbbá: „a világ legszebb s legnagyobb fürdővárosa lesz Budapest, ha ugyan nem az már is”.

Porzó ellátogatott az állatkórházba, „melynél különb felszerelésű Európában az idő szerint kevés volt”. De nemcsak az állatok gyógyításában, hanem ölésében is az élen járunk: „A budapesti vágóhíd valóságos minta-intézet. Nincs, tán a chicagóit kivéve, mely fölülmúlná.”

A város húsközpontja mellett a tejközpontját is irigyli a nagyvilág: „Nemcsak Németországban, de Angliában is fölzendült annak dicsérete. Az Aylesbury Dairy Farmers Association Londonból e szókkal köszöntette: »El nem mulaszthatjuk kimondani, hogy ottani (budapesti) szervezetüket valóban mintaszerűnek valljuk«. Németország első szaktekintélye pedig (Fleischmann professor) így nyilatkozik: »Nagyvárosi tejcsarnok szervezésében önök túlhaladtak minket, németeket. Jó soká fog tartani, míg mi oda jutunk, ahová önök Budapesten már elérkeztek«.”

Amióta pedig a villamosközlekedés is megindult: „a helyi közlekedés tekintetében az elsők között vagyunk Európában”.

A közrendészet és köztisztaság terén „akkora haladást tanúsít fővárosunk, mint az újabb metropolisok között egy sem”.

Ezenfölül: „Eldicsekedhetünk vele, hogy postai szolgálatunk kitűnő. Nem áll mögötte a londoninak sem.”

 

A kompváros egykoron nem volt kompváros. Mert mindkét partján Kelet uralkodott. A „keleti rondaság”: „Magának a két partnak képe, kivéve azt a kőkoczkával kirakott kétszáz öles kikötőt, melynek vasgyűrűibe fűzték a hajókötelet: a keleti rondaságnak volt panorámája. Rommá lett bútor, viseltes csizmaszár, cserép, agyonvert macska s egyéb megnevezhetetlen lom és hulladék – szóval mindaz, amit egy város élete magából mint fölöslegest kilök, az ide került s kietlen dombok lánczolatában terpeszkedett végig, egész le a Sóházig”. (Vagyis a mai Fővám tér vonaláig, ahol a Só és a Sóház utca őrzi a régi Sóhivatal emlékét.)

Az Újvásár tér (Erzsébet tér), amikor a vásár múltán lebontották róla a ronda bódékat, „ismét sívó pusztasággá lett (…). Közepén egy rozzant kút, mely csak hosszas rángatásra ontott magából gyanús ízű s kétes színű vizet. A kút tetejében este mocskos olajlámpás pislákolt”.

A Nemzeti Múzeum előtti térség, ahol ’48-ban dübörgött a történelem – „ronda, puszta udvar volt az akkor s nem, mint ma, gondozott kert”.

Na és a Lukács! „A libapásztor-lányból lett királykisasszony semmi ahhoz a változáshoz mérve, mely az eleganczia szárnyaira emelé a budavidéki parasztság ősi »lyukas« fürdőjét.”

A Városligetben hajdanán „gazdátlan volt a tó jege. Nem törődtek vele, télen fejszével kihasított koczkáit a közeli korcsmárosok hordatták vermeikbe. Persze mocskos, baczillustól nyüzsgő jég volt, mely a soha ki nem kotort iszapos tó medréből került használatba hygienikus czélból. Ma már nem az ipart szolgálja a városligeti tó, pedig betonos öblén tisztább jég terem ez idő szerint. De hiszen a jég-művek nyaranta egész torlaszokban gyártják az üvegtiszta, átlátszó koczkákat.”

És mielőtt létrejött volna ama messze földön csodált tejközpont: „szakértő vizsgálók a következő eredményre jutottak. Hoztak a piaczra 58% vízzel kevert, 10% lefölözött és 7% szaga vagy íze miatt élvezésre alkalmatlan tejet. Legártalmatlanabb része nem a 100 000 liter víz volt, melyért évente 360 000 forintot fizettünk – pedig ez a legártalmatlanabb víz is csak úgy hemzsegett a baczillustól. (…) A főváros közelében bűzhödt vermekben 7000, kiírva: hétezernél több tehenet tartottak csupa merő moslékon. Ilyen anyaállat a borjúnevelésre képtelen. A moslékban föloldott nagy mennyiségű sók és savak: mint az állati mirigyek váladékainak egyikébe, átszármaznak a tejbe is, és a gyomorba kerülve, vérhast okoznak. Ami pedig a borjú halálával jár, az a gyermekben is kárt teszen.”

Megemlékezik Porzó arról a pesti orvosi egyetemről is, amelyből az ifjú Ágai Adolf a bécsibe menekült diplomát szerezni. Annak „bonczoló-szobájában” „a nyárnak déli óráiban is homályban dolgoztak (…) a legények. Vízvezetékül szolgáltak pedig a Loidl famulus meg az ő legénye, akik vödrökben czipelték oda a hulladék öblögetésére szükséges vizet”. Az egész intézményről pedig: „híjával csaknem minden föltételnek, mely a betegnek felgyógyulására s egészségének épentartására mellőzhetetlen (…), ha azt a csudálatra méltó változást tapasztalom, mely az orvosi-, általában a természettudományi intézetek körül végbement: csak rut álomképnek látom a múltat, mint amely még ezelőtt alig negyven évvel keserítette szívünket, sértette minden igaz embernek érzetét”.

 

A jelennek is megvannak a maga rútságai, s ezt legérzékenyebben az a filantróp orvos érzékeli, aki gyakorta kitört a pályaelhagyó Ágaiból. E rútságok feladatként is, fogyatkozásként is benne vannak az ellenmondásosan korszerűsödő egészségügyben. Ott van például a leányanyák Mária utcai menedéke, „melynek vendéglátó födele alatt szükségtől sanyargatott, vagy előítélettől üldözött nő szüli világgá az ő kis gyermekét”, s amely „egy romlott, avas társadalom fonák erkölcséért nem lakoltatja az áldozatot s megtévedésének áldatlan, ártatlan gyümölcsét”.

A szebb jelen magas minőségét képviselő kórház betegei a jelen társadalmának nyavalyáit hordozzák. A „szederjes ajkú kis nagybeteg (…) keskeny csövét a szegénység nyirkos pinczelakásának valami láthatatlan, erjesztő gomba-paránya feszegeti”, „az a fagyos, vézna kis teremtés, akit a szívtelen falusi dajka koplaltatott, s hogy ne nyavalyogjon, pálinkás kenyérrel altatott el: most kábultan szendereg cselédsorban levő, hajadon anyjának száraz emlőjén, mely meg-megrándul a csöndes zokogás alatt. Itt szinte naponkint fordulnak elő súlyos bűnesetek (…) megannyi sújtó vád a társadalom ellen.” Új gyerekgyilkos is érkezett az új időkkel: az agyhártyalob. Az agyhártyalobban haldokló gyerek „ki tudja, mióta sínlődött már, míg napszámos szüleinek (…) egy kis pénzecskéjük akadt, hogy a gyereket ide fölhozzák”, a lassú, de olcsó kenyeres hajókkal, miután kiengedett a zajló Duna. Ha korábban engedett volna ki, megmenthették volna a gyereket – mondja az orvosa.

De a „hajdan szelleme” az új egészségügy új otthonaiban is kísért. Az új kórházat (ez ugyan nincs megnevezve, de nyilván a kiegyezés után épült első modern fővárosi kórházról, a Szent Istvánról van szó) éppoly rossz helyre építették, mint a régit. Kitették „a szállások bűzének, a vágóhíd bomlott véréből kiszabadult emanácziónak, a közel bőr-, spódium-, gyertya- s enyv-gyárakból áramló ronda levegőnek, melyben orgiákat ülnek a legyek miriádjai, s pathogen Bacillus a gyilkos Spirillával víg lakodalmat csapnak”.

A szegények, kik föntebb a társadalom ártatlan áldozatai voltak, más lapokon a bűnösökhöz soroltatnak. Mert a magyar faj ugyan (amikor nem egykézik) szapora, de „fölnevelni nem szereti csemetéit – de nem is tudja. A gyermek teher az ő nyakában. Nem éri föl ésszel, hogy annak idején hű s kitartó munkaerőt lel benne. Ha látod egy parasztasszonynak szép kis gyermekét s dicséred, milyen ügyes, kedves, száz közül kilenczvenkilencz ezzel fog felelni nyájaskodásodra: »Az ám, bár az Istenke magához venné!« S mennyit zúz össze éven át a szárazmalom, hány ég oda kenyérsütéskor, hányat marczangol szét a sertés, hány fúl bele a kútba, a tóba! Ha kisebbszerű betegség éri, elkuruzsolnak rajta a javasasszonyok. S mikor kivételesen s nagykésőre orvosi segedelemhez fordulnak: már hasztalan járnak.”

És miként az emberek, azonképp az állatok körében is a szegénységből támad a legtöbb betegség, rossz táplálékból, hosszú és korai munkából, nyirkos, sötét ólból. Az ember meg állatként bánik az állattal, s midőn embergyógyászati kutatások során iszonyatosan megkínozza őket, még arról is megfeledkezik, hogy kegyelemdöféssel hálálja meg a sok gyötrelmet, amelyet a kutya vagy a nyúl „az emberiség jóvoltáért elviselt”.

Porzó leszámolja nekünk, hogy mennyire megnőtt a fővárosban lemészárolt marhák, kecskék, birkák és sertések száma, amióta 1872-ben a szabályozatlan húsipar tömérdek kis magánvágóhídját kiváltotta a nagy központi vágóhíd (melynek „emanácziójáról” az új kórház kapcsán szó került). Ezen vágóhíd négyszázezer ember ellátásáért felel, s azért csak ennyiéért, „mert a másik 400 000 lakosnak vajmi ritkán kerül hús az asztalára, és pedig nem azért, mert növényevő”.

De a húst evő húsevők is csak a silányát eszik, mert a marhák javát Bécsbe viszik, ahol „jobb áron kél”. Az előkelő budapesti vendéglők pedig igényes és tehetős vendégeik számára Bécsből hozatják (vissza) a magyar húst. Megállapítván, hogy „nagy marháink” mind Bécsbe gravitálnának, Porzó tolláról fölszáll a paradox sóhaj: „Oh, sanyarú idők, oh, termő hazám!”

Szó esik még arról is, hogy az erősödő tudomány, amely élelmünk egészséges minőségének biztosítására bevettetett, a hamisítók által is korszerűen használtatik. „Ugyanaz a tudomány, mely, megváltva a hulladékot, illatot szűr belőle s királyi bíbort a gázgyárak mocskából: ugyanaz a tudomány faggyúból fejti a vajat, elhányt bocskorból a gelatint. S ha meg tudja csinálni a természet, hogy a trágyából szedi virágainak bájoló színeit: meg tudom csinálni én is, hogy díszre hozom a csatakot s jó szagra a bűzt! – mondja a kevély ember.”

Ama Budapest, amely Porzó szerint Európa legszebb s legrendezettebb fővárosainak sorába emelkedett, ugyancsak őszerinte a világ fogadására még nem érett meg: „Ázsiai állapotok s európai árak: ez a mi nyavalyánk.” Egyetlen szalon gyakorolta itt „európai értelemben (…) a vendéglátást”, de már az sincs meg. „Internaczionális”, fényes mulatóhelyek sincsenek: „elismert hazaáruló létemre odáig megyek, hogy nem bánnám, ha tisztán az idegenek számára szerkesztenék meg az est programját” az Orfeumban. És szeretne még Porzó „bérkocsist, aki nem zsarol”, „bő landauert, melyben elfér egy egész család”, és még „tiszta omnibuszt is akarok, hogy legyen abba befogva két eleven ló s ne ostornyéllel galvanizált holt gebe”. S nem kellene kötélre fűzött, boldogtalan gyerekeket sem vezetgetni az utcán az idegenek orra előtt, mert az idegenektől eltekintve sem jó rendőri politika nyilvános megalázással „kitaposni” a fiatal bűnösökből „a szemérem és megbánás utolsó gyökérszálait”.

Ami Porzó látókörén teljesen kívül esik, az az egész városfejlődés motorja: az ipar. Nem mintha nem tudná, hogy az. Írja ő, hogy egykoron „mindössze két gyári kürtőnek a füstszalagja ha repkedett” a város fölött, a hengermalomé meg a „czukorfinomítóé”, az új kornak meg „temploma a gyár, tornya a kürtő, s áldozati füstje a kőszén parazsából gomolyodik az ég felé”. Ám ebbe a templomba Porzó nem jár, gyülekezetét nem ismeri.

