Esszé

Kezdőlap Rovatok Esszé

Majtényi László: A 2022-es népszámlálás tragikus komédiája vagy komikus tragédiája

A népszámlálás kezdetekor, az aktuális valóság ismerete előtt lehettek illúzióink: „A korábbi adatvédelmi biztos (e szöveg szerzője) a Hírklikknek elismerte, hogy a társadalom egy jó részében okkal nincs bizalom az állam iránt, de – mint hangsúlyozta – ebből nem következik az, hogy a statisztikai adatfeldolgozásban visszaélések lesznek. Saját tapasztalatai is ezt mondatják vele, hiszen amíg erre rálátása volt, a KSH anonimizálta a népszámlálási adatbázist, »s feltételezem, hogy ez azóta sem változott«. Emellett a statisztikai hivatalnak is elemi érdeke, hogy bízzon benne a társadalom – hangsúlyozta.”[1] Ez az írás már arról szól, hogy noha ezzel kapcsolatban vannak történelmi tapasztalatok, a KSH talán nem is ismeri elemi érdekeit.

Mostanra lezárult az idei népszámlálás online szakasza, és véget ért a manuális szakasz, amely november 28-ig tartott. Azokat, akik nem töltötték fel a Központi Statisztikai Hivatal[2] oldalára a válaszaikat, most keresik meg november 20-ig – hacsak az online határidőt a krónikus hivatali impotencia miatt nem hosszabbítják meg – a KSH kérdezőbiztosai a kérdőívekkel. Akik sem online, sem a személyes szakaszban nem töltötték ki a kérdőívet, azok a település jegyzőjénél ezt még pótolhatták november 21–28. között.

A tervek szerint ez az utolsó, még az állampolgárok közvetlen megkérdezésén alapuló népszámlás. Ehhez képest viszont ijesztő, előre elképzelhetetlen rendetlenséggel, a 21. században érthetetlen informatikai-technikai zűrzavarral[3] indult. A népszámlálás online rendszere szó szerint azonnal összeomlott. Ezt aztán valahogy összedrótozták, de ezt követően a kérdezőbiztosok is és az általuk felkeresendő állampolgárok is a polgárok személyes adatai nyilvántartásának felfoghatatlan mértékű káoszát tapasztalták. Nemcsak hogy a korábban online válaszolókat is kényszerűen zaklatták a kérdezőbiztosok, de ráadásul több kérdezőbiztost is kiküldtek ugyanahhoz az állampolgárhoz![4] A manuális face to face adatfelvétel zűrzavarára még visszatérünk.[5] A technikai mellett a személyes adatok felvétele körüli tartalmi kérdőjelek nem kevésbé súlyosak.

Majtényi László

De ennek leírása előtt, hogy lássuk a tétet, nézzünk a múltba!

Az eltelt ezer évek, de még a századok is, mivel az akkor kiontott vér régen felszáradt, és a jajok emléke elenyészett, egyrészt aranyfüsttel vonják be a történeteket, másrészt a ma emberének is tanulságul szolgálnak. Ha a múlt történeteit nem látjuk, akkor sajnos a jelent sem értjük. Emiatt járunk körbe-körbe, ezért követi el minden nemzedék ugyanazokat az ostobaságokat.

Visszfények a múlt kútjának víztükrén – ismétlődő történetek?

Az Ó- és az Újszövetség kora, akárcsak az új- és még újabb kor történetei, mondják, a jelen tanítómesterei. Van ebben valami. A nyilvántartás ugyanolyan régi, mint az írott történelem. Az írásbeliség ugyanis azonos az adatrögzítés kezdetével, az adatrögzítés pedig kéz a kézben jár az alattvalók számbavételével.

A sokaság, a nép megszámolhatatlansága, de mégis megszámolása mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben egyike a Biblia alapmotívumainak. Az Ószövetség szerint a sokaság szép. A megszámolhatatlanul sok ivadék személyes gyönyörűség. „És olyanná tészem a te magodat, mint a földnek pora, hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámlálható lesz.”[6] „És kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; – és monda nékie: Így lészen a te magod.”[7]

Mózes vagy Dávid, kinek volt igaza?

Különösen figyelemreméltóan mai világunkban is tanulságos, hogy az Úr maga, a helyzet függvényében, mennyire másként kezeli a népszámlálásokat.[8] Az ószövetségi szöveg is jelzi, hogy a szuverén, amikor népet számol, jó szándéka esetén is könnyen lép a zsarnokság ösvényére, azaz közelít a határsértéshez, amit pedig az Úr az akkori elmesélés szerint, ha jóváhagyása nélkül történik meg, mindig rossz néven is vesz, ellene elkövetett lázadásnak tart.

Mózes kétszer is megszámoltatta a népet. Először az Egyiptomból való kivonuláskor, azután pedig az Ígéret Földjére való belépés előtt. Isten kiválasztott emberét irányította is, közben a dolgok mikéntje tekintetében magára is hagyta választottját:

„Szóla pedig az Úr Mózesnek a Sinai pusztájában, a gyülekezet sátorában, a második hónapnak elsején, az Egyiptom földéből való kijövetelök után a második esztendőben, mondván: Vegyétek számba Izráel fiainak egész gyülekezetét, az ő nemzetségeik szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint, a neveknek száma szerint, minden férfiút főről főre, húsz esztendőstől fogva és feljebb, mindent, a ki hadba mehet Izráelben; számláljátok meg őket az ő seregök szerint, te és Áron.”[9]

Az Ószövetséget általában, az Újszövetséget részben jellemzi, hogy az isteni személyek kijelentenek, ítélkeznek, olykor döntéseket hoznak, cselekvésre szólítanak, intenek és büntetnek, de nem magyarázkodnak. A tettek, intelmek, felszólítások, csodák és jövendölések értelmét, korlátozott értelmünkkel nekünk kell időről időre újból és újból feltárnunk. A blaszfémnek vagy mai fogalmainkat visszavetítőnek tűnő magyarázat – ezért készséggel bocsánatot kérek –, azaz a népszámlálásra részletező felszólítás és azt követő jóváhagyás indoka a jogosultságok nyelvén az, hogy Mózes mindkét (!) népszámlálásának adatkezelése megfelel az Úr által kigondolt üdvtervnek, azaz mai, jogias szóhasználatunkban az alkotmányos követelménynek!

Mégis van ebben a felsőbb jóváhagyás dacára a szuverén vezetőt meg nem illető hatalmi túlzás, a többiek tekintetében pedig kifogásolható alárendelődés, ami a szuverénre és – gondoljunk bele, ugyancsak logikus – a neki alávetettekre egyaránt ránehezedik. Izrael Istene szerint egyetlen Urat kell szolgálni. Ebből fakadóan a lényeg ezredévek óta keveset változik, mint azóta is mindig, a nép maga fizeti meg megszámoltatásának árát. Az Úr így szólott: „Mikor Izráel fiait fejenként számba veszed, adja meg ki-ki életének váltságát az Úrnak az ő megszámláltatásakor, hogy csapás ne legyen rajtok az ő megszámláltatásuk miatt.”[10] (Ez Dávid történeténél lesz igazán világos, Dávid ugyanis zsarnok, és ezt a nép, az Úrnak nem tetsző módon, sajnos eltűri.)

Ellenben tehát Mózes mindkét népszámlálása elnyeri az Úr tetszését. Igen, igen, de – noha egyéb okokra utalva – a szigorú Úr Mózest magát, korábbi bűnei miatt, nem engedi az Ígéret Földjére lépni.

Dávid király viszont később ugyancsak hadi vállalkozás érdekében számlálja meg a népet. Csakhogy ez a szomszédság elleni hódító háború. Már a népszámlálás ténye maga kiváltja az Úr haragját:

„Megszámlálá pedig Dávid a népet, a mely vele vala, s ezredeseket és századosokat rendele föléjök.”[11]

„Minekutána pedig Dávid a népet megszámlálta, megsebhedék az ő szíve, és monda Dávid az Úrnak: Igen vétkeztem abban, a mit cselekedtem. Azért most, óh Uram, vedd el, kérlek, a te szolgádnak álnokságát; mert felette esztelenül cselekedtem!”[12]

„És mikor felkelt reggel Dávid, szóla az Úr Gád prófétának, a ki Dávidnak látnoka vala, ezt mondván: Menj el, és szólj Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Három dolgot adok elődbe, válaszd egyiket magadnak ezek közül, hogy a szerint cselekedjem veled. Elméne azért Gád Dávidhoz, és tudtára adá néki, és monda néki: Akarod-é, hogy hét esztendeig való éhség szálljon földedre? Vagy hogy három hónapig ellenségeid előtt bujdossál és ellenséged kergessen téged? Vagy hogy három napig döghalál legyen országodban? Most gondold meg és lásd meg, micsoda választ vigyek annak, a ki engem elküldött. És monda Dávid Gádnak: Felette igen szorongattatom; de mégis, hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalmassága, és ne essem ember kezébe. Bocsáta annakokáért az Úr döghalált Izráelre, reggeltől fogva az elrendelt ideig, és meghalának a nép közül Dántól fogva Beersebáig, hetvenezer férfiak.”[13]

Végül tehát az összeírás, a népszámlálás miatt az Úr legkegyetlenebb fegyvere: a döghalál tizedeli meg Izráelt.[14]

Jézus és az e világi hatalom, az újabb népszámlálás

Jézus születésének története maga is a megfigyelés kultúrtörténetének része. Ha elmaradt volna (nem maradhatott el, jóra fordul a gonoszság) a nép összeírása, már másképpen szólna az Evangélium.

„És elment az angyal. József az ács pedig, amikor eljött az elrendelt népszámlálás ideje, elővezette szamarát, felrakta rá az útra szükséges kis motyóját, felültette a várandós Máriát, és elmentek Názáretből Júdeába, a Betlehem nevű városkába, hogy ott annak rendje és módja szerint beírják őket is.”[15]

Jézus beleszületett az összeírásba, és aztán életének minden nyilvános és titkos részletét – tűrte, mert tudta, hogy ez is az üdvtervet szolgálja –, akárcsak később Budán és Pesten Pintér szolgái a mai magyarokat hallgatták le a Pegazus idejében, szorgos fülek fülelték és szorgos szájak jelentették. Ha nem árulkodtak volna róla spiclik, júdások, a megváltás is elmaradt volna. A szuverén, ideértve természetesen a német demokratikus Stasi üzemeltetőjét is, a spicliskedéssel rendszerint kihívja a sorsot. A spiclik és gazdái, megbízói az üdvtörténet szorgos munkásai.

A korai forrásokat nem csak a Biblia régebbi, újabb történeteiben találjuk. Később a középkor hajnalán Hódító Vilmos a 11. században alattvalóiról, főleg az adózók azonosítása céljából, gyűjtötte össze az adatokat.[16]

A modernitás elkezdődik…

Nálunk a népszámlálások sora II. Józseffel kezdődött. Az összeírás elvben 1784–1785-ben kezdődött, a császár 1784. július 16-án rendelte el, az adatfelvétel viszont 1787-ig elhúzódott. A hazai házszámozás amúgy ugyancsak II. József érdeme, addig nem voltak értelmezhető címek. A császár rendeletére „[m]inden ház homlokzatára felfestették a számot, s hátul, a ház fedett részében is valahol fel kellett tüntetni azt”.[17]

II. József a felvilágosodás abszolutista híve, a népszámlálással is leckéztette a nemesi nemzetet. A fricska, hogy a nemesi előjogok a házakon nem látszottak😊, csattanója pedig, hogy nem csak a nemesek és a nemtelenek épületeinek homlokzatára kerültek egységes számok, de még az uralkodó lakhelyére, a Burg épületére is! Lett is ebből vármegyei ribillió, volt eb ura fakó és kardok csörömpölése, Ugocsa non coronat! Tiltakozunk! „A Komárom megyei nemesség mégis azzal a felterjesztéssel élt, hogy ha már nemesi lakjaikat a köznép házaival így egy kalap alá veszik, legalább fekete helyett zöld festéket használjanak esetükben.”[18] II. József, gondolom, kacagva, nem engedett. A népszámlálás célja pedig, akárcsak Mózes és Dávid király akciói esetében elsősorban a sorozható újoncok létszámának felmérése volt. Megszámolták a községeket, házakat és háztartásokat, valamint az embereket: vallásukat, nemüket életkorukat, társadalmi státuszukat.[19] Az előzetes várakozáshoz képest, az uralkodó nagy örömére, az ország népesebbnek bizonyult. „A népszámlálás eredménye szerint Magyarországon a lakosság száma mintegy 6,5 millió, Horvátországé 650 ezer és Erdélyé 1,5 millió, összesen tehát több mint 8,5 millió fő (illetve az újabb kutatások szerint 9,2 millió fő) volt… Mivel friss adatokra a későbbiekben is szükség volt, azután 1805-ben, 1820-ban, 1838-ban, 1850-ben és 1857-ben is tartottak népesség-összeírásokat, amelyek azonban csak részösszeírások voltak.”[20]

…és kiteljesedve folytatódik

A statisztikai szolgálatot 1867-ben hozták létre Keleti Károly vezetésével. Az első valóban modern, szabadelvű jogelveket is követő népszámlálásra szinte közvetlenül a kiegyezés után 1869-ben,[21] más források szerint 1870-ben[22] került sor. Ha kifejtésére nincs is itt hely, ez is megmutatja, hogy a dualizmus állama számunkra is civilizációs esélyt jelentett.[23] A válaszadás, mint azóta is mindig, kötelező volt.[24] A népszámlálást korszerű magánélet-védelmi, mai szavakkal, mondhatjuk, adatvédelmi elvekkel támasztották alá, amelyek ma is megfelelőek „…a begyűlt anyag a kebelbeli [!] statisztikai hivatal által fog feldolgoztatni és az egész nemzet használatára közzététetni”. Ha pedig olyan „balítéletek” merülnének fel, hogy a népszámlálás „…oly célzatú puhatolás akarna lenni, amely új terhek kiszabására, adó felemelésére fogna vezetni, ezeket el kell oszlatni” .[25]

A totalitárius beszakadás

Szépen, rendben csordogáltak a népszámlálások. Azután baj történt, a rettenetes következményekkel járó 1941. évi népszámlálás szervi hibája volt, hogy noha törvényben rendelték el,[26] rendelkezéseit csak rendeletben szabályozták.[27] A későbbi visszaélést az tette lehetővé, hogy az adatok feldolgozása után a személyes kérdőíveket nem semmisítették meg, az adatállományt az akkori gyakorlatnak megfelelően nem anonimizálták.

„A második világháború után – a nem jogállamiság talaján álló – politikai–társadalmi folyamatok nagy csapást mértek a statisztikai adatszolgáltatási rendszer hitelességére… Az 1941. évi népszámlálás adatállományának nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó információit ugyanis felhasználták a magyarországi németek ellen 1945-ben, aminek következtében a német lakosság jelentős részét kitelepítették az ország területéről…”[28]

Az 1945. augusztus 2-án aláírt potsdami szerződés, a magyarországi németekre kifejezetten utalva, a kollektív bűnösség vállalhatatlan és tűrhetetlen elvét fogadta el. Ez nyitott kaput a hazai németek kitelepítése előtt, amely azonban, ne mutogassunk másra (!), az akkori magyar Országgyűlés bűntette volt. A kitelepítésre kötelezettek listáját az 1941. évi népszámlálás nem anonimizált személyes adatai alapján állították össze, közülük a trianoni országterületen 487 414 személy vallotta magát német anyanyelvűnek és 303 419 német nemzetiségűnek (a második csoport értelemszerűen része az elsőnek).[29]

Közülük kétszázhúszezer magyarországi németet űztek el. Az 1941-ben több mint háromszázezres létszámról a magukat német nemzetiségűnek azonosítók száma 1949-re kevesebb mint 1 százalékára (2617) zuhant, majd az azt követő népszámlálások alkalmával ugyan lassú emelkedést mutatott, de messze elmaradt a valós tényektől. A KSH-t évtizedekig sújtotta a bizalomvesztés.[30] A statisztikával szembeni ellenérzés mérete az eredményeket hiteltelenítő hatásokkal gyakran drámai![31]

Említenünk kell, hogy 1945-ben a Magyar Nemzetben a magyarországi németek kitelepítése ellen több nagyszerű magyar ember, köztük többen a zsidóüldözés, a német megszállás személyes fenyegetettjei, kárvallottai, így tiltakoztak: „az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. És ez ellen akarunk mi felszólalni és ez ellen kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia.[32] Eközben a parlamentben a magyar demokraták, pártkötődéstől függetlenül, ami gyalázat, minősíthetetlen modorban, durván uszítottak általában a svábok ellen.[33]

A külső világ

A népszámlálás, mint láttuk, néhány ezer éve az egyik legfontosabb kijelzője, mutatója a magánélet korlátozhatóságának.

Az USA-ban az első népszámlálást 1790-ben tartották, és akkor csak négy kérdést tettek fel. 1830-ban két érzékeny személyes kérdést tettek fel: hogy süket-e, illetve vak-e a válaszoló. 1860-ban már 142 kérdést tettek fel. 1890-ben a kérdések már egyaránt kiterjedtek a betegségekre, testi hibákra, jövedelemre, pénzügyi helyzetre, és – alapvető változás – ekkor alkalmazták először Herman Hollerith lyukkártyakészülékét. Az adatokat három év alatt dolgozták fel. A nagy számítógépek megjelenésével 1946-ra az információgyűjtés forradalma következett be. A számítógépek egyik legfontosabb megrendelője kezdetben a Népszámlálási Hivatal volt. Az USA a magánélet-védelem terén is hagyományosan leghátul kullog. Nem csak a japán amerikaiak népszámlálásos üldözése, de a mccarthizmus és a terrorfenyegetésre rosszul válaszoló Patriot Act is szomorú példa erre.

A Német Szövetségi Alkotmánybíróság az 1983. évi népszámlálási törvényről hozott 1983. december 15-i határozatával[34] gazdagította lényeges mértékben a nemzetközi adatvédelem jogi érvkészletét[35]. A bíróság az adatvédelem alkotmányi alapját az Alaptörvényből vezette le.[36] Álláspontja szerint „[a]z alapjog biztosítja az egyénnek azt a jogát, hogy alapvetően maga döntsön személyes adatainak kiszolgáltatásáról és felhasználásáról”. Ez az információs önrendelkezési jog első megfogalmazása jogi dokumentumban. E jog a bíróság szerint csak túlnyomó közérdekből, az arányosság követelményét szem előtt tartva korlátozható, olyan óvintézkedések mellett, melyek biztosítják a személyiségi jogok védelmét.[37] Az egyre szofisztikáltabb megfigyelési technológiák totális elterjedése, az adatvédelem eredeti intencióitól távolabb kerülő EU adatvédelmi rendeletének (GDPR) és a 2022-es hazai népszámlálás korában érdemes felidéznünk a német alkotmánybíróság népszámlálási döntésének leitmotivját, amely szerint az a polgár, aki nem tudja, hol kik milyen személyes adatait tartják nyilván, feladja azt a természetes törekvését, hogy saját benső késztetéseit kövesse, ehelyett hajlamos lesz arra, hogy magatartásában külső, tőle idegen elvárásoknak feleljen meg, feladja személyiségét.

Sokszor halljuk, hogy a jogállamot nem szabad a személyes adatok gyűjtésében korlátozni, hiszen nem fog visszaélni vele, a diktatúra esetében meg mindegy, milyen adatállományokkal rendelkezik, kiszemelt áldozatait mindenképpen megtalálja. Ezt a vélekedést a történelem cáfolja. A visszaélés technikai előfeltételei a hatalom kezébe jutó megbízható adatbázisok. Szomorú tény, de a statisztikai célra gyűjtött adatokat nemcsak a náci, a kommunista, hanem a jogállamok történelmében is felhasználták jogfosztásra.[38] A gyűlölet torz tömegérzülete bárhol, fejlettnek gondolt demokráciában is utat törhet magának. Nem példa nélküliek a visszaélések a szabad világban sem. Erre és a háborús hisztériára ijesztő példa a japán származású amerikaiak deportálása a második világháború idején,[39] akárcsak a magyarországi németek sorsa a világháború utáni fiatal magyar köztársaságban. A falakkal, szögesdróttal körbekerített amerikai lágereket maguk az USA hatóságai nevezték koncentrációs táboroknak. Noha ezek kétségkívül nem megsemmisítő táborok voltak, bűntelen emberek számára – sokan közülük az USA-ban születtek – kegyetlen és értelmetlen büntetés volt.

Alkotmányos Magyarországból autokráciába

Az 1990. évi népszámlálásra a rendszerváltás jogbizonytalansága és az ebből fakadó komoly társadalmi bizalomvesztés nyomta rá a bélyegét. A KSH megint vergődött, a pártállam összeomlott, az új alkotmányos intézmények részint nem fejtettek ki a népszámlálásra érdemi hatást, részint meg sem alakultak. „A politikai és gazdasági átmenetet kísérő feszült belpolitikai légkör a lakosságban bizonytalanságot szült, rontotta az adatszolgáltatási készséget. Nem segítette a munkát az sem, hogy a népszámlálás végrehajtásának évében tavasszal országgyűlési, ősszel helyhatósági választások voltak, aminek hatása már az adatfelvétel előkészítésekor is, de különösen annak végrehajtásakor észlelhető volt. Az akkor tanácsi formában működő helyhatóságok nem tekintették elsődleges feladatuknak a népszámlálás segítését…”[40]

A 2001-es az első jogállami, az adatvédelmi elveket tudatosan követő, az adatvédelmi törvény hatálybalépését és az adatvédelmi biztos hivatalának létrejöttét követő népszámlálás. A másodikra várni kell. Abban a körülbelül utolsó pillanatban került erre sor, amikor még eleven volt a jogállami forradalom emléke, az alkotmánybíróságnak a magánéleti jogokat, az adatvédelmet radikálisan a jogállami működés homlokterébe állító, meg nem alkuvó intranzigens magatartása. Más szóval működtek a jogállami kontrollintézmények, és a Központi Statisztikai Hivatal maga is még az alkotmányos demokrácia szolgálatában állt. Személyenként egy négyoldalas kérdőívet, illetve lakásonként szintén négyoldalas kérdőívet kellett kitölteni.

A 2001-es népszámlálás arra is bizonyíték, hogy a jogállami (itt adatvédelmi) követelmények teljesítése nem rombolja a hatékonyságot, de még költségei is szerényebbek hasznainál. A KSH és az adatvédelmi biztos hivatalának együttműködése sikeres volt. Az adatvédelmi biztos támogatta, hogy például a vallásra, nemzetiségre vonatkozó összesített adatok fontos társadalmi ismeretekkel gazdagítják az országot, Mellár Tamás KSH-elnök pedig készséggel elfogadta, sőt javasolta is, hogy a tragikus előzményekre is tekintettel még a lehetőségét is ki kell zárni annak, hogy az érzékeny adataikról nyilatkozó polgároknak attól kelljen tartaniuk, hogy őket bárki azonosíthassa, szabadságaikat veszélyeztetve.

A két fél közötti megállapodást az adatvédelmi biztos oldaláról ez az állampolgári panaszra küldött adatvédelmi biztosi válaszlevél tükrözi: „…a különleges adatokra vonatkozó kérdésekre nem kötelező válaszolni… A népszámlálási célú adatgyűjtés adatvédelmi vonatkozásaival kapcsolatban többször konzultáltam a Központi Statisztikai Hivatal elnökével, akivel – a polgárok kétségeit és aggodalmait eloszlatandó – abban állapodtunk meg, hogy a KSH elnöke a számlálóbiztosoknak szóló utasítását úgy módosította, hogy a kérdőívek utca, házszám, emelet, ajtó rovatait (részletes címmegjelölést) üresen kell hagyni. …Kérem, hogy a tragikus történelmi előzmények ellenére tekintsen bizalommal az adatgyűjtésre…”[41] Ez a megoldás az anonimizálással együtt kizárta az azonosíthatóságot.

Az adatvédelmi biztos egyik ugyancsak a 2001-es népszámlálás idején megfogalmazott állásfoglalása szerint törvényi tilalom hiányában nem kizárt, hogy a népszámláláskor „…a családtagok egymásról szolgáltassanak adatot. Ez alól kivételt jelentenek a vallásra, nemzetiségre és fogyatékosságra vonatkozó kérdések, melyekre – különleges adatok lévén – nem kötelező a válaszadás, így mindenki belátása szerint eldöntheti, hogy erre vonatkozóan szolgáltat-e adatot saját magáról.”[42] Azaz az egészségi állapot, fogyatékosság, a nemzetiség, az etnikai hovatartozás, a nyelvhasználat, a hitbéli, lelkiismereti, világnézeti meggyőződés tekintetében csakis személyesen az érintett nyilatkozhatott. Ez, tegyük hozzá, az adatvédelmi szabályozás alapelveiből és konkrét szabályaiból is fakadó elemi követelmény. A 2001-es népszámlálás idején a lakhatással kapcsolatos kérdőív fizikailag is elvált a személyes kérdéseket tartalmazótól, amelyet külön kérdőív tartalmazott. A népszámlálásnak ez az alapelvi követelménye átvezet a 2022-es vétkekhez.

2022-es népszámlálás – rendetlenségek és vétkek

Az autokráciában nincsen becsülete a szabadságnak. Mégis akadnak olyan (még?) nem totális autokráciák, amelyek saját érdekükben itt-ott megtűrnek autonómiákat. Ilyenek lehetnek a statisztikai szolgálatok és például különböző szinten az iskolák, egyetemek is. A Központi Statisztikai Hivatalnak a viharos magyar történelem során volt alkalma megtanulni, többször kifejezetten ígérte is, hogy soha többé nem szolgál ki politikai érdekeket. A nemzethez fűződő helyébe mégis megint a politika iránti lojalitás lépett. A KSH-ban jó ideje a legmagasabb szinten jelentek meg a kívülről, de persze a NER világából ejtőernyővel érkező és ugyanígy távozó, statisztikai végzettséget és gyakorlatot felmutatni nem tudó, viszont igen aktív káderek.[43]

„A(z)… általunk megkérdezett kutató(k)… hozzáteszik, hogy a KSH publikálási, kommunikációs gyakorlata sokat romlott, pontosabban átpolitizálódott a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. […] Ismeretes, hogy 2021–22-ben, tehát az országot a Covid-járvány mellett információs zárlattal is megterhelő időszakban, a KSH-hoz kerülő korábbi jegybanki alelnök Windisch Lászlónak kommunikációért felelős elnökhelyettesi státuszt kreáltak a KSH-ban. Ő ma már egy másik, elvileg a kormányzat kontrolljáért felelős intézmény, az Állami Számvevőszék elnöke.”[44]

Jellemző epizód, hogy Vukovich Gabriella KSH-elnök 2013-ban a Magyar Statisztikai Társaság anyagi támogatását ahhoz kötötte, hogy a társaság szakmai konferenciáján az előadásra felkért korábbi elnök, Mellár Tamás, aki a 2001-es népszámlálást is közmegelégedéssel irányította, nem szerepelhet a konferencia programjában. Jogállamban ez persze rendkívül illetlen viselkedés. De még a nem jogállamban is nagyon csúnya dolog. A Magyar Statisztikai Társaság (MST) etikai testülete el is marasztalta Vukovich Gabriellát. Az etikai bizottság ma is olvasható döntése szerint – írjuk fel nagy betűkkel valahova jó magasra, mert ritka bátorság ez hazánkban – az elnök „hatalmával visszaélve” etikai vétséget követett el.[45] Mellárt egyébként 2002-ben a szocialista-liberális kormány rúgta ki, jellemző ez is, a munkaügyi bíróság ítélete szerint jogellenesen.[46]

A nem csak a hatékonyságot, de a jogokat is veszélyeztető technikai hibák gyakorta nem függetlenek a rendszertől, amely érzéketlen az alkotmányos igényekre. Ha nincsenek követelmények, akkor trehányság van. Az EU adatvédelmi rendelete újrafogalmazta a technikai adatvédelem, az adatbiztonság fogalmát. A hatályos szabályozás alapján az integritás elve azt a követelményt jelenti, hogy megfelelő informatikai, technikai, szervezési intézkedések alkalmazásával biztosítani kell a személyes adatok biztonságát az adatkezelés során. Védeni kell az adatokat a jogosulatlan vagy jogellenes felhasználás ellen, akárcsak a véletlen elvesztés, megsemmisülés vagy károsodás ellen. Ez a népszámlálás idején finoman szólva hiányos volt. Az alkotmányos követelmények, a szakmaiság az autokráciában rendre háttérbe szorulnak. A népszámlálást végig elkísérték a nemcsak bosszúságot, hanem adatvesztésekkel, veszélyes többszöröződésekkel, a személyes adatok útjának követhetetlenségével fenyegető, alkotmányos jogokat érintő sérelmekhez vezető technikai hibák, amelyek azt is mutatták, hogy maga a KSH, azaz az adatkezelő sem volt tisztában azzal, hogy adott időben milyen személyes adatokkal rendelkezett. A rosszul működő online felület hibái nyomasztónak bizonyultak. Eleinte akadozott, azután kétszer össze is omlott. Az erre szolgáló zöld számot felhívva egy robothang erről tájékoztatta is az értetlen és mérges telefonálókat.[47] Elég árulkodó módon a menet közbeni akadozások mellett az online határidő lejárta előtt, október 16-án megint csak összeomlott az informatikai rendszer.[48] Az utolsó napi leállás miatt nem, de az első napi miatt „terheléses támadás” miatt nyomozás indult. A KSH tervezett feljelentését megelőzte az ORFK, amely maga döntött a nyomozásról, amelynek eredményéről nincs, de valószínűleg nem is lesz hír. Az ilyenkor valószínű forgatókönyv, hogy maga a rosszul tervezett és felépített rendszer generálja a „terheléses támadást”, hiszen, noha éppen ez az informatikai feladat, mégsem számolnak a rendszer terhelésének reális mértékével. Vukovich Gabriella KSH-elnök előadásában ez így szól: Minden országban vannak az első egy-két napon problémák, minden ország statisztikai hivatalának meg kell küzdenie ezzel a problémával, hogy voltaképpen nehezen kiszámítható terhelésre hogyan tudja optimalizálni a lehetőségeket. Ezzel együtt a szombati probléma után már nem kell ilyennel szembenézni és a továbbiakban felhőtlenül fog működni a rendszer.[49] – Rossz jóslat. Nem így történt. Az online kitöltés időszakában ugyanis 3,2 millió címről 7 millió személyi kérdőívet küldtek be az állampolgárok, amelyek feltehetően éppen a nyitva álló időszak elején és végén – erre, noha oly logikus, nem számítottak – generálhatta a legtömegesebb online kapcsolatot, éppen akkor, amikor nemcsak akadozott, de meg is adta magát a KSH rendszere.

A kitöltött és beküldött kérdőívek a KSH erre a célra létrehozott szerverére kerültek, ahol az adatokat titkosítják és fokozottan védett környezetben tárolják. Elvben. Valójában kérdezőbiztosok arra panaszkodtak, hogy a szerverre az adatokat gyakran nem tudták feltölteni, ami önmagában is komoly adatvédelmi incidens, mert az állampolgárok különleges adatait ezen adatok integritása biztosítására nem a kérdezőbiztosok táblagépein kell tárolni. Ezen túl is, elmondták a tapasztalataikról beszámoló kérdezőbiztosok, noha ez alig hihető „a tabletekből, amiket használtunk, sokat vissza kellett adni, mert nem volt rajtuk net”.[50] Kovács Marcell, a KSH főosztályvezetője ugyanakkor szigorúan figyelmeztetett: „A statisztikai törvény szerint, aki a kötelező statisztikai adatgyűjtési kötelezettségét nem teljesíti, közigazgatási bírsággal sújtható, amelynek mértéke 200 ezer forintig is terjedhet”.[51]

A közösségi oldalakon több állampolgár, aki korábban online már kitöltötte a népszámlálási kérdőívet, arra panaszkodott, hogy a népszámláláson való részvétel elmulasztása miatt üzenetekben pénzbírsággal fenyegetik őket.

Tegyük hozzá, a KSH és a hozzá hasonlóan független, sőt bármely hatalom iránt, ha lehet, még készségesebb Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hivatal (NAIH) szorosan együttműködött az adatkezelés kialakításában.[52] Lássuk ennek további (vég)eredményeit!

Tartalmi bajok

Noha a technikai hiányosságok maguk is komolyan veszélyeztetik a szabadságot, a legsúlyosabb problémák természetesen mégiscsak tartalmiak. Az egész, ahogy van, a magánéleti jogok minden eleme alapján sérelmes. Noha a legintimebb kérdésekre kíváncsi az államot képviselő NER (korábbi külföldi tartózkodások, állampolgárságok, nyelvtudás, nemzetiséghez tartozás, anyanyelv, családi, baráti közösségben használt nyelv, vallás, a családban betöltött szerep, egészségi állapot, testi, szellemi fogyatékosság), miután személyes kódot senki nem kap, már a kitöltéskor sérül a magánélethez, például az egyedülléthez fűződő jogunk.

Arany János korában sem lett volna ez az eljárás jogszerű, de legalább életszerűbb lett volna. Mindenesetre ma nem Arany János 1851-ben írt Családi kör című versének világában élünk, mely szerint: „Nem késik azonban a jó háziasszony, / Illő, hogy urának ennivalót hozzon, / Kiteszi középre a nagy asztalszéket, / Arra tálalja fel az egyszerü étket. / Maga evett ő már, a gyerek sem éhes, / De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!” / Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, – / Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.” Szóval nemhogy nem egy lakóhelyiségből állnak a lakások, de a népszámlálási kérdőívhez sem ehhez hasonlóan gyülekezének össze az édes háziak. Hanem az irkálja meg a kérdőívet, akár magányában is, akinek a legtöbb ideje van. Ezzel összefüggésben a népszámlálás leírása rögtön valótlansággal indít: „Minden háztartásban ki kell tölteni egy lakáskérdőívet és annyi személyi kérdőívet, ahányan a lakásban laknak.”[53] Nem egészen így van. A KSH elnöke már maga sem az együtt lakó személyek külön kérdőívéről beszél:

Kérdés: Ha megérkezik a kód, megtehető, hogy a családfő megnyitja az internetes oldalt, az online kérdőívet, s az egész család nevében kitölti? Válasz: Természetesen, ez a legegyszerűbb, rögtön az elején beírjuk a lakáskérdőíven, hogy hányan lakunk abban a lakásban, onnantól kezdve, mikor befejeztük a lakáskérdőívet, személyi kérdőívet ajánl fel, azt kitöltjük az egyik személyről, akkor kapunk egy másik személyi kérdőívet, ez automatikusan generálódik, automatikusan jön fel a képernyőre, és akkor annyi személyi kérdőív jön fel a képernyőre sorban, ahány személyt beírtunk, hogy ott lakik.”[54]

A 2001-es, még jogállami népszámlálás idején a lakásra és az ott élő személyekre vonatkozó kérdések – mivel a személyiségi jogok tiszteletben tartása csak a válaszadó egyének integritásának biztosításával lehetséges – ténylegesen el voltak választva. A mostaninál viszont valójában az elektronikus lakás- és személyi kérdőíven található kérdések, ha szabad egy hasonlattal élnünk, elválaszthatatlanul egymáshoz vannak hegesztve. Nem is kap a népszámlálásban részt vevő minden érintett személyes, adatfelvételre jogosító kódot, hanem lakásingatlanonként osztottak ki egyet. A magyarral párhuzamosan folyó romániai népszámlálás kérdőíve kéri a kitöltő személyi számát, ami ugyan a magyar esetében is meglévő azonosítás adatvédelmileg kockázatos további garanciája, viszont némi biztosíték arra, hogy a személyes válaszokat ne más adja meg.[55] Ennek magánéleti következményeit aligha gondolták végig. Ha valaki elkezdte kitölteni a lakáskérdőívet, szabály szerint beírva az ott lakókat, köztük a tulajdonossal együtt lakó bérlőt/albérlőt, addig nem szabadult meg tőle, amíg a lakásban életvitelszerűen élő összes személyről, ideértve az ott élők személyes intimitásához tartozó részeket, még ha az érintett nincs is jelen, nem is tud az egészről, nem tölti ki (a kitöltési tanácsok elmondják, hogyha a lakásban kizárólag bérlők élnek, akkor ők töltsék ki a kérdőíveket, de az egy lakásban lakó idegenek esetéről – például tulajdonos-bérlő-albérlő – mélyen hallgat).

Tehát a 21. század nem a családi kör világa. A népszámlálási kérdőívet kitöltő nagypapa/nagymama, ha akar, se mond igazat, ő esetleg katolikus, de fia, unokája a nagyszülővel nem egyeztetett módon vallástalan, valamelyik karizmatikus felekezet híve, evangélikus, buddhista, agnosztikus, esetleg valamely ágon lévő nőági felmenőit követve vagy betérés következtében vallásos zsidó. Bármi lehet. Viccesnek hangzik talán, de lehet halálosan komoly.

Átabotában kérdezni (Fotó: portfolio.hu)

A német/szlovák/örmény stb. felmenőkkel (is) rendelkező családokban, legyenek édes testvérek, és éljenek egy fedél alatt, egyesek nemzetiségi öntudattal rendelkeznek, mások erős nemzeti érzésű magyarok. Az identitásról való beszéd amúgy illékony és szituatív jelenség. Önérzetes és hovatartozásukra büszke roma ismerőseinket meg kellett nyugtatnunk, hogy nem jogi, de nem is erkölcsi vétség, ha a nemzetiségi önkormányzati választáson önmagát romaként azonosító, a névjegyzékbe bejelentkező polgár, a népszámláláson viszont már nem kíván válaszolni a nemzetiségét firtató kérdésre. A magánéleti sérelmeken túl is pontatlan így személytelenül átabotában, nem érintettet kérdezni.

Az eddigi népszámlálási adatok alapján amúgy is az látszik, hogy a totálissá váló államban az állampolgári közösségek nem díjazzák a trón és az oltár szövetségét: 2001-ben még római katolikusként azonosította magát a válaszadók 52 százaléka, 2011-re ez 37 százalékra (!) csökkent, a reformátusok száma 16-ról 11 százalékra, az evangélikusok pedig 3-ról 2,2-re. Felekezethez nem tartozó volt 2001-ben tíz, 2011-ben pedig 27 százalék. Az akkor még hangsúlyozottan autonóm Hit Gyülekezete 2001-ben nyilatkozatban kifogásolta a vallást, felekezeti hovatartozást firtató kérdést, és felszólította híveit, hogy tagadják meg a válaszadást: „A népszámlálás valamely állami döntés előkészítésére szolgál, ezért megkérdőjelezhető, hogy milyen döntéshez van szükség erre az adatra” – állították, hozzátéve, hogy „[a] Nemzetbiztonsági Hivatal tavalyi évkönyve kockázatként tüntette fel a növekvő új vallási mozgalmakat. Ezek után ki tudja, kit milyen retorzió érhet magánemberként is.”[56] Kutatói várakozások szerint a statisztikai vallásosság mutatóiban a 2022-es adatok annyiban trendfordítók lehetnek, hogy a válaszadók többsége, várhatóan először, nem sorolja magát valamely felekezet tagjának.[57]

A személyesség hiánya nem csupán a jogok biztosítását, de a nemzetiségi adatok hitelességét csoportszinten is befolyásolhatja. Olykor még a hasonló morális alapon állók is, például a közhatalommal való együttműködés kérdésében, egymással ellentétes következtetésre jutnak. Az egymást kizáró nemzetpolitikai állásfoglalások – ez egzisztenciális probléma – egyaránt lehetnek hitelesek, habár eltérők, ám morálisan külön-külön megalapozottak. A Setét Jenő által vezetett „Idetartozunk Egyesület megalakulása történetileg a 2011-es népszámlálás kapcsán folytatott (Sokszínű Magyarország elnevezésű) társadalmi kampányhoz köthető. A népszámlálás mint politikai vállalás volt jelen a romák életében. 2001-ben alig több, mint 196 000 fő mondta magáról, hogy valamely hazai cigány, roma csoport tagja, 2011-ben sikerült több mint ezer roma honfitársunkat felhelyezni az ország demográfiai térképére.” Az Idetartozunk Egyesület népszámlálásra kihegyezett, a cigányság megvallására biztató identitáskampányát a liberális OSI finanszírozta.[58]

A Magyarországi Roma Parlament ezzel szemben a mostani népszámlálás ügyében olyan állásfoglalást adott ki, amelyben, ugyancsak megfontolandó érvekkel, a nemzetiségre vonatkozó népszámlálási kérdés válasz nélkül hagyására szólított fel: „Abból indultunk ki, hogy nem bízhatunk meg egy olyan pártállamban, amelyik antidemokratikus módon jutott hatalomhoz, amelyik leépítette az összes jogállami intézményt, és amelynek politikája etnicista. Amelyik államban nem bízunk meg (mert például eddig minden információt az önkényuralma kiépítésére használt), annak nem adunk ki magunkról olyan információt, amivel visszaélhet. Mellesleg a magyar adatvédelmi jogszabályok a nemzetközi emberi jogi kötelezettségek miatt lehetőséget nyújtanak arra, hogy az érzékeny adatainkat ne adjuk ki! Ezért is biztattuk arra a romákat, hogy 2022-ben ne nyilatkozzanak a nemzetiségi és a vallási hovatartozásukról.”[59] Horváth Aladár Setét Jenő halála után így fogalmazott: „Meggyőződésem, hogy ha Setét Jenő élne, most nem állt volna bele egy cigány adatgyűjtő kampányba, mert ő nem lenne képes elfedni: a 12 éve regnáló kormány a politikai hatalmának bebetonozására használta a személyes adatokat, ahogy a romákat is: mi vagyunk a legolcsóbb szavazat, amely nélkül nincs kétharmad. Cserébe szétvertek mindent, ami öntudatot sugárzó, jogállamiságot akaró intézményünk volt…”[60]

Következmények

Nagy valószínűséggel ez a szétpancserkedett népszámlálás lesz az utolsó abban a sorban, amelynek adatközlői elvben az önmagukról nyilatkozó állampolgárok. Ezután a népszámlálások már a közigazgatási szervek egymással kommunikáló egységeitől begyűjtött adatok átvételével zajlanak.

