Hónapló

Kezdőlap Rovatok Hónapló

Végel László: Megállt az idő

Lehet, hogy az utókor nem győz majd csodálkozni azon, hogy miért folytatnak szinte permanens háborút a többpárti választásokon győztesként kikerülő pártok a rendszerváltás egyik fontos motorját képviselő független média ellen. Szerbiában egyedül Zoran Đinđić miniszterelnökségének rövid ideje számít kivételnek. Jelenleg eddig soha nem látott intenzitással küzd a szerb kormány a független sajtó ellen, úgyhogy Ana Brnabić kormányfő a Pink nevű televízióban szinte naponként ostorozza az „ármánykodó” független sajtót, amelyet legutóbb brutális fasizmusnak nevezett. A reality show műsorairól elhíresült tévéstúdió egyébként az elmúlt harminc évben kormánypártiságáról volt híres. Milošević idején harcias Milošević-párti volt, Đinđić miniszterelnöksége idején hirtelen retorikát váltott, és Đinđićet dicsére. A Vučić-érában természetesen a Pink lett Vučić leghűségesebb prófétája, amit Vučić elnök azzal hálál meg, hogy ebből a stúdióból szól szinte naponta a nemzethez, hogy ecsetelje Szerbia nehéz helyzetét, ostorozza az egyoldalú Európai Uniót, és természetesen itt jelenti be azt is, hogy ő milyen hősiesen állja a sarat Brüsszelben. Néha az egyik brutális reality show után következik Vučić, hogy drámai hangon ecsetelje a koszovói szerbek üldöztetését.

Végel László

Az utóbbi hetekben azonban Ana Brnabić is rendszeresen szót kap a Pink tevében, ahol harsány színekkel és rendkívül szigorú arckifejezéssel ecseteli Vučić üldöztetését. A független sajtó nemcsak Vučićot gyalázza, hanem annak egész családját. Hazugságokat és rémhíreket terjeszt, külföldi érdekeket védelmez, és Albin Kurti koszovói kormányfő szolgálatába szegődik, állítja a kormányfő asszony.

Igaz, ezek után az egyre erősödő szélsőjobboldali ellenzékiek is feltalálták a spanyolviaszt, és azzal állnak elő, hogy Vučić az igazi nemzetáruló, aki titokban eladta Koszovót az Európai Uniónak, s cserébe az EU rábólint autokrata módszereire. Mindezek után a Szerbiába betévedő látogató akár azt is hihetné, hogy hatalmas harc dúl a nemzetárulók két csoportja között. Természetesen nem erről van szó, csupán arról, hogy mindegyik párt a nemzethűség monopóliumára kíván szert tenni.

Jelenleg Ana Brnabić kormányfőé a pálma. Olyan kemény szavakkal bírálja a független sajtót, hogy már arra gondoltam, hogy ez ellenkező hatással jár, a Pink tévé nézőiben felébresztik a kíváncsiságot és esetleg megvásárolják az ellenzéki újságokat, vagy nézni kezdik az ellenzéki tévéadókat. A közvélemény-kutatók azonban arra a következtetésre jutottak, hogy ilyen veszély egyelőre nem áll fenn. Az ország többsége továbbra is oroszpárti, az új választásokat Vučić elnök nyerné meg, az EU-ba való belépés hívei pedig kisebbségben vannak. Ez azért is groteszk, mert a polgárok egyre elégedetlenebbek, arra panaszkodnak, hogy az árak az egekbe szöknek, a nyugdíjak és a fizetések nem követik az inflációt, az utcákon és a családokban vészesen terjed az erőszak.

Tiszta abszurdum: minél hangosabban zúgolódnak a polgárok, Vučić elnök annál magabiztosabban nyeri meg a választásokat. A polgárok bizarr kettősségben élnek: személyesen mélységesen elégedetlenek az életszínvonallal, a jövőbeli kilátásokkal, amely néha olyan sötét, hogy egyre többen nyilvánosan bevallják, arra biztatják gyermekeiket, hogy távozzanak Nyugatra, ugyanakkor azonban a közösségben gondolkodva a kormánypártra szavaznak, mert úgy vélik, hogy egyedül az képes megvédeni a nemzeti identitást. Ilyenkor szükségszerűen bűnbakot kell találni. Szerbiában a bűnbak Brüsszel, vagyis az Európai Unió.

Az Európa-párti értelmiségiek pedig mindezek után buzgón ismételgetik, hogy a nép ártatlan, csupán arról van szó, hogy a kormánymédia félrevezeti a népet. Immár harminc év után némi szkepszissel fogadom ezt a magyarázatot. Természetesen a nép jogilag nem vádolható kollektív bűnösséggel, de ha nincs kollektív bűnösség, akkor a kollektív ártatlanság is megkérdőjelezhető.
Hasonló kérdések foglalkoztattak Jonathan Littel remek regényét, a Jóakaratúakat olvasgatva. A Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia regénynagydíjával kitüntetett regény Maximilien Aue volt SS-tiszt vallomását tartalmazza. Az önéletrajzi elemet is tartalmazó regény hőse megmenekül a felelősségre vonástól, elismeri a bűnösségét, de közben igencsak érzékeny kérdéseket vet fel. Bűnös-e a vasúti váltóőr – kérdezi – azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Bűnös-e a nyomdász, aki a deportálási végzéseket kinyomtatta? Bűnös-e a szállító, aki szögesdrótokat és betont ad el az SS-nek? Bűnös-e az őrmester, aki „csak” benzint szállít a Teilkommandónak? A kérdések nem arra irányulnak, hogy jogi értelemben bizonyítsák a bűnösséget, nem, hiszen legtöbb esetben csupán lelkiismereti kérdésről van szó, amely azonban alapos gyanúba keveri a nép kollektív ártatlanságának fogalmát is.
Tud a nép többsége cinkoskodni a diktatúrával és főleg az autokráciával.

Az a gondom, hogy ez azért van így, mert a szerbiai közéletben elhalványodnak a bűnösség és az ártatlanság közötti határvonalak. Ebben a mai helyzet lényegesen különbözik a miloševići korszaktól. A kilencvenes években a háború és a béke közötti különbség radikálisan kiéleződött. A rendszer nem volt brutálisan diktatórikus, létezett ellenzéki televízió, rádió és sajtó, léteztek ellenzéki pártok, igaz, sarokba voltak szorítva, de léteztek. Ennek folytán bizonyos kockázatok árán mindenki dönthetett, ki így, ki úgy. Pontosan tudta, hogy mi ellen és mi mellett áll ki. Létezett világosan elkülönülő két oldal. Könnyebb volt jó döntést hozni. A mai autokratikus rendszerben szintén létezik ellenzéki sajtó és televízió, léteznek ellenzéki pártok, de többé nem a háború és a béke között kell dönteni, hanem a nemzeti identitás milyenségéről, az ország megtépázott területi integritásáról, az életszínvonalról, az életminőségről. Ebben a helyzetben minden viszonylagos lett. Így például a nemzethűség fogalma is. Szerbiában nem létezik egy párt sem, amely nyíltan elismerné Koszovó függetlenségét. A különbségek inkább a nüanszokban jelentkeznek. Ugyanez érvényes a nemzeti identitásról folyó eszmecserékben. Nem találkoztam egyetlen értelmiségivel sem, aki az európai orientációval felülírta volna a nemzeti identitást. Nincs egyetlen párt sem, amely ne tartaná elsőrangú fontosságúnak a nemzeti identitást. Léteznek árnyalatnyi különbségek, ám éppen ezek a narciszoid kis különbségek idézik elő az élet-halál harcra menő vitát. Ezekben a vitákban minden relatív lett, az igazság is, a társadalmi tekintély is. Az új uralkodó osztály elfoglalta helyét, berendezkedett a hatalmi struktúrában, jól megtollasodott, van mit veszteni, és a jól felszerelt készenléti rendőrség segítségével van mit védeni, de közben senkinek sincs tekintélye. A tőke kimutatta a foga fehérjét, sokkal hatásosabb, mint a miloševići ideológia, csak az a gond, hogy ez a tőke rejtezkedik. A rejtőzködő tőke is elhomályosítja a szociális érzéket. A háború árnyékában, az új tankönyvek szellemi hatása alatt felnőtt és befolyásra szert tett fiatal nemzedék nem ismer más világot. Mindeközben a parlamentben egyre nagyobb szerepet kap a Szerb Haladó Párt égisze alatt nevelődött fiatal politikusnemzedék, amely mellett a „régi szocialisták”, de még az egykori radikálisok is „öregurasnak” tűnnek.

A régi kiélezett dilemmák eltűntek, újak azonban nem fogalmazódtak meg.

Szerbiában a tízes években megállt az idő. Kimeredt a közélet.

Ez derül ki Szerbia és Koszovó viszonyának rendezéséből is. A francia–német tervezetet Brüsszelben Aleksandar Vučić szerb elnök és Albin Kurti albán kormányfő egy vessző módosítása nélkül fogadta el.

Csoda történt a Balkánon, írták a világlapok.

A naiv uniós politikusok megkönnyebbültek. Végre rendeződik a balkáni helyzet, ha nem azonnal, akkor még ebben az évben. Pár héttel később Vučić és Kurti Ohridban találkozott, ami után kiderült, hogy az egyezmény számos pontjának implementációjáról nagy a nézeteltérés. Az EU-s politikusok bólintottak, és bejelentették: ha nem az idén, akkor jövőre minden rendben lesz. A tervezetről pedig egyre homályosabban nyilatkoznak. Az EU-diplomaták egyébként is olyan bikkfanyelven beszélnek, hogy többé én sem értem, mit akarnak mondani. Ezzel a bürokratikus „diplomáciai” nyelvvel direkt elijesztik a polgárokat az EU-tól. Szerbiában pedig fokozzák a zűrzavart és a viszonylagosságot. Ebben bizonyára Vladimír Bilčík vinné el a pálmát. Belgrádi látogatásain elhangzott nyilatkozatait még a Jóisten sem tudná megfejteni. Kiderül azonban, hogy időnként közérthetően szólal meg. Az Európai Parlamentben védelmébe vette a Telekom Srbija nevű távközlési állami céget, a jelenlegi kormánypárt leghatásosabb propagandafegyverét, amely egyébként nagylelkűen sugározza a Russia Today nevű orosz hírcsatornát, amelyet a háborús propagandája miatt az Európai Unió szankció alá helyezett. Egyrészt tehát Bilčík az EU nevében aggódik az orosz befolyás miatt, másrészt védi azt a céget, amely az orosz propagandát hirdeti. Lám, minden relatív, még az EU politikája is, vonja le a tanulságot a nép.

A bikkfanyelv azonban kedvez Vučićnak is, Kurtinak is.

Vučić elnök a brüsszeli nagy egyetértés és az ohridi véleménykülönbség után, a következő találkozó előtt bejelentette, hogy a koszovói szerbek helyzete kétségbeejtő, és Albin Kurti el akarja kergetni a szerbeket a szülőföldjükről. A helyzet tehát romlik! Miért? Azért, mert a koszovói rendőrség bünteti azokat a szerbeket, akik nem ismerik el a koszovói rendszámtáblákat, autóikon továbbra is a Szerbiában kiadott, a koszovói városok jelzéseit viselő rendszámtáblák láthatók. A rendszámtábla-vita csak látszólag hasonlít tyúkperre, hiszen a koszovói szerbek ezzel azt demonstrálják, hogy nem ismerik el a független Koszovót. Visszatértünk tehát a kezdeti pontra. Semmi sem változott. Megállt az idő, a változás egyelőre csak látszat, és senki sem meri megjósolni, hogy meddig.

(Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: ma7.sk)

Parászka Boróka: Medvék, Kölcseyk

Amerikai katonanő ül a padon, fáradt. Terepszínű ruhája, bakancsa poros. Valahonnan terepgyakorlatról, valamilyen katonai munkáról csöppent ide. De környezete nem gyanakszik, nem figyel rá. Nem ismerik fel. A két lábra emelkedett medve mellett üldögél. A medve vicsorít, mancsait fenyegetően a magasba tartja. De rá sem figyelnek. Legalább negyven éve áll itt kitömve, foszló bundával. Vagy ez a medve, vagy egy másik, errefelé a szovátai látványosság generációk óta hozzátartozik a környezethez. Ha egy kitömött medve szétfoszlik, másikat tömnek helyette. A tó partján a gyerekek, az apák talán még a nagyapák is fényképezkedtek vele. A katonanő körül moldvai románt, oroszt vagy ukránt beszélő turisták. Szeretik a sós tavat, a környezetet a Moldova felől ide látogatók. Békeidőben is népszerű volt a Kárpátokon túlról érkezők számára ez az első turistaközpont. Hát még most, háborús időkben. Itt tényleg meg lehet nyugodni. A szláv akcentus mellett hallható még alföldi, Dunán és Tiszán túli magyar dialektus, pesti affektálás is. Nagyon sok errefelé a magyarországi befektetés, vállalkozás. A kormányhoz, pénzesebb magyarországi önkormányzatokhoz hű alkalmazottakat ide szokták küldeni jutalomutazásra. Itt vannak még a székelyek. Azt gondolják, ők vannak itt igazán, a többiek átmeneti jelenségként bukkannak fel. Kivéve a fotózni való medvét, ami örök.

Parászka Boróka

Világok találkoznak itt. A magyar vendégek számára ez még majdnem Magyarország, a moldovaiak számára Románia természeti ajándékokban, fájós ízületeket gyógyító termálvízben gazdag egzotikus csücske. A katonanőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hol van, és nem is érdekli különösebben. Valahol Európa kopottabbik felén bukkant fel kiküldetésben. Volt már ennél sokkal rosszabb, és lesz is. A székelyeknek meg ez Székelyföld. Kürtőskalács, újabban rovásírás, krumpliültetés, -szedés, favágás.

A pillanatkép hamar szertefoszlik. Az üdülőjegyek lejárnak – a moldvaiaknak és a magyarországiaknak egyaránt. Mindenki úgy utazik haza, mint akinek semmi köze a másikhoz, nem is egy világon élnek. Közös világuk nem is közös, csak kénytelen, kedvtelen és főleg észrevétlen osztoznak rajta. Az amerikai katonanőért megérkezik a katonai jármű.

A székelyek maradnak, nem bánják a jövés-menést, jobb is, ha minden látogató továbbáll, csak pénzt hagyjon itt.
Marad a tó is, a tó körül a hegyek, a hegyek felett nehéz felhők. És mindaz, ami a hegyek között, a felhők alatt megkerülhetetlen. Amire senki se figyel. Most még. Sem a moldávok, sem a magyarok, sem a székelyek. Az amerikai is csak annyira, amennyire muszáj, hivatali kötelességből.

Van itt a közelben egy nagy katonai bázis. Az afganisztáni háború alatt innen indult a romániai (és a Romániában állomásozó amerikai) kontingens bevetésre. Van még itt katonai reptér, lőszerraktárak. Gyakorlóterek. Békés tájba simuló, bármikor bevetésre kész háborús arzenál.

Távolabb pedig, ahova a szovátai idill beékelődik, már a táj sem békés: ott az oroszok által megtámadott Ukrajna, Moldova, amely nyögi a szomszédháború terheit. Ott van az oroszokkal barátkozó Magyarország. És itt van ez a vendégszerető arcát mutató Románia, ahol az emberek – ukránok, moldávok, magyarok – úgy találkozhatnak, hogy nem vesznek tudomást egymásról. Úgy tehetnek, mintha bármikor utazási utalvánnyal kiváltható és zsebre tehető lenne a nyugalom, pihenés. Kinek-kinek érdemei, vagyona leginkább szolgálatkészsége szerint.

Bármikor fordulhat a kocka. Kiderülhet, hogy mit rejtenek a gondosan eltakart katonai bázisok, farkasszemet nézhetnek egymással az Oroszországot támadók és a támogatók. Ez a látszólagos béke bármikor semmivé lehet. Az emberek pedig, akik olyan önfeledt közönnyel engedik át magukat a nemtudásnak, a másik nem ismeretének, többé már nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek egymás mellett. Láthatóvá válnak az utóbbi időben politikai akarattal, szívós munkával nap mint nap megerősített frontvonalak.

Miért van az, hogy az erdélyiek nem tiltakoznak a magyarországi pedagógusok elnyomása, megalázása ellen? Ezt kérdi Erdélyből Magyarországra áttelepült barátom. A hozzá hasonlók, akiknek még vannak távoli emlékeik, kötődéseik, türelmetlenek és csalódottak. Várnák a szolidaritás, a tiltakozás gesztusait Erdélyből. Valami ellenállást, ami segít, és amire büszkék lehetnének.

Nem fog jönni.

