Egyéb

Kezdőlap Egyéb Oldal 3

Parászka Boróka: Bevásárlás a politikusellátóban

Aranyba öltözött férfi bukkan fel minden falon, plakáton. Bármerre utazik az ember Romániában, elnökválasztási kampány van, tele az ország a szélsőjobbos George Simion portréival. Nagyon olcsó lakást, román „felemelkedést” ígér, Romániát – ha nyer – „a románoknak” adja vissza. A szokásos, unos-untig ismert szélsőjobboldali lózungok, jelszavak. Semmi sem változik 2000 (amikor majdnem elnökválasztást nyert a rettegett Vadim Tudor), 1990 (amikor a rendszerváltás minden reményét elmosta a szélsőjobb feltámadása és az így generált etnikai zavargások) vagy a harmincas-negyvenes évek óta (amikor a Vasgárda tartotta rettegésben az épphogy megszületett országot). Ugyanazzal a retorikával, ugyanazokkal a gesztusokkal ugyanolyan hatást ér el a régi-új vezérjelölt.

Egyetlen különbség van: a technika. Remek minőségben, kitűnően vágott, meghökkentő perspektívákból forgatott videók, profi fotósok által készített képek teszik mégis újszerűvé Simion egyébként bamba, ósdi üzeneteit. Egész forgatókönyvíró csapat, népes stáb szaladgál körülötte, hogy spontánnak tűnő kis filmetűdökben lehessen ő a nemzetmentő betyár, aki betör a románok életét tönkretevő nagytőkések, háttérhatalmak rezidenciájára, üzletébe, fogadójába, hogy ott élő (Facebookon, YouTube-on közvetített) videókkal leplezze le őket. Naponta sok tucat portré, dokumentum és zsánerfotó készül a pártvezérről, ha akarjuk, ha nem, ömlenek ránk ezek, együtt élünk vele, ismerősünkké válik. Valljuk be, egy idő után hiányozni kezd. Követjük, kissé szégyenlősen, mint egy könnyen fogyasztható sorozat epizódjaiban a karaktert, amelyik a bőrünk alá mászott. És elfeledkezünk róla, hogy a film, amit nézünk, nem a szórakoztatásunkra készül, sokkal inkább a tömeg választófülkébe tereléséhez.

A kampánytechnológia, amit a román szélsőjobb rengeteg pénzért megvásárolt magának, hatékony, hatásos, új, szerteágazó. És egyébként semmi, de semmi köze az antiszemita, magyarellenes, összeesküvés-elméletekből és gyűlöletkeltésből élő politikához, ami Bukaresttől Nagyváradig és Iaşi-tól Temesvárig használja, most épp a román elnökválasztás letarolásához. Ez egy általános technológia és egy jól összerakott üzleti modell, bárki befizethet rá. Ha a kliensnek van elég pénze (sok pénze!), megkap mindent ahhoz, hogy rengeteg embert el lehessen érni, és befolyásolni lehessen. Kap kampányanyag-gyártó szaktudást, eszközöket, közösségimédia-elérési stratégiát, az úgynevezett „mainstream” média ingerküszöbét is simán átütő tartalmakat. De legfőképpen megkapja azt a politikai karaktert, személyiséget, megjelenést, amelyet könnyen, gyorsan és nagy hatásfokkal fel lehet használni. Leemelhet magának bármikor a politikai marketing gardróbjából egy olyan figurát, amit bármikor magára ölthet, ha mandátumot, népszerűséget, pozíciót akar.

Ezért válik egyre hasonlóvá világszerte minden politikus, függetlenül a saját meggyőződésétől, programjától.

Kőrizs Imre: Költészet és valóság

Három prózakötet, amelyek közül egyik sem fikciós természetű: a Márai házaspár könyve naplószemelvényeket tartalmaz, Száz Pálé útijegyzeteket, Szűcs Terié pedig fő szólama szerint betegségtörténet, demencianapló.

Márai köztudomásul nagy naplóíró volt, a magyar irodalomban e minőségében az egyik legnagyobb: A teljes napló terjedelme tizennyolc kötetre rúg. Ráadásul vezetett – és legkésőbb élete végén bizonyára megsemmisített – egy másik naplót is: ebben azokat a személyes jellegű feljegyzéseit rögzítette, amelyek hiánya a nagyközönségnek szánt kötetekben alighanem minden olvasónak feltűnik. Erről a „házi naplóról” egyébként a felesége feljegyzéseiből értesülhetünk. Márai Sándorné (Matzner Ilona, Lola) ugyanis maga is írt naplót: szövegének mintegy a fele két évvel ezelőtt, összesen csaknem ezerhétszáz nagy alakú oldalon Betűbe zárva címmel jelent meg Nagy Zselyke válogatásában és szerkesztésében, Ötvös Anna szöveggondozói munkája eredményeként, a kassai Márai-kutató által írt utószóval és bőséges jegyzetekkel is ellátva.

Takáts Andrea színésznő a házaspárnak ebből a tengernyi naplójegyzetéből merített kötete anyagát, Máraiék kettősére állítva a fejgépet. A színpadi metafora itt arra utal, hogy a könyv voltaképpen annak az ötrészes felolvasószínházi előadásnak a szövegkönyve, amely Takáts Andrea és Hegedűs D. Géza előadásában került színpadra. Mindketten előszót is írtak a kötethez, Takátsé abból a szempontból nélkülözhetetlen, hogy a szerkesztés szempontjait is bemutatja, Hegedűsé, éppen a maga esszéisztikusságában, már felesleges.