Ez a jogelvek szerint egyfelől megnyugtató, másrészt viszont nyugtalanító is. A statisztikai hivatal az adatáramlás tekintetében funkciója szerint egyirányú utca, minden egyedi, adott esetben személyes adatot befogad, de semmit nem ad ki. Az autokrata rendszer egyik működési elve viszont úgy szól, hogy minden adat az övé. El is viheti, el is lophatja a szárnyaló Pegasusszal vagy – legyen ósdi vagy modern – bármilyen eszközzel, ideértve személyes adatainkat, azaz személyiségünk darabjait. Ahol működnek a demokratikus ellenőrző intézmények, ott elviselhető, hogy az állam egymással nem összekötött adatbázisaiból a statisztikai szolgálatokat érdeklő adatok beszerezhetők, de ahol személyes adatainkat, integritásunkat az arra hivatott intézmények nem óvják, ott fennáll a veszély, hogy a különböző állami hivatalok adatbázisában megbúvó adatok addig, amíg személyes jellegüktől nem fosztják meg ezeket és rendezik aggregátumokba, nem csak a statisztikai hivatal szerverein találkozhatnak. Féltenünk kell például a vallási meggyőződésünkről, nemzeti és etnikai hovatartozásunkról szóló információkat, amelyeknek, egészen kivételes eseteket leszámítva, egyáltalán nincs helyük az állami nyilvántartásokban.

Tegyük ehhez hozzá, keserűen, egészségügyi adataink, mára, a statisztikától függetlenül, amúgy is védtelenek.[61]

***

A NER, akárcsak autokrata elődei, minden – de mindenekelőtt a személyes – autonómiától irtózik, azt kifejezetten gyűlöli. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, manapság, noha határainkon megint fegyverek dörögnek, nincs napirenden a jogellenes népszámlálás miatt az Úr által Dávid alattvalóira alábocsátott döghalál, nem használják a népszámlálással szerzett tudást előkelők és közrendűek megkülönböztetésére, népirtásra, elmebetegek, homoszexuálisok megölésére, japán származékok összegyűjtésére, német nemzetiségű magyarok házuktól, jószáguktól, hazájuktól való megfosztására. Ami viszont közvetlenül fenyeget, és ez is éppen elég, az az a csapda, amiről a német alkotmánybíróság e szövegben emlegetett híres határozata és ennek nyomán a magyar Alkotmánybíróság is szól, hogy ha nem találunk utat a nyilvántartások labirintusában, ha nem tudhatjuk, odafent mi mindent tudnak rólunk, az az információs önrendelkezésünk, személyiségünk feladásának útja.

Ezt sokan érzik elviselhetetlennek. Félmillióan, köztük szabadelvűek, ilyen vagy olyan kisebbséghez tartozók már itthagyták ezt az édes-mostoha hazát. Orbán idei tusványosi fajkeveredős beszéde és a Roma Parlament népszámlálási bojkottfelhívása aligha független egymástól, amint az sem, hogy ők már a haza elhagyásáról is szólnak: „Ha Magyarország nem viselkedik hazaként, legyen Európa az otthonunk![62] És József Attilát szó és értelem szerint felidézve, megkérdezhetjük: „fő-e uj méreg, mely közénk hatol”, mert nem sejthetjük, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogunk sérti meg.

(Megjelent a Mozó Világ 2022 decemberi számában, nyitókép: vg.hu)


[1] https://hirklikk.hu/kozelet/majtenyi-laszlo-nem-tartja-indokoltnak-a-nepszamlalas-miatt-aggodalmakat/404779 (Az újságíró által adott cím pontatlan, a nyilatkozat tartalma ennél szkeptikusabb.)

[2] Miért nem Nemzeti ez a hivatal is, ki érti, trehányság!

[3] https://hvg.hu/itthon/20221001_Az_elso_napon_osszeomlott_a_nepszamlalasi_rendszer

[4] A manuális adatfelvétel is katasztrofálisan indult: https://telex.hu/belfold/2022/10/21/nepszamlalas-szamlalobiztos-informatika-rendszer-szemelyes-terepmunka-akadozik

[5] https://hvg.hu/itthon/20221107_Nepszamlalas_szamlalobiztos_rendszerhibak

[6] 1Móz 13,16 (Károli Gáspár fordítása, akárcsak a továbbiakban.)

[7] 1Móz 15,5

[8] https://zope.lutheran.hu/honlapok/csillaghegy/385, Majtényi László: Mózes megszámol, akárcsak Dávid –
de hol a különbség?, Hét Hárs, 47–48. o.

[9] 4Móz 1,1–3

[10] 2Móz 30,12

[11] 2Sám 18,1

[12] 2Sám 24,10

[13] 2Sám 24,11–15

[14] Az Úr haragja kétségkívül jogos, és ha tetteit szokás szerint nem magyarázza, számunkra is érthető. Az Úr az egyes összeírások jogosságát a célhozkötöttség függvényében bírálja el. Ha a népszámlálás például az Ígéret Földjének megszerzése érdekében történik, helyes, ha az egyik szomszéd leigázásának, csak Dávid dicsősége érdekében történik, akkor bűnös. Ehhez csak annyit tennék hozzá, bár tudom, nem illik az Úr tetteit vitatni, de talán még az alábocsátott döghalálnál is bölcsebb gondolat lett volna Dávidra lesújtani, nem pedig a népre. Az Úr tehát Dávid bűnéért Dávidot kímélte meg, nem a népet. Ez azóta többször ismétlődött. Mikor tudós teológus barátomtól a magyarázatot kérdeztem, azt a figyelemre méltó értelmezést adta, hogy a nép azért bűnhődött, mert elviselte a zsarnokot, Dávidot. Dávid viszont a büntetését később ugyancsak elvette, másként.

[15] A Názáreti Jézus története: Károli Gáspár fordítása alapján írta Vas István. Helikon, 1985.

[16] https://www.nationalarchives.gov.uk/domesday/, https://www.britannica.com/topic/Domesday-Book

[17] https://www.ksh.hu/statnap10_elso_nepszamlalas

[18] Uo.

[19] Az összlakosság 5 százaléka magyar nemes, Magyarországot, Erdélyt Horvátországot tekintve a lakosság 40 százaléka volt magyar nemzetiségű.

[20] https://mult-kor.hu/cikk.php?id=5865

[21] Dr. Lakatos Miklós: Az adatvédelmi szabályozások a magyar népszámlálások tükrében, https://www.ksh.hu/statszemle_archive/2000/2000_10-11/2000_10-11_794.pdf

[22] https://www.ksh.hu/nepszamlalas/magyarorszagi_nepszamlalasok_tortenete

[23] Az 1869. évi III. törvény rendelte el.

[24] „Mindenki köteles a népszámlálás alkalmával számbaveendő adatokat saját maga, családtagjai, hozzátartozói és lakói után híven bevallani.”

[25] Dr. Lakatos Miklós: Az adatvédelmi szabályozások a magyar népszámlálások tükrében, https://www.ksh.hu/statszemle_archive/2000/2000_10-11/2000_10-11_794.pdf

[26] 1940. évi XXX. törvény.

[27] 8558/1940. M. E. sz. rendelet.

[28] Dr. Lakatos Miklós, uo. és forrása: Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945–1950. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

[29] Ungváry Krisztián: A potsdami történetírás legendái a történetírásban. 2015, OSZK, http://www.rev.hu/hu/node/141

[30] Lásd: Lakatos Miklós, i. m.

[31] https://iase-web.org/islp/documents/posters2017/2_Hungary_Poster.pdf

[32] Magyar Nemzet, 1946. január 18., az aláírók: Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Varannai Aurél, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla.

[33] „Dálnoki Miklós Béla kormánya első teendői között jelölte meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés színe előtt 1944. december 21-én, hogy „Népi és demokratikus országot akarunk felépíteni, […] megtisztítva a hazaáruló németségtől (Egy hang: Ki velük?!), amely mindent lekicsinyelve, amely magyar, kérkedve állott a hitlerista rablók szolgálatába és elárulta azt a Magyarországot, ami neki otthont adott, amikor vándorbottal a kezében és batyuval a hátán jött be a gazdag magyar vidékre letelepedni (Egy hang: Deportálni őket?!).” Ezzel egyenlőségjelet tett egy etnikumhoz tartozás és a hazaárulás között.” (Ungváry Krisztián uo.)

[34] 15.12.1983 Case No.:1 BvR 209, 269, 362, 420, 440, 484/83

[35] Urtell vom 15. Dezember 1983 Aufgrund der mündlichen Verhandlung vom 18. und 19. Oktober 1983 (1BvR 209, 269, 362, 420, 440, 484–83, Entscheldungen des Bundesverfassungsgerichts, Tübingen, 1984. 1–71. o., Magyarul: Informatika – jog-közigazgatás, Budapest, 1991. 6.1-6.39.

[36] 2. cikk (1) „Mindenkinek joga van arra, hogy saját személyiségét szabadon kibontakoztassa, amennyiben az mások jogait nem sérti és nem ütközik az alkotmányos rendbe, vagy az alkotmányos törvénybe.” 1 cikk (1) „Az emberi méltóság sérthetetlen. Annak tisztelete és védelmezése kötelező minden állami hatalom számára.”

[37] Majtényi László: Információs és médiajog I. Bíbor Kiadó, 2010. 48–49. o.

[38] Majtényi László–Bayer Judit: Információs jog file:///C:/Users/Dr.%20Majt%C3%A9nyi%20L%C3%A1szl%C3%B3/Dropbox/PC/Downloads/informacios-es-mediajog-i-tk-2.pdf

[39] Peter Irons: Justice Delayed: The Record of the Japanese American Interment Cases. Wesleylan University Press, 1989. Idézi R. Dworkin, 2003.

[40] https://www.ksh.hu/nepszamlalas/magyarorszagi_nepszamlalasok_tortenete

[41] A 24/A/2001. sz. ügy

[42] https://naih.hu/files/Adatvedelmi-biztos-beszamoloja-2001. PDF, A 90/A/2001. sz. ügy.

[43] „Mellár […] a Heti Válaszban egy cikkében nem találta szerencsésnek, hogy a KSH elnökhelyettesének nevezték ki a statisztikai végzettséget és gyakorlatot felmutatni nem tudó Vízkelety Mariannt, aki az első Orbán-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági és társadalompolitikai titkárságát vezette. Vukovich szerint ezért bocsánatot kellene kérnie a KSH dolgozóitól.” (Azóta a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület közgyűlés 2019. január 22-én Vízkelety Mariannt, az Igazságügyi Minisztérium igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkárát választotta meg a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökévé, aki alakulása óta tagja az egyesületnek, valamint a Százak Tanácsának, a Széll Kálmán Alapítványnak és több más nemzeti értékrendű civil szervezetnek.). Azt is tegyük hozzá, Mellár 2006-ban a szocialista kormányt élesen bírálta, amiért az a kedvezőtlen hiányadatokat eltitkolta. https://nepszava.hu/1018074_etikai-vetseget-kovetett-el-a-ksh-elnok https://www.vg.hu/kozelet/2021/01/a-ksh-nal-folytatja-windisch-laszlo

[44] https://www.szabadeuropa.hu/a/lakcimvalto-fidelitasosok-buszke-romak-kihuzott-kerdesek-lehet-e-kubatov-lista-a-nepszamlalasbol-/32066787.html

[45] https://www.mstnet.hu/cikkek/_doku/MST_Etikai_Mellar_Tamas_allasfoglalas.pdf

[46] https://www.szabadeuropa.hu/a/lakcimvalto-fidelitasosok-buszke-romak-kihuzott-kerdesek-lehet-e-kubatov-lista-a-nepszamlalasbol-/32066787.html

[47] https://hvg.hu/itthon/20221001_Az_elso_napon_osszeomlott_a_nepszamlalasi_rendszer

[48] https://nepszava.hu/3173165_sajat-eszleles-alapjan-indult-nyomozas-a-nepszavazasi-oldal-terheleses-tamadasa-miatt

[49] https://infostart.hu/interju/2022/10/05/nepszamlalasi-kerdezz-felelek-vukovich-gabriellaval-a-ksh-elnokevel

[50] https://hvg.hu/itthon/20221107_Nepszamlalas_szamlalobiztos_rendszerhibak

[51] https://24.hu/belfold/2022/04/20/nepszamlalas-2022-kovacs-marcell-interju/

[52] https://naih.hu/hirek/519-kozlemeny-a-nepszamlalassal-kapcsolatos-adatkezelesek-vonatkozasaban https://hvg.hu/itthon/20221107_Nepszamlalas_szamlalobiztos_rendszerhibak https://nepszamlalas2022.hu/media/KSH_Nepszamlalas_adatkezelesi_tajekoztatoja_masodik.pdf

[53] https://nepszamlalas2022.hu/a-kerdoivrol

[54] https://infostart.hu/interju/2022/10/05/nepszamlalasi-kerdezz-felelek-vukovich-gabriellaval-a-ksh-elnokevel

[55] https://www.nepszamlalas.ro/uploads/Dokumentumok/Nepszamlalas-ro_segedlet_v1.pdf

[56] https://www.origo.hu/itthon/20010129tiz.html

[57] https://hvg.hu/360/202245__vallasi_prognozis__nepszamlalas__valasztas__tobbsegbol_kisebbseg

[58] https://www.idetartozunk.org/rolunk/

[59] https://romaparlament.hu/a-nepszamlalasrol/

[60] Lásd előző lj.: Horváth Aladár uo.

[61] Ajánlom az ez ügyben tájékozódni óhajtóknak: (2) Tiltakozunk egészségügyi adataink feltöltése ellen | Facebook

[62] https://www.es.hu/cikk/2022-08-05/majtenyi-laszlo/porajmos.html

Elena Kostioukovitch: Putyin fejében

„Mi lehet Putyin fejében?” – tanakodik a világ. Mit jelentenek valójában azok az ellentmondásokkal teli, fenyegető magyarázatok, amelyekkel Putyin a televízióban Ukrajna lerohanását szokta indokolni?

A megfejtést segíthetik a tiszta forrásból merítő, hatékony módszerekkel dolgozó politológusi elemzések. És nagyon hasznos lehet a történelmi-életrajzi, a pszichoanalítikus indíttatású, a beszédmódját elemző spekulatív megközelítés is. Ez utóbbi révén még a putyini nyelvezet és a Harmadik Birodalom szókincse közti rokon vonásokra is rá lehet mutatni. Arra például, hogy az ukrán kérdés „végső megoldásáról” beszélve az orosz vezető az „окончательное решение” (okoncsatyelnoje resenye) kifejezést használta, ami az 1942-es wannsee-i konferencián eltervezett zsidóellenes náci Endlösung pontos megfelelője.

Van azonban egy másik, járatlanabb útja is a közelmúlt eseményeit értelmezni kívánó próbálkozásoknak. A posztszovjet gondolkodás néhány olyan fogalmának kiemeléséről és történelmi-antropológiai alapú, a kulturális szempontokat új elemmel gazdagító vizsgálatáról van szó, mint amilyen az „Orosz Világ” (Russzkij Mir).

A putyini politika sajátos történelmi – vagy inkább áltörténelmi – elképzelésekből indul ki. Ilyen például az „új kronológia”, ez az európaiak számára ismeretlen, de Oroszországban – a nyilvánvaló furcsaságai ellenére (vagy talán épp azok miatt) – rendkívül népszerű eszme. Ha ezeket közelebbről megnézzük, láthatóvá válnak a putyini gondolkodás irracionális elemei, és hajlamosak leszünk rá, hogy ezzel kapcsolatban egyfajta „mágikus abszolutizmust” emlegessünk. Történelmi spekulációk, hamisítványok, összeesküvők ponyvaregény-világába csöppenünk. Egy olyanba, amely nekem Umberto Ecót juttatja eszembe, mivel sok könyvét én fordítottam oroszra, és két regénye is – A Foucault-inga és A prágai temető – éppen a történelemhamisításról szól.

Az elemzők évek óta rámutatnak, mennyire közel áll Putyinhoz egy Oroszországban ma nagyon elterjedt ideológia, mely a Noomakhia („civilizációk harca”) nevű filozófiai irányzaton és a már említett, Orosz Világ nevű politikai doktrinán alapul. Ez utóbbin egy olyan eszményi állam utópiája értendő, amely minden területet magába foglal, ahol orosz etnikum él vagy élt valaha, még ha csak a régmúltban, a mitikus „szláv őscivilizáció” korában is. Innen ered az oroszok rögeszmés ragaszkodása a Krím-félszigethez. A Russzkij Mir eszméje szerint – a legendás Filofej szerzetes próféciájának (kb. 1523) megfelelően – előbb vagy utóbb minden „ősi szláv” föld a hatalmas Harmadik Róma, azaz Moszkva fennhatósága alá fog kerülni.

Ahhoz, hogy valaki a részekből összerakja ezt az eszményi Oroszországot, egy emberfeletti embernek, egy modern Messiásnak kell megszületnie. Neki pedig ahhoz, hogy cselekedhessék, egy titkos szabály értelmében meg kell várnia azt a sorsdöntő pillanatot, amikor véget ér az Apokalipszis jövendölése szerint népeket lekaszáló dögvész, a fekete halál.
Megérett a vetés.

„Az orosz földek egybegyűjtője”: ez a név dukál a mitikus vezérnek, akire a környezetében „a Terv”-nek mondott feladat végrehajtása vár. „Minden a Tervnek megfelelően fog történni” – hangzott Putyin sötéten talányos jóslata 2022. február 15-én, egy Olaf Scholz-cal közösen tartott sajtóértekezleten. A Terv mibenlétét firtató újságírói kérdésre Putyin nem volt hajlandó válaszolni, de határozottan hangsúlyozta: „Mi tudjuk, hogy mi a Terv.” Egy későbbi beszédében, melyet az orosz nemzethez intézett, ismét csak így fogalmazott: „A Tervnek megfelelően járunk el.”

Mára kiderült, hogy a Terv civilek bombázásáról, árvákról, özvegyekről, égő városokról, gyerekek legyilkolásáról, karjukat-lábukat vesztő fiatal orosz újonc katonákról szólt. Arról, hogy a zaporizzsjai atomerőműből időzített bomba legyen, hogy a csernobili atomtemetőt rakétatámadások fenyegessék, hogy Európa lakosai orosz zsarolás túszaivá váljanak.
A legnagyobb baj pedig éppen az, hogy tervvel, vagyis egy előre kidolgozott elgondolással van dolgunk, ami esetleges tárgyalások, engedmények vagy ígéretek lehetőségével egyáltalán nem számol. A tárgyalások sikerében reménykedni tehát – adódik a keserű következtetés – semmi értelme sincs.

Annál is kevésbé, mert az orosz delegációt egy szerény hivatalnok, a nómenklatúrában elfoglalt helye szerint nagyon is alacsony rangú Vlagyimir Megyinszkij vezeti. Megyinszkij nem katona és nem is diplomata, történészi végzettsége van, de szakmailag többször is emlékezetesen lejáratta már magát. Sztálinista. Ráadásul pedig – ami a legrosszabb – lelkes híve a Fomenko-féle „új kronológiá”-hoz köthető Russzkij Mir-eszmének.

Anatolij Fomenko professzor abból a tökéletesen légből kapott feltételezésből indul ki, amely szerint az európai történetírók a tizenhatodik században, Joseph Justus Scaligerrel az élen az egész emberiség történelmét, úgy, ahogy van, szántszándékkal meghamisították. Éspedig szó szerint, materiális értelemben is: a világ minden könyvtárának minden könyvét „antik kalligráfiához értő hamisítók által elhalványult hatást keltően hígított tintával, régies pergamenekre írt és pecsétutánzatokkal ellátott hamis könyvekre” cserélték. A lármás és szétforgácsolt Nyugat vezetői ravaszul összeszűrték a levet a Romanovok „igazi szélhámosokból és csalókból álló, német eredetű dinasztiájával”, és az ő cinkosságuk mellett sikerült is eltüntetniük a meghamisított történelemkönyvekből a dicső orosz múltat. Így sulykolódott az oroszokba az a kisebbségi érzés, amely a modern és legújabb kori történelem minden fejleményét azóta is meghatározza. Most azonban ütött az óra, itt az ideje helyreállítani az igazságot és véget vetni a „nagy orosz nép” történelmi megaláztatásának.

Félő, hogy ez a hajmeresztő „kronológia” előbb-utóbb az Orosz Föderáció kötelező iskolai tanterveibe is be fog épülni.

Anatolij Fomenko új kronológiája

Az emberiség történelme – állítja az Új kronológia – „eltorzult”, és erről olyanok tehetnek, akik „szándékosan okozták a kárt”. Ez megintcsak Umberto Ecót juttatja eszünkbe; ő beszél A Foucault-ingá-ban azokról az „ördöngösökről”, akik „ügyetlen demiurgoszról” és „nagy Terv”-ről képzelegnek, ő mondja el A prágai temető-ben, hogyan is keletkezett a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című hamisítvány.

Fomenko szerint a kormeghatározás modern tudományos módszerei – így például a radiokarbonos datálás – egytől-egyig „hazugságon alapulnak”. Azaz olyan technikákon, amelyek az időszámítás „átrendezését” célozzák. Az 1000. év előtti történelmi korszakok nem léteztek. „A csillagok és égitestek koordinátáinak felülvizsgálata alapján” Fomenko kijelenti, hogy a ptolemaioszi katalógust a középkorban állították össze, és hogy a karácsonyi üstökös valójában 1054-ben vonult át az égen, vagyis igazából ekkor(!) született Jézus, ez pedig igazolja azt a számos jel alapján kikövetkeztethető tényt, hogy „maga Jézus személy szerint nem más, mint VII. Gergely pápa (Hildebrand)”.

Abban az elképesztő panorámában, amelyet Fomenko akadémikus cikkei és könyvei elénk tárnak, Rettegett Ivánból nem csupán egy van, hanem három. Egy közülük fiatalon meghalt, egy másik a szibériai erdőkbe bujdosott, és Boldog Vazul néven vált híressé, őutána kapta nevét Vörös téri Boldog Vazul székesegyház. A harmadik VI. Eduárd angol királyként vonult be a történelembe, és ő is meghalt fiatalon. A negyedik Oroszországban lett uralkodó, de titkon – azazhogy a Tridenti Zsinat határozatai szerint a katolikus bíborosok utasítására – Európából érkezett ide.

Ez a betolakodó (Rettegett Iván negyedik hasonmása) önkényesen kiszorította helyéről a törvényes Rettegett Ivánt, és alighogy trónra lépett, mindjárt kimutatta a foga fehérjét. Megszállott tekintet, sötét bőr, tar koponya… Kell-e több, hogy felismerjük, ki ez? Világos! Hát persze! II. Fülöp spanyol király, Tudor Mária férje! Ő az a gonosz uralkodó, aki megölte a tulajdon fiát. Ez a megölt fiú a spanyol történetírásban mind a mai napig Don Carlosként szerepel, és ezen a néven lett különféle európai műalkotások és irodalmi művek ismert hőse.

Oroszországban ugyanakkor persze mindenki tudja, hogy a saját fiát igenis az ördögi Rettegett Iván ölte meg; ezt a jelenetet örökítette meg a Tretyjakov Képtárban látható híres festményén Ilja Repin is. (ld. nyitóképünket – A szerk.)

Tanítványaival (vagy harminc követőjével, különféle cikkek és könyvek szerzőivel) Fomenko professzor nyelvészeti elemzéseket is végez. Fomenko szerint a frankok „Frakiából”, azaz Trákiából származnak, az Akhilleusz név pedig azt jelenti, hogy „gallok ellen (A-Gallo) harcoló”. Trójai háború természetesen sohasem volt, az időszámításunk utáni 14-15. században írt homéroszi eposzok a franciák, vagyis a gallok vezette keresztes háborúkról szólnak. Hiszen nem a trójaiak, hanem ők A¬-Gallo ellenségei. És így tovább. A régi görög kultúra nem létezett, a humanisták kitalációja. Az Ószövetséget a késő reneszánsz idején, két évszázaddal az Újszövetség után írták.

Nem vitás, hogy az itt csupán néhány példával szemléltetett elmélet merő téboly és veszedelmes paranoia. Az Új kronológia szövegei teli vannak bonyolult csillagászati hivatkozásokkal, melyek a megszámlálhatatlan sokaságú „történelmi psárhuzamot” hivatottak igazolni. Két tény, két személyiség leírásában már a legcsekélyebb hasonlóság is elegendő ok annak megállapítására, hogy valójában egy és ugyanazon valóságról van szó. Fomenko képes kijelenteni, hogy Konstantinápoly azonos Szamarkanddal, Volga-parti város, és ma Szamarának hívják; hogy a bibliai Palesztina Itáliában keresendő; hogy Szodoma és Gomorra nem más, mint Herculaneum és Pompei… Nagy Sándor Fomenko szerint valójában Mohamed, ráadásul a 15. században élt. A Julius Caesar által meghódított északi ország nem Britannia volt, hanem Ó-Oroszország…

Nevessünk? Vagy inkább aggódjunk? Az mindennél tragikusabb, hogy oroszok milliói hisznek ezekben a kitalációkban. Az Új kronológia többek között olaszul is hozzáférhető weboldala a követők sokaságával, az előadott elméletek elképesztő tartalmával és az eladási számokkal is mellbe vágja az olvasót. A kiadványokat a Fomenko-követők ráadásul illegálisan be is szkennelik, és ingyenesen letölthetővé teszik.

Alekszandr Dugin: harc a russzofóbia ellen

Van aztán még egy szövegegyüttes, amely alkalmasint kötelező olvasmánynak számít a kormánytagok és a Putyin-munkatársak körében: Alekszandr Dugin filozófus, ezoterista és nemzeti-bolsevista pártalapító összes műveiről van szó. Dugin pártja 1993 óta létezik, híveinek és szimpatizánsainak száma csaknem harminc éve gyarapszik, mára pedig tudható, hogy aki Oroszország ideológiai establishmentjében szeretne karriert csinálni, az semmiképpen sem úszhatja meg ezt a mélyreható agymosást. Dugin közismert módon jó kapcsolatokat ápol a Putyin-féle Egységes Oroszország Párttal éppúgy, mint a főbb európai szuverenista mozgalmakkal, Marine Le Pen Nemzeti Tömörülésétől el egészen Matteo Salvini Ligájáig. Dugin Образы русской мысли. Солнечный царь, блик Софии и Русь Подземная (Az orosz gondolkodás képei. A Napcár, Szophia tündöklése és a Földalatti Rusz) című, 2021-es műve sok egyetem tantervében szerepel, és rákerült az állami iskolai tanárok számára ajánlott olvasmányok listájára is. Az ismertetőjében ez olvasható: „az orosz Logosz-trilógia befejező, 900 oldalas kötete. A Noomakhia-ciklus kulcsdarabja, melyben a szerző bemutatja, hogyan formálódik a Nagy Oroszország nemesi identitásához, illetve az orosz elitek politikájához és ideológiájához kötődő, verhetetlen orosz Logosz. Ezek a filozófiai művek alapvetésül szolgálnak a nyugatosítással és az orosz nemzeti hitelességet aláásó modernizálással szembeni eltökéltségünk megerősítéséhez.” A könyv a történettudomány művelőinek éppúgy szól, mint filozófusoknak, valláskutatóknak, kultúrtörténészeknek, politológusoknak, a nemzetközi kapcsolatok, a szociológia és az antropológia kutatóinak.

Dugin két leghíresebb könyvét, az Ukrajna. Az én háborúm, illetve az Oroszország euroázsiai bosszúja címűeket ugyanakkor Putyin tarthatja nagy becsben. A szlogenszerűen rövid mondatok meghökkentő módon mintha az elmúlt időszak Putyin-beszédeinek beszédvázlatai volnának. Az egybeesések feltűnőek: a stratégiai feladat Dugin szerint az Egyesült Államok elleni harc, el egészen a végső győzelemig, a taktikai terv pedig úgy szól, hogy az első ütközetekre ukrán területen kerül sor. Mindkét forgatókönyv nyomasztóan emlékeztet a mostani hadi fejleményekre.

Alekszandr Dugin (akinek autóját 2022. augusztus 21-én felrobbantották, de nem ő, hanem a lánya halt bele a merényletbe – A szerk.)

Értelmezhető-e az orosz-ukrán háború szóhasználata ebben a kontextusban?

Azt jól tudjuk, hogy az orosz diplomaták és politikusok visszatérő panasza szerint a Nyugat állítólagos „russzofóbiában” szenved. És mintha éppen ez, a miniszterek, tévépropagandisták és katonai parancsnokok, Lavrov külügyminiszter és maga Putyin által folyton-folyvást emlegetett „russzofóbia” elleni fellépés volna a tulajdonképpeni casus belli. Erről beszélt, erre hivatkozott, ezt nevezte meg a háború okaként Putyin abban a rémisztő beszédben, melyet 2022. február 21-én, a támadás előestéjén tartott, hogy azután egész világunkat a pusztulás szélére lökje. Az orosz-ukrán háború a „russzofóbia” elleni küzdelem háborúja. A Noomakhia (görög núsz, „ész, értelem, gondolat, öntudat, emberi lényeg” + makhia, „harc”) szókincséből ismerős, a Russzkij Mir, az Új Kronológia és Alekszandr Dugin-féle nemzeti-bolsevizmus követőitől sűrűn hallott „nyugatosítás” elleni harcé.

A hadüzenet mindannak szól, amit Európa, amit a Nyugat jelent.

Elena Kostioukovitch (forrás: elkost.it)

Aki eddig hiába kereste azt az ideológiát, amellyel egy diktatúrának nyilvánvalóan rendelkeznie kell, amely nélkül ekkora fenyegető agresszivitás nagyon furcsa és érthetetlen volna, az ezek után könnyen ráismerhet, mi is az, ami ideológiailag nyilvánvalóan meghatározza a mai orosz kormány harci cselekményeit. Egy hamis történelemértelmezésen, paranoián és nemzeti öndicsőítésen alapuló ideológia, amelyet (mint annak idején a nemzetiszocializmust) opportunizmus és identitáskeresés hat át. Ebből a beszédek, találkozók, konferenciák és találkozók útján terjesztett ideológiából aztán konferenciák lettek és nagygyűlések, kiadványok és Russzkij Mir-kezdőbetűs kitűzők, melyekhez hol rúnaszerű, hol meg gót betűre emlékeztető, furcsa szimbólumok társulnak.

Egy genetikailag rendkívüli nép története

Látva, milyen kedves Putyin szívének ez a „doktrina”, óhatatlanul ránk tör egy aggasztó gondolat: ha Putyin csak részben, ha csak egy egészen csekély százaléknyi részben hitelt ad ezeknek a szövegeknek, hogyan irányíthat tovább rendületlenül egy ekkora országot? Az Új kronológia bölcsességeit közzétevő mintegy nyolcvan kötetnek elég csak a címeit és a tartalomjegyzékeit végigfutni, hogy észrevegyük: a könyvek több, mint fele, negyvenhat kötet Nagy-Oroszország történelmével foglalkozik.

Nyissuk ki véletlenszerűen: amikor III. Iván moszkvai nagyfejedelem (15. század) a trónra lépett, az „Isten kegyelméből minden oroszok nagyfejedelme” titulust kapta. Fomenko az „Isten kegyelméből”-t lazán görögre fordítja: az eredmény nagyjából úgy szól, hogy „Theodoro”. III. Iván fia, az Ifjabb Iván ugyanakkor Angliába megy uralkodni. Az angoloknak ő Ivan Rex, amiből brit kiejtés szerint Henry lesz, és közli, hogy ő is „Isten kegyelméből” szállt a trónra, az angolok tehát úgy döntenek, hogy Henry Theodore-nak fogják hívni őt. És íme, mondja Fomenko, valójában innen ered Henry Tudor (azaz VIII. Henrik) neve. Vagyis – vonhatjuk le a következtetést – igazság szerint a Csatornán túli messzi szigetország is a hatalmas „orosz világ” része kellene hogy legyen…

Jól szemlélteti ez a szómagyarázós áltörténelmi humbug, milyen politikai nézetek mozgatják a mostani elnök „trónközeli” köreit.
Az efféle, ijesztő tudatlansággal határos nézetek persze eléggé elterjedtek. Amióta világ a világ, a titokzatos, rejtélyes és okkult értesülések mindig, különösen pedig sötét időkben, nagyon is népszerűek voltak. A kitalációknak se szeri, se száma: az Ikertornyokban nem haltak meg zsidók, az AIDS-et a CIA terjeszti, Lady Dianának azért kellett meghalnia, hogy ne fedhesse fel a földönkívüliek inváziós terveit, az afganisztáni háború egy olajvezeték építése miatt robbant ki, a Covid nem létezik, és így tovább. Az Új kronológia esetében az az igazán nyugtalanító, hogy az „orosz világ” híveinek ez az egyik legtöbbször emlegetett „igazsága”. Az pedig még aggasztóbb, hogy az „Orosz Világ”-ra és a Fomenko-féle eszmékre nem egyszer hivatkozott már Vlagyimir Putyin is.
A Russzkij Mir-ről Putyin már 2014-ben, közvetlenül a Krím-félsziget elfoglalása után, azon a sajtótájékoztatón említést tett, amelyet minden év decemberében egyenesben szokott közvetíteni valamennyi tévéállomás. Beszédében ekkor azt a kijelentést tette, hogy az orosz „genetikailag rendkívüli” nép.

Talán csak annyit szeretett volna mondani, hogy az orosz a költők és tengerészek népe, de mivel túl sok olyan szöveget olvasott már, ami a fekete szélsőjobb alvilágában terjed, végül is a genetikai felsőbbrendűségnél lyukadt ki. Hű munkatásai aztán még egy lapáttal rátéve erre, már az árja fajra is utalást tettek.

„Az orosz világot különleges genetikai kóddal megáldott emberek lakják! Olyan nép ez, amely nem fél a haláltól, amely megveti a fölösleges kényelmet és a luxust. Az orosz világ olyasmit hoz magával és kínál fel, amit más nem tud nyújtani Európának. Olyasvalamit, amivel Európa nem rendelkezik: az idegen kultúra és mentalitás diktátuma elleni lázadás bátorságát.” Ezt mondta Putyin. Az Orosz Föderáció közoktatásért felelős parlamenti bizottságának elnöke, Vjacseszlav Tyihonov pedig ugyanebben a hónapban már ezzel a mondattal kísérte egy minden iskola számára kötelező egységes tankönyv új tervezetének bemutatását: „Az árja vérűek nagy törzsének egyik ága a Kárpátokból leereszkedve benépesítette a nagy orosz síkságot, Szibériát és a Csendes-óceáni partokat, megalapította Fort Rosst …”

A genetikai felsőbbrendűségről és az „árja vérű törzsről” szóló hablatyoláson már nem nagyon van mit csodálkoznunk: számos történelmi analógia enyhén szólva banális és közismert repertoárjának darabjai ezek. De meglepő módon a történelmi előzményeken túlmutató, egészen aktuális változatok is előkerülnek. Az orosz újságok és tévécsatornák egyszer csak előálltak a gonosz Egyesült Államok elleni új váddal. A vád olyan példátlan és olyan súlyos volt, hogy a világ máris egy újabb nagy bajtól, politikai provokációtól, további háborús támadásoktól kezdett el tartani. Az orosz fegyveres erők sugárzás-, vegyi és biológiai védelmi erőit vezető Igor Kirillov tábornok 2022. március 14-én tett nyilatkozatáról van szó. Kirillov nem senki. És azt állította, hogy ukrán területen létesített amerikai intézetek és tudományos laboratóriumok szelektíven oroszellenes etnikai irányultságú biofegyverek kifejlesztésén dolgoznak.

Légbőlkapott, de annál súlyosabb vád ez.

Tegyük fel (bár tudományos szempontból ez mélységes tudatlanságra vallana), hogy technikailag csakugyan létre lehet hozni ilyen Ku-Klux-Klan-fegyvereket. Igen ám, de hát nem ők maguk hangoztatták két nappal korábban, hogy az ukránok valójában oroszok: ugyanaz a nép, ugyanaz az etnikum, tékozló testvérek? Akkor pedig hogyan tudna különbséget tenni egy ilyen genetikai fegyver ukránok és oroszok között, hogy csak ez utóbbiakat sújtsa?

Akinek kedve van kihámozni a közelmúlt orosz dokumentumaiból, kiváltképpen pedig a háború megindítása előtt, február 21-én tartott elnöki beszédből (melyben a „Mi is hát valójában Ukrajna?” kérdésre Putyin azt a választ adja, hogy Ukrajna pusztán Nagy-Oroszországnak egy leszakadt darabja), hogy miféle áltörténelmi nézetek mozgatják Vlagyimir Putyint és köreit, az végül is rájöhet, miről tarthatott Putyin szegény Macronnak a Kreml-beli hosszú asztal mellett emlékezetesen kínos „hatórás történelmi előadást”. Merthogy ezekkel a szavakkal utalt a kettejük tárgyalására Emmanuel Macron.

Ilyesfajta „előadásokkal” korábban is találkozhattunk már. Kiváló példa rájuk az az írás, amelyet Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök a Kommerszant hasábjain 2021. október 11-én jelentetett meg. Igen, éppen ő, akit a Nyugat, tudj’isten, miért, progresszív-liberálisnak tart. Nem, Medvegyev nem liberális. Őrült és embertelen eszmék tekintetében nincs különbség közte és utóda, egyszersmind elődje, az elnök között. Hangulatcsinálónak olvassuk csak el cikke legelső bekezdését, mely minden különösebb ok nélkül máris Ukrajnával kezdődik.

„Ukrajna saját identitást és fejlődési különutat keres. Ukrajna saját történelmet is szeretne, pedig a nagy történelem egyértelműen arra tanít, hogy a másság jogának elnyeréséhez hosszú évszázadok kellenek. De egyelőre azt kell megállapítanunk, hogy annak, aki Ukrajnát vezeti, nincs nemzeti identitása. Szerencsétlen emberek! Kik ők? Hol keresik a gyökereiket? Miféle nemzeti történelemre hivatkozhatnak? Hová tartoznak etnikailag?”

Medvegyev „kiáltványát” fölösleges is tovább olvasni: már az első sorai nyilvánvalóvá teszik, hová akar kilyukadni az exelnök. Az ugyanis mindjárt kiderül, hogy itt bizony ahhoz az igazi történelmi mélységhez van szerencsénk, amelyet Ukrajna Medvegyev szerint nélkülözni kénytelen. Ő bezzeg nem nélkülözi. Ő még goebbelsi gondolatokat is kézzelfoghatóvá tesz. Egészen beszédes például, ahogyan Zelenszkij elnökre, Zelenszkij zsidó családjára, „etnikumára” és „gyökértelenségére” utal.

Akinek maradtak volna még a nyugati világban illúziói azzal a Putyin-„ikertestvér” Medvegyevvel kapcsolatban, aki a mostani elnök trónját négy éven keresztül (2008-tól 2012-ig) melegen tartotta egy kettejük által az alkotmányos mandátumhossz-korlátozás megkerülése végett kifundált trükkel (hogy utóbb, de már csakis Putyin kedvéért, egészen megszüntessék ezt a korlátozást), annak most ideje észbe kapnia.

No és – túl a történelmi-mitológiai zagyvalékon, túl az egészen alantas, rasszista színezetű inszinuációkon (hogy azután Volodimir Zelenszkijt és az ukránokat lenácizva indíthasson háborút) – vajon miket adhatott elő még Macronnak a Nagyfőnök hat hosszú órán keresztül?

Teret kapott-e a beszélgetésben az obskurus számmisztika? Adja magát ez a kérdés, hiszen a Fomenko-féle Új kronológia állításainak legalább a fele numerológiai egybeeséseken alapszik, Putyin pedig az őt jól ismerők tanúsága szerint addig nem vág bele fontos dologba, amíg ezt valami kerek és sorsszerű dátumhoz nem kötheti. A georgiai háborút 2008. 08. 08-án indítota el, az ukrajnait pedig 2022. 02. 22-én akarta megkezdeni. A Kínai Kommunista Párt főtitkára, Hszi Csin-ping hiúsította meg ezt a tervét azzal, hogy az olimpia záróünnepségének végéig negyvennyolc órányi haladékot kért tőle. És Putyin most könnyen azt hiheti, hogy e miatt a kabbalisztikailag kedvezőtlen diplomáciai lépés miatt alakul kedvezőtlenül a háború.
Ilyen a mentalitása: atavisztikus, misztikus, obskurus. Kiderül ez az őt jellemző szókincs és képi világ vizsgálatából is. Nem használ számítógépet, nem tájékozódik a neten. Papokra, szerzetesekre hallgat. Elzarándokolt az Athosz-hegyre. Hitelt ad jósoknak és sámánoknak. Hisz a szemmel verésben, a varázskenetekben, a „kozmikus energiában”, a nietzschei Übermenschben, abban, hogy tíz méter távolságból is meg lehet fertőződni. Csak meg kell nézni, hogyan zajlanak le a találkozói nemcsak Emmanuel Macronnal vagy Olaf Scholz-cal, hanem a saját védelmi miniszterével, Szergej Sojguval és Szergej Lavrov külügyminiszterrel is: mindőjüket extrém hosszúságú asztalok túlsó végére ülteti, hogy minél messzebb legyenek tőle.