Ilyenek az erdélyiek – panaszkodik erdélyi barátom. Gyávák, megalkuvók. Fürkészem az arcát: ilyenkor vajon mi lesz a saját kötődéseivel? Kevésbé érzi magát erdélyinek? Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt? Mit gondol, hol áll? Mit lát és mit nem lát maga körül?
Körülbelül annyit, mint a szovátai molyrágta medve mellett fagyizók. Mindannyiunknak az a szédült, üres, vak realitásvesztés van a fejében. Az erdélyiek nem nagyon tudják, hogy megy Pesten a diákok és tanárok által vívott kordonbontás. Honnan tudnák? A közmédiából, a propagandamédiából legfennebb arról értesülnek, hogy néhány önző bajkeverő csinálja a balhét. Azok, akik elmondhatnák, mi van, hogy ami történik (és nem látható a sajtóban) az nem bajkeverés, nem balhé – ők a maguk bajával vannak elfoglalva. Nincs sem idejük, sem kedvük a magyarázkodásra. Különösen nem akarnak magyarázkodni az erdélyieknek, akiket nem ismernek már, és akikről nem tudnak semmit. Erdélyben nincs hír a magyarországi diák- és tanártüntetésekről, sztrájkról. Magyarországon nincs hír arról, milyen ideológiai, politikai harc megy a romániai oktatás körül. Milyen mindennapi küzdelem nem engedni az ortodox egyházat rátelepedni az oktatási rendszerre, meggyőzni az iskolaelhagyók tömegeit és a szülőket: érdemes végigjárni azokat az osztályokat, amelyeket a törvény csak elvileg tesz kötelezővé. Ha mégis lennének hírek, és meglenne valamilyen közös tudás, vajon mi történne? Kolozsváron tényleg felvonulnának a helyi magyarok a debreceni, pécsi tanárokért, diákokért? És ha Kolozsváron felvonulnának, mit szólna hozzá a budapesti hatalom? És mit reagálna rá a román többségű Kolozsvár? Ott tüntetnének a Mátyás-szobor körül az erdélyi magyarok a magyar kormány magyarországi elnyomása ellen. Vajon ki milyen üzenetet értene meg ebből? Elképzelhető-e, hogy a román ortodox indoktrináció ellen magyarországi nem ortodox magyarok tiltakozzanak szolidárisan a romániaiak mellett? És vajon mit váltana ki ez a tiltakozás a hithű, nemzetileg utolsó leheletükig elkötelezett ortodoxokból?
Szűk a tér, amiben élünk, össze vagyunk zárva, egymás előtt zajlanak a mindennapjaink, egymás előtt lepleződünk le. Mégis elképzelhetetlenek ezek a kölcsönös gesztusok, elképzelhetetlen ez a felelősségvállalás. Tulajdonképpen nyelv sincs hozzá. És legfőképpen elképzelhetetlen, hogy bármilyen hatalom – amely ezt a szűk teret be- és átrendezi – bármilyen belátásra jutna Kelet-Közép-Európában.

Nagyjából egy időben azzal, hogy az amerikai katonanő lehuppant a szovátai tópartján a padra, Novák Katalin Nagykárolyban járt Kölcsey-szobrot avatni. A szobor sokkal, de sokkal jobban sikerült, mint a szovátai medve. Például molyok által nem megrágható anyagból készült. A magyar köztársasági elnök beszédet mondott a magyaroknak. Elsősorban azoknak a magyaroknak, akik nem voltak jelen, akik csak a híradóból értesülhetnek a nagykárolyi látogatásáról, mint magyarországi választók. Novák Katalin beszéde belefért a híradóba, ellentétben a pedagógustüntetések valódi eseményeivel. Persze hogy a távollévőkhöz beszélt az elnöknő, tőlük érkezett a voks, amely az őt hivatalba segítő kormányt megválasztotta. A körülötte álló és őt ünneplő magyarok számára nem volt mondanivalója. Talán nem vette észre őket. Sok évtizednyi tudás, jelenlét kellene ahhoz, hogy az ember megértse, miért mennek ki Nagykárolyban Kölcsey-szobrot ünnepelni az emberek, miféle örömök, félelmek gyűltek fel a román–magyar határon, hogy miért váltak a szobrok, a szimbolikus térfoglalás az öröm és a biztonság utolsó forrásaivá. De ki és miért figyelne minderre? A szélek szélén? Még akkor is, ha ez a határszél épp a román–magyar–ukrán határ széle, és most a háború terhe fokozottan érezhető itt is. A Novákot ünneplő magyarok nem bántódtak meg. Megszokták, hogy úgy beszélnek nekik, hogy közben nem szólnak hozzájuk. Az épp arra látogató politikus elbeszél a fejük felett. Mindegy is, hogy mit. Lehessen felvenni az ünneplő ruhát, elénekelni az ünnepi éneket – mindegy, hogy mi az –, lehessen egy kicsit érezni valami ünnepnapot ebben a határ menti, végtelen szürkeségben. Aztán mindenki megy a dolgára, a szobor itt marad. Lehet mellette családi fotókat készíteni.

Tényleg mindegy volt, hogy épp Kölcsey adott ürügyet az ünneplésre. Ez abból derült ki, hogy a szoboravató köztársasági elnök ünnepi beszédében szokás és reflex szerint a liberalizmust ostorozta a liberális Kölcsey szobrának árnyékában
A helyi, de különösen a távolabbi vidékekről szoboravatásra buszoztatott románok számára is mindegy volt, minek örültek, mit ünnepeltek a magyarok. A hivatalból ideküldött románok tiltakoztak. Bárkit is ábrázol a szobor, számukra nem elfogadható. Elsősorban azért, mert a magyar köztársasági elnök látogatása ellen szervezett tüntetés irányítói, a román szélsőjobbosok azt az utasítást adták, hogy a felvonulók legyenek felháborodva. Tájainkon legszentebb erény a lojalitás, aki jót akar magának, az ilyenkor felháborodik. Különben is az a szobor magyar, tehát nem lehet jó. A nacionalizmus reflex.

Novák Katalinnak is nagyon jó volt a tiltakozás, a liberális múltjától egy mozdulattal megfosztott Kölcsey is. Ő is megvédte a hazát, a nemzetet. Mindent, amit védeni jó, és amiért voks jár. A híradóban hosszú vágásokkal bekerült a csetepaté, ennek a híradószerkesztők örültek leginkább. Bár már rég szigorú előírások szerint gyártják a mirelit propagandavideókat, azért ők is szeretik, ha a megszokott képsorok nyomokban némi életet tartalmaznak. Mondjuk egy kis román–magyar csetepatét.

Minden elhalkul végül. Környékünkön maradnak a fáradhatatlanul rozsdásodó szobrok, a molyok előtt kapituláló kitömött állatok. Egyre megy. És addig jó, amíg árnyékukban fényképezkedni lehet, emlékezni nem muszáj. Békénk záloga a felejtés.

(Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában)

Hargitai Miklós: Bús donna barna balkonon

Európának három igazán jelentős zarándokhelye van, a portugáliai Fatima, a franciaországi Lourdes és a spanyolországi Santiago de Compostela. Úgy helyezkednek el, mint egy egyenlő szárú háromszög csúcsai: középen Santiago de Compostela, a két egyelő szár végein pedig jobbra Lourdes, balra Fatima. A Jakab apostolról, Spanyolország védőszentjéről elnevezett Santiago de Compostelában, amely az El Camino zarándokút végpontja (ha csak nem dönt úgy az ember, hogy elballag egészen a tengerig), erősen leegyszerűsítve a bűnbocsánatért szokás imádkozni. Lourdes-ban a gyógyulásért, Fatimában pedig a békéért; többek között azért is – a fatimai jelenések és az azokon a Szűzanya által a portugál pásztorlányoknak átadott ún. fatimai titkok ismeretében –, hogy Oroszország térjen meg, és ne borítsa lángba a világot. Az 1917-es jelenések után az ifjú pásztorok a titkot csak az akkori pápával osztották meg, a mindenkori katolikus egyházfők pedig évtizedeken át megtartották maguknak – végül csak II. János Pál hozta nyilvánosságra.
Malaga mindhárom kegyhelytől meglehetősen messze fekszik, de földrajzilag a legközelebb mégiscsak Fatima van a három közül – nagyjából annyira, mint ha Budapestről elautóznánk az Adriáig. Talán ez a magyarázata, talán más, de Malagában Fatimának saját utcája van – olyan központi fekvésű, mint Pesten a Belgrád rakpart – a sokszor éveken át száraz időszakos folyó, a Guadalmedina medre mellett. A saját utcában pedig saját templom Nuestra Señora de Fátima (Fatimai Miasszonyunk) néven. Ez a sokszor egymással összefonódó portugál és spanyol történelem viszontagságai fényében legalább akkora valami, mintha a magyar fővárosban egy Bukarest-környéki román zarándokközpontnak lenne kultusza, de hát a katolicizmus látott már nagyobb csodákat is.

Hargitai Miklós

A Nuestra Señora de Fátimába jellemzően nyugdíjasok járnak: a modern templom ablakain besüt a nap, a padsorok hézagosak, mise közben gyakran megszólalnak a bekapcsolva felejtett telefonok – jó hangosan, mert abban az életkorban sokszor a memória és a hallás is tompul már. Jobbra elöl, közel a szentélyhez elnéző mosolyú, kőutánzatból készült szobor(utánzat) figyeli a táskájukban a mobil után kotorászó idős nénik és bácsik igyekezetét: a már említett II. János Pál az, akinek egész alakos, három dimenziós képmását Kínában fröccsöntötték műanyagból egy interneten elküldött fotó nyomán. A Nuestra Señora de Fátima modern parókia: kántor és orgona nincs, helyette a pap távkapcsolóval indítja és állítja le a zenés kórusműveket játszó hifitornyot a mise megfelelő pontjain, és fel is hangosítja ugyanígy, ha el kell nyomni a telefoncsörgést. A spanyol katolikus egyház halad a korral, és – bár ez a Fatima templom közönségének korösszetételén nem feltétlenül látszik – nem is fog kihalni egy darabig. Tavaly húsvétkor az újságok bánatosan emlékeztek meg róla, hogy (bizonyára a Covid miatt) csak egymillióan vettek részt a Santa Semanának, azaz szent hétnek nevezett nagyheti körmenetfolyamon – idén elégedetten állapíthatták meg, hogy több mint 1,3 milliónyian voltak, ami már egész közel van a hagyományos 1,5 milliós számhoz. Mint egy korábbi naplóbejegyzésben kitértünk rá, Malagának 500 ezer körüli állandó lakosa van, ehhez érdemes viszonyítani az 1,3 milliós nézősereget. Maga a körmenet pedig minden túlzás nélkül páratlan: a város régi templomainak sok száz éves, fából faragott szoborcsodáit, Jézus-, Mária- és keresztrefeszítés-szobrokat hordoznak keresztül a városon az egy-egy városrészhez kötődő, egyforma ruhába öltözött, harangszóra egyszerre lépő „testvériségek”; némelyik szoborcipelő csoportnak háromszáznál is több tagja van, három, négy vagy öt sorban állnak, a vállukon gerendák, a gerendákon pedig a trón, vagyis a templomból átmenetileg kiköltöztetett, díszes emelvényre ültetett szobor. Előttük kereszteket, gyertyákat, kandelábereket, füstölőket cipelő sereg halad, mögöttük hatvan-száz fős fúvószenekar. Mindez hat napon keresztül, késő délutántól az éjszaka közepéig, megállíthatatlanul. A levegőben gyertya- és tömjénfüst száll, fekete kámzsákat és fehér karingeket libbent a szél. A látvány nappal is borzongató, éjjel meg, amikor csak az ezernyi gyertyaláng meg a füstölők parazsa világít, és a történelmi városmag háttere előtt, kanyargós utcákon, pálmafás tereken keresztül vonul a valószínűtlen menet… egészen pazar.

Az élet azonban nem csak ünnepnapokból áll. Most tudtuk meg – a rossz hírt sosem késő megtudni –, természetesen hozzánk hasonló jövevényektől, mert a spanyolokat nem izgatja különösebben: halálos mérgű állatok között élünk. A kígyót más ismertük, arról is hallottunk, hogy a skorpió nem számít ritkaságnak, de van egy invazív, hatalmasra növő darázsfaj is, amelynek a csípését nehéz túlélni. Ezenkívül egy viszonylag közönséges pók és egy kifejezetten gyakori hernyó számít még veszélyesnek. Az utóbbin egy kissé meglepődtünk, mert sosem hallottunk még róla, miközben látni már minden bizonnyal láttuk. Az egyik helyi fenyőn az otthona, olyasféle fészket épít a fenyőfa csúcsa közelében, mint a függőcinege (szürke színű, férfiökölnyi posztókucsma, egyetlen bejárattal), és arról lehet felismerni, hogy amikor lejön a fáról, „vonatozik”, vagyis a hernyók láncba állnak, mindegyik az előtte levő farába kapaszkodik, és úgy haladnak a földön. Hozzájuk nyúlni tilos: a testükből kiálló sörték olyan méreganyagot tartalmaznak, amelytől egy kutya pillanatok alatt felfordul, és állítólag az embernek is csak akkor nem lesz nagyobb baja, ha azonnal orvosi segítséget kap.
A történethez tartozik, hogy az ablakunkon kinézve pontosan három ilyen fészket látok 60 méteres távolságon belül. Eddig azt hittem, hogy valami számomra ismeretlen madár lakik bennük, de most már sokkal nagyobb tisztelettel figyelem. A gyilkos hernyókaravánnal még nem találkoztam; addig is jobb híján azon töprengek, hogy mi célt szolgálhat a fészek – az egyik elmélet szerint a szélviharok elől bújnak el bennük a hernyók.

A nagyon erős szél Dél-Spanyolországban olyasmi, mint nálunk áprilisban a hajnali fagy: senki nem lepődik meg rajta. Andalúziában az időjárás próbára tesz, és a fényekhez számunkra szokatlan hangulatok társulnak. A reggeli nap átsüt a fák kopasz ágai között; az ég halványkék, a tenger kékesszürke, és a földön lehullott leveleket sodor a szél. Az érzet határozottan őszies (emlékeztetőül: itt csak nyár van, meg ősz, ezek tehát az őszi évszak utolsó és a nyár első pillanatai). Platánok, nyárfák, japán akácok – amit nálunk amerikai akácnak is neveznek –, meg egy speciális selyemakácfajta: ezek alkotják a lombhullató populáció zömét. De az a kifejezés, hogy lombhullató, a szubtrópusi klímán mást jelent: a fák a téli hónapok alatt végig megőrzik a lombdíszüket, és csak mostanában engedik el, amikor az ágak végein már arasznyiak az új hajtások.

Egyszóval lehullott lombban gázolunk, miközben fürtökben virágzik a leander, és lassan beérik a mandula. Hogy mit csinál éppen a növényzet, illetve általában a természet, annak a spanyol ember számára sokkal nagyobb a jelentősége, mint amit mi megszoktunk. Az árnyék itt ugyanolyan életfeltétel, mint otthon a vastag, szigetelt fal. A fákat úgy ültetik, hogy nyáron árnyékot adjanak, a leghidegebb időszakban viszont a lehető legkevésbé álljanak a fény útjába – mivel a nap járása évszakonként változik, ez némi körültekintéssel megoldható. És hasonló a magyarázata annak is, amit első pillantásra teljes építészeti káosznak látunk: az ötletszerűnek tűnő ki- és beugróknak, zegzugoknak, tornyocskáknak, vakudvaroknak. Ezek nagyon is tudatosan épülnek, azzal a céllal, hogy ne alakulhassanak ki nagy, egybefüggő átmelegedő falfelületek; hogy a külső falazat egy része mindig árnyékban legyen: innen szellőztetik a lakás többi részét.
A mai és az ötszáz vagy ezer évvel ezelőtti spanyol építészetnek van néhány közös vonása. A színek: fehér, vajsárga, homokszínű, esetleg téglavörös. A kis lejtésű gerendázathoz habarccsal hozzáragasztott cseréptetők (amelyeket enélkül évente kétszer-háromszor leszedne a szél). És a sakktáblaszerűen áttört falak. Számtalanszor előfordul, hogy egy újonnan épült, igényes társasház az utca felé csak ezt a téglarácsos arcát mutatja. Vagy a legalsó szint üres, és ilyen áttört falak határolják. Vagy van egy lépcsőházra emlékeztető, de lépcső nélküli akna, amelynek a külső fala egymást csak hézagosan átfedő téglákból van kirakva. Nem mindig szép, de felülmúlhatatlanul praktikus: ezek ősi klímaberendezések, amelyeknek a technikáját talán még a móroktól tanulták el a spanyolok. Bent, a téglarács túloldalán mindig árnyék és hűvös van, és mindig mozog a levegő, mert ha felmelegszik, felfelé száll, és húzza magával lentről a hideget. Ilyesmiről szól a fizikaórán tanult általános gáztörvény: ha nő a hőmérséklet, csökken a sűrűség, és a gáz emelkedni kezd, amit a mórok vagy tudtak, vagy nem, de a gyakorlatban biztosan alkalmazták.

Az előbbiek miatt Andalúziában – Babits Mihály iránti minden tiszteletünk ellenére – nincsenek barna balkonok, mivel a barna színt egyáltalán nem használják. És nincsenek bús donnák sem: lehetséges, hogy a spanyol nők is búslakodnak néha, de otthon, a négy fal között – nyilvános helyen nem szomorkodnak (még a balkonon sem). S ha már az olvasmányélményeknél tartunk, az a fajta tragikus emelkedettség is hiányzik belőlük, amit a Hemingway-könyvek női hőseiben megismertünk. Amennyiben a nemzetkarakter egy létező valami, amit majd egyszer bizonyára eldönt a tudomány, akkor az andalúzoké mindenképpen derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott és kevéssé szenvedélyes, vagy legalábbis ezt a képet mutatják a külvilág felé.