A könyv alapötlete éppoly kitűnő, mint amilyen kézenfekvő: egymás mellé állítani a házaspárnak a közös életükre vonatkozó külön-külön feljegyzéseit. Ugyanezzel a módszerrel futólag Száz Pál is él, amikor a Radnóti házaspár párizsi tartózkodását felidézve összeolvassa a költő és Gyarmati Fanni megfelelő naplójegyzeteit.

Hargitai Miklós: A világ végén

Ha az ember Andalúziában van, nem szabad kihagynia a közeli Portugáliát sem. Azt, hogy mennyire közeli, spanyol léptékkel mérjük: alig 400 kilométer, tehát ott van a szomszédban. Az ember beül reggel az autóba, és délre már Faróban van. Vagy Perában, ha rátesz még egy fél órát. Armação de Pêrában nem a Földközi- (és pláne nem az Alborán-) tenger hullámzik, mint Malagában: túl vagyunk Gibraltáron, ez bizony már az Atlanti-óceán. Más az illata, az íze, más a homok, a szél, a nap – tömény egzotikum, akkor is, ha két éve egyfolytában a tengerparton vagyunk. Armação de Pêra egy halászfalu, amelyet épp ezekben az években kezd elfoglalni és a maga képére formálni a tömegturizmus. A parton megállni már csak a kijelölt parkolóban lehet, de a parkolás még ingyenes. A halászok a parton sütik a frissen fogott halat, de van Lidl is az otthoni étkekre vágyó külföldieknek. Lehet napernyőt meg napozóágyat bérelni – bár egyelőre nem sok helyen –, de sokkal jellemzőbb látvány az egyszerűen a homokban hagyott, ponyvával letakart halászfelszerelés meg az oldalára fordított bárka árnyékában hűsölő fürdővendég. Lehet supozni, de némi apróért a halászok is kivisznek a nyílt vízre színes csónakjaikon.

Csak egy estét és egy éjszakát töltöttünk Pêrában, de ezek voltak a nyár legszebb órái. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miért; minden bizonnyal a hely meg a hangulat miatt. Amikor érzed, hogy jó helyen vagy: van ilyen, csak egyre ritkább.

Másnap reggel elindultunk Lisszabonba, ami egy újabb közel 300 kilométeres út észak felé. Két jellemző látnivaló adódik közben. Az egyik az agyag: már Huelvánál elkezdődik amúgy, ami még bőven Spanyolország, és eltart Lisszabonig, meg bizonyára tovább is. Vörös agyag, rajta fekete törzsű fák több száz kilométeren át. A másik jellegzetesség ugyanis a paratölgy – származására nézve inkább bükk –, a térség legfontosabb gazdasági növénye. Paratölgyültetvények az út mentén több száz kilométeren át: ez Dél-Portugália. A vidék nem látszik gazdagnak, sőt, inkább szegénynek tűnik. Ember sehol, települések alig, paratölgyfák mindenhol. Meg gólyák. Soha sehol nem láttunk annyi gólyát, még a Fertő osztrák oldalán sem. Gólyafészkek a fákon, a templomtornyokon, a távvezetékeken. Egy-egy vezetéktartó oszlopon akár 20-30 fészek. Eleinte nem értettük, hogy kerülnek erre a száraznak és forrónak tűnő vidékre a gólyák. Mivel táplálkoznak vajon? Aztán kiderült, hogy ha gólyát látunk valahol, akkor hamarosan vizet is fogunk látni. Mediterrán éghajlat, kis óceáni beütéssel, és sokkal több csapadékkal, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Portugáliában vannak folyók – mármint olyan folyóvölgyek, amelyekben nyáron is folyik a víz –, tavak, sőt rizsföldek is. És a gólyák minden térképnél pontosabban jelzik, hogy víz van a közelben.

Farkas Zoltán: Arcképvázlat jegybanki háttérrel (1.)

Matolcsy György tizenkét éve a Magyar Nemzeti Bank élén

Jövő márciusban lejár Matolcsy György mandátuma. Ha kitölti, azzal büszkélkedhet, hogy két ciklusban elnökölte a Magyar Nemzeti Bankot. Márpedig a jelek szerint kitölti. Ha miniszteri ténykedését is hozzávesszük, összességében cirka tizenhét éven át volt a magyar gazdaság- és pénzügypolitika egyik fő, olykor legfőbb irányítója. Működése nem múlik el nyomtalanul.

Négy és fél évtizedet meghaladó pályáját megannyi fordulat jellemezte. A rendszerváltás előtt dolgozott a Pénzügyminisztériumban, majd annak Pénzügykutatási Intézetében, tagja volt az MSZMP-nek, és reformközgazdászként Antal László, Bokros Lajos, Csillag István és Lengyel László társaságában egyik szerzője az alternatív gazdaságpolitikát, pluralizmust szorgalmazó Fordulat és reform című programnak. A többpártrendszer hajnalán szembekerült kutatótársával, a zsenikategóriába sorolt Antal Lászlóval, és a Magyar Demokrata Fórum csapatába fészkelte be magát. A szabad választások után Antall József kormányában a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára lett – egyúttal Rabár Ferenc pénzügyminiszter riválisa és intrikus kritikusa. Miután Rabár 1990 decemberében megelégelte, hogy Matolcsy állandóan keresztbe tesz, lemondott. Antall pedig megvált Matolcsytól is.

