Tu m’aimes? Non, je ne te’aime pas.
Szeretsz? Nem szeretlek.
Hogyhogy?!
Szeme kiguvad a döbbenettől. Nem lehet igaz! Pas vrai. Hétrét görnyed, tu exagères, ami sok, az sok, ezt a csapást már nem fogja kibírni. Itt helyben fog kinyiffanni nekem, a St-Paul megállóban, pont itt, ahol a metró végre kijön a föld alól a boldogító természetes fénybe, ott fog ő végleg alámerülni az örök sötétségbe. Fújtat, mais alors, nem hiszem el, még ilyet, szemlátomást kést döftek a szívébe ezzel a nem szeretéssel.
Együtt szálltunk fel az Étoile-nál, már ott gyanakodni kezdtem, hogy a fickó a tömegtiprást kihasználva hátulról nekem simul, ágaskodó farkát mintegy véletlenül a combjaim közé nyomja, olyan sietősen sündörgött tovább, mint akinek takargatnivalója van. Persze akármi belém nyomódhatott, mondjuk egy esernyő, vagy egy plasztik zacskóban himbált vörösboros üveg. Csúcsforgalomban ilyesmin kár fennakadni. Ha kéz csúszik fel a combomon, az más, akkor rúgok. Szerencsére rögtön találtam ülőhelyet, és felvehettem azt a magamba süppedt, kiürült tekintetű utazópozíciót, amelyet kéthetes itt-tartózkodásom alatt önvédelemből elsajátítottam. Nem nézni se jobbra, se balra, ehhez tartottam magam, így aztán látni nem láttam, hogy a fekete óriás a fémrúd mögül bámul, de valahogy rézsútosan, a kapaszkodó karok között nem a szememen, hanem inkább a tarkómon át elhatolt a tudatomig a figyelemsugár, amitől még inkább leszegtem a fejemet, nehogy szemkontaktus legyen. Hogy a fickó mormog is magában, nem hallhattam, mert nagy volt a zaj, a metrókocsi minden kis kanyarulatban veszettül csikorgott, egy lódenkabátos alak Vivaldit furulyázott az ajtóban, egy tarka, afrikai ruhás fekete csörgődobbal koldult, a másik kocsiból egy rockzenekar tört utat magának. Az utazóközönség üveges szemmel, megadóan zötykölődött, sokan újságba vagy könyvbe mélyedtek, akkor még nem volt mobiltelefon. A Concorde-nál leszálltak a hangosak, és felszállt egy derékig érő szőke hajú fiatalember, letérdelt egy idős hölgy lábához, kifűzte a cipőfűzőjét, levette cipőjét, és masszírozni kezdte a lábát. Egymás után vette hosszú ujjai közé ez a Jézus-arcú a bütykös hölgytalpakat, mindenki természetesen fogadta, mintha a menetjegy árába beletartozott volna ez a szolgáltatás.
A megállókban a hirdetéseket nézegettem, árzuhanás a Galerie Lafayette-ben, zuhannak ki a majmok az ablakon, de miért pont majmok? Az alagútban is kinéztem, magamat láttam a sötét ablaküvegben, így szemüveg nélkül talán nem is vagyok olyan ronda. Legfeljebb nem látok olyan jól, a hajamat is le fogom vágatni.
A Châtelet-nál az új felszállókkal a fekete óriás mellém sodortatta magát, úgy, hogy az ágyéka a vállam magasságába kerüljön, és minden fékezés és kanyar löketét kihasználva nekem esett, vagyis dőlt. Nem tudtam nem észrevenni mesterkedéseit, de nem reagáltam. Megtanultam, hogy az a legcélszerűbb.
Eleinte nem tudtam úgy metróra szállni, hogy ne lássak meztelen csigákat. Hallottam már róla, hogy a franciák eszik a csigát, talán kipotyogtak a kosárból, de ennyi? Furcsa szokásaik vannak ezeknek, nyersen eszik az osztrigát citrommal. Csak akkor jöttem rá, hogy miről van szó, amikor egyszer rajtam volt a szemüveg. Alaposan szemügyre vettem, nem tévedek-e, aztán elpirultam zavaromban, hogy túl sokáig bámultam oda. Más se kellett a szatíroknak! Beindultak az ártatlanság hajnalpír rózsái láttán, csak úgy duzzadozott a sliccükből kilógatott fütykösük. Attól kezdve megpróbáltam nem nézni sehova, de minthogy mégsem utazhattam behunyt szemmel, egy óvatlan pásztázás során tekintetem bármikor beleakadhatott egybe. Úgy kell tenni, mintha nem vettem volna észre semmit. Ahogy a clochard-ok mellett is úgy kell elhaladni az alagutakban, mintha ott se lennének. Kidugja, kidugja, ő dolga. Ha nagyon besűrűsödött a levegő – értve ezalatt a pucér farkak mennyiségének túlságos növekedését, vagyis hogy számuk a nem létező látómezőmben meghaladja a hármat, vagy a távolságuk túlságos csökkenését, teszem azt valamelyik velem szemben lévő ülésen kunkorodik elő egy –, a következő megállónál leszálltam. De nincs a földön a szatírnál érzékenyebb teremtmény, radarja jelzi, hogy mutatványa célt ért, előle menekül az áldozat. Utánaugrik, nyomába ered, folyamatosan hablatyolva mögötte arab-francia keveréknyelven, mademoiselle így, mademoiselle úgy. A kiszemelt próbálja lerázni, hirtelen gyorsít-lassít, de a távolság konstans marad, két méter, ez a játékszabály. Hiába minden csel, áruházba be, hátsó kijáraton ki, átrohanás a piroson, indulás előtti utolsó pillanatban felugrás egy buszra, telefonfülkében áltelefonálás, a szatír nem tágít, hazáig kíséri esedezve, míg rá nem csukódik a kapu. Miért nem ezekre a perfekt francia mademoiselle-kre buknak? Tőlük persze tartanak, már a testtartásuk is elriasztja őket, meg a hibátlan sminkjük, nem beszélve a lehengerlően fensőbbséges franciájukról: Ça va pas la tête? Tu te rends compte? Fiche-moi la pais! Összefoglalóan: merde alors.
Kép: Ghyczy Dénesh