Itt Benalmadenában legalább felerészben idegen, északról ideszármazott népesség között élünk, de a spanyol derű rájuk, sőt időlegesen ránk is átragad. A dolog ugyanakkor meglehetősen időjárásfüggő. Ami a spanyolokat még a növényeknél is jobban érdekli – mi pedig ebben is követjük őket –, az az időjárás. Az április itt is szeszélyes. Előfordul, hogy éjjel öt fokra hűl a levegő, de az is, hogy nem megy 25 fok alá. Nappal közelíti a 30 fokot, aztán bejön a tengerről, Afrika felől a köd, és miközben szikrázik a napsütés, a ház tenger felőli oldalán, amit a ködfelhő elborít, már csak 12 fok van. Éjjel szaggatja a pálmák levelét a vihar, de mire felkel a nap, teljesen eláll a szél, és tükörsima a tenger. Vagy ellenkezőleg: délután alig fújdogál, de látjuk, hogy a szomszédok szorgosan szedik befelé a székeket, asztalokat és napernyőket az erkélyekről, és éjszaka olyan orkán kerekedik, ami utána négy napig el sem áll. A szélcsend legfeljebb órákig tart, az eső viszont olykor egy hétig is; igaz, utoljára januárban esett. A hosszú eső és a hosszú szél pedig fejfájást hoz, és némi mogorvaságot – de az utóbbit csak spanyol kivitelben, azaz valahogy úgy, hogy a mosoly nem fülig ér, csak az arc közepéig.

Az igazi nyár már csak karnyújtásnyira van, lassan az árak is elindulnak fölfelé. Mármint a szobaárak, mert amúgy továbbra sincs infláció, az olyan tavaszi gyümölcsök pedig, mint az eper, hétről hétre olcsóbbak. Ahogy a benalmadenai vasútállomás két öreg fügefáját elnéztük, heteken belül elkezdődik a fügeszezon, akkor pedig ingyen is jóllakhatunk, mert a fügenövény úgy nő az andalúz dombokon, mint odahaza a bodza. És ugyanez igaz a tengerparti sziklákra felfutó félvad szőlőbokrokra is: szem még nincs rajtuk, de roskadoznak a fürtöktől, és bármi történjék is, elfagyni biztosan nem fognak. A maga nemében ez is csoda: az időjárás már-már sivatagi, a természet mégis jóllakatja azt, aki kevéssel beéri.

Mi Magyarországról érkeztünk, nem vagyunk telhetetlenek. Azért jöttünk, amiért a spanyolok Fatimába, vagy legalább a Fatima sugárúti templomba mennek: a békéért. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában)

Dalos György: Kisvilág a nagyvilágban

Jeruzsálem, Berlin, 2023. március-április

Valeria Is Getting Married, „Valéria férjhez megy” – Pesten nyilván ez lenne a címe Mihal (Michaela) Vinyik ukrán-izraeli rendezőnő 2021–22-ben, még a háború előtt elkészült filmjének, amelyet a jeruzsálemi Kinemathekben láttunk A.-val. A cím így pontatlan lenne, mert az orosz nyelvű ige „vühógyit” és nem „vüjgyet”, nem befejezett, hanem folyamatos igealak, Valéria legföljebb próbál férjhez menni. Nővére, Krisztina már hét éve megcsinálta a szerencséjét: interneten sikerült izraeli társra találnia, s így elhagyhatta Ukrajnát. Tartós és a jelek szerint jó kapcsolatban él eszeválasztottjával, aki maga is részt vesz a különös bizniszben: facér izraeli férfiaknak fiatal ukrajnai lányokat közvetít házasság céljából. Csakhogy itt a bökkenő: feleségjelöltünk nem beszél ivritül, töri az angolt, a leendő férj pedig ukránul és oroszul nem tud. Valéria és a kiszemelt vőlegény között Krisztina tolmácsol, ám a terv egészen banális okból zátonyra fut: a lánynak nem tetszik a derék, nála kicsit idősebb férfi, kikosarazza, és visszarepül Ukrajnába.

Dalos György (forrás: infovilág.hu)

Ez a szerény költségvetéssel készült, gyakorlatilag egy panellakásban leforgatott 70 perces filmdráma visszaadja Izrael Állam egyik sajátos gondját. A cionista bevándorlási politika legerősebben a cári birodalomból csábította a Közel-Keletre a pogromoktól rettegő zsidókat, s adott ezzel erősen szláv jelleget Palesztinának. A hatvanas-hetvenes évektől a Szovjetunió lett az alija (= „feljövetel”) fő forrásvidéke, a „történelmi haza”, amelynek földjét, mint Viszockij énekelte némi túlzással, „harmadrészben volt népünk lakja már” – számuk a hetvenes évek elejétől 1986-ig elérte a 160 ezer főt. A peresztrojkával beköszöntő utazási szabadság és a SZU összeomlása azután robbanásszerűen megnövelte a bevándorlók tömegét, ma már 1,2 millióan lehetnek. Csakhogy míg az első nemzedék még szovjet földet hozott be cipője talpán, addig azok, akik mostanság szállnak le a lodi repülőtéren, a széthullott birodalom és a háború nehéz levegőjét cipelik lelki poggyászukban.

Az óhaza – az Oroszországi Föderáció – nem szűnik törődni gyermekeivel. Szinte minden orosz újság tartalmaz Moszkvában szerkesztett kormánypárti betétlapokat: az egykori hivatalos ifjúsági napilap, a Komszomolszkaja Pravda privatizált és bulvárosított változatát, valamint a hetenként megjelenő Argumenti i Fakti friss számait. A mindenütt fogható Planyéta, az orosz állami tévé, putyini vonalon mozog: reklámok szabdalta szappanoperákat kínál szerelmi háromszögekkel és mondvacsinált kórházi konfliktusokkal, az édesbús záróképekre pedig az Este Vlagyimir Szolovjovval következik – a moderátor vele egyetértőkkel imitál estéről estére „vitát”, kimerítve a soviniszta uszítás teljes retorikai készletét. A nyolcvanas években kijöttek leszármazottai feltehetően már nem ezt nézik, hanem az izraeli műsorokat, míg az új bevándorlók csak oroszul értenek – eszik, nem eszik, a Planyétát kapják. Hasonló nyelvi magányban ukránok is szenvednek. A Harmónia kultúrotthonban Odesszából, Harkovból, Bucsából menekült művészek grafikai kiállításán fiatalok ülnek körül egy hosszúkás asztalt – épp ivrit nyelvórájukat tartják. Ők viszont oroszul vonakodnak megszólalni, igaz, amikor megtudják, hogy Magyarországról jöttünk, megenyhülnek: „Maguknak szabad.” A kisvilág átveszi a nagyvilág törésvonalát.
*
David Pressman amerikai nagykövet „széderestéjével” talán számára is meglepő mértékben zaklatta fel a kedélyeket. Röviden, mert a média már agyonírta a dolgot: a nevezetes alkalomra a diplomata több más vendég között meghívta Gyöngyösi Mártont, a Jobbik elnökét és Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét, s az utóbbit nem értesítette előre az előbbi jöveteléről, hanem kétfelől maga mellé, egymással szembe ültette őket. Ez lehetett volna akár protokollhiba is, de nem az volt, hanem tudatos eljárás: Washington legmagasabb magyarországi képviselője a békéltetés céljából hozta össze a botrányos Izrael-ellenes és antiszemita kijelentéséről híressé vált, majd ez ügyben bocsánatot kérő politikust s a magyar zsidóság legtekintélyesebb szervezetének vezetőjét. Jó szándékát és jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, de a történtek alapján attól tartok, hogy nem érti Magyarországot. Az is erre vall, hogy már a botrány kitörése után „csodálatos estének” nevezte az összejövetelt, pedig elég lett volna, ha megnézi a róla készült fényképeket. A két érintett véletlenül sem néz egymásra, vakuvillanáskor a többi jelenlévő is inkább az étlapba mélyed, vagy maga elé mered – mindenki tisztában van a helyzet kínosságával. Gondolom, Pressman is érezte a feszültséget – nem véletlen, hogy egyetlen közös fotó sem készült a kibékítendő felekről.

A széder a zsidó hagyományban nem diplomatavacsora, hanem családias örömünnep az egyiptomi rabságból való kiszabadulás tiszteletére. Ilyenkor a családon kívül egy-két vendéget is meghívhatnak, sőt, illik is vendégül látni egy szegény embert, akár a stetl utcájáról is. Jómagam gyerekkori széderestjeimet a Zsidó Fiúárvaházban ültem meg, ahol több mint százan voltunk a kultúrteremben, gyerekek és felnőttek, s a vacsorát, a rituális előételek sorozatától a főételekig Hochberger rabbi és Balla tanár úr vezette le. Amíg ők nem engedték meg, egy falatot sem volt szabad a szánkhoz venni. Ezzel szemben ihattunk a gyerekeknek is kijáró, bár erősen felvizezett borból. Minden fogást ima előzött meg – ezért volt „széder”, héberül „rend”, szertartás, amelynek vallási jellegéhez nem férhetett kétség. Hogyan juthatott tehát a nagykövet – maga is gyakorló zsidó – arra az ötletre, hogy ez alkalomból meghívja a képzelhetően legalkalmatlanabb, nem kóser politikai szereplőt?

Gyöngyösinek nem volt sok veszítenivalója, talán azért, mert még az antiszemitizmusa sem igazi, nem indulat van mögötte, mint mondjuk anno Csurkánál, hanem számítás, akárcsak a Jobbikot alapító Vona Gáborban, aki annak idején szintén lefutotta a maga köreit a náci beszédtől a zsinagógalátogatásig – igaz, ő az ellenlábas zsidó hitközségtől kért és kapott feloldozást. Az amerikai nagykövetet talán a washingtoni külügy fogja óvatosabb vacsorarendezésekre inteni, de nem valószínű, hogy megválnának kulcsemberüktől, aki néhány nap múlva be fogja jelenteni, hogy az „orosz kémbanknak” nincs helye Magyarországon. Nyert továbbá az ügyön a Fidesz, amelynek már 2012-ben is kapóra jött Gyöngyösi fellépése – még egy kvázi antifasiszta tüntetést is kanyarítottak belőle. Ilyen szélsőség mellett könnyebb volt mérsékeltnek látszani és egyben meglengetni az illiberalizmus zászlaját. Igazi vesztese ennek a dolognak Heisler és rajta keresztül a Mazsihisz, amely májusban tartja hihetőleg őrségváltással járó tisztújító közgyűlését.
Leginkább, bevallom, azt szerettem volna, ha Heisler, megpillantva az egyetértése nélkül reá tukmált asztaltársat, sarkon fordul, és faképnél hagyja a megalázó ceremóniát – kezdjen csak David Pressman az általa teremtett széderi renddel, amit tud és akar. Nem így történt, és emiatt a Mazsihisz-elnököt saját táborán belül is hibáztatják, külső támogatásra pedig nem számíthat. A kormánnyal való viszonya Szabadság téri emlékmű óta, amely ellen tiltakozva a Mazsihisz kiszállt a holokausztévből, eléggé feszült. Még feszültebbé vált, amikor felemelte szavát a Sorost kifigurázó óriásplakátok ellen. Ugyanakkor a hivatalos Izrael Soros ügyében egy platformon áll a magyar kormánnyal, mert a milliárdos palesztin szervezeteket is támogat. És akkor itt van még az Orbán–Netanjahu-férfibarátság! Egyszóval beszorított kis hitközség a Mazsihisz, öregedő tagsággal, társadalmi zárványt alkotó felekezeti zsidósággal és belső súrlódásokkal, a háborús hírek sújtotta Kelet-Európában, s a gyűlöletkultúra által elárasztott magyar közéletben. A kisvilág nem veheti fel a kesztyűt a nagyvilággal szemben.
*
Lakásom különböző pontjain tucatnyi szájmaszkot szedtem össze, köztük két vadonatújat és több használtat. Akad közöttük sima, ajakra illeszthető, és csúcsos, külön orrvédővel, színben pedig fehér, kék és fekete. Legtöbbhöz úgy jutottam, hogy az előzőt otthon felejtve orvosi rendelőkben, nagyobb üzletekben, gyógyszertárakban ad hoc szereztem be. A világjárvány harmadik esztendejében az üzletekben csökkent a maszk árfolyama, van, ahol egy eurót kóstál, s van, ahol ingyen adják, viselése a legtöbb helyen nem kötelező. A sajtóból kissé borzongva értesültem arról, hogy a hivatalos készletekből 17 milliót, mint lejárt szavatosságút, elégettek – ahelyett, mondják a bírálók, hogy a harmadik világnak ajándékozták volna, ahol még így is hasznosak lehetnének. A koronavírus, biztatnak, Európában lecsengett.

Már-már nosztalgikusan visszanézve egy korszaktól veszünk búcsút. A szájmaszkbiznisz valóságos viseleti kultúrát hozott létre: lehetett kapni külön férfi-, női és gyermekálarcot, vidámat, pepitát, télapósat, nemzeti színűt, névre szólót, ötvendarabos zárt csomagolásút és alkalmit. Persze nem csupán a köznépnek szánt csóró, mosható vagy eldobható változatok kerültek piacra, hanem igazi, dizájnos luxustermékek is: a Siriano „kristálymaszkja” potom 535, a Vuittoné 970 dollárba, a Jacob & Co „gyémántmaszkja” 250 ezer, az Yvel Covid–19 pedig másfél millió dollárba kerül – igaz, 18 karátos aranyból, 3600 fehér és fekete gyémánttal kirakva. Ezek az árak megérdemelnék, hogy utólag felvétessenek Ráth-Végh István Az emberi butaság története című klasszikus kuriózumgyűjteményébe. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: timesofisrael.com))

Parászka Boróka: Anyám kalapja

Volt valami hetykeség azon a nyáron, amikor anyám sírt vásárolt magának. Akkoriban még sokat járt piacra, mindig megrakott kosarakkal tért haza. Befőzött, nagy hétvégi ebédekkel állt elő. Közben folyamatosan ment a televízió, szólt a rádió. Rotyogott a húsleves, szörcsögve sült a gyümölcsös-habos sütemény a sütőben, közben harsogtak a szózatok az éterben. Úgy tűnt, a marhalábszár habzása a fazékban mégiscsak maradandóbb élmény, mint ezek a folyamatosan ömlő nyilatkozatok, amelyeket anyám olyan állhatatosan követett. Fakanállal a kezében vitatkozott, perlekedett. Nem értettem, hogy miért. Nyugdíjba ment a rendszerváltó generáció sok-sok áldozatot hozó tagjaként, a kilencvenes évek nyűgjeiből, válságaiból, konfliktusaiból hozta magával a gyomorfekélyét, a fejfájását, fogínysorvadást, hajhullást. Végre ott volt, ahol mindig is lenni szeretett volna: egy falusi domb tetején, jól zárható kertkapu, a kicsi, de otthonos családi ház falai között. Itt rakta tele a spájzot, a hűtőt, dolgozott szünet nélkül tovább az otthonosság- és biztonságérzeten. Miért kellett mindezt felbolygatni ezzel a permanens, már-már rögeszmés hírfogyasztással? Magára zárhatta volna világának a kapuit úgy, hogy utolsó éveire ne engedjen be semmit, csak azt a nyugalmat, amiért tényleg megharcolt, megszenvedett. De ő nem engedett. Úgy tartósította, ízesítette, keverte-kavarta maga körül a békés családi idill ízeit, zamatát, hogy pillanatig sem feledkezett el arról a káoszról, ami a kertkapun kívül van, amiben aktív életét leélte. Figyelt, számonkért, vádolt.

Parászka Boróka

Azon a nyáron, a magyar autokrácia születésének nyarán, a NER alapletételének idején különösen sok gyümölcsöt hozott haza befőttnek, és különösen hangosan hallgatta a híradót. A sírvásárlásról szóló bejelentését akkor tette, amikor Orbán épp Tusnádon vázolta: mi vár ránk a következő sok évben (sok alatt senki sem gondolt egy egész évtizedet vagy még annál is többet). Nem volt semmi szomorú, melodramatikus a sírvásárlásról szóló beszámolóban. Úgy adta elő az új szerzeményt, mintha arról beszélt volna: akciós, ám friss, zaftos marhafartőhöz jutott. Kicsit provokált, kicsit viccelődött is vele, hogy kiment a katolikus pappal a jeddi temetőbe, és ott, a meredek hegyoldalon választotta ki, melyik fenyőfa alól fogja immár örökre pásztázni a világot. Ha majd a föld alól szagolja az ibolyát. Sem a jövőt illetően nem voltak illúziói, sem a halált nem tartotta túl sokra. Az életből annyi számít, amit megértesz belőle, és amit megeszel. A marhahúsleves illata, a sütemény habja és a hordószónokok leleplezése: ez ad elégtételt, ez visz előre. Valami ilyesmit gondolt, de nem mondta, csak főzte, kavarta és hallgatta azt, amit főzni, kavarni kellett, vagy amire muszáj volt figyelni. A sír mellé vett magának egy kalapot is, fonott, könnyű nyári kalapot. Azt majd akasszuk a fejfájára – mondta hunyorogva – mégiscsak egy úrinő hagyja itt ezt a szar világot, amiből csak kivonulni és aminek csak beinteni érdemes.