 

A bánat és az öröm könnyei összefolytak, amikor a három városból egy lett. „Házmán Ferencz, az utolsó budai polgármester, a zokogástól csak szaggatottan mondhatta el búcsúbeszédét. És vele sírtak a budai városatyák és mind az öreg budai polgárok. A pesti városházán történt az emlékezetes lemondás. És midőn a felavató lakomán is folytak még a könnyek, ezek már csak örömkönnyek valának.” Porzó nem említi, de mi tudjuk, hogy Házmán (Hassmann) Ferenc volt Buda és Pest egyesítésének egyik legelső kezdeményezője. Még azelőtt, hogy Kossuth árnyékában átszelte az óceánt, hogy jó távol legyen, amikor távollétében halálra ítélik. Az általa is szorgalmazott haladás veszteségét siratta a derék német, aki először szólalt meg a budai városi tanácsban magyarul.

Így siratja Porzó is a régi Pestet. Vagy legalább félig így: „Pusztulunk és épülünk.”

Porzó nem tud más fiatal városról, ahol olyan gyorsan pusztulna a régi, mint amilyen gyorsan pusztul a régi Pest. Még a régi utcaneveket is sajnálja. „Vegyes érzelmekkel szívében nézi az ember egy rohamosan fejlődő városnak elomló, régi utczáit s keletkező új tereit. Illik örülni az ifjú holnapnak s el kell andalodnunk a bús tegnapon. Köszöntjük az újat, búcsúztatjuk a régit.” Legnehezebben a Grassalkovich-palotát búcsúztatja, mely a ferences templommal szemben állt a régi Hatvani utcában, s amelynek a fentebb magasztalt, világelső Erzsébet hídra rávezető sugárút utolsó szakaszának kialakításakor kellett eltűnnie a régi városmaggal együtt, és amelyet lehetett is sajnálni, mert annak a Mayerhoffer Andrásnak volt a késő barokk remekműve, aki a gödöllői Grassalkovich-kastélyt is tervezte. Porzó szerint a Grassalkovich-palota barokk homlokzata többet ért, „mint amennyit a Sugárút (az Andrássy út – R. S.) egész építészete”.

Bizony, „a kérlelhetetlen újkor félrenyomja a kedves múltat s elszórja, mint a polyvát”. Az a tömérdek rondaság, melyet szerzőnk a régi Pestből fölidéz, egyben maga a kedves múlt.

Miként kedves múlt a ló, „az asszony után” „a legszebb alkotása a természetnek”, amelyet kiszorít a „pöfögő automobil”, „a franczia, angol, de különösen amerikai műhelyekből származott csodaszekér”, amely „ijesztő módon szaporodik”, és amelyet nemsokára a léghajó fog kiszorítani. Ez a jóslat ugyan nem jött be, de bejött az a másik, ha nem is léghajóval, hogy elérkezik majd a „légi háború a szárazföldi és tengeri mészárlások után”.

A „közök, sikátorok és kutyaszorítók” tömkelegébe széles irtásokat vág „a szabályozással járó nyughatatlan vállalkozás”. Elsirathatjuk a ráczvárosi apró házakat és a kicsi palotácskákat. „A kisvárosi, szinte családias közösségben egymás mellé szorult födelek alatt egész külön élet folyt a maga külön emlékeivel, múlt századokba visszahajló szokásaival, elmaradt ízlésével. Frissebb szellő s egy kevéske magyar lélek csupán alkotmányos életünk megújhodásával, ha származott bele.”

A Zugligetben is megváltozott minden. „Már villaváros váltotta fel a kevés, otromba házaktól megszakított, kies vadont. Gazdája van itt már minden földfalatnak (…) villámmal, gázzal világított utczák épültek egymás fölött; ajtó, kapu csak erélyes csöngetésre nyílik; lombos árnyékba leheveredni nem lehet sehol, de nem is szabad. Mert itt minden a másé.”

Díszes kerteket látunk ott, hol korábban a puszta semmi volt, „alantas és mocskos viskókbul három- s négyemeletes paloták nyúlnak föl a magasba”, s ha nem is tetszenek ezek igazán a szerzőnek, elégedetten látja bennük a gyarapodás biztató jeleit. Elsüllyedt az a világ, amelyben „egymás között és egymásnak éltek (…) a pestbudaiak”, s idegen csak elvétve vetődött „ebbe az európai forgalomból teljesen kilódult »keleti« városba.”

És vég nélkül idézhetnék még hasonló sorokat ettől a nosztalgikus haladártól.

 

Apám élete nagyjából akkor kezdődött, amikor Ágai Adolfé végződött. Köpe Bálinttal egyidős gyerek volt még, amikor ott sürgött 1930. szeptember elsején a hatalmas tüntető tömegben, amelybe belelőttek. Ő nem volt se jó, se rossz szerző, képzettség és műveltség tekintetében nem állítható Ágai mellé, de volt valami hasonlóság Ágai haladár liberalistasága és az ő haladár kommunistasága között. Apám vég nélkül tudott beszélni arról, hogy milyen ronda és nyomorúságos volt a ’45 előtti világ. Annál többet csak ifjúsága Csikágójáról és Városligetéről beszélt. Velük volt tele a szíve. Csikágó minden házáról, a Városliget minden zugáról elérzékenyülve mesélte, hogy az milyen volt, mi volt ott és ki volt ott. Csikágó összes kis mozijáról tudta, hol volt, meddig volt, mikor hogy hívták. Fújta a harmincas évek összes slágerét, könnyes szemekkel nézte a régi filmeket, amikor már adták őket a tévében a nyolcvanas, kilencvenes években. Azok a filmek, azok a színészek, az az apolitikus, pszeudo-dzsentroid, kispolgári világ – az volt az ő álomvilága.

A reflektáltság-reflektálatlanság sokféle fokozatában élhetünk együtt ellentétes irányú késztetéseinkkel. Mindenesetre fájdalmaktól fájdalmas veszteségek nélkül szabadulni nem lehet.

A mély hallgat. Amikor ellentmondásos érzelmeink és ítéleteink mélyére nézünk, elveszítjük a kapcsolatot a dinnyehéjas, fecsegő felszínnel. Elveszítjük azt, amiről fecseg.

Minden korszaknak nosztalgia tárgyává kell válnia. A Kádár-korszaknak is. Mert a múltat a távolság, mint Porzónál is látjuk, akkor is megszépíti, ha rondaságának, életképtelenségének, ártalmasságának tudata megmarad és eleven. A mélyebb elemzés a nosztalgia tárgyát szétboncolja és megszünteti. Ilyen nosztalgiapusztító elemzéseink vannak a Kádár-korról. Nosztalgikus leírásaink is vannak, amelyekben a Kádár-kor nosztalgiája kádárista nosztalgiává válik, és úgy pusztítja a szabadabb jelent.

Ami leginkább hiányzik, az a Kádár-kor antikádárista nosztalgiája. A Kádár-kor Porzója.

Révész Sándor: A párttal, a NEP-pel egy az utunk (a dupla számból)

Gömbös Gyula személye kivételesen alkalmas arra, hogy a totális diktatúra igényének mibenlétét vizsgáljuk. Ő ugyanis nagyon következetesen és gyakorlatiasan, viszont a partikularitáson túlmutató ideológia, egyetemes érvényre számot tartó világmagyarázat nélkül képviselte ezt az igényt, tehát nem kell fáradnunk azzal, hogy valami ilyesmit tekintetbe vegyünk, értékeljünk. Közvetlenül szemlélhetjük a dolgot őt magát. Anyagi érdekeltséggel sem kell számolnunk, mivel semmi nyoma nincs annak, hogy Gömbös politikai törekvéseit anyagi előnyszerzés lehetősége befolyásolta volna. Továbbá gigantikus hekatombák megrendítő érzelmi hatásai sem lökik félre a vizsgálódó észt, mint – gyakorta – azok esetében, akik sikeresebbek voltak totális diktatúrák kiépítésében és hatalmas tömegek halálának előidézésében.

Gömbös Gyula ötvenéves korában politikai tevékenységétől független okokból elhalálozott, nem érhette meg, hogy hatvanéves korában, tíz évvel később kivégezzék, mint az utána következő és a nyomdokain tovább haladó magyar kormányfőket. Az ő törekvéseit anélkül szemlélhetjük, hogy irtózatos bűnök, elpusztított tömegek súlya nyomná el az értelmező szándékot. Pontosabban: nem nyomja el ezt a közvetlen felelősség súlya, viszont súlyt ad néki a közvetett felelősség. Ideális lehetőséget pedig ehhez a Gömbös pályájáról és személyiségéről árnyalt és részletes képet adó, minap megjelent testes monográfia nyújt (Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom. Kronosz Kiadó, 2018, 640 o.).

A könyv összegző fejezetében azt olvassuk, hogy amit Gömbös „meg akart valósítani… a lényeget illetően azonos volt azzal, amit Hitler és Mussolini létrehozott”. Három oldallal odébb pedig ez áll: „Nem alantas és gonosz célok, hajlamok – inkább nemesnek vélt törekvések vezérelték. Hite szerint mindazzal, amit tervezett és amit tett, a magyar nemzet/faj üdvét szolgálta”. Ám eme szolgálat következményei már a legkevésbé sem voltak nemesek, „mert a valóban szörnyű gonosztetteket elkövető magyar politikusok közül nem egy rá hivatkozott”, és joggal. Tegyük hozzá, Gömbös vezérkedésének éveiben még ezek a magyar politikusok sem sejtették, milyen gonosztetteket fognak elkövetni. Illetve, akik ilyen gonosztetteket kisebb nagyságrendben korábban, a fehérterror idején már elkövettek, azok tetteikkel és nemesnek vélt törekvéseikkel Gömböshöz közel álltak, ezen tetteket Gömbös „tevőlegesen vagy legalább erkölcsi és politikai értelemben támogatta”, elkövetőik felelősségre vonását pedig ellenezte.

Ebből pedig az következne, hogy a szörnyű bűnök elkövetőiről is feltételezhetjük: „nem alantas és gonosz célok, hajlamok – inkább nemesnek vélt törekvések vezérelték őket”. Aki például a korrupcióval, magánérdekeinek előtérbe helyezésével Gömböshöz hasonlóan nem vádolható Szálasi Ferenc naplóját olvassa, nem kételkedhet benne, hogy ő a maga törekvéseit bukása után és kivégzése előtt is őszintén nemesnek vélte.

Csak az a kérdés, ami már ezen a jeles történészi munkán túlvisz, hogy mi az, amit nemesnek vélt törekvéseikben ezek a politikai vezetők és a mögöttük álló tömegek tévesen véltek nemesnek. Az, ahogy a „magyar nemzet/faj üdvét szolgálni” vélték, vagy maga az, hogy ezt vélték szolgálni. „A magyar/nemzet faj üdvét”. Mindenek előtt és fölött. Előrevetett konklúziónk az, hogy ez utóbbiról van szó. Arról, amit nemzeti politikának neveznek.

 

Amennyiben a rendszerváltásra irányuló radikális törekvéseket nevezzük forradalminak és az ennek megakadályozására irányulókat ellenforradalminak, akkor Gömbös saját önképével ellentétben forradalmár volt. A régi (a változó kor normáihoz képest) antidemokratikus és antiszociális „nemzeti” liberalizmus állagőrzői voltak az igazi ellenforradalmárok. A bethleni irány követői. Az antiliberális, antikapitalista, azaz szocialista rendszerváltás nacionalista és internacionalista, keresztény és materialista változatainak radikális híveit nevezhetjük forradalmároknak, ha van lehetőség e fogalom értékmentes, leíró alkalmazására. Ezen irányok képviselői joggal vélték egymás törekvéseiről, hogy azok a szakadékba visznek (vittek), és meg kell tenni ellenük (visszatérésük ellen), amit és amikor lehet. Vélhették, hogy ez a szempont mindent maga alá rendel. Pontosabban minden alárendelés igazolására felhasználható. A minden alárendelése pedig maga a totális diktatúra.

A demokratikus, liberális és (nem szocialista, hanem) szociális alternatíva azt jelentette volna, hogy a hatalom osztott és korlátozott, senki és semmi ellen nem tehető meg minden, viszont mindenki befolyásolhatja a dolgok menetét, az ország nyitva áll a külső befolyás előtt, mindenki ugyanolyan jogokkal rendelkezik, a nemzethez, a magyarsághoz, a kereszténységhez, a liberalizmushoz, a szocializmushoz, a kapitalizmushoz és a szociális problémákhoz való viszonyától függetlenül. Ezért ez az alternatíva számottevő támogatásra itt és akkor nem (sem) számíthatott.

A demokrácia megfordítja az állam és az állampolgár közötti hierarchikus viszonyt. A demokráciában az állam áll az állampolgár szolgálatában, minden más rendszerben pedig az állampolgár áll az állam szolgálatában. A demokrácia az egyén fölérendeltségén alapul, ezért az állam vonatkozásában (!) minden antiindividualista felfogás egyben antidemokratikus is. És hagyományos is, történeti is, mivel hagyományaink és történelmünk a demokrácia előtti korokból származnak. (Itt most kizárólag az állampolgári individualizmusról beszélünk, amely a civil és magánéleti kollektivizmussal és altruizmussal nem, csupán az állami kollektivizmussal és az államszolgálat altruizmusával áll szemben.) Vagy a magántulajdon és az emberi jogok szentek, vagy a haza (a nemzet) szent. A kettő kizárja egymást. Ha az egyének magántulajdonát és jogait nem lehet a haza (a nemzet) érdekében (nem alkalom-, hanem) rendszerszerűen megsérteni, akkor a haza (a nemzet) nem szent; ha pedig lehet, akkor a magántulajdon és az emberi jogok nem azok.