Matolcsy a kormányzati kaland után különböző elnevezésű, általa gründolt, súlytalan kutatóintézeteket vezetett, mindeközben három éven át képviselte a magyar kormányt a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál. A Horn-kormány működése idején élből elutasította a Bokros Lajos pénzügyminiszter és Surányi György jegybankelnök nevével fémjelzett 1995-ös gazdasági stabilizációt, amelynek következtében 1996 és 2001 között lendületesen nőtt a gazdaság, lefékeződött az infláció és nagy csökkenés után kezelhető szinten stabilizálódott az államadósság. Időközben Matolcsy a Fideszhez csapódott, az 1998-as választások előtt évi hétszázalékos gazdasági növekedés ígéretével hitegette Orbán Viktort és a közvéleményt. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként 2000-től beindította a klientúraépítésre kiválóan alkalmas Széchenyi-tervet, majd bőséges állami támogatással a költségvetésnek már középtávon is súlyos terhet jelentő lakáshitel-támogatási rendszert. Ekkor kezdődött az addig fegyelmezett költségvetési politika fellazítása, amire miniszterelnökként Medgyessy Péter rátett egy lapáttal.

A Medgyessy-, a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány működése alatt az ellenzéki Fidesz fő gazdasági teoretikusaként és programírójaként ténykedett, ő jegyzi a Fidesz–KDNP mindmáig utolsó, 2010-es választási programjának gazdaságpolitikai fejezetét. Orbán Viktor 2010-ben nemzetgazdasági miniszternek nevezte ki. Tárcája átvette a Pénzügyminisztérium szerepét is, ezzel ő lett a gazdaságpolitika legfőbb irányítója. Nevéhez fűződik a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása, az ágazati különadók bevezetése, a nyugdíjkorhatár megkeményítése, a rokkantnyugdíjasok felülvizsgálata, járandóságuk átsorolása és megvonása, a minimálbér adómentességének felszámolása, az áttérés az egykulcsos személyi jövedelemadóra, a Nemzetközi Valutaalappal egy éven át folytatott pávatánc, és ő pendítette meg először a keleti nyitás politikáját is. Az általa várt gyors növekedés helyett azonban 2012-ben recesszió következett be – részben az általa büszkén vállalt unortodox eszközök miatt, amelyeket az üzleti élet és a pénzvilág meghatározó körei elutasítottak. A 2008–2009-es globális pénzügyi válság után az uniós tagállamok körében a magyarországi stabilizáció tartott a legtovább, a gazdaság teljesítménye csak 2014-ben érte el a krízis előtti szintet. Matolcsy Széll Kálmán-terve is legfeljebb félsikert hozott: a beígért négy-öt esztendőre ütemezett gyors adósságcsökkentés helyett lassú, fokozatos adósságleépítés kezdődött, amely 2020-ban a pandémia alatt a visszájára fordult.

Orbán Viktor 2013 márciusában nevezte ki a Matolcsyt a Magyar Nemzeti Bank élére. Politikája itt is sokat változott, a szokatlan jegybanki megoldásoktól az ortodox tézisek újrafelfedezéséig, a miniszterelnöki szándékok feltétlen kiszolgálásától a kormánnyal folytatott verbális csatákig, a jegybank nyereségével való büszkélkedéstől a veszteség és tőkehiány mentegetéséig ívelt. Ezt a tizenkét éves periódust tekintjük át kétrészes sorozatunkban, három metszetben. Az első rész azt vizsgája meg, miképp veszítette el közpénzjellegét sok száz milliárd forint. A második részben először azt foglaljuk össze, mi vezetett oda, hogy az Európai Unión belül Magyarországon volt a legnagyobb az infláció és a legmagasabb az irányadó kamat, majd pedig azt, hogyan lett a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből két esztendő alatt akkora veszteség, hogy saját tőkéjét teljesen elvesztette, sőt mínuszba vitte. Amit egyszer majd közpénzekből kell megtéríteni.   

Révész Sándor: A zsidó, a puhány okostojás

Az antiszemiták és filoszemiták többnyire megegyeznek abban, hogy a zsidóknak jobban megy. Már amikor nem irtják, nem üldözik őket túlságosan, hanem hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.

A filoszemiták szerint a zsidóknak azért megy jobban, mert jobbak. Mert megérdemlik. Jobban tudják, amit csinálnak. Több köztük az okos, a zseni, a jó üzletember. Az antiszemiták szerint azért megy nekik jobban, mert a saját képükre alakítják a világot, a kapitalizmus is, a szocializmus is az ő képüket viseli, elszívják a levegőt a többiek elől, kizsákmányolják őket, uralkodnak rajtuk, már ha a többiek nem tesznek valamit ez ellen, hanem hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ettől még az antiszemiták is gondolhatják, hogy a zsidók okosabbak, ügyesebbek, jobb üzletemberek és alkalmazkodóképesebbek. Jelentős részük gondolja is. Csak azt gondolják hozzá, hogy annál rosszabb. Annál kevésbé érdemlik meg, amijük van, és a helyet, amit a világban elfoglalnak.