Z mint náci

Putyin a magányt kedveli, senkivel sem szeret találkozni. Visszatérő Big Brotherként a fehéret feketének, a feketét fehérnek mondja. Fejtetőre állítja azt, ami magától értetődő, másoknak tulajdonít olyasmit, ami közismerten őrá magára jellemző.

Vegyük az „Ukrajna nácitlanítása” formulát. Rengetegszer hallottuk már ezt az Ukrajnát lejárató kifejezést itt, Olaszországban is. Eleinte azt lehetett hinni, hogy csak a rossz hírű Azov zászlóaljra, erre a háborús bűncselekményekkel vádolt, és szélsőjobb körökhöz kötődő idegenlégió-szerűségre utal. Vagy négyszáz forrófejű alakra, akik elférnek egyetlen kaszárnyában. De még ha szélsőséges fanatikus, megátalkodott náci is mindőjük, elképzelhető-e, hogy Putyin párszáz bűnöző miatt indít háborút?

Nem képzelhető el. Akkor viszont Putyin szerint hol az a sok náci Ukrajnában, egy olyan országban, amely a holocaustot is megszenvedte? Zelenszkij elnök aligha illethető ilyen jelzővel. Zelenszkij zsidó, több rokona is a Babij Jar-i szurdokban végezte Kijev mellett, amely ma emlékhely, ráadásul Putyin rakétái mindjárt a háború elején telibe találták.

Nácizmust itt – orwellien – épp olyasvalaki emleget, akit mintha nagyon is furcsa szálak fűznének a történelmi német nemzetiszocializmushoz. A rejtélyesnek látszó, új jelösszefüggéseket pedig csak a kimondatlan, szubtextuális utalások, a kollektív képzeletvilág, a második világháború szörnyű éveinek gyászos emléke alapján lehet értelmezni
Ilyen jel először is a mindenütt szembeszökő Z.

Az egész világ felfigyelt már rá, hogy az orosz katonai járműveken, fegyvereken és dokumentumokon a háború kezdete óta feltűnik egy érthetetlen jel, a Z betű. Ez lett az orosz csapatok jelvénye. Ha úgy vesszük, egy fél horogkeresztre emlékeztet veszedelmes módon. És bár a hiteri szvasztika felső horga jobbra néz, nem mondhatjuk, hogy jobb hatást keltene így, megfordítva.
De nem is csak a harctereket uralja a nagy Z betű. A baljós cikk-cakk Oroszország-szerte nagyon sok mindenen feltűnt.

Árvaházi gyerekekkel formáltattak a park haván Z betűt, és lefényképezték őket. A pétervári metrótérképeken is ott látható már a Z. Ezt a jelet hagyta hátra a politikai rendőrség a Memorial társaság moszkvai irodáiban, miután egy tizenöt órás házkutatás keretében tört-zúzott, bútorokat és dokumentumokat semmisítve meg. Nem csoda, ha valakinek erről a Kristályéjszaka és a romokon hátrahagyott horogkeresztek látványa jut az eszébe.

Még egy orosz tornász, Ivan Kuljak trikóján is ott díszelgett a Z, amikor Kuljak egy dohai verseny végén az aranyérmet elnyerő ukrán atléta, Ilja Kovtun tőszomszédságában a dobogóra állt.

NEM SZÉGYELLJÜK MAGUNKAT – olvasható Moszkva központjában egy három emelet magas Z betű mellett. A jel színezése is sokatmondó: a narancssárga-fekete csíkok a cári Szent György-rendre emlékeztetik az igaz hazafiakat.

Az orosz parlament képviselői Z betűs jelvényt tűznek a hajtókájukra munkába menet. Csokipapírokon, plüssállatokon, sőt piacon árusított tojások héján is ott az érthetetlen, fatális jel.

Amikor mindenki számára világossá vált, hogy nem holmi kriksz-krakszról, és nem is valamiféle kis csoport jelvényéről, hanem az ukrajnai hadművelet tulajdonképpeni emblémájáról van szó, az orosz propaganda elkezdte magyarázni, mit is jelent a Z. Az orosz védelmi minisztérium katonai tájékoztatási bizottsága még egy hivatalos magyarázattal is előállt. Ez a „hivatalos magyarázat” azonban nem tette könnyebbé a megértést, sőt, még nehezített is rajta. Szemiotikai szempontból nézve a dolgot: nemhogy megoldaná a Z talányát, a kérdést egy újabbal tetézi. Vajon miért nem sikerülhet megértenünk, mit jelent a rejtélyes Z? Mintha egyenesen az volna a célja, hogy értelmezhetetlen, hogy titok legyen.

Nézzük csak, milyen magyarázattal szolgál a Védelmi Minisztérium körlevele ahhoz a javaslathoz, mely a politikai lojalitás kifejezéséhez a latin ábécé z és v betűjének jelét javasolja! A rendelkezés szövege így szól: „A lakossági bizalom fokozása végett, illetve a V. V. Putyin és az orosz hadsereg valamennyi kezdeményezése iránti feltétlen támogatás kifejezésének jelzéseképpen a mai naptól minden hivatalos irat fejlécének tartalmaznia kell a Védelmi Minisztérium által használt Z és V jelet…”

A körlevél közepe táján végre a betűjelek értelmezésére is sor kerül. A Z elsőrendű használatát eszerint az indokolja, hogy a Za pobedu! (Győzelemre fel!) mondat ezzel a betűvel kezdődik. Igen ám, de oroszul a z-t nem így, hanem egy hármasra emlékeztető karakterrel írják, ráadásul egy propozíció ez, a za első betűje. Vagyis nem egy teljes értékű szóé, csupán egy prepozícióé. És még ha megfelelne is ez az igazságnak, miért nem cirill betűvel íródik? Hogy jön ide a latin ábécé z-je?

A V-ről a Védelmi Minisztérium egyszerűen azt is mondhatná, hogy Victory-t jelent (amit mindenki nyugodtan tudomásul is venne, és egyszeriben azt is megértené, hogy a Szputnyik V vakcina nevében mit keres a V), ehelyett azonban újabb zagyva magyarázattal áll elő. A V őszerintük a cirill B betűt helyettesíti, amely a Szila v pravgye (Igazságban az erő) jelszóban a v prepozíció, és a Zadacsa bugyet vüpolnyena (A feladatot végrehajtjuk) jelszó „végrehajtjuk”-jának (vüpolnyena) a v-je.

A két jelszónak nyoma sincs. Senki sem használja őket ebben a háborúban.

Minden bizonytalan, megmagyarázhatatlan, ködös és bizonytalan, sugallja a rezsim. Az emberek kognitív és logikai képességét akarhatja ilyen módokon még tovább gyengíteni, egyre azt sulykolva, hogy nem a megértés a dolguk, hanem az engedelmesség és a megérzés.

A megérzés, igen. Nem értik ezt a Z-t, és nem jut eszükbe, hogy tulajdonképpen mi is kötődik a kollektív tudattalanban a V-hez. A rémült és szorongó orosz lakosság, az állami bürokraták és a rendszer hű szolgái a bonyolult jelentéseket felfogni képtelenül, fejetlenül kapkodva próbálják mégis megérteni őket.

És akkor mit dob fel egyszer csak – legalábbis abból ítélve, amit sokan beszélnek – a kollektív tudattalan? A betűjeleket Oroszországban, nem latin karakterekkel írják, ezért ez csak valami különleges, netán gótikus emlékeket ébresztő dolog lehet. Nem csoda hát, ha sokan a nácikat és a „Zieg”-et szeretnék belemagyarázni. Csakhogy a Sieg, azaz győzelem jelentésű szót németül S-szel írják. Ennyire tudatlanok volnának az orosz marketingesek? Dehogy, vetik ellen mások. Inkább az Ukrajnát megszálló hitlerista német katonák, a Zentr hadseregcsoport jeléről lehet szó, úgymond .

A szóban forgó német náci hadseregcsoport 1941-ben épp Ukrajna ellen indított embertelenül kíméletlen háborút. Láthattunk erről rengeteg filmet, hallhattuk az erről szóló Viszockij-dalokat. És emlékszünk rá, hogy a filmekben és a dalokban is hogyan öltött furcsán és megmagyarázhatatlanul romantikus színezetet ez az esztétika, a pusztító energia, az eleganciát elvetemült gonoszsággal keverő, feltartóztathatatlan erő.

Nem vall éppen nagy bölcsességre, hogy a szovjet kultúra sajátos módon irigységet keltett a legjobb szovjet színészek jóvoltából sikkesnek és gőgösnek ábrázolt történelmi ellenfél iránt. Mi volt ez? Öncsonkítás? A lenyűgöző gonosz iránti rajongás átka ma a győztesek fiainak hullik vissza a fejére.

A legnagyobb rajongással övezett alak, mindenki kedvence Max von Stierlitz SS-Obersturmbannführer, azaz szovjet kém volt. Ő 1973-ban egy tizenkét részes tévéfilmsorozat főszereplőjeként tűnt fel, és mind a tizenkét részben nácinak öltözve, náci parancsokat hajtott végre, és tette mindazt a szörnyűséget, amit egy nácinak tennie kellett, habár esténként rádióüzeneteket küldött a szovjet kormánynak. Nos, ő viselte a csodás V-t az egyik zubbonyujján, a másikon meg egy csinos horogkeresztet. Ilyen esztétika bűvölt el és nyűgözött le nem is egy orosz nemzedéket.

A sorozat leglelkesebb nézője, aki többször is végignézte mind a tizenkét részt, és miután végignézte őket, azt a pályaválasztási döntést hozta, hogy ő is kém lesz, éppen húszéves volt, amikor minden tévékészüléken ez a film ment. Így olvasható az életrajzában, így mondja ő maga is, ha megnyilatkozik. A mai elnökről, a mostani konfliktus kirobbantójáról, számtalan háborús bűncselekmény tetteséről: Vlagyimir Putyinról van szó.

Van-e még torz lélek, aki éppen 22-én, hajnali négykor, Kijev bombázásával akarna háborút indítani? Pontosan úgy, ahogy Hitler tette 1941. június 22-én, hajnali négy órakor. Kijev bombázásával, igen. A különbséget, azt, hogy Putyin ezt végül két nappal elhalasztotta, tudható, hogy mi okozta: az a kínai kérés, hogy hagyja még békén a világot, amíg véget nem ér az olimpiájuk. Putyin háborúindító beszédét mindenesetre már 21-én este leadta az állami televízió.

Kijev bombázása

Ki az az őrült, aki egy fél horogkeresztet merészel címerül választani? Olyan ez, mint valami katonai reenactment, amiben oroszok játsszák újra a német megszállók szerepét.

A bombák és a halottak viszont igaziak.

Így kerülnek egymás mellé a nácizmust idéző textuális és vizuális jelek, gót betűk és azoknak a Russzkij Mir-féle „történészeknek” a kedvenc rúnaszerűségei, akik a papokkal együtt már vagy húsz éve tágítják az orosz elnök fejét.

A légkör a Raszputyin rossz befolyását megsínylő Romanov-dinasztia végnapjait idézi.

Igazi orosz férfiak

Az Elnök magánéletéről nagy ritkán kiszivárgó hírek nem szólnak a családjáról. A lányait Putyin nyilvánosan megtagadta. („Mit mondjak arról a két nőről?”) Annál nagyobb nyilvánosságot kap szenvedélyes vonzalma a tesztoszterondús alfahímkilengések iránt. A Covid-járvány és Putyin lelkiállapotának az elszigeteltség miatti megváltozása előtt a lapok és a tévéműsorok tele voltak olyan fotókkal, amelyek meztelen mellizmaikon vastag aranyláncot villogtató, vad motorosok társaságában ábrázolják őt. A Putyint is a tagjai közt tudó egyesületnek Éjszakai Farkasok a neve.

Az Éjszakai Farkasok vezetője közeli barátja Putyinnak, és „Sebész” néven ismert, a foglalkozására nézve ugyanis orvos, közelebbről arcplasztikára szakosodott plasztikai sebész. Végül is jól jöhet alkalomadtán, ha van kéznél egy jóbarát, aki felismerhetetlenné varázsolhatja az embert.

Erről a barátságról olaszul is sokat lehet olvasni ezen a weboldalon: https://it.public-welfare.com/3969825-biker-surgeon-zaldostanov-and-quotnight-wolves.quot-biography-and-personal-life-of-the-biker-surgeon. Például arról, hogy 2013-ban Putyin saját kezűleg tünteti ki a Sebészt egy igen magas rangú katonai érdemrenddel. A kommentár: Leader come Lui (Egy olyan vezér, mint Ő). Van-e olasz, akiben ne idézne fel emlékeket a „Lui”-nak ez az egyszerre lelkes és titokzatos, közelebbi pontosítást nem is igénylő használata?

Férfias testvériség. Háború- és erőkultusz. Rémült moszkvaiak germán istenítéletre emlékeztető vad nyári bulikat emlegetnek, amelyeken elitegységek katonái csobbannak zajosan a városi szökőkutak vizébe. A rendőrség eltűnik az utcákról, mert valóságos „rendőrvadászat” kezdődik ezeken a napokon, megverik és a kutakba hajigálják őket.

Egy ideje újabb alkalom nyílt az önfeledt ünneplésre: február 27-ét (három nappal az invázió kezdete után) „a speciális hadműveleti erők napjává” nyilvánították. A plakátokon kétfejű sas: A DICSŐ HAZAFIAK.

A háború kirobbantásáért és folytatásáért felelős vezetők nemcsak az olyan „igazi macsókat” dicsőítik előszeretettel, akiket gúnyos vigyorra késztet, ha azt látják, hogy egy nő fontos hivatalt visel (Putyin Liz Truss brit külügyminiszterről: „Hogyan lehet egy nő a külügyminiszter?”), de egész Európát is szívesen illetik lesújtó tartalmú kijelentésekkel, mint például: „Az európaiak korruptak [mondják a világ egyik legkorruptabb államának az irányítói], bármit hajlandóak áruba bocsátani.” Minden adható és vehető? Hát persze!

A saját cinizmusát árulja el, aki ilyet képes állítani: „Na, mit csinálnak az európaiak? Hamis igazolásokat vesznek pénzért az európai orvosaiktól, hogy megkapták a Pfizer-oltást, aztán ide jönnek hozzánk, hogy beoltassák magukat a mi Szputnyik V-nkkel.” Putyin mondta ezt egy vállalkozókkal tartott webes találkozón 2021. október 21-én a szocsi Valdaj Klubban.

Apropó: miért hívják éppen Valdajnak ezt a klubot? Hogy jön ide egy középorosz helységnév? Nagyon egyszerűen. Úgy, hogy Valdajt az oroszok „Halálvölgy”-nek is mondják. A legendák szerint ugyanis Valdaj „erőközpont”, olyan hely, ahol természetfeletti erők hatnak, emberek tűnnek el.

„Az Orosz Világ egyesítheti és egyesítse is mindazokat, akik szívükön viselik az orosz nyelvet és az orosz kultúrát, éljenek bár Oroszországban vagy Oroszország határain kívül. Használják ezt a kifejezést amilyen gyakran csak lehet: Orosz Világ…” – buzdította értelmiségi hallgatóságát Vlagyimir Putyin a szentpétervári Gyerzsavin-házban, egy 2006-os találkozón.

Győzve győz az Orosz Világ diadalmas terve. Nem azoké az olasz egyetemi oktatóké, akik (nem mind) határtalan jóhiszeműséggel a Russzkij Mir kezdőbetűit is ráteszik a saját szlavisztikai tanszékük logójára, hanem a Putyin-féle, őrült ezoterikus tanokra, az Új kronológiá-ra és jól ismert összeesküvés-elméletekre, a Szent György-színekben pompázó és Z-falfirkás Na, megálljatok! fenyegetőzésre alapozott Orosz Világé. Nézzük például, mik hangzottak el a Herszon (az ógörög Kherszonészosz Tauriké) városában 2014-ben celebrált ünnepségen, miután az oroszok elfoglalták a „szent félszigetet”, beteljesítve ezzel (Jézus Krisztus születésével kapcsolatban is) a Szentírás jövendöléseit.

„Herszónban vagyunk, Szent Vlagyimir nagyfejedelem szülővárosában. Az ő nagy erkölcsi teljesítménye – az ortodoxia felvétele – teremtette meg azt a közös alapot, amely Oroszország, Ukrajna és Belarusz népeit egyesíti” – hirdette híres „krími beszédében” 2014. március 17-én örvendezve az elnök.

A későbbiekben aztán kijelentette még, hogy aki a politikájával szemben tiltakozni merészel, az – úgymond – nyilvánvalóan „külföldi betolakodók zsoldjában” áll.

A nemzet vezére ezek után újabb kóstolót adott népének a Harmadik Birodalom hírhedt repertoárjának újrahasznosított szókincséből. Az ellenzékieket ugyanis „nemzetárulóknak” nevezte. A nyíltan ellenzéki újságírókat és értelmiségieket az oroszországi hatalom ettől kezdve az inoagent bélyeggel látta el, ami nagyjából azt jelenti, hogy „külföldi államok ügynöke”. Innen pedig már tényleg csak egy lépés a hitleri Nazionalverräter. A hatalom pedig nem sokkal később neki is lát, hogy letartóztassa az állítólagos inoagent-eket. Ismert és népszerű orosz értelmiségieket kiváltképpen fenyeget ilyen veszély. A szerencsésebbje (valóban) a külföldet, az emigrációt választja.

A 2014-es ünnepségek további szónokai a „történelmi alapok”-ról beszélve rámutattak, hogy a Krím (a Fomenko-féle teóriának megfelelően) Jézus Krisztus szülőhelye. Ezért aztán hatósági buzdításra sokan le is dobták magukról a ruhát, hogy a Kherszonész szent vizébe vessék magukat.

„A Krím visszatért Oroszország anyácskához! Ekkora öröm még sohasem érte az orosz népet. A feltörő hazafias érzés hullámain Vlagyimir Putyin népszerűsége az egeket ostromolja” – olvasható az Orosz Föderáció elnökének hivatalos honlapján. Krím tartományi elnöke, Szergej Akszjonov rátett még egy lapáttal: „Mindnyájunk közös öröme ez. Kívánjuk, hogy az Orosz Világ tovább gyarapodjék, nője ki a mai határokat, és foglalja magába [így már 2014-ben!] Ukrajna dél-keleti területeit is.”

Akit meghökkent a „szent” tengerbe ugró meztelen emberek látványa, az vajon mit szól azokéhoz, akik a mokány ószlávok nyomán kereszt alakú lékeket vágnak a jégbe, hogy a dermesztő téli folyóvizekbe merítkezzenek? Sajnos továbbra sem világos persze, hogy mi közük a pogány szláv ősöknek a keresztszimbólumhoz.

Az Új kronológia légbőlkapott és dokumentálatlan állításai kapóra jönnek a történelmen élősködőknek. Vegyük észre, hogy két hónapnyi orosz agresszió után mennyire mást mondanak már az ideológusok és propagandisták az ő mitikus orosz univerzumuk alapkérdéséről: hogy ugyanis pontosan hol található a szóban forgó „világrendszer” súlypontja. Hol az a hely, amely méltán tekinthető az orosz világ régi fővárosának, a köldökének mintegy?

A kérdést néhány kevéssé szerencsés háborús fejlemény tette aktuálissá. Az Ukrajna feletti villámháborús győzelem elmaradt, az orosz hadsereg nem tudta három nap alatt elfoglalni Kijevet, és visszavonulásra kényszerült. Nem teljesült az, amire Putyin olyannyira vágyott: hogy (a Putyin által nyíltan önhmagával azonosított) Vlagyimir nagyfejedelem és népe szimbolikus megkeresztelkedésének 988-ban helyet adó Herszon és a Krím után (mely fontos része volt a bizánci birodalomnak, tehát már csak ezért is indokolt, hogy Oroszországot „második Rómá”-nak lehessen nevezni) „Ős-Nagyoroszország egészének régi fővárosáról”, Kijevről is kijelenthesse, hogy sikerült a putyini Oroszország részévé tennie.

De nem sikerült. Kijevet sikeresen megvédték az ukránok, következésképpen a „vissza Kijevet, az orosz civilizáció bölcsőjét” jelszavától sürgősen meg kellett szabadulni. A kínos problémát orvoslandó, az illetékesek úgy döntöttek, hogy felülvizsgálják a „Kijev mint főváros” elképzelést. A megoldás kulcsa ismét csak a történelem újraírása volt.

A 2022. április 20-i Putyin-beszéd, melyet az elnök abból az alkalomból tartott, hogy éppen két hónapja kezdődtek meg az Ukrajna elleni „speciális hadműveletek”, kevéssé meglepő módon nem a harcok pillanatnyi állásáról, hanem a mesés régmúltról szólt.
Azzal a gonosz nyugatiak által propagált elmélettel szállt ekkor vitába Putyin, amely szerint a Kijevi Ruszt a 9. században skandináv kereskedők, a Rurik vezette úgynevezett varégok alapították volna. Pontosabban szólva: az orosz vezető Ruriknak nem a kulcsszerepét, hanem a varég származását vitatta, illetve azt, hogy Kijevnek döntő jelentősége lett volna az államalapításkor. Rurikról – mondta Putyin – a szakemberek (vajon mifélék?) nemrég kiderítették, hogy „orosz anya szülte”. Ami kissé kétes állítás, ha meggondoljuk, hogy Rurik a 9. században élt, „orosz nép”-ről viszont csak körülbelül a 14. századtól kezdve beszélhetünk. De még ennél is meredekebbnek tűnik az, amit azóta nagyon fel is kapott a média: az az állítás mármint, amely szerint Rurik nagyrészt Sztaraja Ladogában élt és működött. A Leningrádi Területnek tényleg nagyon szép helye ez (impozáns erődítmény, felejthetetlen tájak), és mintegy 100 kilométernyire van Tokszovótól, ahol gyerekorának egy részét Putyin is töltötte. Nyár derekán, a mágikus gondolkodás számára ellenállhatatlan napforduló táján hivatalos ünnepségek kezdődnek itt, „Sztaraja Ladoga, a Rusz régi fővárosa” címmel. Itt avattak fel nemrég egy új Rurik-emlékművet, és a legendás Oleg fejedelem sírját is megtalálták.

Remek opció kínálkozik így. Szentpétervártól nem messze, a cári Oroszország biztonságos belsejében a vezér gyermekkorának emlékeivel teli Sztaraja Ladoga a rezsim szempontjából kiválóan alkalmas rá, hogy a Russzkij Mir őseredeti kiindulópontjaként Kijev helyére kerüljön.

Újraírni a történelmet

A putyini Oroszországban, de már a Putyin előttiben is, mindenkor szeretik és szerették „újraírni a történelmet”. Orwellből ismerős ez: a tájékoztatási szervek egyik munkatársa naponta ellenőrzi, milyen új ideológiai tendenciák vonatkoztatandók a múltra, hogy a történelmet aztán ezeknek megfelelően hozzájuk igazítsa és újraírja.

A folytonos történelembuheráló hajlam következetlenné tette a szovjet kommunista párt mindenkori irányvonalát és útmutatásait. Erről tanúskodik visszaemlékezéseiben sok jól értesült egykori kommunista, mint amilyen Alekszandr Barmin korábbi görögországi nagykövet volt, aki 1937-ben Nyugatra menekült, a német párt egykori vezetője, Ruth Fischer, vagy olyanok, akik íróként ábrándultak ki a kommunizmusból, mint Arthur Koestler és Victor Serge. Sokan nem értették, hogyan vehetett a kommunista ideológia ilyen sokszor ennyire éles kanyarokat, és meg kellett állapítaniuk, hogy sohasem letett tudni, milyen lesz a következő, az újabb múltváltozat… Így született az a fekete börtönhumor, mely markáns nyomot hagyott egész Kelet-Európa, de különösen Oroszország irodalmának stílusában. Hadd utaljak itt csak Venyegyikt Jerofejev és Szergej Dovlatov műveire, vagy éppen Jerzy Pilch lengyel írónak Az angyal szárnya alatt című regényére.

Umberto Eco a történelmet illetően is sok írásában adott hangot egyfajta egészséges relativizmusnak és posszibilizmusnak. „Mi van – tette fel például A hamisság erejé-ben szokott iróniájával a kérdést –, ha az ősrobbanás is csak ugyanolyan fantasztikus mese, mint az a gnosztikus történet, amely szerint a világ egy ügyetlen demiurgosz elszólásából született? Azt a sejtést – folytatta –, amely szerint nem a Nap kering a Föld körül, némelyek egy bizonyos történelmi pillanatban ugyanolyan őrült és elvetendő ötletnek tartották, mint azt, hogy világegyetem márpedig nem létezik, így hát akkor sem árt majd észnél lennünk, ha a tudomány embereinek közössége esetleg közhírré teszi, hogy a világegyetem ideája ugyanúgy illúziónak bizonyult, mint a lapos Földről vagy a rózsakeresztesekről szóló elképzelés. Végül is ez a kultúrember fő kötelessége: legyen résen, hisz az enciklopédiát naponta újra kell írni.”
Most aztán láthatjuk, mire jutott a „kultúremberek” társasága Oroszországban. Azt, amire Eco csak ironikusan buzdít, ők komolyan vették, és valóban újraírták „az enciklopédiát”, de maguk módján. Ők mintha valóságosan A Foucault-inga főszereplőinek nyomába léptek volna, létrehozva így, minden irónia nélkül, a maguk Tervét.
Ez a Terv valósul meg a háború kezdete óta Ukrajnában. És nem azért állítjuk ezt, mert valamiféle titkos elgondolást akarunk leleplezni (legyen világos: a leleplezősdi és a konteómánia igencsak távol áll tőlünk), hanem azért, mert nagyon is nyilvános minden. Az első lépés az „Ős-Nagyoroszország visszahódítása, Noomakhia-diadal és Russzkij Mir-uralom” címmel ellátható Terv végrehajtásának folyamatában Georgia egy részének elfoglalása volt 2008-ban. A következő a Krím, illetve vele együtt a donyecki és luganszki területek annexiója volt, amit 2014 óta idegőrlő háború kísér.

A Nyugat most fogja fel, hogy ha Putyin hadserege egész Ukrajnát elfoglalná, akkor – túl azon, hogy a balti államokat és Lengyelországot is megtámadhatja – az orosz nukleáris rakétakilövők sokkal közelebb kerülnének Közép-Európához. És Putyin, Lavrov és az orosz hadsereg vezetőinek nyílt beszéde arra vall, hogy egyáltalán nem félnének atomtámadást indítani sem. A NATO-vezetés aggodalmából ítélve úgy tűnik, hogy a világ végre komolyan tartani kezdett egy ilyen támadástól. Az orosz vezért a messianisztikus küldetéskényszer minden óvatosságtól megfosztja. „Meghalunk, jó, oké – mondta fiatalok előtt már 2018. október 18-án a Valdaj Klubban (igen, abban a bizonyos Halálvölgyhöz címzettben) –, de mártírok leszünk, és a mennyországba jutunk! A többieknek pedig végük, és annyi.”

A hallgatóság rábólintott.

A tömegek lélektana (1895) című, mind Lenin, mind Goebbels által sűrűn idézett művében Gustave Le Bon így fogalmazott: „A tömegre csak úgy tud hatni egy eszme, ha a lehető legkategorikusabb és legegyszerűbb formában sulykolják belé.”
A történelem folyamán az agitátorok és népvezérek mindenkor a már-már abszurd szimplifikáció útját választották: így számíthat valaki pro és kontra magyarázkodás nélkül nagy egyetértésre. Az oroszországi jobboldal történetének ismerői jól tudják, hogy ilyesfajta érvelés vette le a lábáról Fjodor Dosztojevszkijt is: gondoljunk csak az ő nacionalizmusára, gyanakvó hajlamára, arra, ahogyan – a Nagy Inkvizítorról szóló parabolájában is – egy világméretű katolikus összeesküvést vélt leleplezni. Csak hát Dosztojevszkij zseniális író volt, Putyin meg valami egészen más.
Putyin „orosz világa” nem létezik című cikkében (il Mulino, 2022. március 3.) Lucia Cianetti nagyon is igaznak és találónak tetsző megállapításokat tesz. A szerzőnő teljes joggal tulajdonít nagy jelentőséget az orosz elnök gondolkodásában szerintem is meghatározó elemeknek, majd így fogalmaz: „Putyin birodalmi ambíciói, melyek ehhez a most még megjósolhatatlan végű háborúhoz vezettek, nem csupán az ukrán történelem képtelen olvasatából, hanem saját társadalmának felszínes és ideologikus értelmezéséből is fakadnak.”

Egy pontosítás mégis kikívánkozik itt. Mert mi van, ha Putyin nem felszínes, hanem éppenséggel nagyon is mélyreható módon igyekszik a valóságot azokhoz a népszerű, de obskurus, áltörténelmi és sejtelmes képzetekhez igazítani, amelyek sok-sok éve jelen vannak a társadalomban?

Mit akar Putyin valójában?

Gyakran hallani: „Putyin egész Ukrajnát akarja. Nem, csak a két szakadár terület keleti részeit. Illetve a többit is…” És így tovább, még és még. Hogy ezeket a területeket mindenképpen, és aztán egész Ukrajnát, plusz a sci-fibe illő Russzkij Mir többi darabját, Kazahsztánt is beleértve, azt lehet, hogy meg is támadja hamarosan… Sőt Moldáviát, és sajnos Romániát és Lengyelországot is, habár Románia és Lengyelország a NATO tagja.

De tartok tőle, hogy még csak nem is erről van szó.

Nem arról, hogy Putyin „akar”-e vagy „nem akar” valamit. Az „akarás” nem a megfelelő kategória. Putyin abban a megrögzött hitben él, hogy kötelessége terjeszkedni, mert neki küldetése ez; és nincs olyan konkrét cél, amit elérve meg akarna állni.
Ha viszont így van, akkor ugyan miféle sikerrel kecsegtethetnek a tárgyalások? A múltban úgy-ahogy tárgyalgatott a Nyugat a Szovjetunióval. A szovjet mentalitás és a Putyin-klikk mentalitása között azonban óriási a különbség. Bidennek sokkal bonyolultabb a feladata, mint amilyen a Reagané volt.

Pszichiáterek, pszichológusok a megmondhatói, hogy vajon lehet-e itt paranoid szindrómáról beszélni. Paranoiáról, amit jelen esetben beteges vágy, a fél Európát az „orosz világ”, a Russzkij Mir „szellemisége” jegyében egyesíteni akaró elszántság táplál. Egy magánelmebajról, amihez azonban az információhiány és a nagy érzelmi stressz valamiféle kollektív tébolyt is társít. Ha igen, akkor sajnos nem ez volna az első eset, hogy egy őrült vezér kormányozta nagy állam lakosai kollektív téboly jeleit mutatják.

Sok a beszéd, de tulajdonképpeni vád érdekes módon sohasem hangzik el azzal az Ukrajnával szemben, amely felé a rakéták repülnek, és amelyet Putyin akár atombombával is fenyeget. Fontos leszögezni: Ukrajna mint olyan, hősies előörsként most a nyugati értékeket védi, a méltóságát, a területi integritását, az európai erkölcsiséget és etikát védelmezi a Noomakhiá-val szemben. Ám ez az Ukrajna Putyin és az ő emberei szemében láthatatlan, jelentéktelen, nem létező valami; a Terv parányi része, menet közben likvidálandó apróság csupán. Adjunk mindnyájan hálát Ukrajnának, amiért nem hagyja csak úgy likvidálni magát.

Putyin pszichofilozófiai doktrinája szerint Ukrajna nem több, mint Oroszországnak egy „eltévelyedett” darabja, egy önálló kulturális identitás nélküli terület, melyet hatalmukba kerítettek és a saját önző céljaik érdekében sikeresen „elnyugatiasítottak” a gonosz külföldi erők. Így értelmezendőek a Putyin- és Lavrov-féle skizoid kijelentések: „Dehogyis támadtuk mi meg Ukrajnát”, „Csak azért vagyunk ott, hogy felszabadítsuk”.

Ha Putyin és Lavrov tényleg elhiszik ezt, akkor be kell látnunk, hogy észérvekkel semmire sem jutunk.

Kár. De mit lehet várni olyan tárgyalásoktól, amelyek során az egyik fél igyekszik értelmesen és logikusan, gyakorlatias nyelven beszélni, a másikat viszont az orosz kozmizmus, a pánszlávizmus, a Nyugat ideológiai mételye alóli „felszabadítás” eszméje vezérli?
Újságírók, tévés talk show-celebek javaslata szerint ideje „jóhiszeműen odaülni a tárgyalóasztalhoz”, és a békesség kedvéért akár teljesíteni is a Nagy Vlagyimir egy-két óhaját. Mintha bizony definiálható és követhető óhajai volnának, mintha határt szabna az ambícióinak!

Miféle határt? Az agressziót elkövető és már latorállamnak számító ország élén ma egy olyan ember áll, aki meg van róla győződve, hogy Oroszország „sohasem kezdeményezett háborút, mindig csak muszájból védekezett és diadalmaskodott fényesen”. Igaz volna ez? Volt az is, de csak a napóleoni háborúban és Hitler ellen. Máskor viszont a saját birodalmi libidójának hódolva igenis ez az ország kezdeményezett háborúkat, és a célt olyankor sohasem tisztázta előre. Meghátrálni csak akkor volt hajlandó, ha úgy látta, hogy a folytatás éppen rá, a konfliktusért felelős birodalomra hozna súlyos belső következményekkel járó katasztrófát.

A 19. századi orosz birodalmat nehéz helyzetbe hozta a krími háború, melyet az oroszok a Brit, a Francia és az Oszmán Birodalom, valamint a Szárd Királyság koalíciója által támogatott Moldva ellen indítottak. I. Miklós cár, akit Putyin paradox módon többször is az eszmei elődjének nevezett, elvesztette ezt háborút (1856), és bele is halt a bánatba, birodalmában pedig alapvető reformokra került sor.

Húsz évvel később az Oszmán Birodalom elleni kínkeserves háború (1877) okozott súlyos válságot Oroszországban. Újabb harminc év elteltével az Orosz Birodalom az orosz-japán háború (1904-1905) miatt került szégyenbe. Ennek a háborúnak a kezdetén az orosz csapatok egyébként helyi parasztnak álcázott katonák segítségével annektálták Mandzsúriát, ami nagyon emlékeztet arra, ahogyan 2014-ben a Krímet csatolták el a „kis zöld emberkék”.

Mire az I. világháborúba belépett, már annyira meggyengült a cári Oroszország, hogy a kegyelemdöféséig, vagyis az 1917-es bolsevik hatalomátvételig és az óriási területi veszteségekkel járó breszt-litovszki békéig többé nem is tért magához.

Afganisztánról pedig aztán (1979), a hatalmas Szovjetunió végének okozójáról és kezdetéről itt most már szó se essék.
Ha Putyin ma, ebben a birodalmi orosz kormány által sokadik alkalommal indított háborúban a nyilvánvaló, evidens, egyértelmű győzelem helyett félúton megállna, veszélyes belső bizalmi válságot kockáztatna. Nem a lakosságtól kellene tartania, a lakosság nála nem sokat számít. A felső katonai vezetés azonban nem nézné ezt el neki, a gazdasági körök pedig, amelyek most borzalmas szankciók kárvallottjai, joggal kérdezhetnék, hogy mit kapnak így a szenvedéseikért cserébe.
Egy háborús vereség – vagy legalábbis a világraszóló siker elmaradása – az orosz uralkodókra nézvést mindig is a bukás előjele volt. Közepes eredménnyel tehát Putyin nehezen érheti be. Mi kellhet még neki?
A legnagyobb csapda nem a történelmi rációban rejlik, hanem az orosz elnök és a harcostársak világlátásán eluralkodó rögeszmés irracionalitásban. Innen az a makacs és elvakult szenvedély, amely az utóbbi években (a pandémia kezdete óta, amikor is Putyin bunkerébe zárkózott) félrevitte azt az állítólag kristálytiszta és megvesztegethetetlen észjárást, ami egy volt KGB-tiszttől ugyanúgy elvárható, ahogy egy jéghideg 007-es profitól vagy éppen a daliás Max von Stierlitztől. Csak hát Putyint ilyesmi sajnos sohasem jellemezte. Az NDK-s szolgálati éveket ő a szovjet követségi munkatársak politikai megbízhatóságának listázásával töltötte. Nem volt ő régen sem James Bond, ma pedig pláne nem az.

A viselkedését és a döntéseit nem lehet értelmi szempontok és a józan ész alapján megítélni. Tárgyalási készség nem várható el tőle. Hogy újrakeverje a lapokat? Azt igen. De hogy tárgyaljon? Ugyan! Ahogy a Putyint jól ismerő Antony Blinken amerikai külügyminiszter és volt oroszországi nagykövet többször is mondta: „Vegyük észre, hogy ez az ember nem követni, hanem kiforgatni szereti a logikát.”
A Noomakhia, azaz a civilizációs harc eszméje felől, a megvalósítandó „Nagy Terv” perspektívájából nézve nem képzelhető el olyan végkifejlet, ami diplomáciai szembesülésen, az ellenfél szempontjainak megértésén alapul. Ezek helyett – ahogy a fentiekben magyarázni próbáltam – a mitológia, a misztagógia és az ezoterizmus eszköztárához kell folyamodni. Olyan diszciplinákéhoz tehát, amelyek egyesítik a valóságot a fikcióval; ezek segítsége nélkül ugyanis aligha mondható meg, milyen következményekkel járhat a már nem csupán Ukrajnát, hanem az európai civilizáció egészét fenyegető halálos kihívás.

Barna Imre fordítása
––––––––––––––––––––––
© Elena Kostioukovitch, all rights reserved

Csunderlik Péter: Trianon és a magyar baloldal

Nagy visszhangot váltott ki, amikor a nemcsak politikus, de az ideológus és olykor a történetfilozófus szerepében is előszeretettel megszólaló Orbán Viktor kijelentette a 2005-ös tusnádfürdői világmegfejtésében – bő fél évvel a kettős állampolgárságról szóló 2004. december 5-i népszavazás kudarca után, amelyen az MSZP és az SZDSZ sikerrel kampányolt a „nem” szavazatok leadások mellett –, hogy a baloldal, amikor csak tehette, „rárontott a saját nemzetére”, és az akkori balliberális kormánypártokat „nemzeti fordulatra” sürgette. 2010-ben azonban a szocialisták már hiába szavazták meg a kettős állampolgárságról szóló kezdeményezést – a korábbi kormányfői álláspontjához ragaszkodó Gyurcsány Ferenc, továbbá Szanyi Tibor és Molnár Csaba kivételével –, a Fidesz politikusai és publicistái azóta is szüntelenül nemzetellenességgel vádolják a baloldalt.

A 2022-es választást Orbán Viktor és nyomában a fideszes politikusok és véleményformálók elsöprő sikerrel keretezték a magyar érdekeket követő, szuverenista, kormánypárti „nemzeti blokk” és a magyar történelem örök bűnbakját, a „külföldet” (alias „Brüsszelt”) kiszolgáló „globalista ellenzék” küzdelmeként. Nem az a kérdés, hogy igaz-e ez az aszimmetrikus ellenfogalmakkal történő szembeállítás – alapvetően hamis, de ezen túl még tényszerűen hazug is –, hanem az, hogy miért hihető a magyar választópolgárok döntő többségének. Áttekintésemben a Trianonhoz való viszonyon keresztül, azt tükörként használva a magyar baloldal nemzeti kérdésről vallott 1920 és 1990 közti álláspontjait mutatom be, hogy talán tisztábban lássuk, mi az eredettörténete a „nemzetellenességgel” kapcsolatos, máig visszatérő vádaknak.

Csunderlik Péter (forrás: hosszulepes.org)

A szociáldemokraták a Horthy-korban

Az 1920-as trianoni döntés a magyarországi nyilvánosságban akkora elutasítással találkozott, hogy a Horthy-korban nem működhetett a magyarországi közéletben olyan politikai párt, amelyik ne ítélte volna el a trianoni békét. Trianon elutasítása tehát akkor is politikai kényszere lett volna a magyarországi baloldali politikusoknak, ha egyébként valóban közömbösek lettek volna a nemzeti kérdés iránt, ahogy azt politikai ellenfeleik róluk igaztalanul állították. Ehhez járult még a „Csonka-Magyarország” „gazdasági életképtelenségének” utóbb be nem igazolódó képzete is, amelyet a baloldali politikusok is osztottak. A „gazdasági életképtelenséggel” mint a várható területelcsonkítás elleni érvvel már az 1919-es Tanácsköztársaság vezetői is éltek.

