1947-ben, amikor a Brit Birodalom végleg lemondott Indiáról, óriási káoszt hagyott maga után. Hat-hat millió muszlim és hindu kelt útra, hogy a kettészelt ország (számára) biztonságosabb vidékén kezdjen új életet, a fellángoló erőszaknak legalább egymilliónyian estek áldozatul. A szűk látókörű, saját vezető szerepükbe beleszerető hindu, az önálló országért – Pakisztánért – sikerrel lobbizó, megalkuvásra képtelen muszlim elöljárók és az elszakadási folyamatot kapkodva felgyorsító, korlátolt brit döntéshozók, tisztviselők – a szándékosan tétlen hadsereggel a hátuk mögött – olajt öntöttek a parázsra, s lángra gyulladt a szubkontinens. Így ért véget egy nagy viktoriánus álom: a bennszülöttek civilizálásának, felemelésének a korszakteremtő királynőhöz illően maternalista álma.
A Viktória és Abdul, Stephen Frears filmje arról az időszakról ad színpompás képet, amikor ez az álom még sértetlen, megnyugtató paplanként takarta be a gyarmatosítók által vetett, ám fakírokhoz illő ágyat. Hiszen gőzerővel épültek a vasutak, kórházak, egyetemek, erősödött az indiai középosztály, és a brit közszolgálatban a kiválasztottak szép karriert futhattak be. Miközben persze kolerajárványok, éhínségek tizedelték – tízmilliókkal – a népességet, az évi háromszázalékos populációnövekedéshez a középkori módszerekkel megművelt földek nem adtak elegendő terményt, a brit textilipari termékek erőltetett importja letarolta a kézműves családi gazdaságokat, a faji diszkrimináció mindennapos volt, és az indiai nők lehetőségeit a viktoriánus jogrend (az öröklés, vagyoni önrendelkezés terén) még szűkebbre szabta, mint az amúgy is szigorú vallási tradíció. Egyszóval jobb volt ugyan élni a Kelet-indiai Társaság hosszú elnyomásából kiszabaduló és koronagyarmattá előlépő, 1858 utáni Indiában, az annak császárnőjévé 1876-ban kikiáltott (a rákövetkező évben hivatalosan is kihirdetett) Viktória tengerentúli uralma alatt, ám – ahogy a 19. század végén felbukkanó nemzeti mozgalmak is érezték – a csökevényes fejlődés és a lenéző kizsákmányolás kettőssége messze nem hozta el a civilizáció áldását. A szipojlázadás leverését követően – ekkor a királynő még csak húsz éve ült a trónon, és kétszer ennyinél is több idő állt előtte – már a látszatra sem igen adtak a britek, hogy a gyarmatokat a társadalmi reformok kísérleti terepévé fejlesztik: lemondtak a barbárnak tekintett vallási rendelkezések felülírásáról, a birtokviszonyok egyenlőbbé tételéről, a jogok kiterjesztéséről. Ha idevesszük az ipari forradalom gerjesztette feszültségeket a szigetországban, a dickensi nyomort, a szegénytörvényeket és dologházakat, a jamaicai felkelést, az ír éhínséget és tömeges kivándorlást, minden világok legjobbika csak az utókor megszépítő emlékezetében létezhetett ekkor a Brit Birodalom felségterületén.