Gömbös „világlátását pedig a nemzet mindenekfeletti voltával, a nemzeti függetlenség vágyával kapcsolatos érzelmek” jellemezték. Ezen világlátásban pedig semmi nem válik láthatóvá. Gömbös soha nem definiálta, mit ért nemzeten és fajon, és mi lenne az, ami a magyar nemzetet, fajt egyetemlegesen és kizárólagosan jellemzi magán a magyar mivolton kívül. Ez a sajátosság „magától értetődik”, mivel semmit nem tudunk mondani arról, hogy mitől értetődik. Gömbös ezt így fejezte ki: „Csodálkozom, hogy a fajvédelemről, ennek létjogosultságáról még mindig beszélni kell, hisz ez a gondolat oly természetes, mint maga az élet. A nemzet egysége a nemzet fajisága, amely nemzet ezt nem tudja, nem érzi, örökre elveszett.” Márpedig Gömbös sem véli úgy, hogy ezt a misztikus valamit a magyarok tudják és érzik. Azért vált védtelenné meggyőződése szerint a magyar a zsidó liberalizmus és bolsevizmus „narkózisával” szemben, mert „nekünk nincs faji öntudatunk, nem volt sovinizmusunk, ez csak politúra volt, nem voltunk meggyőződéses magyarok, hanem álmagyarok voltunk valamennyien… az utolsó évszázadok alatt”.

Mivel pedig a magyarban a magyarság nincs készen, azt bele kell plántálni, mégpedig minden magyarba ugyanazt a tárgyilag meg nem fogható magyar világnézetet egységesen, mert a nemzeti egység és az abból következő nemzeti erő másképp nem állhat elő. Mivel mindenkit egyformává kell tenni, és mindenkit mássá, mint amilyen – elálmagyarosodva – most, s ez a cél – lévén a nemzeti érdek mindenek felett – minden eszközt megenged, jogos és szükséges a nemzetet s a magyarok teljes életét totális diktatúra alá fogni. Gömbös „következetesen kitartott amellett, hogy az általa soha nem definiált nemzeti érdek felette van mindennek, így a jogrendnek is. »Nem a jog a fontos – deklarálta például 1922-ben a választójoggal kapcsolatos álláspontját fejtegetve –, hanem az, hogy a nemzet örökkévalóságát mi biztosítja jobban«.”

A nemzet/faj meghatározásának hiánya rejtett identitásproblémákhoz vezet, amelyeket nem is lehet elkerülni, mert nincs olyan meghatározás, mely a nemzetközpontú politizálás igényeit kielégíthetné, mivel semmilyen megragadható, tartalmas kritérium nem fogad be és nem zár ki minden csoportot, amelyet a nemzetközpontú politizálás igényei szerint be kellene fogadni, illetve ki kellene zárni.

Azzal a logikával, amellyel Gömbös a liberálisokat, bolsevistákat, szociáldemokratákat és nem keresztényeket kizárta a nemzetből, őt magát is ki lehetett belőle zárni. Kizárhatta volna például Ady Endre, akinek éppoly súlyos problémái voltak a magyarság magyarságával, mint néki, csak ellentétes irányúak. Gömbös azzal magyarázta a fent idézett helyen a magyar nemzet álmagyarságát, hogy elvesztette „turáni faji mivoltát” a Nyugathoz alkalmazkodván. A nyugatos Adynak meg éppen az volt a baja vele, hogy nem tudta levetkezni keletiségét, turániságát, és nem tudott megérkezni Európába.

Ady kiátkozását Gömbös (és Gömbösét Ady) megúszta, mert a költő éppen akkor halt meg, amikor Gömbös érdemi közéleti pályafutása megkezdődött. De ott volt Szabó Dezső, aki pedig azok közé tartozott, akik Gömbös fajvédelmi törekvéseit inspirálták. Szabó azt írta Gömbös halála után, hogy „az elment miniszterelnök germán volt teste-lelke minden adottságában, élete minden megnyilvánulásában, énje egész megépülésében”, és a kormánya alatt „az ország lehető minden irányítást, vagyont, hatalmat jelentő helyét a germánság elemeinek kezébe juttatták”.

Szabó Dezső ezen utóbbi állításának annyi köze volt a valósághoz, hogy a Gömbös-kormány gazdaságpolitikája az ország gazdasági szuverenitását célozva a Németországtól való gazdasági függőség erősödését eredményezte. Sokkal erősebb függőséget hozott létre, mint a népszövetségi kölcsön, melynek felvételét Gömbös éppen a gazdasági szuverenitásunk védelmében ellenezte.

A kor náciellenes nacionalistái, kiváltképp a népi írók, hajlottak rá, hogy a judeofóbiát a germanofóbiával kössék össze vagy egyensúlyozzák ki, és azon sopánkodjanak, hogy a kor politikai és kulturális potentátjainak mily nagy hányadában csörgedezik német vér (Klebelsberg, Hóman, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile stb.). Gömböst a zsidótörvényeknél sokkal engedékenyebb némettörvény is németnek minősítette volna (ha lett volna ilyen), hiszen négy nagyszülőjéből három német volt, német evangélikus közösségbe született bele Murgán, a németet anyanyelveként beszélte, és még úgy sem kapott volna kedvezőbb státuszt, mint egy zsidó „árja-párja”, mivel a párja, gyermekei anyja is osztrák volt.

Ha a nemzettagság származástól függ, akkor az ő magyarsága is kétes, ha nem függ attól, akkor meg a zsidó fajiság sem zárja ki a magyar fajiságot, holott az egész fajvédelem a zsidó és magyar fajiság ellentétének tételezésére épült. Gömbös ezért egyrészt sohasem hangoztatta német gyökereit, holott a német anyukájához igen szorosan kötődött, másrészt meg időközönként „keresztény fajról” beszélt magyar helyett, holott a magyarok függetlenségét elnyomó Habsburgok, a magyarok háborús ellenségei, a trianoni országrablók és mindazok, akik fölött Gömbös meggyőződése szerint a magyarság magyar földön uralkodni jogosult, mind-mind keresztények voltak. Ezekben a viszonylatokban a kereszténység végképp nem lehetett a magyar faj megkülönböztető jegye.

A pacifizmus és a militarizmus között húzódik a 20. századi történelem egyik fő frontja. Ahogy Yuval Noah Harari kifejtette a Homo deusban (melyről nemrég írtam ezeken a hasábokon), a háború az emberiség természetes állapota volt a legutolsó időkig. Csak a 20. század második felében vált a Föld jelentős részén természetes és tartós állapottá a béke és minősült rendkívüli helyzetnek a háború. A pacifizmus protagonistái éppen az első világháború előtt váltak figyelmet követelő közéleti tényezővé Magyarországon. Ma is szemben állnak egymással szerte a világon azok, akik az országuk érdekérvényesítését elsődlegesen harci keretben, illetve elsődlegesen a kooperáció keretében tartják lehetségesnek. Az egyik felfogás szerint, aki nem harcol, annak vége, a másik felfogás szerint ha nincs béke, mindennek vége, és a nagy problémák alapjában véve közösek, és csak közösen, országok közötti/feletti kooperációval oldhatók meg.

Gömbös katona volt, katonás szellemben nevelték, és így nevelte ő is gyermekeit. Katonaként gondolkodott, katonásan egyszerűsített le minden komplex problémát. A militarista felfogás szélső pólusát képviselte. A Magyar Országos Véderő-Egyesület (MOVE) elnökeként kiadott felhívásban így nyilatkozik meg: „A pacifizmust mint veszélyes utópiát elítéljük, mert nem ismeri fel a haladni akaró népek alaptermészetét, amely a küzdés vágyában nyer kifejezést. A magyar nép jövője: küzdelem és harc a mindennapi kenyérért, makacs küzdelem és elkeseredett harc önmaga létéért!” A hadsereg „legyen elsőrendű nemzetnevelő tényező”.

A harci állapot pedig megköveteli, hogy a nemzet olyan legyen, mint egy hadsereg: hierarchizált, központosított, parancsokkal vezérelt, egységesen formált egyedekből álló, az egyéniséghez való jogot a feltétlen hűséggel követett vezérnek fenntartó szervezet. Ez a nemzet, a faj életfeltétele.

Gömbös szocialista volt és agrárius. Nemzetiszocialista és agrárszocialista. Hitler előtt és tőle függetlenül vallotta magát nemzetiszocialistának már 1919 áprilisában, és a parasztságot, a mezőgazdaságot tekintette a magyar élet középpontjának. „A föld népét, a parasztot tekintette a nemzeti értékek legfőbb őrzőjének”, azt vallotta, hogy „csak az a nemzet lesz erős, amely politikájában a gazdatársadalomra és életében a falura támaszkodik, mely megőrizte szűzies erkölcseit; „a földmívelés és a vele szorosan összekapcsolt mezőgazdasági ipar felel meg a természet rendjének: ez az Isten által ajánlott foglalkozás”.

Az üres és militáns nemzetkoncepcióhoz valóban ez illeszkedik jól. Ebben a felfogásban a paraszti lét az, amelyben nincsenek kérdések, kételyek, változások és variációk, mert szorosan determinált. A természet, az Isten mindent megmond, az egyéninek, az eredetinek, a kreativitásnak nincsen benne helye és funkciója. A paraszti léthez rendelt sajátosságok sem mondanak semmit a magyar nemzeti sajátosságokról, hiszen ezek is univerzálisak, ezért mondhatja Gömbös általában a nemzetekre, hogy a falura kell támaszkodniuk, ha erősek akarnak lenni.

A parasztságnak Gömbös szemében az az értéke, hogy nem nyelte el a modernitás, a múltban él, azt őrzi. A progresszió tekintetében a Gömbös által képviselt irányzatot kettősség jellemzi. Egyrészt benne van az erős reformszándék, a rendszerváltozás távlata, az örökölt viszonyok felborításának igénye, a tulajdonviszonyok, földbirtokviszonyok radikális átalakításának követelése, történelmi tabuk döntögetése, a szociális kérdések előtérbe állítása stb. Gömbös egy új reformnemzedéket képviselt és mozgósított, a Nemzeti Munkatervével, majd a négyéves törvényalkotási programjával egy új világ körvonalait mutatta fel a változásra éhes rétegeknek. És ezt kapcsolta össze a paraszti életforma konzerválásával, kiterjesztésével és fenntarthatóvá tételével földosztás, telepítés, agrártámogatás, adósságrendezés és az agrárexportnak piacokat nyitó nemzetközi szerződések által. A modernizáló diktatúrák sokféleképpen bizonyultak premodernizálónak. Az iparosító szovjet típusú diktatúrák is annak bizonyultak. Ahogy azok az ipar elsődlegességének biztosítása érdekében, Gömbös az agrárérdekek elsőbbségének biztosítása érdekében tartott szükségesnek „gazdasági diktatúrát”.

A Magyar Racionalizálási Bizottság legkevésbé sem kormányellenes ügyvezető igazgatója is arra figyelmeztetett, hogy „[a] jövő boldogulás nem a visszafejlődés útján… valószínűsíthető”, és nem lenne helyes, de lehetetlen is volna, hogy „a közvetlenül alkalmazott emberi kézi munkának a múlt századokban kifejlődött mértékében ismét teret adjunk, és a termelésnek s általában gazdaságnak középkori rendjére térjünk vissza”.

Gömbös teljességgel figyelmen kívül hagyta a korszak vezető gazdasági szakembereinek javaslatait, unortodox módon folytatott ortodox gazdaságpolitikát. Úgy bővítette a mezőgazdaság piacát és az agrárexportot, hogy miközben tüneti kezeléssel enyhítette a nagy gazdasági világválság következményeit, konzerválta a magyar mezőgazdasági termelés korszerűtlen szerkezetét.

Gömbös a Bethlen-féle konzervativizmussal szemben azt állította, hogy nem lehet benne ragadni az önmagát túlélt régibe, de azt is állította, hogy nem szabad beilleszkedni a jelenkori világba. A magyarság sem így, sem úgy nem maradhat fönn. Ráadásul magunkra is kell zárnunk az országot, nem élhetünk együtt másokkal, és ez vonatkozik az egész világra: „A mi fajunk nem alkalmas arra, hogy szoros együttélésben legyen más fajjal. Magyar életet kell élnünk. Nincs szükségünk a külföldi import szellemre, ősi erőinkhez, ősi erőforrásainkhoz kell visszatérnünk, és ezért ez legyen a jelszó: »Faji elkülönülés!«” (Beszéd az Ébredő Magyarok Egyesületének nagygyűlésén, 1926.)