A Horthy-rendszer legális ellenzékeként működő szociáldemokraták és a liberális ellenzék legfőbb elvi kifogása az volt a trianoni döntés ellen, hogy az nem alkalmazta a nemzeti önrendelkezés elvét. A baloldali ellenzék is revíziót szeretett volna, de csak korlátozott határrevideálást akart, vagyis szemben állt a Horthy-rendszer „Mindent vissza!” revíziós jelszavával. A történelmi Magyarország integer revíziójának követelését lehetetlennek és károsnak tartották a szociáldemokraták, ehelyett a határok etnikai alapú, békés revízióját követelték, amelynek lehetségességét – miképp majd látjuk, Jászi Oszkárhoz hasonlóan – Magyarország demokratizálásától tették függővé. A baloldali ellenzék azzal érvelt, hogy egy demokratikus, nyugatos, a szomszédjaival jó viszonyra törekvő Magyarország könnyebben érvényesítheti érdekeit a nemzetközi színtéren. Ugyanakkor 1933 után figyelmeztetett annak a politikának a veszélyeire, amely a hitleri Németországgal kötött szövetségtől várta a revíziót.

A szociáldemokraták azonban nem tudtak teljesen következetesek maradni az álláspontjukhoz. Az etnikai revízió követelése ahhoz vezetett, hogy az etnikai elvet figyelembe vevő 1938-as első bécsi döntést annak ellenére is üdvözölték, hogy azt Hitler „ajándékaként” kapta meg Magyarország, a Népszava például címlapon kiáltotta világgá öles betűkkel, hogy „Egymilliószázezer lakosú területet kapunk vissza”. A szociáldemokraták ugyanakkor sajátos érvvel indokolták az első bécsi döntés helyeslését: „Csehszlovákiával konfliktusunk elintéződött és így most már nincs akadálya annak, hogy jószomszédi viszonyba kerüljünk ezzel az országgal.”

Az „országgyarapításnak” köszönhetően átmenetileg még a szociáldemokraták is csatlakoztak a Horthy-kultusz építéséhez. Az 1868-ban született kormányzót a hetvenedik születésnapján köszöntötték a Népszavában, és az első bécsi döntés után a „nemzet vezérének”, a „szebb jövő letéteményesének” nevezték, akit a „nemzet egésze követ”. Mi több, a rövid távon sikeresnek tűnő – de már nem is annyira hosszú távon Magyarország második világháborús katasztrófájához vezető – revíziós politikának köszönhetően a „nemzetmentő” jelző is felbukkant a Népszavában. Ennek használatával a szociáldemokraták szembefordultak az 1918–1919-es forradalmak örökségével, hiszen Horthy éppen az ellenforradalmi fellépésével érdemelte ki a „nemzetmentő” jelzőt kultuszának korai építőitől, akik Trianonért a baloldali politikusokat hibáztatták, elsősorban Károlyi Mihályt – másodsorban Jászi Oszkárt és harmadsorban Kun Bélát – téve bűnbakká.

Az októbrista emigráció – Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok

A Károlyi Mihály híveiből álló, az 1918-as őszirózsás forradalommal rövid időre kormánypozícióba kerülő októbrista emigráció szintén elítélte a trianoni döntést. Az októbristák álláspontját alapvetően a „dunai patrióta”, „a Duna-medence összes szenvedő népével” együtt érző Jászi Oszkár alakította ki, aki számára nem létezett „elszigetelt magyar probléma”. Jásziék az igazságtalan trianoni rendezés meghaladását nem az etnikai revízióban, hanem a dunai népek összefogásában, a közép-európai államok „dunai konföderációjának” létrehozásában látták.

A dualizmus kori Magyarországot kritizáló Jászi már az első világháború előtt a nemzetiségi kérdést látta az ország legfontosabb problémájának, ezért is tette meg azt a magyarországi demokrácia „archimédesi pontjának”. A nemzetiségi kérdés vizsgálatában is új szemléletet hozott. A korábbi szakértők – például Grünwald Béla – a nemzetiségi problémában egy magyarosítási kihívást láttak: arra a kérdésre keresték a választ, hogy miként lehetne a magyar etnikum döntő fölényét megteremteni, hogy a történelmi Magyarország megmaradjon. Jászi azonban nem a múlt, hanem a jövő felől tekintett a nemzetiségi kérdésre Marxizáló alaptézise az volt, hogy az uralkodó osztály az osztályellentéteket etnikai ellentétté fordítja, és úgy őrzi meg a hatalmát, hogy a népeket egymás ellen uszítva eltereli a figyelmet a szegények kizsákmányolásáról. Ezért Jászi azt az álláspontot képviselte, hogy a magyar demokratikus erőknek ki kell egyezniük a nemzetiségi elitekkel, hogy a választásokon egyesíthessék erejüket a magyar, román, szlovák és a többi demokraták. Jászi nemzeti kérdésben elfoglalt, perspektívaváltó álláspontjának jelentőségét nem lehet túlbecsülni, hiszen azt a polgári radikális értelmiségiek „megfellebbezhetetlen igazságként” kezelték, és maga Jászi is úgy vélte, hogy politikai céljai közül a legfontosabb „a Dunai-völgyi népek megbékélésének elősegítése”.

Még nem fejeződött be az első világháború, amikor Jászi már tételesen kifejtette A Monarchia jövője – A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című 1918-ban megjelent művében, hogy egyedül egy demokratikus államszövetség képes megoldani a dunai népek problémáit. Bár Jászi még ebben a művében se számolt le a történelmi Magyarország eszméjével, mivel a nemzetiségi autonómiák megadásával egyben tarthatónak vélte, és teljes egészében vitte volna bele egy dunai konföderációba. Jászi a minden gazdasági vám és szellemi korlát eltörlésében hívő szabadgondolkodóként úgy vélte, hogy az európai politikai fejlődés egy európai unió, az „Európai Egyesült Államok” létrejötte felé halad, a „Dunai Egyesült Államok” létrehozása ebbe az integrációs folyamatba illeszkedett volna.

Jászi a demokratikus dunai konföderáció eszméjét állította szembe a Horthy-rendszer revíziós politikájával. Jászi és az ő nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézeteit magáévá tevő Károlyi Mihály meggyőződése volt, hogy a revizionista szólamokat hangoztató, a „reváns eszméjén felépülő” Horthy-rezsim a dunatáji ellentétek békés rendezésének legfőbb akadálya. Az ellenforradalmi rendszer bukását a közép-európai béke elengedhetetlen előfeltételének tartották. Ahogy belgrádi látogatása után Károlyi Mihály kifejtette: „Mindig az volt a meggyőződésem, és ez ma szilárdabb, mint valaha, hogy Magyarországnak Jugoszláviához és általában az utódállamokhoz való közeledése nemcsak szükséges, hanem a közeledés meg nem történtének egyenesen katasztrofális következményekkel kell járnia. Az igaz, hogy addig, amíg Horthy uralkodik Magyarországon, evvel az országgal való együttműködés ki van zárva.”

A Horthy-rendszert a nagyhatalmak, illetve a kisantant politikai és gazdasági nyomásával kívánták megbuktatni, az októbrista emigránsok ezért fordultak a nyugati közvéleményhez. A legjelentősebb „árulkodó” felhívást Károlyi Mihály, Hock János, Jászi Oszkár, Linder Béla és Szende Pál jegyezték „A világ demokratikus és pacifista közvéleményéhez” címmel 1922-ben, amelyben leszögezték: „Nem lehet addig béke és nyugalom a Duna medencéjében – így Európában sem –, amíg egy demokratizált Magyarország nem nyújt testvérkezet a környező népeknek, melyeket egy geográfiai helyzet, történelmi múlt, gazdasági munkamegosztás egy bensőséges sorsközösségre utal. Demokratikus népszövetség vagy a meg-megújuló revánsháborúk szakadatlan sora: így van beírva a sors könyvébe!”

De problémát jelentett, hogy még a nyugatos, polgári demokratikus Csehszlovákiában is súlyosan megsértették a magyarok kisebbségi jogait. Emiatt azok a hazai ellenzéki csoportok, amelyek Jászi nyomán a dunai államok együttműködését szorgalmazták, súlyos belső konfliktusba kerültek, hiszen a magyarellenes politikát folytató csehszlovák kormánnyal kellett volna együttműködniük. (Amit a baloldali emigráció nem egy tagja sajnos megtett.) Ezért nem is véletlenül használtam az októbristák kiáltványára az „árulkodás” kifejezést: még a baloldalon is akadtak, mint például a Károlyi Mihály szenvedélyes hívének számító Illyés Gyula, akik elbizonytalanodtak, hogy valóban az „árulkodás-e” a legmegfelelőbb módszer, és nem kontraproduktív-e. Hiszen a magyarországi események bírálata a külföld előtt alkalmas volt arra, hogy a jobboldali propaganda alátámassza vele a „hazaárulás” vádját, és ezzel a baloldalt diszkreditálja. Az ezzel kapcsolatos vitákat és álláspontokat Litván György foglalta össze a „Hazaárulás-e a hazára »árulkodni«?” című tanulmányában. Jászi például a következőt válaszolta Rupert Rezső 1922-es kritikájára, amely szerint a külföld előtt minden testvérharcnak el kell múlnia: „Tehát újra kitört a rágalmak és a szitkozódások áradata ellenünk. Természetesen újra a hazát árultuk, miként annyiszor a múltban… Hiába, erről a dúsan jövedelmező üzletről nem tudunk leszokni mi, hazaáruló gonosztevők. […] Itt az ideje […] hogy végleg szakítsunk a nemzeti elzárkózás és titkolózás politikájával. Minden nemzeti belügy a nemzetközi közvéleményre is tartozik. Minden hazugság, szépítgetés, elferdítés ezerszeresen megbosszulja magát. S különösen végleg szakítanunk kell azzal a feudális tannal, hogy a magyar a magyarhoz szükségképpen közelebb áll, mint a magyar valamely külföldihez.” Hiszen bármely művelt, humanista magyarhoz közelebb áll Anatole France, mint Héjjas Iván.

Bár Jászi biztos volt a Horthy-rendszer közelgő összeomlásában, helyzetértékelése tévesnek bizonyult. Csakhamar az annyira idealizált, „nyugatos”, „demokrata” Csehszlovákiához fűzött reményeivel is leszámolt, és az aktív politizálással felhagyva az USA-ban, az Ohio állambeli Oberlin College-ban vállalt professzori állást. A már az USA-ban megjelent A Habsburg-monarchia felbomlása című 1929-es könyvében kemény bírálatát adta az utódállamok politikusainak, amiért soviniszta politikájukkal a Monarchia Magyarországának erőltetett asszimilációt szorgalmazó politikusait követték:

„Az újonnan létrehozott államokat ugyanazok a veszélyek fenyegetik, mint a volt Habsburg-monarchiát: a túlcentralizálás és a mesterséges asszimiláció rendszere. A helyi, etnikai, kulturális és gyakran vallási különbségeknek nincsenek megfelelő alkotmányos levezető csatornáik, míg az új uralkodó nemzetek helyenként ugyanazokat a politikai és kulturális módszereket alkalmazzák, amelyekkel a háború előtt a németek, magyarok és a lengyelek próbálták megtartani hegemóniájukat az alávetett népek rovására. A mesterséges asszimiláció régi politikája terén tett új kísérleteknek az elemzése nem tartozik könyvünk témájához. Elég itt annyit mondani, hogy néhány győztes nép nem tanult a Habsburg-birodalom tragikus sorsából, és a régi módszereknek nagy része tovább él mind az oktatás, mind pedig a közigazgatás terén. Néhol a nacionalista láz legkirívóbb túlzásai mérgezik a légkört.”
A második világháború után Jászi még sötétebbnek látta a helyzetet. Lesújtó véleménye volt az egyes etnikumok kollektív bűnössé tételéről, a kitelepítésekről és a trianoni döntést bebetonozó 1947-es párizsi békeszerződést követően már lehetetlennek tartotta a dunai népek megbékélését. A müncheni Látóhatárban megjelentetett Miért nem sikerült a Dunavölgyi federációt megalkotni című 1953-as írásában már úgy vélte: „Nyilvánvaló, hogy az összetört Magyarország az utolsó lehetőség volt, melyből egy életképes federáció kiindulhatott volna. A környező diadalmas kis államok nem federációra gondoltak, hanem minden lehető előny kipréselésére, katonai, gazdasági és presztízs pozícióik gyarapítására.”

A kommunista álláspont 1945 előtt

Bár Mályusz Elemér azt állította A vörös emigráció című 1931-ben megjelent hírhedt művében, hogy a magyar kommunisták érzéketlenek voltak a trianoni területcsonkítás iránt, ez azonban nem igaz. Lenin nyomán „imperialista rablóbékének” tartották a trianoni békeszerződést, és bár internacionalisták voltak, nemegyszer kifejezetten nacionalista retorikával igyekeztek mozgósítani a Horthy-rendszer ellen, emlékeztetve arra, hogy a csehszlovákok és a románok ellen a Vörös Hadsereg harcolt, nem Horthy Miklós Nemzeti Hadserege. A kommunisták perspektívája abban különbözött más, mérsékeltebb baloldali irányzatokétól, hogy sokszor nem Magyarország, hanem Szovjet-Oroszország (majd a Szovjetunió) szempontjából nézték a közép-európai fejleményeket, például a várható világforradalom szempontjából értékelték azokat. Ez különösen a kezdeti időszakot, az 1920-as évek elejét jellemezte, amikor a kommunisták biztos voltak benne, hogy a hamarosan bekövetkező világforradalom miatt a határoknak csak átmeneti jelentőségük van. Ebből a szempontból tanulságosak Révai Józsefnek a bécsi Proletárban 1920-ban megjelent cikkei, amelyekben a szovjetellenes közép-európai összefogást lehetetlenné tevő nemzeti ellentétekről írt.

Az 1920-as évek közepére azonban már megnőtt a kommunisták számára a nemzeti kérdés jelentősége. A nemzeti kérdés felértékelődését a Kommunista Internacionálé V. kongresszusának döntése határozta meg: eszerint a kommunista pártoknak a magyar kisebbségek elszakadási jogáért is harcolniuk kellett. Ennek következménye az etnikai revízió követelése lett a nemzeti önrendelkezés alapján. 1925-ben Révai már azt írta az Új Márciusban: „a magyar nemzeti kérdés […] a magyarországi osztályok ideológiájában és politikájában fontos szerepet játszó kérdés, amellyel szemben a munkásság, mint az összes dolgozók vezetésére készülő osztály nem maradhat közömbös”. És azzal támadta a Horthy-rendszer politikai elitjét, hogy „a területi integritás jelszavát bömbölve összeállt a Magyarországot szétdaraboló imperializmussal”. A magyar nagyburzsoáziát pedig azért ítélte el, mert tőkeérdeke miatt elfogadta az utódállamokkal való „békés együttélést”. Révai 1925-ös cikkének üzenete az volt, hogy a magyar nemzeti ügy egyetlen képviselője a kommunista párt: „Csak a magyar munkásság folytathat igazi, nemzeti külpolitikát.”

Az 1925-ös Révai-cikkben megfogalmazott üzenetet illegális kiadványokban is népszerűsítette a Kommunisták Magyarországi Pártja, erre példa a Budapesten megjelentetett Adalékok a trianoni rablóbéke megszületéséhez című füzet, amely a trianoni békeszerződés aláírása miatt támadta a Horthy-rendszert: „A magyar tanácsköztársaság elsőrendű, a szociális felszabadítással egyenrangú feladatának tekintette az imperialista hódítókkal szembeni ellenállás megszervezését, az idegen elnyomás elleni szabadságharcot. A tanácshatalom létrejövetelét a dolgozóknak az osztályuralom lerázására törő akarata és az antant nemzetnyomorító parancsa, a Vix-jegyzék elleni harcra szánt felháborodás együttesen váltották ki. A tanácsköztársaság vezérei mindenkor kiemelték és soha szem elől nem tévesztették a magyar dolgozók uralmának ezt a kettős történelmi feladatát. A magyar munkások és parasztok forradalmi diktatúrája mindvégig a szociális és nemzeti felszabadítás célkitűzésének harcosa maradt.” Ugyanakkor a kiadvány hangsúlyozta az ellenforradalmi csoportok szerepét az antant ellen harcoló Tanácsköztársaság megbuktatásában: „A magyar ellenforradalmi emigráció irányító vezérei aktív segítették a román hadműveletek sikerét és az imperialista hódítás elleni védekezés letörését. Itt és minden más tevékenységükben is segítőtársai, úttaposói voltak a Trianonban létrejött békeparancs létrejöhetésének.”
Az 1930-as évek második felére, a hitleri Németország fenyegetése miatt azonban a szovjet vezetésben felmerült egy közép-európai németellenes szövetség támogatása, akár a magyar kisebbségek rovására is, így a nemzeti önrendelkezés ügyének képviselete és az etnikai határrevízió követelése háttérbe szorult. Révai A magyar külpolitika válsága című, 1937-es cikkében már föltétlen csehszlovák–magyar barátságot szorgalmazott az antifasiszta népfrontpolitika jegyében: „a magyar kisebbségek védelme nem lehet feltétele a magyar-csehszlovák közeledésnek. Az elszakadás Hitlertől, a közeledés Csehszlovákiához, a háború helyett a béke politikája feltétlenül érdeke a magyar népnek. Ezt kívánja az ország függetlenségének a megvédése is. Magyarországnak szüksége van hadseregre, hogy meg tudja védeni magát azok ellen, akik önállóságát, függetlenségét fenyegetik. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia nem fenyegetik ma a magyar függetlenséget.”

A Trianon-diskurzus 1945 és 1956 között

A Magyar Kommunista Párt részvételével 1944 decemberében megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front nyilatkozatában kinyilvánította, hogy le kell számolni a „magyar imperialista rögeszmével”, „Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával”, és ehelyett: „Jószomszédi viszonyt és őszinte együttműködést kell teremteni az összes környező országokkal.” A kommunista álláspontot Révai Józsefnek A magyar demokrácia nemzeti jellege című 1945-ös brosúrája összegezte, amelyben már kész tényként beszélt a trianoni határok helyreállításáról:

„Újra trianoni Magyarország vagyunk. Ez minden magyarnak fáj. Nincs olyan magyar, akinek jól esne, hogy Nagyvárad Romániához tartozik. Nincs olyan magyar, aki ne sajgó szívvel gondolna arra, hogy Kolozsvár Románia egyik tartományának fővárosa. […] De vajon miért vesztettük el a háborút és miért állunk itt megint a trianoni határokkal? […] A hiba először is azzal kezdődött, hogy a magyar reakció valamennyi kormánya Hitler segítségével vélte visszaszerezhetőnek a Trianonnal elvesztett területeket. Pedig volt itt Magyarországon párt, tisztelt hölgyeim és uraim, amely 1938-tól kezdve kibeszélte a lelkét, figyelmeztette az illetékeseket, hogy ez a számítás nemcsak homokra épül, hanem újra Magyarország vesztét fogja okozni.”

Révai ugyanakkor 1945 szeptemberében kiállt a csehszlovákiai magyarok tervezett kitelepítése ellen: „A mi álláspontunk az, és ezt ország-világ előtt hirdetjük, hogy a magyarokat nem lehet egy kategóriába vonni a németekkel, hogy Horthy Magyarországnak a bűneiért nem szabad a csallóközi magyar parasztnak és a magyar demokráciának lakolnia. […] Háborúba léptünk Hitler oldalán. Ennek ellenére mi, kommunisták, azon törtük a fejünket, hogy miként szerezhetünk a különféle bécsi döntések helyett új jogcímeket a magyar területekre […] Nem akartuk, hogy a béketárgyalásokon fejünkre olvassák majd a győztes hatalmak, hogy mindez nem a tietek, hogy mindezt Hitlertől kaptátok, vele együtt raboltátok […] Szakítsunk Hitlerrel, és a bécsi döntések talmi jogcíme helyett valódi jogcímünk lesz a magyar területek megtartására […] Minden magyar lakjon a magyar állam keretében […], igenis szó lehetett volna arról, hogy megvalósítsuk ezt a kossuthi koncepciót, a magyar nemzeti állam koncepcióját […] De a politikában nem az érzelem, hanem az ész kormányoz. Az ész pedig azt diktálja most nekünk, hogy minden erőnket a határokon túl maradt magyar kisebbségekkel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk. Ezzel segítünk legjobban az Erdélyben, a Szlovákiában élő magyarokon.”

Majd 1946 novemberében Révai határozottan tiltakozott a Szabad Népben a csehszlovákiai magyarok üldözése miatt: „Csehszlovákia úgy bánik a területén élő több mint 600 000 magyarral, hogy abba önérzetes, demokratikus nemzet sosem nyugodhatik bele.”
De onnan, hogy 1948-ban Csehszlovákiában is megszerezte a hatalmat a kommunista párt, eltűnt a csehszlovák politika bírálata: a közép-európai térség szovjetizálása fordulópont Trianon magyarországi baloldali recepciójában. A Duna-medence megbékélésének egyetlen lehetséges módját innentől a „proletár internacionalizmusban” látták, amely természetesen kizárta a szomszédos országokkal felvállalható komolyabb konfliktusokat. „Trianon” tabu lett egészen az 1960-as évek második feléig. A tabusításra a legjobb példa, hogy József Attila „Nem! Nem! Soha!” című fiatalkori irredenta versét kihagyták a költő gyűjteményes köteteiből.
Különösen kényes kérdés volt annak feszegetése, hogy az 1947-es párizsi béke nemhogy megismételte a trianonit, de még súlyosabb volt is annál (három falu további elcsatolása, a kisebbségvédelmi rendelkezések elmaradása), azonban ezt a békeszerződést aláírta a Szovjetunió. A Szovjetunió szerepét például Kassai Géza Trianon és Párizs című 1959-es füzete mentegette: „Sokan megfeledkeznek arról, hogy a párizsi békeszerződés nem a Szovjetunió kívánsága szerint, hanem megegyezés alapján jött létre. A Szovjetunió kívánsága szerint nem is jöhetett létre, mert a Szovjetunió és a népi demokratikus államok (akkor még nem szocialista államok) elenyésző kisebbségben voltak az imperialista államokkal és az őket támogató államokkal szemben. A cél csak az lehetett, hogy a közös megállapodás után a lehető legkedvezőbb békét kössék meg.”

Miközben a Szovjetuniót mentegették az első világháború utáni rendezést megerősítő párizsi békeszerződésben, élesen elmarasztalták az USA szerepét Trianon bekövetkeztében: „Mindvégig – bár igyekeztek ezt tagadni – az »orosz kérdés« volt a párizsi konferencia alapvető és fő kérdése és maga a konferencia: a nemzetközi ellenforradalom főhadiszállása. Az imperialista ragadozók újabb és újabb terveket dolgoztak ki a Szovjethatalom megfojtására, Szovjetország területeinek és természeti kincseinek felosztására, a világkommunizmus visszaszorítására” – írta 1954-ben a jobb sorsra érdemes, tehetséges Győrffy Sándor történész, aki úgy próbált kitűnni a Rákosi-rendszerben, hogy egy egész monográfiát tervezett arról írni, hogy az „amerikai imperializmus” milyen szerepet játszott a Tanácsköztársaság megbuktatásában. A Rákosi-rendszer bukása miatt azonban – a szerző szerencséjére – az elkészült kéziratot már nem adták ki.

A Kádár-rendszer Trianon-recepciója

Az 1956-os forradalom és szabadságharc tanulságait levonó Kádár-rendszerre mindvégig jellemző volt a félelem a magyar nacionalizmustól, ennek eredménye lett az 1960-ban kezdődő Molnár Erik-vita is. Az elfojtást mutatja, hogy a Molnár Erik szerkesztette, 1964-ben megjelent kétkötetes, összesen 1500 oldalas Magyarország története mindössze egy bekezdésben foglalkozott Trianonnal.

A Kádár-kori általános és középiskolai tananyagban pedig az szerepelt róla, hogy az imperialista politika terméke, amelynek létrejöttéért nem voltak felelősek az 1918–1919-es forradalmak, annál inkább a Horthy-rendszer elitje, amely elfogadta a súlyos feltételeket tartalmazó békeszerződést, csak hogy megszilárdítsa hatalmát. A békeszerződés tartalmát nem részletezték, és az se szerepelt a tananyagban, hogy a második világháborút hasonlóan súlyos béke zárta le.

Magára Kádár Jánosra mindvégig jellemző maradt, hogy – Földes György megfogalmazásával – „jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a romántól”. Ebből a szempontból paradigmatikus Kádárnak az 1958. február 25-én elmondott marosvásárhelyi beszéde. Ebben Kádár – aki a Nagy Imre-csoport Snagovba deportálása miatt különös hálával tartozott a román vezetésnek – nem bolygatta az egyre nyilvánvalóbb román törekvéseket egy homogén nemzetállam létrehozására (1957-ben korlátozták, 1960-ban meg is szüntették az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartományt, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemet megfosztották önállóságától). Kádár csak egy szerencsétlenül sikeredett mondattal utalt a Trianon-problémára: „Itt laknak magyar származású emberek is.” A nevezetes beszéd üzenete a következő volt: „A határok problémája csak alárendelt kérdés. Élhet egy magyar dolgozó Magyarországon rabságban és élhet a Román Népköztársaságban szabadon. Ha Magyarországon 1956-ban felülkerekedik az ellenforradalom, a magyar emberek rabokká válnak, és a Román Népköztársaság a magyar emberek szabadok maradtak volna. […] És ha magyar származású embernek adatott, hogy itt szülessék Marosvásárhelyen, itt Romániában – akkor itt, ha meg Budapesten él – akkor ott, de mindnyájunk célja egy: az, hogy eljussunk a szabadság országába: a szocialista társadalomba!”
A Kádár-rendszer antinacionalista nemzetépítési kísérletét akadályozta, hogy „a magyar nacionalizmus elleni harc” olyan időszakban vált az ideológia és a politika vezérmotívumává, amikor a környező országokban, különösen Romániában nacionalista, nemzeti homogenizáló politika érvényesült. Az utóbbi ereje végül álláspont-változtatásra is késztette a magyar vezetést. Kádár az 1975-ös helsinki konferencián tartott beszédében már kitért arra, hogy Magyarország területének kétharmadát elvesztette az első világháború után. A jelen lévő Henry Kissinger ezt hallva meg is kérdezte, hogy Magyarországnak eszerint vannak-e területi igényei, de Kádár nem a sérelmi politikát kívánta felmelegíteni, hanem a történelmi érveléssel, a világháborús kudarcok és szenvedések felemlegetésével azt akarta hangsúlyozni, hogy a 20. századi tragédiái után senki nem kételkedhet abban, hogy „a magyar nép igazi békét, biztonságot és együttműködést akar Európában”. De a „trianoni sérelem” szóvá tétele összefüggött a magyar–román kapcsolat 1970-es évekbeli elhidegülésével.

Az „elhallgatás” többé nem jelentett megoldást, amint az MSZMP IX. kerületi Pártbizottságának Agitációs és Propaganda Osztálya által készített A trianoni és a párizsi békeszerződések történelmi körülményei című 1980-as anyag is mutatja: „A múltból átörökölt hamis ideológiák ma is zavarják sok ember tisztánlátását […] a határkérdéssel kapcsolatban ma is számos hibás nézettel találkozunk a közvéleményben. Mivel ezek a nacionalista jellegű gondolatok sokat árthatnak, a közömbösség velük szemben nagyon helytelen volna. Ugyanakkor óvakodnunk kell attól, hogy valakit, akinek gondolkodásában ilyen helytelen és káros nacionalista nézeteket találunk, eleve reakciósnak, ügyünk ellenségének tekintsünk. A becsületes, egyszerű emberek gondolkodásába is beszivárogtak s különböző áttételeken, csatornákon át az ifjúságra is hatnak az ilyen nézetek, s a mi feladatunk az, hogy felvilágosító, okos érvekkel kigyomláljuk azokat.”

Amikor Trianon elveszítette tabujellegét, megjelentek magáról a békeszerződésről szóló tanulmányok, monográfiák az 1970–1980-as évek fordulójától. Glatz Ferenc Trianon és a magyar történettudomány című tanulmánya úttörő volt a Történelmi Szemle 1978-as évfolyamában. A monográfiák közül pedig Ormos Mária 1983-ban megjelent Padovától Trianonig, 1918–1920 című könyvének címében szerepelt először a „Trianon” szó. Ennek is köszönhetően bestseller lett a diplomáciatörténeti alapmű, amit még Erdélybe is csempésztek. A felfokozott érdeklődést jelezte az Akadémiai Kiadónál 1986-ban megjelent, háromkötetes Erdély története című összefoglalás példátlan sikere.

Lényeges, hogy a Ceaușescu-rendszer soviniszta politikája miatt a „Trianon-problémával” az 1980-as években már nem a területi viták, hanem az erdélyi magyarság súlyos helyzete kapcsán találkozott a magyar lakosság. Ez pedig – Gerő András 1988-as Erdély története-recenziójából idézve – „paradox módon egy rendkívül egészséges, az európai progresszív gondolkodás és magatartás legjobb hagyományait felelevenítő hatást is kiváltott: nőtt a magyar társadalom emberjogi affinitása, s nem a területre, hanem az emberekre lett érzékeny”.

1987 decemberében Ceaușescu „egységes román nemzetállamról beszélt” és a homogenizációs politika folytatását ígérte, amellyel igyekezett elterelni a figyelmet a súlyos gazdasági megszorításokról. A nemzetiségi elnyomás miatt megnőtt az illegális határátlépők és a menedékkérők száma, ekkor lett egyértelmű, hogy az MSZMP-nek már harcolnia kell a határon túli magyarokért. Ennek következtében a román–magyar viszony annyira megromlott, hogy szóba került a diplomáciai kapcsolatok megszakítása is.
A konfliktus lehetőség is volt, mert a Magyarországon is jelentkező gazdasági nehézségek és az életszínvonal-csökkenés miatt delegitimálódott állampárt a romániai magyarok melletti kiállással, a nemzeti üggyel azonosulással megpróbálhatta újralegitimálni magát, hiszen Csepeli Györgynek a magyar értelmiségiek nemzeti azonosságtudatát és attitűdjét vizsgáló kutatása szerint a megkérdezetteknek csak 1 százaléka helyeselte az első világháború utáni rendezést, és 90 százalékuk egy vagy több konkrét sérelmet is megemlített a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban. Erről tanúskodik Szokai Imre és Tabajdi Csaba, az MSZMP KB Külügyi Osztályának helyettes vezetői Mai politikánk és a nemzeti kérdés című 1988-as írása, amely a „korszerű magyarságtudat” kialakulásához szükségesnek tartotta a szembenézést a 20. századi magyar történelmi tragédiákkal: „A XX. századi megrázkódtatások lelki feldolgozása; Trianon és következményeinek józan értékelése, a kisállami, a kisebbségi görcsök oldása legnehezebb tennivalóink közé tartozik. […] Mivel lényegében minden harmadik magyar – döntően nem elvándorlás következtében – a jelenlegi országhatárokon kívül él, a magyarországi anyanemzet számára megkerülhetetlen a velük, a más államkeretekben nemzetiségként élő magyarokkal való elvi és gyakorlati viszony tisztázása. A magyar nemzettudat alakításának ez is szerves része.”
1987 szilvesztere nemcsak Árkus József Szuperbolájáról lett nevezetes, hanem hogy Németh Károly, az Elnöki Tanács elnöke a határon túli magyarokat is megszólította az újévi köszöntésében, Szűrös Mátyás pedig az 1988. január 25-i rádiónyilatkozatában kijelentette, hogy a határon túli magyarok is a magyar nemzet részét képezik. Ezzel a „proletár internacionalizmus–szocialista hazafiság” ideológiája a rendszerváltás hajnalára megbukott, és felváltotta az állampolgári kötődést nem tagadó kultúrnemzet koncepciója.

Záró kitekintés a rendszerváltás utáni évtizedre

A rendszerváltás után az újjáalakuló jobboldali pártokkal együtt megjelent a Horthy-kori Trianon-diskurzusra emlékeztető, történeti, „nemzettragédiát” problematizáló szenvedéstörténeti beszédmód, amely a parlamenti vitákban és megszólalásokban is egyre nagyobb teret nyert 1990 és 1993 között. De ellentétben az olyan szélsőjobboldali retorikával élő és visszaélő formációkkal, mint az FKGP és az MDF kizárt csurkista szárnyából megalakult MIÉP, amelyek az 1990-es években igenelték vagy legalábbis nyitva tartották a határrevízió lehetőségét (lásd az 1998-ban a parlamentbe is bejutó Csurka-párt „Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni” mottóját), az MSZP és az SZDSZ a problémák megoldását az európai integrációban látta. Politikusaik a múltbeli sérelmeken túllépő, „meghaladó” beszédmódot képviselték, bár a szocialista képviselők parlamenti megszólalásai diverzifikáltabbak voltak. Romsics Gergely tanulságos kutatása szerint az utódpárti szocialisták kezdetben, a rendszerváltás utáni első ciklusban egyszerre képviselték a történeti–népi és a történeti-meghaladó beszédmódot (mintegy leképezve az egykori MSZMP-n belüli urbánus, illetve népi szárnyakat), az előbbi az MDF-hez, az utóbbi az SZDSZ-hez közelítette őket. De 1995-ben egységesült a szocialista beszédmód: markánsan „meghaladóvá” vált, nyilvánvalóan a liberálisokkal kötött koalíció hatására, az SZDSZ ugyanis egyértelműen a „meghaladó” álláspontot képviselte, és képviselői polemikusan léptek föl a Trianont érintő parlamenti vitákban.

Csak kérdés, hogy meghaladható-e Trianon, mert – Csepeli György hasonlatával – a történelem olyan, mint a talajvíz: mindig feljön.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 júniusi számában – Nyitókép: hvg.hu – A szerk.)

A vég kezdete? Németh András esszéje

Így játssza el utolsó modernizálási esélyeit Oroszország

A Putyin-rendszer bukását hozhatja az Ukrajna ellen február 24-én kezdett háború, amely részben azért tört ki, mert a nyugati államok nemet mondtak az új Jaltára. Arra, hogy elismerjék, Oroszország saját érdekszférájának tekintheti az egykori Szovjetunió volt tagköztársaságait, s hogy Moszkva megtilthatja a NATO új tagokkal való bővítését. Alighanem a Kremlben is tudták, hogy az orosz követelések maradéktalan teljesítésére nincs esély, Putyinék valódi célja az lehetett, hogy amennyit lehet, visszaszerezzenek a Szovjetunióból vagy még inkább az egykori cári birodalomból.

Egy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött folyamat jutott el február 24-én hajnali öt órakor, ha nem is a végéhez, de mindenképpen egy fontos fordulóponthoz. Vlagyimir Putyin orosz államfő 2007. február 10-én mondta el gyorsan híressé vált beszédét a müncheni nemzetközi biztonsági konferencián, amelyben azt hangsúlyozta, elfogadhatatlan, hogy a hidegháború vége után másfél évtizeddel is még az USA uralja a világpolitikát. Azt is kijelentette, a NATO keleti bővítése nem járul hozzá az európai biztonság szavatolásához, sőt, éppen ellenkezőleg, új feszültségek forrását jelenti. Az orosz elnök Münchenben vetette először a Nyugat szemére, hogy – legalábbis szerinte – az USA és Európa becsapta Oroszországot: az észak-atlanti katonai szövetség annak ellenére vette fel az új tagokat – többek között Magyarországot –, hogy az amerikai és európai politikusok a Szovjetunió szétesésének időszakában, az 1990-es évek elején, többször is ígéretet tettek arra, nem viszik közelebb a NATO-t Oroszország határaihoz.

Az első hét év
Putyin ekkor már hét éve volt hatalmon – a miniszterelnöki posztot 1999-ben vette át, majd 2000-ban ült be az államfői székbe az egyre inkább betegeskedő Borisz Jelcin helyére. Ez alatt a hét év alatt Putyin, a szovjet titkosszolgálat, a KGB egykori drezdai rezidense, majd a KGB-t Oroszországban felváltó Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) vezetője rendbe rakta Oroszországot. Részben az égbeszökő olaj- és gázáraknak köszönhetően stabilizálta a költségvetést, megfékezte az országot a jelcini időkben kirabló oligarchákat, és megkezdte az orosz hadsereg modernizációját is. Ebben az időszakban a Kreml ura a Nyugattal is együttműködött: már ő volt hatalmon, amikor 2002 májusában Rómában megalakult a NATO–Oroszország Tanács – ez a testület az Állandó Közös Tanácsot váltotta fel kibővített hatáskörrel –, s Moszkva évekig segítette a NATO és szövetségesei 1999-ben kezdődött afganisztáni hadműveleteit is.

A mélyben mégis megjelentek a hajszálrepedések, s az első jelentős törést a müncheni beszéd jelentette. Az okokat – ahogy mindent – másképp magyarázzák Moszkvában és a Nyugaton. Oroszország teljesen átvette Putyin érvrendszerét, amely szerint azért romlott meg a viszony a NATO és Moszkva között, mert a Nyugat semmibe veszi Oroszország biztonsági érdekeit, folyamatosan lekezelően bánt az egykori Szovjetunió legnagyobb utódállamával, és nem tartotta be a szavát, amikor több körben is új tagokkal bővítette a mára már harminc tagállamból álló NATO-t. Több nyugati politológus, köztük a hidegháború korszakának legismertebb amerikai diplomatája és történésze, George F. Kennan, illetve az ugyancsak amerikai John Mearsheimer is osztja – legalább részben – az orosz álláspontot, szerintük is igaz, hogy a hidegháborúban aratott győzelem után a Nyugatnak jobban oda kellett volna figyelnie az „orosz lélekre”, és valóban egyenrangú partnerként kellett volna kezelnie a legyőzött ellenfelet.

Németh András

A mai napig folyik a vita arról, mit és hogyan ígért meg a Nyugat az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Mihail Gorbacsov akkori kommunista pártfőtitkárnak és szovjet elnöknek. Bár hangoztak el szóbeli ígéretek, az egyértelmű, hogy írásbeli, szerződésben vállalt garancia sohasem született, s a szóbeli vállalások is leginkább arra vonatkoztak, hogy a NATO a német egyesítés után nem vezényel csapatokat és nem telepít katonai infrastruktúrát az egykori NDK területére. Maga Gorbacsov is azt nyilatkozta egy 2014-es interjújában, hogy James Baker amerikai külügyminiszter nem vállalt kötelezettséget arra, hogy nem bővítik a NATO-t. „A NATO-bővítés egyáltalán nem merült fel. Teljes felelősséggel mondhatom, egyetlen európai ország sem vetette fel ezt a kérdést ezekben az években, sőt még az után sem, hogy 1991-ben felbomlott a Varsói Szerződés. Arról tárgyaltunk, hogy a NATO nem jelenik meg az NDK területén az újraegyesítés után. Baker azon kijelentését, amely szerint a NATO egy centimétert sem megy tovább kelet felé, ebben a kontextusban kell értelmezni” – mondta Gorbacsov.

Sz. Bíró Zoltán történész szerint egyébként már csak azért sem merült fel akkor a NATO egykori volt szocialista államokkal való kibővítése, mert a legtöbben – így az orosz vezetők is – arra számítottak, ha vesz fel új tagot az észak-atlanti szövetség, az Oroszország lesz. Az Oroszország-szakértő arra is emlékeztetett, hogy amikor Borisz Jelcin orosz elnök 1993-ban Lengyelországba látogatott, varsói sajtóértekezletén egyértelműen kijelentette, Moszkvát nem zavarja, ha Lengyelország beadja jelentkezését a NATO-ba. Az orosz politikai vezetők hangulata nem sokkal később kezdett változni, s mire Putyin hatalomra került, Moszkvában már bizalmatlanul figyelték a NATO-t.

Ehhez az is hozzájárult, hogy 1999 nyarán kis híján fegyveres összecsapás tört ki Oroszország és a NATO katonái között a koszovói főváros, Priština repülőterén. Miután döntés született arról, hogy a Szerbia elleni 1999-es NATO-légitámadást követően külföldi békefenntartók fogják szavatolni a rendet az akkor még Szerbiához tartozó Koszovóban, az orosz csapatok foglalták el elsőként a stratégiai fontosságú prištinai légikikötőt, s egy ideig úgy tűnt, a később érkezett NATO-erők a leszállópálya elzárásával akarják megakadályozni, hogy légi úton érkezzenek újabb orosz csapatok. A fegyveres konfliktust Mike Johnson brit tábornok akadályozta meg, aki megtagadta a leszállópálya blokkolását célzó parancs teljesítését, és közölte, nem fogja kirobbantani a harmadik világháborút. A válságot végül úgy sikerült megoldani, hogy a térségben lévő államok – köztük Magyarország – sorra lezárták a légteret az orosz gépek előtt, így feleslegessé vált a fizikai blokád.