Az antiszemita és a filoszemita egymás tükörképe. Az antiakármi és a filoakármi egymást legitimálja. Ha lehet egy származási alapon meghatározott kollektívumot a többinél jobbnak gondolni, akkor lehet rosszabbnak is, és viszont.

Elég széles körű meggyőződés, hogy az ember köteles az identitásának megfelelő nép filójának lenni, és az azzal ütköző, azzal érdekellentétben, konfliktusban, pláne háborúban álló nép antijának lenni. Ez lenne a nemzetteljesítmény – nálunk a magyarságteljesítmény – minimuma.

Aki nem ilyen, az nemzetidegen, gyökértelen, hazátlan bitang. Esetleg önmegtagadó, öngyűlölő zsidó.

Kérdés, mit kezdjen a zsidók – antiszemiták és filoszemiták által egybehangzóan vélelmezett – jobban menésével az, aki az antiságot és a filoságot is elutasítja, szemitában is, másban is.

Mindenekelőtt le kell mondania arról, hogy a jobban menést valamilyen kollektív minőségnek tudja be. Hiszen ha van ilyen kollektív minőség, akkor van jobb nép és rosszabb nép, szeretetre méltóbb, megvetésre méltóbb, és akkor jogosult az anti is, a filo is. Az anti és a filo elutasítása éppen a kollektív minőség tételezésének elutasítását jelenti.

Ha ezt elutasítjuk, akkor nem marad más lehetőség, mint a személytelen (a kollektívum szintjén személytelen) történelmi-szociológiai tényezőkben, sajátosságokban keresni a magyarázatot.

Kezünkben van egy könyv, amely nagyon határozottan nem filo- és nem anti-, és a jobban menés árnyalásában és értelmezésében, valamint a magyarázó elméletek kritikai megközelítésében nagyon jól teljesít, de az új magyarázó tézis tekintetében nem annyira meggyőző. (Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók? A zsidó siker és kudarc feltalálása Magyarországon, Corvina, Budapest, 2024, 544 o.)

A zsidókról, pontosabban a zsidónak tartottakról való tárgyszerű beszéd esélyei nőnek, legalábbis Európában. A holokauszt távolodik, tettesei, nagykorú túlélői gyakorlatilag már kihaltak. Európában zsidók már sehol nincsenek jelen olyan számban és helyzetben, hogy a társadalom állapotára való erőteljes hatásuk széles körben elhitethető legyen. Igaz, hogy az antiszemitizmushoz nem kell zsidó, de ahhoz azért mégiscsak kell, hogy az antiszemitizmus a társadalomban jelentős mozgósító erő legyen. A világi zsidópártiság, zsidóellenesség ma már nem egy európai társadalmon belüli viszonyokról szól, hanem általában kapitalizmusról (imperializmusról), kommunizmusról, globalizmusról, és mindenekelőtt a Közel-Keletről.

Arról tehát, hogy a mítoszokon túl egy ország, jelesül Magyarország életében milyen szerepet játszottak a zsidók, amikor még mennyiségileg is, minőségileg is számottevő mértékben voltak jelen – a magyarországi vészkorszak előtt –, egyre jobb eséllyel lehet tárgyszerűen beszélni.

Egyre többen vannak abban a lélektani és társadalmi helyzetben, hogy ezt megtehetik. Zsidók és nemzsidók, se-nem-zsidók-se-nem-nemzsidók, zsidók-is-nemzsidók-is egyaránt. Bolgár Dániel könyvének első értéke, hogy ezt a „se nem, se nem”, „is-is” állapotot a bevezetésben megjeleníti, amikor először leírja, hogy tekintse őt az olvasó zsidónak, majd azt, hogy ne tekintse őt annak, és hogy „végül is teljesen mindegy”.

A szerző idézi Isaac Deutscher szavait arról, hogy miként zsidó ő, miközben nem is hívő, nem is világi zsidó nacionalista, és nem is tekinti a zsidót vérségileg meghatározott fajnak: „Zsidó vagyok azonban annak erejénél fogva, hogy feltétlenül szolidáris vagyok az üldözöttekkel és elpusztítottakkal. Zsidó vagyok, mert a zsidó tragédiát a magam tragédiájának érzem.”

Én még ebben a deutscheri értelemben vagyok zsidó, a nálam nagyjából két évtizeddel fiatalabb szerző azonban erről már azt írja: „Ha azonban az én nemzedékem hivatkozik a zsidó szenvedésekre önmeghatározásakor, olyasmit használ arra, hogy regényes identitást nyerjen, ami nem történt és nem is történhetett volna meg vele. Azt hiszem, nekünk ez alapján zsidónak lenni inkább felfuvalkodottság, öntetszelgés lenne, mintsem együttérzés. Nem érzem magam a zsidó szenvedések letéteményesének.”

Bizony valamelyest találva éreztem magam, amikor ezt olvastam. Deutscherrel ellentétben velem sem történhetett volna meg az, ami a holokauszt zsidóságával megtörtént, viszont én legalább átérezhetem, hogy a létezésem egy nő ugyancsak valószínűtlen túlélésének köszönhető, s már születésem előtt elpusztíthattak volna. 1981-ben azonban, amikor Bolgár Dániel született, már nem nagyon voltak a túlélők között termékeny korban lévő nők, és ez a másodfokú érintettség is elhalványodott már. Neki már csak azért kell írnia arról, hogy éppenséggel zsidónak is lehet őt nézni, nehogy az a látszat keletkezzék, hogy valamit titkolni akar.