Amikor a nemzeti függetlenség áll mindenekfelett, akkor az ország a legrosszabb függőségekbe is belemehet és a leghasznosabb kapcsolatokat is elutasíthatja, mert az uralkodó szempont minden mást érvénytelenít.

Gömbös rendkívül erélyesen tiltakozott, amikor „egy angol zsidó” a Népszövetség elé vitte a numerus clausus törvényt. Ezt ő az ország belügyeibe való jogtalan beavatkozásnak, a magyar szuverenitás súlyos megsértésének minősítette, „a legerélyesebben tiltakozott a törvény módosítása ellen, és ennek érdekében összefogásra, ellenállásra szólította fel az egész keresztény társadalmat”. (Ez 1925-ben, a numerus clausus törvény módosítása előtt három évvel történt, amikor Gömbös már és még ellenzékben volt a kormányzó párttal szemben.)

Ugyanígy tiltakoztak a Népszövetség kisebbségvédő beavatkozása ellen szuverenitásuk védelmében a magyarokat elnyomó szomszédos országok, amelyek Magyarországhoz hasonlóan durván megsértették a Népszövetség általuk elfogadott kisebbségvédelmi szabályait.

Gömbös politikai pályafutása elejétől a végéig következetesen kereste a totális társadalomszervezés lehetőségeit. Az állampárt kialakulása előtt ezt az általa irányított MOVE-ban találta meg. 1919-ben a Horthyval való megállapodás alapján hatalmas energiával szervezte meg a MOVE egész országot átfogó, a közigazgatási hierarchiát a településekig lefedő hálózatát. 1920 nyarán már százezer tagja volt a katonák által dominált és a katonás szellemet az élet minden részére és a társadalom minden rétegére kiterjesztő egyesületnek, melybe a belépést Horthy hadparancsban „javallotta” valamennyi katonatisztnek. „A tagtoborzás egyértelműen jelezte: olyan szervezetet akartak kialakítani, mely… képes a Gömbös által is vallott nézetek jegyében az egész társadalmat átfogni és tevékenységét irányítani. Ezt szolgálta az is, hogy a tagokat katonás fegyelemre kötelezték az alapszabályokban, miközben kezdeményezési jogukat erősen korlátozták […] a MOVE az élet minden területén érvényesíteni akarta a befolyását.”

Nyilvánvaló, hogy a MOVE lett volna a Horthy-diktatúra „Hazafias Népfrontja”, ha a forradalmak utáni konszolidáció diktatúrás változata valósult volna meg. Horthy erre is nyitott volt, de az antantnak nem ez a megoldás felelt meg, és a belépésre biztató hadparancs után fél évvel már egyenesen megtiltották a belépést az aktív tiszteknek.

Miután nem sikerült a pártpolitikát és a parlamentet kizárva megteremteni az egységes, felülről vezérelt társadalmat, Gömbös az általa károsnak tartott parlamentáris viszonyok között a „nagypártban” látta a megoldást: „a nagypárt hatalma ütőerejére támaszkodva” kell a kormánynak „biztos kézzel, magyar erővel” kormányoznia. Mégpedig nem hagyományos kormánypártra, hanem a kormánynak alárendelt pártra támaszkodva, amely fölött közvetlenül és teljhatalommal rendelkezik a kormányfő, a vezér, akinek lehetősége nyílik a rendeleti kormányzásra, és a helyi szervek vezetőiig bezárólag mindenkit maga nevez ki, az általa kinevezettek pedig neki tartoznak feltétlen hűséggel.

Gömbös miniszterelnökként éppoly nyíltan, mint amilyen következetesen képviselte ezeket az elveket.

Miután az első totális, az állami tisztségviselőkre épülő pártszervezési kísérlet 1922–1923-ban a bethleni konszolidációval összeegyeztethetetlennek bizonyult és elhalt, a kormány pártjából távozó Gömbös pedig kudarcot vallott a hatósági erőt nélkülöző fajvédő ellenzéki pártjával, a totális pártépítésre már csak a harmincas évek közepén, az 1935-ös választás után nyílt valódi lehetőség, amikor Gömbös már nemcsak a kormány élén állt, de immár a „nagypártot” is uralta, kiszorította belőle Bethlent, és marginalizálta a konzervatívokat.

Már 1933-ban olyan tagtoborzás indult meg, amelynek „ki kellett terjednie minden állampolgárra, függetlenül nemétől, társadalmi helyzetétől, felekezeti hovatartozásától, nemzeti identitásától vagy az addigi politikai elkötelezettségétől függetlenül.” „Nyíltan is deklarálták, hogy a pártszervezés célja »minden más szervezet megszűnése«.” A felsőbb pártszervek vezetői automatikusan tagjai voltak az alsóbb szintű pártszervek döntéshozó testületeinek, a felsőbb szervek határozatai kötelezték az alsóbbakat, és valamennyi párttagra szigorú pártfegyelem vonatkozott. A Gömbös által épített totális párt éppen az ellentéte volt Bethlen választási pártjának, melyről nem is lehetett pontosan tudni, hogy kik a tagjai, és csak a párt képviselőit kötötte valaminő pártfegyelem. A pártba belépőknek aláírásukkal feltétlen hűséget kellett fogadniuk a Vezérnek. A belépési nyilatkozat ezt tartalmazta: „belépek a Nemzeti Egység Pártjába és a Vezért célkitűzéseiben és munkájában minden erőmmel támogatni kötelességemnek tartom”.

A párt regisztrált taglétszáma 1935-re „megközelítette vagy meghaladta a kétmillió főt”. A választásra jogosultak hetven százaléka aláírta az idézett belépési nyilatkozatot. Jelentős részük ezt nem meggyőződésből, hanem hatósági nyomásra tette. „Mindössze 907 807 fő szavazott” a kétmillió tagot számláló állampárt jelöltjeire, „szemben az ellenzéki jelöltekre összesen leadott 1 041 441 szavazattal. Ez akkor is kudarcnak számít, ha figyelembe vesszük, hogy a 199 nyílt szavazásos választókerület közül 53-ban – egyetlen jelölt lévén – nem került sor szavazásra.” A többiben viszont a nyílt szavazást ugyanaz a hatósági erő befolyásolta, amely a belépési nyilatkozatot is aláíratta a választópolgárok hetven százalékéval.

A hatósági szervező erőt maximálisan érvényesítették a kampány során. A NEP szervezetei fölös számban kaptak ajánlási íveket, miközben az ellenzéki pártoknak nem jutott elég. Az ajánlásokat először kellett a NEP helyi szervezeteinek benyújtaniuk. Mindent elkövettek, hogy a bizonytalanokkal aláírassák az íveket, és az ellenzéki pártok jelölési esélyeit csökkentsék. A községi pártelnököknek „azonnal le kellett foglalniuk a választási gyűlések számára kedvező összes időpontot és helyiséget”, és súlyt fektettek arra, hogy az ellenzék gyűléseit megzavarják. „A választmányi tagoknak – előre elkészített időbeosztás szerint… kellett összegyűjteniük és délig felvezetniük a hozzájuk tartozó választók 25 fős csoportjait, az elmaradókat pedig délután kellett felkeresniük és szavazásra bírniuk.”

Így érték el azt az eredményt, amelyet elértek, s az hiába volt szerény a szavazatok összmennyiségét tekintve, Gömbös pozíciója így is jelentősen megerősödött, és a választási kudarcot hatalmas sikerként könyvelték és könyveltették el.

A pártnak magába kellett szívnia a társadalmi élet egészét. A helyi szervezetektől elvárták, hogy „a községben megnyilatkozó minden akció, amely a település egyetemes érdekét szolgálja – legyen az politikai, jótékonysági, vigalmi, közegészségügyi vagy bármilyen más vonatkozású – a Nemzeti Egység szervezetéből induljon ki, illetve a vezető szerep a Nemzeti Egység szervezete számára biztosíttassék”, és ne kerülhessen sor olyan akcióra, mely „nem a Nemzeti Egység szervezetének kebelén belül indul, és nem áll szervezeteink vezetőségének irányítása alatt”.

Ez a cél összeegyeztethetetlen volt a társadalmi önszerveződéssel, a civil szféra autonómiájával. Gömbös Nemzeti Munkaterve rögzítette, hogy „minden egyesületnek és gyülekezésnek közvetlenül vagy közvetve a nemzeti erők meghatványozását kell szolgálnia”, s ebből a szempontból nem szerencsés, hogy „a társadalmi szervezkedés terén túltengés mutatkozik”, a hasonló célú szervezeteket össze kell vonni. Fölfejlesztették a korábban jelentéktelen Társadalmi Egyesületek Szövetségét (TESZ). A TESZ „vezérelnöke” Gömbös, díszelnöke Mussolini, ügyvezetője Gömbös legodaadóbb híve, Szörtsey József volt. Maga az állampárt, a NEP is belépett a TESZ-be, és az volt a cél, hogy valamennyi társadalmi szervezet legyen a TESZ tagja. Még az elöljáróságokat is be kívánták léptetni a TESZ-be. Az állami kollektivizmus és a civil kollektivizmus kizárja egymást.

A totális társadalomszervezéshez totális kommunikáció szükségeltetik. Gömbös iránymutatása szerint „a sajtófőnökségnek egy állandóan talpon álló, mozgásban lévő, éber és aktív harci szervezetnek kell lennie… Minden pillanatban ugrásra készen kell állnia s azonnal lecsapnia mindenhova, ahonnan az én politikámat bármi akadály keresztezheti […] gondoskodni kell a kritikus gócokon megfelelő szellemi ellenrendszabályokról… a modern értelemben vett politikai propaganda állandó, folytonos és erőteljes üzemben tartásáról.”

Ennek szellemében tettek meg mindent a kormányt támogató lapok hálózatának kibővítéséért, tartalmuk központi befolyásolásáért. A kormánypárti sajtó kiemelt támogatásban részesült, és a főispánokat azok intézményes terjesztésére kötelezték. Különösen nagy súlyt fektettek „a vidéki sajtó feletti befolyás kiterjesztésére”. A pártközpontból „iránycikkeket” küldtek szét és jelentettek meg a kormánypárt által uralt és pénzügyileg támogatott lapokban.

Azzal számoltak, hogy az ellenzéki sajtó a politikai, gazdasági és jogi nyomás alatt fokozatosan elsorvad.

A totális diktatúra kiépítésének kísérlete annyira Gömbös személyéhez kötődött, hogy 1936-ban valószínűleg Gömbös halála miatt is megakadt volna, de nem azért akadt meg. Gömbös már bukott emberként halt meg. Horthy már azelőtt elhatározta a lecserélését, mielőtt a betegsége elhatalmasodott volna, s a leváltására éppen a betegsége és a halála miatt nem került sor.

1936-ban még túl nagy volt az ellenerő. Maga a kormányzó, akinek a primátusával összeegyeztethetetlen volt az a nemzetvezető, vezéri szerep, amelyre Gömbös igényt tartott, s amely nélkül totális társadalomszervezés nem képzelhető el. A konzervatívok, a nyilasok, a szociáldemokraták, a kisgazdák, a földbirtokaikat és kiváltságaikat féltő egyházak és arisztokraták, valamint maga a civil társadalom együttesen túl nagy erőt képviselt ahhoz, hogy a totalitárius kísérlet sikeres legyen. Hitler és Mussolini pedig a világháború előtt nem terjeszthette ki a maga diktatórikus modelljét Magyarországra úgy, mint Sztálin a világháború(s győzelem) után.

A háború végéig minden szörnyűség bekövetkezett, de háborúban, ostromállapotban következett be, amely tömeggyilkosságra, féktelen és véres terrorra felettébb alkalmas, de a társadalom élete és valamennyi intézménye feletti totális uralom kiépítésére, megszilárdítására és a társadalom fölötti, teljességre törekvő ellenőrzés megvalósítására teljességgel alkalmatlan.

Gömbös társadalomszervezési ideálját a kommunista állampártnak sikerült a gyakorlatba átültetnie. Univerzális modell ez, nem kellett Gömbös nevéhez kötni. Viszont nem is lehetett Gömbös kísérletét modellként, a maga lényege szerint tárgyalni a pártállam évtizedeiben, mert akkor fény derült volna a fennálló rendszerrel való hasonlóságára.

Most ezt meg lehet tenni. Azért lehet megtenni, mert a NEP-rendszer és a NER-rendszer között akkora hasonlóság azért (legalábbis egyelőre) nincs.

 

Barna Imre: A gnózistól az ősrobbanásig

Eco és a hamisság ereje

A fordító fordít. Értelmez, szótáraz, utánanéz, pepecsel. Pepecselés közben képzeleghet is persze: gondolhat éppen olyasmit is magáról, hogy gúzsba kötve táncol, trapézon hegedül, vagy Bábelnek ügynököl, de a feladata annyi csak, hogy fordítson. Fordítson tehát. Ahogy P. őrnagy recsegte volt anno: hajtsa végre, és ne magyarázzon. Hacsak nem magyarázat az (mert magyar ő, és magyarra fordít, és mert metaforából sosem elég), hogy átültetés után is szépen zöldell a szöveg.

