Nyílik a szeme, kidugja a lábát a takaró alól. Megfordul, felül, villanyt gyújt. Pizsamában figyel. Kimegy a mosdóba, leül a vécére. Kibámul a billenő ablakon. A teregetőköteleket rángatja a szél. Vizel. Megtörölné magát, de elfogyott a papír. Az üres gurigát a helyén hagyja. Az instant kávét a vécé ablakában tartja, érte nyúl, saccra önt a bögrébe, forró vizet enged rá. Visszamegy a kisszobába, kortyolva iszik. Megnézi az órát. Fél hat.
Már jön is. Nem. Mégsem. Vár. Az ágyra könyököl. Keskeny fénysáv jelenik meg a párnája mellett. Lejjebb egy nyitott könyv, fogvájó, savanyúcukor, rejtvényújság, egy óraszíj. A fejtámla felett egy rés van a falon, megérinti, belenéz. Na, most jön. Papír zsebkendőt keres. A fürdőszobába megy, leül a vécére, kakál, megtörli magát a zsebkendővel. Kimosná a vécét, de nem megy le. Pumpál. Visszamegy a szobába. Lassan mozog, az ágy szélére ül. Sajog a rüsztje. Ágyából átlát a szomszéd egy sorban nyíló függőablakára. A szádákat nézi, az elvarrásokat. Eszébe jut, hogy felkelés óta fázik, megérinti a radiátort. Majdnem hideg. Kiemeli a csöpögő fűtőtest alól a ruszlis dobozt. Félig van vízzel. Ahogy lehajol az üvegért, érzi, hogy megint mennie kell.
Leül, töröl, pumpál, kimossa a vécét. Figyeli, ahogyan a záporozó víz a lefolyóba sodorja a galacsinokat. A fal mögül egy mérleget vesz elő, rááll. Hetvennégy és fél. Hangosan mondja, hogy el ne felejtse. Visszamegy a szobába, a naplóját keresi. Feltúrja az ágyában gyűlő újság- és szemétkupacot. Magazinok, egy régi beutaló a laborba, egy fél zokni, üres tik-takos doboz, vietnámi balzsam, narancs- és szotyolahéjak, egy Avon katalógus, 2016. Kinyitja, nézegeti. Két fiatal nő száll be egy piros sportkocsiba, nevetnek. A távolban a tenger, egy fehérre meszelt világítótorony, előtte táncoló emberek. Fűzöld teszter a sportkocsi motorháztetője felett. Megszagolja. Aloé és citrus. A fűszeres illat tetszik neki. Puhán elhelyezi a katalógust az ágy szélén, a tesztert felül hagyja.
Ölébe vesz egy csomó újságot, két képeslap alól kilóg a naplófüzet. Az esti súly alá beírja a reggelit. Jobb helyre kell tenni, mert mindig ez van. Körbenéz a szobában. A kis sámlin egy függöny, a tévé tetején az Iparművészeti lexikon, a legyezőpálma tövében a manikűrolló, a szobabiciklin az utcai ruhák. Az ablakpárkányra teszi a naplót. Bugyit vesz a fiókból, zoknit, melltartót. Megszagolja a nadrágot a szeméremvarrásnál. Még hordható. Összekapcsolja a hasán egy ziherejsztűvel. Megszagolja az inget a hóna alatt. Másik kell, ezt visszahajítja a bicikliülésre. Kezet mos, lealapozza magát, kifesti a szemét, kékkel. A konyhába megy. Lassan mozog. Megkeresi a tárcáját. Kabátot húz, sapkát, nejlonzacskót rak a húzós kocsiba.
Szereti a városi hajnalt. Szájon át lélegzik, nagyokat. Lombos ecetfák, vastag salak, kövér rigók trillái az oszlopsoron. Nyitásra ér a közértbe. Válogat az aznap lejáró termékek között. Hideg van a hűtőpult felett, kézfejére húzza a kabátot. Értékcsökkent tejet és joghurtot tesz a kosárba. Két üveg víz, kígyóuborka, felvágott, szalvéta és vécépapír, borsó ebédre, egy napilap. A pénztárhoz megy. Mindig szorong, hogy becsapják. A teljes áru és az akciós holmik közé újságot tesz, a kassza végéhez áll, feszülten figyeli a monitort. Várja a blokkot, nyel, úgy hallja, a pénztáros dohog mögötte. Elteszi a blokkot, otthon majd ellenőrzi.
Mindig ugyanott megy haza, a fagyalbokrok mellett. A sorházaknál lassít, tudja, milyen sorrendben hajtanak ki a kocsik a garázsból, épp amikor odaér. Vár. Hazadöcög, kipakol. Joghurtot önt a jénaiba, felaprítja a párizsit, sajtot, uborkát. Összekeveri, megsózza. Van még egy szeletelt kenyér a nejlonban. Az üres zacskót a fiókba teszi. A joghurtos dobozt elmossa.