Nem véletlen, hogy az öntudatos zsidók ma Magyarországon vagy visszakapaszkodnak a hitbe, vagy legalábbis a felekezetbe, vagy/és Izrael távoli nacionalistái. Mi, deutscheri zsidók egyre kevesebben vagyunk. Ami nem is baj.

Mindenesetre Bolgár esetében ez a felemás érintettség éppen megfelelő mérték az érdekeltséghez is, az elfogulatlansághoz is.

Bolgár Dániel ugyan kimutatja, hogy a zsidóknak összességében nem ment annyival jobban, mint ahogy azt a nemzsidók és a történészek jelentős része gondolja (pár évvel ezelőtt vitába is keveredett e tárgyban Ungváry Krisztiánnal), de azt nem vitatja, hogy jobban ment nekik, és éppen ennek az okát kutatja. Arra az eredményre jut, hogy a zsidó sikerek oka „a róluk folytatott képzelgésben rejlett”. Azt képzelegték a zsidókról, hogy Weöres kisfiújának szóhasználatával a seggükben is fejük van, észben erősebbek, testben viszont gyengébbek a nem zsidóknál. Ez az előítélet jelent meg az értékelésükben az iskolában, a munkaerőpiacon, ebből keletkezett az előnyük azokon a pályákon, amelyeken a fejüket használják az emberek, és így juttatta a többség, az erősebb fél előnyhöz önmaga rovására a gyengébbet, a megvetettet, a zsidót.

Még visszatérünk rá, miként és milyen eredménnyel igazolja a szerző a tézisét, előbb azonban nézzük meg a könyv példáival, miként alakult a zsidókról alkotott kép.

Lady Chatterley álmodik

Húsz éve volt? Vagy kétszáz?

Egy álom visszahozza.

A kis garzonlakásból

rendelő lett azóta.

De most a régi ágyad,

és én felül, mint szoktam,

a pattanás az orrod

mellett még most is ott van.

Elég egy csípőringás,

belém csúszik a farkad,

kitöltesz, felsikoltok,

a négy fal hallgat, hallgat.

A kéj fáj így, de jobban

fáj, hogy most is szeretlek,

hogy rajtad kívül senki

nem látott már hevesnek,

bőr, szőr és pattanások,

mosógép, ágy vagy asztal,

munkálkodhatnak bennem

akármiféle fasszal,

a szívig egy sem ér el,

nincs ami ki- s betöltsön,

a sikolyom csak playback,

az érzelem csak kölcsön.

Sodor, sodor az élet,

még összetart egy álom,

egyet, csak egyet kérek,

bassz szét a másvilágon.

(Megjelent a Mozgó Világ 2024 szeptemberi számában – nyitókép: katafora.hu – a szerk.)

Álhivatal valódi civilek ellen

Martin József Péterrel beszélget Herskovits Eszter

Az idén létrejött Szuverenitásvédelmi Hivatal első két kiszemeltje az Átlátszó és a Transparency International lettek. A hivatal és az azt létrehozó törvény már a látszatra sem ad: azt, hogy vegytiszta belpolitikai céllal jött létre, és nincs köze valódi, szuverenitással kapcsolatos aggályokhoz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kocsis Máté még a tervezet elkészültekor azt mondta: borsot akarnak törni a külföldről finanszírozott újságírók, álcivilek és „dollárpolitikusok” orra alá. S bár a hivatalnak nincs szankcionálási jogköre, fordulhat állami szervekhez, ha törvénytelenséget észlel. Martin József, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója azt mondja: a törvény nemcsak hogy nem szolgálja a szuverenitásvédelmet, de meg is sérti. A lehetséges célokról, Magyarország kilátásairól és korrupcióról is beszélgettünk.

Révész Sándor: Az Auschwitz Szanatórium

Az ember vagy az életet szereti, vagy Kertész Imrét. A kettőt együtt nem lehet. Ezt Kertész elementáris életgyűlölete kizárja.

Persze Kertész írói alkotásait, kivált a Sorstalanságot ettől még lehet szeretni, vagy inkább csodálni, mert a szeretet talán nem jó szó egy ilyen fölkavaró és az agyra, szívre ilyen nagy terhet rakó mű esetében. Magánemberként nyilván Kertész Imrét is lehetett szeretni, nyilván ő is szerethette magánhasználatra az életet. Viszont az elmélkedő, elméleteket alkotó Kertészt biztosan nem szeretheti, aki az élet- és embergyűlöletével nem azonosul.

Sajnos előbb ismertük meg a hírnevének magasra emelkedésével nem éppen előnyére megváltozott, idős Kertész naplójegyzeteit, mint azokat, amelyeket sokkal jobb szellemi – és sokkal rosszabb egzisztenciális – állapotában írt a Sorstalanság elkészültét megelőző másfél évtizedben. (Leszámítva a Gályanaplónak abból az időszakból való részeit.)