Viharos orosz múlt

Míg Moszkva szemében a Nyugat a hibás, számos szakértő akad, aki azt hangsúlyozza, Oroszország akkor is agresszívabbá vált volna, ha a NATO nem vesz fel új tagokat és a külvilág egészében véve megértőbbnek mutatkozik. Egyikük, az Oroszországot nagyon jól ismerő Stephen Kotkin, a Princeton Egyetem tanára szerint az orosz történelem tanulmányozása után azt a következtetést lehet levonni, hogy az ország vezetőinek folyamatosan a birodalom építése volt a célja. „Egyáltalán nem számít meglepetésnek az, ami most Oroszországban történik, a mostani fejlemények nem térnek el a történelmi hagyományoktól. Jóval az előtt, hogy a NATO megalakult volna, Oroszország már a 19. században is így nézett ki: egy autokrata állt az ország élén, az országban elnyomás volt, a hatalom militarista volt, és már akkor a Nyugat és a külföld iránti bizalmatlanság jellemezte az országot. A most ismert Oroszország nem a Nyugat viselkedésére adott válasz miatt olyan, amilyen. Az oroszországi belső folyamatok formálták az országot olyanná, amilyennek ma ismerjük” – mondta Kotkin a The New Yorker magazinnak adott márciusi nyilatkozatában. Szerinte egyébként a NATO-bővítésnek köszönhető, hogy a Nyugatnak most talán kevésbé kell aggódnia Lengyelország és a három balti állam, Lettország, Litvánia és Észtország biztonságáért.

Azt is hangsúlyozta, hogy Oroszország egy nagyhatalom, ám néhány pillanattól eltekintve nem A Nagyhatalom. „Azért, hogy utolérje a Nyugatot, vagy legalábbis kezelni tudja a fejlettségbeli különbségeket, Oroszország mindig kényszerítéshez folyamodik. Egy nagyon állami központú rendszert alakítanak ki, hogy rákényszerítsék az országot a Nyugat utolérésére. Előbb-utóbb egy diktátor kerül hatalomra, aki később despotává válik. Egy ideig ebben az állapotban maradnak, mert nem tudnak megszabadulni attól a vágytól, hogy ők legyenek a legnagyobb hatalom, ám ezt sohasem lesznek képesek elérni. Eurázsia mindig is gyengébb, mint a brit-amerikai hatalmi berendezkedés” – magyarázta a politológus.

Bár Kotkin nem beszélt Kínáról, a mai Oroszországnak nemcsak az fáj, hogy ismét képtelennek bizonyult a Nyugat utolérésére, hanem az is, hogy közben gyorsvonati sebességgel elszaladt mellette Kína is, amelynek a GDP-je az ezredforduló óta tizenháromszorosára nőtt, s minden tekintetben túlszárnyalta Oroszországot: tízszer akkora a népessége és a gazdasága, s Kína vált a technológiai fejlődés egyik fő központjává is. Bár Moszkva igyekszik szövetségesi viszonyt fenntartani szomszédjával, és Peking is késznek mutatkozik a kapcsolatok szorosabbra fűzésére, a két ország között valószínűleg sohasem alakulhat ki valódi bizalom.
Már csak azért sem, mert Moszkva gyűlöli az olyan partneri kapcsolatokat, amelyekben Oroszország a gyengébb fél, s Oroszországban azt is tudják, Kínában sokan emlékeznek arra a pár száz évvel ezelőtti helyzetre, amikor Szibéria és az orosz távol-kelet nagy része nem a cári birodalomhoz, hanem Kínához tartozott. A kínai–orosz határon hatalmas a populációs nyomás: az orosz oldalon elnéptelenedő városok és falvak találhatók, míg a kínain milliós, gyorsan fejlődő városok állnak. Az oroszországi kínai jelenlét is ugrásszerűen nő, az orosz oldalon lévő területek nagy részét már kínai tulajdonban lévő vállalatok művelik meg, kínai munkásokkal.

Befolyási övezetek

Moszkvában is tudják, az ország vesztésre áll a nagyhatalmak közötti versengésben, és valószínűleg azzal magyarázható a Putyin-rezsim egyáltalán nem új keletű agresszivitása, hogy a Kreml igyekszik menteni a menthetőt. Ezt a cél szolgálja az is, hogy Putyin az utóbbi években egyre határozottabb lépéseket tett egy új Jalta létrehozása érdekében. Míg a második világháború végén tartott jaltai konferencián a szövetségesek megegyeztek a világégés utáni új rendről – azaz érdekszférákra osztották Európát –, most Putyin valami hasonlót szeretett volna elérni. A NATO-nak és az USA-nak 2021 decemberében eljuttatott „szerződéstervezetnek” nevezett ultimátumban azt követelte, hogy a nyugati katonai szövetség vállaljon írásos garanciát arra, hogy nem vesz fel új tagállamokat, s egyben vonja vissza azt a katonai infrastruktúrát, amelyet 1997 – a NATO és Oroszország közötti alapmegállapodás érvényben lépése után – telepített az új tagállamok területére.

Az „új Jalta” lényege az lenne, hogy a Nyugat ismerje el orosz érdekszférának az egykori Szovjetunió volt tagállamait – talán még azokat a balti államokat is, amelyeknek a szovjet megszállását a Nyugat sohasem ismerte el legitimnek –, s jöjjön létre egy ütközőzóna Oroszország és a Nyugat között. Még a régi és az új Jalta alátámasztását szolgáló érvelés is hasonló, annyi a különbség, hogy míg Sztálin azt ismételgette, számára elfogadhatatlan, ha Lengyelország élén egy Moszkvával ellenséges kormány áll, most Putyin azt nevezte elfogathatatlannak, hogy Ukrajna kormánya legyen ellenséges Oroszországgal.
Mindezt annak ellenére kívánta elérni Moszkva, hogy a Szovjetunió is – amelynek jogutódja a mai Oroszország – aláírta 1975-ben a helsinki záróokmányt, amelynek egyik legfontosabb pontja az, hogy valamennyi szuverén országnak joga van eldönteni, melyik gazdasági, politikai vagy katonai szövetséghez csatlakozik.

Európai félelmek

Hogy mennyire nem csak kevesek fejében alakult ki félelem attól, hogy az USA és Oroszország esetleg ismét érdekszférákra kívánja osztani a világot vagy annak egy részét, az is mutatja, hogy amikor január elején Washington és Moszkva képviselői találkoztak, hogy megvitassák az orosz követeléseket, Josep Borrell, az EU biztonság- és külpolitikai főképviselője is azt hangsúlyozta, nem élünk már a jaltai időkben. „Nem lehet szó arról 2022-ben, hogy két nagyhatalom érdekszéfrákra osztja a világot, a nemzetközi biztonságról szóló párbeszédben több szereplőnek is részt kell vennie” – közölte Borrell Kijevben tett látogatásán.
Az, hogy Oroszország eljutott a Nyugatnak küldött ultimátumig, majd úgy támadta meg Ukrajnát, hogy nem hagyott időt a nyugati válasz megfogalmazására – számtalan jel utal arra, hogy Moszkva már tavaly decemberben eldöntötte, hogy megtámadja nyugati szomszédját –, részben annak tudható be, hogy a nyugati államok sokáig ugyanazzal a megbékéltető politikával viseltettek Moszkva iránt, amely már az 1930-as évek végén is teljes kudarcot vallott, amikor Németországot próbálták engedményekkel korlátok között tartani.

A békéltetési politika kudarcaPutyin ugyanis nem az Ukrajna elleni támadással kezdte a cári Orosz Birodalom helyreállítását. 2008-ban – másfél évvel a müncheni beszéd után – az orosz hadsereg megtámadta és pár nap alatt legyőzte Grúziát, és elismerte az ottani két szakadár köztársaság, Abházia és Dél-Oszétia államiságát, majd hamarosan gyakorlatilag annektálta az elfoglalt térséget. A Nyugat ugyan szankciókkal válaszolt, ám ezek a büntetőintézkedések nem bizonyultak elég szigorúnak ahhoz, hogy elvegyék Moszkva kedvét az újabb kalandoktól.

Miután a kis kaukázusi volt szovjet tagköztársaság megcsonkításán hamar túllépett a világ, következett a nagyobb szomszéd, Ukrajna. 2014-ben – arra hivatkozva, hogy az egyébként teljesen feleslegesen elfogadott ukrán nyelvtörvény hátrányos helyzetbe hozza az ukrajnai orosz kisebbséget – az orosz hadsereg csapatjelzést nem viselő katonái, az „udvarias zöld emberek” gyakorlatilag egy puskalövés nélkül megszállták az Ukrajnához tartozó Krímet. Pár hónappal később, miután a Krímet hivatalosan is Oroszországhoz csatolták, az orosz katonaság hathatós segítségével Luhanszk és Donyec megye egy részén kikiáltották a két, Moszkva-párti népköztársaságot, ahogy Putyin fogalmazott az Orbán Viktorral tartott soros találkozó utáni sajtóértekezleten, a kelet-ukrajnai traktorosok és bányászok legyőzték az ukrán hadsereget. A krími és a kelet-ukrajnai beavatkozás annak ellenére következett be, hogy Moszkva több dokumentumban – például az 1994-es budapesti memorandumban, valamint az 1997-es orosz–ukrán államszerződésben is garantálta Ukrajna szuverenitását és területi sérthetetlenségét.
2014 után ugyan súlyosabb szankciók következtek, ám ezek ellenére folytatódott az orosz hadsereg fejlesztése és a büntetőintézkedések nem érintették meg az orosz gazdaság alapjait: bár a gazdasági növekedés üteme alacsonyabb volt a világátlagnál, az ország megtanult együtt élni a szankciókkal. És hogy mennyire opportunista volt a világ, azt pontosan megmutatta Joe Biden amerikai elnök egyik nyilatkozata is, amelyben elárulta, ha az Ukrajna körül felsorakozott mintegy 200 ezer orosz katona csak egy kicsit tör be Ukrajnába – azaz nem megy túl a már ez egyébként is orosz megszállás alatt lévő területen –, akkor a szankciók sem lesznek túl komolyak.
Nemcsak a megbékéltetési politikával volt baj, hanem azzal is, hogy a világ hitt Putyinnak, aki 2015-ben, miután annektálta a Krímet, közölte, biztos abban, hogy nem tör ki háború hazája és Ukrajna között. „Biztos vagyok abban, hogy lehetetlen egy orosz–ukrán háború kitörése. Ukrajna független állam, ezt tiszteletben kell tartanunk” – nyilatkozta az orosz elnök. Azt is hozzátette, hogy nem tartja a szomszédos országot orosz befolyási övezetnek. „Mi mondtunk le erről, amikor az 1990-es évek elején döntés született az Oroszországi Föderáció szuverenitásáról. Megszabadítottunk Ukrajnát a jelenlétünktől, és ez a mi döntésünk volt. És ha ezt tettük, akkor tiszteletben kell tartanunk a függetlenségüket. Az ukrán népre tartozik, hogyan építik kapcsolataikat” – magyarázta.

Putyin tévedései

Az Ukrajna elleni mostani nyílt és átfogó támadással a jelek szerint több szempontból is alaposan elszámolta magát Putyin. Nemcsak azzal, hogy rosszul ítélte meg az ukrajnai közhangulatot, valamint alábecsülte az ukrán hadsereg képességeit és túlértékelte az orosz katonaság erejét, hanem azzal is, hogy valószínűleg nem számított arra, hogy a Nyugat valóban komoly büntetőintézkedéssel torolja meg az agressziót. A komoly válasz pedig valószínűleg arra utal, hogy a Nyugat felhagy a megbékéltető politikával, és leírta Putyint mint megbízható tárgyalópartnert.
Bár egyelőre nem tudni, hogyan ér véget Oroszország ukrajnai agressziója, az biztosnak tűnik, hogy Putyin tavaly decemberi követeléseit nem fogja teljesíteni a Nyugat. Nem fogja visszavonni a 2014 óta Lengyelországba és a balti államokba vezényelt – igencsak korlátozott létszámú – NATO-erőket, és nem ígéri meg a NATO-bővítés végleges leállítását sem. Az orosz agresszió pont a moszkvai várakozásokkal ellentétes reakciókat vált ki: Svédország és Finnország is fontolóra vette a NATO-csatlakozást, és az is biztos, hogy a sokáig Moszkva felé is kacsingató Moldova is még inkább eltávolodik Oroszországtól.

Az is biztos, hogy nem lesz, és nem is lehet hivatalos megállapodás egy új Jaltáról, ám sok jel utal arra, hogy Oroszország annak ellenére elér valamit, hogy hosszabb távon mindenképpen rosszul jön ki az ukrajnai beavatkozásból. S hogy mit profitálhat Oroszország? Azt, hogy Ukrajna – valószínűleg nem véglegesen – lemond a NATO-hoz való csatlakozásról, s hasonlóan tesz Grúzia és a kérdést egyelőre nem is bolygató Moldova is. A nyereség ugyanakkor nem túl jelentős: az már az orosz agresszió előtt is nyilvánvaló volt, hogy Ukrajna jó ideig semmiképpen sem csatlakozhat a NATO-hoz. Az is árulkodó jel, hogy már a 2008-as bukaresti NATO-csúcson is felmerült az az ötlet, hogy Ukrajnát vegyék be a NATO békepartnerségi programjába, ám az amerikai kezdeményezést azonnal lesöpörték az asztalról az európai tagországok, s az ügy azóta sem került újra napirendre.

Oroszország talán területet is nyerhet, ám egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy azokat meg is tarthatja. Egy negyvenmillió lakosú ország akár felének a megszállásához és pacifikálásához ugyanis sok százezres erőre és komoly pénzügyi háttérre lenne szükség, s ez Oroszországnak már a háború megindításakor sem állt a rendelkezésére. Még az orosz források is elismerik, hogy a Krím fenntartása – és egyfajta kirakatként való bemutatása – is megterheli az orosz költségvetést. Egészen más lenne a helyzet Ukrajna többi részén, ahol egyrészt újra kellene építeni a szétlőtt városokat és utakat, miközben meg kellene küzdeni a fel-fellángoló partizánmozgalmakkal is. Mindezt úgy, hogy nem enyhülnek az Oroszország elleni szankciók, amelyek már most is megrengették a gazdaságot. Elszabadult az infláció, kivonultak a nyugati vállalatok, és az importtermékek hiánya miatt állítólag már az egyik harckocsigyárban is leállt a termelés.

A rezsim vége?

Míg a várható nyereség erősen korlátozott, a hosszú távú veszteség felmérhetetlen. Kérdéses, hogyan alakul például az „új Jalta” keretében orosz érdekszféraként számontartott – és most valós orosz megszállás alá került – Fehéroroszország jövője. Az oroszok népszerűsége már az után csökkent, hogy a 2020. augusztusi elnökválasztás elcsalása után az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka csak orosz segítséggel volt képes lecsendesíteni a hónapokig tartó tiltakozási hullámot, s most, hogy Putyin a jelek szerint a fehérorosz hadsereget is bele kívánja rántani az Ukrajna elleni háborúba, tovább romolhat a testvérnépnek tartott oroszok megítélése. Már csak azért is, mert a fehéroroszok az ukránokat is testvérként tartják számon, s a két nemzet még sohasem háborúzott egymás ellen. Figyelemre méltó az is, ahogyan Lukasenka kihátrált az orosz hadsereggel való közös fellépésből. A háború megindítása előtt még azt sugallta, hogy kész bármikor együtt akcióba lépni Putyinnal, ám az utóbbi napokban már azt ismételgeti, hogy országának hadserege nem csatlakozik az offenzívához. Valószínűleg hozzá is eljutott annak a nem hivatalos felmérésnek az eredménye, amely szerint a fehéroroszoknak csupán három százaléka támogatná az Ukrajna elleni katonai akcióhoz való csatlakozást.

Hosszabb távon a Putyin-rendszer megrendülését is magával hozhatja az ukrajnai válság és a pusztító hatású nemzetközi szankciós rezsim. A Kreml urának nem tervszerű távozása ugyanakkor azt is jelentené, hogy Oroszországban újra az átmeneti bizonytalanság korszaka jönne el, és így talán újra lekerülne a napirendről a nagyhatalmak közötti érdekszféra-felosztás ügye. De ebben az esetben is lenne miért aggódni: ahogy a Szovjetunió szétbomlásának az időszaka is számos kihívással járt – felmerült például az atomeszközök rossz kezekbe kerülésének a veszélye is –, Oroszország megrendülése is súlyos következményekkel járna. Minden bizonnyal ismét felforrósodna a helyzet az Észak-Kaukázusban, ahol jelenleg olyan pénzzel és jogkörökkel megvásárolt helyi kiskirályok uralkodnak, akik valószínűleg csak addig tartanának ki Moszkva mellett, amíg nem apad el a központból érkező támogatás. A jórészt muszlimok lakta térség stabilitásának megbomlása pedig komoly veszélyeket rejt magában, alighanem ismét megjelennének a Kaukázusban a különféle szélsőséges iszlamista mozgalmak.
Az is biztos, hogy az ukrajnai offenzíva miatti elszigetelődés következtében végleg elpárolognak Oroszország modernizációs esélyei. A gazdaság és a társadalom korszerűsítésére Putyinnak kiváló lehetőséget teremtettek volna a magasba szökő energiaárak – az orosz költségvetés bevételeinek tavaly is több mint az egyharmada származott a gáz- és olajexportból –, ám a modernizálás a vártnál lassabban haladt. Nem lett például versenyképes az orosz Szilícium-völgynek szánt Szkolkovo-projekt, és úgy tűnik, hogy az újítások jó része, csakúgy, mint a szovjet időkben, csupán a hadsereg fejlesztését szolgálta. Azaz nem változott az a helyzet, hogy Oroszország saját magát zsákmányolja ki: ásványkincseit gyakorlatilag feldolgozás nélkül szállítja külföldre, és külkereskedelmi szerkezete egy fejlődő államéra emlékeztet. Most, hogy beszűkültek a finanszírozási lehetőségek, illetve a fejlett technológia importjának a lehetőségei, még tovább lassulhat a polgári gazdaság fejlesztése és a társdalom modernizálása.

Közben pedig még inkább lehagyják Oroszországot a gyorsan fejlődő vetélytársak, amelyek a jövőben még inkább az erő pozíciójából fognak tárgyalni Moszkvával. Az is fékezheti az egyébként is lassú reformokat, hogy a fenntartható energiaforrásokra való fokozatos, ám egyre gyorsuló áttérés miatt már a nem túl távoli jövőben csökkenni fog a kereslet az orosz exportban kulcsszerepet játszó szén- és szénhidrogének iránt. Igaz, maradnak még az egyéb külföldön eladható nyersanyagok és a gabonafélék, s Oroszországban már azt is felvetették, néhány év vagy évtized múlva a Bajkál-tóban összegyűlt édesvíz is fontos exportáruvá válhat. Addig azonban egyre inkább igazzá válik az a III. Sándor cártól származó és Putyin által is többször idézett mondat, amely szerint Oroszországnak két igaz szövetségese van, a hadsereg és a haditengerészet. „A fiának küldött üzenetben elmagyarázta, ez azért van így, mert a világon mindenkit megrémít Oroszország nagysága” – hangsúlyozta egy néhány évvel ezelőtti beszédében az orosz elnök.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 áprilisi számában. Nyitókép: portfolio.hu)

Szelényi Iván: Angela Merkel – siker vagy kudarc?


Október 26-án ült össze a szeptemberben újraválasztott német parlament, és éppen ezen a napon jelent meg Kati Marton The Chancellor (A kancellár) című könyve. Ez az írás erre a könyvre reagál, s ennek az információira épül. Az új képviselőházban a képviselők sorában hiányzott Angela Merkel, aki 1990-ben került be a Bundestagba, s aki a megelőző tizenhat évben kancellár volt. 2021. október 26-án a karzaton talált helyet magának. Marton könyvének provokatív újdonsága, hogy Merkel 2015-ös menekültpolitikáját nemcsak erkölcsileg helyesli, de végső soron sikeresnek is gondolja.

Mivel magam is voltam menekült, életem végéig hálás leszek azért, hogy Ausztrália és az Egyesült Államok befogadott, s még meg is becsült. Ezért talán érthető, hogy számomra a merkeli „Wir Schaffen Das” megszólalás szimpatikus volt, s csak elszörnyedve tudtam gondolni az országhatáron épülő falakra és szögesdrót kerítésekre.

Szelényi Iván

A The New York Times 2021. október 26-i számában olvastam először Kati Marton könyvéről. A kritikából kiderült, Marton hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy az egymillió menekült befogadása hatalmas erkölcsi tett, s egyben jó gazdasági befektetés is volt. Én erről a kérdésről mind ez idáig nem mertem írni. Magyarországon a menekültellenes érzelmek általánosak és hevesek, s én ennek a kérdésnek igazán nem vagyok szakértője.

Kati Marton Merkel-szimpátiájának érzelmi gyökerei az enyémhez hasonlók. 1949-ben Budapesten született. Édesapja, Márton Endre jeles újságíró volt (1955-ben egy időre börtönbe is zárták hamis vádakkal). 1956-ról küldött riportjaiért magas kitüntetésben részesült. Ezek után nem várta ki a Kádár-rendszer büntetését, és a családjával együtt az USA-ba menekült. A Márton család egyébként is az üldöztetések és a be nem fogadás áldozatai voltak. Kati nagyszülei Auschwitzban pusztultak el.
Kati Marton sikeres újságíró lett, és Berlinben az ABC amerikai tévécsatorna helyi irodájának vezetőjeként dolgozott. Berlinben találkozott harmadik férjével, Richard Holbrooke-kal. Holbrooke jeles amerikai diplomata volt, Bill Clinton idején még a külügyminiszteri pozícióra is esélyes volt. Ha miniszter végül nem is lett, de egy ideig az USA ENSZ-nagykövete volt, s volt az USA nagykövete Berlinben is.

Kati Marton tehát okkal tekinthető Merkel-szakértőnek. Saját és családi kapcsolatai révén igen tájékozott a német politikában, ha tehát azt írja, hogy öt év távlatából a Merkel-féle „Wir Schaffen Das”-t sikernek kell tekinteni, akkor nagyon oda kell figyelnünk, s gondosan elemezni kell érveit és bizonyítékait, amelyekkel azokat alá kívánja támasztani.

Kati Marton úgy látja, hogy Merkel rendkívüli politikai teljesítménye azért is különleges, mert három szempontból is „kívülálló” a CDU rendszerében. Először is nemcsak „keletnémet”, de hívő és gyakorló evangélikus is, míg a CDU/CSU inkább római katolikus (minden vezető politikusuk katolikus volt). Másodsorban Merkel természettudós, 1986-ban a lipcsei egyetemen szerzett PhD-t fizikából, ilyen szintű tudományos előképzettséggel egyetlen jelentős német politikus nem rendelkezett idáig, akiknek volt felsőfokú végzettségük, főként jogászok, közgazdászok, politológusok voltak. Harmadsorban Merkel nő, méghozzá az első nő Németország történetében, akiből kancellár lett. Merkel kancellársága alatt érezhetően javultak a nők esélyei, hogy a parlamentbe jussanak, miniszterek, államtitkárok legyenek, és ez jelentős részben Merkel óvatosan „feminista” politikájának volt a következménye. Így lett Ursula von der Leyenből először hadügyminiszter, majd az Európai Bizottság elnöke.

Merkel Helmut Kohllal holtversenyben a II. világháború utáni német kancellárok között a leghosszabb ideig volt ebben a pozícióban –- megelőzve a legendás Konrad Adenauert is. Míg Kohl eléggé csúfosan (korrupciós botrányban) megbukott, addig Merkel a mai napig a legnépszerűbb német politikus, s bár 2018-ban meghozott döntése, hogy 67 évesen visszavonul a politikából, megváltoztathatatlannak tűnik, a 2021. szeptemberi választás előtt a közvélemény-kutatások szerint többen látták volna szívesebben a kancellári pozícióban, mint a pozícióért versengő bármelyik politikustársát. Visszavonulása pótolhatatlannak tűnő űrt teremt a német politikában.

2010 óta Merkel meghatározó szerepet játszott az Európai Unió politikájában is. Merkel és Mario Draghi mentették meg az eurót, ezért aztán nagy árat fizettettek Görögországgal (illetve Olaszországgal és Spanyolországgal). Számomra annak idején riasztó volt Merkel görög politikája, de utólag be kell látnom, hogy az euró megszilárdítása az Európai Unió fennmaradásához szükséges volt, s végül a görög gazdaság is működőképessé vált. 2010–12 között a „kőszívű” Angelát ismertük meg, nem azt, akit Németországban a jóságos Muttiként (anyukaként) szoktak emlegetni.

Hajlamos voltam azt gondolni, hogy Merkel hosszú politikai pályájának csúcsát 2015-ben érte el, amikor kimondta azt a három szót, ami az Európát elárasztó menekülthullámra vonatkozott. Azóta lázas viták zajlanak körülötte: „Wir Schaffen Das” (meg tudjuk oldani). Rímelt Barack Obama jelszavára: „Yes, we can” (Igen, képesek vagyunk rá”).

Kati Marton könyve beszámol arról, hogy Merkel 2015. július 15-én találkozott Rostockban egy 14 éves palesztin kislánnyal, Reemmel, akit négy év alatt Németországban gyógyítottak ki súlyos betegségéből, s akkor éppen attól tartott, hogy visszaküldik Palesztinába. Tökéletesen megtanult németül, s azt mondta, már németnek érzi magát, minden barátja német, és szeretne német egyetemre járni. Merkel valahogy így válaszolt: nehéz a politikus élete, sajnos mindenkit, aki nem az életét féltve menekült hozzánk, vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött. Nem fogadhatunk be mindenkit. A kislány erre elsírta magát, s ez megrázta a kancellárt.
Bő egy hónappal később, 2015. augusztus legvégén meglátogatott egy menekülttábort Heidenauban, és elszörnyedt az ott látottaktól. Ezt követte szeptember 4-e, amikor Budapestről a menekültek százezrei gyalog megindultak Bécs felé. Ekkor volt az a pillanat, amikor Merkel úgy érvelt, hogy „mi, európaiak, nem mondhatunk nemet a menekülteknek”. Annyi mindent megoldottunk már, ezt is meg fogjuk oldani. Isten hozott benneteket Németországban. Az európai társadalmak befogadó társadalmak. Így Merkel egy csapásra Európa keménykezű vezetőjéből annak erkölcsi prófétája lett. 2015. augusztus 31-én mondta ki először a „Wir Schaffen Das”-t.

Merkel visszavonulása a politikából nemcsak a német politikában hozott létre vákuumot, az sem világos, ki tudja átvenni azt a vezető szerepet, amit Európában játszott. Erre a szerepre az első számú esélyes Emmanuel Macron, aki nagy terveket fogalmazott meg az EU számára, amikor elnök lett, de mintha tervei megvalósításához nem rendelkezne annyi bölcsességgel, kompromisszumkészséggel és türelemmel, mint ami Merkelt jellemezte. 2021 őszén, amikor az EU legnagyobb kihívása a lengyel parlament döntése volt (Magyarország is támogatta, Merkel ellenezte), mely szerint az EU jogrendjét felülbírálja a nemzeti jogrend, az a Macron, aki választásokra készül, nem tudott, nem mert az EU-jog elsődlegessége mellett kiállni. Hogyan lehetne ez a Macron az EU mélyítése mellett elkötelezett Merkel utódja? A másik esélyes Olaf Scholz, a német szociáldemokrata párt kancellárjelöltje, s ha kancellárrá választják (2021 decemberében lenne esedékes), valószínűleg ő is megkísérli Németország vezető helyét az EU-ban megszilárdítani, és ki fog állni az EU mélyítése mellett. Harmadik lehetséges EU-vezetőként Mario Draghit szokták emlegetni, aki 2010¬¬–12-ben ezt a szerepet talán már eljátszotta. Nem világos, képes lenne-e azt a morális vezetői szerepet betölteni, ami Merkelt nagy politikussá tette. Ráadásul Draghi az olasz államelnök-választás fő esélyese, s államelnökként nehezen vállalhatna összeurópai vezetőszerepet. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Merkel pótolhatatlan Németországban, Európában és a liberális világban általában is.

Egy 2011-es kézcsók – AFP PHOTO / JOHN THYS

Amikor Merkel 2015-ben értesült az Orbán-kormány által a Keleti pályaudvaron megrekesztett, anarchikus körülmények között szenvedő menekültekről, akik kétségbeesésükben gyalog indultak Ausztria felé, ismét elmondta híressé lett üzenetét, „Wir Schaffen Das”, Németország befogadja őket. A magyar kormány a gyalogútra kelt menekülteket végül buszokkal az osztrák határra szállította, onnan már vonattal utaztak tovább Münchenbe. Merkel egy csapásra a Fidesz-kormány első számú ellenségévé vált.
A németek Münchenben nagy lelkesedéssel fogadták a menekülteket, büszkék voltak arra, hogy igen, mi, németek, ilyenek vagyunk, Merkel népszerűsége csúcsra futott, de a lelkesedés nem tartott sokáig. A jobboldali sajtó s különösképpen a szélsőjobboldali, mondhatnánk, protonáci párt, az AfD (Alternatíva Németországért) – akárcsak a Fidesz- kormány – hatalmas támadást indított Merkel ellen, Orbánék azzal érveltek, hogy ez tönkreteszi a német és a keresztény kultúrát, s kibírhatatlan anyagi terhet tesz az ország vállára. A kevesek, akik kiálltak Merkel mellett, úgy vélték, a kulturális sokszínűség jót tesz a társadalomnak, s a demográfiai értelemben öregedő német gazdaságnak éppenséggel nagy szüksége van a sok menekülő fiatalra. Öt év elmúltával a vita nem csendesedett. Arról folyik a diskurzus, hogy vajon sikerült-e a mintegy egymillió menekültet befogadni, vagy sem.
Merkel konzervatív politikusként rendkívül sokat tett a társadalom befogadóbbá tételéért, nemcsak a menekültek befogadása ügyében, hanem a liberális demokrácia általános erősítésében is. Fontos döntése volt, hogy adminisztrációjában külügyminiszter lett a magát nyíltan homoszexuálisnak valló Guido Westerwelle, de még ennél is drámaibb momentum, hogy a konzervatív kancellár támogatta az azonos neműek házassághoz való jogát.

Mindez azért nagyon szemléletes, mert úgy tűnik, a Merkel-féle modern konzervativizmus összeegyeztethető a liberális demokrácia szemléletével. Nem véletlen, hogy nem csak Merkel, de az európai konzervativizmus számos más képviselője is elhatárolta magát Orbán Viktor illiberalizmusától vagy liberalizmusellenességétől. Orbán illiberalizmusa inkább Ordo-konzervativizmusnak nevethető. Az Ordo-konzervatívok az állam közös érdekét az egyén érdekei elé helyezik (az orbáni változatban ezt az etnikai értelemben vett nemzetállami elsődlegességet kell biztosítani az egyénekkel szemben). Az olyan liberális konzervatívok, mint Merkel, bár különösen nagyra értékelik a hagyományokat (ennyiben konzervatívok), de nem az egyéni szabadságjogok megnyirbálásának az árán (ennyiben liberálisok).

A mai magyar viszonyokra aktualizálva: Márki-Zay konzervativizmusa sok vonatkozásban inkább liberális konzervativizmus, mint Ordo-konzervativizmus (lásd az azonos neműek házasságával vagy az abortusszal kapcsolatos álláspontját). Más és vitatandó kérdés, hogy mit jelent a „jobboldalisága”, az egykulcsos adórendszer melletti kiállása, illetve annak lebegtetése, hogy a határon kívüli magyarok saját képviselőt választhatnak a magyar parlamentbe.

De térjünk vissza Merkel „keletnémetségére” és vallásosságára. Merkel Angela Kasner néven 1954-ben, Hamburgban született. Néhány héttel születése után azonban családja már útban volt a Német Demokratikus Köztársaság felé. Angela édesapja, Horst Kasner evangélikus lelkész volt. Hamburgban és több hamburgi kollégájával együtt amiatt aggódott, hogy a kommunista Kelet-Németországból Nyugatra menekülő lelkészek nagy száma miatt a német hívők lelkész nélkül maradnak. Horst elhatározta, hogy mindezt „misszióként” értelmezi, oda megy, ahol az igehirdetésére a legnagyobb szükség van. A brandenburgi Templin nevű kisvárosban lett lelkész és egy kis teológiai iskola vezetője. Angela Kasner itt nőtt fel, itt járt általános iskolába és gimnáziumba, s itt ment hozzá 1977-ben első férjéhez, Ulrich Merkelhez, akitől öt éven belül elváltak. Második férje, a kancellársága alatt láthatatlan „első férj, first husband”, Joachim Sauer lett, aki ritkán mutatkozott kancellár feleségével nyilvános eseményeken, a házaspár gondosan elzárta magánéletét a politikától. Többéves együttélés után 1998-ban kötöttek a mai napig tartó házasságot. Jellemző magánéletük elsődlegességére, hogy amikor 2005-ben Merkel letette a kancellári esküjét, Joachim nem volt ott, mert éppen egy fontos kísérleten kellett dolgoznia. Angela Merkel számára a mai napig Templin az „otthon” (Heimat).
Horst Kasnerről Kati Martonnak nem sikerült sokat megtudnia. Mint írja, az apa élete „kutathatatlan” (2011-ig élt). Annyi bizonyos, hogy tagja volt a Hitlerjugendnek (mint oly sok más kortársa), besorozták katonának, de már 19 évesen nyugati hadifogságba került. Szabadulása után ment Heidelbergbe, majd Hamburgba, teológiát tanult. Keletnémet lelkészként logikailag pontos, analitikus teológiát hirdetett, és igyekezett kijönni a kommunista hatóságokkal. Mint teológus hallgatóinak mondta, „nem dolgunk a szocializmust bírálni, a reális cél a békés egymás mellett élés”. A keletnémet evangélikus egyházban egyre nőtt a kommunizmussal szembeszegülők száma, az ő szemükben Horst „vörös Kasner”-nek számított. Merkel apja politikai nézeteiről soha nem nyilatkozott, de vallásossága és analitikus gondolkodásra való hajlama nagy hatással volt rá. Vallásról gyakran beszélt, de minden alkalommal úgy, mint a liberális konzervatívok általában. Igen, vallásos vagyok, de a vallás számomra a moralitásom alapja, személyes ügyem, a vallást és az államot, a vallást és politikát el kell különítenünk egymástól.

Templini éveik alatt Angela Kasner kettős életet élt, mint annyi más vallásos ember a kommunizmus idején. Otthon Bibliát olvasott, a vasárnapi istentiszteleten vegytiszta lutheránus teológiát, annak analitikus változatát hallhatta, az iskolában pedig a marxizmus–leninizmus szovjet változatát szajkózták. Angela Kasner ez elől az orosz nyelv világába és a természettudományokba menekült. Oroszból országos versenyt nyert (ezért jutalomból rövid időre elvitték Moszkvába), matematikából és fizikából pedig a legjobb érettségizők közé tartozott Templinben. Ideáljának már ekkor Marie Curie-t tekintette (Horst Kasner édesapja is Lengyelországban született, a lengyel Curie már ezért is szimpatikus lehetett számára). Elhatározta, hogy fizikus lesz.
Az érettségi után 1973-ban felvették a lipcsei egyetem fizika szakára (a hetven elsőéves hallgató között hét lány volt), fényes pályát futott be. Már a mesterfokra írt kvantumfizikai dolgozata is megjelent egy rangos angol nyelvű folyóiratban, 1986-ban azután elnyerte a PhD-fokozatot, és Berlinbe költözött, majd 1990-ben elhagyta a természettudományos pályát, és bekapcsolódott a CDU politikájába.
Kati Marton interjút készített az egyik professzorával arról, mit gondol erről a pályaváltoztatásról. A professzor azt válaszolta: Angela nagy tehetség volt fizikában, de sok tehetséges fizikus van Németországban. A hozzá hasonló tehetségekből viszont nagy a hiány a politikában. Merkelnek a CDU-n belüli sikerei a professzort igazolták. Nem volt könnyű megjósolni, hogy az NDK-ból érkező, evangélikus felekezethez tartozó fizikus és nő mennyire lehet sikeres a párt bázisát tekintve nyugatnémet professzionális férfi politikusok világában. Arról nem is beszélve, hogy 1990-re már elvált asszony volt, s házasságon kívül – tehát bűnben – együtt élt az egyébként szintén fizikus-kémikus későbbi második férjével. A lelkész lánya – ahogy szívesen becézik – ismét szinte lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott, amikor átnyergelt a politikára.

Merkel az egyetem után a német tudományos akadémia fizikai kutatóintézetében dolgozott, kísérleteket kellett végeznie. De ő elméleti fizikus volt, s ezt a rutinmunkát nagyon unta, készen állt valami másra. 1989-ben megalakult egy DA elnevezésű (Demokrata Áttörés) párt. Ez a pártalakulat 1990 októberében beolvadt a CDU-ba. Merkel elment egy ülésre, felfigyeltek rá. 1990-ban Helmut Kohl megkereste a DA vezetőjét, Lothar de Maizière-t, s azt mondta neki, szüksége lenne egy általa jelentéktelennek vélt minisztérium élére egy keletnémet nőre, kit tudna javasolni. De Maizière Merkelt javasolta, akit Kohl nyomban ki is nevezett ifjúsági és nőügyi miniszternek. Angela Bonnba költözött. Hamar felhívta magára a figyelmet. Csodálói közé tartozott Henry Kissinger is. Kohl is megkedvelte, „kislányomnak” nevezte, s 1994-ben előléptette környezetvédelmi miniszernek. 1995-ben rendezett egy nemzetközi klímakonferenciát Berlinben, ami hatalmas siker volt (ez vezetett az úgynevezett kiotói egyezményhez.).

1998 fontos esztendő volt Merkel életében. A CDU elvesztette a választást, és a Schröder vezette szociáldemokrata párt vette át a vezetést. Kohl veresége után kiderült, hogy különféle korrupciós ügyei voltak, „kislánya” viszont nem állt ki mellette, sőt, írt egy újságcikket, amiben a Kohl-féle korrupciót a CDU számára elfogadhatatlannak minősítette. Az „elárult” Kohlnak mennie kellett a CDU elnökségéből, s be tudta még juttatni a maga helyére Wolfgang Schäublét, de Merkel lett a CDU főtitkára, aki már 1990-től Mecklenburg–Elő-Pomeránia képviselője volt, s ebben a pozíciójában megmaradt a politikából való visszavonulásáig (2015-ig nyolc alkalommal választották újra). De Merkelnek nagyobb ambíciói voltak, s mint Kati Marton jelezte, a későbbi Mutti könyörtelenül eljárt azokkal szemben, akik karrierének útjában álltak. Schäuble volt a következő célpont, akinek része volt a Kohl-féle korrupcióban, s ebbe ő is belebukott – természetesen Merkel hathatós közreműködésével. 2000-ben már a CDU elnökévé választották.
Az SPD csúcsvezetője, Gerhard Schröder elkövette azt a hibát, hogy 2005-ben korai választást írt ki, azt a CDU nyerte, s Merkel lett Németország kancellárja. 2010-től a német kancellár szerepe a nemzetközi politikában egyre erőteljesebb lett, 2010 után már Európa első számú vezetőjének számított, s Trump megválasztása után sokan már a liberális világ vezérét látták benne. Óriási kihívásokkal nézett szembe. Ilyen volt az euró megmentése s annak megakadályozása, hogy Görögország s esetleg más déli államok kiszakadjanak az Európai Unióból. Közreműködött a közel-keleti válság és a háborúk továbbterjedésének megakadályozásában, s külön érdeme az ukrajnai válság idején Vlagyimir Putyin féken tartása. Politikai sikerei között említik Trump elnök „kezelését” s a már említett válaszát a menekültügy kihívásaira. Érdeme annak meggátolása is, hogy a kelet-közép-európai, lengyel és magyar illiberalizmus felrobbantsa az európai uniót.

Kati Marton könyvében nagyrészt azoknak a technikáknak a leírására vállalkozik, melyekkel Merkel dolgozott. Itt terjedelmi okok miatt ezek teljes körű leírására nem vállalkozhatok, mindössze néhány példát említek.

Merkel „tudós” politikus. A tudós látja a „nagy problémát” is, de azt lebontja olyan apró részletekre, amelyekre megfelelő kompromisszumok meghozatalával, fáradhatatlan munkával „megoldást” lehet találni. Nincs tökéletes megoldás, de a rendelkezésre álló körülmények között („adatokkal”) a lehető legelfogadhatóbb kompromisszumban kell megegyezni.

Az Európai Unió egyben tartása és türelmes bővítése az egyik ilyen „nagy cél”, ezt alkalmazta az euróválság idején, s ezzel élt a kelet-közép-európai illiberalizmus esetében is. Az euróválság kitörésekor a németeket meg kellett győznie, hogy ne akadályozzák meg az Európai Központi Bankot uniós kötvények kibocsátásában (amivel úgy-ahogy enyhíteni lehetett a megszorító intézkedéseket, melyeket a görögöktől el kellett várni). Utána konzervatív német kancellárként végeérhetetlen tárgyalásokat folytatott egy akkor radikális baloldalinak számító görög miniszterelnökkel, s kialakult a kompromisszumos megoldás, az Európai Unió egyben maradt, s Görögország sok szenvedés után valamelyest stabilizálódott. Ugyanezt tette a magyarokkal és a lengyelekkel is. Kevés szóval, de világosan tisztázta, semmit nem fogad el Orbán és Kaczyński illiberalizmusából, konzervatívként kiáll a liberális demokrácia mellett. 2019-ban a Harvard Egyetem évzáróján tartott beszédében egyszerre üzent az USA-nak/Trumpnak és Kelet-Közép-Európa illiberálisainak, amikor a diákoknak – hatalmas tapstól kísérve – azt monda: „Ragaszkodjatok az értékeitekhez, legyetek nyugodtak, ne építsetek falakat, s a hazugságokat ne nevezzétek igazságnak.” Elképzelhetetlen lett volna Merkel rendszere esetében, hogy akár a magyarokat, akár a lengyeleket kizárják az EU-ból, vagy olyan helyzetbe szorítsák őket, hogy megfontolják a huxitet vagy a polexitet. Merkel mindig tárgyalni akart, olyan apróbb kérdésekre korlátozta diplomáciai vitáit, amelyekben megmaradt az esély arra, hogy a magyarok, illetve lengyelek is tegyenek engedményeket. (A brexit e stratégia látványos kudarca.) A magyar ellenzék ezt gyakran Merkel szemére veti. S bár tény, hogy Merkel a menekültek és a sajtószabadság ügyében sokszor és nyomatékosan elhatárolta magát a kelet-európai illiberalizmustól, az is nyilvánvaló, hogy kézzelfoghatóan nem sokat tett ellene. Más kérdés, hogy mennyit tehetett volna.