Háttérember, alázatos szolga, (ford.) legyen a fordító, annyi épp elég. De mit tegyen, ha mégis kérdezgetni kezdik? Ha a nagy ember helyett őt veszik elő, tőle kérnek véleményt, interjút, előadást?

Harminc éve is már, hogy engem Umberto Eco „magyar hangjának” nevezett egy lapinterjú vidám képaláírása. Nem is rossz metafora – gondoltam akkor –, mindenesetre szerényebb és viccesebb, mint a gúzsba kötős. Aztán telt-múlt az idő, és azt kellett látnom, hogy van, aki mégis inkább a Mester nagy tudományú alteregójának néz, nekem pedig vigyáznom kellett, nehogy lépre menjek. Annál is inkább, mivel a fordítóival közismerten és látványosan jó viszonyt ápoló, sűrűn levelező, találkozó és konferenciázó Mester maga is gondoskodott róla, hogy növelje bennem (bennünk, fordítóiban) a fontosság érzetét. De jöttek az újabb megkeresések, és szerepelnem kellett: ha ló nincs, a szamár is jó. Utóbbi pedig tarthat éppenséggel műhelybeszámolót. A panaszkodva dicsekvős fajtából is akár, mely szerint a szerző ugyan többet tud persze, mint (ford.), akinek az ő szövegét mindössze megértenie és rekonstruálnia kell, de (ford.)-nak cserébe olyat is kell tudnia (az anyanyelvét ugyanis), amit ő, a szerző nem tud, valamint – sőt, sőt! – néha tovább is kell gondolnia, pontosítania kell, helyre kell tennie a szerzői szöveget. Királynő vagy csak az uralkodó felesége: né-e a regina; öcs vagy báty-e egy fratello; nyárson süti vagy kondérban főzi-e szerencsétlen áldozatát a cuocere ige többféle jelentéséről mit sem sejtő, barokk kannibál; és érkezhetett-e Manassé rabbi a még nem létező Budapestről a prágai temetőbe?

Eco mindazonáltal celeb is lett. Mert írhat-e megavilágsikert egy professzor? Aki professzor létére mindenféle kultúrkacatok (a lektűr, a képregény, a tévéshow) esztétikájával és filozófiájával sem átall ugyan foglalkozni, de hát mégsem ez a szakmája. Vagy fordítva is működik ez? Ha tudja, mitől döglik a légy, akkor már kész is a bestseller? Azaz nem valami trükkről van-e itt szó? Komputeren dolgozik! Akkor tehát valójában nem is ő, hanem valamiféle gépi szerkezet írja a könyveit? Ilyen légkörben pedig nem lett volna csoda persze, ha a fordítója is megszédül kissé. És tény, hogy miután hosszas, kemény munkával elkészültem végre (és komputeren! Számítógépbe fordít Ecót – árulta el a titkot egy Esti Hírlap-alcím) A rózsa nevével, vigaszképpen fantáziáltam egy kicsit: vajon nem lettem-e én magam személy szerint is része annak az izgalmas történetnek, amely egy talált kézirattal kezdődik, és fordításokkal folytatódik? Hogy nem valamiféle mesterterv része-e a „XIV. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének XVII. századi latin kiadása alapján készített bizonytalan, neogótikus francia változatból született olasz változat” általam készített magyar fordítása is? Ráadásul A Foucault-inga megjelenése után egyszer csak egy (na milyen?) titokzatos levelet is kaptam egy olvasótól, aki elárulta: tudja, hogy Umberto Eco nevű személy nincs is, én találtam ki. Az illető persze bolondozhatott, vagy tényleg bolond is lehetett akár; annak a nagyjából ugyanekkor felröppent olaszországi sajtó-„leleplezésnek” azonban, amely szerint Eco létezik ugyan, de nem egy, hanem három személy – a tudós, a regények írója, illetve az, aki szerepel helyettük –, egy (igaz, április 1-jei) pillanatra szinte komoly benyomást sikerült keltenie.

De végül is nem felejtettem el, hogy hol a helyem. Tettem, amit kell: lefordítani – Lator Lászlóval szólva –, „azt, ami ott van”. Eco-regényből harminc év alatt hetet. Lefordítani, tehát magyarázni? Akár. Hogy póz is ez a magyarázat? Ám legyen. De tagadhatatlan, hogy hat is a magyarázóra. És nézzük akkor most már a mágikus irodalmat.

 

*

 

Mágikus irodalom. Vajon hogyan hozható összefüggésbe egy ilyen cím Eco szemiotikusi, regény- és közírói, sőt közéleti életművével? A szemiotikatudós Ecót kezdettől fogva izgatták (el egészen „az értelmezés határaiig”) a valóság gyanakvó olvasatai: azok tehát, amelyek a világ tényeit valamiféle összeesküvés, egy titkos Terv eredményének vélik. De mi köze az ő izgalmának a mágia bűvöletében élők good vibrationjeihez? És regényíróként talán bizony „mágikus” szerzővé hasonult volna maga is?

Egy trieszti konferencia után egyszer együtt vittek bennünket a repülőtérre egy komoly és tiszteletre méltó római irodalomprofesszor asszonnyal, aki – hallva, hogy Eco-fordító is vagyok – megjegyezte, hogy Ecót ő nem szereti, mert ő bizony idegenkedik az ilyen ezoterikus izéktől. És ellenvetésemre, hogy ugyanis a Mester is így van ezzel, és többek között épp azért ír, hogy leleplezze az ilyen izéket, a professzor asszony udvariasan elmosolyodott, és legyintett egyet. Lehet persze, hogy azért, mert őt annyira idegesítette az ezotéria, hogy még a leleplezésétől is kiütést kapott. Nekem viszont be kellett akkor látnom: tényleg nem mindegy, hogy taszít vagy vonz-e valakit egy jelenség. Na, igen – bizonygattam volna a professzor asszonynak, ha addigra meg nem érkeztünk volna a repülőtérre, és el nem váltak volna az útjaink –, de az sem mindegy azért, hogy úgy izgatja-e, ahogy ördögűzőt az ördög, orvos kutatót pedig az Ebola-vírus, vagy másképp.

Tény mindenesetre, hogy Ecónak ez az érdeklődése a szóban forgó jelenség irodalmára is kiterjedt, és hogy ezt az érdeklődést a regényei is nyilvánvalóvá teszik. A Foucault-inga idézi is bőven a gyanakvás alapműveit Hermész Triszmegisztosztól Christian Rosenkreutzon, John Deen és Athanasius Kircheren át Madame Blavatskyig, René Guénonig és Julius Evoláig, szólni pedig, ezek nyomán, a titokkereső gyanakvásról szól. Akárcsak A Da Vinci-kód, no igen. Nagy különbség azonban, hogy Dan Brown készséggel (és igencsak kommersz eszközökkel) ki szeretné elégíteni a már eleve „gyanakvó” olvasó titok iránti igényét, az Eco-regények viszont éppenhogy ennek a – mégoly méltánylandó metafizikai hiányérzetből fakadó – igénynek a kielégíthetetlenségéről szólnak.

Én is elzarándokoltam turistaként a párizsi Musée des Arts et Métiers-be, és elképzeltem ott, ahogy a regény narrátorához, Casaubonhoz hasonlóan a periszkópba bújva várom ki, hogy pontban éjfélkor megjelenjenek majd a Világ Urai, és az ördögi Inga segítségével rituálisan végezzenek a szerencsétlen Belbóval, aki eredetileg azt hitte, szegény, hogy csupán az ő agyszüleményei az illetők. De nekem mindeközben azért lúdbőrzött a hátam, mert egy játékba – az Eco-regény fikciójába – éltem bele magam. A Dan Brown-féle Da Vinci-kódra szervezett turistautak ellenben, akárhogy is, de azt hazudják a valóságos helyszínek (a párizsi Louvre, a Saint-Sulpice templom, a Saint-Lazare pályaudvar, a Château de Villette, Castel Gandolfo, a londoni Temple Church, a King’s College, a Westminster-apátság stb.) szisztematikus végigjárásával, hogy lám-lám: Krisztustól a Szent Grálon és a Karolingokon át az Opus Deiig és napjainkig érő hatályú Terv nem csalás és nem ámítás, hanem kézzelfogható, kőkemény valóság, itt van, tessék. És hogy mennyire nem csupán megítélés vagy ízlés kérdése ez, azt többek között az a két plágiumper is bizonyítja, amelyeknek a felperesei azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy – fikció ide vagy oda – az ő kitalációikat (hogy tudniillik Jézus Krisztusnak gyereke született Mária Magdolnától stb.) Dan Brown lényegében történelmi tényeknek nevezi mégiscsak.

Az Eco-regények nem az effajta (újabban némi kétségbeesett gúnnyal posztfaktuálisnak vagy alternatívnak mondott) „tényekről”, hanem a hamisságukról szólnak. Arról azonban többnyire úgy, hogy szemléletessé tegyék: egy-egy nevezetes tévedés vagy épp „gyanakvó” olvasat miként kel életre és válik pozitív vagy negatív, végső soron akár pusztító erővé. Ezt nevezi egy fontos Eco-esszé már a címében is (La forza del falso, 1994) a hamisság erejének. A hamisságok sorát ebben az írásban a valóságosnál kisebb földtekét feltételező (és az Indiának hitt Amerikát e tévedés folytán fölfedező) Kolumbusz, másrészt pedig a Földet a valóságosnál sokkal nagyobb (és ezért körülhajózhatatlan) gömbnek képzelő salamancai bölcsek kétféle tévedése, illetve annak a további tévedésnek az elemzése nyitja, mely a vitát a gömbpárti haladárok és a maradi laposföld-hívők közti összecsapásnak hiszi. Majd két tudatos, ámde a kereszténység történetét döntően meghatározó hamisítvány – Constantinus adománylevele és „János pap levele”, illetve az 1614-es Fama Fraternitatis R. C. című rózsakeresztes-manifesztum – következik, mely a szabadkőművességet ihlette meg. A példák sorát az a katyvasz zárja, amely a jakobinusokat az ördögi templomos lovagoktól származtató Barruel abbé 18. század végi visszaemlékezéseiből, illetve a szabadkőművességet a jezsuitákkal összeboronáló Eugène Sue ponyvaregényrészleteiből, egy III. Napóleon-ellenes pamfletből és egy másik (mellesleg Dumas Joseph Balsamóját plagizáló) regényíró, Sir John Retcliffe (alias Hermann Goedsche) Biarritz című regényének részleteiből kutyulódott össze, hogy aztán, a Dreyfus-ügy idején, a cári Ohrana főnöke, Pjotr Ivanovics Racskovszkij jóvoltából Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címmel véglegesüljön. És ez utóbbi hamisság gyilkos erejéhez, hatásához bizony aligha fér kétség, hiszen embermilliók iparszerű elpusztításához adott muníciót.

Eco munkamódszerére igencsak jellemző módon több Eco-regényt is felidéz vagy megelőlegez ez az esszé. Elsősorban is A Foucault-ingát, de a „lapos” Föld, illetve a földgömb- és térképprobléma, valamint a János pap levele kapcsán A tegnap szigetét és a Baudolinót is, a templomosoktól a Cion bölcseiig húzódó, ijesztő vörös fonal okán pedig A prágai temetőt, mely a konteógyártás elméleti kézikönyve, azaz A Foucault-inga „gyakorlatias” párjaként is felfogható. De azért is fontos írás ez, mert a frappáns példák ellenére korántsem arról szól, hogy ne tévedjünk, ne hazudjunk, és akkor nem lesz semmi baj. Zárógondolata egy francia filozófus, Jean-François Gautier nyomán meghökkentő kérdést vet fel. Mi van, ha a kozmoszról, a világegyetemről, azaz mindközönségesen a világról alkotott képzetünk is tévedésnek, a messzi múlt sémái által ránk hagyományozódott félreértésnek, sőt alaptalannak bizonyul egyszer csak? „Mi van – szövi tovább a gondolatot Eco –, ha az ősrobbanás is csak ugyanolyan fantasztikus mese, mint az a gnosztikus történet, amely szerint a világ egy ügyetlen demiurgosz elszólásából született?” És itt persze – jegyzi meg – már a világról alkotott képzet kanti kritikájánál tartunk. Legyünk hát résen – mondja –, mert bármikor kiderülhet, hogy tévedtünk, „hisz az enciklopédiát naponta újra kell írni”.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a világ működéséről szóló jóhiszemű tévedéseink, illetve a „gyanakvó olvasatokból” fakadó fantasztikus képzelgések és gonosz hazugságok története, filozófiája és természetrajza nemcsak az Eco-életmű központi témája, hanem egyúttal nyilvánvalóan a szerző személyes szenvedélyének tárgya is volt. A már emlegetett professzornőnek tehát bizonyos értelemben akár igaza is lehetett. Hiszen Ecót – ha úgy tetszik – gyanúsan izgatta az, amitől őneki (vagy mert nagyon hitt valamiben, vagy mert úgy gondolta, hogy ő bizony semmiben sem hisz) a háta is borsódzott. És eszembe jut egy bő negyedszázaddal ezelőtti bolognai este, amikor nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a Mesternek a kérdést, hogy vajon tényleg korunk legateistább gondolkodója-e ő, ahogy egy közkeletű vélekedés állította. Vajon téved-e, akinek szemet szúr, mennyire nem hagyja őt nyugodni az, amit az első regény Széljegyzeteiben nemcsak a detektívregény, hanem a filozófia és a pszichoanalízis alapkérdésének is nevez: „ki a tettes?”… Ő pedig akkor felhajtotta szépen a harmadik gin-martinija maradékát, és azt mondta: hát persze, hogy jó volna, ha volna Isten. Mert arra sem a filozófia, sem a lélektan nem ad választ, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk.