A kalap éveken át ott hányódott az előszobában. A süteményillat eltűnt, a húsleves olykor még visszaköszönt, de már egyre fakóbban. Nem ő főzte: az agyvérzés után még felépült ugyan, de a kanál már nem úgy állt a kezében, kézzel írt receptes füzetét nehezen lapozta. Visszavonult. Előbb a piacozást hagyta el végleg, aztán már csak a ház elé ült ki, a kertbe ki se nézett. Végül a konyhába sem járt ki. Csak a szobához ragaszkodott és a tévénéző kanapéhoz: a hírek továbbra is, rendületlenül szóltak. Akkor is, amikor már alig látta a beszélőt, és inkább csak a szavak dallama jutott el hozzá, mint az értelme. Módszeresen felejtett, gyanús volt, hogy akarattal, célirányosan. Egyvalamire emlékezett pontosan: a haragra. Voltak nevek, ügyek, amelyeket elég volt megemlíteni, és ugyanolyan indulattal legyintett. Egyre kevesebb, de egyre élesebb jelzőt ismételgetett. Megvolt a véleménye, és abból jottányit sem engedett akkor sem, amikor már a kezét is nehezen emelte fel, amikor csak fáradsággal tudta tartani a fejét. Nem maradt belőle semmi, csak a harag és a méltóság. Harmincvalahány, talán negyven kiló harag és méltóság – maradhat? Nem.

A nyári forróságban halt meg. Abban az időszakban, amikor – még fénykorában – a legfinomabb süteményeket, a ragyogó befőtteket készítette. A politikai nagyotmondások dandárján. A sírvásárlás évtizedes évfordulóján. A halál nem egyetlen pillanat, nem egyetlen gesztus. Sok-sok évet dolgozott azért, hogy végül ilyen megnyugodva mehessen el. Rendben voltak a fiókjában az oly sokat őrzött bizonylatok, számlák (adósa senkinek ne maradjon). Szekrényében ott lógott kivasalva az úrinő ruha-kabát-kalap (szó ne érje a ház elejét). Arcán elsimultak a vonások. Mindent megértett, mindent elmondott, amit akart. Tüdejéből lassan, módszeresen fújta ki a levegőt: egy-kettő-három, ne maradjon bent semmi.

A fogason ott lógott a kalap, tudtuk a dolgunk: az előre megvásárolt sír fejfájára kell majd akasztanunk. Jeleként annak, hogy anyám itt járt ugyan ezen a világon, de maga mögött hagyta, és megvan róla a véleménye.

A sír azonban nem volt sehol. Hiába lobogtattuk, gyűrögettük a gondosan megőrzött sírvásárlási dokumentumokat, számlát, nyugtát. Nem ismerték el az érvényüket. Anyám a katolikus egyházzal üzletelt, s mint kiderült, az elmúlt évtizedben a temető gazdát cserélt, vagy új szabályok léptek életbe: immár az erdélyi református egyház adhat el a fenyőfák alatt temetkezési jogot. Hiába szóltak hangosan a hírek otthon, erről a cseréről nem értesültünk. És különben is: ki gondolta volna, hogy a kegyeleti jogokat éppúgy adják-veszik, mint a fosókaszilva kilóját a piacon. Pedig ha figyeltünk volna, egyértelművé vált volna, miféle harc megy az egyre befolyásosabbá váló egyházak között. Hogy megnőtt az egyházi ingóságok és ingatlanok értéke. Befektetések, építkezések, területfoglalás – ennek a szele elért hozzánk. Nem sejtettük, hogy a földért folyó harc kiterjed a jeddi temető fenyőfái alá ásott gödrökre is. Fizessük ki még egyszer, immár a református egyháznak is a sírhelyet, ajánlotta készségesen a református pap. Már-már engedtünk volna ennek a szívélyességnek, ha nem visszhangzik vissza a húsleveses fazék fölött, főzés közben oly sokszor perlekedő anyám hangja. Nem adósa ő senkinek – mondaná –, amit kellett, azt ő már kifizette, maga mögött és maga előtt is rendet hagyott. A koporsója fölött alkudozni, a temetés előtti órákban temetőhelyért kuncsorogni nemcsak hogy nem ildomos, de nem is méltó hozzá. Még a végén visszajön, és rendet tesz – ez futott át a fejemen. A készséges református pap, aki golyóstollát pattogtatva taktikusan, kivárva alkudozott, nem sejtette miféle sorsot hív ki maga ellen, miféle síron túli morális szabályokat szeg meg. Vigyük oda eltemetni anyámat, ahol született – javasolta mély megértéssel és együttérzéssel a hangjában. Különös értelmezése ez a sokszor ismételt politikai jelszónak: célunk a szülőföldön megmaradás! Hány egyházi ingatlanon szerepel köszönő nyilatkozat az erdélyi magyarok identitásának megőrzéséért, az erdélyi magyar közösség összetartásáért. Csupa fényes plakett, csupa megelégedés, hogy megtettük magunkért, de főleg megtette a kormány értünk azt, amivel a nemzetnek tartozott. Anyám holtesttét azonban vigyük csak el onnan, ahol fizetni, újra és újra nem vagyunk hajlandók!

A temetés idejét és helyét mit sem sejtve nyilvánosságra hoztuk, mielőtt a temetőt tulajdonló lelkész kegyelettel alkudozni kezdett. Már úton voltak a koszorúval érkező búcsúzkodók, és még mindig nem tudták a sírásók, hol nyomják a földbe az ásót. Érdemes ám fizetni, az ezeréves magyar állam emlékezetére ültetett fák is vannak ebben a kertben – kecsegtettek újabb ajánlattal. Van itt befektetés, állami támogatás, járuljunk hát mi is hozzá (megint), hogy a nemzeti egyház tovább erősödjék. Hát nem az élőknek és holtaknak a közös érdeke?

Üzletet végül nem kötöttünk: sem az ezeréves magyar állam tiszteletére ültetett fák, sem a magyar állami befektetések, hálálkodó plakettek, sem a szülőföldön való megmaradást népszerűsítő lelkész nem tudott meggyőzni arról, hogy az újabb és újabb megállapodásokat, kifizetéseket nem rúgják ugyanúgy fel, mint a korábbiakat. Hogy nem leselkedik a nemzeti összetartás ígérete mögött, a számla ellenében előirányzott kegyelet helyett valami ordas, minden gátlást nélkülöző haszonlesés.

Temessük anyámat a marosszentgyörgyi faluvégi temetőbe, kaptuk az újabb, immár tényleg jóakaratú tanácsot. Tizenöt kilométerre az eredeti helytől. No nem a régi, temetőfallal körülvett, árnyas fákkal beültetett, veretes kriptáknak helyet adó temetőbe ott sem. Nem ott, ahol hasonló számlák és nyugták ellenében nyugszanak a magyar nemzet (katolikus) megbecsült tagjai. Hanem a marosszentgyörgyi faluvégi temetőkertbe, a cigánysoron. Nincsen itt sem temetőfal, sem árnyas fák, sem domboldal. Sík, füves terület, dróttal elkerített parcella, tucatnyi sír. Ki akarna ide temetkezni, ahonnan nem látszik más, csak a kilátástalanság, az utak vége, a dombok közül alig kikecmergő nap? Idős, nehezen szuszogó cigány ember a temetőőr. Temessék csak ide, biztat, nézzük meg, milyen termékeny, jó föld ez: hatalmas csiperkét tart a magasba. A gyér sírok között szedte. Ahol ilyen gomba, ilyen vastag fű terem, ott lehet igazán békében nyugodni.

Győzött a csiperke. A temetésre érkezőket útközben átirányítottuk. A sírásók az utolsó percig sietve dolgoztak. Anyámat, aki halála előtt tíz évvel gondoskodott utolsó útjáról, végső nyughelyéről, kapkodva, sebtében engedtük a sírba.

A kalapját pedig otthon felejtettük. Már kajla, foszlott fonott kalap. De van rajta valami makacs, pimasz fény. Ami, úgy tűnik – anyám után végleg itt marad. A haraggal, a daccal és a húslevesek illatának emlékével együtt. Végül úgysem övék a hatalom és az igazság.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 októberi számában – A szerk.)

Dalos György: Kilenceurós jegy

Berlin, 2022. június 22.
Május közepén, hajnalórán, maratoni éjszakai tárgyalások után született meg a Bundesrat, a tartományokat összefogó szövetségi tanács döntése, amely szerint: június 1-jétől augusztus 31-ig kilenc euróért bárki bármennyiszer utazhat a Deutsche Bahn alacsonyabb osztályú regionális járatain és a helyi tömegközlekedési eszközökön. A kedvezményt szerény előrejelzések szerint a megszabott határidőig húszmillióan veszik majd igénybe. Hogy ez mit jelent a forgalom szempontjából, azt már pünkösd előestéjén látni lehetett: zsúfolásig megtelt pályaudvarok és a vágányokon tumultuózus jelenetek mutatták a robbanásszerű utazási kedvet – a boom elsőként az Északi-tengerhez induló járatokat és az ottani infrastruktúrát terhelte meg. A Bundesrat gesztusa természetesen összefügg az ukrajnai háborúval – mostanság mi nem függ össze vele? A vasúti forgalomra való átcsábítás bevallott célja a benzinigényes autóközlekedés csökkentése, különös tekintettel a bizonytalanná vált üzemanyag szállításokra. Ám alighanem olyasmiről is szó lehet, amit a mi régi világunkban „közérzetjavító intézkedésnek” neveztek. A járványidőszak legalábbis remélt lecsengésével az állam azt üzeni polgárainak: kerekedjetek fel, és élvezzétek a szép nyarat keresztül-kasul a Deutsche Bahn sínjein, Hamburgtól Konstanzig, Aachentől Drezdáig. In vollen Zügen, hangzik a jelszó, ami értelemszerűen annyit tesz, hogy „a lehető legteljesebben”, de szó szerint úgy is fordítható, hogy „tele vonatokon”.

Dalos György

Nem tudom, mennyire gondtalanok a kilenc euróért zötyögő bundesbürgerek, hogy esik nekik az idei üdülés. Annyit bizonyosan érzékelnek, hogy az olcsón megközelített helyszíneken napról napra drágul a szállás és az étkezés, egyszóval, amit megnyertek a réven, azt elveszítik a vámon. Valamint ugyanezeken a járatokon menekültek is utaznak, korántsem nyaralás céljából. Kérdés, mennyire hatol be az itteni hétköznapokba a szomszédban lángoló pokol. Persze, nyár van, gyönyörű, ragyogó idő, ha ablakomon kinézek az udvarra, napsütötte lombokra látok, a lombok közt olykor feltűnik egy mókus, távoli lakásból idehallatszik a csilingelő gyermekkacaj. Mégis, ami a környülállásokat illeti, ez az ajándék évszak rosszkedvem nyara. Túlságosan foglalkoztat a világállapot. Kényszeresen figyelek egy háborút, a rombolás és öldöklés képeit, amelyek pszichózisa gyerekkoromtól fogva ismerős, és végigkísértek az életemen. És bár szüntelenül igyekszem száműzni fejemből az egyidejű történéseket, azok nap mint nap visszaköszönnek legalább egy képzettársítás erejéig: a forintromlásban, a szupermarket üresedő polcaiban vagy az Amazon online cég 5,49 euróért kínált kék-sárga lobogóiban.
*
Habent sua fata libelli – a könyveknek megvan a maguk sorsa – bölcselkedik a latin közmondás és Bulat Okudzsava (1924–1997) esetében maradéktalanul igaza van. Ekkehard Maaß barátom, egykori NDK-s ellenzéki egy rég megszűnt nyugat-berlini kiadó pinceraktárában nemrégiben rábukkant a dalszerző, énekes és prózaíró első nagy sikerű elbeszélésének halomnyi példányára, s százat potom áron megvásárolt. Maaß már a rendszerváltás előtt szenvedélyesen népszerűsítette, németre fordította és gitárkísérettel énekelte Okudzsavát, aki fel is kereste őt kelet-berlini otthonában. Okudzsavának, akárcsak Viszockijnak, hatalmas kultusza volt a Szovjetunióban, „bárdként” jobban ismerték, mint írói minőségében, Magyarországon az arány fordított volt. A Szegény Avroszimov a Merszi, avagy Sipov kalandjai és a Dilettánsok utazása a hetvenes-nyolcvanas évek nagy könyvsikerei közé tartozott, elhalványítva a szerző első komoly prózai művének, a Будь здоров, школяр című kisregénynek a hírét. (Magyarul: Sok szerencsét, pajtás, Európa, Modern Könyvtár, 1968, Rab Zsuzsa fordítása.)

Márpedig éppen e könyvnek fölös német példányait fedezte fel Maaß. A mintegy 140 oldal terjedelmű, önéletrajzi ihletésű kisregény hőse egy tizenhét éves fiú, aki egyenesen az iskolapadból kerül a harcoló hadseregbe, s ott éli meg első sebesülését. Egyszerű történet, jobbára rövid mondatokban, némileg Remarque-ra emlékeztető háborús próza. 1961-ben, az irodalmi olvadás tetőpontján jelent meg egy vidéki kiadó almanachjában. Ezt követően valósággal kritikai sortűz zúdult a fiatal íróra. A támadók azt kifogásolták, hogy a kiskatona ábrázolásából teljességgel hiányzik a hősiesség, a hazafias pátosz, s annál több szó esik hidegről, esőről, teljesíthetetlen parancsokról, magányról és halálfélelemről. Maga a háború itt a szovjet kánontól eltérően nem győzelmek szakadatlan sorozataként, hanem időtlen hétköznapként jelenik meg a műben. Ez a fajta „deheroizálás” könnyen vonta magára a pacifizmus gyanúját, s ezt az egykori frontharcos Okudzsava dalainak hivatalos fogadtatásán is megtapasztalhatta. 1957-ben szerzett Dal a katonacsizmákról című balladája, számos háborús songjához hasonlóan, csak magnón terjedhetett. Túl keserű volt az igazság:

„Hová lesz bátorságunk, katonák,
ha visszavonulunk a fronton át?
Hát persze, persze, ellopják a nők,
s mint pintyőkét, keblükbe rejtik őt.
És hol vannak a nőink, cimborám,
ha hazatérünk majd a harc után?
A kapu előtt várnak majd reánk,
de tolvajlástól szaglik a szobánk.”

Abból, hogy egy vidéki időszakos kiadvány közlésre méltónak tartotta a hadba hívott iskolásfiú történetét, egyáltalán nem következett, hogy a mű önálló könyvként is napvilágot láthat – a könyvcenzúra szempontjából a szöveg kézirat maradt. Ezt a hosszadalmas folyamatot akkoriban egyetlen mű esetében sikerült lerövidíteni: Alekszandr Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című lágerprózája, amely a Novij Mir 1962. novemberi számából rekordidő alatt, 1963 januárjában került piacra a szovjet Roman-Gazeta sorozatában. A lélegzetállító gyorsaság deus ex machinának volt köszönhető: a robbanásveszélyes művet maga Nyikita Hruscsov javasolta kiadásra a hivatalos cenzúra megkerülésével.

Okudzsavának – Szolzsenyicin szövegéhez képest teljesen ártalmatlan kisregényével – nem volt, nem lehetett ekkora szerencséje. Mi több: pechjére 1963-ban a Poszev frankfurti orosz emigráns kiadó engedély nélkül jelentette meg, a szerző úgymond „közölt és nem közölt” műveinek válogatásában. A Poszev számos, a Szovjetunióban visszatartott művet jelentetett meg, előrebocsátotta, hogy a szövegek „a szerző tudta és hozzájárulása nélkül” jutottak el hozzá, ám a kalózkiadás így sem használt a szerző hazai hírnévének. Moszkva fogcsikorgatva vette tudomásul a feketén nyugati piacra kerülő irodalmat, de jogilag nem léphetett fel ellene, mert maga is fumigálta a nemzetközi szerzői jogot, és csak 1973-ban csatlakozott a berni egyezményhez. Ezzel a joghézaggal élt a nyugat-berlini Henssel Verlag, amikor 1963-ban copyright jelzés nélkül Mach’s gut címmel kiadta Okudzsava kisregényét. A Henssel kicsi, de patinás kiadó volt, és a hatvanas években Németországban a még nem túl távoli múlt okán izgatottan olvasták a háborús témájú szovjet könyveket. Ilyenformán a moszkvai cenzúra „csak” az orosz olvasót fosztotta meg az olvasmányélménytől – egészen 1987-ig, amikor a glasznoszty jóvoltából a Sok szerencsét, pajtás is felkerülhetett a szovjet polcokra. S most, harmincöt évvel később – a Szovjetunó felbomlott, a Henssel kiadó megszűnt, Okudzsava már rég nincs ez élők sorában – a csinos kötetke talált kincs formájában került elő a megszűnt kiadó fiának pinceraktárából. Bulgakov szerint „kézirat nem ég el”. Ebből a kesernyés derűlátásból talán magára az irodalomra is vonatkozik valami: könyveinket elnyeli a szédítő gyorsaságú idő, a piacképtelenség, az újmédia, az erodálódó kultúra. De valahol egy pincében őrzi őket az emlékezet, ha másként nem, remittenda gyanánt, s annyi biztos: míg élünk, nem kerülnek kukába.
*
Ki hitte volna: június 21. az alvás világnapja. Ezt a jeles eseményt a szó szoros értelmében átaludtam, s csak ma reggel értesültem róla a német sajtóból. Hans-Günter Weeß neves alváskutató ebből az alkalomból azt javasolja: lefekvés előtt ne sportoljunk, ne fogyasszunk alkoholt, és alvás előtt vegyünk meleg zuhanyt. Ám a professzor, aki egyben az Interdiszciplináris Alvásközpont vezetője is, elismeri, hogy a probléma nem mindig oldható meg efféle jó tanácsokkal: Egyfelől „érthető, hogy az embereknek a koronajárvány és az ukrajnai háború miatt alvászavaraik vannak”. Másfelől, mondja, „nonstop társadalomban, állandó készenléti módban élünk, álmunkban is e-mailekre válaszolunk, és fel-felriadunk valamilyen elintézetlen ügy miatt”. Hajlanék a kompromisszumra Weeß tanár úrral: sportolni napközben se szoktam, esti sörömet inkább megtartanám, a meleg zuhanyt vállalom. Elintézetlen ügyeim mindig voltak és lesznek, de a legfontosabb e-maileket mostantól hajlandó vagyok lefekvés előtt megválaszolni. A koronajárványnak, úgy hallom, nagyjából vége van. Ez esetben egyetlen kérésem marad az Interdiszciplináris Alvásközpont vezetőihez: hassanak oda, hogy az ukrajnai háború mihamar legalább fegyverszünettel lezáruljon, mert ennyi rémálom után az emberiségre ráférne már egy kiadós, nyugodt alvás.