Hóna alá veszi az újságot, a szobába megy. Szeret ágyban reggelizni. Lassan mozog a keze. Előbb a zöldségeket eszi, a sajtot és a párizsit a végére hagyja. Kapcsolgatja a tévét. Átugorja az m1-et, káromkodik, visszalép. Hangosan bömböl az időjárás-jelentés. Csatornát vált. Kenyérhéjjal kitörli a jénait, lerakja a puff és a szemeteszacskó mellé a földre. Lehúzza a nadrágját, zokniját, nyög. Lassan feltekeri a fáslit. Majdnem combtőig ér. Ráveszi a zoknit, a tréningnadrágot. Megint a naplóját keresi. Eszébe jut, hogy az ablakba rakta. Beírja a dátumot, széklet híg, kétszer. Előveszi a blokkot, ellenőriz, pipál. 2100 forint. Könyvel. Leírja, hogy mi történt vele tegnap. Összefutott Orsival, a volt főnökével a közértben. Orsi kétszeresen özvegy, nem tud egyedül élni, most is van valakije. Meghívta magukhoz vacsorára. Nem tudja, mi legyen. Még ha elmenne is, mit venne fel? A kötések, a fásli. Alig tudja ráhúzni a zoknit. Sportcipője hosszában kettészakadt, egy meglazult szál tartja elöl. Nem győzte takargatni a húzós kocsival Orsi előtt. Még szerencse, hogy a sapkát nem vette le. Haragszik magára, amiért inkább sapkát hord március végén, csak hogy ne kelljen hajat mosnia. Nyel egy nagyot. Rázza a fejét. Na nem, még el sem fogadta a meghívást, és már szétfeszíti a görcs. Nem veszi fel Orsinak a telefont, ha hívná. Kinyomja. Kihúzza. Kikapcsolja. Ha sokat zaklatja, számot cserél.
Rámarkol a tollra. Haldoklik a Mari. A szomszéd látta Kérivel a vasúton. Alig ismerte meg. Napszemüvegben volt, a fején platinaszőke paróka. Ezt nem érti. Mari világéletében mahagónivörös volt. Leírja a naplóba: platinaszőke? Karácsony előtt két nappal tudta meg a keresztlányától, hogy az exférje feleségének utolsó stádiumú mellrákja van. Mire orvoshoz ment, már fekélyes volt a bal melle. Az első két kemóig elviselhetetlenül bűzlött, ezt is a keresztlánya mondta. Kéri kétszer hívta a hónapban. Szerdán együtt ebédeltek. Forró leves, galuska, kistányéron répa, hús. Kéri az asztalnál átadott egy csomagot. Vegyianyag-szaga volt. Nyestusanka. Hogy megvarrná-e, ha megvan még az Olympos. Neki nem megy. A Mari meg – Kéri elnyelte a mondat végét. A gőz fölé hajolt. Aztán szalvétát kért, hogy felitassa arcáról a verejtéket. Tizenöt évnyi különélés után is tudja, milyen arcot vág a volt férje, amikor elfojtja a sírást. Ebéd után elszívtak egy cigit a kertben. Nem dohányzik, de most jólesett. Egymásnak adogatták. Búcsúzáskor Kéri ígérte, hogy holnap felhívja. Ha a Mari elaludt. Akkor kimegy a konyhába, majd onnan. Így a vége fele nem tudja az ember, hogy örüljön vagy sírjon, amikor véget ér vagy elkezdődik egy új nap. Ezt mondta a férje. Gondolkodik. Eleje, vége. Honnan hova? És vissza? Honnan vissza? Létezik az örök visszatérés? Ez ugrott be, régen olvasta valahol. Fogalmazza magában a szavakat.
Megnézi magát az ablaküvegben, ujját végighúzza a szemöldöke ívén. Nincs is íve, hanyag. Rendbe hozná, de émelyeg a forrósodó gyanta szagától. Félreteszi a naplót, a tollat. Lassan mozog. A függönyöket figyeli, az elvarrásokat. Egy döglött legyet a két ablakszárny között. Megnézi az órát. Hét után már leveheti a fűtést. Március végén nyolctól óránként két fokkal melegszik a levegő. Akkor majd húsz fokon fűt, éjjelre meg kiveszi az ágyneműtartóból a pokrócot. Átnyúl a párnán a termékkatalógusért. A sportkocsi, a világítótorony előtt táncoló emberek. Nevetnek. Bedörzsöli a teszterrel a füle alatt a nyakát. Becsukja a szemét, nyel, nyelvét nekinyomja a szájpadlásának. Aloé és citrus. „Platinaszőke a Mari”, fut át az agyán. Hétkor kattogva megáll a vekker. Ül még pár percig az ágyon, mielőtt felhúzza.
Kép: Kelemen Zénó (Csapásirány)