Amíg a gazdaságtörténészek késhegyre menő vitákat folytatnak arról, hogy India részaránya miként eshetett vissza ötödére-hatodára a világgazdaságban a gyarmatosítás idején, a kultúrtörténészek pedig nem győzik számba venni az indiai (kínai, japán) hatást az anyaföldön és szerte Európában, a gasztronómiától a testkultúráig, a színházaktól a ruhadivatig, addig a filmipar a maga módján igyekszik megbirkózni az örökséggel. A brit filmek az 1980-as évek első felében – talán nem is annyira függetlenül a thatcheri politikától – már kísérletet tettek arra, hogy erősítésként nyúljanak vissza a birodalmi nosztalgiához, vagy megbékéljenek a feldolgozatlan konfliktusokkal. Richard Attenborough Gandhijától (1982) James Bond indiai kalandjáig, a Polipkáig (1983), a Hőség és homoktól (1983) az Út Indiába (1984) című mozidarabokig a filmteátrumok, s a Távoli pavilonok és a The Jewel in the Crown (mindkettőt 1984-ben vetítették) minisorozatai révén a televíziók is futószalagon ontották magukból az indiai brit uralomra, a Rádzsra emlékező alkotásokat. Most újra ideje és divatja van az indiai múlt felhánytorgatásának, erős hátszelet kap az egyre anakronisztikusabban ható monarchia nemzeti karakterének, összetartó képességének hangsúlyozása (A királynő – Stephen Frears, 2006; A király beszéde – Tom Hooper, 2010) és az erős, szuverén, korszakalkotó személyiségek felmagasztalása (A Vaslady – Phyllida Lloyd, 2011; Churchill – Jonathan Teplitzky, 2017). Ugyanakkor a múlt átírása, újraszabása is gőzerővel zajlik: a szintén idén bemutatott Viceroy’s House (Gurinder Chadha, 2017) például az India felosztásában való bűnrészesség terhét Mountbatten alkirály válláról a már két éve hatalmon sem lévő (!) Churchillére helyezi.
Ebbe a hármas trendbe tagozódik be a Viktória és Abdul. Rendezője az utóbbi években a hamisítatlan brit témákat, figurákat már megingás nélkül illeszti hollywoodi sémába, míg pályájának elején kényesebben egyensúlyozott a hazai társadalmi drámák (példa erre az első film, Az én szép kis mosodám, 1985) és a nagy költségvetésű, nézőbarát amerikai szcénák között (lásd a nagy kiugrást jelentő Veszedelmes viszonyokat, 1988). A külvárosi drogosok, hajléktalanok, szexuális és etnikai kisebbségek mindennapjainak kifürkészése angol, ír tájakon nála jól megfért a politikai, életrajzi drámákkal és az Atlanti-óceán másik partján játszódó keserédes komédiákkal. A Philomena – Határtalan szeretet (2013) és a Florence – A tökéletlen hang (2016) az újabb jelzőkarói annak a már az ezredfordulón megfigyelhető félfordulatnak, amellyel egyre közelebb helyezi magát az amerikai és globális filmforgalmazók elvárásaihoz. Az elsőben a tőle erőszakkal elszakított fiát kereső idős asszony sorsát drámai, a másodikban egy gazdag örökösnő groteszk énekesi karrierjét vígjátéki eszközökkel viszi vászonra Frears, mindvégig a látvány és a cselekményszövés kiszámítható, kasszabiztos útját követve. Bár a producereknek, stúdióknak való megfelelés olykor megbicsaklásokra készteti – Muhammad Ali (2013) és Lance Armstrong (2015) sportolói-emberi töréspontjának bemutatása ezek közé tartozik –, viszonylag egyenletesen kitart azon törekvése mellett, hogy vonzóan csomagolt provokatív üzenetekkel bombázza a közönséget.
A Viktória és Abdult is nehéz másként értékelni, mint az újra szárnyaló politikai inkorrektséggel szembeni tiszteletlenséget – a Viktória királynő kegyét elnyerő fiatal muszlim börtönhivatalnok, Abdul Karim elleni rasszista és muszlimellenes megnyilvánulások kifigurázását maga a rendező is a nyugati kultúrharcos és vallási fanatikus szemlélet rombolásaként fogja fel. Ugyanakkor a történelmi díszlet szerencsétlen választás: könnyen a Rádzs dicsőítéseként, egy legalábbis ellentmondásos utóhatás pozitív átkeretezéseként értelmezhetjük azt a mértéktelen szervilizmust és kritikátlan lojalitást, amelyet a szigetországba érkezésekor, 1887-ben csupán huszonnégy éves indiai a trónra lépésének aranyjubileumát ünneplő, nála negyvennégy évvel idősebb brit uralkodónő iránt érez, s a nézőkre is ráragaszt. Kapcsolatuk, amely pikáns jellege ellenére valószínűleg nélkülözte a szexualitást, és egy különösen meleg, birtokló anya-fia viszonyként volt leírható, kibírta az udvari intrikákat, átlépte a jelentős kor- és társadalmi különbséget, de túlélte India császárnőjének és „munshi”-jának, azaz tanítójának és írnokának halálát is. Amikor 1901-ben Viktória kilehelte a lelkét, valóban Abdul Karim volt az utolsó, aki búcsút vehetett a halottól, s a királynő végrendelkezésének megfelelve a legmagasabb rangú gyászolók között lépdelhetett (bár Viktória kezébe 1883-ban elhunyt skót szolgája, John Brown fényképét és hajtincsét helyezték virágcsokor mögé rejtve, s ujján Brown anyjának jegygyűrűjét viselte, ami egyéb jelek mellett az indiai szolgával fenntartottnál is intimebb viszonyt sejtet). A trónra kerülő walesi herceg ezután a Karimot érintő legtöbb királynői levelet, dokumentumot megsemmisítette, 1909-es haláláig az írnok mégis ápolta az őt a középszerűségből és szegénységből kiemelő jótevője emlékét. Sőt egy évszázadon túl is: a film forgatókönyvének alapját képező életrajz szerzője, Shrabani Basu könyvének második, revideált kiadásába tudta csak beilleszteni az Abdul Karim 2010-ben előkerült naplójából leszűrt gondolatait.