A háború elkerülése a másik „nagy kérdés”. Obama és sokan a NATO-ban késznek mutatkoztak nehézfegyvereket küldeni Ukrajnába. Merkel inkább tárgyalni akart Putyinnal, akivel 38 alkalommal beszélt telefonon a minszki béketárgyalások ügyében. Utána egy egész éjszakán át tárgyalt, míg végül Putyin aláírta a fegyvernyugvást. Ettől persze a Krím még orosz megszállás alatt maradt, s visszafogottan ugyan, de folyik a háború Kelet-Ukrajnában. Szíria hasonló eset. Obama – akivel egyébként Merkelnek különösen jóbaráti volt a viszonya – elkövette azt a hibát, hogy „meghúzott egy vörös vonalat” Szíria számára. Ha ezt Aszad átlépi, akkor az USA erre katonai választ ad – mondta Obama nyilvánosan is. Persze Aszad átlépte a vörös vonalat (kémiai fegyvereket használt, aminek még gyerekáldozatai is voltak). Merkel viszont tárgyalni kezdett Putyinnal, s elérte, hogy az USA nem indított új háborút Szíria esetében.
Merkel tudósként és keresztényként tudott alázatos is lenni. Ez különösen hasznosnak bizonyult Trump esetében, aki azt hitte, ellenfelét ki tudja zökkenteni egyensúlyából a rá jellemző személyeskedő agresszivitással. 2017-ben első alkalommal találkozott személyesen Trumppal a Fehér Házban. Trump a rá jellemző arcátlansággal jelentette ki: „Angela, tartozol nekem egybillió dollárral.” Merkel csendesen csak ennyit válaszolt: „Elnök úr, a NATO nem tagdíjakat fizető tagok klubja.” Trump gyorsan témát változtatott.
A legdrámaibb kihívás pályafutása alatt a 2015–16-os menekültválság volt. A kezdeti lelkesedés után a szélsőjobboldali sajtó, a neofasiszta AfD (és a Fidesz-kormány!) támadása főleg a 2015-ös kölni szilveszteri botrány után a közvélemény ellene fordult, s Muttiból sokak számára gyűlölt figura lett. Még Kissinger is bírálta azért, hogy először nem az Európai Unióhoz fordult. Mások azért bírálták, hogy nem szabott határidőt arra, meddig nyitott a német határ. (Merkel erre azt válaszolta: ha ezt tenné, akkor indulna meg igazán a roham, hogy a menekültek a határidő előtt Németországba érjenek s ebben valószínűleg igaza is volt. Legalábbis Kati Marton szerint.) Még a The New York Timesban is megjelent egy olyan olvasói cikk, amely szerint „Merkelnek mennie kell”. Kati Marton szerint ez Merkel „lutheri pillanata volt”. Luther Márton, amikor téziseit Heidelbergben 1518-ban kifüggesztette, azt mondta: „Itt állok, másként nem tehetek.” Volt-e alternatívája a holokausztért felelős Németország kancellárjának, amikor kinyilvánította: mi pedig minden menekültet megvédünk, s ha más nem, mi befogadjuk őket. Keresztényi üzenet a magát keresztények védelmezőjeként valló Orbán Viktornak.
Merkel maga is megrettent a kirobbanó gyűlölethullámtól, s már 2015 decemberében egy kicsit meghátrált. Elítélte a multikulturalizmust, s azzal érvelt, hogy a német nyelvhez és kultúrához minden bevándorlónak alkalmazkodnia kell, vagyis az integráció helyett az asszimiláció mellett tört lándzsát. Miközben Kati Marton beszámolt erről, mintha nem akart volna állást foglalni.
Vagy talán az iszlámmal van baj? Ugyan már, miért lenne? Több mint egymilliárd muzulmán él ma a világon, hamarosan többen lesznek, mint a keresztények. Vannak közöttük – elenyésző arányban – bigott fundamentalisták, de többségük erényes ember, akik könnyen integrálódnak más társadalmakba. Különösen a keresztény társadalmakba, hiszen az iszlám, akárcsak a judaizmus vagy a kereszténység, Ábrahám vallása. Nem véletlen, hogy annyi hasonlóság van a Biblia és a Korán között.
Könyvének lényegét összefoglalva, Kati Marton nem kevesebbet állít, mint hogy Merkel menekültpolitikája „transzformatív” volt. A holokausztért elsősorban felelős Németország ezzel a politikával a világ morális központjává, példaképévé vált, és végeredményben az is bebizonyosodott, hogy az egymillió menekült befogadása nem okozott megoldhatatlan terhet a 82 milliós Németország számára.

Kati Marton kiváló újságíró, könyve élvezetes olvasmány, amely elsősorban interjúkra épül. Miután elolvastam a könyvet, megpróbáltam statisztikai adatok segítségével ellenőrizni talán érzelmektől elfogultnak is vélhető konklúzióját. Úgy találtam, hogy a rideg számok is inkább alátámasztják, semmint cáfolják az újságíró véleményét. Naponta 15-20 ezer menekült kérelmének elbírálása hatalmas feladat volt, de mintegy 60 százalékuk megkapta a menekültstátuszt. Ezek többnyire fiatalok, s jó részük (különösen az irániak és a szíriaiak) iskolázottak voltak. A menekültként elismertek 20 százalékának volt egyetemi végzettsége, további 20 százaléka legalább középiskolát végzett. Ez olyan népesség, amelyre éppenséggel szüksége van Németországnak vagy Európa bármelyik államának.

Nagyobb problémát okozott a menekültnek visszaküldése hazájukba. Németországban meglepően kevés közel-keletiek által elkövetett terrorista akció volt. A legvéresebb akcióra 2016 karácsonya előtt Berlinben került sor, amit egy hatóságok elől bujkáló, kitelepítésre váró közel-keleti férfi követett el, akitől megtagadták a menekültstátuszt. Egy másik, egy müncheni bevásárlóközpontban elkövetett terrorakció elkövetője is közel-keleti származású volt, de távolról sem iszlamista, hanem inkább szélsőjobboldali militáns. A The Guardian beszámolója szerint 2019-ben olyan alacsony volt a bűncselekmények száma, mint utoljára 18 évvel korábban. Szó sincs tehát arról, hogy az egymillió menekült befogadása valamiféle bűnözési hullámot indított volna el. A 2015–16-os menekültek összességében viszonylag jól integrálódtak a német társadalomba. A munkaképes korúaknak mintegy 50 százalékának már van állása, és adót fizet. A menekültek gyerekeinek túlnyomó többsége iskolába jár, jól beszél németül (más kérdés, hogy hányan tartják meg a családi nyelvet, vagy egyszerűen asszimilálódnak a német társadalomba).

A sok kihívás ellenére Merkel a német politika egyik legnépszerűbb politikusa volt. És újabban ismét az. 2005-ben a Merkel teljesítményét jónak ítélők aránya 72 százalék volt, ez 2014 júniusára a szinte hihetetlen 86 százalékra nőtt. A merkeli bevándorláspolitika kezdeti lelkes támogatása után népszerűsége 2016–18 között mélypontra zuhant, de soha nem volt 40 százalék alatt. 2019-ben Merkel bevándorláspolitikáját a megkérdezettek 26 százaléka helyeselte, 33 százalék ellenezte. De 2020-ra a helyeslők rekordmagasságba érkeztek: ekkor már a megkérdezettek 82 százaléka Merkelt támogatta. Ebben persze szerepet játszott a koronavírus viszonylag sikeres kezelése, amiről Kati Marton részletesen beszámol. Számomra ebben az írásban a kulcskérdés az volt, mennyiben volt siker vagy kudarc a 2015-ös „Wir Schaffen Das”. Marton könyve azt mondja, amit hallani szerettem volna: ez inkább siker volt, mint kudarc.

Ha Angela Merkel teljes munkásságát értékelni akarjuk, következtetésünk a tipikusan tudományos „a pohár félig tele van, vagy félig üres” válasz. Merkelnek nem voltak világot megrengető sikerei. Igen, megmentette az Európai Uniót, de a magyar és a lengyel kormány támadásai mellett az EU nem tudott közelebb kerülni egy „mélyebb” unióhoz. Nem lett nyílt háború Ukrajnában, de az oroszok ma is megszállva tarják a Krím félszigetet, s folytatják a háborút Kelet-Ukrajnában (még ha kisebb intenzitással is, mint a minszki megállapodás előtt). Ugyanez áll a bevándorláspolitikára is. Igen, ez sikeresebb volt, mint korai kritikusai gondolták. Igen, sokan integrálódtak a német gazdaságba és társadalomba, de sokaknak még szükségük van az állami támogatásokra.

A balliberális magyar ellenzék méltatlankodása nem alaptalan. Merkel magyar és lengyel politikája egészében inkább kudarc, mint siker. Siker annyiban, amennyiben mindkét ország megmaradt az EU tagjának. De mennyivel tehetett volna többet Merkel és az EU? Látni kell, hogy a legfontosabb cél az EU egyben tartása volt, s ezt sikerült biztosítania kancellárságának utolsó napjáig. Orbán és Kaczyński a világ jövőjét illetően másodlagos figurák, a magyarok és a lengyelek nem a német kancellártól, hanem saját választópolgáraiktól kell hogy várják a liberális demokrácia helyreállítását. Sok érv szól amellett, hogy Merkel a Kelet-Európát közvetlenül érintő ügyekben megtette, amit tehetett. Persze a végső szót csak a magyar és lengyel választópolgárok mondhatják ki. Merkel hiányozni fog az európai és világpolitikában, helyét csak a felvilágosult választópolgárok tudják pótolni. Ha iskolai értékelés módján akarom zárni ezt a kis írást, akkor ez a véleményem: Merkel világpolitikai teljesítménye 4-es. Kelet-Európa-teljesítménye 3-as vagy inkább hármas alá. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 decemberi számában, nyitókép: nepszava.hu)

Mihályi Péter: Vakcinákkal a vírus ellen – második félidő

„Ha egyszerre tudok meg mindent, 
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.”

Szabó Lőrinc: Különbéke

Az első félidő összefoglalása

2020 első heteiben két dolgot nagyjából biztosan lehetett tudni. Azt, hogy júliusban olimpia lesz Tokióban, a novemberi amerikai elnökválasztást pedig Donald Trump fogja megnyerni. A tízmilliós kínai metropoliszból, Vuhanból indult koronavírus-járvány azonban felülírta ezt a forgatókönyvet. A járvány heteken belül elérte a Föld összes országát, a szigorú utazási korlátozások és a nemzeti és/vagy országon belüli adminisztratív határok lezárása csak lassítani tudta a pandémiát. Ahogy nőtt a halálozások száma, és ahogy egyre drámaibb képek töltötték be az elektronikus médiák terét, úgy erősödött világszerte a pánik, pontosabban egy moralizáló tartalommal átitatott egyszerű, kettős narratíva. A járvány azért terjed, mert (1) az emberek képtelenek betartani három egyszerű szabályt (távolságtartás, maszkviselés, gyakori kézmosás); (2) a kormányok túlságosan keveset tesznek azért, hogy teszteléssel kiszűrjék a megfertőződött egyéneket. Ha mindenki tenné a dolgát, meg lehetne állítani a járványt.[1] A végeredmény ismert: az olimpiát elhalasztották, Trump pedig elbukta a választást.[2]

            Az év során egyre sötétebb tónusúvá vált az a kép, ami a Covid–19-járványról az újabb ismeretek birtokában kirajzolódni látszik. Azokban az országokban, amelyek egészségügyi statisztikáiban legalább valamennyire megbízhatunk, a járvány kezdete óta kumulatíve ezer főre egy-két halálozással kell számolnunk, a magyar adat 2,6. Más, hasonló járványos betegségekhez (pl. influenza) képest, a Covid pokoli kínokat képes okozni, akár átvészeli valaki, akár belehal. A kórházban ápolt, vagyis a súlyos állapotba került fertőzöttek egyharmadánál hosszan tartó, esetenként maradandó szövődményekkel is számolni kell. Azt, hogy tünetmentesen vagy enyhe panaszok mellett hányan estek át a fertőzésen, csak nagyon tág határok között lehet megbecsülni (vagyis nem tudjuk). Célzottan a koronavírus ellen kidolgozott, hatásos gyógyszer nincs. A határok lezárása működik, de hatása szükségszerűen átmeneti. A tesztelés sem csodafegyver: a hozzánk hasonló népességű Csehországban háromszor többet teszteltek, a kumulált halálozások száma ott mégis nagyobb egy árnyalattal (2,7). Németországban 20 százalékkal volt több a tesztek száma, mint Magyarországon, de a halottak száma kevesebb, mint a fele (egymillió főre). Japánban viszont alig teszteltek, mégis sokkal-sokkal kevesebb a halottjuk.

2020 végén Angliában kezdődött az utóbbi évtizedek legnagyobb preventív oltási kampánya – szűk egy évvel azután, hogy Vuhanban megmagyarázhatatlan vírusos tüdőgyulladásos megbetegedések történtek. Higgadt fejjel erre csak azt lehetett mondani: a gyógyszeripar csodát művelt. Azt ugyanis a kezdet kezdetén is tudni lehetett, hogy az oltás – optimális esetben – egyszerre két célt szolgál. Megakadályozza, hogy az oltott személy egy esetleges fertőzés nyomán súlyosan megbetegedjen, és számottevő mértékben csökkenti annak valószínűségét is, hogy az oltott emberek – miközben maguk tünetmentesek – mégis megfertőződjenek, és továbbadják a vírust a környezetüknek. De mégis, 2020-ban világszerte nagyon kevesen bíztak abban, hogy az új vakcina fejlesztésével, tesztelésével, gyártásával és az oltási kampány megszervezésével a globalizált világ ilyen gyorsan meg fog birkózni. Sikerült. Az is óriási eredmény, hogy a vakcinák ára – legalábbis a fejlett országok jövedelmi szintjéhez képest – nagyon alacsony (20-30 dollár). Az originális gyógyszerek és oltások kifejlesztése során többnyire nem ez történik – az új termékek ára dollárban számolva négy-öt-hat számjegyű is lehet.

Ki került a sor legelejére?

Angliában az első oltást 2020. december 8-án egy 91 éves nyugdíjas nagymama kapta. Nem nélkülözte a szimbolikát az amerikai oltási kampány sem, amely december 14-én indult. A Long Island-i Jewish Medical Center afroamerikai orvosnője adta be az oltást egy ugyancsak afroamerikai kórházi dolgozónak, aki szintén nő volt. December 19-én Izraelben is elkezdtek oltani. Nagy nyilvánosságot kapott – és persze ez sem volt véletlen –, hogy először a miniszterelnök, Benjamin Netanjahu kapta meg az oltást. Azok után, hogy a brit trónörökös, Károly herceg márciusban, Boris Johnson angol miniszterelnök áprilisban, Donald Trump, az USA elnöke októberben kis híján belehalt a Covidba, Merkel kancellárnak pedig azért kellett márciusban karanténba vonulnia, mert az orvosa kapta el a fertőzést, volt abban ráció, hogy Izrael Állam miniszterelnöke példát akart mutatni, és kockáztatni sem akart azzal, hogy várakozik.

Alig két héttel később, december 26-án megérkezett Magyarországra is az első vakcinaszállítmány, az amerikai–német konzorcium, a Pfizer–BioNTech gyártmánya. Még aznap, 26-án – karácsony második napján, ami éppen szombatra esett – Szlávik János, a Dél-pesti Centrumkórház Országos Hematológiai és Infektológiai Intézetének osztályvezető főorvosa beadta az első oltást a kórház egyik osztályvezető főorvosnőjének. A kormánypropaganda nem győzte hangsúlyozni, hogy sikerült belerondítanunk az Európai Unió előre megtervezett, összehangolt akciójába. December 27-én kellett volna indulni, miképpen a többieknek is, de mi (és a szlovákok) az EU által Magyarországnak juttatott vakcinából egy nappal előbb oltottunk, mint minden más tagállam. Miért? Csak úgy, dafke.

Mielőtt megkezdődött az oltási kampány, december 26-án Magyarországon a napi halálozás 118 fő volt, a március 16-tól december 26-ig terjedő időszakban elhunytak száma pedig 8951. E számok nemzetközi összehasonlításban akkor egyértelműen kedvezők voltak (Ausztriában a napi halálozás ekkor ugyancsak 120 körül járt), és úgy tűnt, hogy náluk is, nálunk is megindult a halálos esetek napi számának trendszerű csökkenése. Ma már tudjuk, hogy ennek ellenkezője történt. A január még rendben volt, de február elejétől április közepéig drámaian nőtt a naponta elvesztett emberéletek száma. Ebben a koronavírus Nagy-Britanniában felfedezett variánsa játszhatott meghatározó szerepet. E változat az ősvírustörzshöz képest 60 százalékkal nagyobb valószínűséggel végződik halállal, sokkal fertőzőbb, és olyanokat is nagyobb arányban ér el, akiknek nincs ismert alapbetegségük.

Paradox módon az járt jól, aki a járvány első és második hulláma idején kapta el a Covidot, és azok kerültek romló esélyekkel a vírus elleni „struggle for life” helyzetbe, akiket a sokkal veszélyesebb angol mutáns ért utol. Ráadásul a fentebbi okok miatt a harmadik hullám idejére a magyar egészségügy minden tekintetben abszolút túlterheltté vált, ezért is romlott mindenki számára a túlélés esélye. A mából visszatekintve szerencsésebb lett volna, ha a ténylegesnél sokkal több honfitársunk esett volna át a fertőzésen 2020 első kilenc hónapjában. Amiről Orbán Viktor 2020 májusában úgy beszélt, hogy „a vírus elleni első csatát megnyertük”, az valójában a lehető legrosszabb időzítésnek bizonyult.

E cikk nyomdába adásakor, április végén még nem látszik, hogy az oltási program előrehaladásával arányosan csökkenne a halálozás, de nyilvánvaló, hogy az oltásokkal Magyarországon is megkezdődött a járvány elleni küzdelem második félideje. Sajnos nagyon rosszul kezdődött.

Regisztráció és oltási terv

December 7-én még egyetlen engedélyezett vakcina sem volt az országban, amikor a kormány meghirdette, hogy az interneten lehet regisztrálni a koronavírus elleni védőoltásra. Ezzel még nem lett volna semmi gond, ha a kormány járványügyi főkommunikátora, Müller Cecília országos tiszti főorvos nem jelentette volna ki azonnal, hogy „a regisztráció célja az igényfelmérés, annak érdekében, hogy meg tudják becsülni, hányan szeretnének élni a védőoltással”. Ennek nyomán sokan gondolhatták, hogy valójában fideszes propagandaakcióról van szó, amelyhez ezen a módon akartak e-mail-címeket és telefonszámokat gyűjteni. Hetekkel később született döntés arról, hogy mégis komolyan kell venni a regisztrációt: csak az kap oltást, aki regisztrál.[3] Ennél nagyobb bajok forrása volt, hogy pár héten belül kiderült, nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a kormány rendelkezik a nemzetközi ajánlásoknak megfelelő oltási tervvel – jóllehet ennek létezését váltig állították. Müller Cecília december 7-i tájékoztatása szerint csak arról született előzetes döntés (valahol, valakik által, valamikor), hogy az egészségügyi dolgozók, a védekezésben részt vevők és a krónikus betegek elsőbbséget fognak élvezni.

Ámde hamar kiderült, és botrány is lett belőle, hogy ezek az első hallásra világosnak tűnő meghatározások a gyakorlatban nehezen értelmezhetők. Így és ezért kapott a legelsők között Pfizer-típusú oltást – személyes szakmai-baráti nexusaik alapján – nagyszámú nyugdíjas orvos és olyanok is, akik már tíz-húsz éve nem gyakorolják hivatásukat. Miközben százezrek háborodtak fel, hogy ők miért nem kapnak időpontot, pedig magas a vérnyomásuk, szívproblémáik vannak, évtizedek óta cukorbajjal vagy asztmával élnek, elhízottak – vagyis krónikus betegek.

Felszívták

Ezen a logikai nyomvonalon a járvány elleni küzdelmet irányítók két további problémába ütköztek, de erről egyszer sem beszéltek őszintén. Egyfelől nem született döntés arról, hogy az oltási kampányt alapvetően a háziorvosok végezzék (akik tényleg meg tudják ítélni, hogy a hozzájuk tartozó lakosok közül kinek milyen súlyos a krónikus betegsége – akár olyannyira, hogy nem is szabad beoltani), vagy pedig nagy áteresztő képességű, centralizált oltópontokra építik a rendszert. Másfelől kiderült, hogy az évtizedek óta jól működőnek gondolt, centralizált informatikai rendszer nincs rendesen feltöltve adatokkal. Sok-sok TAJ-kártya-tulajdonos adatai mellett nincs feltüntetve, hogy ki a háziorvosa és az sem, hogy milyen krónikus betegséggel kezelik.

Így aztán rendszerré vált a rendszertelenségben, hogy az a társadalmi csoport, amelyik hangosan követelőzött, vagy eleve a kormány szíve csücskében lakozott, soron kívül kapott oltást (élsportolók, bírók, ügyészek, önkéntes tűzoltók, tanárok), vagy éppenséggel mégsem kapta meg, ilyenek voltak a lelkészek, akik a húsvéti ünnepek idején álltak elő ilyen kéréssel.[4] Már ezek a példák is jelzik, hogy valójában egy modern, integrált társadalomban nem lehet egyértelmű elvek alapján fontossági sorrendiséget felállítani, nyersebben fogalmazva: kivételezni. A kórház működéséhez hozzátartozik a portás, a karbantartó és takarítószemélyzet is, ahhoz, hogy a főváros működjön, a buszvezetőkre is szükség van. A nap 24 óráját tekintve, a vírus nagyjából ugyanolyan eséllyel találja meg a lelkészt, a tanárt vagy az áruházi pénztárosokat. A fertőzöttek többsége nem a munkahelyén fertőződik meg.

Az elmúlt hetekben az is kiderült, hogy még az életkor sem tekinthető biztos döntési sorvezetőnek, jóllehet a regisztráció során ezt az adatot mindenkinek meg kellett adnia. Egyfelől igaz ugyan, hogy minél idősebb valaki, annál rosszabbak az esélyei a SARS-CoV-2 vírussal szemben (a 65 évnél idősebbek esetében a halálozás valószínűsége százszor nagyobb, mint a 35–44 éves korosztályban), de az is igaz, hogy a nagyon idős emberek oltása sokkal bonyolultabb logisztikai feladat, mint az egyedül közlekedni képes felnőtteké.[5] Másfelől az elmúlt hónapok adatai arra utalnak, hogy az Angliából importált vírus mostanság uralkodó mutációja a fiatalabb korosztályt relatíve sokkal inkább veszélyezteti, mint azt az eredeti, Vuhanból kiinduló vírustörzs esetében tapasztalni lehetett. Ezért is tekinthető a fiatalok gyors átoltása fontosabbnak, mint az év elején. Az is tény, hogy az idősebbek sokkal kevesebb emberrel kerülnek kontaktusba, mint a fiatalok, ezért a vírus terjedésének fékezése szempontjából sokkal hatékonyabb a fiatalabb, dolgozó és mobilis egyének oltása. Sőt, ma már eléggé sok tudományos bizonyíték van arra, hogy – legalábbis a Pfizer-vakcinával – célszerű beoltani a terhes, a szoptatós anyákat, és a 12 évnél idősebb gyermeket általában is. Nagyon is logikus tehát a kínaiak egyetlen pillanatig sem titkolt stratégiája: 59 éves kor felett – főszabályként – senkit sem oltottak be 2021 első három hónapjában.

Összefoglalva a fentieket, mai tudásunk szerint azt kell mondanunk, nem olyan nagy baj, hogy a kormánynak nem volt (és ma sincs) szakmai konszenzusra épített oltási stratégiája, mert az élet azt is gyorsan felülírta volna. Pontosabban szólva, hosszú távon mégiscsak baj, mert a közvélemény jelentős része a folyamatosan változó prioritásokról szóló híreket úgy fordítja le magának, hogy a kormány nem mond igazat és összevissza beszél.

Keleti nyitás – elhiggyük?

Orbán Viktor az oltási kampány legelső napjától kezdve kommunikációs háborút folytatott az Európai Unióval. „Az nem lehetséges, hogy azért haljanak meg magyar emberek, mert a brüsszeli vakcinabeszerzés lassú. Ez egész egyszerűen nem fogadható el, vakcinát kell szerezni!” – mondta január 22-én a Kossuth rádióban, és egyúttal azt is bejelentette, hogy a forrás Oroszország és Kína lesz. Egy héttel később pedig ezt nyilatkozta: „Én is beoltatom magam, kivárom a sorom, én megvárom a kínai vakcinát, abban bízok.” És lőn! Videokamerák előtt Orbánt február 28-án beoltották a Sinopharm-vakcinával.[6] Szijjártó Péter még egy hónapot kivárt, hiszen sokkal fiatalabb, mint a főnöke, és egyébként is védettnek volt tekinthető, miután november elején már átesett a Covidon. Ő az orosz Szputnyik V vakcinát választotta.

Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy valójában mindkét esetben színjáték – modernebb kifejezéssel fake news-gyártás – történt. A fentebb már említett példák (Trump, Johnson stb.) után teljesen indokolt lett volna, ha a rengeteg emberrel kontaktusba kerülő miniszterelnök a lehető legkorábban beoltatja magát, és ez kellett, hogy legyen a felelősségteljes döntése a 73 éves Pintér Sándornak, a koronavírus-járvány elleni védekezésért felelős operatív törzs vezetőjének is. Ha nagyon sietni akartak volna, akkor az orosz oltást már novemberben is megkaphatták volna (az első mintaanyag november közepén [!] benn volt az országban), de ez bizonyára nem történt meg. Az a valószínűbb, hogy 2021 első napjaiban Orbán és Pintér az elsők között kapták meg a Pfizert, azután néhány héttel később a második dózist is. Erre vonatkozóan egyelőre semmiféle bizonyíték nincs, de ha így történt, akkor ez helyes döntés volt.

Április közepéig kb. 500 ezren kaphatták meg a kínai Sinopharm oltóanyagának első adagját Magyarországon, de a végső szám ennél jóval magasabb lehet, mert a magyar illetékesek összesen 2,5 millió ember beoltására elegendő oltóanyagot kötöttek le – több fiktív vállalkozás és stróman bevonásával – 55 milliárd forintért. Ehhez képest Szputnyik V-vel beoltottak száma lényegesen kisebb (kb. 150 ezer), és valószínűleg kisebb is marad. Oroszország saját magának sem tud elegendő vakcinát előállítani. Nyilvánvaló, hogy Putyin és Orbán érdekbarátsága okán köttetett meg az üzlet, a lehető legkisebb volumenben.

Ha alaposabban végiggondoljuk, beláthatjuk, hogy a kínai és az orosz vakcinák tömeges alkalmazása európai uniós és/vagy WHO-hatósági engedélyezés nélkül másképpen értelmezendő kockázatot jelent, mint amit egy-egy személy beoltása esetén indokolt számba venni. Mielőtt ezt kifejteném, el kell árulnom, hogy e sorok írója március 6-án elfogadta háziorvosától a kínait, és március 30-án megkapta a második dózist is.

 Egy-egy konkrét személy esetében – legyen szó akár e sorok írójáról, akár a miniszterelnökről –, annak valószínűsége, hogy a kínai vakcina nem képes megakadályozni a súlyos megbetegedést vagy azt, hogy a beoltott ember belehaljon a Covidba, egészen minimális. Nagyjából ezt tudja garantálni az unió által engedélyezett többi vakcina is – tehát a Pfizer, a Moderna, az AstraZeneca és a Johnson & Johnson cég által gyártott Janssen vakcina is. Ám azzal a döntő különbséggel, hogy ezek esetében a szakma legszigorúbb szabályai szerint lefolytatott, ún. kettős vak tesztelés alapján kiszámított és folyamatosan ellenőrzött, pontos adatok is rendelkezésre állnak. A Sinopharm vakcinájáról viszont nagyon kevés validált adat látott napvilágot, hatékonyságát sem a magyar, sem az európai hatóságok nem vizsgálták, hazai engedélyezése egy olyan körmönfont kormányrendelet alapján történt meg, amelyben az „oltás” vagy „vakcina” kifejezés nem is szerepel.[7] Ehhez képest sokkhatással ért fel, amikor a kínai járványmegelőzési és járványvédelmi központ vezetője április elején elismerte, hogy a „jelenlegi vakcinák nem rendelkeznek nagyon magas védettségi aránnyal”. Ez fontos beismerés, csak éppen az a baj vele, hogy Kína többféle, különböző márkanév alatt forgalmazott vakcinát gyárt, s ezért a fenti mondatból nem lehet megállapítani még csak azt sem, hogy a nálunk használt, az állami tulajdonú Sinopharm vállalat által előállított oltóanyag hatásosságával van baj, vagy inkább a többivel, amelyek közül többet kínai magáncégek állítanak elő, és nincs is tervbe véve, hogy ebből a típusból vásárolnánk. Egyáltalán mit jelent az, hogy nem „nagyon magas”?

Mégis, egyéni szinten érdemes úgy gondolkodni, hogy a legrosszabb lehetőséget, a súlyos betegséget, a kórházat és a lélegeztetőgépet mindenáron el kell kerülni. Ez nem társadalmi optimum, hanem egyéni esélylatolgatás. Ebből kiindulva már akkor is érdemes magát valakinek beoltatnia, ha a vakcina csak 51 százalékban hatásos. Egyszerűbben szólva: az 51 százalék is több, mint a semmi. A semminél akkor is jobb a kínai vakcina, ha nem két adag, hanem három kell belőle. Márpedig én személy szerint és még nagyon sok velem egykorú vagy nálam fiatalabb ember csak a semmi és a kínai vakcina között választhatott! Csakhogy ha 2,5 millió emberrel folytatja le a kormány ezt kísérletet, akkor a jó és a rossz vakcina közötti nagyon kis különbség már sok száz emberélet elvesztését okozhatja. Ilyen nagyságrendben már az idő és a pénz is számít. Ha háromszor kell oltani, az tovább tart és többe kerül.

A Magyarországon már bevezetett kínai vakcinával tehát az az egyik baj, hogy a kínai gyártó cég nem kérte sem az európai, sem az amerikai hatóságok engedélyét, még annyi sem történt, hogy a vakcinát megalkotó kínai kutatók legalább egy rangos, lektorált szaklapban cikket publikáltak volna a nagymintás vizsgálati fázisról. Még nagyobb baj, hogy a kínai vakcinát eddig ténylegesen csak olyan fejlődő országokban engedélyezték (harmincegy ilyen ország van), amelyben nincsenek meg a feltételei annak, hogy a beoltott emberek egészségi állapotának alakulását és a kialakult immunitás szintjét, illetve az oltás esetleges mellékhatásait szigorú protokollok alapján megszervezett, utókövetéses vizsgálattal nyomon kövessék. Az orosz vakcinával ugyanez a helyzet (huszonhat országban kapott engedélyt). Magyarország gyógyszeriparának, orvostudományának és informatikai potenciáljának köszönhetően képes lenne arra, hogy lefolytassa az utókövetést (ez az ún. negyedik fázis), de nincs hír arról, hogy ez lenne az Orbán-kormány szándéka. Pedig erre égető szükség lenne. Lehet, hogy a legegyszerűbb megoldás az lesz, hogy a második oltás után be kell adni egy harmadikat is, de az is lehet, hogy a harmadik oltás egy másik típusú vakcinával célszerű. Ám ennek eldöntéséhez nagyon alapos és időigényes adatgyűjtésre lenne szükség. Természetesen a kínaiak vannak a legjobb helyzetben, hogy ezt az utólagos monitorozást elvégezzék, csak éppen egy kommunista diktatúrában nincs semmi garancia arra, hogy a negatív eredményeket nyilvánosságra hoznák. Erre nézvést nem jók az esélyek a Kína-barát diktatúrákban sem.

Jól ismert, hogy az alaposan bevizsgált és engedélyezett AstraZeneca-vakcinával, illetve a Janssen vakcinával beoltott emberek töredékezrelékén (!) nem várt, esetenként halálos komplikációk alakultak ki több országban. Ám paradox módon éppen az nyugtathat meg mindenkit, hogy ezekre a problémákra gyorsan fény derült, s ennek nyomán számos országban már módosították is az eljárásrendet a tekintetben, hogy melyik korosztály kapja vagy ne kapja ezt a vakcinát. Így – például – március végétől Németországban már nem kapnak AstraZenecát a 60 év alattiak, Kanadában pedig az 55 év alattiak; az USA-ban április közepén hasonló gondok miatt a Janssen vakcina használatát teljesen felfüggesztették. Ezek alapján nehéz abban bízni, hogy a kínai vakcinával nincs semmi baj, és a kínaiak azért nem fedeztek fel semmiféle nem várt mellékhatást, mert a vakcina tényleg tökéletes. Egyébként Magyarországon az oltás utáni mellékhatások gyűjtése, illetve annak transzparens közlése a többi vakcina esetében is teljesen diszfunkcionális: a mai napig nem tudni, hogy előfordult-e akár csak egyetlen fulladásos túlérzékenység (anafilaxia) a Pfizer-vakcina beadása után, vagy egyetlen trombózis az AstraZeneca után, miközben lehetetlen, hogy ne lett volna ilyen, már pusztán a beadott vakcinák száma miatt is.

A kínai és az orosz vakcina tömeges bevetése még egy fontos kockázatot eredményezett, amelynek megítélése több hónappal az oltások megkezdése után is bizonytalan. Nem lehet tudni, hogy az Európai Unió területén, az Egyesült Államokban és másutt nem fogja-e hátrány érni azokat a magyar állampolgárokat, akiket kínai vakcinával oltottak be.

És most hadd váltsak ismét vissza a személyes hangvételre. E dilemmákat világosan láttam akkor is, amikor elfogadtam a kínai vakcinát. Akkor azt gondoltam, hogy Kína is és Oroszország is elegendő politikai erővel rendelkezik ahhoz, hogy az unió és az Egyesült Államok is elfogadja, hogy bármilyen oltással lehet repülőre szállni. Mostanság azonban már sokkal kevésbé vagyok biztos ebben, miután az elmúlt hónapokban mind az EU, mind az USA kormánya egyre keményebb hangot használ Moszkvával és Pekinggel szemben – a Covidtól teljesen független ügyekben is.

Utólagosan visszapörgetve az eseményeket, látható, Orbán a tavalyi év végére megértette, hogy a vírus elleni meccs első félidejét elvesztette. Nem kicsit, nagyon! A korábbi négy év átlagához képest novemberben 59 százalékkal, decemberben 46 százalékkal volt magasabb az adott hónapban az elhunytak száma. Ezért döntött úgy, hogy a második félidőben – ismételten hatalmasat kockáztatva[8] – megpróbál úgy szépíteni az eredményen, hogy Kínára és Oroszországra támaszkodva vakcinabőséget teremt az országban. Számszerű értelemben ez a terv be is jött, a magyar lakosság átoltottsága április közepén – az Egyesült Királyságot követően – a legmagasabb volt Európában (32 százalék).[9] Rossz azonban rágondolni, hogy mi lesz akkor, amikor kiderül, hogy a pánikba esett Orbán Viktor által megvásárolt kínai és orosz vakcina olyan, akár a magyar narancs: „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk”.

Mi lesz, ha kiderül, hogy a kínai és az orosz vakcinával beoltottak közül végül többen haltak meg Covidban, mint akiket az EU által bevizsgált vakcinákkal oltottak? Mi lesz, ha két és fél millió magyar állampolgár – zömükben az idősebb korosztályhoz tartozók – Ferihegyen vagy a hegyeshalmi határnál veszi majd észre, hogy a magyar oltási igazolvánnyal sehova sem lehet beutazni?

A dolgok jelenlegi állása szerint az sem mehet majd át a határon, aki nem a kínai vagy az orosz vakcinát kapta, hanem valamelyik EU-konform másfajta gyártmányt. Azért nem tud majd az illető utazni, mert a magyar hatóságok által kiadott angol és magyar nyelvű ún. védettségi igazolványon egyáltalán nincs feltüntetve, hogy ki milyen oltást kapott. Ezen még késhegyig menő vitái lesznek Orbán Viktornak Brüsszellel, illetve a többi EU-tagállammal, mert Brüsszel a tagországok hatáskörébe utalta, hogy milyen vakcinákat fogadnak el biztonságosnak és hatékonynak. Nem lesz könnyű helyzetben a miniszterelnök, mert nyilván a tárgyalópartnerek is értesültek arról, hogy a szépen kivitelezett védettségi igazolványt a magyar hatóságok már az első oltás felvétele után kiadták (amikor biztosan nem áll még fenn a védettség), és a magyar határőrök sem fogadják el, amikor arról döntenek, hogy – mondjuk – egy félnapos bécsi kiruccanás után kell-e karanténba mennie annak, aki rendelkezik ilyen igazolással. Miért fogadnák el akkor az osztrákok?

Én és mindazok, akik – Müller Cecília kedvenc szófordulataival élve – felvettük a kínai vakcinát és azzal oltakoztunk, most éppen vesztésre állunk. Hogy ez így is marad-e, majd csak a hosszabbítás során fog kiderülni, valamikor a nyár közepe táján.

2021. április 19.

Utóirat: A kézirat lezárása után 8 nappal, április 27-én közölte a mérvadónak tekinthető Worldometer adatbázis, hogy a világ kétszáz országát összehasonlítva, a pandémia kezdetétől számítva Magyarországon halt meg a járvány miatt a legtöbb ember: 1 millió lakosra számolva 2799 fő. Ez a legrosszabb várakozásainkat is alulmúlja. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 májusi számában; képek: semmelweis.hu)


[1] Erről a Mozgó Világ 2020. júniusi számában írtunk cikket Szelényi Ivánnal A morális pánik természete címmel.

[2] Ld. Szelényi Ivánnal írt másik tanulmányunkat a Mozgó Világ 2021. évi 2. számában: Amerika már visszafordult, Magyarország még nem.

[3] Illetve ez sem igaz, 200 ezer egészségügyi dolgozó regisztráció nélkül kapott oltást.

[4] Két héttel később a kormány ebben is meggondolta magát, mondván, hogy a papok is „kiemelkedő szerepet játszanak a koronavírus elleni védekezésben, valamint a járvány okozta nehéz időszakban”.

[5] Kivéve, ha bentlakásos szociális intézményről van szó.

[6] Miként később kínai vakcinát adatott be magának Vučić szerb, Erdoğan török, Joko Widodo indonéz és Sagasti perui elnök is! Hogy Hszi Csin-ping kínai pártelnököt beoltották-e egyáltalán, és ha igen, mivel, arról a kínai média mélyen hallgat. Bizonyára életkora miatt, hiszen az elnök 67 éves.

[7] Ld. a Kormány 19/2021. (I.28.) rendeletét.

[8] Mint emlékezetes, 2020 tavaszán a pánikba esett miniszterelnök teljesen feleslegesen 16 ezer lélegeztető készüléket vásároltatott (főként Kínából) és sok-sok ezer nem covidos beteget hazaküldetett a kórházakból, hogy szabad ágyból is legyen jó sok.

[9] Azok aránya, akik legalább az első oltást megkapták.

Szél Dávid: Magas labda

Ritka alkalmak egyike, nézem a köztévé híradóját, hallom benne az érzékenység, a liberális, a demokrata, a nyugati, a progresszív és a toleráns kifejezéseket, és nem értem, miért rándul görcsbe a gyomrom, miért feszülnek meg a szám körüli izmok. Hiszen ezek a frázisok vonzó dolgokra utalnak, a másik elfogadása jó dolog. Érzem ezt úgy általában is, de pszichológusként aztán pláne.

Mert úgy nemcsak érzem, hanem tudom is.

Tudom, mert kutatások ezt támasztják alá.

És akkor megértem.

Az okozza a keserű gyomorízt a számban, hogy a riporter ezeket a kifejezéseket undorodva mondja ki. Szitokszavak lettek azok a szavak, amelyeknek közegében nevelni szeretném a gyerekeimet. Szitokszó lett mindabból, amiben oly sokan szeretnénk hinni, amiben oly sokan szerettünk volna hinni.

Hogy egy toleráns és elfogadó világ jobb világ. Hogy egy elfogadó társadalom sikeresebb és boldogabb, mint egy kirekesztő.