Most már azonban kezünkben van az a két kötet, amely teljes egészében tartalmazza a Sorstalanság elkészülte előtti másfél évtized feljegyzéseit. (Kertész Imre: Vázlatok. Feljegyzések, tématervek 1958–1963., Kertész Imre Intézet, Budapest, 2023, 216 o.; Kertész Imre: Lét és írás. Feljegyzések 1959–1973., Kertész Imre Intézet, Budapest, 2024, 444 o.)

„És Hans Castorpot is külső erőszakos változás vezeti vissza a világba, mint énnálam. […] Maradunk tehát a Varázshegynél mint legfőbb paradigmánál.” „Nem félek attól, hogy a Varázshegy ugyanezt a témát dolgozza fel a maga hermetikus módszerével… nem félek tehát a gondolat, az alap-probléma teljes átvételétől, mert olyan alap-probléma ez, amit… az életben való jelenlétünk vet fel.” (Vázlatok) Ezt jegyezte föl magának Kertész 1960-ban, amikor lemondott az Én, a hóhér című regénykezdeményének folytatásáról, amelynek öt év alatt egyetlen fejezete készült el, és elhatározta, hogy megírja, amit a következő tizenhárom évben megírt, amit Sorstalanság címmel ismerünk.

Megjárni a koncentrációs tábort deportáltként és megjárni az előkelő svájci szanatóriumot fizető vendégként – ennek tehát ugyanaz lenne a lényege. Davos = Auschwitz, Auschwitz = Davos. De hiszen: „New York = Auschwitz” (2001-es bejegyzés, Mentés másként).

Ha New York is Auschwitz, akkor mi nem? Semmi sem nem, hiszen éppen ez ennek az egyenlőségjelnek a kontextusa a Mentés máskéntban: „Auschwitz folytatódik, mindenütt, mindenben. New York = Auschwitz. Ki nem látja?” Nyilván sokan nem látjuk, de kik vagyunk mi, akik nem látjuk?

A holokauszt egyedülálló voltát Kertésznél radikálisabban nem tagadja senki.

Nincs ebben semmi különös. Ez következik a remekmű, a „legmagasabb rendű objektiváció” létrehozásának igényéből. Olyan mű megalkotásának az igényéből, amelyben az egész világ műegésszé válik. Intenzív totalitás. Ahogy azt Lukács György értette. Aki a legkevésbé sem marxista Kertész számára is fontos igazodási pont volt.

Kertész, noha idős korában duzzogott, hogy anélkül beszélnek „mostanában” a holokausztról, hogy nem hivatkoznak rá, mintha „sohasem írtam volna e tárgyról” (Mentés másként), a legkevésbé sem kívánt holokausztregényt írni, nem óhajtott a holokausztirodalom része lenni. A holokauszt számára csupán a kézre álló életanyag.

A Sorstalanság írása idején született feljegyzések egyik kulcsszava a struktúra. Az életanyag másodlagos. Elsődleges a struktúra, amely egyetemes. Az életanyag mindig partikuláris. Esetleges, hogy mi áll az író kezére, mihez kötik élményei, ismeretei, az élete, mit fogad be a Struktúra tükrözésére alkalmas stílus. A stílus „maga a tartalom. Hiszen a tartalom különben teljesen szabadon választható, s hogy mit választok, azt csakis a stílusom határozza meg.” Akkor lesz az életanyag remekmű anyaga, ha egyetemes érvényű struktúrába építik bele. „Az elbeszélést a Struktúra totalitása diktálja […] a strukturális regény a Struktúrát, pontosabban a társadalmi struktúrát tükrözi.” Ami pedig a stílust illeti: „azért írom-e vajon a Muzulmánt egy gyermek szemszögéből, mert egy gyermeklélek finomságai érdekelnek? Nem, s az infantilizmus stílusa a kor stílusa, vagyis a regény tartalma.” (Lét és írás)

A remekmű igazsága a remekművön kívül az élet sokrétű igazságának csak egy rétegében érvényes feltétlenül. A legabsztraktabban, amelyet a legtöbb dolog közös eleme határoz meg. „Valahol” tényleg Auschwitz az egész világ, de a „valaholon” kívül már nem. Az értő érti, miért egyenlő Auschwitz és Davos, de az értő azért tudja, melyiket válassza a kettő közül, ha választhat. Nem túlságosan nehéz a választás, mivel a „valahol” egyenlőket óriási különbségek választják el egymástól. Kertésznél azonban ezek a különbségek a művén kívül is el-eltűnnek.

Dalos György: Ingó, a flamingó

Berlin, 2024. június 14.

Bevallom, nincs személyes viszonyom az állatokhoz. Olykor megsimogatok egy kutyát vagy cicát, messziről tisztelem a bölcs elefántot vagy az arisztokratikus párducot, rámosolygok a vicces majomra, nyitott ablaknál jólesően kiszűröm a külső zajokból a madárcsicsergést, de ezeknél a szabványreakcióknál ritkán jutok tovább. Most azonban némi késéssel eljutott hozzám és megragadott egy állatvilághoz kapcsolódó hír, miszerint elhunyt a berlini Zoo legöregebb lakója, a 75 éves Ingó nevű rózsás flamingó. Rendkívülisége már korán feltűnhetett, hiszen a Zoo 77 flamingója közül egyedül ő kapott nevet – ez a privilégium madaraknak nem, hanem csakis emlősöknek és főemlősöknek, így Bao Bao pandának vagy Knut jegesmedvének jutott osztályrészül születési jogon.