Ő írt egy regényt: elsőt és utolsót. „Ötvenévesen az ember vagy megszökik egy táncosnővel, vagy ír egy bestsellert…” – mondta, és aztán írt még hatot. A rózsa neve végén az elbeszélő lelkesen megdicséri Vilmos atyát, a mesterét, amiért sikerült lelepleznie a gyilkos tervet, ő azonban így hűti le Adsót: „Nem volt terv (…) és én tévedésből jöttem rá.” Nem volt terv? A következő regény, A Foucault-inga már egyenesen a nagybetűs Tervek, az ezoterikus világmagyarázatok gigantikus tablóját adja, A tegnap szigetének elbeszélője a választott barokk fejlődésregény-forma keretei közt a rejtőzködő Isten nyomába ereszti hasonmását, hogy – Spinoza módjára – magában a világban vélje megtalálni őt („Hogyan gondolkodnak a kövek?”), a keresést pedig regénynek álmodja; a Baudolinóban János pap sosemvolt napkeleti királysága válik csodalényekkel teli történelmi valósággá és így tovább. De persze – figyelmeztet a Mester – csak csínján azért ezzel a kérdezősdivel. Elvégre – ahogy A Foucault-inga egyik főszereplője mondja – a vonatrobbantók is Istent keresik.

Hogy is van ez?

„Ugyanazokban a könyvesboltkirakatokban – írta Eco már 1987-ben, nem sokkal A Foucault-inga megjelenése előtt (Irracionalizmus tegnap és ma) –, amelyekben húsz éve Az ész trónfosztása volt látható, Lukács könyve helyett most Julius Evola, René Guénon, Gurdjieff, Titus Burckhardt, keleti gondolkodók művei, alkímiáról, asztrológiáról, jövendőmondásról, fekete mágiáról szóló kézikönyvek kínálják magukat. Hajlunk rá, hogy igazat adjunk Chestertonnak: »Amióta az emberek nem hisznek többé Istenben, nem úgy van, hogy már semmiben, hanem úgy, hogy mindenben hisznek.«” És azóta sem sokat változott a helyzet, sőt. Az igazi bőség (lásd még: hatvanezer éves rovásírás, gyíkemberek és chemtrail, Bilderberg-összeesküvés, háttérhatalmak, „Brüsszel”, Soros és a migránsok stb.) ma már a netre és a politikai agymosás minden korábbinál hatékonyabb fórumaira költözött. (A világ vezető nagyhatalmának vezető embere, talán mert könyvet a saját közlése szerint soha életében nem olvasott, a szűkszavúbb sulykolás híve: ő egymondatos Twitter-üzenetekkel is beéri.)

Mindazonáltal kell a magyarázat, ismeri el tehát (vallja be, közli, hirdeti lelkesen) a Mester. A tudós, a regényíró, aki az Actio Catholica ifjú mozgalmárából lett a szellemi baloldal nagy öregjévé, korunk legateistább istenkeresője. A puszta hiten alapuló ateizmus ugyanis bakfitty, üzeni immár abból a halhatatlanságból, amelyből – mondta, írta Hogyan írok? című szép kis esszéjében – egy-egy cseppnyi ízelítőt ad minden egyes könyv. Hogy vigyázni kell, igen, mert – bár a kutyaharapást szőrivel gyógyító homeopatát, a biorezonancia és a pí-víz, a húszezer éves boszniai piramisok és a hermetikus pszichológia szelíd híveit vagy épp a chemtrail-mérgektől, a védőoltásnak álcázott gonosz mikrochipektől, meg az évezredek óta köztünk élő gyíkemberektől rettegő szegény paranoiásokat sem volna szép dolog egy kalap alá venni azokkal, akik szívük szerint ismét elgázosítás útján győznék le a zsidó világ-összeesküvést – azt azért nem árt látni, hogy a gondolatmenetükben bizony van hasonlóság. A saját meggyőződéséhez az „alternatív tudások” mégoly ártatlan híve is hozzá kell hogy képzeljen ugyanis minimum egy titkos összeesküvést. Azt tudniillik, hogy a mainstream tudomány képviselői tudatosan hazudnak, és nem elvi, hanem nagyon is földhözragadt és cinikus megfontolásból, hatalmi okokból igyekeznek diszkvalifikálni az ő titkos (és persze egyedül érvényes) igazát. És akkor innen sajnos már csak egy kéznyújtásnyira van akár a terrorista is, aki Istent keresi.

Konteóvádra természetesen nem konteóvád a válasz. Olyasmit nyilvánvaló és nevetséges képtelenség volna állítani, hogy aki szerint a globális felmelegedés humbug, a pí-víz viszont gyógyít, Hermész Triszmegisztosz pedig igenis létezett, az szükségképpen náci; vagy (sőt) hogy aki Istent keresi, az előbb-utóbb vonatot is robbant. A tegnapi és tegnapelőtti, lejárt enciklopédiák jó- vagy rosszhiszemű, figyelmetlen vagy nagyon is fondorlatos hátsó szándékú olvasatainak és olvasóinak számtalan (és netán extrém vagy akár szórakoztató) példájával szolgáló Eco-életmű természetesen nem elrettenteni akar a kereséstől és az értelmezéstől – hiszen az egész életműnek is épp a szenvedélyes keresés és értelmezés a tárgya és a lényege. De figyelemre, óvatosságra és szerénységre int. Arra, amit az ő Mesterének mondataival annyi éven át bíbelődő fordító is életre szóló feladatul kapott: hogy azt kell lefordítani – azaz értelmezni tehát –, „ami ott van”.

 

A Mágikus irodalom című sorozat részeként elhangzott előadás (A hamisság ereje) szerkesztett változata. Erőművház, 2017. június 16.

 

Almási Miklós: Aczél – 100

Százéves születésnap, és akkor Szinetár Miklós előhúz a zsebéből egy hosszú tévéinterjút. Huszonhat évvel korábban készült, senki sem tudott róla, nem reklámozta. És most, késő este levetítették. (A titkolózás jogos volt: mit mondjak, az interjúalanyt ma is sokan gyűlölik, ám e film, mint gesztus, annál többet jelentett.)
Szinetár nem lacafacázik, az alapkérdést szegezi neki: mi volt a bukás oka? Aczél láthatóan készült, igen koncentrált elemzést produkál percek alatt. (Gondold meg: pár hónappal a halála előtt!) Nem magáról beszél, hanem az ország sorsáról. Mert a hatalmon belül, majd aztán kívül is, látta, hogyan rohan a rendszer a szakadékba.
„Már készen voltak a reformok”, mondja. Sutyiban, senki se tudott róluk. Most felsorolja a készletet: állam és párt szétválasztása, a vezetésben legyen rotáció, a gazdaságba ne szóljon bele a kormány és a párt, sajtószabadság, legyen ellenzék (fékek!), igazi vállalati munkásrészvétel – a vezetésben ülők legyenek részvényesei a cégnek. Csakhogy Kádár akkor már – ’85-ben vagyunk – mindennek ellenkezőjére tett: annyira félt a reformer Gorbacsov bukásától, hogy nem mert vállalni egy one-man show-t. (Majd minden hangadó KGST-ország Gorbacsov ellen volt…) Közben a gazdaság épp omlott össze.
Szinetár nem hagyja ennyiben: ha így látta a lejtőn futó kocsit, miért nem szólt közbe – ott ült a hatalomban. Miért ment a többivel? Mert – mondja Aczél – a Politikai Bizottságban mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, senki nem mert „rossz híreket” mondani a Főnöknek. „Ezekkel az emberekkel nem tudtam beszélni.” „Egyik se volt fenn a lakásomon…” – Aczél már régóta elszigetelt figura volt: Rákosi alatt börtön, aztán Nagy Imré-s lett, aztán vörös posztó az oroszok szemében, kultúrpolitikáját gyűlölte a pártellenzék, megvetették a népiek. Nézd csak meg, hányszor buktatták ki a hatalomból – ’85-ben végleg. De fontosabb ennél: Kádár is megváltozott ’85-től: nem tűrt meg kritikus javaslatokat, a PB meg olyan gyenge figurákból állt, akik nem merték bemutatni az ország tényleges állapotát.
De – mondja Szinetár – egyszer mégiscsak rádöbbent…
Igen, feleli Aczél, valaki bevitt hozzá egy „igazi”, nem szépített helyzetjelentést: ezerhétszáz pártszervezet követelte, hogy Kádár mondjon le. A nyugati sajtó pedig már a hanyatlás koráról írt. Szóval megmutatták neki a „tükörképét”. Akkor aztán jött az összeomlás. (A film végének drámai vallomása: „Én leszek a bűnbak, bárki lelőhet az utcán”, mondta Aczélnak, utolsó beszélgetésük után a búcsú közben, a kabátjánál elkapva.)
Nem mondom végig az egyórás beszélgetést. Két apró mozzanatot inkább. Kérdés: mi az, amit vállalni tud e korszakból? Válasz: az 1963-tól 1985-ig terjedő időszakot. Ravaszul fogalmaz: sokan tudni vélik, hogy Nagy Imre mellett volt, „pöttyösnek” számított a sztálinista frakció szemében. Azt már kevésbé, hogy ’85 előtt-után lett volna mit mondania. (Egy félmondat azért elhangzik: a „megtorlás éveiben” fékezni próbálta a főtitkárt. Ebből egy időre bünti is lett, vagy csak fekete pont? Ki tudja ma már…
A PB bábfigurákból állt, de – mondja Aczél – a nyolcvanas évek közepe felé a második vonalban már igazi szakemberek álltak. (Mellékesen: egyetlenegyszer mond csak nevet, Újhelyi Szilárdét, a legendás filmstúdió vezetőjéét – jó barátok, börtöntársak voltak…) Volt tehát csapat – mondja –, készen állt a terv az átalakulásra, de (és ez a poén) a bukást már nem lehetett elkerülni. A leszerepelt vezetők cseréjével tán annyit lehetett volna elérni, hogy a bukás után egy huszonöt-harminc százalékos párt maradt volna – jó ellensúlyként a későbbi kormányoknak.
Illúziók? Igen. Végigcsinálta? Igen. Voltak korlátai? Voltak – átmenetileg – letiltott művek, művészek? Igen, voltak. Mentsége? Az ország kiemelkedett a feudális tagoltságból. Bekövetkezett a magyar vidék fellendülése: fürdőszobás házak, nyugdíj a parasztnak, egészségbiztosítás mindenkinek. És amiről nem beszélt – mint ahogy magáról is csak zárójelben –, mit tudott elérni a magyar kultúrában. (Halála után maradt a fiókban betiltott remekmű, kérdi egy külön interjúban Szinetár. „Egyetlenegy se…”)
Száz év. Korlátairól, kihagyott lehetőségekről nem beszélt. Voltak? Igen, voltak. Sajnáljuk. De ez egy célzott interjú, nem életrajz. De a tisztességét megtartotta haláláig. Szinetár pedig e huszonhat évig dugdosott filmmel a csúcson érezheti magát.

Révész Sándor: Az Auschwitz Szanatórium

Az ember vagy az életet szereti, vagy Kertész Imrét. A kettőt együtt nem lehet. Ezt Kertész elementáris életgyűlölete kizárja.

Persze Kertész írói alkotásait, kivált a Sorstalanságot ettől még lehet szeretni, vagy inkább csodálni, mert a szeretet talán nem jó szó egy ilyen fölkavaró és az agyra, szívre ilyen nagy terhet rakó mű esetében. Magánemberként nyilván Kertész Imrét is lehetett szeretni, nyilván ő is szerethette magánhasználatra az életet. Viszont az elmélkedő, elméleteket alkotó Kertészt biztosan nem szeretheti, aki az élet- és embergyűlöletével nem azonosul.

Sajnos előbb ismertük meg a hírnevének magasra emelkedésével nem éppen előnyére megváltozott, idős Kertész naplójegyzeteit, mint azokat, amelyeket sokkal jobb szellemi – és sokkal rosszabb egzisztenciális – állapotában írt a Sorstalanság elkészültét megelőző másfél évtizedben. (Leszámítva a Gályanaplónak abból az időszakból való részeit.)