Ironikus, hogy a Nagy-Britanniából Viktória halála után minden teketória nélkül kiebrudalt, kegyvesztett Karim rokonsága vagyont, birtokot, a cártól ajándékba kapott teáskészletet, mindent elvesztett India 1947-es széthullásakor, földjeit pakisztáni hindu menekültek között osztották fel, míg unokaöccsének családja – a naplót gondosan megtartva – az új határ túloldalán, Karacsiban talált menedékre. Az álmok, különösen, ha hatalom és politikai érdek tapad hozzájuk, gyakorta fulladnak rémségekbe.
Frears filmje egyoldalú, de érzéki ingerekben tobzódó számadás a régi dicsőségről. Ugyan számos jelenetet másol – a lakoma koreográfiája, amelyen Viktória először vethetett szemet Abdulra pincérként, az 1934-es A vörös cárnőből való, amelyben Marlene Dietrich alakította a későbbi Nagy Katalint –, és Lee Hall forgatókönyve a drámai hatás kedvéért olykor-olykor Shrabani Basu heroizáló dokumentumkötetét is átalakítja, tényleges eseményeket, alakokat és konfliktusokat sorakoztat fel. Az időrendre szinte ügyet sem vet, az aranyjubileumtól a királynő haláláig nyújtózó csaknem tizennégy év kronológiáját alig-alig bonthatjuk ki a jelenetfüzérekből. Még az sem derül ki, hogy Karim közben négyszer is elhagyta az udvart – leginkább a Wight-szigeti Osborne House-t és a skóciai Balmoralt, mindkettőt Albert herceg építtette feleségének a családi idill (és annak propagandacélú látszata) megteremtéséért, és a visszavonulást Viktória özvegyként is élvezte –, egyenként négy-hat hónapra, hogy meglátogassa családját Indiában. A Viktóriát urdura oktató „munshi”-t egyre több keggyel és ajándékkal halmozza el úrnője, címet, birtokot, jövedelmet, rezidenciáin külön lakrészt, hintót, szolgát kap, és ezt az udvar természetesen irigykedve nézi. A filmben Karim jókedve és derűs életszemlélete azonban nem szenved csorbát. Még akkor sem, amikor el kell temetnie a vele együtt érkezett másik szolgát, Mohammedet, aki örökké lázadozott sorsa és a britek elnyomása ellen, de Albion embertelen éghajlata végül legyűrte; és akkor sem, amikor az áskálódás már pozíciójában és hírnevében fenyegeti. Hiába ugyanis Bertie, a walesi herceg, Lord Salisbury kormányfő, Reid doktor, az udvari orvos és Ponsonby, a királynő magántitkárának minden vádja és cselszövése: Viktóriánál süket fülekre találnak, rasszizmust, előítéletességet olvas a fejükre, s továbbra is kitünteti Abdult különleges figyelmével.