Megjelent a Mozgó Világ 2022 július-augusztusi duplaszámában (A szerk.) Nyitókép: Bulat Okudzsava (in: magyarulbabelben.hu)

Hargitai Miklós: Rendszám

Hargitai Miklós
Rendszám

Miért jár Tiborcz István német rendszámú autóval? – tette fel a kérdést lapom, a Népszava három éve, miután lefotózta a delikvenst egy AMG Mercedes G terepjáróval. Az alapkérdés persze úgy hangzott volna, hogy miért jár bárki épeszű ember – de különösen olyasvalaki, aki a miniszterelnök vejeként szabálytalanul megszerzett közpénzes megrendeléseken tollasodott meg, tehát eleve kerülnie kellene a feltűnést – egy 2,5 tonnás, 600 lóerős fekete batárral, amit jellemzően egyedül vezet. A német rendszám, az áfa- és regisztrációsadó-csalás kelléke (ezeken összességében sok milliót lehet spórolni egy 50 milliónál induló árlistájú autónál) már csak a ráadás. Természetesen arra is indokolt rákérdezni, hogy miért kell adót csalnia valakinek, akinek a magyar adófizetők jóvoltából gyorsabban nő a vagyona, mint Mészáros Lőrincnek fénykorában, de ezzel 2022-ben Magyarországon már tényleg a demagógia határát súroljuk. A népességnek azon hányada, amelyről beszélünk (eufemisztikusan nemzeti tőkés osztálynak szokták hívni ezeket a középkorból itt felejtett rablólovagokat), így él: az államot feji, adót csal, látványosan tojik a jövőre, a környezeti értékekre, a társadalmi szolidaritásra, és a kirakatba tett pazarlással mutatja ki hirtelen jött, féktelen jólétét.

Hargitai Miklós

Magát Tiborczot ugyanakkor csak a szemléletes példa kedvéért citáltuk ide, a lényeg ugyanis ebben a történetben nem ő, hanem a rendszám. És nem is a német, hanem az az új magyar, amely – hogyan, hogyan nem – csupán egy apró kötőjelben különbözik a kormányközeli és egyéb adócsalók által előszeretettel használt némettől. Mostantól az átlagmagyar egy fokkal nehezebben szúrja majd ki, ha valamelyik potentátot német rendszámú autóban látja – ennyi értelme biztosan volt az újabb fajta rendszámok bevezetésének, több viszont nem nagyon.

A mostanáig használt hámom betűs-három számos kombinációt harminc éve, a 90-es évek legelején vezették be, és számomra azért volt nagy öröm, mert szinte pontosan olyan volt, mint a svéd. A skandináv állam egy 9,5 milliós ország, vagyis a lélekszámát tekintve nagyjából Magyarország-méretű. Az autóparkját tekintve viszont – részben bizonyára a hatalmas távolság miatt – már egy másik súlycsoport: közel másfélszer annyi autó jut ott ezer lakosra, mint nálunk (480 vs. 330). A svédországi autók átlagéletkora tíz év, a magyaroké 13,5, vagyis a svédek lényegesen gyakrabban cserélnek kocsit. Ezekből a paraméterekből matematikai úton viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető, hogy ha a három betűből és három számból álló kombináció a kiadott és visszavett rendszámok egyenlege alapján kifogyna, azzal a svédek lényegesen hamarabb szembesülnének, mint a magyarok. De nem szembesültek, továbbra is vígan használják a megszokott struktúrát, fehéren-feketén bizonyítva, hogy a magyarországi rendszám-rendszerváltás indokolatlan.

Valaki biztosan jól jár vele – és nem csak a német rendszámmal közlekedő adócsalók –, de egyrészt ez itt így szokás, másrészt a rendszámbiznisz nálunk mindig is melegágya volt a visszaéléseknek. Valami olyasmi, mint az adóbérlés volt korábbi történelmi korokban: valaki jogot szerzett rá, hogy ezen a jogcímen szipolyozza a köznépet, és amíg az extra-extraprofit megfelelő hányadát visszaadja a jog bérbeadójának, addig őt a szipolyozásban nem háborgathatja senki.

Valahol Franciaországban történt a 2000-es évek legelején, valószínűleg Cannes-ban, hogy véletlenül betévedtem egy kulcsmásolóhoz, ahol valaki a legnagyobb döbbenetemre éppen rendszámot csináltatott. Azaz elővette a forgalmit, az idős, munkaköpenyes, szemüveges mester pedig pillanatok alatt legyártotta neki a táblácskákat egy olyan masinán, amellyel utcanév- és cégtáblákat is lehet készíteni. És ha belegondolunk, valójában semmi nem indokolja, hogy a rendszámok fizikai előállítása állami (pontosabban az állam által gebinbe adott) monopólium legyen. Hiszen állami monopólium a gépjármű-nyilvántartás és az engedélyezés, az bőven elég. Ahol pedig ilyesfajta államilag fenntartott versenykizáró szabályok működnek, ott az árak el szoktak szabadulni: a magyar rendszámozás kirívóan drága európai összehasonlításban. És még csak nem is az a legnagyobb baja talán, hanem hogy nehézkes, lassú, túlbürokratizált (ami nyilván csak részlegesen a gyártó hibája, de talán a verseny ezen is segítene), amit mindenki tapasztalt már, akinek akár csak egyetlen rendszámtáblája is elveszett már autós pályafutása során.

Egyszóval lesz új rendszámunk, örülhetnek az adóoptimalizálási célból német rendszámmal furikázók, örülhet a rendszámgyártó monopolcég, és örülhet mindenki, akinek a munkája a rendszámok nyilvántartásához kapcsolódik, az okmánynyomdáktól az útdíjellenőrzésig. Összességében ez a csere sem fog kevesebbe kerülni nemzetgazdasági szinten, mint a megyék vármegyékre keresztelése – sőt –, és mint a svéd példa demonstrálja, gyakorlati értelme is éppen annyi van neki.

Én az első új rendszámos magyar autót konkrétan a miniszterelnök Cinege utcai háza előtt láttam: egy idősebb, lassan már oldtimer korú Mercedesen (nem AMG, nem terepjáró) volt, amely diszkréten bújt meg a miniszterelnöki családot kiszolgáló, olykor – szerencsére hosszában – a fél utcát elfoglaló autóparkban. Őszintén szólva elképzelni sem tudom, mihez kell ott annyi autó, illetve annyi ember, de az biztos, hogy azon felül, amit a törvény előír vagy engedélyez, napi szinten még legalább nyolc-tíz gépkocsi intézi a família és a szűkebb udvartartás ügyes-bajos dolgait. Mivel érdekel a dolog, néhányszor már nekifutottam, hogy tisztába tegyem a kérdést, de eddig mindig visszapattantam róla. Pedig lenne mit megmagyarázni. Egyrészt ezek az autók nem szerepelnek a miniszterelnök vagyonnyilatkozatában – ő papíron takarékos, bár a pénzt nem túl jól beosztó kispolgár, akit azonban a valóságban egy egész autóflotta kísér (üzemanyagostul, szervizszámlástul, sofőröstül ez akár százmilliós tétel is lehet per év, ha az autófinanszírozás terheit is számításba vesszük). A szóban forgó gépjárművek nem szerepelnek továbbá a gépjármű-nyilvántartásban sem, annak ellenére, hogy van rendszámuk, ami azért talán egy fokkal érdekesebb. (Akit részletesebben érdekel a téma, és esetleg nálam jobban ért is hozzá, annak szívesen átküldök néhányat a napi használtban lévő udvari rendszámok közül, hátha többre jut velük, mint én.) Bizonyára nem ez a legnagyobb visszaélés, ami Orbán Viktor fennhatósága alatt, a kormányfő környezetében történik, de hogy visszaélés, az óvatosan fogalmazva is nagyon valószínűnek látszik. A járművek többsége amúgy a Volkswagen csoporttól származik, újabban viszont egy részük Ford – a már említett Mercedes ebben a tekintetben is kakukktojás volt, nem csak az új rendszám okán. Ami viszont tény: amikor elsétáltam arra, távolabbról és még egész közelről is németnek néztem a rendszáma alapján, és csak egészen mellé érve vettem észre, hogy ez bizony magyar.

A csere tehát hatékonyan segít az inkognitó megőrzésében – de segít abban más is. A nyári szünet előtti törvényhozási dömpingben elfogadták például, hogy ezentúl bárki lesatíroztathatja magát a miniszterelnök, illetve a köztársasági elnök társaságában készült fotókról, ha zavarja, hogy megörökítették a találkozást, és ugyanígy lehet eljárni a hasonló tárgyú videó- és hangfelvételekkel is. Korábbi történelmi korokban bizonyos értelemben fordítva történt (azaz az aktuális uralkodó tüntethette el a képről azokat, akiket már előzőleg fizikailag is eltüntetett), de azért ne becsüljük alá a mostani lehetőséget sem. A tényfeltáró újságírók meg általában a rendszer lényegét és az uralmi viszonyokat dokumentálni igyekvők munkáját például biztosan nem fogja megkönnyíteni. Ráadásul azt hallani, hogy ez csupán az első fecske, amolyan hangulati előkészítés, amelyet a társadalmi ingerküszöbre való tekintettel apró lépésenként követnek majd a későbbiek. A helyzet ugyanis az, hogy nehéz idők jönnek (abból például, hogy a miniszteri és az államtitkári fizetéseket nagyjából egyharmaddal emelték, nagyjából az következik, hogy a döntnökök szerint nagyjából a harmadával drágul az élet idén – hiszen mi más lenne a szűk körű bérrendezés üzenete, mint hogy „szolgáljatok hűen, titeket ezek az apró kellemetlenségek úgysem érintenek”), de az uralkodó osztály nem fog, nem akar változtatni az életmódján. Ha pedig a hivalkodás változatlan, viszont a közhangulat várhatóan előnytelenül változik, akkor a tettenérések lehetőségét kell minimalizálni. Nekem, mint a téma iránt az átlagosnál egy fokkal mélyebben érdeklődő krónikásnak, elsősorban erről szól a rendszámcsere. És erről szól ez az egész furcsa, szokatlanul forró nyár is: a látható igyekezetről, hogy a várható viharok előtt elrejtsenek a szemünk elől minél többet abból az úri világból, aminek már a látványa is szikra lehet(ne), amikor a többség majd szembesül vele, hogy mit is sikerült itt felépíteni a 2010 óta eltelt tizenhárom év alatt.

Megjelent a Mozgó Világ 2022 július-augusztusi duplaszámában (A szerk. – nyitókép: totalcar.hu)

Parászka Boróka: Illiberális kifárasztás

Ha ennyi újságíró meghal, miért írunk még újságot? – egy keskeny arcú, összevont szemöldökű lány szegezte nekem ezt a kérdést április végén. A kolozsvári egyetem újságíró szakos hallgatói hívtak meg konferenciára, az előadásomra érkező reakció meghökkentett. Arról beszéltem huszonéves közönségemnek, hogyan válik az újságíró közellenséggé, és mi következik abból, hogy közellenséget kreál a hatalom és a média a sajtósokból. Hogyan működik ez a kannibál effektus, amikor a demokrácia felfalja saját maradékait?

Meg sem fordult a fejemben, hogy elriaszthatom őket, hogy váratlan lesz számukra, amikor az elmúlt húsz év újságíró-gyilkosságainak adatait elemzem. Hogy sokkolja őket a legutóbb három gyilkosság: a Daphne Caruana Galizia, Ján Kuciak és az április elején Athénban meggyilkolt Jórgosz Karaivaz története.

Ez a generáció már az illiberális korszakban kamaszodott. A sajtó visszaszorítása, korlátozása a szemük láttára zajlott. „Belenőttek.” Megszokhatták. Már ha egyáltalán észrevették, követték. Nem volt alkalmam felmérni, kikből lesz ma újságíró szakos egyetemi hallgató. De azt feltételezem, hogy aki ide jelentkezik, erős realitásérzéke van, és nagy benne az elszántság. Azért futnak neki ennek a pályának, mert felmérték a veszélyeit, tisztában vannak a lehetőségeikkel, és vállalják, ami előttük áll.

Bele lehet-e igazán nőni mindebbe, ami velünk, körülöttünk és gyakorta általunk zajlik? Meg lehet-e szokni? Belátható-e a nagykép, feltárulkoznak-e az összefüggések: attól kezdve, hogy egy autokrata rezsim korlátozza a szabadságjogokat addig, hogy bombát helyeznek az újságíró autója alá, vagy bérgyilkosokat küldenek rá?

Parászka Boróka

Azt hiszem, nemcsak a huszonévesekkel, de az elmúlt évtizedek idősebb tanúival kapcsolatban is túlbecsültem a tisztánlátást. Nem a szándék hiányzik hozzá. A jogkorlátozásokat érzékelik az emberek. Ki így, ki úgy, attól függően, kit hogyan érint. A romlási folyamatot is látják, legalábbis azt a szakaszt, ami őket közvetlenül érinti. De a kezdetektől a végkifejletig követni a leépülést, megérteni az agressziót, elfogadni, hogy ezek a döntések, ezek a folyamatok szükségszerűen, elkerülhetetlenül követik egymást, ehhez nemcsak intellektuális szívós munka, hanem felkészült realizmus is kell.

Szerkesztőségi vitám van Karaivaz ügyéről. Rövid hírként jelenik meg a sajtóban a halála, ugyanazt a nemzetközi hírügynökségi anyagokból összeollózott beszámolót hozza mindenki. Inkább a hátborzongató rövidhírek között kap helyet, mintsem azok között, amelyek az európai közélet működését, helyzetét segítenék megérteni. Szeretném összefoglalni a részleteket, kontextusba helyezni Karaivaz halálát, mert kortünet, mert tanulságos, és mert a szakmai szolidaritás is erre kötelez.

„Legyen egy rövid jegyzet” – alkudozik a szerkesztő. Más témával bíz meg, a sokadik romániai korrupciós győzelmi jelentéssel. Unom már. Nincs is akkora jelentősége: a nagybányai polgármesternek elkobozták félmilliós bevételét, mert nem tudta igazolni. Akár izgalmas is lehetne a történet, ha a részleteket kibontjuk. De minek? A magyarországi újságolvasónak fogalma sincs arról, hogy kiről írunk. Nem tudja, hol van Nagybánya, a részletekre nem kíváncsi. Valami homályos történeten fog átszaladni a szeme, csakhogy levonja a következtetést, bezzeg Romániában ezt is jobban csinálják.

Átlátok a szitán, tudom, hogy ezek a magyar sajtóban marginálisnak tekintett térségek, ügyek mire jók. Aztán csak kiegyezünk, jöhet a Karaivaz-ügy, egy hét késéssel, ha megírom a romániai penzumot. Végül izgalmas lesz a nagybányai polgármester története – innen nézve, a bőrömön érezve. Az egykori iparvárost behálózza a maffia, az elsíbolt üzletek, beruházások folyamatos környezeti katasztrófákkal fenyegetnek, a helyiek alamizsnáért cserébe tűrnek, és a korrupt polgármesterüket még akkor is újraválasztják, ha az éppen börtönben ül. Nem tudom, mennyi megy át ebből a már Móricz által is olyan alaposan megírt világból. A szerkesztő steril címet ad, meghúzza a felvezető szöveget. Unalmas, határszéli anyag kerekedik belőle. Mégis bízom abban, hogy lesz olvasó, aki a sablonok mögé néz, és bátran elvész a rémisztő, tanulságos részletekben. A cikk április közepén megjelenik, s én jutalmul belevethetem magam a Karaivaz-ügy összefoglalásába. Párhuzamosan írom a kolozsvári egyetemi konferencia anyagával. Húsz év adatait böngészem, hol, mikor miért öltek meg újságírókat. Annyira egyértelműen kiugrik a görbe az ezredforduló után, a Putyin-rezsim radikalizálódásával, az illiberális rendszerek kiépülésével. Csoportosítom az ügyeket: több, mint nyolcszáz kollégát öltek meg világszerte ez alatt a két évtized alatt, az áldozatok majdnem fele politikai újságíró. A legkegyetlenebb kivégzésekkel a korrupciós és gazdasági ügyeken dolgozókat ölik meg.