Ingónak azonban nemcsak egyediségét igazoló neve, hanem életrajza is van, jóllehet töredékes. Lábgyűrűje szerint 1948. június 23-án született Kairóban s onnan került 1955-ben az akkor megnyílt kelet-berlini Állatkertbe (Tierpark). Itt, feltehetően az ellátási nehézségek miatt, hamar túladtak rajta, s mivel akkor még nem volt Fal, átszállították a nyugat-berlini Zooba, amelynek azután élethosszig lakója lett. Fajtatársai közül leginkább matuzsálemi korával tűnt ki – a flamingók átlagos élethossza a természetben 20, maximálisan 30 év. Rács mögött, igaz, szegett szárnyon, de ellenségek nélkül és napi gondozás mellett akár 50 évig elélhetnek. Ingónak ennél is többre telt. A szerencse is hozzászegődött: 66 évesen, mondhatni, már nyugdíjasként túlélte a 2017 októberében pusztító Xavier ciklont, amelynek a Zooban 18 flamingó esett áldozatául. Most, hogy békésen elhalálozott, kitömött teteme hamarosan visszatér a város keleti részébe, beköltözik a Természettudományi Múzeumba, Bao Bao panda és Knut jegesmedve szomszédságába.

F. Szabó Emese: Behódol, lelép, megőrül

Beszélgetés Fullajtár Andreával

Kellenek a valódi hősök, hogy egyáltalán legyen kultúránk, ki kell állni a hazugság ellen, miközben szinte minden területen a hatalom előrenyomulását látjuk. Milyen lehetősége, esélye van egy színésznek, ha elfoglalják a színházát, és milyen lehetősége van a művésznek a színpadon kívül? Vérmérséklet függvénye, ki mennyire vállalja fel a véleményét, de bizonyos ügyekért muszáj kiállni, mondja Fullajtár Andrea, a Katona József Színház színésze.

– Ha végiggondoljuk, hogy klasszikusan kik számítanak erős nőnek, akkor általában Zrínyi Ilona, Báthory Erzsébet meg Antigoné jut eszünkbe. De a 21. században ez talán egy kicsit megváltozott. Ki számít ma erős nőnek?
– Miért változott volna meg?

– Például azért, mert Anna Politkovszkaja egy ötvenkilós újságíró volt, mégis olyan ügyeket vitt végig, amit nem gondolna az ember (Anna Politkovszkaja a Nova Gazeta riportereként kiemelt figyelmet fordított a csecsen háború eseményeire és Vlagyimir Putyin erőszakos hatalomgyakorlására. Hamar a rendszer ellensége lett, 2006-ban annak a háznak a liftjében, ahol élt, agyonlőtték. A Katona József Színház Pelsőczy Réka rendezésében és Fullajtár Andrea szereplésével mutatta be Stefano Massini monodrámáját Az átnevelhetetlen címmel.)
– De pont ez a példa mutatja, hogy nagyon is abba a kategóriába tartozik ő is, akit hősként tudunk látni vagy kezelni. Ha végignézzük a történelemben azokat a nőalakokat, akik valamilyen ügyet vittek, akár számos, rendkívül nagy hatalommal bíró férfi ellenében is, akkor ilyen értelemben Politkovszkaja élettörténete ugyanezt mutatja, hiszen Ramzan Kadirov és Vlagyimir Putyin nagy kritikusáról beszélünk, aki tulajdonképpen megnyitotta azoknak az újságíróknak a sorát, akiket aztán később a rendszer kivégeztetett ilyen-olyan formában. Úgyhogy szerintem ebben nincs különbség. Amiben van különbség, hogy az oknyomozó újságírás 20. századi, 21. századi műfaj, és abban ő úttörő volt minden értelemben. Ahol komolyan újságírást tanítanak, ott az ő alakja felmerül.

– Amikor olvastam a naplót, a brutalitását tekintve is erős volt, ugyanakkor húsz év távlatából olvasva ezt a szöveget, lényegében a neveket kicserélve, akár a mi környezetünknek is megfelel. Jó, mondjuk nálunk még nem gyilkoltak meg senkit a nyílt utcán. De ez egészen döbbenetes.
– Az előadás kicsit más, mint a napló, de abszolút így van. Amikor elkezdtem az Orosz naplót olvasni, a századik oldalnál le kellett tennem, mert szinte pánikrohamot kaptam attól, ami le van írva. Jóval korábbi sztori, több ponton passzolt az ottani, akkori forgatókönyvhöz képest az itthoni, mostani helyzethez, hogy kellett pár nap, hogy tudjam folytatni. Az, hogy itt Magyarországon ez a színház bevállalta és játssza a darabot, és bemutatja Politkovszkaja munkásságát, szerintem nagyon fontos. Putyin utasítása szerint oroszul őt nem adhatják ki. Ezzel együtt nagyon sok helyen, Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban fogalom lett a neve. Magyarországon gyakorlatilag nem tudják, hogy ki volt. Ez a darab ilyen értelemben misszió is, beszélni kell róla. Nagyon pontosan látta az összefüggéseket, és fel tudta térképezni a hatalom mozgatórugóit. Mindig a kényes pontokra tapintott, mindig pont arról kérdezett, ami nem volt ildomos, pont azokra a helyekre ment el, ahova más nem, pont azokat az embereket kérdezte, akiket nem lett volna szabad, vagy akiket a rendszer mindenképpen el akart hallgattatni. Elhallgattatták őt is. Aztán a későbbi, az elmúlt húsz évben kiépült putyini rendszernek gyakorlatilag ez lett a direktívája, azóta is ezt lehet látni. Alekszej Navalnij példáját látva talán már az átlag magyar olvasó is tudta mérni, mennyire fontos volt minden rendszerkritikust valamilyen nagyon kemény, erőszakos módszerrel elhallgattatni. (Amikor Navalnij halálhíre bejárta a sajtót, a február 20-i előadás végén kivetítették a politikus arcképét, minden szék alá egy mécsest tettek, amit a nézők hazavihettek, hogy otthon is emlékezzenek ezekre az emberekre és áldozatukra. – F. Sz. E.)