Most már azonban kezünkben van az a két kötet, amely teljes egészében tartalmazza a Sorstalanság elkészülte előtti másfél évtized feljegyzéseit. (Kertész Imre: Vázlatok. Feljegyzések, tématervek 1958–1963., Kertész Imre Intézet, Budapest, 2023, 216 o.; Kertész Imre: Lét és írás. Feljegyzések 1959–1973., Kertész Imre Intézet, Budapest, 2024, 444 o.)

„És Hans Castorpot is külső erőszakos változás vezeti vissza a világba, mint énnálam. […] Maradunk tehát a Varázshegynél mint legfőbb paradigmánál.” „Nem félek attól, hogy a Varázshegy ugyanezt a témát dolgozza fel a maga hermetikus módszerével… nem félek tehát a gondolat, az alap-probléma teljes átvételétől, mert olyan alap-probléma ez, amit… az életben való jelenlétünk vet fel.” (Vázlatok) Ezt jegyezte föl magának Kertész 1960-ban, amikor lemondott az Én, a hóhér című regénykezdeményének folytatásáról, amelynek öt év alatt egyetlen fejezete készült el, és elhatározta, hogy megírja, amit a következő tizenhárom évben megírt, amit Sorstalanság címmel ismerünk.

Megjárni a koncentrációs tábort deportáltként és megjárni az előkelő svájci szanatóriumot fizető vendégként – ennek tehát ugyanaz lenne a lényege. Davos = Auschwitz, Auschwitz = Davos. De hiszen: „New York = Auschwitz” (2001-es bejegyzés, Mentés másként).

Ha New York is Auschwitz, akkor mi nem? Semmi sem nem, hiszen éppen ez ennek az egyenlőségjelnek a kontextusa a Mentés máskéntban: „Auschwitz folytatódik, mindenütt, mindenben. New York = Auschwitz. Ki nem látja?” Nyilván sokan nem látjuk, de kik vagyunk mi, akik nem látjuk?

A holokauszt egyedülálló voltát Kertésznél radikálisabban nem tagadja senki.

Nincs ebben semmi különös. Ez következik a remekmű, a „legmagasabb rendű objektiváció” létrehozásának igényéből. Olyan mű megalkotásának az igényéből, amelyben az egész világ műegésszé válik. Intenzív totalitás. Ahogy azt Lukács György értette. Aki a legkevésbé sem marxista Kertész számára is fontos igazodási pont volt.

Kertész, noha idős korában duzzogott, hogy anélkül beszélnek „mostanában” a holokausztról, hogy nem hivatkoznak rá, mintha „sohasem írtam volna e tárgyról” (Mentés másként), a legkevésbé sem kívánt holokausztregényt írni, nem óhajtott a holokausztirodalom része lenni. A holokauszt számára csupán a kézre álló életanyag.

A Sorstalanság írása idején született feljegyzések egyik kulcsszava a struktúra. Az életanyag másodlagos. Elsődleges a struktúra, amely egyetemes. Az életanyag mindig partikuláris. Esetleges, hogy mi áll az író kezére, mihez kötik élményei, ismeretei, az élete, mit fogad be a Struktúra tükrözésére alkalmas stílus. A stílus „maga a tartalom. Hiszen a tartalom különben teljesen szabadon választható, s hogy mit választok, azt csakis a stílusom határozza meg.” Akkor lesz az életanyag remekmű anyaga, ha egyetemes érvényű struktúrába építik bele. „Az elbeszélést a Struktúra totalitása diktálja […] a strukturális regény a Struktúrát, pontosabban a társadalmi struktúrát tükrözi.” Ami pedig a stílust illeti: „azért írom-e vajon a Muzulmánt egy gyermek szemszögéből, mert egy gyermeklélek finomságai érdekelnek? Nem, s az infantilizmus stílusa a kor stílusa, vagyis a regény tartalma.” (Lét és írás)

A remekmű igazsága a remekművön kívül az élet sokrétű igazságának csak egy rétegében érvényes feltétlenül. A legabsztraktabban, amelyet a legtöbb dolog közös eleme határoz meg. „Valahol” tényleg Auschwitz az egész világ, de a „valaholon” kívül már nem. Az értő érti, miért egyenlő Auschwitz és Davos, de az értő azért tudja, melyiket válassza a kettő közül, ha választhat. Nem túlságosan nehéz a választás, mivel a „valahol” egyenlőket óriási különbségek választják el egymástól. Kertésznél azonban ezek a különbségek a művén kívül is el-eltűnnek.

Révész Sándor: A zsidó, a puhány okostojás

Az antiszemiták és filoszemiták többnyire megegyeznek abban, hogy a zsidóknak jobban megy. Már amikor nem irtják, nem üldözik őket túlságosan, hanem hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.

A filoszemiták szerint a zsidóknak azért megy jobban, mert jobbak. Mert megérdemlik. Jobban tudják, amit csinálnak. Több köztük az okos, a zseni, a jó üzletember. Az antiszemiták szerint azért megy nekik jobban, mert a saját képükre alakítják a világot, a kapitalizmus is, a szocializmus is az ő képüket viseli, elszívják a levegőt a többiek elől, kizsákmányolják őket, uralkodnak rajtuk, már ha a többiek nem tesznek valamit ez ellen, hanem hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ettől még az antiszemiták is gondolhatják, hogy a zsidók okosabbak, ügyesebbek, jobb üzletemberek és alkalmazkodóképesebbek. Jelentős részük gondolja is. Csak azt gondolják hozzá, hogy annál rosszabb. Annál kevésbé érdemlik meg, amijük van, és a helyet, amit a világban elfoglalnak.

Az antiszemita és a filoszemita egymás tükörképe. Az antiakármi és a filoakármi egymást legitimálja. Ha lehet egy származási alapon meghatározott kollektívumot a többinél jobbnak gondolni, akkor lehet rosszabbnak is, és viszont.

Elég széles körű meggyőződés, hogy az ember köteles az identitásának megfelelő nép filójának lenni, és az azzal ütköző, azzal érdekellentétben, konfliktusban, pláne háborúban álló nép antijának lenni. Ez lenne a nemzetteljesítmény – nálunk a magyarságteljesítmény – minimuma.

Aki nem ilyen, az nemzetidegen, gyökértelen, hazátlan bitang. Esetleg önmegtagadó, öngyűlölő zsidó.

Kérdés, mit kezdjen a zsidók – antiszemiták és filoszemiták által egybehangzóan vélelmezett – jobban menésével az, aki az antiságot és a filoságot is elutasítja, szemitában is, másban is.

Mindenekelőtt le kell mondania arról, hogy a jobban menést valamilyen kollektív minőségnek tudja be. Hiszen ha van ilyen kollektív minőség, akkor van jobb nép és rosszabb nép, szeretetre méltóbb, megvetésre méltóbb, és akkor jogosult az anti is, a filo is. Az anti és a filo elutasítása éppen a kollektív minőség tételezésének elutasítását jelenti.

Ha ezt elutasítjuk, akkor nem marad más lehetőség, mint a személytelen (a kollektívum szintjén személytelen) történelmi-szociológiai tényezőkben, sajátosságokban keresni a magyarázatot.

Kezünkben van egy könyv, amely nagyon határozottan nem filo- és nem anti-, és a jobban menés árnyalásában és értelmezésében, valamint a magyarázó elméletek kritikai megközelítésében nagyon jól teljesít, de az új magyarázó tézis tekintetében nem annyira meggyőző. (Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók? A zsidó siker és kudarc feltalálása Magyarországon, Corvina, Budapest, 2024, 544 o.)

A zsidókról, pontosabban a zsidónak tartottakról való tárgyszerű beszéd esélyei nőnek, legalábbis Európában. A holokauszt távolodik, tettesei, nagykorú túlélői gyakorlatilag már kihaltak. Európában zsidók már sehol nincsenek jelen olyan számban és helyzetben, hogy a társadalom állapotára való erőteljes hatásuk széles körben elhitethető legyen. Igaz, hogy az antiszemitizmushoz nem kell zsidó, de ahhoz azért mégiscsak kell, hogy az antiszemitizmus a társadalomban jelentős mozgósító erő legyen. A világi zsidópártiság, zsidóellenesség ma már nem egy európai társadalmon belüli viszonyokról szól, hanem általában kapitalizmusról (imperializmusról), kommunizmusról, globalizmusról, és mindenekelőtt a Közel-Keletről.

Arról tehát, hogy a mítoszokon túl egy ország, jelesül Magyarország életében milyen szerepet játszottak a zsidók, amikor még mennyiségileg is, minőségileg is számottevő mértékben voltak jelen – a magyarországi vészkorszak előtt –, egyre jobb eséllyel lehet tárgyszerűen beszélni.

Egyre többen vannak abban a lélektani és társadalmi helyzetben, hogy ezt megtehetik. Zsidók és nemzsidók, se-nem-zsidók-se-nem-nemzsidók, zsidók-is-nemzsidók-is egyaránt. Bolgár Dániel könyvének első értéke, hogy ezt a „se nem, se nem”, „is-is” állapotot a bevezetésben megjeleníti, amikor először leírja, hogy tekintse őt az olvasó zsidónak, majd azt, hogy ne tekintse őt annak, és hogy „végül is teljesen mindegy”.

A szerző idézi Isaac Deutscher szavait arról, hogy miként zsidó ő, miközben nem is hívő, nem is világi zsidó nacionalista, és nem is tekinti a zsidót vérségileg meghatározott fajnak: „Zsidó vagyok azonban annak erejénél fogva, hogy feltétlenül szolidáris vagyok az üldözöttekkel és elpusztítottakkal. Zsidó vagyok, mert a zsidó tragédiát a magam tragédiájának érzem.”

Én még ebben a deutscheri értelemben vagyok zsidó, a nálam nagyjából két évtizeddel fiatalabb szerző azonban erről már azt írja: „Ha azonban az én nemzedékem hivatkozik a zsidó szenvedésekre önmeghatározásakor, olyasmit használ arra, hogy regényes identitást nyerjen, ami nem történt és nem is történhetett volna meg vele. Azt hiszem, nekünk ez alapján zsidónak lenni inkább felfuvalkodottság, öntetszelgés lenne, mintsem együttérzés. Nem érzem magam a zsidó szenvedések letéteményesének.”

Bizony valamelyest találva éreztem magam, amikor ezt olvastam. Deutscherrel ellentétben velem sem történhetett volna meg az, ami a holokauszt zsidóságával megtörtént, viszont én legalább átérezhetem, hogy a létezésem egy nő ugyancsak valószínűtlen túlélésének köszönhető, s már születésem előtt elpusztíthattak volna. 1981-ben azonban, amikor Bolgár Dániel született, már nem nagyon voltak a túlélők között termékeny korban lévő nők, és ez a másodfokú érintettség is elhalványodott már. Neki már csak azért kell írnia arról, hogy éppenséggel zsidónak is lehet őt nézni, nehogy az a látszat keletkezzék, hogy valamit titkolni akar.

Nem véletlen, hogy az öntudatos zsidók ma Magyarországon vagy visszakapaszkodnak a hitbe, vagy legalábbis a felekezetbe, vagy/és Izrael távoli nacionalistái. Mi, deutscheri zsidók egyre kevesebben vagyunk. Ami nem is baj.

Mindenesetre Bolgár esetében ez a felemás érintettség éppen megfelelő mérték az érdekeltséghez is, az elfogulatlansághoz is.

Bolgár Dániel ugyan kimutatja, hogy a zsidóknak összességében nem ment annyival jobban, mint ahogy azt a nemzsidók és a történészek jelentős része gondolja (pár évvel ezelőtt vitába is keveredett e tárgyban Ungváry Krisztiánnal), de azt nem vitatja, hogy jobban ment nekik, és éppen ennek az okát kutatja. Arra az eredményre jut, hogy a zsidó sikerek oka „a róluk folytatott képzelgésben rejlett”. Azt képzelegték a zsidókról, hogy Weöres kisfiújának szóhasználatával a seggükben is fejük van, észben erősebbek, testben viszont gyengébbek a nem zsidóknál. Ez az előítélet jelent meg az értékelésükben az iskolában, a munkaerőpiacon, ebből keletkezett az előnyük azokon a pályákon, amelyeken a fejüket használják az emberek, és így juttatta a többség, az erősebb fél előnyhöz önmaga rovására a gyengébbet, a megvetettet, a zsidót.

Még visszatérünk rá, miként és milyen eredménnyel igazolja a szerző a tézisét, előbb azonban nézzük meg a könyv példáival, miként alakult a zsidókról alkotott kép.

Révész Sándor: A kurvára gazdag eszperantó

A 18. század óta az emberiség alapkérdése a racionalitás ereje a világban. Van ennek a kérdésnek egy olyan eleme, amely azok figyelméből is kiesik, amely iránt azok is érdektelennek mutatkoznak, akik egyébként elkötelezett hívei az emberi társadalmak racionális működésének.