És itt az utóbbi négy év európai leszámolásainak története. Ugyanolyan előre bejelentett gyilkosságok zajlottak. Maffiatípusú kivégzés – ez a szakszó, amit ilyenkor használnak. Ugyanúgy izolálódnak a nehéz témákat követő kollégák, ugyanúgy érkeznek a fenyegetések. Mondhatni, megállíthatatlan végzet, de hát nem végzet ez, nem sorscsapás, hanem a körülöttük működő rendszer kiszámítható kíméletlensége. Karaivaz a görög bérgyilkosságokról ír riportot, követi a mindig kudarcos nyomozásokat, felgöngyölíti a rendőrség, az ügyészség és a maffia összefonódását. Azt, hogyan áramlanak be az országba a kelet-európai fegyverek, hogyan tűnnek el a bűncselekmények bizonyítékai. Rémisztő az egész, és nem lehet hozzá kapcsolni semmi „bezzeget”. A válságokkal küzdő demokráciák megfeneklését, szétesését látjuk egy ilyen személyes történetben. Ha rendszerben látunk, és ha a személyes történeteket kellő empátiával és kellő elemzőképességgel érezzük, értjük.

„Nem jellemző Görögországra ez az erőszak” – olvasom sok helyen, a magyar sajtóban is. Nem kell a statisztikákhoz nyúlnom, hogy tudjam, mennyire hamis ez az önáltatás. Milyen nagy hárítás, ismerethiány, szándékos és tehetetlenségből is fakadó vakság van mögötte. Görögországban az újságírók fenyegetése, verése a szélsőjobboldali csoportok stratégiai eszközévé vált. A menekültútvonalon, a menekülttáborokban végig történtek ilyen atrocitások. Volt olyan újságíró, akit husángokkal vertek, más kollégát a saját fényképezőgépével ütlegeltek, olyan is volt, akinek a kezéből kicsavarták a kamerát, és vízbe dobták. Menekültek újságírók a nyomukban száguldozó autók elől. És ha a szélsőjobboldali csoportok atrocitása nem volna elég, passzívan vagy aktívan bekapcsolódnak a rendőrök is. Ebben a térségben a legtöbb bántalmazott újságírót rendőrök verték meg. Alig védi a kollégákat a törvény, amely arra kényszeríti a terepen dolgozókat, hogy „működjenek együtt” a rendvédelmi szervekkel (ez az együttműködés kellően homályosan van megfogalmazva ahhoz, hogy bárki sarokba szorítható, számonkérhető legyen). Csak kijelölt terepről, engedéllyel lehet tudósítani: az utóbbi évek görögországi tüntetései alatt megtanulta a hatalom, hogy lehet kontrollálni a tiltakozásról kialakuló képet, hogy lehet áthangolni a tömeget, a közvéleményt. És legfőképpen hogy lehet a tüntetésekről tudósító újságírót csalinak, álcának vagy épp a feszültség levezetésére szolgáló statisztának használni.

Az információtól való megfosztottság, a valóság átrajzolása ott már erőszakba fulladt, gyilkosságba torkollott. Magyarországon Karaivaz halálának napjaiban azért folyt a tiltakozás, hogy az újságírókat engedjék be a Covid-fertőzötteket kezelő központokba. Újságírók nyílt levélben kérték ehhez a kormányzati hozzájárulást, hangsúlyozták a helyszíni tudósítás fontosságát. A kormánypropaganda pedig a várható módon reagált: megszégyenítette a krízisközpontoknál kopogtató újságírókat, és elkészítette ugyanezekről a krízisközpontokról a maga anyagait. Nem történt áttörés, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy még nyilvánvalóbbá váltak a szándékok, a hatalom újra, önként és büszkén leleplezte önmagát. És mindehhez nagyon sokan statisztáltak, vagy mindebbe sokan beletörődtek. Nem tudom, hogy ez a beletörődés összefügg-e a Karaivaz-gyilkossággal szembeni felületességgel és nemtörődömséggel. Azt hiszem, valahol nagyon mélyen, strukturálisan összefügg. Magyarországon hosszabb volt az illiberális „kifárasztás”. Olyan hosszú ideje nem lehet bizonyos információkhoz hozzáférni, bizonyos nyilatkozatokat kikényszeríteni, bizonyos területekre, intézményekbe bejutni, hogy mára ezt a helyzetet ha dühösen is, de nagyon sokan lemondással elfogadták. Mondanám, hogy nincs is olyan szerkesztőségi háttér, ami ezen kifogna. Nincsenek elszánt főszerkesztők, jogi, anyagi eszközökkel felvértezett kiadók, akik a sajtósaik mögé állva kikényszerítenék a tájékoztatást és az információszabadságot. De az az igazság, hogy Daphne Caruana Galicia vagy Jéorjiosz Karaivaz hasonló körülmények között dolgozott. Máltán is, Görögországban is ostrom alatt vannak a kiadók, szerkesztőségek, és egy ilyen „necces” újságírót már nem vállal, nem vállalhat fel a többségük. Magánblogokon jelentek meg a legnagyobb leleplező anyagok mindkettejük esetében. Kuciak más történet: a szlovákiai sajtó még mindig erősebb és jobban szervezett a kelet-közép-európai átlagnál. De Kuciakot is meggyilkolták. Huszonnyolc másik újságírót követtek, figyeltek meg vele együtt, végül ő került célkeresztbe. A szakmai szolidaritás akkor vált igazán erőssé, amikor – öt nappal a gyilkosság után – felfedezték a holttestét.

Ha ennyi újságíró meghal, miért írunk még újságot? – kérdi a pályakezdő újságíró. Mert újságírás nélkül a helyzet csak rosszabb lesz – szalad ki a számon. És arra gondolok, milyen nehéz meccs volt meggyőzni a szerkesztőt, hogy ne menjünk el egy nyúlfarknyi, adathiányos jegyzettel Karaivaz halála mellett. Aztán vigasztalóan, bátorítóan hozzáteszem: nem kell feltétlenül belehalni az információszerzésbe és -közvetítésbe. Csak tudni kell felkészülni, védekezni.

Szembenézni a helyzettel, amiben élünk. Tudni kell belépni a zárt ajtókon is. Ez a szakmánk. Kollégák halálából tanulni a szakmai fogásokat: kegyetlen kiképzés, kíméletlen szembenézés kell ehhez. A kifárasztott társadalom ingerküszöbét átlépni: kilátástalan, megkerülhetetlen és elodázhatatlan munka. Ez vár ránk. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 májusi számában, nyitókép: a 2018-ban meggyilkolt Ján Kuciak a szintén megölt kedvesével, forrás: blikk.hu)

Hargitai Miklós: Az én Indexem

Van egy távoli emlékem bő két évtizeddel ezelőttről, 1999 környékéről: Uj Péter, aki akkoriban szintén a Népszabadság kulturális rovatában dolgozott, azon a napon egész idő alatt a folyosón sétált ide-oda, és az ingzsebéből kiálló telefonon meg annak headsetjén keresztül az Indexnél zajló tartalom-előállító munkát vezényelte. (A rovat hivatalos neve amúgy Társadalompolitika és Kultúra volt, és nem csak kulturális újságírók dolgoztak ott – habár Uj Péter zenei szakíróként kulturális újságírónak is remek volt; erről akkor győződtem meg véglegesen, amikor 1996 környékén egy bécsi Metallica-koncerten vettünk részt, és a tudósítás, amit az eseményről írt, majdhogynem jobb volt, mint maga a koncert –, hanem azok is, akiket valamely jóakarójuk, például Vörös T. Károly rovatvezető igyekezett kivonni a Bécsi úti székházban a szó szoros és átvitt értelmében magasabb szinteken zajló pozícióharcokból.)

Hargitai Miklós

Én akkor jó öt éve voltam a pályán, és a Népszabadságot minden helyek legjobbikának, a magyar sajtó epicentrumának gondoltam – bizonyos értelemben az is volt –, ehhez képest Uj kolléga néhány héttel vagy hónappal később kilépett, és áttette a székhelyét az internetre, ami egyszerre tűnt bátor és érthetetlen tettnek. Nem állítanám, hogy azt se tudtuk, mi fán terem a világháló: a Népszabadságnak már ’96-ban is volt online kiadása, és az ezredforduló végére a szakmában az vált többségi állásponttá, hogy egy évtizeden belül mindent elektronikusan fogunk olvasni. De mégis, egy napi sok százezer példányban megjelenő, biztos bevételű kiadványt elhagyni valamiért, ami ingyen van, és a kutya vacsorájánál is bizonytalanabb reklámokból él, korántsem tűnt kézenfekvőnek.

A folytatást ismerjük (a Népszabadságét, az Indexét és Uj Péterét is), mindenesetre a média új korszaka számomra akkor érkezett el. Tősgyökeres népszabadságosként is az Index törzsolvasója lettem, tíz éven át a portál címlapja volt a kezdőlapom, amin csak akkor változtattam, amikor elindult a 444. Amit az online újságírásról gondolok, azt számomra most is a 2000-es évek első felének Indexe testesíti meg; szerintem világszínvonalú volt – bár akkortájt a tudományos lapokon kívül nem sok mindent olvastam a világsajtóból –, rendkívül tanulságos életutat járt be, és csodaszámba megy, hogy a politika még nem csinálta vele azt (a megfelelő igét, illetve igekötőt mellőzném), amit a megközelítőleg hasonló befolyású kiadványokkal csinálni szokott. Próbálni persze próbálta, többször is, de nem bírt vele, mint ahogy a Népszabadságot is csak meggyilkolni tudta végül, és amit az Origóval művelt, az is sokkal inkább emlékeztet a nekrofíliára, mint a szerelmes együttlétre.

Mivel mostanában is sokszor „rámegyek” az index.hu-ra, és változatlanul újságírással illetve szerkesztéssel foglalkozom, az apró változtatások is feltűnnek. Feltűntek már az Origónál is, ahol ars poetica volt a politikai semlegesség, aztán időnként mégis úgy fölkeményedtek, mint a fékrendszer, ha eltűnik belőle a vákuum (nyilván annak függvényében, hogyan állt éppen a háttérben futó élet-halál harcuk). Ilyen szemmel nézve azt mondanám, hogy az Indexnél régóta baj van. Nem akkora talán, mint volt az Origónál, ahol a „Lázár János szomorú”-tól nagyon rövid úton a teljes behódoltatásig jutottak, míg az Index esetében, ha jól értem, a kormányoldalon is inkább valami olyasféle verzióban gondolkoznak, hogy úgy legyen fideszes (pontosabban nem nemfideszes) az online lap, hogy az a bejáratott, és a legkevésbé sem tekintélyelvű-kozervatív-illiberális olvasótábornak lehetőleg ne tűnjön föl. Vagyis olyan Indexet szeretnének, ami nem csökkenti Orbán Viktor újraválasztási esélyeit. Talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy szerintem ilyen Index nincs, és ez a legkevésbé sem az Index hibája (vagy erénye); nem rajtuk múlik, hanem az Orbán-rendszer jellegén. Egyszerűen nincs olyan, a hatalomtól független közéleti-politikai tartalomgyártást akár csak minimális mértékben is komolyan vevő médiatermék, amelyik nem veszélyezteti Orbán újraválasztását: már akkor is veszélyeztetné, ha csak olyan mértékben beszámolna a valóságról, ahogy egy tisztességes közszolgálati hírügynökségnek kellene, mindenfajta politikai szimpátia vagy antipátia kinyilvánítása nélkül, a szikár és elfogulatlan hírgyártásra koncentrálva.

És akkor még a világnézeti kérdésekről nem is beszéltünk. Az Indexnek, ezt elsősorban olvasóként mondom, nagyon is van világnézete, de azt nem lenne könnyű meghatározni, hogy milyen. A legegyszerűbb megfejtés, amivel a belpolitikai relációkat tekintve nem sokkal lennénk beljebb, úgy szólna, hogy világnézete van, de pártja nincs: nemhogy megsüvegelném, de hawaii ingben, virágfüzérrel a nyakamban körbetáncolnám azt az embert, aki cikkidézetekkel és statisztikákkal alátámasztva rá tudna mutatni, hogy melyik párthoz húz, azaz melyiket preferálja a többiek rovására. (Ami, ha belegondolunk, éppen a fordítottja annak, amit a kitartott pártsajtóban látunk, hiszen a Magyar Nemzetnek vagy az M1-nek világnézete nincs, pártja viszont nagyon is van: mindkettő habozás nélkül mondja bármiről az ellenkezőjét annak, amit előző nap mondott, ha a párt érdekei úgy kívánják.) Nyilván nem szélsőjobboldali, hiszen például emberi jogi kérdésekben meglehetősen konzekvens álláspontot képvisel.

Nálam például attól lendült ki a függetlenségbarométer, hogy Földes András, az Index kiváló videós újságírója, akinek a filmjei nélkül még végletesebben ki lennénk szolgáltatva az egyoldalú kormányzati propagandának a migráció ügyében, utoljára márciusban jelentkezett olyan originális anyaggal, ami hozzátett valamit a népvándorlással kapcsolatos tudásunkhoz. Külső megfigyelőként azt mondanám, hogy Földest eldugták, ahogyan nem nagyon látok egy ideje a Fidesz belső mozgásaival vagy a kormánypárt számára hatványozottan kínos korrupciós ügyekkel kapcsolatos saját tartalmakat, tényfeltárásokat sem. Ez nekem, lapkészítőként a saját bőrömön, illetve olvasóként a mások kárán szerzett tapasztalataimra építve nem azt mondja, hogy az Index becsicskult, hanem azt, hogy valamilyen meccs van, a lapvezetés és a szerkesztőség elbizonytalanodott, és ilyen helyzetben az ember úgy igyekszik tisztességes munkát végezni, hogy közben azért nem hívja ki maga ellen direktben a sorsot.

„Ne azt kérdezd tőlem, hogy mekkora lesz a fizetésemelés, hanem azt kérdezd meg magadtól, vagy-e olyan jó szakember, hogy akkor is szüksége lesz rád a piacnak, ha már nem lesz Népszabadság.” Ezt a mondatot a kiadó vezetője mondta nekem 2016-ban, nem sokkal a bezárás előtt. Végső soron igaza volt, de nem ezért idéztem föl, hanem az áthallás miatt. Olvasói szemmel az újság egyik legjobb időszaka volt, mindennap volt két-három olyan történetünk, ami körbejárta a magyar médiát, és tudtuk, hogy a Fideszben mindennap görcsbe ránduló gyomorral nyitják ki (Matolcsy közpénzen kielégített szeretője és Rogánék helikoptere tényleg csak a jéghegy csúcsa volt). Mentünk előre, mint a gőzhenger, de nem azért, mert nem tudtunk róla, hogy baj van, hanem leginkább azért, mert vérszag volt a levegőben, és mert – bármilyen rosszul hangzik is utólag – senki nem ajánlott semmilyen alkut, azaz nyilvánvaló volt, hogy nincs vesztenivalónk, még ha legbelül nem is hittük el, hogy odáig el fognak menni, ameddig végül elmentek. Az Indexnél a látható jelek nekem inkább azt súgják, hogy az a bizonyos mérkőzés még nincs lejátszva, a felek még csak méregetik egymást és a közönséget, és a végkimenetel még szinte bármi lehet, azonkívül persze, hogy a szerkesztőségre ráköszönt a végtelen szabadság és anyagi jólét korszaka.

Hogy nem teljesen szabadon és ráhatásmentesen készül a tartalom, arról meg vagyok győződve, de egyrészt alig van ma Magyarországon szerkesztőség, ahol teljesen ráhatásmentes a munka, másrészt meg aki elhiszi, hogy egy olyan kiadványnál, ahol már a közvetett tulajdonosok és a hirdetési felületet értékesítő cég soraiban is megjelent a NER, külső befolyások nélkül lehet írni/szerkeszteni, naivabb Müller Cecíliánál. Ez egy ilyen ország, ilyen közélet, ilyen szakma, és akinek nem tetszik, annak többet kell tennie annál, hogy mondjuk foglalkozást változtat. Számomra a június talánya nem is a tulajdonos alapítványt képviselő jogász, a leváltott vezérigazgató, a lefokozott főszerkesztő – ők csak hozzák a papírformát, az ilyenkor elvárhatót. A meglepetés sokkal inkább Gerényi Gábor, az Index feltrancsírozási koncepciójának kidolgozója. Gerényi ugyanis ős-indexes, alapító, olyan szakember, aki nem szorul a rezsim alamizsnájára, és technikai értelemben ugyanakkora (sajtó)szabadságharcos volt, legalábbis a kezdetekkor, mint tartalmi vonatkozásban a fentebb említett Uj Péter. És nem is az a kérdés, hogy miért vállal el egy ilyen mészárosmunkát, hanem az, hogy ha már elvállalja, miért nem hajlandó a nevén nevezni. Azzal a rendkívül alapos, logikus és meggyőző levezetéssel ugyanis, amit a blogján közzétett az új, kis cégekbe kiszervezett Index struktúrájáról, csupán egyetlen baj van, de az nem kicsi: ha a tervet rajta kívül az egész szakma a vezető hírportál szétverésének látja, akkor, dicső múlt ide vagy oda, az ember hajlamosabb a szakmának hinni.