A bollywoodi színésznek, Ali Fazalnak szűk játékteret kínál a forgatókönyv, megjelenésével és rendíthetetlen mosolyával kell csupán meghódítania a királynői szívet, személyiségének kapzsi és nagyravágyó oldala (magának, rokonainak, volt főnökének is nem egy szívességet kért és kapott Viktóriától) homályban marad. A Philomenában a szerető, reményeiben megcsalatott anyát oly kiválóan színre vivő Judi Dench azonban brillírozik. A több kiló ruha s a párnák megkönnyítik, hogy Viktória súlyos, gyászát falánkságba fojtó egyéniségét élethűen alakítsa, sminktelen arcán érzelmeinek, derűs pillanatainak és tomboló haragjának minden rezdülése látszik. A Viktória és Abdul előzményének is tekinthető Botrány a birodalomban (John Madden, 1997) életrajzi drámájában, amelyben az Albertet gyászoló, szolgájához való közelsége miatt „Mrs. Brown”-nak csúfolt királynőt alakította, már volt alkalma „belülről” megismerni az uralkodónőt. Szavai fenségesek, tiszteletet parancsolók és ellentmondást nem tűrők, mégis átüt rajtuk a melegség és az együttérzés, ha indiai szolgájához fordul. Dühének még az őt fenyegető (ha kell, beszámíthatatlannak nyilvánítják) későbbi VII. Eduárd sem tud ellenállni – a felismerhetetlenségig elmaszkírozott komikus, Eddie Izzard ripők csekélyértelműségében nehéz tetten érni a majdani életerős uralkodó alakját. A mellékfigurák közül az időközben elhunyt Tim Pigott-Smith magaslik ki, mint felfuvalkodott, sértett magántitkár – felsőbbrendűségi komplexusa igen, aljassága messze nem vetekszik Ronald Merrickével, aki a már említett The Jewel in the Crown visszataszító intrikusaként tette tönkre egy brit identitású fiatal indiai életét és pályáját. A magát rossz karakterszínésznek tartó, s állítása szerint mindig csak saját magát alakító Michael Gambon valóban ugyanazt a zavarodott, értetlen, a körülötte zajló eseményekben elveszett embert mutatja meg, aki Albus Dumbledore-ként, a Roxfort igazgatójaként ténfergett talajvesztetten, többserlegnyi méreg elfogyasztása után (Harry Potter és a Félvér Herceg, 2009) – itt Lord Salisburyként lavíroz sután az érdekek között. A főszereplőknek és a mellékalakoknak (közülük is elsősorban a trónörökösnek és a folyton elégedetlen Mohammednek, akit Adeel Akhtar kelt életre) bőven jutnak feszült és oldott jelenetek, humoros etűdök és szentimentális félórák – utóbbiakból a film második felében több is akad a soknál. A színészvezetésre és a skóciai, angliai, indiai jelenetek megkomponálására, Danny Cohen teátrális totáljaira és érzékeny arcközelijeire nem lehet panasz. Frears egyedi hangja, stílusa azonban nyomtalanul felszívódik a hatáskeltő jelenetezésben, az impozáns díszletekben, a királynőt leszámítva egysíkú figurákban és a gyenge filmszerkezetben.
Abdul Karim a film végén csókkal illeti a Tádzs Mahal előtt impozánsan magasodó Viktória-szobor lábát, éppúgy, ahogy megismerkedésükkor „élőben” tette az uralkodónővel a windsori lakomán. Akár akarta a rendező, akár nem, érzékletes szimbóluma ez a letűnt nagyságoknak. A Tádzs Mahalt építő mogul sahokénak, akik formálisan a szipojlázadás leverésekor buktak el, és Viktóriáénak, akinek több kontinensen elterpeszkedő birodalmán a nagyhatalmi erőviszonyok megváltozása és a nemzeti függetlenségi mozgalmak évről évre nagyobb rést ütöttek. És figyelmeztető jel a birodalmi nosztalgiát meglovagló filmrendezőknek is: gáncstalan alázattal csak kellemes, de súlytalan filmeket lehet alkotni, amelyek félrevezető – és részben hazug – képet rajzolnak a múltról.
Viktória és Abdul. Feliratos angol–amerikai életrajzi dráma, 112 perc, 2017. Rendező Stephen Frears; forgatókönyvíró Lee Hall; operatőr Danny Cohen; zene Thomas Newman; szereplők Judi Dench, Ali Fazal, Tim Pigott-Smith, Eddie Izzard, Adeel Akhtar, Michael Gambon.
Kép forrása: https://www.filmtekercs.hu