A kurvának sok szinonimája van a magyar nyelvben. De mindegyik alatt nőt értünk. Kit sértettek már meg úgy, hogy „a kurva apád!”? Aki úgy akar megtanulni magyarul, hogy a nyelv gazdagságát élvezze, annak sok szót kell az agyába vésnie, hogy változatosan tudja kifejezni magát ebben a témakörben, és felismerje olvasmányaiban a kurva szinonimáit.

További szavakat kell az agyába vésnie, ha a kurva hímnemű párját is meg akarja nevezni. Tudnia kell azt is, hogy a rokonértelmű szavak melyikéhez lehet a férfit jelölő elemet illeszteni. Hímringyó van, de hímkurva nincs. De a ringyót is csak a hímmel lehet összetenni. Aki férfi ringyót mondana, azt megmosolyognánk, és elkönyvelnénk, hogy ő csak egy tébláboló idegen a magyar nyelvben. Vagy új szavakat tanulhat az idegen: selyemfiú, dzsigoló. Ha az utóbbit ismeri másik nyelvből, akkor is meg kell jegyeznie, hogy a magyarban is van, de még arról is tudnia kell, hogy ezt a szót a magyar anyanyelvűeknek csak egy része ismeri. Tisztában kell lennie vele, hogy nagyjából milyen közegben számíthat a szó ismeretére. Mert ennek a közegnek a jellege, mérete nem ugyanolyan a különböző nyelvekben. Arról ne is beszéljünk, hogy ez a szó parkett-táncost is jelenthet, aki nem nyújt szexuális szolgáltatásokat.
A kurva szóval két teljesen különböző helyzetben lévő nőt jelölhetünk meg. Azt, aki pénzért nyújt szexuális szolgáltatásokat, és többnyire nem élvezi a dolgot. De kurvának mondják azt is, aki saját örömére vagy legalábbis nem anyagi okokból fekszik le a szokásosnál gyakrabban, az átlagosnál több partnerrel. Ha a hivatásost egyértelműen meg akarja nevezni az idegen, újabb szavakat kell megtanulnia: prostituált, örömlány stb. De ettől még a kurva jelentésének bizonytalansága nem tűnik el.

A helyzetet bonyolítja a kurva szó sokféle alkalmazási lehetősége olyasmire, aminek semmi köze a szexualitáshoz. Lehet vele átkozódni, nyomatékosítani, lehet negatív és pozitív értelemben használni. Amikor Gyurcsány Ferenc arról beszélt hírhedt őszödi szónoklatában, hogy a baloldalnak nem kell lehajtania a fejét „ebben a kurva országban”, azt politikai ellenfelei úgy interpretálták, hogy a miniszterelnök legyalázta, meggyalázta a saját hazáját és annak népét. Hívei pedig éppen az ország és népe iránti elkötelezettséget, valamiféle vagány kedveskedést hallottak ki abból a kurvából.

A kurvára alak gyakorta csupán a nagyon szinonimája vagy fokozása. Mint például ennek az írásnak a címében. Ezt a címet, ha csodálkozik is rajta, mindenki érti, aki a magyar nyelvbe beleszületett, vagy régóta benne él. De mekkora része érti – mennyi tanulás után – azoknak, akik idegen nyelvként tanulják a magyart, mint mi más nyelveket? Melyik nyelvtanár vezeti be tanítványait a magyar kurva rejtelmeibe akár egy felsőfokú nyelvtanfolyamon?
Minden etnikus nyelv tele van ilyen kurvákkal.

Az idősebbek emlékeznek még Brachfeld Siegfried német anyanyelvű, Berlinben született humoristára, konferansziéra, akinek Magyarországról származott el az apja, akit ide sodort fiatalemberként a kegyetlen történelem, magyarul konferált, már évtizedek óta ebben a nyelvi közegben élt, amikor a nyelvvel kapcsolatos problémáit ezzel a példával érzékeltette: Neki azt mondták, hogy a húz és a von ugyanazt jelenti. Szinonimák, amelyek gazdagítják a nyelvet. De ha gazdagítják, akkor miért nem mondhat dugóvonót és hegedűhúzót? Is. Miért nem szabad ebben az esetben szinonimákkal gazdagítani a nyelvet? Ő nem tette, de mi tegyük hozzá, hogy ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy a húzás mégsem egészen ugyanaz, mint a vonás, hiszen a hegedűvonóval nem elvonják valakinek a nótáját, hanem elhúzzák. Ha elvonják valakitől a nótáját, az egészen mást jelent, miközben annak is megvan a külön elsajátítandó idiomatikus jelentése, ha elhúzzák valakinek a nótáját. Amivel nem éppen a mulatságát szolgálják.

Révész Sándor – A mindenre jó mindenre rossz: a zsidó

Két héttel a Hamász iszonyatos terrorakciója után cikket írtam a Hvg.hu-ra Nincs most tiszta lelkiismeret címmel. Természetesen október 7. hatása alatt. Harel Chorevnek, a Tel-avivi Egyetem palesztin ügyekben járatos professzorának a véleményéből indultam ki. Ő három dolgot állított. Egy: Izrael nem távozhat Gázából, amíg meg nem semmisíti a Hamászt. Kettő: a kőkemény diktatúrát képviselő Hamászt Gáza lakosságának nagy többsége nem támogatja. Három: a Hamász elpusztítása Gázában hatalmas áldozatokkal jár majd, és jelentős részben azok a fegyvertelenek, civilek, gyerekek fogják elveszteni életüket, otthonukat, mindenüket, akik nem a Hamász hívei és cinkosai. Ha elvárjuk is, mint ahogy elvárjuk, az izraeli hadseregtől, hogy mindent tegyen meg a civilek, ártatlanok életének megóvása érdekében, akkor is tudjuk, hogy ez a minden nagyon kevés lesz, hiszen a Hamász elhelyezkedése, az élőpajzs alkalmazása ezt garantálja.

Összeszorult torokkal írtam le: olyan katonai akcióval kell egyetértenem, amelybe ártatlanok tömegei pusztulnak bele, és így kell fenntartanom azt az egyedül lehetséges humanista álláspontot, hogy nem lehet különbséget tenni ártatlan életek értéke, elvesztésük súlya között származási vagy vallási alapon. Izrael Hamász elleni háborúját lehet észérvekkel helyeselni, de tiszta lelkiismerettel nem. Ezért írtam, hogy nincs most tiszta lelkiismeret.

Azóta történt egy és más. Kiderült, hogy a Hamász megsemmisítése elérhetetlen cél, amelyet irtózatos pusztítás és minden pesszimizmusunkat felülmúló mértékű tömeghalál ellenére sem sikerülhetett megközelíteni. Az is kiderült, hogy az izraeli hadsereg nem tett meg mindent sem az ártatlan áldozatok számának, sem az élők szenvedéseinek, nélkülözésének enyhítése érdekében.

A visszacsapás legkésőbb a januári tűzszünet felborítása után már végképp aránytalanná vált, és a túszok kiszabadítását is késleltette.

Mindezek után még sokkal nehezebb volt a lelkiismereti teher, amelyet már a háború kezdetén is sokan azzal vetettek le magukról, hogy „Nincsenek »szerencsétlen palesztinok«, civilek, kizárólag Hamász-hívő terroristák vannak”. Már akkor is sok ilyen szöveget olvashattunk a Facebookon, és aztán egyre többet. Ha nincs ártatlan moszlim, akkor mindenki megérdemelte a halált és a szenvedést Gázában, és nyilván megérdemelné másutt is.

Az izraeli kormány politikáját támogatók körében egyre erősödött, bővült, hangosodott az a véleményközösség, amely az ellenségképét kiterjesztette az iszlám egészére, a világ lakosságának negyedére.

Ők ugyanazzal az érvelési technikával élnek, mint bármely más vallási közösség, a keresztények vagy a zsidók ellenségei: idézik azokat a gyilkossági kötelezettségekre vonatkozó passzusokat a Koránból, amelyeket az antiszemiták/antijudaisták az Ószövetségből és a Talmudból, a kereszténység ellenségei pedig az Új Testamentumból. (Idéztem ilyeneket minden oldalról a cáfolatokkal együtt az Élet és Irodalom 2024. december 13-i számában.[1])

Raáb Renáta: Az isten helyébe lépő isten

Gyurcsány Ferenc: Az isteni ember (Budapest, 2026, Vitányi Iván Archívum – Mozgó Világ Alapítvány, 519 oldal)

Az asztalos munkavégzésének legfőbb alapanyaga a fa, a péké a liszt, a politikusé pedig az ember. Ha nincs ember, ha nincs egymáshoz kapcsolódó emberi közösség, akkor politika sincs. Ezért nem meglepő, hogy a visszavonult egykori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc nagyszabású kultúrfilozófiai esszéjét az emberről, pontosabban az isteni emberről és saját szakmájáról, a politikáról írta. Mert ember és politika kéz a kézben jár.

A címválasztás óhatatlanul eszünkbe juttatja Yuval Noah Harari Homo Deus (Emberisten) című kötetét, jóllehet a negatív konnotációjú, a technológiával teremteni akaró, mintegy az Isten helyébe lépő „emberisten” és a római sztoikusokra vagy a reneszánsz humanista emberre emlékeztető „isteni ember” (Homo Divinus) két teljesen különböző kategória. Bár mindkét munka az egykötetes világmagyarázatok ambíciójával lép fel, és egyaránt vizsgálja korunk kihívásait – mint például a hagyományos vallási kapaszkodók utáni, Isten nélküli világot és az algoritmusok társadalmi következményeit –, a két szerző megközelítése gyökeresen eltérő. Míg Harari túltechnologizálja a kérdést, és azt vizionálja, hogy az embert a biotechnológia, a genetika és a kibernetika istenszerűvé, felsőbbrendű kaszttá változtatja, addig Gyurcsány Ferenc klasszikus erkölcsi és politikai feladatban látja a megoldást: a digitális világban az embernek magának kell vállalnia a felelősséget, és belülről, önmaga számára kell megalkotnia a maga erkölcsi mércéjét.

A Mozgó Világ által kiadott könyv megjelenésében van valami szimbolikus. A 2000-es évek elejének fiatal üzletember-politikusa ugyanis a Mozgó Világnál kezdte a politikai pályáját a Merjünk baloldalinak lenni! című programadó esszéjével, és most, 2026-ban, úgy tűnik, ugyanitt zárja le Az isteni emberrel.

Míg az 1999 és 2004 között megjelent korai tíz kisebb-nagyobb terjedelmű cikkének-esszéjének tárgya Magyarország volt, a 2026-os munkája immár kiterjeszti horizontját a teljes nyugati civilizációra.[1]

A fiatal politikus az évezred elején nem kisebb ambícióval robbant be a magyar közéletbe, mint hogy a politikai és gazdasági rendszerváltás után végrehajtsa a társadalmi, szociális és jóléti rendszerváltást is, amelynek egyik célja a polgárosodás, az öntudatos, autonóm magyar polgár megteremtése volt. „Hiába vannak demokratikus intézmények, ha azokat nem demokratikus meggyőződésű emberek működtetik” – írja már 2001-ben.[2] A célból logikusan következik a program: az esélykiegyenlítés; a modernizáció; a szocializmusból örökölt, elmaradott, jóléti ellátórendszerek (egészségügy, oktatás) átalakítása, hogy az érkező EU-s forrásokat ne rosszul működő, feneketlen kutak nyeljék el; a regionális egyenlőtlenségek felszámolása; a zárványosodott premodern Magyarország nyugati szintű, posztmodern területeihez való felzárkóztatása; a gazdaság dinamizálása; az ország tőkebevonzó képességének növelése; autópályák, kollégiumok, hidak építése; végül az iskolai szegregáció és a felső tízezer közpénzen való újratermelődésének megszüntetése. A szerző azon kevés politikusok közé tartozik, akik nemcsak az íróasztalfióknak írtak, hanem a politikai arénában is megküzdöttek azért, hogy a hosszú évek alatt elméletben kiérlelt programpontjaik a gyakorlati megvalósításra is esélyt kapjanak. Reformprogramjának részleteit immár miniszterelnökként, 2006. május 26-án egy több mint egyórás, fejből elmondott beszédben tárta pártjának frakciótagjai elé, kérve támogatásukat a megvalósításhoz. A vonakodó reakciók miatt azonban arra kényszerült, hogy elmondjon még egy második, meggyőzésre szánt beszédet is, amelyben már nem a szakpolitikai programpontok, hanem az indulati, retorikai elemek domináltak. A huszonöt perces második beszéd ugyan rövid távon, a helyszínen elérte célját, hiszen zöld utat kaptak a reformelképzelések, de annak tendenciózusan megvágott kiszivárogtatása, kiegészülve a 2008-as világgazdasági válsággal, hosszú távra megpecsételte nemcsak a politikus és reformjai sorsát, hanem Magyarország jövőbeli modernizációját is.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Hatos Pál: Az 1918-as köztársaság fanyar öröksége

0
A történelem mindig valaminek és valakiknek a történelme, egy családé, egy falué, egy városé, egy nemzeté – egy köztársaságé. Közösségeké, amelyek éppen olyan elképzeltek,...

Novemberi tartalom