Amúgy azokban a percekben, amikor ezt az írást befejezem, az Index címlapját a brutalizmus magyar lenyomatairól szóló építészeti ismeretterjesztő cikk, illetve az olvasói szolidaritás megnyilvánulásaiból kötött csokor (műfaji értelemben: olvasói levelek) uralja. Mintha az Origón lennénk, valamikor 2012–2013 körül. Amivel nincs semmi baj, végül is a világ nem kizárólag a politikáról szól – csak meg ne ismételje magát a történelem. (Nyitókép: Felmondanak az újságírók, forrás: portfolio.hu)

*

Megjelent a Mozgó Világ 7-8, júliusi-augusztusi dupla számában. A folyóirat a Láng Téka Könyvesboltban, a Libri üzleteiben és a Relay elárusítóhelyein bárhol az országban megvásárolható. (A Szerk.)

Kiss Judit Ágnes: Nekem karantén, neki karám

(Március 18.) Persze hivatalosan még nincs kijárási tilalom. Abba meg is őrülnék. Amíg a lovamhoz kijárhatok, addig megőrzöm a mentális egészségemet. Utána meg ki tudja. Férjem, az introvertált, nem nagyon érzi a különbséget, de értem aggódik, nekem létszükséglet menni és találkozni. De már hatodik napja nem megyek sehova. Na jó, lovagolni voltam. Borzasztóan köhögök, és ugyan szerintem csak arcüreggyulladás, nem koronavírus, de ezt nem akarom lépten-nyomon bizonygatni.

Kedd óta nincs óvoda. Most egyszer kellene a határidős írásaimon dolgozni, online órákat tartani a három középiskolás és három egyetemi csoportomnak, és értelmesen lefoglalni egy ötévest, aki nem az a fajta kislány, hogy lerakom a sarokba, és ott marad.

Azt mondják, kilenc hónap múlva sok dolguk lesz a szülésznőknek. Szerintem a válóperes ügyvédeknek is. Bár nálunk egyelőre béke van, és egymásra figyelés. Csak kettesben töltött idő nincs. Többen attól tartanak, még gyakoribb lesz a családon belüli erőszak, a heti egy-két áldozat helyett ki tudja, mennyi. Nem akarok ettől félni, de az összezártság a patkányokban is növeli az agressziót. Mindenesetre még nem kezdtem alkoholt fogyasztani.

Kiss Judit Ágnes (fotó: szeretlekmagyarorszag.hu)

Apukám kitalálta, hogy a postát átvasalják, hátha úgy el tudják pusztítani a papíron lévő vírusokat. A férjem a vásárolt kaját is három nap karanténban tartja. Most még arra játszunk, hogy nem kapjuk el a betegséget. Pedig országos szinten már csúnyán lemaradtunk arról a vonatról.

 

(Március 19.) Csak én érzem magam kényelmetlenül attól, hogy 14 cég mellett ott a katonaság? Nem olvasok róla, hogy ez másban mit idéz, nekem nem kellemes. Céljuk a biztonság, nekem viszont fenyegető.

Ma megcsináltam életem első oktatóvideóját a Prezivel. Még gyakorolni kell. A digitális átállás különben szinte zökkenőmentes, a tánctanárok táncórát tartanak a Zoommal, az egyik kolléganőm már kedden Skype-osztályfőnöki órát tartott, hogy a gyerekeknek legyen közösségi élményük, a másik nekünk küldött oktatóvideót a G-suite használatáról. Azt hiszem, ha egy tanár egyszer tanítani akar, akkor a háztetőről is kiabálni fogja az anyagot, ha más lehetősége nincs.

Violával az óra leolvasását gyakoroljuk, és megyünk sétálni, amíg az idő és az operatív törzs engedi. Lehullott virágszirmokat szedtünk, sziromképet ragasztottunk egy papírra. És lámpából kijövő dzsinn-dromedárt az alkonyi sivatagban.

Délután egy sánta ló fogadott, fogalmam sincs, mi baja lehet, nem forró, nem duzzadt a lába, és tegnap még nem volt semmi baja. Elkeseredtem, a lovaglás a mentális egészségem. Vasárnapig várok, hátha csak rándulás, utána hívok állatorvost.

Lehet, hogy a jövő hónapban szüneteltetnem kell a vállalkozást. A taxisoknak nem kell katát fizetniük áprilistól, de nem tudom, miért csak nekik, miben mások ők, mint az összes többi kisadózó.
Darazsak vannak a kertben. Amikor már nem lehet kijárni az utcára, ez lenne a menekülőút.

 

(Március 20.) Nagy tanulság a régi nehéz időszakokból: a délutáni alvás letargiát okoz. Előtte jól voltam, csak jólesett a délutáni séta után lefeküdni. De úgy ébredtem, hogy elegem van. Az egész helyzetből, ami érthetetlen, beláthatatlan és kilátástalan, a családomból, ahol én vagyok a hangulatfelelős, és legszívesebben kifutnék a világból. El tudom képzelni, hogyan törnék ki egy komolyabb karanténból, hogy fertőzzenek meg, lőjenek le, csak ennek legyen vége.

Olvastam egy cikket arról, hogy egyre több ilyen járványra számíthatunk, mert tönkretettük az állatok élőhelyét, egyre közelebb kénytelenek élni hozzánk, nagyon sok vadállatot esznek meg azok, akik a farmon tenyésztett állatokat nem tudják megfizetni, és ezzel egyre több zoonózis kerül az emberi szervezetekbe. Ez volt az ebola, a madárinfluenza, a zika – és most ez az új koronavírus. Ez a mostani járvány olyan, mint egy főpróba, mert gyorsan terjedő, de nem magas halálozású kóron lehet megtanulni, hogyan kell majd cselekedni egy hasonló terjedésű, de az ebolához hasonlóan magas halálozási arányú járvány kialakulásakor.

Egy másik cikkben arról írtak, hogy egy-másfél év a járvány lecsengése ezzel a csillapítással, amit a legtöbb ország csinál. Enyhébb és szigorúbb korlátozások között. Mert a fogékonyság megmarad azokban, akik nem kapták el a kórt.

Én elképzeltem egy apokalipszist. De nem így.

 

(Március 21.) Ma a fél napot a zsebkendőnyi kertemben töltöttem. Nagyjából egyenletesre vágtam körömollóval a füvet. Na jó, nem, de összeszedtem a tavalyi avart, kitessékeltem több száz csigát, levágtam az elszáradt füvet, és minden virágot személyesen köszöntöttem. Az ibolyát, a tulipánt, a csillagvirágot, a jácintot, a most kihajtott rózsát és tátikát. A fűszernövényeimet: a mindent elborító citromfüvet, a most sarjadó rukkolát, a kakukkfüvet, az oregánót. A fákat és a bokrokat: a bodzát, a mézalmácskát, a fügét, a málnát, ami hálából összeszurkálta a kezem.

Az előkertben a medvehagymát, a hortenziát, az elburjánzott csodacserjét, a vadon nőtt jácintokat.
Közben néha csöpögött az eső, azt sem bántam, jólesett. És éreztem, hogy simulnak ki az idegeim a fűben-földben turkáláskor. Szóval lovaglás vagy kertészkedés.

Férjem, az introvertált tapintatosan próbálja titkolni féktelen örömét. Az ilyen fejemet látva mondta mindig anya: „Na, eredj, lányom, a konyhába, nyalj el egy fél citromot!” Ő tényleg boldog. Nem kell korán kelnie, tömegközlekedni vagy autóban torlódni, idegenekhez közel kerülni. Ő magától is eltöltött már így hónapokat. Csinálja a munkáját, mellette vannak, akiket szeret, miért ne érezné magát remekül? Értem aggódik még mindig, most már az arcüreggyulladásom is eldurvult, meg tényleg nem tudom, meddig kell kitartanom. Azt veszem észre magamon, hogy az online térben vagyok egyre agresszívabb. Persze messze vagyok a bunkó trolltól, de eszemben sincs kedvesnek lenni. Mi a francnak legyen körülöttem kétezer ember? Elég húsz a jobb fajtából.

Fáradt vagyok. Mitől? Nem mozgok. Aludnék. Édességet ennék. Da capo al fine.

 

(Március 22.) Egyre feszültebb és idegesebb vagyok. Hideg lett, a kertbe nem lehet kimenni. Egész nap nem csinálok semmi értelmeset.

Elborítanak a tennivalók. Ez lebénít. Három egyetemi csoporttal próbálom tartani a kapcsolatot Facebook-csoportban, a jövő héten már online órákat kell tartanom videókonferenciaként. Nem értek hozzá. Ha bármi probléma felmerül, ideges leszek, és olyan káromkodásokat gondolok magamban, amiket mindenképp muszáj fogaim kerítése mögött tartanom.

Minél több határidős munkával el szeretnék készülni még márciusban, hátha van, amit ki tudok számlázni, és a felszínen maradok még pár hónapig szünetelő vállalkozás mellett.

Közben az arcüreggyulladásom romlik: feszítő fejfájás, arcfájás, ugatok, mint egy falka kutya, röfögök, mint egy vadkan, trombitálok, mint egy rezesbanda. Ez már antibiotikum után kiált tíz nap elteltével.

Csak hogy találok dokit?

A gyerekem a víz világnapjára készül kézműveskedéssel, ami azt jelenti, hogy segítenem kell. Utálok kézműveskedni. Kétbalkezes vagyok. Szerencsére bekapcsoljuk Skype-on a nagymamát, másfél óra nyugi, közben kirohanok a lovardába.

A lovam nem lett jobban, állatorvost kell hívnom hozzá. Az autóban egyedül vagyok, káromkodom. Elszégyellem magam, mint mikor egyszer földhöz vágtam egy poharat. Eltört. Nem lehetett visszacsinálni és összeragasztani. Ahogy a káromkodást sem lehetett visszaszívni, meg nem történtté tenni. De legalább letiltottam a kedvenc Facebook-trollomat. Még nem tettem ilyet, de most a lelki higiéné részének éreztem.

 

(Március 23.) Havazik. Szép. Eddig az utcában fehéren virágoztak a gyümölcsfák. Most minden fehéren virágzik a hópelyhektől. Észbe kapott a tél, és gyorsan bepótolja a hónapokon át elfelejtett havazást. Csak ne lenne ilyen hideg. Mennyit mondták, hogy a vírus utálja a meleget. Tessék, most van neki hideg.
A háziorvost nem lehet telefonon elérni. Nem szeretnék odamenni.

Viola reggel óta balettozik. Nem nézem, milyen feladatokat küldtek az óvónők. Hadd balettozzon! Rettenetes volna, ha iskolás lenne, és még azon is pörögnöm kéne, hogy megírja-e a leckéjét.
Lassan újra be kéne vásárolni. Online lehetetlen. Oda kell menni. Lehet, hogy most kellene elkapni a koronavírust, amíg még van lélegeztetőgép. De az arcüreggyulladásra ráfertőződni azért nem szeretnék.
A szorongásom és a klausztrofóbiám egy része politikai. Korlátlan felhatalmazás ennek a kormánynak? Mikor még a határok is zárva vannak. Nem kifelé, más, demokratikus országba befelé. És látom, ahogy hazaárulózzák azokat, akik nem szavazták meg. Most ők lesznek a hibásak minden halottért, akit elvisz a vírus. Egy tönkretett egészségügyi rendszerben.

Mintha nem volna kiút.

 

(Március 24.) Nem fogok ennyit foglalkozni a politikával. A koronavírussal sem. A számítógépemmel sem. Összefolyik munka és magánélet, egy sor az egyetemisták csoportjába, egy másik Messengeren egy ismerősnek, egy cikk a készülő gyerekregényhez, egy másik csak úgy, mert valaki megosztotta. Már én se tudom, hogy a gép előtt ülve-fekve dolgozom vagy lébecolok.

Ma kijött az állatorvos, megnézte Léda sántaságát. Nincs forrósodás, feltelt ízület, nyomási fájdalom. Csak a sántítás. Tizenöt éves ló, középkorú, mint a gazdája, még bírja, még tud nagyokat futni, de bizony elhangzik olykor, hogy „az ő korában már”. Az ő korában már nem hajlik úgy a csűdízület. Megsértődöm. Mindenesetre kap gyógyszert injekcióban meg ötnapos kúrát szirupban, és két hét pihenőt. Nekem karantén, neki karám. Ha két hét múlva nem javul, diagnosztikai érzéstelenítés, röntgen, akkor valami krónikus. Remélem, meggyógyul. És remélem, vágtázunk még nagyokat át a mezőn a lemenő nap fényében – anélkül, hogy leesnék. Amióta megígértem a gyógytornásznak, hogy nem esem le, mert nagyon veszélyes a gerincemnek, azóta ez volt a második. Két hete. A vállam azóta fáj. Az én koromban nem lehet már büntetlenül lepotyogni a lóról.

Hazafelé halált és betegséget megvető bátorsággal bementem az Aldiba. Maszkom nincs, a csősálat húztam fel az orromra, mint egy bandita. De már a lovardában is így voltam, addigra kinyúlt, és folyton leesett. Egyszer használatos műanyag hajfestős kesztyűt húztam, hogy azzal fogjam meg az árukat, amiket más is – viszont azzal már nem nyúlhattam az arcomhoz. A hajam a szemembe meg az orromba lógott, csikizett, fújkáltam el az arcom elől, de újra, vettem, amit tudtam, kibírtam, hogy ne érjek az arcomhoz (én volt az egyetlen a boltban, aki hangosan köhögött), kifizettem irdatlan sok pénzt (jaj, ez az ősasszonyi gyűjtögetés!), aztán rájöttem, hogy nem bírom el a nagy kék ikeás szatyrot, amibe pakoltam, az autóig húztam magam után, aztán szét kellett rámolnom annyira, hogy meg tudjam emelni, és betenni a kocsiba. Beülve levettem a kesztyűt, azonnali kézfertőtlenítés, a kaják két napig karanténban maradnak.

 

(Március 25.) Ma megvolt az első online órám. Persze ügyrendi kérdésekről volt szó, de olyan jó volt látni a gyerekeket. Valami együttlétpótlék. Arról álmodom, hogy vége a járványnak, és kimegyünk. Személyesen akarunk találkozni, vadul látogatjuk a színházakat és a koncerteket. Eltunyultunk, fotelforradalmárok lettünk, és virtuálisan ölelgettük egymást. Most megkaptuk, csak ez maradt. És ha vége lesz, talán kirobbanunk ebből.

Délután az első online drámaórán megpróbáltam játszani velük, és azt hiszem, sikerült, bár nagyon érződött, mennyivel jobban összehangolódik a csoport, ha egy térben is vagyok. Pótszernek jó ez is. És Viola ezt legalább nem unta, végigülte mellettem, legközelebb ő is be akar szállni (vágj olyan arcot, mint aki savanyút evett / rádöbben az ajtóban, hogy elvesztette a kulcsát / meglátja az ellenőrt a buszon, mikor nincs bérlete stb. Szegény gyerek különben egyre többet lóg a videócseten, és sírdogál a nagymama után. Ki tudja, meddig tart ez még? A napok már most összefolynak. És ahogy telik az idő, még jobban összefolynak majd, éveket tudunk majd eltölteni bezárva, és nem érzékeljük, úgy leszünk majd, mint Hans Castorp, aki csak három hétre tervezett, és hét évig maradt bezárva a hegyi karanténban. De a hó szépen szállingózik.

 

(Március 26.) Ma megvolt az első online terápiás ülésem. Eleinte nagyon feszélyezett, de aztán feloldódtam. Ez a bezártság nemcsak egymással zárja össze az embereket, saját magukkal is.
Utána megvolt az első online órám az érettségizőkkel. Talán nekik a legnehezebb most. Igyekszem tartani bennük a lelket, videóprezentációkat készíteni, azt mondják, abból tudnak a legjobban tanulni. Persze nekem is tanulnom kell, most a Pilinszky Apokrifhez vettem fel egy anyagot, nem néztem közben a videó oldalát, mert egy másik lapon a szöveget olvastam, és fogalmam se volt róla, hogy csak tizenöt percet lehet a Prezivel felvenni, és huszonöt perc után vettem észre, hogy tényleg a levegőbe beszélek. Bosszankodtam, nevettem, aztán felvettem újra a második részt.

Kicsit melegebb az idő, elmentünk egy órára sétálni. Tavasz, virágzanak a fák, hangosan énekelnek a madarak. És éreztem, milyen gyenge vagyok, egy óra séta után elfáradtam. A gyógytornát is muszáj mindennap csinálni. Lovaglás nélkül pedig elsorvadok. Remélem, mire Léda meggyógyul, nem lesz kijárási tilalom.

Egyre több ijesztő hír érkezik. Az egyik diák anyukája ápolónő, azt mondja, a Dél-pesti és a László teli van, a lélegeztetőgépek gyakorlatilag elfogytak, mindegyik használatban van. Zsuzsa Bruria írta ki a Facebookra, amit egy mentőstől hallott: „a sebészet elesett”. Azt mondja, tényleg olyan az egész, mint egy háborúban.

Sajnos elolvastam egy cikket, ami arról szól, hogyan veszi át a hatalmat a test fölött a vírus. A történet végén a példában szereplő fiatal férfi meghal. Kár volt elolvasnom, azóta félek.

 

(Március 27.) Sokkal több dolgom van az oktatással, mint korábban. Elég jól improvizálok, nem kellett sokat készülnöm, amíg hagyományos módon bementem egy terembe egy osztályhoz. Most feladatlapokat gyártok, és főleg videókat, mert azt igénylik leginkább, na, az a legmacerásabb: szöveges megjegyzések és szövegelés egyszerre. Szeretek hajnalban kelni, akkor egyedül lehetek, és békésen dolgozhatok, bár a videót nem tudom megcsinálni, mert felébresztem vele a családomat. Azt inkább a kertben délután. Ha jó az idő. És nem hangosak a szomszéd gyerekek.