De úgy tűnik, nem az.

És érzem, hogy a hiba bennem van, amiért egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy én is fröcsögve, némi undorral a hangomban mondjam ki azt, hogy toleráns.

Szél Dávid

Írásban persze nem jön át, de ha esetleg a kedves olvasó a szót megfeszített ajkakkal és állkapoccsal úgy olvasná ki, hogy közben elhinné, hogy valami furcsa akadályba ütközik az a sok levegő, amit ki szeretne préselni a tüdejéből, akkor már mehetne is közhíradó-bemondónak. Próbálják csak ki! Toleráns. Liberális. Demokrata. Nyugati. Progresszív. Érzékeny.
Persze eldönthetem, hogy nem nézek köztévét, vagy legalábbis annak hírműsorait, de attól még ez a narratíva él. És sajnos nemcsak a köztévé bemondóinak a narratívája ez, hanem egyre több emberé is, és ők ketten, mármint a köztévé és a közember csak erősítik egymás narratíváját. Az meg felerősíti az olyan hazai és külföldi hangokat, amelyek meleglobbiról, melegjogi feltételekhez kötött uniós forrásokról és mindenféle manipulatív és pénzzel kibélelt háttérszervezetekről beszélnek. Hogy ezen gondolatok mögött félelem, tudáshiány vagy politikai haszonszerzés húzódik-e meg (vagy esetleg ezek mind együtt), azt nem tudom és nem is szeretném megítélni, az viszont nagyon jól látszik, hogy a pandémia megfékezése mellett egyre hangsúlyosabb az LMBTQ+-identitásúak megfékezése, családalapításuk ellehetetlenítése is. Mintha mindhárom dolog össztársadalmi vagy – ahogy mostanában újra mondani szokás: – nemzeti érdek, keresztény érték lenne. Mintha bármi összefüggés lenne az emberiség fennmaradása és a melegek/leszbikusok házassága, örökbefogadása, az egyedülállók örökbefogadása között, mintha bármilyen módon meghatározná a szülőséget a nemi identitás vagy a szexuális orientáció (ezekről majd még később lesz szó). A túlnépesedés korában már így is túlhasználjuk a bolygót, a nyugati társadalmak családjai pedig eleve kevesebb gyereket vállalnak. És nem a melegek, leszbikusok miatt.

De nemcsak a politika cuppant rá erre a témára, hanem a pszichológusok egy része is. Sokak által ismert, sokak által elismert pszichológusok is. A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervizor, professor emerita, a pszichológiatudomány kandidátusa, Bagdy Emőke például nemrég a Magyar Nemzetben devianciának nevezte a homoszexualitást, viszont a cikkével kapcsolatos rádióbeszélgetésre annak ellenére nem ment el, hogy az időpontot előre egyeztették vele. A címzetes egyetemi tanár, a pszichológiatudomány kandidátusa, a klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta Bugán Antal pedig – szintén a Magyar Nemzetben – ideológiai célok szerinti külső beavatkozásnak tartja az érzékenyítő meséket, illetve úgy fogalmaz, hogy „elfogadhatatlan az LMBTQ-szervezetek célja a nemi nevelés befolyásolását illetően, hiszen az alkalmatlan utódlásra szerveződő párokat támogatják.” Hogy ez a mondat milyen időket idéz, azt mindenki döntse el maga.

Egy biztos, nem lehet nem észrevenni, hogy megkezdődött a pszichológusok megosztása. A már említett két szerző mellett ugyanis a PestiSrácok.hu című online felületre egy ismeretlen szerző írt a pszichológusképzés ideológiavezéreltségéről, Cserép Csongor pedig szintén a Magyar Nemzetben fejtette ki, hogy mit is jelent szerinte a konzervatív pszichológia.

Tudományos kutatásokra egyikük sem hivatkozik, cikkeik csúsztatásokkal, súlyos szakmai tévedésekkel, üres demagógiával vannak tele.

Az LMBTQ+-identitásúak melletti kiállás nem ideológiai kérdés, hacsak azt nem tekintjük ideológiának, hogy a pszichológus toleráns, empatikus, kongruens és ítélkezésektől mentes. De nincs jobb- és baloldali pszichológia, nincs konzervatív és liberális pszichológia, pszichológia van. Tudományos, objektív, független. A pszichológiai praxisban pedig nem számít, hogy a pszichológus magánemberként mit gondol. Nem számít, nem számíthat, hogy magánemberként elítéli-e a marihuána fogyasztását, ha egyszer egy szerhasználó kamasz kliense/páciense van. Még jobb persze, ha magánemberként sem ítéli el, de ez már nem témája ennek az írásnak.

Miközben viszont fontos tudni a hallgatás spirálja elnevezésű szociálpszichológiai modellről, ami épp arról szól, hogy egyre hangosabban artikulálják a véleményüket azok, akik azt hiszik, hogy többségi véleményt képviselnek, míg a véleményükkel magukat kisebbségben lévőnek gondolók egyre halkabbak lesznek úgy, hogy közben a valóság ennek épp az ellenkezője: azok vannak többen, akik magukat kisebbségben hiszik. Csak hát bizonyos megosztó témákat, mint amilyen mondjuk az érzékenyítés is, sokkal könnyebb hangosan ellenezni, mint hangosan képviselni. Különösen igaz ez akkor, amikor a kisebbségnek remélt halk szavú többség megszólal. Akkor a hangos kisebbség megijed, rögtön támadásba lendül. Fél.

Épp azért van szükség mértékadó, mértéktartó és kiegyensúlyozott, szakmai hangokra, hogy kiderüljön: nem vagyunk egyedül a véleményünkkel. Azzal, hogy igenis sokfélék vagyunk, és azzal, hogy igenis szeretjük ezt a sokféleséget. Mert akár észre akarjuk venni, akár nem, a világ nemcsak heteroszexuális, fehér, keresztény, európai, jóllétben élő emberekből áll.

Ezekre a különbözőségekre érzékenynek lenni, ezekkel a különbözőségekkel empatizálni pedig jó. És ezt nem árt már jó hamar átadni a gyerekeknek. Mert mi van, ha nem adjuk át? Hát az, hogy a maguktól érzékeny, rugalmas és toleráns gyerekekből idővel érzéketlen, merev és kirekesztő gyerekek lesznek. Azt meg tényleg senki sem akarhatja.
Olyan ez az egész, mint a középiskolai matekban az inverz bizonyítás, amikor megpróbáljuk valaminek az ellenkezőjét bebizonyítani, és mire vége van a matekórának, a tanár be is mutatja nekünk, hogy azt bizony nem lehet, tehát akkor nincs mese, az eredeti állításnak igaznak kell lennie.

Nem hiszel az érzékenység fontosságában? Bizonyítsd be, hogy az érzéketlen gyerek a jófej. Aki nem megy oda a másikhoz, hogy te, figyelj, miért sírsz. Az volna a jófej és dicséretre méltó ovis, aki szétrúgja a másik homokvárát? Aki gúnyolódik a lassabban futó, a kövér, a bandzsa, a szegény, a dadogós, a háromujjú, a barnább ovistárson?
Nyilván ezeket senki sem gondolhatja komolyan, már ezeket a szavakat leírni is rossz érzés, hiszen annyira bántók azokra nézve, akik valamilyen módon mások.

Szóval akkor érzékenyítésre fel! Méghozzá jó hamar, már óvodás korban, mert később csak nehezebb lesz. Meg azért is, mert a sokféleség nemcsak kiskamaszkorban kezd el körülvenni minket, hanem rögtön a kezdetektől. Éppen ezért fontos erre reflektálni spontán beszélgetésekben, játékokban, mesékben. Tehát ne csak anorexiás Barbie-k legyenek, hanem normál testalkatúak is, legyenek mindenféle színes legók, és legyenek meleg, roma, örökbe fogadott vagy éppen kerekesszékes mesehősök is.

De hagyjuk is az érzékenyítést, ezt a részben elcsépelt, részben rettegett, részben rossz kifejezést, mert olyan, mintha meg kellene a gyerekeket szerelni, mintha egészen addig érzéketlenek lennének, amíg valaki oda nem megy, és meg nem tanítja nekik az érzékenységet.

A gyerekekben a dolgok még nincsenek annyira kiforrva. Ők nem társítanak sztereotípiákat különböző emberekhez, embercsoportokhoz. Persze egy idő után észreveszik és megértik, hogy a másiknak nem biztos, hogy ugyanaz a neme, a bőrének a színe, a matekból a tudása, és jó eséllyel ezek alapján ki is fog náluk alakulni valamiféle csoporttudat és így a saját csoport előnyben részesítése, de ezeken olyan könnyű ilyenkor még változtatni. Például úgy, hogy megmutatjuk, hogy mennyi mindenki belefér a csoportba, mennyi mindenkivel lehet együttműködni, együtt élni. De még ha ez naiv elképzelés is (ne legyen az), az még mindig megtanítható a gyerekeknek, hogy a másik csoport sem teljesen homogén, ott éppúgy különbözőek az emberek, mint a saját csoportban, és meg kell tanulni azt is, hogy hogyan lehet egymásra vigyázni, odafigyelni, a másikkal empatizálni.

De mitől félünk annyira? Miért olyan ijesztő egy elfogadó és befogadó gyerek?

Miért olyan ijesztő az időközben már harmadik kiadását is megérő Meseország mindenkié című mesekönyv?
Olvasom a harsogva ellenállók érveit, csak úgy röpködnek a magas labdák, kéjes érzéssel csapnám le egyesével őket, de közben meg tudom, hogy milyen kicsinyes és arrogáns dolog lenne, hiszen nyilván senki sem gondolhatja igazán komolyan, hogy egy mese bármilyen módon is befolyásolja egy gyerek identitását.

A gondolkodását persze annál inkább, de csak az hiheti, hogy meleg/leszbikus lehet bárki is attól, hogy egy mesében az egyik hős történetesen a saját neméhez vonzódik, aki nem érti, nem akarja érteni a szexuális orientáció kialakulását és természetét, aki nem akarja érteni a mesék természetét és működését. Persze van ilyen, szabad nem érteni, viszont akkor érdemes néhány dolgot gyorsan tisztázni.

A mese túl azon, hogy szórakoztat, fejleszti a fantáziát, fokozza a kreativitást és növeli a szókincset. A mese metaforákat használ a hétköznapi életben tapasztalható problémákra, és azokra metaforikus megoldásokat mutat. A mese kapcsolatot teremt, párbeszédet generál felolvasó és hallgató között. És még rengeteg dolgot csinálnak a mesék. Egyetlen dolgot kivéve: a mesék nem térítenek. Viszont nyitottabbá teheti azt is, aki olvassa, azt is, akinek felolvassák. Nyitottabbá önmagára és másra. Rámutathat az elfogadás fontosságára és arra, hogy a konfliktusok megoldhatók. Egy mese, akár edukatív, akár nem, ha jó, akkor gondolatokat ébreszthet. De szexuális orientációt, nemi identitást egy mese sem akar, de nem is tud megváltoztatni. Ezzel kapcsolatban három dolgot érdemes tudni.

Van az embernek egy biológiai neme. Azzal születik. Általában, megszokott esetben vagy fiú valaki, vagy lány. De már ez sem ennyire egyszerű, mert vannak nem annyira általános esetek is, ők az interszexuálisok, akinek valamilyen mértékben mindkét nemi szervük megvan.

Aztán négy-öt éves kor körül kialakul az ember nemi/szexuális identitása, kiderül, hogy a gyerek agya azonosítja-e magát a biológiai nemével, vagy sem. Ennek a szexuális orientációhoz nincs köze, sőt a szexhez sem. A harmadik, ezzel kapcsolatos dolognak már annál inkább, ez volna a szexuális orientáció, az, hogy az ember milyen nemű emberekhez vonzódik. A szexuális orientáció nem döntés, nem választás kérdése, és így nem is megváltoztatható. A szexuális orientáció egy adottság. A kialakulását vizsgáló kutatásoknak nem sikerült a korai tapasztalatok szerepével kapcsolatban megbízható bizonyítékot produkálni, ami azt sejteti, hogy az eredetet inkább a genetikában érdemes keresni. Itt azonban két dolgot fontos kiemelni. Egyrészt nincs egy konkrét gén, amihez a homoszexualitás köthető lenne, másrészt viszont a genetika sem magyarázza teljes mértékben a szexuális orientációt. Ez arra enged következtetni, hogy valamilyen hatása a környezetnek, szocializációnak is van, de semmiképp sem egyszerű tanulás eredménye. Ezt bizonyítja az, hogy azonos nemű szülők gyerekei nem lesznek nagyobb valószínűséggel melegek/leszbikusok, mint ellenkező nemű szülők gyerekei. Ha pedig még ők sem lesznek nagyobb valószínűséggel melegek vagy leszbikusok, akkor miért és hogyan gondolhatja bárki is, hogy egy mese hatással lehetne a gyerekek nemi identitására, szexuális orientációjára? Nonszensz.

Ugyancsak igazolták a kutatások, hogy a gyerek- vagy serdülőkori tapasztalatoknak nincs szerepük a szexuális orientáció és a nemi identitás kialakulásához, azaz pusztán a környezet hatására senkiből sem lesz meleg vagy leszbikus. Szükség van a genomszintű kódra is. A szexuális orientáció kialakulását nem lehet tehát egyetlen dologra visszavezetni. Végül azt is mutatják kutatások, hogy azonos nemű szülők gyerekei elfogadóbbak lesznek a világra és a különbözőségekre.

A homoszexualitásról egyébként legalább a negyvenes évek vége óta, Alfred Kinsey révén tudjuk, hogy nem bináris, hanem sokkal komplexebb. A szexuális orientáció tehát jóval összetettebb annál, mint hogy az ember azonos nemű vagy ellenkező nemű emberekkel él szexuális életet. Szóval az, hogy valaki heteroszexuálisként megnéz egy azonos nemű embert az utcán, vagy esetleg homoerotikus álmai vannak, még nem jelenti azt, hogy ő akkor homoszexuális. És ez éppígy igaz fordítva is.

Jól látszik, hogy a szexuális orientáció kialakulása nagyon sok embert foglalkoztat. Habár ez így nem teljesen igaz. Az embereket a homoszexualitás kialakulása izgatja. A heteroszexualitásé nem. Olyan kérdéseket senki sem tesz fel, hogy „Miért lettél hetero? Örökölted?” Olyat se, hogy „Mióta tudod?” Meg olyat se, hogy „Biztos vagy-e benne, nem fogod-e magad meggondolni?”

Pride-felvonuláson (Fotó: nepszava.hu)

A homoszexualitás 1973 óta következetesen nem szerepel DSM -ben, tehát nem betegség, ezért nem is lehet betegségnek tekinteni, róla úgy beszélni, mint ami nem normális, nem egészséges, nem természetes. Statisztikailag persze kevesebben melegek/leszbikusok, mint heteroszexuálisok, de nem is attól számít valami egészségesnek, hogy sok emberre az a jellemző. Pszichológiailag és kulturálisan nagyon nehéz meghatározni a normalitás fogalmát, de abban azért a szakemberek között egyetértés van, hogy azt tekintjük „normálisnak”, aki hatékonyan észleli a valóságot, aki tudja akaratlagosan szabályozni a viselkedését, magatartását, aki a szociális normáknak megfelelően működik, aki elfogadja valamennyire önmagát és a másikat, társas helyzetekben spontán és adekvát módon működik, aki képes érzelmi kapcsolatok kialakítására, végül aki rendelkezik alkotóképességgel. No meg aki nem köz- és/vagy önveszélyes.

A homoszexualitás ezek egyikére sincs hatással, a szexuális orientáció nem egy személyiségvonás. A nemi irányultságból egyetlen dologra lehet csak következtetni: arra, hogy az illető milyen nemű emberekhez vonzódik. Én például nem azért szeretek főzni, hallgatok rockzenét, bánok rosszul az időmmel, szeretek sokat aludni, igyekszem figyelmes és törődő szülőnek lenni, mert heteroszexuális vagyok, hanem azért, mert ilyen vagyok. És ezzel az LMBTQ+-identitásúak is valahogy így vannak. Hacsak az ember épp nem csajozni, pasizni akar, akkor tök mindegynek kéne lennie a szexuális orientációnak. És heteroszexuálisoknál teljesen mindegy is, de a társadalom a leszbikusokkal és melegekkel egyáltalán nem tud mit kezdeni. Az még mindig téma. Pedig jó lenne, ha végre nemcsak a DSM-ből kerülne ki a homoszexualitás, mint betegség, hanem végre a köztudatban sem lenne stigma már. Akkor nem kéne állandóan magyarázkodni, vizsgálódni, hiszen nem az lenne, hogy van a természetes és a természetestől eltérő, a más, hanem az lenne, hogy megértjük és elfogadjuk, hogy a természetesbe mennyi minden belefér. Mert természetesnek lenni sokféleképpen lehet.

Akár úgy, hogy az ellenkező neműekhez, akár úgy, hogy az azonos neműekhez, akár úgy, hogy mindkettőhöz vagy egyikhez sem vonzódik az ember.

Két dolog azonban nagyon fontos. A szexuális orientáció magánügy, és a szexuális orientáció nem fertőz, és nem is változik mese, film, Pride hatására.

De azért egy dolgot még nagyon fontos kiemelni: egy elfogadó társadalomban, amelyben az érzékeny meséket nem darabolják és zúzzák, amelyben a Pride-on nem szűk kordonok között, a tojások elől futva és félve vonulnak az emberek, amelyben nem rögzítenek az alkotmányban/alaptörvényben inadekvát dolgokat, ott jó eséllyel és idővel több LMBTQ+-identitású ember lesz. De újra: nem azért, mert tömegesen fogják meggondolni magukat a heteroszexuális emberek, hanem azért, mert az eleve meglévő LMBTQ+-identitást nem kell többé titkolni, rejtegetni. Sem maguk előtt, sem mások előtt. És akkor végre gond nélkül előbújhatnak. Tehát valójában nem nőne meg a számuk. Az pedig, hogy össztársadalmi érdek, hogy a nemi identitása vagy a szexuális orientációja, illetőleg annak ellehetetlenítése miatt senki se legyen frusztrált, senki se szorongjon vagy legyen depressziós. A társadalomnak és a társadalompolitikának igenis van felelőssége abban, hogy korlátozza-e az identitásában az embereket, és így belekényszeríti-e bárkit egy olyan életbe, ami nem az övé.

Az LMBTQ+-identitással tehát nem az LMBTQ+-identitásúaknak van dolguk, hanem a többségi társadalomnak, és neki is csak annyi, hogy elfogadja, hogy ehhez neki semmi köze. Egy azonos nemű pár tagjai pontosan ugyanazért fogják meg egymás kezét az utcán, amiért az ellenkező neműek szokták. És így van ez a csókkal, a gyerekvállalással, a nevetéssel, a vásárlással, az öltözködéssel, az autóvezetéssel, a biciklizéssel, a kocogással is.

Mindez egyébként a gyereknek nem nagy ügy, velük egy mondattal el lehet a dolgot intézni. „Fiú, és egy fiúba szerelmes? Oké, de akkor focizunk végre?” A felnőtteknek viszont rengeteg kérdésük van. Ők problémáznak ezen. Nem érzékenyíteni kell tehát a gyerekeket, hanem figyelni arra, nehogy elmúljon az érzékenységük a felnőttek érzéketlenségének hatására. (megjelent a Mozgó Világ 2021 januári számában – Nyitókép: zoom.hu)


Révész Sándor: Az igazi révészség

Az identitás annál kétesebb, minél fontosabb. A felgyorsult időben gyorsan nő a fontossága is, a kétessége is. A fontossága az egyéniségével párhuzamosan nő. Minél fontosabb az egyes ember mint egyéniség, mint „egyedüli példány”, annál fontosabb kérdés a maga és mások számára, hogy ki ő. Mivel azonos, mivel nem.
Ez pedig annál kérdésesebb, minél kevésbé determinált az egyén léte. Minél kevésbé adott születésünk pillanatától, hogy kik vagyunk, kivé lehetünk, kivé nem.

Ez a két folyamat egy. Minél kevésbé determinált, minél kevesebb ember élete külső tényezők által, annál egyénibb az emberi lét, és az identitás annál inkább választások kérdése. Annál kevésbé készen kapott azonosság. Annál inkább egyéni döntésen alapuló azonosulás. Annál kevésbé állandó. Annál kevésbé állapot. Annál inkább folyamat. Annál kevésbé bizonyosság. Annál inkább probléma. Mint a párválasztás. Az is akkor probléma, amikor van választás. Akinek a párja nem a választottja, hanem a sorsa, annak nincs megoldandó problémája, csak hordozandó sorsa, légyen az áldott vagy átkozott.

Révész Sándor

Minél gyorsabban változik és minél tágabb az a világ, amely a szemünk elé kerül, és amelyben mozoghatunk, annál több az azonosulási lehetőség és ajánlat időben is és térben is. Annál több az ígéretes és fenyegető, pozitív és negatív tényező, amely az azonosulásainkat befolyásolja. Annál több identitást hagyhatunk életünk során magunk mögött, miközben azok az elhagyott identitások nem ürülnek ki belőlünk, mint történelmi salakanyag, hanem ott lappanganak aktuális identitásaink árnyékában.

Ha végiggondolom ebből a szempontból azokat az életeket, amelyeket magam körül láttam, amelyeket figyeltem, kutattam, csupa változékony és ambivalens identitástörténetet látok. Alább ezekből állítok össze egy kis példatárat.

Mucur néni sem tudta

„Dó, ré, mi fá, szó, lá ti dó / Szalonnát eszik a zsidó.” Ezt dalolgattam kilenc-tíz éves koromban. Mucur nénémtől tanultam. Megérkezett Mucur néni férje, anyai nagyanyám öccse, Lajos bácsi, és hallván, mit dúdolgatok, éktelen haragra gerjedt. Istenesen leteremtett: tudom-e én, mit kántálok! Hogy ezért mennyit szenvedett az én családom! Nem értettem a világot. Egyrészt, mi rossz lehet abban, amit a drága Mucur néni énekelt nekem? Másrészt, mi baj van azzal a szalonnával? Az ugyan akkor még nem volt az agyamban, hogy a zsidóban mi is érdekeltek vagyunk, de azt tudtam, hogy mi is eszünk szalonnát, Lajos bácsi is eszik szalonnát: mi lehet azzal a baj, ha valakire azt mondják, hogy szalonnát eszik? Hagyján, hogy én nem tudtam. Mucur néni sem tudta.

Lajos bácsi feleségét és fiát elpusztították a vészkorszakban. Ő pedig túlélte a munkaszolgálatot, Mauthausent és Dachaut. Az övéi elvesztése után ő is újraépítette az életet, mint oly sokan, de nem egy „unzeránert” vett feleségül, hanem egy nála sokkal fiatalabb megözvegyült cserháthalápi parasztasszonyt, a Mucurt.

Lajos bácsi volt a szociáldemokrata párt megyei titkára a világháború után Nógrádban. Régi, balos szocdem, nyomdász szakszervezeti vezetőként szervezett sztrájkokat, tüntetéseket, ebből kifolyólag olykor le is csukták.

Nem tartotta a kapcsolatot sem az Örökkévalóval, sem a zsidó hagyományokkal, nyilván évtizedek óta ette a szalonnát. Nógrádi szocdem vezetőként szeretett bele Mucur nénibe, de nagyon. Népies szerelmes verseket írt hozzá, a hegedűjén magyar nótákat húzott, udvarolt, mint egy Jávor Pál. 1947-ben vidáman integetett a kékcédulások teherautójának, intenzíven részt vett a pártegyesítésben. Ennek jutalmául ő lett az egyesített párt első polgármestere Balassagyarmaton, de a hála nem tartott sokáig, 1949 végén leváltották, megrágalmazták, kizárták a pártból, de nem csukták le, és viszonylag gyorsan rehabilitálták. Viszont politikai szerepben többé nem tartottak rá igényt, visszament nyomdásznak, örült, ha a Typographiában lehozták egy-két cikkét. Sértett, balos kommunistaként élte életét, sérelmeit itt nem részletezem.
Sokakkal együtt azért (is) volt szocdem és kommunista, hogy ne legyen zsidó. Másrészt nem volt titkos zsidó, nyíltan maradt sors-zsidó, az üldözött sorsközösség öntudatos tagja, aki mindenre érintettként ugrott, amiben antiszemitizmust orrontott.

Mucur néni imádta őt, és minden korábbi hitéből kilépve követte őt politikailag. Amikor a szalonnás ügy után évekkel megjött a kórházból, ahol közölték vele, hogy Lajos bácsi tumorját nem lehet eltávolítani, visszavarrták a daganatot, életben tartják, amíg tudják, úgy zokogott, ahogy én még senkit nem láttam sírni korábban, és átpolitizálta a fájdalmát: amikor egy csomó fasiszta jár-kel szabadon a világban, miért az én drága, kommunista Lajosomat viszi el a rák?!
Mucur néni kilépett korábbi önmagából Lajos bácsi után, de a dalok és mondókák vele maradtak, és aktiválódtak, amikor visszaélte magát abba az időbe, amikor az ő fia volt kisfiú. Az ő fejében ennek a szalonnás rigmusnak nem volt semmilyen politikai jellege. Nem érzékelt benne ilyet sem régen, sem akkor. Egy szeretettel teli, nagyon érzékeny ember volt ennyire érzéketlen arra, amire imádott párja annyira érzékeny.

Ilyen búvópatakjai vannak a félig jellegüket vesztett, félig jellegüket őrző identitásoknak.

Libazsír csak kenyéren

Gyerekkoromban egyszer valahonnan előkerült egy régi kis terítő, amelyre rá volt horgolva Nagy-Magyarország és alája, hogy „Nem, nem, soha!” Anyám horgolta azt még a miskolci izraelita tanítóképzőben iskolai feladatként. Érdeklődtem, hogy mi ez, és akkor anyám megtanított arra, amit neki tanítottak az iskolában: „Ekkora volt Magyarország, / Most meg ilyen kicsi már, / Rossz emberek elrabolták, / Jaj, Istenem, de nagy kár!” És el is mutogattuk karunkat széttárva, hogy milyen nagy volt, majd kezünket összezárva, hogy mekkora lett ez az ország.

Felirat egy hamutartó alján (forrás: galeriasavaria.hu)

Anyám ezeken a dolgokon nagyon régen túl volt. És valahol érzelmileg mégsem. A családot Miskolcon a szigorú ortodoxia fogságában tartó dédapám meghalt. A család Budapestre költözött, és a fővárosban anyám, nagyanyám már igen lazán kezelte a vallási előírásokat, ha egyáltalán. A lichtenwörthi koncentrációs táborban anyám szakított az Istennel. Olyan Isten nincs, aki ezt megengedi, s ha van, az neki nem Isten. Itthon, amint egy kicsit összeszedte magát, belépett a kommunista pártba. Amikor viszont a húga agitálta, hogy keresztelkedjen ki, mint ők, mert ugyan a vész most elmúlt, de sohase lehessen tudni, akkor határozottan nemet mondott. Ő az, aki, őt annak fogadják el, ami, vagy sehogy.

Engem azután annyira ateistának neveltek, hogy gyerekkoromban egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg vannak komoly, felnőtt emberek, akik olyan balgák, hogy templomba járnak. Anyám kizárólag disznózsírral volt hajlandó főzni. Étolaj elő nem fordult a háztartásban. Libazsír pedig csak kenyéren.

Nagynénémék, akik anyámat a kikeresztelkedésre akarták rábeszélni, ’56-ban kimentek Kanadába. Hamarost kivitették a nagyszüleimet, és ott rekonstruálták azt a kóser háztartást, amelyet Miskolccal a hátuk mögött hagytak. Érzelmileg is, politikailag is nagyon zsidók lettek. Mélyen beágyazódtak a montréali zsidó közösségbe, jelentős részben abból származott női szabó nagynéném klientúrája. Mesélgették a vicceket, mint például azt, hogy miért nem kell vécé egy zsidók és arabok lakta házba: mert a zsidók a szarból is aranyat csinálnak, az arabok meg a szart is megeszik.

Nemcsak a zsidó identitásuk lett és a magyar maradt erős, de szenvedélyes angol identitásuk is lett a kétnyelvű országban. Nem győzték gyalázni a franciákat, engesztelhetetlen gyűlölettel emlegették az őket uszító De Gaulle-t, el voltak képedve, hogy engedhetik meg a franciáknak, hogy újra meg újra népszavazási cirkuszt rendezzenek Québec elszakadásáról.

Nagynéném, nagyszüleim mindazok után, amit születésüktől addig átéltek, a végre meglelt nyugalmat, biztonságot féltették az újabb felfordulástól. Maradjon az az ország úgy, ahogy van, ahogy befogadta őket. Ők nem is beszéltek franciául. (Nagyszüleim angolul sem, németül kommunikáltak, ami a nagyrészt közép- és kelet-európai jövevényekből álló montréali zsidó közösségben nem volt probléma.) De az ott felnőtt unokatestvéreim! Kérdezgettem őket, hogy mégis miért. Nem vagytok sem franciák, sem angolok, hanem magyarok, sem katolikusok, sem protestánsok, hanem zsidók, Québec mindkét nyelvét anyanyelvi szinten beszélitek… Racionális válasz nincs. Ezt a hármas identitást hozták a gyerekkorukból: zsidó-magyar-angol, és az identitások ugyan sérülékenyek, amikor érdekeket, pláne létérdekeket sértenek, de ha nem, akkor a funkciójukat is túlélik, mert funkció nélkül is funkcionálisak, amennyiben valamilyen közösséghez kötnek.

Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy a szüleim politikailag homogén párt alkotnak. Két rendes, lojális párttag. A rendszerváltás hozta elő a hívő zsidó kispolgárból lett kommunista és a hitetlen, harcos szocdem munkásból lett kommunista politikai identitásának ereje közötti nagy különbséget. Ez sohasem mutatkozott volna meg, ha nem bukik meg a pártállam. Apám ment a kitartó kommunistákkal Grósz után az MSZMP-be, anyukám már 1990-ben is a liberálisokra szavazott, nekik drukkolt, és azután is, amíg élt.

Anyám és anyósom nagyon szerették egymást. Anyósom a filojudeista Hit Gyülekezetéből hozta magával a vallásos zsidók iránti lelkes érdeklődést, édesanyám pedig mindig szeretett azok kedvében járni, akik szeretettel közeledtek hozzá, és a rendszerváltás meg az öregség amúgy is aktivizálta az ő elfojtott fiatalkori énjét. Anyósomnak úgy beszélt a hívő zsidó múltjáról, a zsidó élet és hitélet akkori folyásáról, hogy anyósom máig úgy emlékszik rá, mint akinek nagy hite volt, és nem akarja elhinni nekem, hogy anyukám már 1945-ben szakított az Örökkévalóval.

A választott identitások közül a szurkolói az, amelynek a választása már gyerekkorban megtörténhet, mert nem kellenek hozzá olyan ismerettel, amelyeket például a politikai identitás feltételez. Az általános iskola felső tagozatában nálunk a fiúknak többnyire volt már szurkolói identitásuk. Én az FTC-t szúrtam ki magamnak ismeretlen okból, de nem meglepő módon, mert egyébként is az volt a legnépszerűbb csapat akkor is. Érzékeltem, hogy a rokonaim valahogy furcsán reagálnak szurkolói megnyilvánulásaimra, de rám hagyták a dolgot. Az 1958 óta Kanadában élő nagymamám dörgött levélben: hogy drukkolhatok én az FTC-nek! Micsoda dolog, hogy nem az MTK-nak drukkolok, mint az anyám, vagy legalább a Vasasnak, mint az apám.

Nagymamám egyrészt egy generációval közelebb volt a hagyományos autoriter családmodellhez, amelyben az ilyesféle másodlagos jelentőségű identitások sem választottak, hanem öröklöttek, s megkívántatik a szülői minta követése ebben is. Másrészt felnőttként érte meg az antiszemitizmus nagy konjunktúráját az első világháború után, és sok drámai tapasztalat birtokában volt már a harmincas évek végén, amikor az Üllői úton a B-közép az MTK (akkor Hungária) feloszlatását követelte, ami 1940-ben meg is történt. Ő csak azt érte meg itthon, hogy az FTC-t kvázi fasiszta csapatként kezelték, ledegradálták, beolvasztották az édesipari dolgozók sportkörébe, megfosztották nevétől és színeitől, s elterjesztették azt a szlogent, hogy nem minden fradista fasiszta, de minden fasiszta fradista. (Engem még 1968 tájékán is csúfoltak úgy parasztfiúk Dömsödön, hogy fradista-fasiszta.) Nagymamám akkor már nem volt itthon, amikor az FTC-t rehabilitálták, és újra bajnok lehetett.

A sors fintora

Kérdés, Révész vagyok-e én. Érvényes-e az én Révész-identitásom?

Nagyapám Zsigmond testvérének a fia, Révész Ferenc 1947. október 3-án levelet írt nagyapám Mihály testvére fiának, Révész Andrásnak: „Gyakran hallottam Tőled felszólalásaid során, hogy arról beszélsz »Mi, Révészek«. Egy messze költözött Révész nevében, az apám nevében vagyok kénytelen tiltakozni, hogy ezt a kitételt a jövőben is használd. Minket Révészeket: édesapádat, édesapámat és talán szerénytelenség nélkül megállapíthatom, engem is két tulajdonság jellemez. Az egyik: öneszmélésünk óta minden erőnkkel és némi tehetségünkkel a pártért dolgozunk. Másodszor: szerények vagyunk. Nem tudom, hogy e két alaptulajdonság közül Te melyiket mondhatod magadénak. Becsaphattad eddig az embereket mozgalmi múltaddal, de mától kezdve egyre nagyobb számban jelentkeznek a koronatanúk, akik tanúvallomást tesznek amellett, hogy a múltban semmilyen kapcsolatod sem volt a szocialista dolgozók harcához.” Ezt a levelet Ferenc másolatban megküldte nagybátyjának, András apjának is egy kísérőlevéllel, mely ezzel végződött: „Kötelességemnek tartom, hogy Mihály bácsit értesítsem erről a levélről, mert változatlanul az a meggyőződésem, hogy a Révész-szellemet a maga igazi mivoltában mi képviseljük, András csak nevében, de nem szellemében Révész.”
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt kommunistabarát, a munkáspártok egyesülését támogató „baloldala” és az egyesülést ellenző, a párt önállóságának megőrzésére törekvő „jobboldala” között egyre durvább harc folyt. A két unokatestvér konfliktusa ennek a része volt.

Ferenc a levelében hosszan részletezi, mennyire nem vett részt András azokban a harcokban, amelyeknek jutalmaként őt többször bebörtönözték, verték, villanyozták, toloncházban tartották, hosszú évekre rendőri felügyelet alá helyezték, Dachauból jött haza. Való igaz, András sohasem tartozott a kommunistákhoz közel álló, radikális szociáldemokraták közé, de a tizennyolcadik születésnapján, mint az akkori Révészek általában, ő is belépett a pártba. Közismert álnevén, Mihályi Andrásként rendszeresen publikált a Népszavában, a székesfőváros alkalmazottjaként szociálpolitikával, gyermekvédelemmel foglalkozott, nem érték őt olyan csapások, mint Ferencet. Ráadásul az ő legszűkebb családjában nem voltak áldozatai a vészkorszaknak sem, miközben Ferenc testvérét és apját (akire „messzeköltözött Révészként” utal a levélben) a Szálasi-puccs utáni napokban a Dunába lőtték a nyilasok.

Ferenc a levelében leszögezi, hogy előbb-utóbb megindul a pártban a „tisztulási folyamat”, és ő elő fog adni minden terhelő adatot, ami Andrást érinti.

Andrást a pártegyesítés előtt Kéthly Annával és a többi prominens „jobboldalival” együtt kizárták a pártból, 1950-ben letartóztatták, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, öt és fél évvel később szabadult. Egyben és kamatostul leszenvedte, amit Ferenc részletekben. Apját, a Ferenc által őszintén nagyra becsült Mihályt, aki átlépett az egyesített pártba, kirúgták mindenhonnan, megfosztották minden alkotási, publikálási lehetőségtől, egyedülálló munkásmozgalmi archívumától megfosztották, és sakkban tartották a fiával, akinek az életéért kellett rettegnie. Ferenc ezalatt rövid ideig a pártközpont agitprop osztályát vezette, majd az Akadémiai Könyvtárat, később a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat igazgatta.

Csakhogy Mihály bácsi sem lehetett révészferenci értelemben igazi Révész, mert 1956 forradalmi napjaiban kiderült, hogy nem a pártegyesítők oldalán állt, hanem az Andrással együtt kirúgottakén. 1956 november elsején, amikor a szociáldemokratákhoz visszatért Népszava élére állt felelős szerkesztőként, így köszöntötte a „régi Népszava” olvasóit: „Az a nyolc esztendő, amelynek ki kellett maradnia a Népszava évfolyamszámából, nem a mienk volt, az 1948 márciusától 1956 október végéig megjelent Népszavák nem a szociáldemokrácia Népszavai voltak. Az a lap, amelynek első számával most elindulunk, a magyar szociáldemokrácia szellemében, a régi Népszava szellemében indul el az útjára, nehéz útra, amelyre büszkén és boldogan néz. Büszkén és boldogan, mert az országépítés és a pártépítés útjának látja. Büszkén és boldogan, mert tudja, hogy az önkényesség és a zsarnokság esztendeinek sora után a magyarok százezrei követik lelkesen ezen az úton, a régi Népszava útján. Szeretettel és hálával áldozunk ezekben a percekben drága elvtársaink emlékének, mártírjaink emlékének, azok emlékének, akik a zsarnoki önkény és kegyetlenség áldozataivá váltak azokban az esztendőkben, amelyekben ez a zsarnokság azt is lehetetlenné tette, hogy a szociáldemokraták Népszavája megjelenhessék.”

Révész T. Mihály

A sors fintora, hogy a rendszerváltáskor Andrást fiával, Révész T. Mihállyal együtt éppen azért rúgták ki az újjáalakuló szociáldemokrata pártból, mert túlságosan közel vitte volna az állampárt utódpártjához, az MSZP-hez. Révész T. Mihály azután Horn Gyula személyes tanácsadója lett, és az MSZP jelöltjeként vezette az Országos Rádió- és Televízió Testületet.

Én pedig sajnos az igazi révészség semmilyen kritériumának nem felelek meg, már csak azért sem, mert sem ilyen, sem olyan szociáldemokrata nem voltam soha.

Determinált életek

Az igazi révészség olyan, mint az igazi magyarság. Vannak természetük szerint értéktartalommal bíró és értéktartalommal nem bíró identitások. Ez utóbbiak közé azok tartoznak, amelyeket születése, nyelve, életének színtere alapján bármilyen értékrenddel, világnézettel rendelkező ember megélhet. Így lehet ember, aki embernek született, magyar, aki magyarnak született vagy azzá vált, Révész, aki annak született vagy azzá vált stb. Keresztény, kommunista, liberális, náci, izraelita, természetvédő, wagneriánus, antiglobalista, euroszkeptikus stb. stb. identitással viszont csak az rendelkezhet, aki ahhoz illő nézeteket vall.

Az identitásoknak ez a két csoportja az írásom elején vázolt folyamatban válik szét. Annál inkább szétválik, minél kevésbé determinált az emberek élete, minél szabadabbak, minél szabadabban határozhatják meg önmagukat, minél távolabb kerülünk attól a társadalmi állapottól, amelyben a születés meghatározta a világnézetet, értékrendet, életmódot, amelyet az emberek követhettek.

Akik az értéktelített és értéksemleges identitásokat összekapcsolják, ennek a szabadságmentes, determinált állapotnak az irányába igyekeznek „visszaforgatni a történelem kerekét”. És még a magát haladónak tudó, hite szerint új világot építő és annak előőrsében menetelő Révész Ferenc is ezt tette, s ebben a tekintetben nem is tett mást, mint például Csurka István, éppen csak nem alkotta meg a révészségteljesítmény szót, mint Csurka a magyarságteljesítményt.

Ahol az emberek már rendelkeznek bizonyos mértékű szabadsággal önmaguk fölött, az értéksemleges identitások értékekhez kötése súlyos és általános identitászavarhoz, például a magyarságtudat és bármilyen nemzettudat zavarához vezet. Azok beszélnek legtöbbet erről a zavarról, akik leginkább okozzák. Mert ők azt tekintik zavarnak, ha valaki a nemzetükhöz tartozónak érzi és vallja magát, és mégsem úgy gondolkodik, mint ők. Számukra a nemzet mindig túl kicsi és túl nagy. Túl kicsi az értékközösségükbe tartozó „igazi” nemzet, és túl nagy a valóságos nemzet, mert sohasem fogynak el belőle a másként gondolkodó kirekesztendők. A kirekesztendők kirekesztése a szemükben egyidejűleg szükséges a nemzet életereje, egészsége szempontjából, és káros ugyanebből a szempontból, hiszen csökkenti a nemzet méretét, márpedig a méret és az életerő között szoros kapcsolat van az ilyesféle nemzetinek vélt gondolkodás szerint.

Abszurd hazugság

Van olyan, hogy egy identitás az egyik szinten hamis, a másik szinten valós. Ilyen a munkáshatalomként legitimált pártállam kádereinek az első generációban még nem ritka munkás- vagy parasztidentitása.