– Ugyanakkor pont az ő, illetve Navalnij példája vetheti fel, hogy van-e ennek értelme. Mindketten meghaltak, a nyomorult rendszer pedig sértetlenül virul tovább.
– A hétköznapi élet szempontjából nincs értelme. Ismerőseimnek, akik nem voltak tisztában Politkovszkaja életével, elmeséltem, hogy miről készítünk előadást, ez volt az első kérdésük és reakciójuk. Hogy két gyerek anyja ne csináljon ilyet, illetve miért csinál ilyet?

– Mert újságíró.
– Mindkét gyereke a mai napig azt gondolja, sőt, a lánya meg is jelentetett róla egy könyvet, hogy iszonyú fontos volt, amit csinált. De persze a hétköznapi élet perspektívájából úgy tűnik, nincs értelme az ilyen tetteknek, áldozatoknak. Ugyanakkor ha történelmileg nézzük, az életfilozófia, a bátorság felől közelítünk hozzá, azt látjuk, hogy ha nincsenek ilyen típusú példaképek, akkor nincs kultúránk sem. Nem lehet hazugságban élni, és azt várni mindenkitől, hogy a hazugságot táplálja az életében. Kellenek olyan emberek, akik kimondják az igazságot még akkor is, ha tudják, hogy mi az ára. Ez azt is jelenti, hogy azt a kérdést, volt-e az áldozatnak értelme, pusztán ebben a formában nem szabad föltenni. Az lenne a jó, ha minél többen lennénk ilyenek, vagy lehetnénk ilyenek, nem pedig az, hogy még ők se legyenek.

– A Katonában futó két darabjában is központi szerepet kap a család, a rosszul működő család. Tolsztoj óta tudjuk, hogy milyenek a boldogtalan családok, de ezekben a darabokban, az Isten, haza, családban vagy a Tíz eszkimóban elképesztő a frusztráció a családon belül. Ez a családnak mint magnak a szétesését jelenti? Vagy csak egy drámai terep?
– Két nagyon eltérő előadásról van szó. Két teljesen más típusú problémát nagyítottunk fel. Az Isten, haza, család három ókori görög szerző művei alapján íródott, arról szól, hogy generációk hogyan örökítenek tovább egy alaptraumát, ami sok esetben nem is úgy történt, nem is úgy igaz, és a leszármazottak egyfajta átokként hagyományozzák tovább. Én az egyik legfontosabb előadásnak tartom a Katonában, méghozzá azért, mert olyan sok ezer éves problémáról beszél, amit a mai napig kerülget a pszichológia. Megpróbálja megérinteni, megpróbál beleharapni, valamit csinálni vele, de érdemi válasz még nem született arra, hogy a génjeinkkel együtt hogyan, miért örökítjük tovább, s miért nem tudjuk letenni azokat a viselkedési hibákat vagy azokat a kudarcokat, amelyekkel egyikünk sem szeretne együtt élni, mégis bátran és tulajdonképpen teljesen vakon örökítjük tovább a következő nemzedéknek. Akárhányszor beszélek olyanokkal, akik az Isten, haza, családot megnézték, szinte mindenki azzal az érzéssel távozik az előadás után, hogy valami ilyesfajta előadás utáni belső munka az, ami sok mindenre rámutat a saját családjával kapcsolatban.

– A traumák átörökítése, átokként kezelése nem áll meg a családnál. Hiszen előszeretettel emlegetünk néplelket, hogy a magyar/orosz/német az milyen ember, milyen típus. Ez legalább ilyen súlyos béklyó. Más családot és környezet mutat meg a Tíz eszkimó. És könnyedebb hangnemben.
– A Tíz eszkimó tök más sztori. Arról szól, hogy a mai magyar közélet hogyan rohasztja szét a belső viszonyokat, hogy a családokat hogyan választja szét pusztán az, hogy melyik pártoldalhoz tartoznak, hogy ugyanarról a problémáról lehet két teljesen más állítást megfogalmazni, csak azért, mert az egyik baloldali, a másik jobboldali gondolkodású. Ott nem maga a család van a fókuszban, hanem a közélet hatása és az, hogy hogyan romlik meg ettől a legszemélyesebb szintig a viszony az emberek között.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Mozgó Világ 2020 április – a teljes szám

0
"Néhány megmaradt fórum, közösségi oldal, magánbeszélgetés közhellyé koptatott asszociációja Boccaccio Dekameronját szokta mostanában fölidézni - így jelöli meg a karanténirodalom örök darabját P. Szűcs...