Észrevettem, hogy egyfolytában az arcomhoz nyúlok. Elsöpröm a hajam. Megdörzsölöm a szemem. Viszket az orrom. Lenyalom az ujjamat. Tényleg jobb, ha ki se mozdulok. Ahogy ezt leírtam, megláttam, hogy holnaptól kijárási korlátozás lép életbe. Vajon meglátogathatom a lovamat? Állat ellátása plusz szabadidős tevékenység.

Ma még gyorsan kirohantam hozzá. Már nem sántít, de azért még nem akarom terhelni egy hétig. A vállamat se merem, két héttel ezelőtt leestem, azóta fáj. De még így is jó volt kint lenni, ülni a napfényben a legelésző ló mellett. Aztán elmentem, jártam egyet gyalogosan a környéken. Kábé feleannyit, mint egy tömegközlekedős napon a-ból b-be sétálni szoktam, és úgy elfáradtam, hogy azóta nem volt erőm a gyógytornámhoz sem.

Igyekszem kerülni a vírusról szóló híreket. Nem akarok pánikba esni.

 

(Március 28.) Iszonyú feszült vagyok ma. Szét tudnék robbanni, ha volna hozzá fizikai erőm. Gyönyörű az idő. Ki akarok menni. Az oszteopata dokimat felhívtam tegnap, javasolt pár gyakorlatot a vállamra, kicsit jobb lett. De nem merek még lóra ülni, pedig ilyenkor csak az ment meg.

Tornáztam, nem jobb. Meleg, izomlazítós fürdőt vettem, nem jobb. Ettem, nem jobb. Aludtam, nem jobb. Még nem ordítottam a gyerekemre. Még nem küldtem el a francba a férjemet. Harapom a számat.

Mi lesz, ha ez így marad? Legszívesebben elbújnék egy paplan alá kettesben egy tábla csokival. Amióta nem járok dolgozni, egyfolytában édességet ennék amúgy is.

Elmentem sétálni egy-két órára. Valamivel jobb. Vagy talán a tudat, hogy mindjárt vége a napnak, és talán a következő jobb lesz. Mitől lenne jobb? Elmennek a napok, a hetek, tavasz van, és nyár jön, és még mindig itthon fogunk rohadni.

Nem tudom elkerülni a híreket. Már most nehéz be- és összezárva.

 

(Március 29.) Az óraátállításnak köszönhetően mindennel elcsúsztunk, a reggeliből ebéd lett, az ebédből vacsora. Nehéz tartani a napirendet, pedig a kislánynak szüksége volna rá.

Viszont legalább voltunk sétálni. A lépésszámlálóm szerint az átlag napi 8500 lépés helyett 3500 körülit teszek csak meg. Plusz eszem. Szóval rám fért. Illetve ránk. A gyerek se tud éjjel aludni, ha nappal nem mozgott. És tohonya szülők mellett mitől mozogna?

Elsétáltunk a töltésig, aztán egy körrel egy másik úton vissza. Virágzanak a tulipánfák. A gyümölcsfák, az aranyesők. Előző életemben méhecske voltam. Vagy poszméh. De az biztos, hogy minden virágba muszáj beledugnom az orrom. A tavaszi séták végén mindig sárga lesz a virágportól.

Próbálok verset írni, de rosszak! Csupa rossz. Ez megijeszt. Ahogy az is, hogy nem haladok a határidős munkáimmal. Az ember tragédiájából írok librettót Gyöngyösi Leventének, nagyon sok és nagyon nehéz, és nagyon vissza kell fizetnem az előleget, ha nincs kész időre. Plusz elvállaltam egy ifjúsági történelmiregény-sorozat egyik részét, pont az 56-os forradalomról szólót, kicsit bánom, rohadt nehéz, és egyáltalán nem vicces. Iszonyú lassan haladok.

 

(Március 30.) Ma reggel a drága régi gyógytornászom levele várt, gyakorlatsort küldött a fájós vállamra.
Plusz egy osztályfőnök kollégámé, aki azt írta, panaszkodnak a diákok a sok feladatra. Adok én feleennyit vagy semennyit, mert nekem is túl sok kiadni a kérdéssorokat, és elolvasni a válaszokat – mennyivel egyszerűbb ez szóban! De ha csak videókat csinálok nekik, passzívan hallgatják, abból nagyjából semmi nem fog megmaradni. Sajnos ez egyre kevésbé érdekel. A tévétanítás idején bőven elég volt. A tanításban az együttlét a jó. Azt hiszem, az egyetlen jó.

Nemrég hallottam több kormánypárti ismerőstől is sértetten, hogy lám, most mennyire jók a rendeletek, amiket OV hoz, értünk is, ellenzékiekért, akik pedig annyi mocsokságot mondtunk rá. És lehetnénk hálásabbak. Én meg tanár vagyok. Voltak és vannak nagyon kedves diákjaim, de voltak és vannak olyanok, akiktől durva, sőt megalázó beszólásokat kaptam. Ennek ellenére őket ugyanúgy tanítottam, ugyanúgy készítettem fel az érettségire, mint a többieket, mert ez a dolgom. És nem várok érte hálát, vagy ha várnék, azonnal megkapnám, hogy fogjam be, ez a hivatásom. Úgy látszik, miniszterelnöknek lenni viszont nem hivatás.

Ma életemben először videóról tornáztam. Rémesen éreztem magam. Eszembe jutott, régen mennyit röhögtem a vén nyanyákon, akik nem tudják követni a koreográfiát. Most én lettem a vén nyanya, aki látványosan egész más csinál, mint ami a képernyőn van. Bár ezt legalább senki nem látta. Pedig ebben voltam jó, hogy mindent elsőre le tudok követni. Azt hittem, a táncot nem lehet elfelejteni. Hát egy frászt nem lehet! De már maga a mozgás jót tett. A lányomnak is, aki legalább el tudott aludni délután.
Elkezdtem az Atwood Testamentumokat (megjöttek a könyvek a webáruházból), úgyhogy semmit nem dolgoztam egész nap. Olvastam.

 

(Március 31.) Most már börtönre lehet ítélni bárkit rémhírterjesztésért. Kormánypárti ismerőseim elnézően mosolyognak: ugyan már, senki nem fog ilyet tenni. Valamiért akkor sem lennék nyugodt, ha elvben visszaállítanák a halálbüntetést vagy a rabszolgaságot, és ugyanilyen kedvesen biztosítanának arról, hogy senki nem fog élni a lehetőséggel.

Éjjel kettőig olvastam a Testamentumokat. Ötkor felébredtem. Folytattam. Végigolvastam. Olyan jó volt, hogy végre van olyan könyvem, ami mellett semmi más nem érdekel. És olyan rossz volt, hogy már vége is. Alig aludtam. Kemény nap előtt állok…

Kemény is volt. A férjem nyolc órát dolgozik, ebből hármat-négyet lefekvés után, a többit napközben. Míting míting hátán. Próbálok a gyerekkel több időt tölteni, és közben dolgozni. Kitalálni egy-két verssort, amíg elszaladhatok pisilni. Ez így nem megy. Én is dolgozom. Tananyagokat kéne gyártanom, és írni-írni-írni. Az a hajnali két óra van rá, ha időben felébredek. De az írás nem hoz annyi pénzt a családnak. És nekem nem a nyolc órát kell letöltenem. Nincs saját szoba és saját idő. Nem tudom, meddig bírok jó pofát vágni hozzá.

 

(Április 1.) Nem, nem tréfa. Nem, nem szimuláció. És nem, nem háború. Itthon maradni. Vagy nem maradni itthon. Nem lőnek, nem kell az óvóhelyre menekülni – itt a kertvárosban nincs is, pince sincs a ház alatt. Régen a Szövetség utcában volt, zöld betűkkel írva megmaradt a felirat is: óvóhely, a házban lakó dobos srác ott alakított ki magának hangszigetelt gyakorlót, persze attól még hallottam őt a harmadikon – cserébe ő meg engem zongorázni a földszinten. Nincs vész, nincs lövöldözés. Nézem az ötvenhatos forradalom képeit, sose értettem, miért van egy-egy csúnya szocreál épület a régi bérházak között, hát nemegyszer azokat lőtték szét. Most minden tiszta, a levegő is, és szép, bár reggel deres volt a kert, és csak remélem, hogy nem fagytak el amott a kicsiny tulipánok. Megpróbálok jó képet vágni a dologhoz.

Órát tartok online, ha ebéd vagy pisilés közben eszembe jut egy-egy félmondat, megpróbálom megjegyezni, és alkalmas időben leírni. De ez így nem munka.

Elolvastam egy interjút kedvenc bencés szerzetes barátommal, és elolvastam a monostor oldalán közzétett tanácsait is. A legbölcsebb az volt, hogy nem lehet úgy élni, hogy várunk: ez majd elmúlik, visszatér minden a rendes kerékvágásba, és újra lesz életünk. Nem, most ez az életünk. Most ez az életem.

 

(Április 2.) Ma végre elég meleg volt ahhoz, hogy a kertben tudtam fölvenni a videós anyagaimat, bár még sapkában és sálban. Ma volt egy kis séta – a cukrászdáig, arra elég volt, hogy a gyerekem aludjon délután. Bár rajtam aludt el, mint babakorában, és fél órába telt, hogy kijussak alóla anélkül, hogy felébredne, de nagy kincs, amíg alszik, és csönd van.

Introvertált férjem egész múlt héten ragyogott a boldogságtól, hogy nem kell munkahelyre járnia, idegenek közt utaznia – de ahogy számítottam rá, erre a hétre besokallt attól, hogy össze van zárva a szeretteivel. Régebben elmentünk egy-egy hétvégére apámékhoz vagy a barátnőmhöz, de most nem lehet. A bakonybéli kis ház még nem lakható. Legalább a séta idején egyedül maradhat. Más kérdés, hogy én mikor lehetek egyedül, és mikor dolgozhatok. Nem érdekel, holnap kimegyek a lovamhoz, és mindenki azt csinál, amit akar.

 

(Április 3.) Már délben kimentem a lovamhoz. Sántít. Rossz érzésem van. Ez nem egy sima rándulás. Három nap után elmúlt, most visszatért. Újra ki kell hívnom az állatorvost, érzéstelenítéses diagnosztika, röntgen. Számla. És remélhetőleg valami kezelhető betegség. Pedig már annyira készültem egy hosszú terepre!

Háromra átmentem Isaszegre arra a tanyára, ahová költöztetni szeretném Lédát, ott tartja a lovait az a gyerekkori barátnőm, akivel akkor lovagoltunk együtt, mikor én tízéves voltam, ő tizennégy.
Jött az edzője, én ültem fel a fiatal lovára, vele küzdöttem, nagyon máshogy működik, mint az én lovam. Az edző szuper kedves és nyugodt volt, másfél órát foglalkozott velem. Most nincs testrészem, ami ne fájna, de végre lehiggadtam, végre csak magammal és a jelen pillanattal kellett foglalkoznom. A lovon se múlt, se jövő, se agyalás.

A hely elég nagy, ménesi tartásban lehetne Léda, együtt a többi lóval. Már várom, hogy mehessünk. Pedig Isaszeg messzebb van, úgyhogy drágább lesz oda kiautózni. Ha nem zárják le a várost. A legfrissebb fülesem szerint 1000 fertőzöttnél körülzárják Budapestet, se ki, se be.

 

(Április 4.) A hétvége nehezebb. Jobban bezárva érzem magam. Mennék. Bárhova. Zöldbe. Az idő is jó. Túl jó. Ebédet főzök, most az iskolai feladatokkal nem foglalkozom, az írás nem megy, teljesen elakadtam.

Délután kimentem a lovardába, közben a Klubrádióban ment a Kinevetsz a végén, a közéleti kabaré karanténverziója, amelyben Arató András felhívta egyenként, akikkel kommentáltatni akarta a híreket. Én voltam az egyik, már kinn voltam a lovardában, amikor beszéltünk. Aztán kihoztam Lédát, megnéztem, igen, sántít, felhívtam az állatorvost, aztán amíg Léda legelt, a neten olvastam a sántasága okairól és a kezelési lehetőségeiről. És tanácstalan vagyok. Még jó, hogy nem vettem lovas védőfelszerelést, mert most amit arra szántam volna, elkölthetem a kezelésre. Valamit találnom kell, ami megtart épségben. Kicsit félek a fertőzéstől, tavaly borzalmas volt a sima, mezei influenza is, nem szeretném ezt a fajtát kipróbálni. De jobban félek az elszigeteltségtől, az elszegényedéstől (nem a sajátomtól, mások nagyobb veszélyben vannak), elrémít, hogy kétszer annyian hívják a segédvonalakat családon belüli erőszak miatt.

Sajnálom a lányomat, hogy nem találkozhat a nagymamájával. Tegnap videócseteltek, utána átjött hozzánk felháborodva: „A koronavírus a hibás! A koronavírus tehet róla, hogy nem ölelhetem meg a nagymamát rendesen, úgy, hogy érezzem is, nem csak eljátszva!” És nem lehet együtt a barátnőivel, itt unatkozik az egyre irritáltabb szüleivel.

 

(Április 5.) Reggel óta videós tananyagot gyártok. Technikailag egyszerű a Prezi programja, mégis nagyon sok munka van vele. Tizenöt percbe kell beleférnie, tizenöt kép lehet hozzá, száz karakterrel. Összeszedem, mit akarok mondani, mi annyira fontos vagy nehezen megjegyezhető, hogy írásban is jobb, ha rögzítem. Aztán beszélek, vágni nem lehet, ha durván rontok, kezdhetem elölről. És az osztály előtt sosem izgulok, a kamera előtt pedig azonnal. Valami értelmeset kell mondanom, amibe nem akadok bele, amit vállalok egy év múlva is, amiből azért rám ismernek a gyerekek. Sokkal több munka, mint bemenni egy osztályba, és kérdezni, beszélgetni, együtt olvasni. Így nincs benne semmi jó. Elment vele a fél napom. Aztán ellenőrizgethetem a házi feladatokat, mert azt kell adni, beírni a Kréta-rendszerbe. Azt hiszem, most nagyon könnyen váltanék szakmát szívem szerint. De örülhetek, hogy még ez van, és én nem vesztettem el az állásomat, mint annyian.

Ha én lennék a miniszterelnök… de nem lennék. Meg ha lennék is, évtizedekbe kerülne ezt a mentális rongálást helyrehozni, azt nem érném meg. Az nem érné meg. Mindenesetre megcsináltatnám a teljes lakosság tesztelését három nap alatt, ahogy egy cikkben ígérik. És nem beszélnék mellé. Mert azt nem szeretek. Ezért nem vagyok alkalmas politikusnak.

 

(Április 6.) A tisztánlátás kedvéért – ablakot mosok reggel óta. Előző életemben grófnő lehettem, annyira mélyen meg vagyok sértve minden alkalommal, amikor házimunkát kell végeznem. Persze a vállamat is túlerőltettem, ami még mindig fáj az esés óta. Főztem, aztán mesét olvastam Violának. A férjem közben mítingről mítingre szédeleg. Ebben a hónapban már csak a tanári fizetést kapom a félállás után.
Most sziesztázunk, aztán folytatom a takarítást. Utálom. Amíg Viola alszik, írok valamit.
Egy művelődési ház kért tőlem versvideót. Elküldtem A diktátort. Nem vállalták. Végül is érthető. Máshová is kértek, ugyanazt küldtem, ma az a válasz jött, hogy nem tudják kitenni az oldalukra, a FB cenzúrázta. Most kitettem a saját oldalamra is, lássuk a medvét! Sokan megosztották, valahol egy hozzászóló azt írta: „egy jó költő harmatgyenge programverse”. Ez volt a visszautasítás, nem az előző kettő. Mert ennek nem politikai oka volt. De nem tudom, igaza volt-e. Elég egy ismeretlen olvasó véleménye, hogy kételkedni kezdjek a saját versemben? Úgy látszik. (Megjelent a Mozgó Világ 2020. 5., májusi számában. Nyitókép: Alfred Kubin: Város keletre, 1903-1904, toll és ecset, tinta, papír, a Leopold Múzeum, Bécs tulajdona)

*

A Mozgó Világ megvásárolható a Libri és a Relay üzleteiben, illletve a Láng Téka Könyvesboltban Budapesten a Pozsonyi úton.
Márciusi, áprilisi és májusi lapszámainkat a járványra való tekintettel ingyenesen elérhetővé tettük a mozgovilag.hu oldalon, a cikkek PDF-formában olvashatók.
Köszönettel vesszük a támogatást és olvasóink ragaszkodását. Lapszámaink papírváltozatban a Relay üzleteiben változatlanul elérhetők. Számlaszámunkat azért tesszük közzé, hogy annak, aki távoli helyeken él, lehetőséget teremtsünk az előfizetésre és a konkrét pénzbeli támogatásra is.

Magyar Külkereskedelmi Bank 10300002-203230080-00003285

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Reményvesztetten – Odze György novellája

0
A lehetetlen és a lehetséges között a különbség az elszántság 1. Ez Mari története. A feleségemé. Először persze semmit sem vettünk észre. De hát ez meg így...