Természetesen abszurd hazugság volt, hogy Péter Gábor fizikai munkás személyében a munkásosztály vezeti az Államvédelmi Hatóságot, melynek ökle maga a munkásököl, mely oda csap, ahová köll. Az azonban nem vicc és nem hazugság, hogy Péter Gábor valódi szabó volt, a mestersége az identitásának fontos részét alkotta akkor is, amikor az ÁVH-ban vezérkedett. Ezért morzsolgatja a Tanúban az ő karikatúrája, Virág elvtárs Pelikán hajtókáját, megállapítván, hogy a gátőr zakója 85 százalékos angol szövetből készült, túltömött a vállrésze, de a reverje jó.

Dobi István úgy tette meg az utolsó lépcsőfokokat a szamárlétra tetejéig, hogy minden fokon – amikor földművelési miniszter, amikor miniszterelnök, amikor államelnök lett – arról zengtek az őt köszöntő cikkek, hogy íme ezerévnyi elnyomatás, kizsákmányolás után a magyar föld művelője, a földmunkás az övéi nevében átveszi az irányítást, és ennél fényesebb bizonyság nem is kell arra, hogy immáron az elnyomottak, kizsákmányoltak kezébe került a hatalom. Ezen elsődleges hazugság mögött is van másodlagos valóság.

Dobi egyrészt nagyon nem maradt földmunkás, másrészt nagyon is az maradt. Mindazok után, amit gyerekkorától ötvenéves koráig összegürizett a földeken, hogyne érezte volna magát annak! Azért ennyi kemény munka mégis jogalap. Pontosan olyan szemmel nézte és látta a földeket, mint Virág elvtárs a zakókat. Azzal a különbséggel, hogy ennek Dobi esetében gyakorlati jelentősége is volt, miután agrárpolitikával foglalkozott, szorgalmasan járta az országot, és mindenhol tudták, hogy az ő személyében olyan vezető érkezik, aki nagyon is tisztában van vele, miként kell bánni földdel, állattal.
Fent említett Lajos nagybátyám személyében sem a munkásosztály polgármesterkedett Balassagyarmaton, de Márkus Lajos nyomdász identitása sem lehetett kérdéses. Kiváló nyomdász volt, és folytatta is a mesterségét, amikor kiebrudalták a politikából.

Azt pedig közelről láttam, hogy apámnak mennyire fontos volt káderként is a vasmunkás-identitása. Házi vitáink állandó eleme lett, hogy releváns-e a rendszerre jellegére nézve az a tény, hogy az újpesti tanács ipari osztályát az ő személyében olyasvalaki vezeti, aki önérzetes munkás, és tud valamit arról a munkáról, ami a kerület kisiparosainak és kisipari szövetkezeteinek műhelyeiben folyik. Én érzékeltem, hogy apámat ebben a körben eléggé kedvelik, de nyilván nem találkoztam azokkal, akik nem kedvelték, ha voltak, az a kedvelés is lehetett relatív, és bizonyára összefüggött azzal, hogy apám akkor vette át az ipari osztály vezetését, amikor tőle függetlenül megszűnt a kisiparosok adósanyargatása, és sokkal könnyebben lehetett iparengedélyhez jutni, mint korábban. Apám nyugdíjas korában fél életét a pincében berendezett műhelyében töltötte, ahol gyakorolta a mesterségét, és boldogabb volt, mint a tanácsházán, ahol már rég elfogytak körülötte a munkásból lett káderek.

A munkásidentitást jellemzően olyan káderek őrizték, akik részt vettek a munkások érdekvédő harcaiban, szervezték a munkások ellenállását, a sztrájkokat, a tüntetéseket, káderként pedig azt a rendszert szolgálták, amely a munkásmozgalmat megsemmisítette, a sztrájkjogot eltörölte, a szakszervezeteket látszatlétre ítélte. Ők tehát objektíve renegátok lettek akkor is, ha szubjektíve munkások maradtak. De ez fordítva is igaz: szubjektíve munkások maradtak akkor is, ha objektíve renegátok lettek.

Ez volt az egyik lehetősége annak, hogy a szubjektum megőrizze valamilyen formában énképének integritását, megképezze a folyamatosságot a rendszerváltó időkben egymást váltó én-jei között.

Torzuló emlékezet

De volt, van ennek több egyéb formája is. Nézzünk erre két példát. Orbán Viktorét és Horn Gyuláét. Mivel az utóbbi egyben Medgyessy Péteré is és Gyurcsány Ferencé is, ebbe a két modellbe belefér az elmúlt negyedszázad valamennyi országkormányzója. (Indokolt is, hogy mindenki beleférjen, mert sajnos nem volt a rendszerváltás óta olyan kormányfője Magyarországnak, aki a rendszerváltás előtt is demokrata volt, és a rendszerváltás után is az maradt. A torzuló emlékezettel szemben Antall József sem volt ilyen, de vele itt most nem foglalkoznék. Ő mindig hangsúlyozta, mennyire változatlanok maradtak az ő nézetei egész élete folyamán. A róla szóló könyvemben – Antall József távolról, 1995 – kimutattam, hogy ez nem így volt.)

Orbán Viktor (a radikálisan liberális Fideszből megmaradt társaival együtt) all-round renegát. Dokumentálható (sokan, sokszor dokumentáltuk is), hogy pályája során valamennyi jelentőséggel bíró álláspontjának az ellentétét képviselte már. A teljes körű diszkontinuitás mögött azonban van egy rejtett kontinuitás, amely az ő identitását adja. Ez pedig a professzionális politizálásnak az a tökéletesen értékmentes felfogása, amely a politikai tevékenység kizárólagos céljának a politikai és egzisztenciális haszon maximalizálását tekinti. Ez az állandó, az értékek, normák, álláspontok, amelyeket a cél érdekében adott helyzetben képviselni érdemes, változók és pusztán eszközként szolgálnak. Orbán önazonosságát, személyiségének erejét ez a rejtett, de annál valóságosabb identitás adja. Ennek jegyében bármi képviselhető, amely a haszonmaximalizálást szolgálja, többek között a természetüknél fogva értékmentes identitások, például a magyar identitás értékfüggővé tétele is, úgy, ahogy fentebb leírtuk.

A Horn-modellt egyszer már igyekeztem megközelíteni (Alkalmazott haláleset, Beszélő, 2013. július 1. http://beszelo.c3.hu/blog/revesz-sandor/alkalmazott-halaleset). Van két tény: 1. Horn Gyula soha nem bánta meg, nem ítélte el, nem tartotta morálisan aggályosnak mindazt, amit a rendszerváltás előtt tett. Mi több, ezt ő vállalta az 56-os karhatalmistasággal együtt a legkönnyedebben, legfölényesebben, mondhatnánk, leghetykébben. 2. A polgári demokrácia és a kapitalista piacgazdaság normái Horn Gyula kormányzati ciklusában érvényesültek Magyarországon a rendszerváltás után leginkább. Ez az állítás legalább annyira a többi ciklus kritikája, mint a Horn-ciklus dicsérete, de akkor is így van.

Horn és Orbán

Ennek a kettősségnek az együttese az, melynek vonzása a pártállamban kezdődött közéleti pályák folytatói számára ellenállhatatlan. Mert összeegyeztethetővé teszi a polgári demokrácia szolgálatát és tagadását. Egyenértékűvé teszi a polgári demokrácia elleni harccal, értékei, normái, eredményei tagadásával, híveinek üldözésével eltöltött múltat – a polgári demokrácia szolgálatába állított jelennel. Horn Gyula példájára hivatkozva lehet öntudatosan tiltakozni a polgári demokrácia normáinak eltiprása ellen, és ugyanakkor morális aggályok nélkül, öntudatosan vállalni ezen normák sokkal erőteljesebb (sok-sok emberéletet elpusztító és megtörő) eltiprásában való közreműködést.

A folyamatosság ilyetén tételezésének van egy irányzatos és egy relativizáló formája. A relativizáló forma lényege, hogy a történelmi adottságok változnak, az éppen aktuális adottságokból próbáltuk a rendszerváltás előtt is és próbáljuk a rendszerváltás után is a legtöbbet kihozni. Ha a diktatúra az adottság, akkor abból, ha a demokrácia, akkor abból. Ezt nevezhetjük értéknihilista pragmatizmusnak.

Az irányzatos forma abban a jellegzetes önmeghatározásban összegződik, hogy „én baloldali voltam világéletemben”. A baloldaliság is, a jobboldaliság olyan tág kategória, amely diktatúrákat és demokráciákat von közös halmazba, ezért lehet velük a diktatúrák és demokráciák közötti rendszerváltásokat áthidalni. A jobboldaliság is használtatott erre a célra a diktatúrák utáni Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Németországban.
Fogjuk mi még hallani a jelen NER-es kádereitől, akik majd tovább szolgálnak a polgári demokráciába való visszaváltás után, hogy ők jobboldaliak voltak világ életükben.

Bár már ott tartanánk. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 februári számában)

Rab László: A gödi tűzfészek

Elárulták, kigolyózták a Momentum gödi polgármesterét. A tavaly októberi önkormányzati választáson fényes (kétharmados) többséghez jutott ellenzéki összefogás emberei simán átálltak a Fidesz oldalára. Hogy mivel lehetett erre őket rávenni, arra nincs pontos és konkrét válasz. Csak annyit lehet tudni, hogy a derék pártharcosok, akik az önkormányzati bürokrácia jogászkodással telehányt mutyivilágában otthonosan mozognak, újabban ritkán szerepelnek a nyilvánosság előtt. Osonva járnak a kertek alatt, de fennen hangoztatják, hogy nem nyilatkoznak, és némelyiküket már kidobták abból a szervezetből, amelynek a nevében oly sokszor elmondták, hogy ők aztán tényleg a gödiek legigazabb szószólói. Tudják, hogy elárulták választóikat, és azt is tudják, hogy ezt a nép nem fogja nekik megbocsátani. Gödön ugyanis nem azért szavaztak ’19 októberében a Fidesz ellen, hogy aztán azt lássák: ma is minden úgy történik, ahogy a Fideszben vagy a Samsungnál akarják. Nyárvégi gödi bolyongásaim során több régi ismerős tudtomra adta: jön még kutyára dér.

Az elmúlt év tavaszán a Momentum a vártnál jobban szerepelt az európai parlamenti választáson, és már október előtt sejteni lehetett, hogy az ellenzéki pártok tudnak boldogulni, ha okosan felépítik a kampányukat. Sejteni lehetett Gödön is, hogy van esélyük a Fidesz megingatására (errefelé a legfiatalabb demokraták is hatvan fölött járnak), de ezt azért oly sokan nem akarták elhinni, augusztusban az ellenzéknek még polgármesterjelöltje sem volt a közel húszezres lélekszámú településen. Az MSZP-sek megkopva álltak félre. Megsértődtek, hogy nem jut nekik annyi a közösből, mint azelőtt. A választáson önállóan elindultak, de a nyolc körzetből csak hatban tudtak jelöltet állítani, polgármesterjelöltjük nem tudta összeszedni a kellő számú aláírást, csúfosan megbuktak. Maradtak a Demokratikus Koalíció, az LMP, a Momentum és a Párbeszéd jelöltjei. Hozzájuk csapódott a Jobbik, miközben a régi jobbikosok időközben beálltak a Mi Hazánk zászlaja alá, s a két körzetbe (ennyi jutott nekik a nyolcból, ami éppen nem lett volna rossz arány) úgy kellett jelölteket importálniuk, egyet Dunakesziről, egyet pedig Újpestről. De titkolták, nehogy idő előtt kiderüljön, hogy nem tudtak helybéli jelöltet előállítani. Ezek a hétvégi jobbikosok aztán annak rendje-módja szerint elvesztették egyéni körzeteikben a választást. Gyönge jelöltjeik indításának köszönhető, hogy győzni tudott ellenük két fideszes ősbölény.

Balogh Csaba polgármester (fotó: nepszava.hu)

De a másik hat körzetet elhozta az alkalmi összefogás, s a tizenkét tagú képviselő-testületben a polgármesterrel együtt kényelmes, nyolcfős (azaz éppen kétharmados) többséget szereztek. Ott állt velük szemben az a négy helyi politikus (két egyéni körzetben győztes és két listás fideszes), akiknek az utóbbi években más dolguk nem is nagyon volt, mint hogy a Samsung akkumulátorgyárának több mint egymilliárdos iparűzési adóját beszedjék, és míg világ a világ, megőrizzék hatalmacskájukat a helyi mutyik világában. 2018–19 egyébként is a nagy bevételek időszaka volt, befutottak a visszatérítendő és a nem visszatérítendő állami támogatások, kényelmesen hátra lehetett dőlni, s azt mondani, lám, a kormány nem feledkezik meg a hűséges önkormányzatokról. Ironikus tény, hogy a fideszesek akkor buktak meg, amikor végre lett volna mit elkölteni. Az ellenzékiek a harmincéves polgármester (és eredetileg dramaturg felesége, a szintén egyéni körzetet nyert Vajda Viktória) vezérletével legyőzték Markó Józsefet, a Fidesz nem keményvonalas, de Gödön meglehetős otthonossággal mozgó alapemberét. Az egykori tévészerelőt, aki a rossz nyelvek szerint szerette úgy megjavítani a masinákat, hogy eljött házhoz, fölnyalábolta a tévét, bevitte az újabb készülékeket jobban ismerő (régi) gelkás kollégákhoz, aztán pedig visszatért. Markó jó szakember volt, tőlem is elvitte többször a tévénket Vácra (Felsőgödön laktam pár évig). Fölöttébb jól elevickélt a kilencvenes évek szocialista időszakának áporodott viszonyaiban, 2006-ban simán befutott. Tizenhárom évig nem lehetett kirobbantani. A helyi hatalomtechnika eszközeit alkalmazva (rokonok, ismerősök, barátok helyzetbe hozása a strandon stb.) el tudott lavírozni.

El lehet adni a halcsalit

Markó tehát nem bizonyult tehetségtelennek, miközben nagy ívű tervei a Duna-parti település felvirágoztatására nemigen születtek. A felsőgödi Ady utca, mely a régi 2A felől a villanytelepen át vezet át a városon, s visz le bennünket a Duna-partra, nagyjából ma is ugyanúgy néz ki, mint a hatvanas-hetvenes évek közepén. Lángossütők, kolbászosok, patika, szépítőszerboltok találhatók itt. Sok-sok pár négyzetméteres üzlet, a kóceráj-kapitalizmus egykori félgebinjének barna lazúrral bekent földszintes építményei. A vízelvezető árkok ugyanúgy betemetve és elhanyagolva, miként ’98-ban, amikor a szokatlanul sok eső miatt benyelte a belvíz Felsőgödöt. A Duna-parti csónakházak, villák is úgy néznek ki, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Ami persze nem bűn, a 2-es út melletti kócerájokban is el lehet adni a halcsalit meg a rododendront, nem a felhőkarcolókat keresi errefelé az ember. Mégis olyan érzetünk támad, hogy irgalmatlan pénzeket görgettek maguk előtt a fiúk a rendszerváltás utáni évtizedekben. Mégse látszik.

Horn Gyula avatta különben a 2A főútvonal egyik szakaszát 1998-ban, de a dolog cseles volt, mert se Dunakeszi, se Vác felé nem lehetett akkor még innen továbbautózni. – Itt állunk az Európába vezető út kellős közepén – mondta lelkesülten a kampányba belefeledkező, alkalmi dobogóra állított miniszterelnök, mire a mérnökök harsány nevetésben törtek ki, és szóltak neki, lassabban indítson, mert az út két vége még egyáltalán nincs készen. A Göd és a Vác közötti szakaszt egyébként egy olyan olasz konzorcium nyerte, amely azelőtt sok mindent, köztük leginkább kerti medencéket, uszodákat épített; na, utat, azt pont nem. A rosszmájúak szerint ez lehetett a fő oka annak, hogy az út elkészülte után már egy év múlva jókora kátyúk keletkeztek, mert a lejtésről megfeledkeztek. De ez oly régen volt, hogy a fiatalabbak már nem is emlékezhetnek rá. Araszolva, bújócskázva, építési sitthalmok mellett elosonva jutott be az ember akkoriban Pestre. Mehetett persze vonattal is, Gödnek a hosszúsága miatt három megállója is van. Nem volt zsúfoltság. 1990-ben 12 ezren lakták a várost, a beköltözés a rendszerváltozás óta szinte folyamatos. A nyugdíjba vonuló tisztviselőknek, a tágabb tereket kedvelő nagyvárosi művészeknek vagy a vizet használó sportolóknak lett Göd afféle célállomásuk. A Budapestről történő kifelé mozgás felgyorsult az ezredforduló táján.

Ennek köszönhetően ma több mint 21 ezren lakják Alsógödöt és Felsőgödöt, több lett az iskola, és megépült az Oázis lakópark, melynek közvetlen szomszédságában nagyfeszültségű távvezeték és egy kiterjedt villanytelep működik. Mielőtt a Samsung egy öthektáros telken megépítette az első gyárát, már épültek a lakóházak, berobbant az ingatlanbiznisz, trükkös ügyvédek kezdték szőni a hálót a jövőbeli (mára megvalósult) 2-es autópálya környéki erdősávokban és szántóföldeken. Amelyeket jól ki lehetett vonni művelés alól, az ingatlanspekuláció hatalom, a telkek továbbadásával jó pénzt lehetett keresni. Nem volt ez egyedi dolog itt, ugyanez megtörtént az ország túlfelén, Szombathelyen a Zanati út környékén is, valakik ott is tudták előre, hogy elkerülő út lesz az ipari park közvetlen környezetében. Gödön is tudhattak páran arról, hogy mire készül, merre óhajt terjeszkedni a Samsung.

A gyár: minden út idevezet (fotó: index.hu)

Ma már látszik, az, hogy a dél-koreai multit ide, a lakóövezet peremére kormányozták, eléggé szűk látókörű döntésnek bizonyult. Nem merték „kitenni” a 2A (azaz az M2) túloldalára, mert attól féltek, hogy a gyár Csomád vagy Veresegyház felé kezd majd terjeszkedni. A Samsung úgy építette meg végül a gyárcsarnokait több mint húsz hektáron, hogy túlságosan közel került hozzá a kiterjedt Oázis lakópark. Vagy inkább a Göd-Újtelep (Bócsa) telkein lévő házak. A gyáróriás másik vége Alsógöd keleti szélét nyaldossa, ami, mondjuk, ipari zónának tekinthető, mert a régi téesztelkeken a Dunamenti Zrt. alcégei, a fideszes városok kedvenc királyi építője, a Penta és a Perico betonüzem boldogítja a kertváros lakosságát. A lényeg, hogy akik a kilencvenes években vidéki nyugalomra vágyva fölkerekedtek, és méregdrágán megvásárolták itteni kertvárosi ingatlanjaikat, egyszer csak egy hatalmas gyár közvetlen szomszédságában vagy az ipari zóna szomszédságában találták magukat. Az időközben autópályává lett 2A miatt több helyütt óriási zajvédő falak is épültek. A kertvárosi béke és idill odalett, a beetetés véget ért. Ma a Samsung gyár mellett már van olyan út, amelyet biztonsági őrök felügyelnek. A Samsung hatalmas gyárkomplexummá nőtte ki magát, és az, hogy nem szeparálták el jobban a lakóövezettől, egyszer még visszaüt. Erre a kilencvenes években még nem gondoltak. Nem biztos, hogy a kertvárosi újgazdagok büszkén mutogatják majd vendégeiknek hétvégi sütögetés közben, hogy kénytelenek együtt élni az akkumulátorgyártásból fakadó környezeti problémákkal.

Nem tehettek mást: lefeküdtek a Samsungnak

Markóék korosodó Fidesz-csapata nem ment olyan vadul a nagyot merő Fidesz-központ után, mint például Dunakeszi, de hát ott Szijjártó Péter vagy a műugrószövetségi elnök Tuzson Bence miatt állandó a bizonyítási kényszer. (Tuzson a gödi strandra is szeretett volna egy spéci toronyugró létesítményt, de mikor kiderült, hogy kellene hozzá egy irgalmatlanul mély medence is, hirtelen alábbhagyott a nekibuzdulás.) A gödiek becsületére legyen mondva, hogy itt nem szították az idegenek elleni gyűlöletet sem. Valószínű, hogy a Samsungnál alkalmazott ázsiaiak miatt tanúsítottak mérsékletet, noha a munkásokat általában Pestről szállítják buszokkal Gödre. Tudunk azért olyan esetről, amikor egy-egy családi házban negyven munkás is be volt jelentve ideiglenes lakcímen.
Markóék hosszú időn át ajándéknak tekintették a Samsung idetelepítését. A korrupciógyanús ügyek miatt Dél-Koreában indított eljárások sem rémítették meg őket, a Samsung minden kérését azonnal és önfeledten teljesítették. Ha belterületbe kellett vonni a régi kiserdőt, érdekes módon annak sem volt semmi akadálya, a multi pedig hálás volt a gördülékeny ügyintézésért. Valljuk be őszintén, a koreai befektetőnek tökéletesen megfelelt Orbánék diktatórikus alapon működtetett hatalomtechnikája, ez jóval közelebb áll a szöuli „vonalhoz”, mint a nyugat-európai szokások. A leosztás ismert: Szijjártó megegyezik a külföldi kormányokkal és lobbistáival, a helyi önkormányzatnak pedig annyi feladata marad, hogy a lecsorgó, nem jelentéktelen iparűzési adó igézetében ne akadályozza építéshatósági meg más helyi döntésekkel a központi akaratokat. Nem véletlen, hogy a váratlan ellenzéki győzelem után a kormány azonnal leválasztotta a Samsungot a városról, és a fideszes megye fennhatósága alá terelte a várost éltető gyárat. Az itteni lélegeztetésnek az lett a módja, hogy különleges gazdasági övezetnek nyilvánították a Samsung-érdekeltségeket.

Ez is belejátszott abba, hogy a mélyben szunnyadó parázs újra lángra kapjon. Érdekes, hogy az önkormányzati viharok során az időközben hátrahagyott ellenzékiek Samsung-koalíciónak nevezik ma a fideszesek és az átálló ellenzékiek által Göd Fejlődéséért frakciónak nevezett (többségbe került) csapat közösségét. Tisztük ma már az, hogy a negyedmagával kisebbségben maradt polgármestert, Balogh Csabát rendszeresen leszavazzák. A nyolcfős többség tehát most is megvan a képviselő-testületben. Csak már nem azok alkotják, akik megnyerték a választást. Hanem a Fidesz által vezérelt túloldal. Melynek annak ellenére megmaradt a kétharmados uralma, hogy vesztett.

Mielőtt lemerülnénk e szégyenletes árulás mélységeibe, utazzunk vissza az időben, és nézzük meg, mi volt a helyzet 2019 júniusában. Markó (tizenhárom éve) kényelmesen uralkodgatott. Sokáig arról folytak a végeláthatatlan viták, hogy mi legyen a bebukott luxusszálló, a Pólus Palace Golfklub és mellette a 70 hektáros (!) területet elfoglaló golfpálya helyén. Ez volt az ezredforduló utáni évek legnagyobb balfogása. A gazdag vendégek a főváros közelsége ellenére sem érkeztek meg Gödre, a milliárdos beruházás elvitte az önkormányzat és a Magyar Fejlesztési Bank pénzét (Pólus Péter a szocialista kormányok idején kezdett prosperálni, de vállalkozásai elbuktak, nevéhez köthető a szintén csúfos kudarcba fulladt balatonfüredi görögfalu-projekt is). Pólus feltűnésekor Markó, a (későbbi) fideszes polgármester a Településellátó Szervezet élén ügyködött. Ahogy később a Samsungot, a Pólus álombuliját is készséggel kiszolgálta. A luxusszálló befulladása mellett a strandfürdő ügye mozgatta meg olykor-olykor a helyi közvéleményt. Ez ugyanolyan perspektívátlan ígéreteket és magatartásokat testesített meg, mint a nagy ívű, fellengzős, milliárdokat felemésztő Pólus-ügy. A luxusszálloda-álmok egyben azt is megakadályozták, hogy Göd újfajta városközpontot építsen magának. Erre is voltak ugyan törekvések, a régi hangulatú 2-es út melletti Kincsem-istálló helyén kialakított üzleti központról vizionálták a helyi politikusok azt, hogy egyszer majd ez lehet a város új centruma. Teljességgel illuzórikus, mert itt végképp nincs hozzá hely. Közel vannak a vasúti sínek és maga a Duna.

A városi strand wellnessközponttá fejlesztésének sem voltak meg a feltételei. Ez tipikus magyar betegség. Találnak valahol egy kis termálvizet, mindenki rögtön Hévízt és Zalakarost álmodik magának, s rögtön szárba szökkennek a település felvirágzásának idegenforgalmi tervei. Gödön sem sikerült rendesen megvizsgálni, hogy pontosan mit bír el a nyomorult termálvízkészlet. Itt az is bökkenő volt, hogy a fürdőbővítéshez elengedhetetlenül szükséges telkeket feláldozták az ingatlanspekuláció oltárán. Golfpálya kezdett terebélyesedni az egyik, lakópark a másik oldalon, és utána tűnt föl helyigényeivel a Samsung. Az a fura helyzet állt elő, hogy miközben Dunakeszi ügyesen sáfárkodott távolabbi földjeivel (és bevásárlóközpontokat telepített a városon kívüli zónába), Göd beleütközött saját kisszerűségébe. Markóék nem mertek nagyot álmodni, s nem akarták észrevenni azt sem, hogy egy évtized alatt is jelentősen meg tud nőni a lélekszám a településen. Ez másfajta, nyitottabb, organikusabb, a Duna-parti üdülőterület és az autópályához közeli ipari zóna jobb összhangját megteremtő városmenedzselést kívánt volna.

Lehet különben, hogy ez volt bukásuk fő oka. A választók (köztük a nagyváros kiköltöző alkalmi „migránsai”) észrevették, hogy nincs bennük kellő elszántság a váratlan és bátor lépések megtételére. Csak arra ügyelnek, hogy a strandon és az önkormányzati intézményekben az ilyen-olyan állások fölött rendelkezni tudjanak. Hogy a helyi beszállítók az ismerősök közül kerüljenek ki. „Tudja, hogy van ez, Józsi bácsi” – így kezdődnek a beszélgetések a helyi viszonyokat ellenőrző és felügyelő atyafiak között. Ezt unta meg a nép, és már látszottak az előjelek az európai választáson is. De sokan nem mertek belegondolni abba, mi történne, ha most hirtelen megszabadulnának a jellemzően perspektívátlan, nagyokat ígérő helyi vezetőktől, akik valahogy mindig oda jutnak, hogy a végén a csókosaikkal megpályáztatják a szemétgyűjtés vagy a közterületi javítások munkálatait. És valahogy mindig az nyer, akire előre számítani lehet („Tudja, hogy megy ez minálunk, Józsi bácsi.”). Amikor Orbánék 2006-ban rátenyereltek az önkormányzatokra (azaz magasan nyertek a helyi választáson), tanújelét adták annak, hogy jól ismerik a helyi polipszerű kapcsolatok világát. A golfpályás álmok idején a Gödi Lokálpatrióták Egyesülete, a Gödi Vállalkozók Egyesülete volt nyeregben, de a háttérben ott állt ugrásra készen a helyi ügyek lefedéséhez a Fidesz–MDF-koalíció. Ami már a szocialista polgármester idején is egybeesett Markóval és a barátaival. Az agyonbürokratizált önkormányzati polip pénzügyi ellenőrző meg településfejlesztési, szociális vagy más hangzatos nevű bizottságaiban az ingatlanügynökké lett kiszolgált öreg szocik mellett a kommunizmus feltörekvő divatüldözöttjei is föltűntek, akiknek gyakorta az volt a fő érdemük, hogy már a nagyapjuk, a dédapjuk is idevalósi volt. A kiköltözők nem érthetnek annyira a helyi viszonyokhoz, hogy beleszólásuk legyen a közélet alakításába. Ebből is elegük lett azoknak a fiataloknak, akik évek óta azt látták, hogy a helyi polip mindenre rátelepszik.

Nos, 2019 nyarán úgy állt a helyzet, hogy az MSZP sértődötten kiszállt az ellenzéki összefogásból, mert az EP-választások adatai alapján a Momentum két helyet merészelt kérni októberre a nyolc egyéni körzet közül, a szociknak csak egy jutott volna. Az ellenzékiek nem hullattak krokodilkönnyeket a távozó szocialisták miatt. Hlavács Judittól, az eseményekről blogot jegyző, Baloghékkal végül kisebbségben maradt képviselőtől tudjuk, hogy az ellenzékiek a Tó bisztróban és a Belga sörözőben találkozgattak. Balogh Csaba mellett ott volt a felesége, az egész kampányt kézbe vevő (eredetileg színháztörténész és dramaturg) Vajda Viktória, a szintén momentumos Andrejka Zombor és mások. A DK részéről (a dunakeszi) Rónai Sándor EP-képviselő , Lukácsi Bálint és a gödi dr. Tóth Ágnes, az LMP-ből Fülöp Zoltán tette tiszteletét („Áruló, takarodj!”, ezt kiabálták neki 2020 augusztusában Balogh polgármester felfüggesztésekor), a Jobbik részéről pedig a szintén dunakeszi illetőségű Varga Zoltán jelent meg. A minimális elvárás az volt, hogy a DK-s Lőrincz László megnyerje a 8-as körzetet (ő lett később a Balogh elleni hadjárat kulcsfigurája), és a másik DK-s körzetet is nyerhetőnek tartották. A kompenzációs lista első helyére tették dr. Tóth Ágnest. Aki végül elindult Dunakeszin egyéni körzetben, a helyére Lőrincz László ugrott be, aki győzelem esetén alpolgármesterségre pályázott. A DK és a Momentum adta az összefogás magját, a jobbikosok nyerési esélyei minimálisak voltak.

De a pártoknak még júniusban sem volt polgármesterjelöltjük, ezért fellélegeztek, amikor a kétgyermekes Balogh Csaba, a British Telecom vállalatfejlesztési szakembere „bejelentkezett” a posztra. Az ellenzékiek nem gondolták, hogy nyerhetnek, ezért nem dolgoztak ki részleteket bizottsági helyekkel meg elosztható posztokkal. De ez csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy nyertek. A DK-sok azon nyomban több bizottsági helyet és tanácsnokot szerettek volna, és abban egyeztek meg a momentumosokkal (szóban!), hogy fél év múlva újra előveszik a kérdést. „Készítettünk egy frakciómegállapodást – írta Hlavács Judit –, de nem írtuk alá, mivel a DK-sok ettől elzárkóztak. Akkor ez egyáltalán nem tűnt tragédiának, de a történtek fényében súlyos hibának bizonyult. Mint ahogy az is, hogy nem hallgattam arra a zsigeri rossz érzésre, amikor az első testületi ülésen megpillantottam egy régi ismerőst, és nem próbáltam meg minden erőmmel lebeszélni Balogh Csabát arról, hogy a gödi önkormányzat közelébe engedje…”

Kéznél voltak, megtették

Min vesztek össze a gödi összefogás váratlan győzelmet arató ellenzéki politikusai?

Nem nehéz kitalálni: a pénzen. A választások után derült ki, hogy annyi Samsung-pénz maradt az önkormányzati kasszában, hogy azt a tizenhárom éven át kormányzó helyi Fidesz sem tudta időben elkölteni, pedig nem nyeretlen kétévesekről van szó. Noha a kormány a különleges gazdasági övezet ötletével a megyéhez irányította a Samsungot, a járványra hivatkozva pedig elvette a gépjárműadót, még így is megmaradt közel négymilliárd forint. Vágyak születtek a pénz elköltésére a frissen diadalt arató ellenzéki elmékben, a műfüves futballpályától a nyaralóházak felújításáig terjedt a hirtelen kívánságlista. Csakhogy az új polgármester rövid úton közölte, nem tűri tovább a baráti cégek sertepertélését, és ha úgy adódik, akár nyilvánosságra is hozhatja a kétes üzletek dokumentumait. Melyben, ki tudja, milyen részben voltak benne a győzelemre jutó ellenzékiek is. Ezt azért meg kellett valahogy akadályozni. De kinek? A kisebbségben lévő maradék fideszesek már nem tudták megtenni, mert kevesen voltak hozzá. Minő szerencse, hogy ott volt kéznél a DK-s és a „zöld” (leánykori nevén LMP-s) alpolgármester, Lőrincz László és Fülöp Zoltán. Akik aztán ügyesen levezényelték Balogh felfüggesztését. Ráadásul azt is elérték, hogy a Samsunggal történő tárgyalásokon ne vehessen részt, és kifizetéseket se eszközölhessen. Béna kacsát csináltak a polgármesterből.

Miután Balogh megbuktatásán mesterkedtek, Gyurcsány Ferenc és a DK kizárta ugyan az átálló képviselőket a pártból (amit ők szerényen úgy kommunikáltak, hogy felfüggesztették tagságukat), aztán saját frakciót alakítottak Göd Fejlődéséért néven, és megszervezték maguknak a fideszesek feltétlen támogatását, hogy leszavazzák a választáson győztes maradék négyeket. Azokat a momentumosokat, akiknek új látásmódja kellett a kampány végigviteléhez. És akiknek végül az ellenzéki közösség tagjai azt köszönhették, hogy újra lett belőlük valaki. A nyári hónapok botrányai (manipulált hangfelvétel, hajnalig tartó jogászkodások) után a szavazati arány az, ami eldönti a hatalmi kérdéseket Gödön. Abban pedig nincs változás. Az ellenzékiek pár hónapot se bírtak ki együtt, felmorzsolódtak, hiszen mindjárt egymás torkának estek. Ezt Orbán Viktor és a Fidesz köszöni szépen. Ilyen ajándékot ritkán kap.

Megegyeztek, de ez helyben nem nagyon számított

A közlésmód színvonaláról is ejtsünk szót. Betűhív közlés következik az egyik puccsista, Szilágyi László Facebook-oldaláról. „Az elmúlt hetekben elindult Göd fejlődése. Nyugodt körülmények között megindult a munka, előremutató döntések születtek. Balogh Csaba nélkül végre Göd érdeke érvényesült. Oltásprogram indult, megindult a körzetek fejlesztése, óvodabővítésről döntöttünk közösen pártállástól függetlenül. A múlthét (sic!) eseményei után bebizonyosodott, hogy az országos politika érdekei nem egyeznek Göd érdekével. Mi továbbra is Gödért dolgozunk, nincsenek országos politikai céljaink. Mi arra esküdtünk, hogy Göd város lakóit képviseljük. Az ő érdekükben és nem a budapesti pártközpontoknak akarunk megfelelni. Ezért azt is vállaljuk, hogy ha a mi személyünk gátja bármilyen ellenzéki összefogásnak akkor készek vagyunk megtenni amit a párt ránk ró. A mai nappal Göd 3 DK-s politikusa Lőrincz László Göd Város alpolgármestere, Szilágyi László pénzügyi bizottság alelnöke illetve Dr. Tóth Ágnes a DK Pest Megye képviselője felfüggesztette párttagságát. A továbbiakban, ahogy eddig sem nyilatkoztunk ebben az ügyben a sajtónak.” (A bejegyzés Balogh Csaba augusztus 10-i felfüggesztése után készült – R. L.)

Balogh Csaba felelősségéről annyi megjegyzést teszünk, hogy hamiskártyásokkal ült le játszani. Olyan helyi politikusokkal állt össze, akik szívesen felszállnak a hajóra, de amint szilárd talajt éreznek a lábuk alatt, az első adandó alkalommal hátba szúrják a kapitányt. A vállalatfejlesztéssel foglalkozó Balogh megszokhatta a munkahelyén, hogy minden megállapodást rögzíteni kell. Az agyonbürokratizált önkormányzati politika világában erre különösen nagy szükség lett volna. Elmulasztotta. Nem véletlen, hogy a zavarosban halászó figurák a háttér-megállapodásokat kedvelik, a szóbeli megegyezéseket alkalmazzák. Ezeket baj esetén bármikor le lehet tagadni. Mellesleg ilyen a politika. A gödi felfüggesztéses szappanopera része, hogy Balogh ellenlábasai fegyelmi eljárásokat kezdeményeznek a (bíróság által visszahelyezett) polgármester ellen. Nem az a céljuk, hogy új választás legyen, mert az kockázatos lenne számukra. Azt akarják elérni, hogy Balogh ne tudjon polgármesterként működni. Hiába mondta ki a bíróság, hogy a machináció semmis, a jó nem nyeri el végső jutalmát. Amikor ugyanis szavazni kell, semmit sem számít a jogi érvelés és a sok józan belátásra vonatkozó, unásig ismételt figyelmeztetés, nem számít a tájékozatlan közvélemény bekiabálása sem a nyilvános üléseken, csak a szavazatarány számít. Ebben most a fiatal és tapasztalatlan gödi polgármester vesztésre áll. Hárman maradtak ugyanis mellette. Ott tornyosul vele szemben a békétlenség és a gyávaság áthatolhatatlanul vastag fala. Helyzete egyszerre kétségbeejtő és drámai. Volt rá esély, hogy a fiatal politikusok megingassák a NER-t. Melléjük állt a választópolgár, s rájuk bízta a szavazatát. Ennek eredményeképpen legyűrték a Fideszt Gödön, aztán mégis abban a sötét veremben kell tovább bukdácsolniuk, amelyből egy pillanatra sikerült kidugniuk a fejüket. Nem csak meg kell szerezni a hatalmat, meg is kell tartani. Ez sikerült például a szomszédos Vácon (Rétvári Bence püspökvárosában), Veresegyházon, Gödöllőn és számos budapesti kerületben, közte a Gödhöz közelebb lévő Újpesten és Rákospalotán is. De nem sikerült Pest megye jó fekvésű, Telkihez vagy Budaörshöz képest nem oly gazdag, de azért jó lehetőségekkel rendelkező településén.

Göd e tekintetben az ellenzéki összefogás riasztó példája. Sokat lehet belőle tanulni 2022 előtt. Haszonlesőkkel nem lehet legyőzni az orbáni rendszert. (Nyitókép: a Gödi strandfürdő medencéjében, forrás: Gödi TESZ – Ui. Cikkünk megejelenése óta az történt, hogy a polgármester menesztette két ellenlábas alpolgármesterét. A harc nem ért véget. 2020. november 23. – A cikk lábjegyzetekkel ellátott teljes változata elérhető a Mozgó Világ októberi papírkiadásában)

P. Szűcs Julianna: Előszó

Az olvasó olyan lapot tart a kezében – ha ugyan tartja, és nem a képernyőről nézi az írott szöveget –, amelyet még egy másik világban szerkesztettünk. Abban a másik világban még „normális” gondok voltak. Börtönviszonyok és szegregációk. Rabszolgamunkára kényszerített alkalmazottak és hatalmukkal visszaélő polgárnak látszó emberek. Megerőszakolt nemzeti alaptantervek és tudásukat eláruló írók. Továbbá Trianon-évforduló és Római Birodalom, jól átépített budapesti színház és rosszul működő celebvetélkedő, Szabó István és Kurtág György (a tartalomból szemezgetve). „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” – mondta a költő, és hovatovább kezdjük valóban „tisztaságnak” látni azt a villámsebesen múlttá váló világot, amelytől még harminc nap sem választ el bennünket. Talán csak „gyorstüzelésű” rovatunk, a Hónapló írásai ábrázolják, hogy hol is vagyunk, mivé is lettünk. A szokástól eltérően ezért kezdjük áprilisi lapszámunkat velük.

De hogyan lesz ezután?

Néhány megmaradt fórum, közösségi oldal, magánbeszélgetés közhellyé koptatott asszociációja Boccaccio Dekameronját szokta mostanában fölidézni. Aki valaha olvasta, nem tud ugyanis nem gondolni arra a dühöngő pestis elől kimenekülő finom társaságra, amely az erkölcsileg és fizikailag lezüllött Firenzét feledve belemerült egy másik, egy csudálatos valóságba. Száz novella igazolja az akkori menekülés sikerét, és azt a szabályt, amelyet a tíztagú társaság alkalmilag választott királynője ki is mondott. „Aki számot tart kegyeinkre, jól vigyázzon, hová megy, honnét jön, hogy akármit hall vagy lát, vidám hírnél egyebet nekünk ide be ne hozzon kívülről.” (Fordította: Révay József).

A Mozgó Világ – ameddig van – nem fogadja meg ezt a szózatot. Be fogja hozni az egyebet. A Korona előtti, a Korona alatti, és reményeink szerint a Korona utáni idők érdes tényeit. A csudálatos valóság pedig úgyis megjelenik mindig, ahol szépen és pontosan teszik dolgukat az értelmes emberek. Pincében, gulágban, karanténban, aztán később a rommá lett napok hordalékain.

(A főszerkesztő bevezetője a 2020 áprilisi számban; nyitókép: Buonamico Buffalmacco (1315-1350) A halál diadala – 1334/42, freskórészlet, Pisa, Camposanto Monumentale.)

Az áprilisi szám tartalma itt érhető el.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Fáy Miklós: A faló csaja (a júniusi számból)

0
Végül is: ez volt a cél. Minden színházi előadás célja, hogy ott üljek a nézőtéren (általános alany: ott üljön a néző a széken), és önvizsgálatot tartsak. Ki vagyok, mi vagyok, hol tartok.